Tanulmány

Az önéletírás régen és ma…

 (emlékirat, napló, levél, önéletírás)

      Documenta humana

   Minél távolabb megyünk a múltba, annál nagyobb az önéletírás műfaji eredete, születése és terminológiai meghatározása körüli bizonytalanság. Ez a sajátos megnyilatkozási forma, az emberi értelem fokozatos magára ébredésének bizonyítékaként, az ókortól napjainkig jelen volt. Műfaji meghatározásának anakronizmusát elsősorban az okozza, hogy a mai értelemben használatos megkülönböztető jegyek[1] alapján próbáljuk kategorizálni a régmúlt idők személyes jellegű irodalmi dokumentumait, miközben tapasztalnunk kell, hogy a modern önéletírás paraméterei közül szinte egyik sem létezett korábban. Sokakban felmerül az igény, hasonló műfajelméleti vizsgálódásokkal kapcsolatban, hogy a mai irodalmi műfajok elavult struktúráját, osztályozását, új szempontoknak, és a történelem során megváltozott új elvárási horizontoknak megfelelően kellene megújítani.

   Megfigyelhetjük, hogy a történelem során az egyes irodalmi művek gyakran váltanak műfajt, vagy a még kialakulóban lévő irodalmi műfajok átfedik egymást. Előfordul az is, hogy egy-egy alkotás, tartalmi és formai jegyei alapján egyszerre több műfaji kategóriába is sorolható. Az önéletrajz megszületését és fejlődését sem lehet különválasztani más műfajoktól, melyek sajátos helyet foglalnak el az irodalom és történelem határterületén.

 A memoár, a napló, a krónika[2], a vallomás, az arckép [portré], a levél, a családi krónika, az évkönyv[3] stb., tehát mindazon megnyilatkozási forma, melynek központi témája az „ember”, s potenciálisan magában hordja az önéletírás alapelemeit, hatással volt az autobiográfia kialakulására és fejlődésére. Tekintsük át most közülük a legjellemzőbbeket.

Emlékirat[4]

   Évszázadokkal ezelőtt, mint Gogol köpönyegéből, úgy bújtak ki az emlékirat-irodalomból a különböző formai változatok[5]. Az irodalomtörténet a korabeli vallomásokat, önéletírásokat, naplókat, diáriumokat, udvari számadásokat, annaleseket[6], parainesiseket [intelmeket], feljegyzéseket és testamentumokat a memoár-irodalomba sorolja[7]. Ezért nevezik „köztes műformának”[8], mely „számos ponton érintkezve a szépirodalommal, a regény megjelenése előtti epikus formák „ősváltozatá”-nak tekinthető. A fejedelemkori Erdély emlékirataira pedig különösen érvényes ez a keveredés, mivel mindegyik műfajban találhatók olyan elemek, melyek ezt az átjárhatóságot bizonyítják[9].

  Eredetét tekintve a történetírásból fejlődött ki[10]. Az emlékirat[11] olyan prózai epikus műfaj, melynek középpontjában az elbeszélő személye áll, ezért szubjektívebb, emocionálisabb az előadásmódja, mint a történetírásé. Valóságalapja csekélyebb, mint a históriáé, mivel mellőzi a forráskutatást. Heller Ágnes meghatározása szerint „A memoár őszinte fikció. Mert megmondja, hogy fikció: úgy írom le, ahogy én láttam.” A benne ábrázolt téma tekintetében pedig eltér az író személyiségét középpontba állító, önelemző önéletírástól.

   Írója olyan neves közéleti személy, aki emlékiratát, a megjelenés szándékával, a nagy nyilvánosság számára írja. Jelentős, történelmi értékű eseményeket mutat be, pontosabban kommentál, melyeknek aktív részese volt, és amelyeket átélt. Leírásába gyakran nevezetes személyek, uralkodók és politikusok életének bemutatását, és személyiségének ábrázolását, méltatását is beleszövi. Személyes élményeit tehát a történeti eseményekkel összefüggésben tárja fel, megmagyarázva szerepét és döntéseit. Történelmünk döntő politikai és társadalmi eseményei során, számtalan emlékirat látott napvilágot[12].

   II. Rákóczi Ferenc, aki szinte egy időben vetette papírra az Emlékiratait és a Vallomásait, a következőképpen fogalmazza meg a két műforma közötti lényegi különbséget[13]: „Vallomásaim könyveiben feltártam neked az emberek előtt szívem belsejét. Itt [Emlékiratai-ban] az embereknek mondom el Teelőtted külső tetteimet. Az emberek Vallomásaim-ból megtudják majd, milyen indokok hajtottak a cselekvésre; ebből a könyvből [Emlékiratai-ból] megismerik azt, amit tettem […] Lássák tehát és ismerjék meg e munka olvasása közben, mit kell hinniök a magyar ügyekről…”.    

 A memoárírók, naplóírók [diáriumírók] különböző szándékkal vetették papírra gondolataikat s tapasztalataikat, hiszen írójuk félszemmel mindig az utókort figyelte, tehát nem volt mentes a nyilvánosság pózától. Vagy az események hátterében rejlő okok feltárását, megvilágosítását igyekeztek bemutatni, vagy politikai önigazolás, feloldozás céljából fogtak tollat, vagyis nem tetteik vállalása, hanem menteni akarása sarkalta őket az írásra. Tettei mentségére íródott például a nagy erdélyi kancellár, Bethlen Miklós és jeles „betűmetszőnk és könyvnyomtatónk”, Misztótfalusi Kis Miklósnak élettörténete[14] is.   

   Egyes irodalomtörténészek szerint a XVII. század végi, illetve a XVIII. század eleji emlékirat egyfajta vádirat volt a jelen ellen, melyben az író számtalanszor megalázott élete és kielégületlen vágyai miatt apellált a jövendőhöz[15]. Nem véletlen az sem, hogy emlékirataink,  önéletírásaink legjava fogságban született[16], úgymint: Bethlen Miklósé a bécsi fogságában[17], Mikes Kelemen levél formában írt memoárja a török száműzetésében[18], Haller János Hármas históriája a fogarasvári börtönben[19], Rozsnyai Dávidé a szamosújvári börtönben[20], vagy Kemény János erdélyi fejedelem önéletírása a tatárok rabságában[21], melyre életírásának kezdő sorai is bizonyságul szolgálnak: „Ez boldogtalansággal teljes világra származásomnak, abban töltött nyomorúságos életemnek, és annak nehéz folyása alatt forgott némely nevezetes dolgoknak, tatár rabságában lételemnek sanyarú alkalmatosságában lött szomorú, de igazságos leírása, kedves atyámfiainak és gyermekimnek emlékezetül hagyásra, melyben jűnek bé némely én értem, avagy időm előtt történt, de valóságos relatiókból tanult holmi dolgok is”.

  Az emlékirat formailag keveredik az önéletírással és az önvallomással, hiszen tényfeltáró és leíró sorai mellett nem hiányzik belőle a memoáríró személyiségének bemutatása sem. A két műfaj egyértelmű különválasztása azonban, mind a mai napig nem tisztázódott megnyugtatóan[22], egymáshoz közeledésük pedig a XVIII. században következik be, amikor is a memoár egyre tágabb teret enged a magánélet apró eseményeinek, és a lélektani elemzéseknek.

Memoár-irodalmunk a XVI. sz. első felében bontakozik ki. A korszakból fennmaradt emlékiratok mind műfajilag, mind tartalmilag változatos képet mutatnak. Megtalálhatók bennük a magánélet keretein belül maradó apró-cseprő „sztorizástól” a magas ívű politikai és filozófiai gondolatokat tartalmazó memoárokig szinte minden. Az erdélyi emlékiratok műfaji besorolása például azért is problematikus, mivel sokszor nem több egy személy spontán vallomásánál, vagy egy érdekesebb életsors eseményeinek kronologikus felsorolásánál. Néha igen gazdag lelki feltárulkozást rejt magában, néha pedig csak egy magányosan élő idős ember adomázását adja.

A XVI. századból fennmaradó jelentékenyebb emlékirataink: Zay Ferenc: Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és így esött; Brodarics István latin nyelvű krónikája a mohácsi vészről[23]; Szerémi György[24] emlékirata Magyarország romlásáról[25]; Ghymesi Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról[26]; Verancsics Antal: Emlékirat a Fráternak nevezett Utissenius György életéről és tetteiről és Török Bálint íródiákjának, Martonfalvai (Lacza) beteges Imre deák emlékirata[27].

   A barokk kor emlékirat- és vallomásirodalmának XVII. századi csúcsteljesítménye Kemény János erdélyi fejedelem Ez boldogsággal teljes világra származásomnak, abban töltött nyomorúságos életemnek szomorú, de igazságos leírása, valamint Bethlen Miklós erdélyi kancellár Élete leírása magától című önéletrajz-szerű emlékirata volt, amely végül is alapja lett a XVII. század végi és a XVIII. század eleji erdélyi emlékirat-irodalomnak. De a híres végvári vitéz, Wathay Ferencnek[28] a konstantinápolyi fekete toronyban lejegyzett önéletrajza, valamint Veresmarti Mihály Megtérése históriája[29] és Misztótfalusi Kis Miklós Mentsége is a XVII. század jeles kortörténeti forrásainak tekinthetők[30]. A gyönyörű hindu mesegyűjtemény első magyar fordítójának, Rozsnyai Dávidnak, II. Rákóczi Ferenc török tolmácsának az emlékiratában [Rozsnyay Dávid, az utolsó török deák, történeti maradványai.] is hasznos információkat olvashatunk korára és személyére vonatkozóan. Végül érdekességként megemlítjük Schulhof Izsák Budai krónikáját, melyben a kegyetlen kínzások között elhunyt rabbi, az 1686-os budai ostrom alatt átélt szenvedéseit jegyezte le.

  A memoár-irodalom teljes valójában a XVIII. században bontakozik ki. Ennek az évszázadnak olyan jeles emlékiratai maradtak az utókorra, mint: Nagyajtai Cserei Mihály: Erdélyi históriája[31]; Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek régi együgyű alázatos idejében való gazdaságából e mostani kevély, cifra, felfordult állapotjában koldusságra való változása, illetve a Synopsis mutationum[32]; Mikes Kelemennek a Rákóczi-emigrációról írt Törökországi Levelei, mely történelmi emlékiratnak egy sajátos, levélalakban írt változata; II. Rákóczi Ferenc: Emlékirata és Önéletrajza[33]; Bethlen Kata Önéletírása; Pethő Gergely: Rövid magyar krónika; Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól; Kocsi Csergő Bálint: Kősziklán épült ház ostroma és Bod Péter 1768-ban írt önéletírása stb.

 A XVIII. századi „új típusú” memoárirodalom képviselői közül meg kell említenünk Hermányi Dienes József nevét, akinek csonkán maradt önéletírása[34] számos anekdotikus elemet és epizódszerű rövid kis történetet tartalmaz[35], de Rettegi György, Vargyasi Dániel, Ottlyk György, Teleki Mihály és Székely László emlékirata is, szakítva a műfaj korábbi, széles perspektívát és politikai koncepciót nyújtó változatával, egyre inkább az újszerű széppróza elemeit részesíti előnyben. A legendás életű utazó, Benyovszky Móric gróf francia nyelvű emlékiratával tovább gazdagította és színesítette a XVIII. századi memoire-irodalmunkat[36].  

   Igaz az az régi mondás, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák, de utána… Hasonlóan a Thököly Imre vezette függetlenségi harcot, és a Rákóczi-szabadságharcot követő emlékirat-áradathoz, az 1848-1849-as események után is számos emlékirat[37] látott napvilágot. A hazai történelemben ez volt az első olyan jelentős eseménysor, amelyről több száz napló, egykorú vagy később papírra vetett emlékirat és önéletrajz született. Ezek közül kiemelkedik Klapka György [Emlékeimből] (1850)[38]; Jósika Miklós [Emlékirat I-IV. kötet, (1865)][39], Mészáros Lázár [Önéletrajza és a szabadságharcról írt Emlékiratai (1866)], Pulszky Ferenc [Életem és korom I-IV kötet],(1880-1882)], Horváth Mihály [Huszonöt év Magyarország történetéből, 1823–1848 I–III. kötet] (1865);(1868); Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben I–III. kötet] (1865); (1871)], mely félig memoár, félig pedig okiratgyűjtemény; Lázár Vilmos aradi fogságában, kivégeztetése előtt írt [Emlékiratai] (1883); Degré Alajos [Az ördög emlékiratai I–II. kötet] (1860), [Visszaemlékezéseim] (1883-1884)], Táncsics Mihály [Életpályám] (1876); Kossuth Lajos [Irataim az emigrációból 1859–62.  I-III. kötet], (1880–1882)], Teleki Sándor [Emlékeim] (1879) és Molnár György [Világos előtt; Világostól Világosig; Világos után] (1880, 1881, 1882); Görgey Artúr [Életem és működésem I-II. kötet] (1911)[40]; Jókai Mór [Életemből I-III. kötet; Emlékeim; Negyven év visszhangja előszava stb.] (1886) emlékirata.

  Az XIX. és a XX. század magyar memoár-irodalma igen gazdag. A művészi és a tudományos élet számos képviselője örökítette meg emlékirat formájában élete jelentősebb eseményeit. Ezáltal számos visszaemlékezés maradt ránk a színházi[41] és zenei életünk kiemelkedő tagjaitól [42], a képzőművészektől[43], a tudósoktól[44] és az íróktól[45].

  A XX. században azonban a neves politikusoktól, és történelmi személyektől maradt fenn a legtöbb emlékirat. A kor politikai memoárjai közül kiemelkedik Apponyi Albert, Károlyi Mihály, Horthy Miklós és Bánffy Miklós visszaemlékezése. Hasonlóan történelmünk kritikus időszakaihoz, az első[46] és a második világháború[47] után is bőségesen születtek politikai memoárok és naplók. A magas pozíciót betöltő politikusok, miniszterek, államtitkárok, diplomaták és katonatisztek ugyanazon önigazoló szándékkal írták meg visszaemlékezéseiket, mint a több száz évvel ezelőtti kortársaik[48].

Napló 

Az önéletírás másik jelentős rokon-műfaja a napló, mely szintén hosszú múltra tekint vissza. Már a XIV. században feltűnik nyelvünkben a naplót jelentő „diárium” szó, mely eredetileg a napi eseményekről szóló írásos beszámolót jelentette. A nemesi családokban általános volt a család életében döntő, fordulópontot jelentő események lejegyzése. Ezeknek a becses feljegyzéseknek gyakran egy-egy biblia, vagy kalendárium üres oldalai adtak helyet. A korai naplók jelentős részéből azonban hiányoztak az önelemző, önboncolgató feljegyzések, inkább a külvilágról nyújtottak részletes, naponkénti feljegyzéseket. Némi túlzással egyfajta történetírásnak, krónikának is tekinthetők. Éppen ezért ezek az ún.: „krónikás naplók”[49] kitűnő adatközlő forrásként szolgálnak a korszakot kutató történészek számára.

   Hosszú utat tett meg ez az izgalmas irodalmi műfaj az évszázadok alatt, míg a száraz adatszerű információkat közlő, pontosabban kommentáló naplótól [udvartartási diáriumától] eljutott az analitikusan önelemző naplóig[50].

   I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem, születésétől haláláig, 1689-ig vezetette „évkönyvszerű” naplóját [udvartartási diáriumát], melynek művészi értéke ugyan nincs, de kora egyik fontos forrásának számítható. Mindazonáltal, még ez a száraz eseménytörténet is rejt egy-egy szép,  összefüggő élettörténetet[51]

   Ennél a személyes irodalmi műfajnál is megfigyelhető, az ún.: „műfaj-kereszteződés”, mely által az alkotás egyszerre két, vagy három műfaj jellegzetességeit hordja magában.

Kitűnő példa erre az éppen Apafi fejedelem korában élő polihisztor tudósunk, Pápai Páriz Ferenc 1649 és 1691 között vezetett naplója, mely gyakran keveredik lírai színezetű önéletrajzi részletekkel, sőt tudományos bejegyzésekkel is. Az Életem folyása[52] című műve tehát szintén bizonyíték arra, hogy a korai évszázadokban nagy az „átjárás” a különböző műfajok között. Házasságára és leánya születésére vonatkozóan az alábbi önéletrajzi részlettel ismerkedhetünk meg naplójában: „Február 11. Eljegyzettem azon leánzót házastársul tiszteletes Gyöngyösi András tarcali praedicator (hitszónok ) uram és tiszteletes Szilágyi Márton debreceni professzor uram által, Isten előtt feddhetetlen ünnepséggel. Március 24. Isten kegyelmes gondviseléséből copuláltattam (esketés ) az debreceni nagyobbik templomban tiszteletes Köleséri Sámuel uram által, az én kedves feleségemmel, Zöldi Katóval, melyet Isten megáldjon, s aznap volt lakodalmunk a nagyhírű Tornai István püspök háza félében, a piacon, sok becsületes uraim jelenlétekben […] December 15. Született elsőszülött leányom, Anna, esti 7 és 8 óra között, a skorpió jegyében, keddi napon”. Itt kell megemlítenünk Wesselényi István 1500 oldalas Sanyarú világ című diáriumát is, mely a Rákóczi szabadságharc eseményeit dolgozza fel 1703-tól 1708-ig. S bár írója naplónak nevezi művét, mégis a benne olvasható szubjektív feljegyzések mellett találhatók sodró lendületű történetek, párbeszédes formában megírt elbeszélések, adomák, jellemzések és emelkedettebb filozófiai és politikai eszmefuttatások, melyek a jelesebb memoárokra emlékeztetnek. Naplója tehát átmeneti műfajt alkotva, az emlékírás felé hajlik[53]. Stílusa, a maga hasonlataival, szófordulataival, és szólásmondásaival magán hordja az élőbeszéd jellegzetességeit, ezért a XVIII. század kutatóinak nélkülözhetetlen forrása. Ugyanúgy, mint a több mint egy évszázaddal megelőzően született Mindszenti Gábor Diariuma Öregh [Szapolyai] János királi halálárul (1540)[54], mely szintén inkább tekinthető emlékiratnak, mint naplónak. Művének értékét az is fokozza, hogy ez volt az első magyar nyelvű emlékiratunk. 

A XVI-XVIII. század jelentősebb naplói közül kiemelkedik még: Oláh Miklós naplójegyzetei, Szenci Molnár Albert naplója; Haller Gábor naplója 1630–1644; Késmárki Thököly Imre töredékben fennmaradt naplója[55] (23db.); I. és II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem naplója és Cserei Mihály: Családi naplója 1733–48-ig[56].

   A XVIII. század végétől, ill. a XIX. század elejétől jelennek meg az első önelemző, önértékelő naplók. Ekkor élte reneszánszát a naplóírás, közülük számtalan még az író életében kiadásra került. Az addig ismert naplófajták [általános-, úti naplók[57]] mellett számtalan új variáns is megjelent: munka-, kutató-, országgyűlési-[58], terápiás jellegű-, szellemi „magunkbafordulás” naplója stb., melyek lehettek részlegesek is, azaz egy bizonyos időszakot, vagy csak egy bizonyos területet érintő feljegyzések.  

   Ezek közül említést érdemel: Kazinczy Ferencnek Spielbergben, Obrovicon, Kufsteinben valamint Munkácson töltött várfogsága idején lejegyzett műve, a Fogságom naplója (az 1794-től 1801-ig terjedő időszakot öleli fel), valamint a Pályám emlékezete[59] című emlékirata mellett Kisfaludy Sándor Napló és Francia fogságom című, 1796-ban írt művet kell kiemelnünk, melyet a költő a pozsonyi diáktársához, Skublics Imréhez címzett levél formájában fogalmazott meg; Vajda János Egy honvéd naplójából (1869); Kemény Zsigmond: Emlékiratai s naplója (1846); Just Zsigmond: Naplója (1888-1889); Széchenyi István Naplói 1814-1848, 1859-1860, I-IV. kötet, (1925-39); Podmaniczky Frigyes: Napló-töredékek 1824-1887 (1887-88) című négykötetes műve; Eötvös József napló formájában írt feljegyzései és vallomásai (1864-1868)[60] és Szinnyei József naplójegyzetei[61]. Az 1800-as évek első felének egyik legünnepeltebb színésznője, Déryné Széppataki Róza 1869-től haláláig, 1872-ig vezetett Napló-t, mely korának fontos színháztörténeti forrása[62], de érdekes adalékkal szolgál Szuper Károly és Hollósy Mihály naplója is a vándorszínészet korából. Bölöni Farkas Sándor, aki a nyugat-európai és észak- amerikai útleírásairól vált híressé, 1835 és 1836 között írta naplóját, amely csak töredékben maradt fenn. Naplója ennek ellenére, igazi remeke az erdélyi emlékirat-irodalomnak. A képzőművészek közül például Mednyánszky László 1892-től 1917-ig írt naplója, tartalmaz nélkülözhetetlen információkat a művészről, az életéről, a kapcsolatairól, a gondolatairól, az alkotásairól, és mindazokról a művészetfilozófiai és esztétikai problémákról, melyek a festőt foglalkoztatták.

   A XX. században is egyre-másra jelentették meg jelentős magyar közéleti személyek napló-feljegyzéseit[63].

   A naplóban is, csakúgy, mint az önéletrajzban, csak az egyén szerepének, jelentőségének és önértékelésének bizonyos fejlődési szakaszában jelennek meg az önelemző, feltárulkozó sorok. Amikor az egyénnek megváltozik a közösséghez, a külvilághoz és így az önmagához való viszonya, amikor már nem elégszik meg addigi életével, és fellázad a „megváltozhatatlan” ellen, hogy megvalósítva önmagát, alkotó ember legyen, önálló gondolatokkal, elképzelésekkel és tervekkel. Az önelemző sorok segítenek szembesíteni az írót addigi sorsával, hozzásegítve önmaga megismeréséhez, újraértékeléséhez, sőt újraformálásához. Nem véletlen tehát, hogy az első jelentős naplók a reneszánsz korából maradtak ránk. Ekkor már jóval árnyaltabb és izgalmasabb képet kapunk a naplóírókról, mint a korábbi évszázadok naplókrónikásairól, melyek legfeljebb csak érdekes kortörténeti dokumentumok voltak.  

   A napló, tartalmát tekintve igen változatos. A naponként rögzített feljegyzések időrendje meghatározott, tehát írója késlekedés nélkül írja le a vele megtörtént eseményeket, ezért hitelesebb, mint a „visszaemlékező” memoár, vagy önéletrajz. A feljegyzéseket elsősorban az író érzelmei, saját belső gondolatai hatják át, hiányzik belőle a külvilág leírása. Ezért sokszor érhet minket csalódás, amikor egy-egy napló lapjain nem köszönnek vissza fontos történelmi és politikai események, s helyettük az író saját lelki problémájáról olvashatunk. A személyes megfigyelésein alapuló események kommentálását tehát áthatják az író érzelmei, gondolatai, ezért erősen szubjektív. A naplóból, az önéletrajzzal ellentétben azonban kimarad az egységes szemlélet és a perspektivikus ábrázolás, ami viszont rokonítja az önéletírással, hogy mindkettőre jellemző az önértékelő, és befelé forduló attitűd.

  Mondatfűzése kidolgozatlan, hangneme monológikus, stílusa kötetlen, inkább az élőbeszédhez közelít, hiszen íróját nem kötik a műalkotás szabályai. Éppen ezért az egyik „legdemokratikusabb” műfaj. Nem nevezhető műalkotásnak, mivel nem zárt, egységes rendszert alkot, melynek minden mondata, eleme meghatározott funkcióval bír.

Levél – önéletrajzi levél

 Régmúlt idők levelestáraiban, leveleskönyveiben olvasható magánlevelek és hivatalos levelek számos önéletrajzi részletet, adatot tartalmaznak. E levelek nem irodalmi céllal íródtak.

  Szerencsére, csaknem minden kiváló személyiségtől maradt fent levél, melyek megőrizték számunkra a levél írójának stílusát, műveltségét, koruk ízlésvilágát, mentalitását, irodalmi és nyelvi kultúráját, sajátos grammatikáját és nem utolsósorban, gondolatait.

   Már a XV. századból jelentős számú [latin nyelvű] levelezés maradt fent Hunyadi Mátyástól, Vitéz Jánostól[64], Janus Pannoniustól és Váradi Pétertől, hogy csak a legnagyobbakat említsük, kiknek leveleskönyveit lapozgatva számos önéletrajzi feljegyzésre bukkanunk.

    A XVI. században olyan jeles személyek életéről olvashatunk a családi és hivatalos levelezésekben, mint Báthori István, Werbőczi István, Brodarics István, Verancsics Antal, Sylvester János, Fráter György, Huszár Gál, Károly Gáspár, Gyöngyösi Gergely, Melius Juhász Péter, Zrínyi Miklós, Zsámboky János, Telegdy Pál, Thurzó György, Losonczi Anna és Oláh Miklós. Nézzünk néhány példát: Balassi Bálintnak, testvéréhez, Balassi Ferenchez intézett leveléből fontos adatokat tudhatunk meg a költő életére vonatkozóan: „Ne véljen uram senki oly bolondnak, hogy ha ott kinn tisztességessen szolgáltatnának velem, hogy örömesben az szolgálatban, mint az versfaragásban nem foglalnám az elmémet. De ha nem szolgáltatnak velem, mennyek? Az hibei bíróságot vegyem-é fel? Nem illik. Megházasodjam-é? Annak ellent mondtam. Azért uram így lévén az dolog, hogy meg sem házasodhatom, s az szolgálatra sem lévén hivatalom, nem jobb-e, itt kisebb bosszúsággal s elmémnek vékony törődésével urakkal s hercegekkel való nyájasságban az időmöt elmulatnom, mint otthon csak az sanyarságban és morgolódásban? Bezeg ha valamely szorgos gondot bíznának reám, mint Tatát vagy Palotát, ahol kinkintelen distrahálnom kellene elmémet az Virtus gyakorlásra, elhadnám Krakkót érrette, s úgy el is távoztathatnám az emberek rágalmazását, mert az mindennapi munka és fáradság az testet is megszelidítené, az gondviselés penig az elmémet is megenyhítené az hivolkodásban” [Krakkó, 1590].

   A XVII. századból származó levelekben, leveleskönyvekben is bőségesen akadunk önéletrajzi részletekre és önvallomásokra. Bocskai István, Báthori István, Thököly Imre, Kemény János, Erdély szerencsétlen sorsú fejedelme 1657-ben a trembowlai tatár táborban írt levelében, melyet fiainak és rokonainak írt végrendeletére vonatkozóan tudunk meg adatokat: „Ha Isten megmarasztotta az hazát, abban gyermekimet, testamentumom  szerint éljenek jószágimból, egyéb javaimat tartsák, ha arra menne dolgom, sancomra. Szolgálják az Istent és hazájokat […] Ez az elfajzott, romlott magyarság alig hihető dolgot cselekedett ugyan, mindazáltal példák lehetönk mindeneknek. Oltalmazza Isten az hátramaradott magyarságot.” I. Apafi Mihály, a két Rákóczi György, Bethlen Miklós, Pázmány Péter, Zrínyi Miklós, a költő egy ismeretlennek szánt levelében büszkén emlegeti dédapja dicső halálát [1663]: „Nem halok meg gyáva emberként, mert a vallásért és hazáért meghalni a legnagyobb dicsőség, és sokkal nagyobb szerencse, mint ágyban, orvos keze által halni meg, vagy meghűlésben és tehetetlenségben pusztulni el. Nem szokatlan az ilyen halál családunkban, hiszen ugyanígy halt meg dédapám Szigetvárt, aki a megígért segítség híján inkább akart dicsőségesen meghalni, mint gyáván megmaradni. Ilyen jól fölhasznált életet nem kell sajnálni, sem megsiratni. [1663, április 30. Csáktornya]”, Rimay János 1609-ben kelt levelében Berger Illés történetírónak beszámol arról, hogy: „Amiket pedig ebben az én gyötrelmes és veszedelmes tráciai vándorlásomban tapasztaltam […]hogy megnyervén magamnak a török udvar legfőbb kormányzóinak kegyeit, vezetőjévé és kormányzójává lettem még az ellenszegülők és ellenállók eszének is a legnehezebb dolgokban annyira, hogy ezek sem vetették meg, hogy dicséretem szerzőivé legyenek, és a nekem juttatott tisztességben egymás között szinte versengeni látszottak.” [1609. május 26. Buda], Esterházy Miklós, Szenci Molnár Albert, aki Georg Remnek, 1610-ben küldött levelében híres-neves szótárának[65] újrakiadására vonatkozó [1611] információkat tudhatunk meg: „Azt mondják ugyanis mind és erősítik, hogy egyetlen szótár kibocsátásával, amit a deákság egész Magyarországban szomjúhozik, többet csinálhatok mind az egész hazának, mint ha egyik helységében több évig tanítom az ifjúságot avagy az egyházközséget. Minthogy pedig e dolog felől már nem kevés barátomnak tettem ígéretet, örömmel ragadom meg a kínált alkalmat a Szótár hanoviai kibocsátására. Ennek változtatásain, öregbítésén már régóta dolgozom. Hozzáadtam a görög szavakat, hozzátettem bizonyos syllabák [szótagok] nagysága szerént poétai auktoritásokat, és szinte más szótárrá változtattam át. Nem fogok ugyan nagy árat kapni érte ezektől a könyvtárosoktól. Mégis örvendek, hogy szerencsétlen kis hazámnak kívánságát megelégíthetem.” [1610. szeptember 18. Hanau], de Bethlen Gábor, Szepsi Csombor Márton, Apáczai Csere János, Gyöngyösi István, Pápai Páriz Ferenc, M. Tótfalusi Kis Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Zrínyi Ilona és Lórántffy Zsuzsánna családi és hivatalos levelezése is számtalan hasonló jellegű önéletrajzi vonatkozású feljegyzést, részletet rejt magában.

 A XVIII. század két híres levélíróját külön ki kell emelni, II. Rákóczi Ferencet, és Mikes Kelement, akik művészi szintre emelték a levélírást, és akiknek hatalmas levélgyűjteményéből nemcsak a nagy fejedelem hadi tetteiről tájékozódhatunk, hanem életéről is. Mikes Kelemennek törökországi levelei sokat elárulnak írója életéről és jelleméről, mint például az 1760-ban Huszár (Boer) Józsefhez küldött levele, melyben Rákóczi Ferenc fejedelemhez való viszonyára világít rá: „Soha csak gondolattal sem vétettem a Felséges fejedelmünk ellen. Tisztelnem kell büntetésit, mint igazságost, és kérnem az Istent, hogy az esztendejihez sok dicsőséges esztendőket ragasszon. Az ő Felsége büntetésit, amely ideig való, az Isten ő szent Felsége akaratjának kell tartanom és bűneimért való ostorának, amely ostort holtig kell csókolnom és reménlenem, hogy a keresztet üdvességemre fordítja. Éntőllem semmimet el nem vette, mert övé az egész föld, itt is az ő földjén vagyok, amelyből ha egynehány lábnit ád, a’ nékem elég. Kedves öcsémuram, a sok esztendőkig való bujdosás, vagyis idegen országban való létel, azt nem mondom, hogy természetté, de szokássá válik. Mivel azt elmondhatom, hogy Istennek hálá, csendességben töltöttem napjaimat”.

   A Rákóczi-szabadságharc során jelentős számú magán-, ill. hivatalos levél született. Így maradhattak fent többek között Bercsényi Miklós, Károlyi Sándor, Esterházy Antal, Amadé László, Apor Péter, Festetich György és Faludi Ferenc szüleikhez, gyermekeihez és hozzátartozóihoz küldött magánleveleiben számos önéletrajzi sor.

A családi levelek írói közül ki kell emelnünk Árva Bethlen Katát, akinek családtagjaival történő leveleiből olyan értékes mondatokra bukkanhatunk, mint amit Teleki Lászlónak, testvéröccsének küldött levelében 1732-ben vetett papírra „Meg se hűle házamban zsákmányt vető keserű halálnak nyoma, ihol édes férjem is, méltóságos imperialis gróf széki Teleki József úr, tettetés nélkül folytatott életének sok könyörgéseivel óhajtott s várván várt határára juta, ez folyó esztendőnek mindszent havának 30-dik napjának reggelin szebeni szállásunkon, idejének ötvenhét esztendők felett ötödik hetében, lelkét termetőjének bátor szívvel, végig élő nyelvvel ajánlván amaz örök világosságra repeső készséggel, mennyországot bíró kisdedeink után meg nem csaló reménységgel elindula, hagyván maga után jó emlékezetet azáltal, kik előtt Istenéhez, Fejedelméhez s édes hazájához tisztelt hűsége tudva volt. Nékem pedig, kivel tíz esztendőkig s öt holnapig tiszta tökéletességgel éle, igazán egyes árvaságot s holtig tartó gyötrelmet.”

   A magyar irodalom, tudomány és politika jeles képviselői, Bessenyei György, Batsányi János, Teleki László, Orczy Lőrinc, Ráday Gedeon, Széchényi Ferenc és Martinovics Ignác levelezése is érdekes életrajzi forrás.    

   A XVIII. század végi és a XIX. század eleji irodalmi élet újjászületése a levélirodalomban is éreztette hatását. Egész levélíró mozgalom fejlődött ki, melynek vezére Kazinczy Ferenc volt. Hatalmas levélgyűjteménye, melyben szinte minden jelentősebb írótól és költőtől maradt fenn levél, számos önéletrajzi levelet rejt magában, melyek közül az egyik legnevezetesebb,  Berzsenyi Dániel irodalmi kvalitású levele, melyet 1809-ben vetett papírra. Tekintsünk bele ebbe a rövidke levélbe, melyben a költő szemérmesen vall magáról és verseiről: „Kérdi továbbá uraságod, mikor születtem s vagynak-e barátaim. Mely gyáván jelenti ki magát a legbelsőbb érzés! - Mely csendes vonásokban tükrezi magát a szív! - Megismérem ezekben a legtisztább hajlandóságot együgyű szózatját, s igyekszem a magamét hangoztatni. Én május 6-ik napján leszek 29[66]. - Az elme néha eleibe hág az életkornak, az érzés pedig gyakran elmarad tőle, - szeretném tudni, melyikből ítélt Uraságod? Horváth és Sárközy urakat távolról ismérem, de sem ezekkel, sem másokkal én még Somogyban barátságban nem keveredtem. Nem azért, hogy sorsom az előbb társaságokból kitiltana, hanem mivel mozdíthatatlan princípiumom szerént, magamnak és gyermekeimnek éltem és élek. Az én egyedülvaló barátim a magánosság és elmélkedés - én a nótáimat nemcsak énekeltem, hanem mélyen érzém is”.   Először Kazinczynál fordult elő az önéletrajzi levelek szisztematikus gyűjtése. Érdekes, hogy – Szemere Pál kérésére – éppen ő vonakodott teljesíteni élettörténetének megírását:  „Elijedék, midőn Szemere megszólíta, kére, kényszeríte, hogy amiket magam és dolgaim felől pályatársainak elmondani mindenkor készen talált, mondanám el egész közönségünknek; azok érdemlik a tudást, bár apróságoknak tetszenek, mert festik emelkedésünket és a múlt kort, s némely hamis vagy hibás hírek csak így fognak elnémúlni. Ellenkezém, és sok esztendőkig; míg érzettem, hogy nem születtem historiai személynek, s nem tudtam elhitetni magammal, hogy korunk az autobiográfiákat már tűrhesse. De az ostrom hevesb is vala, tartósabb is, mint hogy ki lehetett volna állanom; engednem a barátság kivánságinak, hinnem, amivel ily tekintetű társam bíztata, illő volt”.

  Hozzá hasonlóan, a XIX. és XX. század során már számos irodalomtudós és gyűjtő kívánságára születnek hasonló jellegű önfeltárulkozó levelek. Jelentős önéletrajz-gyűjtemények jönnek ezáltal létre. Gyulai Pál (Arany János levele Gyulai Pálhoz (1855)], Toldy Ferenc [Kisfaludy Sándor levele, Eötvös József levele (1870)], Szemere Pál [Kölcsey Ferenc levele (1833) ], Kertbeny Károly [Zichy Mihály levele (1873)], a XX. században pedig Egerváry Potemkin Ödön [Déryné Széppataky Róza levele, Lyka Károly levele (1900)], Lázár Béla [Körösfői-Kriesch Aladár levele (1903), Tornyai János levele (1904)], Malonyai Dezső [Rippl-Rónai József levele (1905), Iványi-Grünwald Béla levele (1906)]; Felvinczi Takács Zoltán (Tornyai János levele (1917)] Szilágyi Sándor stb., gyűjtötte össze elsősorban tudományos céllal, egy-egy monográfia, tankönyv, vagy tanulmány elkészítéséhez ezeket a hasznos információkat tartalmazó személyes dokumentumokat. A legnagyobb önéletrajzi gyűjteménnyel Szinnyei József, nagy bibliográfusunk rendelkezett, aki a Magyar írók élete című ominózus vállalkozásához több ezer önéletrajzi levelet gyűjtött össze korának kiválóságaitól. Jeles követője Gulyás Pál volt, aki szintén több száz önéletrajzi feljegyzést, önéletrajzi töredéket és adatközlést tartalmazó személyes dokumentumot gyűjtött össze lexikonához[67]. Ezekben a levelekben, az önéletírás szabályai szerint a levélírók kitérnek családjuk eredetére, származására, saját születésükre, gyermekkorukra[68], tanulmányaikra, kutatásaikra, munkájukra, családi életükre, életük mindazon fontos mozzanatára tehát, amelyekből megismerhető életpályájuk.

  Ezek az önéletrajzi levelek, számtalan olyan részletet árulnak el írójukról, melyeket a róluk szóló tanulmányok vagy lexikonok szócikkei nem közölnek. De ugyanígy elnyelik az életüket feldolgozó monográfiák azokat a gyönyörű titkos sorokat is, mint amilyeneket például Kölcsey Ferenc 1883-ban közölt önéletrajzi levelében Szemere Pállal, Kölcsey Lenkára, testvére leányára vonatkozóan: „Ezen epochában tartám magam körül Kölcsey Lenkát, testvérem leányát. Még beszélleni alig tudott, hogy hozzám hozták; s a gyermek vala egyetlenegy időtöltésem. 1823-26. 1823 végén házasodott Ádám, s ettől fogva én méginkább zárkózva éltem, mint azelőtt. Ekkor ismét szíváldozatokat követtem el magamon. Egyik vala, hogy Lenkát visszaadám; az nekem akkor fájt, életemnek (akkori környülményeimhez képest) egyik vesztesége nem volt kínosabb. A másik veszteség említést nem érdemel; azt más környűlményekben nem is éreztem volna; most azért fájt, mert Lenka visszaadásával éppen egyszerre jött.” De megemlíthetjük Arany János gyönyörű levelét is 1855-ből, melyben olvasható részlet rávilágít az író karakterét és mélabús kedélyállapotát kiváltó okokra: „Én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, s rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház volt, hol fülem soha egy trágár szót sem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én. Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben.”

   Számos levélgyűjtemény jelent meg a XIX. század jeles közéleti személyeitől, mely sok önéletrajzot, önvallomás, illetve önéletrajzi töredéket rejt magában. Nehéz lenne itt felsorolni, még a legnagyobbak nevét is, akiknek levelezése nyomtatásban megjelent, így csak néhányat emelünk ki közülük. Az írók esetében Jókai Mór, Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Tompa Mihály, Arany János, Benedek Elek, a képzőművészek közül Munkácsy Mihály, Fadrusz, János, Ferenczy István, Izsó Miklós, a színészek közül Jászai Mari, Kántorné [Kántor Gerzsonné], Szerdahelyi Kálmán, a tudósok közül Gyulai Pál, a politikusok közül pedig Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Széchenyi István, Mészáros Lázár levelezése jelent meg.

  A XX. században is egyre-másra jelentették meg a jeles magyar közéleti személyek levelezését. Így elég nagy potenciális forrásanyag áll rendelkezésünkre egy-egy nevesebb személy életének feltárására. Elég, ha csak a kiadásra került jelesebb írók levelezés-gyűjteményét említjük, már láthatjuk, hogy az elmúlt században – köszönhetően az irodalomtudósoknak -, milyen nagymértékű forráskiadvány került feldolgozásra.

Önéletrajz

  A klasszikus irodalmi „önéletrajz” megjelenése, amely, mint láttuk, áttételes formában hosszú-hosszú évszázadok óta jelen volt az egyes irodalmi műfajokban, közel 300 éves múltra tekint vissza. Maga az elnevezés az angol nyelvből került át hozzánk a XIX. század elején. A magyar nyelvben pedig a XIX. század 20-30-as éveiben tűnt fel először[69], mint nyelvújítási képződmény.

  Többféle értelmezése van az önéletrajz, önéletírás szónak. Van egy szűkebb és van egy tágabb értelmezése.

 Az 1862-ben Czuczor Gergely és Fogarasi János által kiadott A magyar nyelv szótára szerint az önéletírás (ön-élet-irás): Történeti jegyzetek sorozata, vagy könyv, melyben valaki saját életének körülményeit, tetteit, viszontagságait stb. leírja. Önéletíró, (ön-élet-iró): Személy, ki saját életének körülményeit, viszontagságait stb. leírja.

   Az 1866-os kiadású Larousse Lexikon meghatározása szerint, az önéletrajz, mely a vallomás egy fajtája: „Az egyén saját maga által leírt élete”. Ellentétben áll az emlékirattal, mely az író személyén kívül álló hiteles eseményeket, történéseket rögzíti[70]. Tágabb értelemben pedig, minden olyan szöveg autobiográfiának tekinthető, melyben, függetlenül a formai megnyilvánulástól, egy szerző a saját életéről és érzéseiről nyilatkozik[71]. E szerint a meghatározás szerint azonban, szinte „parttalanná” válik ez az irodalmi műfajt.

   Philippe Lejeune, a műfaj jeles kutatója a következő módon határozza meg a műfajt:  „Visszatekintő prózai elbeszélés, melyet valódi személy ad saját életéről, a hangsúlyt pedig a magánéletére, különösképp személyiségének történetére helyezi”[72]. Korrekt definíció ez, melynek – tegyük hozzá – fontos része a külvilág ábrázolása, de csak oly mértékben és konstellációban, mely személyiségünk és életünk ábrázolását jobban artikulálja. Johann Wolfgang Goethe önéletrajzi művének, a Költészet és valóság-nak az előszavában a következőképpen foglalja össze erre vonatkozóan gondolatait: „Igyekeztem sorra ismertetni belső rezdüléseimet és az engem ért külső befolyásokat, tehát elméleti és gyakorlati fejlődésem egymást követő lépcsőfokait, munkám során szűk magánéletemből egyszer csak a nagyvilágban találtam magam, előtérbe került száz meg száz jelentékeny egyéniség, akik reám valaha közelebbről vagy távolabbról hatottak, kiváltképp nem hagyhattam figyelmen kívül a világ egyetemes folyásának hatalmas politikai áramlatait sem, hiszen ezek reám, csakúgy, mint kortársaim egész tömegére, döntő befolyással voltak. Goethe szerint az életrajzírás legfőbb feladata az, hogy az egyént kora viszonyai közt ábrázolja és megmutassa, miben gátolja, vagy miben segíti őt a nagy egész, és hogy ennek hatására hogyan alakítja ki magában a világról s az emberről alkotott képét, s hogyan tükrözi ezt ismét vissza, ha művész, költő vagy író. Ehhez persze elengedhetetlen feltétel az, hogy ne csak magát, jellemét, kvalitásait ismerje jól az egyén, hanem saját környezetét, sőt, saját a századának történetét, amelyben él.  Magát – folytatja -,  amennyiben minden körülmények között változatlan maradt, századát pedig mint olyan erőt, amely a hajlandót s az ellenkezőt egyaránt magával ragadja, meghatározza, átalakítja, olyannyira, hogy bízvást kimondhatjuk, mind egyéniségünkben, mind hatásunkban kivétel nélkül egészen másokká leszünk, ha tíz esztendővel előbb vagy később születünk”. 

  Az egyéniség a társadalom fejlődésének magasabb fokán született meg. Az „én-központú ember” megjelenésének egyik fontos feltétele, a társadalmi mobilizáció volt, mely az egyes társadalmi rétegek közötti mozgást eredményezte. A produktív, önmaga sorsán változtatni akaró, gondolkodó egyén megjelenésével vált lehetővé, ennek a magasabb intellektust igénylő műfajnak a megszületése. Az egyén, az önmegbecsülésének és önértékelésének magasabb fokán juthatott el odáig, hogy ilyen formán összegezze és értékelje életsorsát. Nem véletlen, csakúgy, mint az emlékiratírók esetében is, hogy a magasabb műveltséggel rendelkező, jelentős rangot betöltő tudósok, egyházi személyek, uralkodók, államférfiak, hadvezérek, írók és művészek, illetve emlékezetes pályát befutó személyek írtak önéletrajzot. A rangjuknál, sajátszerű sorsuknál, történeti jelentőségüknél vagy kiváló erkölcsiségüknél fogva közismert személyek életsorsuk lejegyzésével akartak méltó példát állítani az utókornak. Később, a polgárosodással, az irodalmi önéletírás az alacsonyabb társadalmi régiókban is elterjedt, úgymond demokratizálódott. De még ekkor is sokáig „elit műfajnak” számított, sőt talán az is maradt.

  Az önéletírás elméleti lehetőségeit tekintve a legtöbbet adó, s ezért a legtágabb epikai műfajnak tekinthető. Ez az igen plasztikus műfaj, mint fentebb utaltunk rá, igen gyakran szövődött bele más irodalmi műfajba. Például  M. Tótfalusi Kis Miklósnak, 1698-ban született kitűnő röpirata, a Mentség[73] is[74]. Apor Péter Metamorphosis Transsylvaniae című műve is, mint korábban említettük, tartalmaz hasonló részleteket, ezért sokan önéletírásnak tartják[75]

Az önéletírás műfaji előzményei

A barokk korban kiteljesedő önéletrajz-szerű emlékirat, már a reneszánsz korban is jelen volt.

  A XVI. századból csak két önéletírás maradt ránk: Martonfalvay Imre [1585-ből] és Gálfi János [1593-ból] töredékes önéletrajza. Mindkettő alkotást memorandumszerű önéletrajznak kell tekintenünk, hiszen tényleges lélekábrázolás, önjellemzés még nem található bennük. Viszont már tetten érhetőek bennük azok az állandó, a műfajra jellemző jegyek, melyek a klasszikus önéletírásoknál jelen vannak.

   Máté Károly[76], a műfaj jeles kutatója a katona-emlékezések közé sorolja a XVII-XVIII. század olyan értékes önéletírásait, mint az 1605-ben konstantinápolyi rabságban keletkezett Wathay Ferenctől származó önéletírás, Borsos István önéletírása (1614), az 1663 és 1711 között keletkezett Ottlyk György önéletírása, valamint Károlyi Sándor grófnak az 1669-től 1723-ig terjedő önéletrajza. A három katona-emlékezés azonban híján van a lélekábrázolásának és inkább az események rögzítésére törekszik. Ezek a vallomások köztes átmenetet képeznek a történetírás és az emlékirat között.

    A barokk korban kibontakozó személyes jellegű történeti műfajban, az önéletrajz-szerű emlékiratban, egyre inkább előtérbe kerül az eseménytörténettel szemben az író személyének és lelki világának árnyaltabb ábrázolása. Az önéletírók szemléletmódjának újszerűségét az önbecsülésük adja, tudatában vannak egyéni kiválóságuknak, értékeiknek. Ez jelentős részben Szent Ágoston híres-nevezetes művének, a Vallomások[77] hatásának köszönhető, melyet a nagy egyházatya, 397. és 400. év között írt a „maga-mentségére” Aurelius Augustinusnak[78] az  élettörténetét tartalmazó vallomásai[79], az első önéletrajzi jellegű alkotás volt. Műve nagy fordulatot jelentett korában, hiszen az irodalomban a „személyiség” megjelenését jelentette. A tévelygései, és kicsapongásai után igaz hitre tért Ágoston igazságkeresését, vívódásait mutatja be az alkotás, melynek tárgya maga az író, a maga elesettségével, örömeivel és gondolataival. A könyvének műfaja nehezen meghatározható. Olyan vallomás, melyben a filozófiai elmélkedésen kívül találhatók anekdotikus részletek, imák, gyónások, életrajzi részletek, leírások, jellemzések és lélektani megfigyelések. Legjellemzőbben úgy határozhatnánk meg, hogy vallási önéletrajz[80], melyben az életrajzi elemek mellett az író lelki fejlődését és Istenhez való viszonyát és megtérését tárja az olvasó elé.

   Ágoston tehát új műfajt teremtett művével, mely több mint másfél évezredig eleven élő alkotás volt, és sok magyar emlékiratírónak vált példaképévé, közöttük Veresmarti Mihályra, akinek művében, a Megtérése históriájában az önéletrajzra jellemző lélek- és személyiségábrázolás kezdetleges formája figyelhető meg. Életének több mint 20 évét, küzdelmeit és megtérését tárja elénk.

   Szent Ágoston Confessiója hatással volt Bethlen Miklós, erdélyi kancellár önéletírására is, aki 1708-ban írt  Élete leírása című művének bevezető soraiban utal is erre: „Nem szégyenlem Augustinusszal, Petrarcával megvallani ifjúságom mocskait, és azok között az én Istenemnek én körülöttem, majd emberi hütel felett való kegyelmes gondviselését dicsőíteni álmélkodva…”[81] Az önmaga adottságait és értékeit alaposan ismerő kancellár vallomását már a megjelenés szándékával vetette papírra azért, hogy: ”Esztendőnként megyek ugyan, amennyire lehet, boldogtalan életem folyására, de mindent, és mikor mi esett rajtam, nem írok meg, nem is jut eszembe; nem is érdemel annalest egy ilyen hitvány privatus embernek az élete. Jegyzem azért csak meg maradékim tanúságára életembéli nevezetesb munkáim, igyekezetim, akadályim és szenvedéseimet ezután, és amennyire lehet, rövidítem, compendizálom. NB-be vévén mindenkor és mindenben az Istennek reám kiváltképpen való gondviselését, és az ördög és világ ellenem szüntelen követő üldözései között való vigasztalást, melyet az értelmes olvasó eszébe vehet mindenütt az én egész életemben, és tanulhat énrajtam, úgy tetszik, nem közönséges, nem rendszerént való, sem teljességgel megvetendő tanúságokat”.

  Nagy terjedelmű vallomásában, az önéletírásra jellemzően, kitér nemzetségére (felmenőire, szüleire, testvéreire), születésére (időpontjára, körülményeire), gyermekkorára, szellemi és testi adottságaira (egészségi állapotára, testalkatára, étvágyára, szenvedélyeire stb.), alsó és felső iskolai tanulmányaira (peregrinációjára, iskoláira, tanáraira), szerelmi kalandjaira (csábításaira, sikereire, szerelmi bűneire), vándorlásaira, gazdálkodási tevékenységére, hivatalaira, házasságára és gyermekeire. Életéről szóló vallomásában meglepő őszinteséggel tárulkozik fel előttünk, legféltettebb érzelmeinek és gondolatainak titkait osztja meg velünk. Széchenyi István naplójáig valóban az ő személyét ismerjük legjobban a régmúltból. De ezek a nagyon intim és személyes jellegű feltárulkozások mellett olvashatunk olyan, az emlékiratra jellemző leírásokat is, mint a Zrínyi Miklós haláláról szóló történet, vagy a Béldi Pál-féle összeesküvés hátteréről szóló leleplező leírás, a fogarasi fogság körülményeit ecsetelő sorok, az 1702-es erdélyi országgyűlés főbb eseményei, vagy az ország egyéb fontos dolgait bemutató történetek és leírások. 

   Rákóczi Ferenc Vallomásában is vissza-visszaköszönnek Ágoston bűnbánó sorai[82]: „Uram, a vallomások által a te csodálatra méltó tetteidet hirdetve saját hálátlanságomat fedem föl […] Kérlek, ne kérd számon tőlem az elvesztegetett időt, mert – amint bűnbánattal föltárom előtted – nem tudom, hogy Franciaországba lépésem egész ideje óta eltöltöttem-e úgy három napot, ahogyan kellett volna. De még mindig nem volt elég az idő elpocsékolásából, amit nem töltöttem másként, mint az előző évben, és a téged illető dolgok közül csupán a misehallgatásban tanúsítottam állhatatosságot. A nap többi óráját vadászatnak és játéknak szenteltem, és még nem szabadultam meg a szerelemtől, amelyet hol növekedni, hol fogyni éreztem szívemben. Ebben nem testi ösztön hajtott, hanem csak a viszonzatlan szerelem vágya. Ó, szívem édessége, mily nagy volt esztelenségem! De hogyan tudtam volna ellenállni a sarkalló indulatnak a te kegyelmed nélkül, melyet nem kívántam és nem is kerestem? Minden határozott cél nélkül sarkallt valami a szerelemre, kín gyötört, ha nem szerettek jobban, mint a többieket.[83]”  A fejedelem mély vallásossággal átitatott Önvallomásá-ból is egy olyan öntudatos ember alakja bontakozik ki, aki tisztában van saját értékeivel, és talentumaival, ugyanakkor ismeri saját korlátait is. Írása korának egyik legfontosabb történeti forrása.   

   A tragikus sorsú erdélyi fejedelem, Kemény János az Önéletírásában (1657-58), a személyére vonatkozó sorai mellett, jól megférnek kora eseményeinek históriaszerű leírásai is. Önjellemzése, racionális és következetes, nyelve, és sokszor már szarkasztikus humora, ma is igen élvezetes[84]. 

 S bár a két erdélyi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc és Kemény János, valamint Bethlen Miklós erdélyi kancellár önéletírásai nagyrészt életük történetét tárják fel, mégis nagy hangsúlyt kap bennük koruk eseménytörténete. A több évszázaddal ezelőtt keletkezett önéletrajzi ihletettségű művek közül, a mai értelemben vett önelemző önéletíráshoz, leginkább Bethlen Kata műve[85] áll a legközelebb, aki mélyen vallásos önéletírásában, a lélekábrázolás legmagasabb szintjéig jutott le. Születésére, keserű sorsára és árvaságára utaló mondatai Kemény János és Bethlen Miklós soraival vetekednek: „Születtem ez nyomorúsággal teljes világra, az én Istenemnek jó tetszéséből, Bonyhán [Kis-Küküllő], 1700-ik esztendőben, Szent András havának 30-ik napján: mely kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett. Tetszett azért édes szüleimnek is a szent keresztségnek vize által való megmosattatásomkor ezt a nevet nékem adni, hogy a Krisztus vére által bűnbocsánatot váró hívek közé számláltatván, lenne a Krisztus tagját illető szent életre való serkentetésemre. Hozott pedig a felséges Isten e világra épp tetemekkel, Krisztuson fundált igaz hitben és vallásban való, s ez hazában szép rendben és méltóságban helyheztetett szülék által. Melyért utolsó pihenésemig dicsérlek tégedet, én Istenem […] Neveltettem azon édesatyai és -anyai kezek alatt, szintén 1708. esztendei böjtelő havának hetedik napjáig; midőn Isten bölcs tetszéséből és senkitől nem függő szabad akaratjából, édesatyánkat, gróf Bethlen Sámuelt kiszólította ez árnyékvilágból Szebenben, ki is temettetett el Keresden. Ekképpen tetszett az Úristennek még kisded koromban a gyámoltalan árvák seregébe béírni és egyszersmind mintegy előre jelül adni, hogy életemnek jobb részét árvaságban kellene eltöltenem”.

  Nem véletlen, hogy Árva Bethlen Kata Önéletírása jutott el az erdélyi memoár-irodalom fejlődésének csúcsára, melynek szerepét a felvilágosodás korában már más műfajok veszik át.

   Ágoston Vallomásainak méltó folytatása több mint ezer év elmúltával született meg, a XVIII. század 60-es éveiben. Jean-Jaques Rousseau Vallomása (Confessions)[86] az újkori vallomásszerű műveknek, önéletírásoknak lett alapja. Hatására egy újfajta szemlélet vált jellemzővé az önéletrajzi művekre, az ember önmegbecsülésének és másoktól való különbözőségének a tudata, amelyet csírájában már megtalálhatunk a XVI. századi önéletírásokban is[87], s amely egy új „emberfogalom” kialakulását eredményezte. Kétségtelen, hogy a korabeli önéletírásokra, és így feltételezhetően a magyar önéletírásokra is hatással volt a rousseau-i minta.

  A XIX-XX. század folyamán született irodalmi önéletrajzok lélekábrázolása sokkal mélyebb, komplexebb és többrétegűbb lett, mint a korábbi évszázadokban született önéletírásoké. Bennük valódi szellemi alkotássá ért össze mindaz az életismeret, tapasztalat és gazdag emberi egyéniség - jó előadókészséggel párosítva -, mely a magyar szellemi élet kiváló képviselőitől maradt fenn[88].

  Az önéletrajzoknál, mint korábban szó volt róla, gyakran okoz problémát a műfaji meghatározás kérdése. Különösen olyan rendhagyó, regény formában megírt műfaji variációkra érvényes ez, melyek memoárokra jellemző karakter-jegyeket tartalmaznak. Ezért, egyes szakemberek ezeket az önéletrajzi regényeket[89], vagy „regénybeírt életsorsokat” - melynek eredete visszanyúlik egészen a XIX. századi én-regényig -, az önéletrajz, mások pedig a memoár műfajába sorolják.

   A hírlapirodalmunk és könyvkiadásunk intenzív fejlődése lehetővé tette, hogy nagyjaink élettörténete ne csak szűk keretek között váljon ismertté, hanem több ezer érdeklődő számára is hozzáférhetővé legyen[90]. Ez nagy valószínűséggel, hozzájárult ennek a megnyilatkozási formának az elterjedéséhez, hiszen az olvasók számára, a közszemlére bocsátott érdekes élettörténetek, mind tartalmilag, mind formailag, mintául szolgáltak saját életsorsuk összefoglalására. Természetesen az iskolai oktatás is hozzájárult az önéletrajz megismeréséhez és elterjedéséhez. Nemcsak fontos közéleti személyek rögzíthették, ilyen formán életük főbb eseményeit, hanem az egyszerű közemberek is. Az önéletrajz „demokratizálódásából” és elterjedéséből adódóan, a lejegyzésre került életsorsokban, azonban egyre kevesebb kiemelkedően fontos társadalmi és politikai esemény kapott helyet.

A hivatalos önéletrajzok (curriculum vitae)

   Hivatalos célból már régóta írtak önéletrajzokat (curriculum vitae[91]: életpálya, [önéletrajzi vázlat]). Jelentésüket, funkciójukat tekintve nagyot változtak az idővel.

  Ezek a személyes dokumentumok a XVIII-XIX. században a legkülönbözőbb szándékkal születtek: Álláspályázathoz [Csokonai Vitéz Mihály levele gróf Festetics Györgyhöz (1798), Martinovics Ignác önéletrajzi levele Lipót császárhoz (1791) ]; nyugdíjigazoláshoz [Egressy Gábor levele (1853)]; politikai önigazoláshoz [Martinovics Ignácnak, a peréhez készített önéletrajzi levele (1794)]; segély, vagy ösztöndíj igényléshez [Izsó Miklós levele a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumhoz (1865)]; lexikon szócikkhez [Székely Bertalan levele a Pallas Lexikonhoz szerkesztőségéhez (1896)]; kinevezéshez [Ybl Miklós levele Podmaniczky Frigyesnek, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa elnökének (1882)], kötetek előszavához [Szigligeti Ede (1841)], tudományos intézmények[92] hivatalos felkérésére [pl.: a Magyar Tudós Társaság elnökéhez, gr. Teleki Józsefhez, pl.:  Széchenyi István (1840), Szemere Bertalan (1841), Pulszky Ferenc (1840), Czuczor Gergely (1840), Ferenczy István (1842), Budai Ézsaiás önéletrajzi levele (1840)], újságcikkhez [Brassai Sámuel levele a Vasárnapi Újság szerkesztőségéhez (1890), Szarvas Gábor a Magyar Nyelvőr szerkesztőségéhez (1870), Fáy András levele a Fővárosi lapok szerkesztőségéhez (1859)], vagy interjúhoz [Déryné Széppataky Róza (1842)] stb.

   A régmúlt idők hivatalos önéletrajzai, embersorsokba világítottak be, emberéletek intimitásait tárták fel, számos érdekességet rejtegettek. És amellett hogy megtudhatjuk belőlük írójuk pontos életrajzi adatait és mindazokat az információkat, melyek életében fontos szerepet játszottak, magukon hordják írójuk stílusát, szellemi karakterére jellemző sajátosságokat, megismerhetjük belőlük azokat a szófordulatokat, hasonlatokat, jelzőket, melyek műveltségére, olvasottságára, mentalitására, egyéni gondolkodására volt jellemző. Éppen ezért ezek a személyes dokumentumok kitűnő kortörténeti források is, hiszen közvetetten képet kapunk a bennük megnyilatkozó társadalmi rétegek gondolkodásmódjáról, mentalitásáról, szokásairól és ízléséről, valamint a kor szellemi értékeiről és eszmerendszeréről. Megtudhatjuk belőlük, hogy évszázadok alatt milyen célból, milyen indítékból készítettek ezáltal autobiográfot. Értéküket az is fokozza, hogy történelmünk jelentős eseményeit egy közember életén, személyes benyomásain keresztül ismerhetjük meg és tanulmányozhatjuk.

  A XIX. század végén és a XX. század elején gomba módra szaporodó életrajzi lexikonok,  almanachok[93], az emlékalbumok, az évkönyvek[94] és emlékkönyvek - melyek nevezetes személyek, írók, képzőművészek, zenészek, politikusok és más hírességek tiszteletére és emlékére jelentek meg - szerkesztőbizottságai, a jeles közéleti személyekhez eljuttatott felhívásukban rövid terjedelmű, frappáns életrajzi adatokat tartalmazó önéletrajzot kértek. Példa erre, a már korábban említett, monumentális életrajzi lexikon-vállalkozás, a Magyar írók élete és munkái (I-XIV. kötet, 1890-1914.), melynek szerkesztője, Szinnyei József, nagyhírű bibliográfusunk, több száz önéletrajzot gyűjtött össze vállalkozásához. Az országos hírű újságok, napilapok gyakran lepték meg, elsősorban üzleti céllal, a „nagyérdemű olvasóközönséget” mindentudó lexikonokkal, kincsestárakkal, melyek gyakran rejtettek magukban jeles személyektől származó, irodalmi kvalitású önéletrajzokat. Így született meg 1923-ban - Az Est, a Pesti Napló és a Magyarország című újság közös kiadásában - Az Est hármaskönyve című kislexikon, melyben nemcsak híres íróktól (Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Babits Mihály stb.), színészektől (Bárdi Ödön, Hegedűs Gyula) és képzőművészektől (Csók István, Fényes Adolf, Vaszary János), hanem zenészektől (pl.: Bartók Béla, Kálmán Imre vagy Lehár Ferenc) és más neves közéleti személytől is olvashatunk érdekes önéletrajzokat. Kabos Ede szerkesztésében látott napvilágot az egyik legjelentősebb önéletrajz-gyűjtemény, Az Érdekes Újság Dekameronja (1913-1914), mely 10 kötetben adta ki a magyar írók önéletrajzait és legszebb novelláit. Reklám céljából az egyes szakfolyóiratok és képzőművészeti, irodalmi, színházi, tudományos és politikai lapok is, nagy előszeretettel tették közzé kedvenceik önéletrajzait.

   Külön kategóriába sorolhatók a politikai céllal született önéletrajzok, melyekkel az 1900-as években tömegesen találkozhatunk.

  Történelmünknek nincs még egy olyan mozgalmas és eseményekkel tarkított százada, mint a XX. század. Egymást érik, a Magyarország sorsát végzetesen befolyásoló jelentős politikai események, (a Monarchia felbomlása, a Tanácsköztársaság, a két világháború, a Trianon, az 1956-os forradalom, az országos szintű politikai perek, az egymást követő kormányválságok), melyeknek számtalan írásos lenyomata született. A század történelmét végigkísérő politikai perek vádlottjainak több ezernyi vallomása, a különböző politikai rendszerek igazoló bizottságai számára írt önéletírás, mindmegannyi, félelemből írt önigazolás, melyeket egy-egy politikai rendszer elvárásainak megfelelően kellett megfogalmazni. Fontosak számunkra ezek a kortörténeti dokumentumok, mivel az önéletíró életének eseményein túl, rávilágítanak egy politikai éra sajátosságára, működésének mechanizmusára, s mindazokra az elvárásokra, melyeket a kor politikai elitje szabott meg állampolgárai számára. 

   Korunk hivatalos jellegű önéletrajza a régmúlt curriculum vitae-jéhez képest elszemélytelenedett, elszürkült. A nyilatkozó személyéről, a legfontosabb személyi adatain kívül nem sokat tudhatunk meg.

  Az üzleti szempontból teljesen racionalizált, célirányos, a megrendelő elvárásainak megfelelő, „űrlapszerű” autobiográfia, hogy hivatalos jellegét megtartsa, egyes szám harmadik személyben íródik. A pontokba szedett szakmai önéletírás ma már az egyik legelterjedtebb[95] hivatalos autobiográfia-típus. Számos hivatalos aktusnál alkalmazzák, legtöbbször álláspályázathoz, kitüntetéshez, ösztöndíj-, vagy segélyigényléshez, iskolai felvételihez stb. Terjedelmét tekintve az egyoldalastól a 15-20 oldalas nyomtatványig sokféle változat megtalálható. Az önéletíró személyére korlátozódó kérdőív-forma a legalapvetőbb személyi adatokon [születési idő, és hely, anyja neve, iskolai végzettség, szakmai képesítés] túl, tartalmazza, például álláspályázat esetén az illető speciális érdeklődési körét, az addigi munkahelyek és munkakörök adatait, a pótlólagosan megszerzett újabb képesítéseket, nyelvismeretet, szakmai tevékenységet, publikációkat, terveket és elképzeléseket.

Az önéletírás műfaji jellemzői

   Az önéletrajz legfőbb műfaji jellemzője, hogy a valóság realista ábrázolására törekszik, ezért ténybeli hitelességre törekszik. Jellemző rá a lényeglátás, mivel nem az élet teljességét akarja ábrázolni, hanem annak csak egy szeletét, amely az egyén életének ábrázolása szempontjából mérvadó. Az önéletírás nemcsak az író életének eseményeit rögzíti, hanem áttételes módon, korának hű ábrázolója is.

   Az önéletrajz egyik legfőbb jellemzője az én-központúság, melyben az egyén csak magát ábrázolja belülről, az életrajzában ábrázolt személyek alakját, pedig kívülről ragadja meg. Ebből adódóan, az autobiográfia hangneme őszinte. Az önéletíró életének eseményeit saját nézőpontjából, saját szemszögéből ábrázolja, tehát, úgymond narrátora saját élettörténetének.

Legtöbb esetben az író egyes szám első személyben meséli el életének főbb eseményeit.  Előfordul azonban, az is, hogy egyes szám harmadik személyben kommentálja életének főbb állomásait, amely már minden esetben modern önéletírói szövegnek tekinthető. A szerző ebben az esetben úgy beszél magáról, mintha másról beszélne. Ezekre az életrajzokra emlékeztető, távolságtartó és diszkrét önéletrajzokra manapság, elsősorban életrajzi függelékek, önéletírói vázlat, jegyzet, kötetekhez szánt előszók, álláspályázatok, hivatali előléptetések, segélykérelem, tanúvallomás és más, „erősen kódolt” műfajok esetében van szükség.

   Időábrázolása legtöbbször lineáris, melyben az események kronologikusan követik egymást. Gyakran azonban, az igazság hitelesebb ábrázolása érdekében, keveredhetnek egymással az időben egymástól távollevő, és össze nem függő események. Az író, az életében fontos szerepet játszó történéseket nem következetesen, folyamatában, hanem fontosságuk sorrendjében ábrázolja. Mivel az író legfőbb célja, hogy egy lezárult életpálya fejlődési folyamatát rögzítse, az ábrázolás lehet visszatekintő, és lehet előreutaló is [pl.: életére kiható válságok vagy szerencsés kimenetelű események stb.]. Az autobiográfia, szerkezete szempontjából egy megszerkesztett, egyéni struktúrával rendelkező alkotás, melyet bizonyos szempontok, előírások és szabályok határoznak meg.

  Mivel életünk leírásához egy bizonyos távlatra, rálátásra van szükség, az önéletírók nagy része idősebb korában veti papírra életrajzát.

     Sok száz év telt el az önéletírás megjelenése óta. Láthattuk, hogy más rokon műfajok hogyan alakították át az önéletírás külső formáját, szerkezetét és tartalmát. Műfajtörténeti szempontból unikumnak számít ennek a folyton változó, új és új alakban megjelenő műfajnak a fejlődése, melynek jelentős része irodalmi szintre emelkedett, másik része viszont megmaradt a személyi adatközlés és dokumentum szintjén. 

    Nem túlzás azt mondani, hogy az önéletrajzhoz nagykorúvá kell válni. Hiszen egy társadalomban csak akkor születik meg ez a sajátos megnyilatkozási forma, amikor már elért egy megfelelő gazdasági és műveltségi szintet, és megjelenik az önmagát és értékeit jól ismerő, önmagára büszke polgár, aki életsorsát fontosnak tartja megismertetni környezetével és a világgal. S nem véletlen az sem, hogy az ember általában érettebb korában, élete alkonyán készít számvetést addigi életével, mivel ekkor már kellő rálátással, élettapasztalattal és a higgadt értékeléssel summázhatja addigi életét.

   Izgalmas mindenki számára ez a sajátos „emberi okmány”, mely megállítja, még ha csak egy élettörténet idejére is, a múlékony időt. Szerencsére, az önéletírások egyre cizelláltabb és mélyebb lélekábrázolásának köszönhetően, fokozatosan intimebb közelbe kerülünk írójukhoz, feltárul bennük a lelke, egyénisége. Mindemellett hírt kapunk azokból a régmúlt századokból, melybe beleszületett, és amelyben leélte az életét. Olvasva ezeket a vallomásokat, olyan rendhagyó metamorfózison esünk át, melynek során belebújhatunk egy másik ember alakjába, vele élhetjük az életét, a szemén keresztül láthatjuk a „múltat”.

   Nagy művészek, írók, képzőművészek, zenészek, színészek esetében gyakran jobban érdekel minket az alkotás titokzatos folyamata, az a gyötrődés, kín, vagy esetleg felszabadultság, mely alatt megfogan, megformálódik egy nagy mű, segít nekünk a megértésben. Ezek a rejtett intimitások, csodák is ezekben az emberi dokumentumokban tárulnak fel előttünk teljes valójukban.

   Az önéletírás, mint egy irodalmi fosszilia, megőrzi számunkra egy életsorsból, a történelem azon apró mozzanatait, lenyomatait, melyeket más irodalmi műfajok nem tudnak átadni. Éppen ezért, a múlt búvárai számára elengedhetetlen kortörténeti dokumentumok ezek a személyes „gyónások”.

   Közel áll hozzánk, mert az Emberről szól, és közel áll hozzánk, mert az Életről szól. Szükség van rájuk…

Ahogy Balázs Béla mondta egykoron: “Úgy gondolom, hogy minden embernek vallásos kötelessége volna naplót írni és önéletrajzot. Szimpla és egymáshoz nagyon hasonló történetek tömege támadna, mégis ezek volnának az egyedüli pozitív dokumentumai az Életcsodának. Az óriás emberlaboratórium kórtörténeteinek e gyűjteményét valami kolosszális levéltár-templomban kellene megőrizni: a földön átvonuló emberiség lábnyomait…”

Csiffáry Gabriella