Recenziók, könyvismertetések...

 

Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág   

 

Napjainkban újra reneszánszát éli a fürdőkultúra. Egyre több település helyez hangsúlyt a gyógyturizmusra, meglévő természeti kincseik jobb kihasználására. A nyaralási szezon idején felvetődhet a kérdés, hogy milyen régre is nyúlik vissza a fürdőzés szokása, hogyan fürödtek eleink és mely helyekre jártak szívesen üdülni, kikapcsolódni, gyógyulni, melyek voltak a régi Magyarország legkedveltebb, leglátogatottabb üdülőhelyei, gyógyfürdői, és híres elődeink mely fürdőhelyeket részesítették előnyben. A Somogyi-könyvtár ehhez ajánlja a múltbeli fürdőéletet bemutató, régi képekkel gazdagon illusztrált könyvet.

    A szerző rendkívül lebilincselő stílusban mesél a régi fürdővilágról, a kezdetektől a 20. század elejéig. A könyv Európa fürdéstörténetének rövid áttekintésével kezdődik. Kiemeli a görögöket, akik a fürdőzést szent dolognak tekintették és a rómaiakat, akik ugyancsak magas szintű fürdőkultúrával rendelkeztek. A kötet további lapjain Magyarország fürdőkultúrájának múltjáról olvashatunk. Szól vizeinkről, a tisztálkodásról, a közfürdők történetéről, a török kori fürdőéletről, a reformkori utazók által is számon tartott Buda híres fürdőiről, közfürdőink megújulásáról és a 19. századi gyógyfürdőzésről. Nem csak arra kaphatunk választ, hogy hol és milyen épületek szolgáltak fürdésre, hanem a fürdőélet különböző mozzanataiba is bepillanthatunk, hiszen a fürdőhelyek a társadalmi élet sajátos színterei is voltak egyben. A 19. században például külön kultusza volt a gyógyfürdőbe járásnak. Kialakult a fürdőben való viselkedés illemkódexe is. A szerző korabeli naplókból, levelekből, önéletrajzokból, emlékiratokból is idéz érdekességeket. Buda hőforrásairól például egy utazó megállapította, hogy „némelyik olyan forró, hogy a belédobott tojás ugyanolyan gyorsan megfő, mint az erős tűznél.” Fellapozva a könyvet kiderül, hogy mikor és milyen formában bukkant fel először „fürdő” szavunk az írott forrásokban („feredeuzyg”, 1256-ban) és mi a kapcsolat a régi „fürdőtisztesség” szó és a fürdőköpeny között. A fürdők gyógyító hatását igen korán felismerték elődeink. Neves személyek is szívesen látogatták a gyógyfürdőket. Thököly Imre erdélyi fejedelem kedvenc fürdőhelye Pöstyén volt, melyet minden évben felkeresett a csatákban szerzett sebeinek gyógyítása végett. II. Rákóczi Ferenc a karlsbadi gyógyfürdő mellett a felvidéki fürdőhelyet, Vihnyét is gyakran látogatta. Bod Péter egyházi író, önéletírásában (1768) említi, hogy ő az algyógyi „feredőre” járt tagjait gyógyíttatni. A vizek jótékony hatásáról hajdani gyógyvízkúra-receptek is tanúskodnak.

    Gazdag képanyaga a történelmi Magyarország legkülönbözőbb vidékeinek fürdőhelyeit, fürdőéletét örökíti meg. A lapszélek több mint száz ismert fürdőhely rövid leírását tartalmazzák. Ott találjuk Bártfafürdőt a Felvidék egyik legkedveltebb üdülőhelyét, amelynek a mai időkig legnevezetesebb vendége Erzsébet királyné volt, vagy Herkulesfürdőt, az egyik legrégibb és legszebb fürdőhelyet, mely a világ minden tájáról fogadott vendégeket és talán a legtöbb királyi látogatóval dicsekedhet. A mai Magyarország működő gyógy- és termálfürdőinek megyénkénti felsorolása zárja a kötetet. Szinte nincs olyan megye Magyarországon, ahol ne lenne több gyógyforrás. Mindez jól tükrözi, hogy hazánk milyen kedvező természeti adottságokkal, változatos ásványi tartalmú, természetes meleg és hideg vizű forrásokkal rendelkezik. A szerző kötetéről így nyilatkozik: „Nem a teljesség igényével próbáltuk a fürdőtörténetet, főleg a magyar fürdőtörténetet feltárni, mi csak kóstolót szerettünk volna - kicsit nosztalgikus céllal - nyújtani.” A Helikon Kiadó Paletta sorozatának első köteteként 2004-ben megjelent művet Száraz Miklós György szerkesztette. A rendkívül szép kivitelezésű, olvasmányos könyvet mindazok haszonnal forgathatják, akik a magyar fürdőkultúra történetébe, régmúlt idők fürdővilágába szeretnének betekintést nyerni vagy egyszerűen csak kiválasztani egy szép fürdőhelyet nyaralásuk helyszínéül.

 

Kórász Mária

2005. július

Internetcím: http://www.sk-szeged.hu/kiallitas/honapkonyve/furdovilag/furdo.html

 

Fürdés, mosdás török és magyar módra

 

A felújított Rudas fürdő megnyitása óta Budapest vízkedvelő közönsége ismét élvezheti ott a török élményfürdő áldásait. Noha a test és a lélek együttes megtisztításának oszmán szokása meglehetősen eltért a magyar tisztálkodási tradícióktól, a törökfürdő megjelenése fontos állomás a magyar higiénia fejlődéstörténetében.

 

,,A fürdőbe nem szabad beszállni a vendégek emberséges köszöntése nélkül. Kerülje mindenki a vitatkozásokat, különösen a hit tárgyában. (...) Senki fegyvert nem hordhat, sem nem használhat" - olvasható egy 18. századi magyarországi fürdő szabályzatában. E szigorú etikett a nyilvános fürdőkben - ahova a városi lakosság tisztálkodni és felüdülni járhatott - teljesen hétköznapi volt Magyarországon akkor, amikor Nyugat-Európában ilyenfajta fürdőket nemigen lehetett találni. Bizonyság rá, hogy a 17. század végén az Angol Orvosi Társaság megbízásából a mai Szlovákia területén található Stubnyafürdőn járt Edward Brown angol orvos emlékirataiban igen elcsodálkozott azon, hogy a turóci fennsíkon hét fürdőt is talált. Hogy a 17-18. században Magyarország-szerte kedvelt volt a közfürdő létesítménye, ez körülbelül a másfél évszázaddal korábban, a török uralom alatt kialakult szokás továbbélésének is volt köszönhető. Az Oszmán Birodalom magyarországi hatalmasságai ugyanis a nagyobb településeken építtettek legalább egy szerényebb kivitelű fürdőt; Sudár Balázs, a korszakkal foglalkozó történész - a HVG kérdésére - 80-85-ra taksálta számukat. Ezek a létesítmények, miközben megfelelnek a vallás tisztálkodási előírásainak, relaxációs örömöket is nyújtottak a látogatóknak. Ilyen, megkülönböztetett helyszín volt a bő forrású budai hévizeket kihasználó Császár, Király, Rác fürdő mellett az 1500-as évek közepén - egyébiránt egy már létező fürdő romjaira - épült Rudas fürdő is. A 2005. december elejére felújított Rudasban - amit a törökök jesil direkli ilidzsaszinak, vagyis zöld oszlopos fürdőnek neveztek - hajdan több órán, akár fél napon át is eltartott a rituális tisztálkodás. A fürdőlátogatók az egészséget és szépséget hirdető Allah nevében forró gőzben izzasztották, majd szolgákkal ledörzsöltették egész testüket, hogy aztán hideg és meleg vizes medencékben tovább feszesítsék bőrüket. A férfiaknál ezután a borotválás, a nőknél pedig, a hajkorona kivételével, a teljes szőrtelenítés következett. Mindezt azért, mert a próféta a lelki megtisztulás előfeltételéül a testi tisztálkodást rendelte el - olvasható a História 1987-es évfolyamában Hegyi Klára Tisztálkodás és fürdőélet a törököknél című cikkében. Noha az 1660-1664 között Magyarországot bebarangoló török utazó, Evlia cselebi útinaplójában felemlíti, hogy a szintén a törökök által alapított Rác fürdő medencéjében látta fürödni a budai őslakó polgárokat, akik köténnyel takarták el szemérmüket. A törökfürdő élvezeteiben elvileg mindazok részesülhettek, akik megfizették a fél, másutt 1 akcsés belépődíjat (a török katonák napi zsoldjának egyötödét). A fürdőt a férfiak és nők, illetve a törökök és magyarok nemigen használták egyszerre.

A 150 esztendős török hódoltság után a gőzfürdőket - amelyek egyáltalán nem illeszkedtek be a magyar tisztálkodási szokásokba - lassan-lassan iskolákká, kádárműhelyekké, uram bocsá' templomokká alakították át, de maguk a medencés részlegek egyre többször jelentettek újfajta szórakozást a magyaroknak. Olyannyira, hogy az 1830-as évek reformer nemzedéke a korszerűsített és némiképp töröktelenített Császár fürdőben hányta-vetette meg az ország dolgait - olvasható Antalffy Gyula 1982-ben megjelent Reformkori magyar városrajzok című könyvében.

A magyarok őstestápolási szokásaiba azonban Bíborbanszületett Konstantin császár 950 körül írott ceremóniáskönyve enged inkább bepillantást. E szerint a bizánci uralkodó szívesen merítkezett meg a magyar "csergében" (azaz: bőrkádban). Csorgónak pedig azokat a rangosak nemezsátraikban mosdásra használt, alul kilyuggatott bőrtömlőket hívták, melyek alá állva a harcosok letusolhatták magukról az út porát. A honfoglalók viszont már a fürdőszoba ősében, jól szigetelt sátorban tisztálkodtak. Ezek igen hasonlatosak lehettek a finn szaunákhoz - feltételezi Régi magyar fürdővilág című, 2004-es könyvében Csiffáry Gabriella

"A tisztaság fogalma persze koronként változott. A középkorban, egészen a 18. századig, csupán a látható kosztól való megszabadulás és a rendezett külcsín volt a módi" - mondta a HVG kérdésre Juhász Katalin néprajzkutató, jelezve az egyes társadalmi rétegek szokásai közötti jelentős különbségeket is. A parasztság például, követve az európai trendet, ősztől tavaszig egyáltalán nem fürdött, de máskor is inkább csak "száraz mosdást" mímeltek, vagyis a lehető legkevesebb vízzel oldották meg - a szakzsargon kissé eufémisztikus meghatározása szerint - a "látható részeknek" nevezett testfelületek lemosását.

A keresztény tradíció - ellentétben az oszmán felfogással - amúgy is a lélek, nem pedig a test esztétikáját dicsőítette. Jól példázza ezt IV. Béla király lányának, Szent Margitnak története. A 13. században íródott legendáriumában olvasható, hogy: "Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala." Az első nyilvános fürdőt mégis keresztes lovagok alapították 1180 körül Esztergomban. Az ezután gomba módra szaporodó - négy-öt személyestől egészen a félszáz főig terjedő nagyságú - nyilvános fürdőkben évszázadokig szinte minden úgy történt, ahogy azt a pedagógiát megreformáló, Sárospatakon iskolát teremtő Johannes Comenius A látható világ című, 1675-ben megjelent enciklopédiájában tanította: "A fürdőházban lemossuk a szennyeket, avagy vesztég-ülve a fördőkádban: avagy felülvén az verítékeztető padra, és megvakarjuk tajték-kővel (magunkat) (...) Lábainkat belétesszük a lábmosdó edénybe."

Arra azonban nincs megbízható adat, hogy az említett fürdőket a lakosság mely csoportjai használták. Mindenesetre a főnemesek között is akadtak, akik arisztokratikusan távol tartották maguktól a vizet. Bethlen Miklós erdélyi kancellár 1710-ben írta le: "Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. (...) Az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohase mostam. (...) A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták."

Az egész népességet érintő fordulat tisztálkodási ügyben a 19. században kezdődött el, s az elemi iskoláztatást kötelezővé tevő 1868-as népiskolai törvény már elsajátítandónak írt elő jó néhány higiéniai ismeretet. Néprajztudósok ennek tulajdonítják, hogy a falusi lakosság körében mindinkább terjedt a rendszeres mosdás szokása. A napon felmelegedett vízzel a férfiak sötétedéskor vályúból derékig csutakolták le magukat, utánuk a nők, szemérmesen, csak karjukat, arcukat, nyakukat öblítették le. Alaposabban viszont csak hetente egyszer, szombat este vagy vasárnap reggel, templombamenetelre készülve mosdott meg a család. Ekkor a mosóteknőben vagy dézsában először a gyerekek fürödtek meg szappannal, utánuk a nagyobb fiúk, majd a férfiak következtek, végül a lányok, asszonyok.

A két világháború közötti időszakban - nem kis részben a szépségiparában megerősödő Európa hatására - a tisztálkodás (pontosabban napi kétszeri mosdás és a heti egyszeri fürdés) a jobb körökben már-már kötelezettséggé vált. Hogy elmélet és gyakorlat között némi űr tátonghatott, igen pontosan jelzi az 1931-es Hyppolit, a lakáj című sikerfilm klasszikus párbeszéde, a korábban egy grófnál szolgált Hyppolit (Csortos Gyula) és a Kabos Gyula által megformált feltörekvő kispolgár, Schneider Mátyás között. "És mikorra parancsolja a fürdőt?" - kérdezi a frissen szolgálatba lépő lakáj. "Vasárnapra" - feleli meglepetését palástolva, de némi gondolkodás után Kabos. "Hány órára?" "Nyolcra". Az újabb, számára végképp értelmezhetetlen kérdésre - "És a hét többi napján?" - már csak zavarodottan hebeg.

2005. december 16.

SINDELYES DÓRA

 Megjelent: HVG, 2005. december 6., internetcím: http://m.hvg.hu/hvgfriss/2005.50/200550HVGFriss157

 

Régi magyar fürdővilág

Csiffáry Gabriella

Ez a (képes)könyv a régi fürdővilágról mesél, a kezdetektől a 20. század elejéig. Nem tudományosan, hanem ízesen…, nem tudósi pontossággal, hanem a kíváncsi érdeklődő lelkesedésével, azzal a szándékkal, hogy felkeltse a figyelmet. A szerző a régi emlékiratokból, útleírásokból, levéltárakban porosodó magánlevelekből rengeteg érdekességet szemelget egyetlen céllal, azzal, hogy a múlt fürdőkultúrája iránt érdeklődő olvasó kedvére csemegézhessen.

A könyvet lapozgatva a történelmi Magyarország és benne Erdély fürdőélete is az olvasó elé tárul. A Helikon Kiadó gondozásában napvilágot látott publikáció nem a szakkönyvekre jellemző szigorral készült. Ellenben a leltárba vett fürdőhelyek sokasága, a múlt századok hangulatát árasztó fotók, valamint a történeti támpontok igényes kiadványról tanúskodnak. A tartalmat domináló képanyag a 19–20. század fordulóján készített fotográfiák színes kaleidoszkópja, melyben a boldog békeidők Magyarországának legendás hírű vagy éppen poros, helyi érdekű közfürdőinek hangulata tárul elénk. Szó esik a „régi” Magyarország csodálatos vizeiről: gyilkos fürdőkről és csontforrasztó vízről vagy éppenséggel a vasat arannyá váltóztatóról. Megismerhetünk néhány régi, bevált gyógyvízkúra-receptet és hajdanán hétpecsétes titokként kezelt vízgyógymódot.

 

2007-02-05

Internetcím:http://www.gyogyturizmus.ro/index.php?option=com_content&task=view&id=211&Itemid=1

 

Régi magyar fürdővilág, Udvariatlan szerelem, Az ártatlan ember

Arannyá változott vas

Fürdőinken keresztül ismerhetjük meg az egykori Magyarország történetét a korabeli képekben bővelkedő könyvből.

Borvíz, Palics, Pecsenyéd, Pokolsár, Savanyúkút, Szklenófürdő, Trencsénteplicz, Újlubló – forró hangulatot árasztó fürdőnevek a régi Magyarországról. Csáth Géza és Krúdy Gyula világa, olyan távoli falvaké, ahol megállt az idő, amikor egészségügyi javallatra egész nyárra leköltöztek a nagyságos asszonyok és a nekik udvarló, kissé már megroggyant gavallérok. Csiffáry Gabriella Régi magyar fürdővilág című könyve a történelmi Magyarország fürdőit mutatja be, rengeteg korabeli kép, képeslap segítségével, fürdőtörténeti áttekintéssel.

Európában sokáig a közfürdők jelentették az egyetlen lehetőséget a tisztálkodásra, és miképpen az ívó, úgy a fürdő is a társadalmi érintkezés legfőbb helyszínévé vált. Később – még a legelőkelőbb fürdők is – bővített szolgáltatással jelentkeztek, és a vetkőzőszobában, a ruhákra vigyázó idősebb asszonyok egyben kerítőnők is voltak, és bizony a fürdőigazgatók legjobban attól rettegtek, hogy intézményükről elterjed, hogy ott franciakórt, azaz vérbajt lehet kapni. A legtöbben persze nem betegségeket gyűjtöttek a fürdőkben, hanem éppen az egészségért, a gyógyulásért jártak oda.

A különböző kénes, büdös, savanyú, izzasztó, vagy éppen meleg vizeknek mind-mind megvolt a maguk legendája. Hogy változott a vízben a vas arannyá, hogy főtt meg a fürdőbe pottyant disznó, hogyan gyógyultak meg a gyomorhurutosak, a jellemzően külső és belső (azaz fürdés mellett ivásra is használt) vizektől? Rengeteg kúra volt ismeretes, amelyek között akadtak kellemesek, mint a hosszú ücsörgés a termálfürdőben, de akadt annál borzalmasabb is, így a kora hajnali hideg vizes hűtőkúra. Bár a mű alapvetően a régi fürdőkről szól, aki kedvet kap közben a fürdőzésre, az a mai Magyarország területén jelenleg is működő gyógyfürdők összesítését is megtalálja.

 

Megjelent: Manager Magazin, 2007. február

Internetcím:  http://www.managermagazin.hu/magazin.php?page=article&id=817

 

Egy csepp fürdőtörténet
Ki mint veszi kádját

 

Talán sokunkat nem kell felvilágosítani arról, hogy a barokk korban bizonyos hajt?ket a rizsporos parókák alatt nyüzsgő élősködők okozta viszketés ellen használtak, vagy a középkori várak vizesárkai fölé kitüremkedő kőfülkék mellékhelyiségként szolgáltak. Néhányan pedig esetleg már láttunk olyan trónust, amelyet többek között XIV. Lajos nevével is öszszekapcsol a történelem. Ebben egy éjjeliedény elhelyezése biztosította az „összkomfortot” az uralkodás gyakorlása során. Mégis, mivel a tisztálkodás mindenkor az intimitáshoz tartozott, ma is nehezen feltárható területként tartják számon a kutatók.

A tisztálkodás története valószín?leg egyidős az emberiséggel. Az ókori civilizációkban a fürdés részben az orvosláshoz kapcsolódott, de ugyanolyan (ha nem még nagyobb) fontosságú volt kötődése bizonyos vallási, rituális tisztulási szertartásokhoz. A görögöknél az újszülöttek mosdatása mellett a templomba járás előtt kötelezték a népet a fürdésre, de a Bibliában is olvashatunk például a szent sátorban szolgáló papok: Áron és fiai szolgálat előtti mosakodásának rendtartásáról.
Ezért meglepő, hogy Szent Jeromos a középkorban éppen vallásos okokra hivatkozva tiltotta be a fürdést. A tilalom feloldására csak a spanyolországi arab orvostudomány befolyására került sor a VIII. században. A fürdés engedélyezésével azonban korántsem alakult ki ideális állapot. A mosakodás a középkori polgárok számára – a gyér vízellátás miatt – Európában a XVI. Századig a nyilvános fürdők használatát jelentette. (Mint ismeretes, a közfürdők hagyományát az ókori görögök teremtették meg, és a rómaiak tökéletesítették.) A legkevesebb 4-5 fős, de sokszor 40 személyt is befogadó középkori fürdőket a mezítelenre vetkőzött nők és férfiak vegyesen használták. A közös fürdőzés sokszor botrányos, olykor gyilkosságokkal végződő verekedésekbe torkollott, amit a vendégkönyvbe felvett adatok nyilvántartásával próbáltak megfékezni a fürdőtulajdonosok.
Elsősorban a közfürdőkben terjedő fertőző betegségektől (pestistől és szifilisztől) való félelem vezetett a fürdőszobák létrehozásához, melynek ősét 1773-ban tervezték meg – mégis csak a XX. század elejére terjedt el széles körben. A Parragh Galériában megrendezett Fürdőtörténeti Kiállítás történelmi tablóit Csiffáry Gabriella állította össze. Az átfogó történelmi áttekintés mellett számos érdekességet is megtudhatunk belőlük: például azt, hogy mire használták kezdetben a szappant és a mosdószivacsot, vagy miből állították elő a pomádét, illetve a brillantint. Néhány magyar vonatkozású adatra is fény derül: így arra, hogy honfoglaló eleink „szaunáztak”, vagy hogy a török hódoltság idején országunk területén szappanban is fizettek adót, de olvashatunk egy eredeti honi találmányról, a bajuszpedrőről is. Megtudhatjuk, hogy az arcfestésben kezdetben a kék színt az erek hangsúlyozására használták, a vasoxiddal vörösre festett köröm pedig csak a török nők körében volt elterjedt. Megismerkedhetünk olyan feledésbe merült találmányokkal is, mint a „hintáló kád”, amely felért egy kisebbfajta hullámfürdővel.
A kiállítás március 30-ig látható a Parragh Galériában (Bp. VI., Bajcsy-Zsilinszky út 5–7., az üzlet alagsorában) vagy az interneten: http://www.parragh.hu

Kapsza Ágnes

 

Megjelent:  Hetek, 2001. március 10. (10. sz. V. évf.)

Internetcím:  http://hetilap.hetek.hu/index.php?cikk=9793&print=1

 

CSIFFÁRY GABRIELLA: Régi magyar fürdõvilág

 

   Csiffáry Gabriella Régi magyar fürdõvilág címû színes és színvonalas könyve a minõségi ismeretterjesztés legszebb hagyományait követve egyszerre tanítja és szórakoztatja olvasóját.

A Helikon Kiadó új sorozatának, a Palettának elsõ köteteként megjelent munka röviden, de lelkiismeretesen mutatja be a magyar fürdõkultúra sok évszázados történetét, melyet a gondosan válogatott képanyag, a történelmi Magyarország egkülönbözõbb vidékeirõl származó korabeli képeslapok tesznek még élvezetesebbé és élményszerûbbé. A római történetírók leírásai, valamint a töredékeiben is lenyûgözõ ókori és kora középkori mozaikok tanúsága szerint az antik kultúrában kiemelkedõ szerepe volt a víznek és a fürdõzésnek. Elõkelõbb házak természetes tartozéka volt a fürdõ, a kerteket pedig a legtöbb helyen kutak és csobogók díszítették és tették otthonosabbá. Minden valamirevaló városban, még a legeldugottabb, Isten háta mögötti provinciákban is ott volt a városháza, a szentély és a piactér szomszédságában a közfürdõ, amely egyszerre kínálta a szórakozás, a gyógyulás, a tisztálkodás és a megtisztulás lehetõségét. A rómaiak által ámulatba ejtõ precizitással megtervezett és megépített csatorna- és vízvezetékhálózatot az utódok elhanyagolták; a higiénia hiánya miatt a középkorban, de még az újkorban is szinte állandó volt a járványveszély. Magánfürdõk híján a közfürdõk biztosított ák a lakosság számára a tisztálkodási lehetõséget, a vízzel való érintkezés antik öröme pedig már nem volt jellemzõ a középkori népekre és emberekre. A középkori és az egyre népesebb újkori városokban a tiszta ivóvíz drága kincsnek, a tisztálkodás pedig ritka szertartásnak számított. Minden város, így például Pest-Buda esetében is jól megfigyelhetõ, hogy az elõkelõbb városrészek a folyón mindig feljebb épültek, hiszen itt mindig bõségesebb és fõleg tisztább volt a víz. A középkorban az egyház által fenntartott kórházakban közfürdõket hoztak létre, ahol a legfontosabb szolgáltatás a gyógyítás volt. Az újkorban egyre inkább elterjedtek a városi hatóságok által bérbe adott fürdõházak, ahol a köpölyözés, az érvágás, a hajvágás és a orotválkozás mellett fiatal, csinos lányok más jellegû szolgáltatásait is igénybe lehetett venni, akik megfelelõ fizetség fejében szívesen vállalkoztak a lelki sebek gyógyítására is. Évszázados, meg-megújuló és nem minden alapot nélkülözõ az a vád, hogy a járványok kitöréséhez a fürdõházak, valamint a fürdõházakban alkalmazott alternatív gyógymódok is nagyban hozzájárultak. A fõúri családok levelezésében és a külföldi utazók leírásaiban fellelhet õ szórványos adatok tanúsága szerint a vizekben és gyógyvizekben gazdag Magyarországon is hosszú hetek teltek el két feredõzés között, a haj tisztítására pedig több hónapos szünet után is csak nehéz szívvel, általában orvosi felszólításnak engedelmeskedve vállalkoztak. Európa más országaihoz hasonlóan hazánkban is a felvilágosodás természettisztelete és az orvostudomány gyors fejlõdése vezetett a fürdõkultúra kiteljesedéséhez. A reformkor legismertebb fürdõhelye a postakocsival és hajóval is megközelíthetõ, legendák és titkok övezte Füred volt, de a Déli-vasút megépítése, majd nem sokkal ké- sõbb Siófok kiépülése a feltörekvõ pesti polgárok számára is elérhetõvé, megközelíthetõvé tette a Balatont. A 19.20. század fordulójától a szabadidõ intézményessé válásával a rohamosan kiépülõ fürdõhelyek már kereskedõket, iparosokat és értelmiségieket is vendégül láttak. A gyógyítást pedig egyre inkább háttérbe szorította és felváltotta a mind népszerûbb szórakozás, a nyaralás.Aki Csiffáry Gabriella könyvét olvasva vagy lapozgatva kedvet kapna a magyar fürdõkultúra tanulmányozásához, annak Kósa László alapvetõ munkáját, a Fürdõélet a Monarchiában címû kötetet, illetve a figyelemre méltóan alapos és gazdag Magyar Fürdõalmanach címû kiadványt ajánlhatjuk jó szívvel.

SZELKE LÁSZLÓ

Megjelent: Szépirodalmi Figyelő, 2004. 3. évf. 6. szám 153-155. o.

Internetcím:  http://www.szepirodalmifigyelo.hu/04-6-034-Csiffary_Szelke.pdf

 

CSIFFÁRY GABRIELLA: Régi magyar fürdõvilág

 

 Eleink higiéniája


Árpádházi Szent Margit


A csekély számú fennmaradt forrás - végrendelet, hagyatéki leltár, hozomány, családi levelezés - adatai alapján megoszlanak a vélemények eleink higiéniájáról.
A középkorban a rendszeres tisztálkodással szemben különös, egyedülálló példái is előfordultak mosakodás elmaradásának: "Megfürödni pedig vagy az ő lábait megmosni bokáinak fölötte az ő szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez őneki mindenestől idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tette róla, soha az ő testét meg (nem) fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala." Az 1276 és 1300 között keletkezett Margit-legenda IV. Béla király szent életű lányának sorsáról regél. A legendaírói feljegyezték például, hogy egy ízben negyven napon át ciliciumot (szőrruhát) viselt, s ezalatt "sem az ő ruháját meg nem változtatja vala, akármely igen megnehezült is férgeknek, tetűnek miatta; sem fejét meg nem mosta". Fogadalma szerint nem mosakodott, csak az arcát, a lábfejét bokáig, a kezét csuklóig, valamint a haját, azt is évente négyszer mosta. (Apáca társnői annyira istenítették, hogy a kolostorukhoz zarándokló betegekkel négy különböző alkalommal gyógyszerként itatták meg a hajmosó vizét.) A szép legendából következtetni lehet a korabeli szokásokra. A Margit hercegnő önmegtartóztató életmódjáról szóló sorokból kiderül, hogy Jézus szolgálólánya a tisztálkodásról teljesen lemondott, ám egyúttal kiderül az is, hogy a fürdés és mosakodás ilyen mértékű elhanyagolása még a késői középkorban is feltűnő önkínzásnak, a testi megkönnyebbülés elutasításának, tehát szenvedésnek látszik.
A középkor embere szívesen fürdött. Budán például egész sor fürdő állt (melyeket a törökök újítottak fel és alakítottak át, s máig abban a formájukban használjuk őket). A polgárok, tehetősebbek jobbágyoknak és a nemesembereknek otthon is voltak fürdődézsáik vagy mozgatható kádjaik. Az előkelőbbek gondosan ápolták fogukat, körmüket. A nők különösen a kezük szépségére és a hajukra ügyeltek gondosan. A férfiak bajusz- és szakállviselete a divatnak megfelelően gyakorta változott.


Középkori fürdőház


Heltai Gáspár 1575-ben megjelent Csízió című művében a következőt javasolja: "A fejedet reggel, ebéd és fölöstök előtt mosd meg, vagy ebéd és vacsora után egy vagy két órával, két hétben egyszer vagy kétszer, huszad napnál tovább ne halaszd fejed mosását". Még a XVI-XVII. században élt őseink is feltehetően sokkal több gondot fordítottak a tisztálkodásra, mint későbbi századok magyarjai. A jeles erdélyi kancellár, gróf Bethlen Miklós 1710 körül, eszéki fogságában írt emlékiratában így "dicsekszik": "Riktán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély hetenkint, mikor rabságomig a szakállomat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták."
1703 és 1708 között írt, Sanyarú világ címen megjelent naplójában Wesselényi István báró is hasonlókról tudósít: "Ugyan ma voltam kint feredni, több becsületes főrendekkel együtt. Már ezzel az idén kétszer feredtem. Ez is lesz az utolsó feredésem..."
Egykori emlékiratokból, naplókból sok egyebet is megtudhatunk a tisztálkodásra vonatkozóan. Beretválásra és hajnyírásra Wesselényi István csak két-három havonta szakított időt. "Ma beretváltattam el mind a hajamat és szakállamat egyszersmind a kispiaci magyar borbélynál..." A higiéniával, tisztálkodással kapcsolatos naplóbejegyzések olykor humorosak is lehetnek. Wesselényi írja a következőket: "Ugyan az asszony fenn lévén a fejedelemasszonynál, melléje ültette a szokás szerint; és egykor, mikor már ott ülne, kezdett püszkölni, és mondotta, hogy valami levendula mosdóvíz-szag érzik az asszonyon, melyet ő nem szenvedhet. Eleget szabadkozott az asszony, hogy bizony nem rajta érzik, aminthogy nem is volt semmi szag se magán, se köntösén, aminthogy meg is szagolták mind kesztyűjét, mindenét, de ugyan csak fel kellett kelni mellőle és máshová kellett ülni..." (Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág. Helikon Kiadó. Budapest, 2004; Bíró Ferencné - Csorba Csaba - Rékassy Csaba: Élet a középkori Európában és Magyarországon. Móra Ferenc Könyvkiadó. Budapest, 1985; Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században. Helikon Kiadó. Budapest, 1986)
 

Sztudva Vilmos

Internetcím: Sulinet, 2006 [http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Khaa/0/9558/1http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Khaa/0/9558/1]

 

Csiffáry Gabriella - Búcsúszavak

 

"Schubert dalában, Schubert dallamában, drága barátom, bizony a halál van, Édessége azért mondhatatlan édes, mert mélységes mély vad keserűség ez."

A bűn-ronda tapétára mutatva felkiáltott: Beláthatjátok, egyikünknek távoznia kell" -mondta Oscar Wilde a haldoklás közben. Á milyen stílusosan búcsúzni kevesen tudtak, mint ő. Magyar írók, költők, színészek búcsú gondolatait, szavait, illetve a róluk szóló emlékbeszédeket gyűjtötte kötetbe Csiffáry Gabriella a Tericum Kiadónál megjelent válogatásában. A gondolatébresztő kötet két részre osztható, az elsőben jeles magyar írók, költők életének drámai mozzanataiba pillanthatunk be, míg a második kötet tudósok, politikusok, költők utolsó sorait közli.

"A mítosz a két lábon járó majomember álma/ A légtérben nem szállnak angyalok/ Isten vagy van, vagy nincs. Küszködve, megállva/ Tartok a sír felé gyalog."

A kötet közel ötszáz év olyan jelentős íróinak utolsó gondolatait, szavait, leveleit, naplórészleteit örökíti meg, mint Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Arany János, József Attila, Ady Endre, Vajda János, Somlay Arthur, Blaha Lujza. A kötetben szereplő naplók és levelek írójuk belső világáról beszélnek. Gyakran írójuk szellemi végrendeletét tartalmazzák, néha csak egy fájdalmas búcsút rejtenek magukban, olykor konkrét anyagi végrendelkezést tartalmaznak (például az erdélyi Szilágyi Domokos esetében). Több emlékbeszédet is tartalmaz a kötet nagyjainkról, mely a történelmi vagy irodalmi tanulmány, s gyakran az életrajzot pótolta.

Számomra a megrendítőbb sorok nem a patetikus szándékkal íródott, nagy, az utókornak szánt gondolatok voltak, hanem ez:
"Arany János élete utolsó éveit otthonában töltötte, számos testi és lelki bajtól sújtva. Csak a Margit-szigetre sétált ki néha. Látása megromlott, magas vérnyomás és súlyos tüdőbetegség gyötörte. Nem véletlen, hogy az állandó fizikai fájdalomtól legyengült költővel egy meghűlés alig két hét alatt végzett. Végzetes betegségének leírása háziorvosának, Farkas Kálmánnak köszönhető. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint a költő hörglob( tüdőgyulladás) betegségben halt meg. 1882. október 22-én, öt perccel ¾-es12 előtt. Arany János utolsó szavaival önmagának felelt meg, miután aziránt érdeklődött, hogy hány óra van.

"Különben mindegy"

Kerekes Tamás

2006. július 4.

Internetcím:  http://www.karpatinfo.net/secart694.html

Internetcím:  http://www.magicafe.hu/newsprt.php?nid=150

Internetcím:http://www.vajdasagportal.com/portal/modules.php?name=News&file=article&sid=6564

 

Búcsúszavak

 

"Schubert dalában, Schubert dallamában, drága barátom, bizony a halál van, Édessége azért mondhatatlan édes, mert mélységes mély vad keserűség ez."

A bűn-ronda tapétára mutatva felkiáltott: Beláthatjátok, egyikünknek távoznia kell" -mondta Oscar Wilde a haldoklás közben. Á milyen stílusosan búcsúzni kevesen tudtak, mint ő. Magyar írók, költők, színészek búcsú gondolatait, szavait, illetve a róluk szóló emlékbeszédeket gyűjtötte kötetbe Csiffáry Gabriella a Tericum Kiadónál megjelent válogatásában. A gondolatébresztő kötet két részre osztható, az elsőben jeles magyar írók, költők életének drámai mozzanataiba pillanthatunk be, míg a második kötet tudósok, politikusok, költők utolsó sorait közli.
"A mítosz a két lábon járó majomember álma/ A légtérben nem szállnak angyalok/ Isten vagy van, vagy nincs. Küszködve, megállva/ Tartok a sír felé gyalog."
A kötet közel ötszáz év olyan jelentős íróinak utolsó gondolatait, szavait, leveleit, naplórészleteit örökíti meg, mint Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Arany János, József Attila, Ady Endre, Vajda János, Somlay Arthur, Blaha Lujza. A kötetben szereplő naplók és levelek írójuk belső világáról beszélnek. Gyakran írójuk szellemi végrendeletét tartalmazzák, néha csak egy fájdalmas búcsút rejtenek magukban, olykor konkrét anyagi végrendelkezést tartalmaznak (például az erdélyi Szilágyi Domokos esetében). Több emlékbeszédet is tartalmaz a kötet nagyjainkról, mely a történelmi vagy irodalmi tanulmány, s gyakran az életrajzot pótolta.

 

Gellér Judit

Megjelent: Antropos online magazin, 2006. június 29.

Internetcím:  http://www.antropos.hu/cikk.php?id=967

 

UTOLSÓK

 

Vannak, persze hogy vannak, hogyne lennének megkülönböztetett pillanatok az életben. A legsajátosabban megkülönböztetett az, ami után nincsen másik.

Az ilyenkor kimondott szavak is speciálisak. Ezek a búcsúszavak. Sokszor legendák alapjául szolgálnak (lásd: miféle országot akarok?), sokszor csak arról tudósítanak: nincsen tovább. Az utókor olykor újra kimondja – a haldokló helyett is – azokat a szavakat, amelyeket tőle elvárna, máskor eléggé drámai a shakespeare-i forma: „A többi, néma csend.”

Akinek nem maradtak rögzített utolsó szavai, azoknak is vannak valamiféle „utolsónak”, tehát búcsúzónak, végső rendelkezésnek, vallomásnak tekintett sorai: feljegyzések, naplók utolsó oldalai, levelek. Búcsú barátoktól, családtagoktól, iskolától, színháztól, szerkesztőségtől, hazától és élettől (ismét).

S hogy ne némuljunk el a sírnál sem, halotti beszédek, emlékbeszédek visszhangosítják ki az utolsó szavakat, amelyek – lám – nem hullottak a semmibe: elhangzottak, feljegyezték, megőrizték, kinyomtatták. Még iskolában is tanították: „Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat.” Ezt mondta az Akadémián Kölcsey Ferenc az 1836. szeptember 11-i közgyűlésen, célozva arra, hogy igencsak dühödt kritikájával 1817. júliusában biz megsértette és egy időre el is némította Berzsenyi Dánielt. Az engesztelő szózatig ugyan majd’ két évtized telt el, de a sértő sem felejtett. Kölcsey az utolsó szó jogán megbánta.

Kínálkozó drámai mondatokat gyűjtött össze Csiffáry Gabriella ebben az „antológiában”, nevezzük így, ha első látásra groteszk is. Balassi, Zrínyi, Kölcsey, Madách, Arany „utolsó szavai” mellett Bethlen Kata, Karinthy, Kosztolányi, Babits, Radnóti és Bródy és Márai és Latinovits és Pilinszky meg Somlay idéztetik. Szépen. (És még sokan mások.)

Emlékbeszédet mond Mikszáth Jókairól, Móricz Mikszáthról, majd Adyról. És így tovább, napjainkig.

Nem utolsó olvasmány.

Készül a második kötet tudósokról, politikusokról és művészekről.

(Búcsúszavak Csiffáry Gabriella válogatásában. Magyar írók, költők, színészek búcsúzó és búcsúztató szavai, írásai. Tericum Kiadó.)

Szerző: Erdélyi S. Gábor

Megjelent: 168 Óra 2006. 09. 01. 35. szám

Internetcím:  http://www.168ora.hu/cikk.php?id=6128

 

Hosszú búcsú

 

Csiffáry Gabriella (szerk.): Búcsúszavak

Nem a Chandleré, dehogyis. A klasszikus amerikai krimi csak annyiban tartozik ide, hogy itt is élet és halál a téma, irodalmice. Magyar szóképző nagyságok élettől búcsúzó, illetve búcsúztató szavait gyűjtötte szép rendbe Csiffáry Gabriella. Poénkodhatnánk: végszavazott, de ez sem színházi, sem parlamenti értelemben nem helyénvaló, a búcsúzóknak csak a kisebbsége szavazott a végre, a halált is meg kell valahogy élni. - Nincs segítség - állapítja meg például Csáth Géza, sutba vágva a korábban szokásos pátoszos haldoklást, persze, doki is volt. Karinthynak szembe jön a halott, "egyszerre". Mást gyászol, maga akar pedig meghalni.

Kincs is akad: Ady híres búcsúlevele Gogához, amelyben - bizony! - nem csak román barátjától kénytelen búcsút venni (halottnál is rosszabb lehet élő barátot elparentálni) annak vad sovénné válása miatt, hanem a magyar-román barátságtól is úgy általában (mert konkrétan a létezés azért bonyolultabb). De ahogy Kazinczy megkönynyezi Csokonait, abból a korabeli bulvársajtó botrányt csapott, hiába, élni hagyján, túlélni se hagyták a korabeli sztárokat hajdani firkász-eleink (de legalább tudtak írni).

Koestler egy bizonyos József Attilától búcsúzik az "egzotikus Magyarországon", J. A. "talán tényleg pataknak vélte a síneket". Szabó Lőrinc a jelenkor egyik királyának tartja a holt Babits Mihályt, de ez sem afféle sír fölötti túldicsérés - meg is indokolja a rezignált laudációt. A könyv egyébként szolgál műfajt elemző adalékokkal, de nyújt könnyed olvasmányt éppúgy, mint kútmély filozófiát, tán még tanulságokat is - ha valaki netán rászorulna. Logikus alrendbe vannak csoportosítva a különböző búcsúfajták, tisztes elrendezésben, és persze nemcsak Ady említett esete, hanem mások is temetnek amúgy életben maradó valakit vagy valamit. A vég, ha nem is mindig a végső, nagy ihlető. A szerkesztőnek is.

Remek mű. Lehet egyvégtében és apránként, sőt összevissza lapozgatva is olvasni. Lehet mélázni rajta, és szabad ásítozni is, amúgy jólesően. Csiffáry úgy tudott irodalomszakmai ínyencséget tálalni, hogy sokan szívesen rendelnének a szellemi McDonald's-ban, ahova, mint hírlik, Chandler soha be nem tette volna a lábát. (Tericum, 360 oldal, 2870 forint)

Füzes Oszkár

Megjelent:  Népszabadság, 2006. augusztus 26.

Internetcím:  http://www.nsz.prim.hu/cikk/415151/

 

Az elhunytról olykor rosszat

 

A nemrégiben erőszakos cselekmény áldozatául esett újságíróról nem jelent meg érdemeit méltató írás, csupán halálának körülményeit ismertette a média. Mivel magyarázható a céhbeliek hallgatása? Az idegeket borzoló rémhírektől való viszolygással? Vagy éppen ellenkezőleg, közömbösséggel? A szakmabeliek lebecsülték társuk íráskészségét? Vagy éppen ellenkezőleg irigyelték rátermettségét?

Evilágibb a válasz. A minden rendszert kiszolgáló szélkakasok közé tartozott, s amikor a világ e huzatos vidékén a nemzedékek által érlelt szokásjog, a nemes hagyomány, az erkölcs, a becsület, a jó ízlés elméleti kategóriává vált, minden erejével elősegítette annak a szellemnek a kiszabadulását, amely egyedüli üdvözítőnek a másság gyűlöletét, a másmilyen anyanyelvűek, felekezetűek eltiprását, a primitívizmust, az ököljogot ismerte el. Vajon miről szólhatott volna a halotti beszéd? Megölte az a torzszülött, amelynek világra jöttében olyan szolgaian és haszonlesően bábáskodott?

Nem minden nekrológ szerzője tartotta magát a halottról jót vagy semmit aranyszabályhoz. Faludy György tavaly ősszel 96 esztendős korában elhunyt író, költő műfordító iránt nem minden megemlékező viszonyult ilyen kegyesen, s olyan megfogalmazással is jellemezték, mint például „kedélyes és kujon csodaöreg”, „duhaj cimbora”, „Francois Villon költeményeinek műferdítője”.

Csiffáry Gabriella kultúrtörténész Búcsúszavak című könyvében megállapította, hogy a 19. század óta egyre gyakrabban hangzanak el olyan búcsúztatók, amelyek őszinte jellemzéseikkel, az alkalomhoz kevéssé illő visszaemlékezéssel keltettek hol meglepetést, hol megbotránkozást. Felvetette a kérdést, ki lehetett például kíváncsi Petőfi Sándor nőügyekben való botladozásaira, a költő születésének 50. évfordulóján, 1873 januárjában rendezett megemlékezésen? Pedig éppen ezt tárta a közvélemény elé Jókai Mór, az egykori barát és pályatárs.

Az említett kötetben olvasható, hogy az akkor 48 éves Jókai az évfordulóról írt visszaemlékezésében sokak meglepetésére a szabadságharc költője szerelmi életének útvesztőibe avatta be a hallgatóságot. Azt mondta, hogy „Petőfi egy évben ott felejtette lelkét egy szép ifjú leány arcán, akit minden nap látott a színház páholyában. A szegény költő érzelmeit ráadásul nemhogy lelohasztotta, hanem inkább feltüzelte, hogy a leány - egy gazdag bankár csemetéje - számára elérhetetlen volt. A bankár elé állva büszkén kérte nőül a lányt, ám amikor erre az apa azzal válaszolt, hogy ha meglátogatja őket, és leánya hajlamát megnyeri, úgy nem áll útjukba, az ifjú szerelmes egyből visszahőkölt. Ha ugyanis rendes polgári útra lett utasítva, elmosolyodott, s többé nem kínozta szívét a szép delnő bámulásával”.

A cselekményszövés mestere „a némiképp erőltetett fordulattal arra kívánta ugyanis felhasználni az alkalmat, hogy a tragikus sorsú költő síremlékének hiányára emlékeztessen, s a bankárleányhoz visszakanyarodva így fejezte be emlékezését: Mostani férjének fényes palotája van, hajdani kísérőjének pedig még sírhalma sincs”.

Az már Sindelyes Dóra művészettörténész Kendőzetlenül című tanulmányában olvasható, hogy az 1936 novemberében hosszú szenvedés után gégerákban elhunyt Kosztolányi Dezső halálára írt nekrológban Karinthy Frigyes súrolta a jó ízlés határát. Lényegesnek vélte a gyászolókat beavatni kettőjük kedvenc játékába, amelynek lényege az volt, hogy „egymás halálát képzelték el és utánozták. A búcsúzkodó író ennek kapcsán azt ecsetelte, hogyan is hörgött ő hangosan Kosztolányi elmúlását idézve, míg az elhunyt barát állítólag udvariasan sóhajtozott és halkan, kenetes hangon beszélgetett a képzelt orvossal”.

Sindelyes Dóra megfogalmazásával élve, a két évvel később Karinthynak kamatostól visszafizetett Kosztolányiról szóló megemlékezésének túlontúl őszinte szavaiért, többek szerint kegyeletsértő mondataiért barátja, Füst Milán. Búcsúztatójában Füst Karinthy gyarló oldalát tárta a nagyközönség elé, mondván, „az elhunytat túlságosan elszédítették az élet kielégülési lehetőségei”. Ezt egyébként példával is alátámasztotta, felemlegetve, hogy amikor Karinthy az akkor luxusnak számító telefont bevezette a lakásába, kérdésére, hogy mi az ördögnek?, az örök élcelődő író önelégülten úgy válaszolt: Hogy az is legyen.

Füst azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy barátja „életébe jött a dicsőség, a népszerűség, meg a népi siker. S kicsit émelygett, de csak egy kicsit, mert különben imádta”. A kegyelemdöfést pedig egy nekrológban furcsán hangzó megjegyzéssel adta meg, miszerint Karinthynak a szünet nélküli szórakozás és folytonos ragyogás narkózisa kellett.

Füst Milánra barátja és írótársa Déry Tibor húzta rá a vizes lepedőt Ítélet nincs című könyve nekrológnak is tekinthető részében. „A rossz színészt a jó színésztől egyebek között az arányérzék hiánya különbözteti meg, ezért nem tud beilleszkedni az együttes összjátékába, ezért bújik ki a szerep előrerajzolt körvonalai közül, túljátssza: minden áron érvényesülni akar (…), hogy szerepet játszott, hagyján, valamennyien többé-kevésbé ezt tesszük, de a mértéktartás jegyezze játékunkat, bármilyen szertelenek is indulataink”.

Mit is rejtett a sorok közé a szavak nagymesteréhez illő műgonddal és tehetséggel? Elvitatta Füst alkotásainak művészi értékét és hitelességét. Akadtak olyan műbírálók, akik Füstön számon kérték anyanyelvének ismeretét, s az olvasók megóvása érdekében a magyar irodalomból való kizárását vélték legmagasztosabbnak.

Ez már egy másik szövevényes téma, amelynek elemzése nem kötődik a nekrológok történetéhez.

 FISCHER Jenő

Megjelent: Magyar Szó, 2007. február 24.-25., szombat-vasárnap

Internetcím:  http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2007/02/24/main.php?l=b11.htm

 

El ne császárosodj…

 

Melyek voltak ismert és kevésbé közismert tudósok, írók, színészek utolsó szavai, mi maradt ki és mi került be a politikusi önéletrajzokba, miről szólnak a búcsúlevelek – Csiffáry Gabriella, Budapest Főváros főlevéltárosának vaskos kötetei e kérdésre keresik a választ.

 

Kiencvenkilenc író és költő önéletrajzát adta közre első kötetében, az 1999-ben indult "Születtem" sorozat. A fióknak publikál, vagy a mai rohanó világban is igénylik ezeket a műveket?

-Igénylik - hiszem és tudom. Az átlagembert mindig érdekli, miként vélekednek magukról, hogyan gondolnak vissza pályájukra azok, akik szerencsés vagy szerencsétlen csillagzat alatt születettek. Különösen izgalmas ez a tollforgató írók, költők esetében. 

- Szívesen nyílik meg egy író vagy költő?

- Szép Ernő írja önéletírásában: "Úgynevezett életrajzommal zavarban vagyok. Nem akar mozdulni a tollam, szegény toll, hű barátja lelkemnek. Én nem tudom, mit írjak. Hol születtem; hány éves vagyok, hot végeztem iskoláimat, mit műveltem, mit nem? Nem mindegy az?" Ettől függetlenül az önéletrajz is az olvasóknak készül, és ezt a szerző is nagyon jól tudja. Ám az önéletírások más kategóriájába tartoznak, mint a hivatalos bibliográfiák – hisz a hatalmi elit tagjai gyakran politikai önigazolás céljából írnak életrajzot. Ezek igen tanulságosak.

- És kényelmetlenek is lehetnek egykori írójuknak. Ezért döntött úgy, hogy csak "holt lelkek" mondandóját adja közre?

- Nem. Ez koncepcióm része. Például az írók, költők, színészek életrajzairól szóló köteteknek tavaly jelent meg az "ellenpéldájuk", amelyben utolsó szavaikat, búcsúleveleiket és a fölöttük mondott gyászbeszédeket ismertettem. Ez egy teljesen más műfaj. Ezekben az írásokban írójuk új és új arcát ismerhetjük meg - valóságos gyöngyszemek. A búcsúlevelek és a naplók lezárnak egy életet, egy életszakaszt, sőt gyakran szellemi végrendeletet is tartalmaznak, s esetenként a művészről alkotott képet is árnyalhatják.

- Tehát megváltozik a köztudat, mondjuk Mikes Kelemenről?

- A cél természetesen nem ez, nem is lehet ez, hiszen az életpályák Kutatása ezzel még korántsem zárul le, olykor megeshet, hogy a korábban végsőnek hitt búcsúlevelet követi egy újabb, ismeretlen levél. Szándékom hogy az ezek a szövegek bátorítást adjanak az élethez - és az elkerülhetetlen halálhoz egyaránt. Lám, a nagy elmék, akiknek ismerjük a munkásságát, utolsó óráikban életükről, tetteikről, családjukról így vélekedtek.

- Könyvében gyászbeszédeket is közöl. A közvélemény szemében ezek pátosszal teli, gyakran unalmas beszédek.

- Valóban, több szöveg sematizált, ám mégis tartalmaz olyan információt, ami csak ebben a műfajtípusban bukkan fel. A gyászbeszédek kötelező része, amikor a felolvasó pozitív jelzőkkel illeti az elhunytat - legjobb férj, legjobb családapa és így tovább. Azonban sokszor az is kiderül, amiről eddig nem tudtunk, például, elhunyt hány nyelven beszélt, mit tett, merre járt életében. A gyászbeszédek egy része pedig a nyilvános vezeklések kategóriájába tartozik. Köztudott, hogy Berzsenyi Dániel Kölcsey Ferenc kemény bírálatainak hatására hagy fel örökre a verseléssel. Berzsenyi sírjánál Kölcsey mondja a gyászbeszédet. Nagyon kemény, önmarcangoló szöveg ez, melyben Kölcsey nyilvánosan bűnéért. Vagy itt van egy hasonló eset. Kazinczy Ferenc számos alkalommal bírálja Csokonai Vitéz Mihály "debrecenies" stílusát. Csokonai koporsójánál Kazinczy szintén vezekel.

- Őszinték ezek az érzelmek?

- Minden bizonnyal azok. Érezni a szövegeken, hogy szerzőjük őszintén, nagyon A komolyan gondolta azt, amit leírt, és amit felolvasott. Gondoljunk a korra is. Ezeken a temetéseken jelen volt az akkori közélet színe-java. Nem tehette meg a szónok, hogy valótlant mondjon, hiszen a felolvasott szövegnek súlya volt.

- Egy másik könyvében politikusok életrajzaival foglalkozik. Magyarországon ma már a csapból is a politika folyik, nem is szólva a politikusokról. Tudott újat mondani?

- A politikus életrajzok műfaja két csoportra oszlik. Vannak a hivatalos életrajzok, és a számvetésnek készülő írások. Azt akartam felkutatni, hogy mi "hajtotta" ezeket az embereket politikusi pályára. Itt van például Kossuth Ferenc esete. Miért lesz Kossuth Lajos fia - aki előtt ígéretes műszaki karrier áll - a Függetlenségi Párt elnöke? Vagy az árva gyerekként induló Trefort Ágoston miként emelkedett kultuszminiszterré, s hogyan reformálta meg a közoktatást. 

- Viszont a 20. század, a közelmúlt történelme igen kusza. Ütközött ellenállásba az életrajzok felkutatása és megjelentetése idején?

- Többször is. A 20. század magyar politikusainak életrajza több esetben eltűnt, vagy idők folyamán megsemmisült. Ami maradt, az sem mindig a legjelentősebb. Aczél Györgyről, a Kádár-korszak "kultúrfelelőséről" például tudjuk, hogy amikor a Párt (még az 50-es években) fogságba veti, naponta leíratják vele életrajzát, hátha többet és többet elárul magáról. így ma egy zaklatott elme írása áll a rendelkezésünkre. Kádár János önéletrajza sem a legjelentősebb, ugyanis 1959-ből való. Horthy Miklós önéletrajzából pedig a család kérésére kellett kihúzni néhány - antiszemitának tűnő - mondatot. Tanulságos Rákosi Mátyás utolsó életrajza is, ami csupán azért taglalja az idős pártvezér érdemeit, hogy esetleg visszajöhessen Magyarországra. 

- Ön szerint megváltozik, aki politikára adja a fejét?

- Valamilyen torzulást egyértelműen látok, és nyilvánvalóan az olvasó is észreveszi ezt. Pedig már Marcus Aurelius is megírta mintegy 1800 évvel ezelőtt: "Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat mert ez könnyen megesik!"

Barta F. Zsolt

Megjelent: Képes Újság, 2007. július 28. XLVIII. évf. 30. sz. 10-11. o.

 

Curriculum vitae

 

Magyar írók önéletrajzait tartalmazza - Bornemisza Pétertől Páskándi Gézáig és Hajnóczy Péterig - a Születtem... című kötet, amelynek anyagát Csiffáry Gabriella válogatta. A kilencvenkilenc szerző - valamennyien szépírók - nem mindig a "Parnasszusra szánta" művét, amelyet a kötetben megtalálunk. Vannak, akik (például Juhász Gyula, Szabó Dezső, Tersánszky Józsi Jenő) hivatalos céllal (álláspályázás, útlevéligénylés, lexikon számára készült adatközlés) és ennek megfelelő stílusban vetették papírra életük legfontosabbnak gondolt adatait.Egyik-másik kitűnő régi szerző, például Bornemisza Péter - akinek neve hol egy, hol két sz-szel íródik a kötetben (a helyes névalak: Bornemisza) - vagy Zrínyi Miklós, nem írt a szó modern értelmében vett önéletrajzot, ezért az összeállítónak a jeles prédikátor beszédeiből, illetve a törökverő katonaköltő leveleiből kellett összeszednie az adatokat. Pápai Páriz Ferenc viszont meghökkentően érdekes művet hagyott hátra (Életem folyása, 1691), amely a maga korában és nemében páratlan, hisz tudni kell, a felvilágosodás előtt a személyiség szemlélete alapvetően különbözött a későbbitől, így a művészek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget életük puszta adatainak.Az írói önéletrajzok száma valójában a huszadik századdal szökik magasra. Elgondolkodtató, hogy az antológia, hasonlóan más - az egész magyar irodalom és kultúra sok száz esztendős történetét áttekinteni kívánó - válogatásokhoz, terjedelmileg mintegy háromnegyedét az utóbbi száz esztendő foglalja el. Kétségkívül aránytalanság ez, amelynek oka elsősorban nyilván az lehet, hogy a korábbi korok esztétikai értékrendje mára egészen (vagy majdnem egészen) letisztult, míg a közelmúlt meg a jelen értékeit még nem egészen látja a pontos helyén nemcsak az olvasó, de még az irodalomtörténész sem.A válogatás szempontjait lehet vitatni. Kérdés, hogy érdemes-e erőltetni ma mondjuk Szabolcska Mihály, Lukács György vagy Váci Mihály szerepeltetését Csokonai és Vörösmarty, Arany János és Weöres Sándor társaságában.A könyv főképp a XVII-XVIII. századi anyagból adagolja igen szűkmarkúan az értékeket. Ám Csiffáry Gabriella összeállítása az említett aránytalanságokkal és bizonytalanságokkal is érdekes és értékes olvasmány.(Születtem... - Magyar írók önéletrajzai. Palatinus Kiadó, Budapest, 1999., 530 oldal.)

Ilosvai

Megjelent: Magyar Nemzet, 2000. január 10.

 

Magyar képzőművészek önéletrajzai

 

A Palatinus Kiadó Magyar képzőművészek önéletrajzait nyújtja át a Születtem… sorozatban (a Curriculum Vitae elnevezés lekerült; az “Önéletrajzok – önvallomások” elnevezés rejtve rákerült a könyvfolyamra). A szerkesztő Csiffáry Gabriella ezúttal sokkal szerencsésebb kézzel dolgozott, mint az író- és a színész-autobiográfiák esetében (bár jegyzetelése továbbra is egyenetlen, például Martyn Ferenc és Szántó Piroska Kossuth-díját “eltünteti”, s egyébként is pontatlan az adatolásban, névírásban. Igaz, a nyomdahibákról aligha ő tehet). A 99 főt számláló névsor némi esetlegességében is reprezentatív; a szépírói művek, a levelek és a hivatalos iratok egyként megfelelnek a tágan értett önéletrajz fogalmának. A 19. Század elejétől a 20. Század végéig nagyszabású történeti és művészettörténeti horizontot nyitnak az egymással szövetkező szövegek, él a könyv (még olyan szomorú tényben is, hogy a Pátzay Pál által tanárutódjaként megnevezett Patay László épp nemrég távozott az élők sorából). Az időrendi linearitás mellett olyan olvasatokat is ajánl az igényes gyűjtemény, mint például a Ferenczy család tagjaitól való sorok együttes áttekintése.

 

Megjelent: Könyvhét, 2002. június

 

Én; élet; rajz


A Születtem… sorozat (Palatinus), többek között magyar írók, színészek, képzőművészek, tudósok önéletrajzai után adja közre a Magyar politikusok önéletrajzai című gyűjteményt. A hátsó borítón a könyv szerzőjének mondott szerkesztő, Csiffáry Gabriella pontosan azokat a bosszúságokat szerzi az olvasónak, mint eddig. A Névmutatóban sorakozó életrajzok egységes szempontrendszer nélkül készültek, sokszor pontatlanok vagy hiányosak, s az összeállító nemegyszer minősítgeti a politikusokat, a jótékony tárgyilagosság helyett. Maga a politikus-névsor is számos ellenvetésre, hiányok-hiányzók felemlegetésére ad okot. Problematikus a forráskezelés, forráshasználat. Ortutay Gyula önéletrajza például egy televíziós interjú (kihagyásos) leírása – amelynek utolsó sora: „Itt sem nyugszik Ortutay Gyula (sírfelirat)”, ez az ironikus zárlat érthetetlen az 1940-es évek végén viruló magyar irodalmi „folklór” az élőket kipellengérező játékos sírvers-kultúra nélkül.
Ennek ellenére – s noha a sorozatnak nyilván ez a kötete a legkényesebb – haszonnal forgatható, igen érdekes, roppant tanulságos a munka. Csiffáry Az önéletírás régen és ma… című tanulmánya megfelelő ráhangolás (bár hogy „Gogol köpönyege” miként kerül ide, néhány megfogalmazás miért nem letisztultabb, az talányos), az önéletrajzok pedig, gróf Zrínyi Miklósétól Kádár Jánoséig, alkalmasak bizonyos, nagy óvatossággal kezelendő magyar történelmi „hosszmetszet” kialakítására (a közelmúltig). „Úgy gondolom, minden embernek vallásos kötelessége volna naplót írni és önéletrajzot” – olvassuk Csiffárynál Balázs Béla szavait.

Viktor Jerofejev, A jó Sztálin című „önéletrajzi ihletésű regény” (Európa) manapság kultikusnak számító orosz szerzője viszont úgy vélekedik: „Miért írnak az írók önéletrajzot? Szerintem ez valami súlyos betegség. Hasonlóan ahhoz, mint amikor belevésed a padba a monogramodat. Az író feladata nem az önéletrajzírás, ki kell térnie előle, megetetni a halakkal.” Gorkij, Joyce, Bunyin, Nabokov kapja meg a magáét (szépírók tehát). Jerofejev mesterműve – mely voltaképp arról szól, ami a címe!; s mindezt a lehető legszemélyesebb családi alapon – az „E könyv minden szereplője kitalált, beleértve a reális alakokat és magát a szerzőt is” előrebocsátással (és a familiárisan testáló ajánlással) vágja át az autobiográfia vagy az autobiográfia gordiuszi csomóját. Goretity József kitűnő fordítása a tényirodalom alapjain épülő nagyszabású önkritikai, morális epikai fikciót láttat; kissé (ám tudatosan) vegyes technikával írt, mozgalmas regényt.
 

Írok, tehát vagyok -Czigány Lóránt így summázza az Emigráns napjaim múlása, 1971-1981 alcímű napló lényegét. Az egyszerre érzelmi és praktikus megfontolásokból indított feljegyzések kilencven százaléka került az olvasó elé (Kortárs). Az óhazával tisztázott, újrarendeződni képes kapcsolatot tartó naplóíró takarékos a szóval, sőt – bevallottan a nulla dies sine linea kedvéért – néha akkor is feljegyzést készít, ha nincs mit feljegyezni. Másik kifogásunk: a rengeteg név– és címírási pontatlanság az asztalfiókban nem zavaró, a nyilvánosság azonban megkövetelte volna a korrekciót. A hetvenedik születésnapját nemrég ünnepelt Czigány eleven, pezsgő krónikát ad a „kinti” (angliai, illetve az Amerikai Egyesült Államokban töltött) évekről, magyarországi látogatásairól, nála-náluk időző vendégeiről, egykori kulturális élményeiről, emberi egyénisége éréséről. Egy-egy mondata nyomán nem csupán ellenlábasai: barátai közül is sokan találva érezhetik magukat, a szöveg azonban nem vitriolos és nem poénhajhász. Jó lüktetésű, a figyelmet ma is lekötő, mérlegelésre és emlékezésre indító naplópróza. Van min elmélkedni. Akár olyan melléktémán, hogy a krónikás végül is szereti-e a színházat vagy sem; olyan konzervatívan viszonyul ehhez a „szórakoztató intézményhez”, mint itt-ott odaveti; s valóban annyira fogyatékosnak tekinti a drámát, esendőnek a lírát a megemelt-magasztalt epikával szemben, mint ahogy kikövetkeztethető? S ez csak egy kérdés az ezer közül.

Volt idő cím alá fogva látott napvilágot Mészöly Miklós és Tüskés Tibor levelezése, az utóbbi szakszerű irodalomtörténészi adjusztálásával (Pro Pannonia). Ez természetesen nem önéletrajz – s mégis az, Mészölyé is, Tüskésé is. Egy-egy sáv két, időnként találkozó életútból. S a pécsi irodalmi élet, a Jelenkor folyóirat egy-egy szakaszának „autobiográfiája” ugyancsak. Az informatív, dokumentáló vonatkozások felülmúlják persze a szépirodalmi értékeket, ám – főleg közvetetten, kitekintésekkel – abban sincs hiány. Szolid fényképanyag társul a kötethez – arcot kapnak a levélírók, arcot a dedikált könyvek. Képpé – is – válik a két arc, mely a textusokban karakterizálódott, s egykoron hol egymás felé fordult, hol nem.
 

Tarján Tamás

Megjelent: Könyvhét, 2005. június

 

A magyar művész, mint „új valami”


Születtem – Magyar képzőművészek önéletrajzai (szerk.: Csiffáry Gabriella)
(Nyerges András)

Megjelent: Könyvhét, 2002. V. 30. VI. évf. 11. sz. 17. o.

 

„Az embernek szüksége van erőpróbákra…”
 

Születtem… Magyar tudósok önéletrajzai (szerk.: Csiffáry Gabriella)
(Nyerges András)

Megjelent: Könyvhét, 2004. II. 5. VIII. évf. 3. sz. 13. o.

 

Lyuk az életrajzon

Születtem... Magyar színészek önéletrajzai (Curriculum vitae). Szerk. Csiffáry Gabriella

Bármily sok kifogásról és bosszúságról esik is szó az alábbiakban, köszönet és elismerés illeti Csiffáry Gabriellát a Születtem... elnevezésű könyvsorozat kimunkálásáért. Elsőül magyar írók, nemrégiben pedig magyar színészek curriculum vitae-it vehettük kézbe. Ez utóbbi „200 és 85 jelentős színművészének állít emléket”, Déryné Széppataki Rózától Blaha Lujzán, Jászai Marin, Csortos Gyulán, Törzs Jenőn, Kabos Gyulán, Honthy Hannán át Páger Antalig, Sulyok Máriáig, Mensáros Lászlóig, Őze Lajossal zárva a sort. A 33 hölgy és 52 úr természetesen nem hiánytalanul, de híven reprezentálja jócskán két évszázados nemzeti színjátszásunkat (s a panteonba egy-egy kisebb csillag is bekerülhetett). A jó szakember jó szeme tudta, hol keresse Egressy Ákos önéletrajzi levelét, Kiss Manyi remek humorú emlékező újságcikkét, Tolnay Klári Egyes szám első személyben című – a gyűjtemény egyik etikai és stiliáris magaspontját jelentő – írását. Érdekes és sokszínű olvasmány, amolyan perszonális színház- és kultúrtörténet bontakozik ki. A kötet kaleidoszkópjában egyik szöveg átmintázhatja a másikat, rengeteg rejtett összefüggés, adalék biztosítja az állandó figyelmet.
Sajnálatos és szinte megmagyarázhatatlan, hogy ez a felkészültség miért nem hatja át az egész vállalkozást. Eleve probléma, hogy a Magyar színészek önéletrajzai nem tisztázza magát a műfajt. Vaskos mű részlete, alkalmi bemutatkozás, hírlapi kis színes, hivatalnak benyújtott textus, levél, szépprózai vállalkozás, interjútöredék egyaránt minősülhet önéletrajznak. Ez az indokolatlan tágasság egymástól teljességgel elütő súlyú, jellegű, megokoltságú és stílusú szemelvényeket sorol egymás mellé (a színészek születése rendjében, tehát a papírra vetést tekintve akár húsz-negyven éves „ugrásokkal”). Mindezt lényegében jegyzetetlenül, holott a szó szoros értelmében vett önéletrajz (de általában minden autobiográfia) kényes és pragmatikus – valamely célt nem feltétlenül a teljes igazság és tényállomány tiszteletben tartásával szolgáló – műfaj. Meghökkentő tehát – például –, ha Pataky Jenő tollából (1951-es datálással) csupa olyasmit olvashatunk, ami sem az 1930-as években pályakezdő ifjú titán legendáriumával, sem a vallásos világképű és nemzeti érzelmű idős művészről őrzött emlékekkel nem vág egybe. Az ismeretlen célra (és aligha a nyilvánosságnak) íródott összegzés szerzője, „hőse” ellen fordul. Számos más esetben is, és nem csupán az 1950-es, de akár az 1850-es évek kapcsán is. Többek közt azért lett volna elengedhetetlen a jegyzetelés.
Másfajta durva hiba a rossz szövegválasztás, illetve a semmitmondó kiemelés. Biller Irén esetében valószínűleg csak híres-hírhedt (politikailag sem közömbös) szerelmi viszonya érdekli az utókort, nem az a sápadt 11 sor, amely ide került. Mivel a Névmutatónak elkeresztelt életrajzi kislexikon egyik-másik kézikönyvünk szolgai kimásolása (így lehet Pataky Jenő itt és csak itt Pataki i-vel, visszautalva a forrásra), sem Biller, sem mások esetében nem leszünk sokkal okosabbak. Érdekes, hogy míg számos – különféle típusú – színész-önéletrajz lehetővé teszi a „jólértesültséget”, a Névmutató szürkesége szinte visszaveszi az élet-teátrum kavargását. A szerkesztő nem tekinti „társulatnak” szereplőit (noha ők nemegyszer így vélekednek egymásról, együtt játszanak, élnek). A talán „ellenpontozásnak” is szánt szikár adatok sokszor hiányosak, sokszor roszszak. Kit izgat, hogy olysói és héthársi Gabányi Árpád Lenkei Etelkát vette feleségül, ha a színháztörténeti szenzációjú, regényes házasságok és válások tömkelege említetlen? El lehet-e vágni Kiss Ferenc lexikoncikkét 1944-nél...? Nincs, aki észlelje, hogy Makay Margit ugyan igen hosszú életet élt, de nem 108 évet?
A legabszurdabb, hogy Csiffáry összetéveszti a Nemzeti Színház egyik – erdélyi származású, elfeledett, nehéz sorsú – színészét, Nyerges Ferencet egy sokkal fiatalabb névrokonával. Ügyet sem vet arra, hogy az önéletrajzi kanossza így egy (akkor) 16 éves kamaszra vonatkozna. Nem pusztán szakembernek: a színházszerető hétköznapi olvasónak is döbbenetes, hogy Várkonyi Zoltánt összecserélték valakivel, leginkább egy másik Zoltánnal, a saját sógorával, a filmrendező, díszlettervező Fábri Zoltánnal.
Ha egy színész több életrajza vagy életrajzi részlete kapott helyet, a Tartalom – indokolatlanul – mindig csak az I.-re utal. Az összeállító elhanyagolta az utómunkát. Ha egy folyóiratcikk-kivágaton a könyvtárban nem talált évszámot, ismeretlen keltezésűnek dátumozta a szöveget. Pedig – mondjuk – a „Pécsi Sándor I.”-be elég belenézni, s máris világos: csak kb. 1970-ben íródhatott, erre-arra legföljebb egy év kilengéssel (s így nem is az I. hanem a II. cikkelyként kellene állnia).
A megszámlálhatatlan sajtó- és adathibáért, a restség folytán elmaradt korrekciókért, a teljes szakmai gondozás fogyatékosságaiért a szerkesztő felelős. Viszont – kanyarodjunk vissza az első mondathoz – neki köszönhetjük Alfonzó curriculum vitae-jének sziporkáit, ő ásta elő Bánóczi Dezső írását (azzal már nem törődve, hogy Bánóczi 1950-re elfeledte a saját szerepét a Thália Társaságban), ő közöl Makay-tól, Kisstől 1926-os, nem tartalmatlan textusokat (mindkettejük előtt még két emberöltőnyi művészpálya állt – tehát ezen írások pillanatában, történeti aspektusból nézve, még csak „pre-önéletrajzukat”, karrierjük előzetesét fogalmazhatták). Hallva a népszerűnek bizonyuló könyv újrakiadásával kapcsolatos szándékot, tudva a Születtem... sorozat folytatódását, a hibák orvoslásának reményével róttuk kifogásainkat.

(Tarján Tamás)

Megjelent: Új Könyvpiac, 2001. VII. 17.

 

Szemmagasságban

Talán eltűnök hirtelen...

Magyar tudósok, politikusok utolsó szavai és a felettük elmondott gyászbeszédek

 

Debrecenben ért barátom, egykori évfolyamtársam, Ördögh Szilveszter író halálhíre. Hazatérve a (kettős) gyászmunkához is segítséget reméltem Csiffáry Gabriella antológiájától: a Talán eltűnök hirtelen… magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavait tartalmazza (Athenaeum, 2007). A főlevéltáros Csiffáry eddig is jobbnál jobb tematikus ötletekkel állt elő (Születtem… önéletrajzi sorozat stb.), nagy gyűjtő és feldolgozó tevékenységet végezve tette közzé nemes tartalmú és célzatú köteteit. De mindig esetlegességeknek engedve, ingatag szerkezetben, következetlenül jegyzetelve, sok hibával. Ezúttal is. Az elképesztő vétéseket, elírásokat, hamis-töredékes információkat inkább csak az oldalszám-hivatkozások mögé rejteném (a nyolcvanhét esztendőt megélt Apponyi Albert állítólag „közel 25 évig vett részt” a magyar politikai életben, 62.; Bálint Endre festőművészből Bálint András lett, mert a haldokló Vajda Lajos Bandinak szólította, 122.; és: 35/294., 61., 118. stb.). Nem szerencsés egy koncepcióba vonni a nagy eltávozók valóban (esetleg többféleképp) megőrzött tényleges utolsó (kiejtett) szavait (Hunyadi Mátyásét, Deák Ferencét, Liszt Ferencét és másokéit) olyan feljegyzésekkel, levelekkel, amelyek évekkel, évtizedekkel a halál előtt íródtak (Korányi Sándor nyugdíjba vonul, Podmaniczky Frigyes számvetést készít stb.). Erős szimbolikussága ellenére más a hazától (írásban) búcsúzni (itt négyen teszik), mint az élettől (legmegrendítőbb a gyógyíthatatlan betegek és a kivégzésükre várók életsummája). A Búcsú a családtól, hitvestől, szeretőtől és rokontól fejezetben a szeretőjétől nem búcsúzik senki. Legproblematikusabbak, leginkább idegenszerűek (itt) a kései emlékbeszédek (II. Rákóczi Ferenc halála után kétszáz évvel, Nagy Imre halála után harmincegy évvel elhangzott szöveg stb.). A megfontolatlan textuseklektikáról tanúskodó tartalomjegyzék két részre osztása (nagyobbik fele a kötet közepébe temetkezett) roppant bosszantó, tájékozódást gátló megoldás.

(Tarján Tamás)

Megjelent: Újság, 2008. február

 

Testamentum. Magyar végrendeletek gyűjteménye.

 

Ép elmével

 

Testamentum. Magyar végrendeletek gyűjteménye. Csiffáry Gabriella válogatásában. Vince Kiadó, Budapest, 2006. 440 oldal, 3595 Ft

Erdélyi Testamentumok II. Erdélyi nemesek és főemberek végrendeletei. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket öszszeállította Tüdős S. Kinga. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006. 358 oldal, ármegjelölés nélkül

A Larousse értelmező szótára szerint a testamentum a fej, fő, főnök jelentésű szótőhöz (testa) köthető. Talán nem véletlen, hogy a végrendeletek kezdő szófordulata: "ép elmével", "tiszta fejjel". Mintha egyszeriben jönne valaki, aki fölöttünk áll, és az ésszerűség nevében elrendeli, mit tegyünk, akkor is, ha már nincs mit tenni. A test (ez véletlen magyar egyezés) lehet beteg, vagy lehet elgyöngült, az elme akkor is tudja, mi a dolga, sőt, ha a test nem beteg, és nem erőtlen, akkor is. "Ép elmével és még egészséges testtel", kezdi Jókai Mór a végrendeletét. Az elme utasításokat ad, parancsol, vagy ha nem parancsol, megfellebbezhetetlen instanciákra (Istenre, sorsra, illemre) hivatkozva, előír. Józan főnök, aki félredobja az érzelmeket, azok mellékesek, az élet könyvelhető tételekben jelenik meg, ingó- és ingatlanságok képében, ezeket kell szétosztani, a hozzátartozókat is el kell rendezni, az asszonynak meghagyni, kihez menjen nőül, a gyerekeknek, hogy milyen iskolába járjanak, továbbá, ki kivel legyen jó barát, kivel ellenség, sőt, tágabban a világnak is lehet üzenni; a testamentum felívelhet a biblikus értelemig, a világ sorsát elrendelő próféciáig.

De persze a főnöknek is van főnöke. Mindkét könyv bevezetőjében olvashatunk a bevett magyar jogrendről, amely a közösségi jogokat évszázadokon át fölébe helyezte az egyéni jogoknak: 1848-ig a végrendelkező végső akarata csorbult, amennyiben rendelkezései az ősiség és a háramlás jogának ellentmondtak volna. Az ősi birtokot nem adományozhatta másnak, csakis annak, akit illetett, ha pedig magvaszakadtan, örökös nélkül halt meg, akkor jószága visszaszállt az adományozóra (nemesé a királyra, jobbágyé a földesúrra, polgáré a városra). Az ép elme természetesen tudatában volt efféle akadályoknak, és elkerülte; ritkán siklott ki, ritkán ragadta el az ítélkezés, a bosszúvágy heve, ritkán zavarta össze a halál torkában jelentkező pánik, s ha mégis, e kisiklást kezelni tudta. Geszti Ferenc, erdélyi nagyúr nem tudja megállni, hogy ne minősítse rosszindulatú megjegyzésekkel feleségét, de vagyonában nem bántja. Birinyi László is rátestál nyolc ökröt, egy ökrös szekeret és egy ekét utálatos unokaöccsére, hadd szántson és táplálja magát a semmirekellő, "ha pedig azt nem akarja művelni, ám akassza fel magát".

Werbőczy Hármaskönyve a lánygyermeket nem örökösnek, hanem maradéknak nevezi, az örökségből ő csak negyedrészt kapott, igaz, ehhez később hozzájött a jegyajándék, és a vagyona gyarapodhatott a hitbérrel, amelyet "szüzessége vesztéséért és elhálásáért" a férj birtokaiból kapott. Az erdélyi jog szerint az asszony, még akkor is, ha hűtlenségen érték tetten, a jegyajándékot megtarthatta. De sem a megcsalt Geszti, sem az elhagyott Kovacsóczy nem zárta ki a hitbérből (a birtok jövedelméből) az özvegyet. És előfordult, hogy a jogi csorbaságok épp a személyes csorbítást akadályozták meg. A közösségi jog jól jött, ha példának okáért az asszony előző házasságából vitte magával a gyerekeket, majd elhunyt: ilyenkor a második férj a más gyerekeit az el nem tulajdonítható birtok hitbéréből továbbra is ellátta.

A hagyatkozó főnök sokszor meglepően más, mint akire várnánk. Arany János testamentuma fiskális példamű, benne a fej tökéletesen rendelkezik, nem fecsérel egyetlen sort sem a lélekre. Ezzel ellentétes oldalon áll mondjuk a Deák Ferencé, akit a szívrohamok már nem engednek alapos és szakszerű leltárt készíteni. A halál közelsége drámaivá teszi a száraz hivatalosságot is. A legdrámaibb végrendelkezések egyike a Jósika Istváné, akit Báthori Zsigmond Szatmár börtönébe csukatott: "Irtam Zakmarth, 1. Septembris az fogházban, csak halálom előtt egynéhány órával. Anno domini 1598." A legköltőibb végrendeleteket nem írók, költők, művészek jegyzik, hanem politikusok, katonák. Bajor Gizi férjével közösen foglalja végrendeletbe végakaratát, a háború kellős közepén, 1943-ban, "mindenre gondolva", valószínűleg jogi szakértőt is bevonva a bonyolult jelöléstechnika kidolgozásába: "az alábbiakban az ingatlanainkat arab számokkal, a férj külön vagyonát képező ingóságokat római számokkal, a feleség külön vagyonát képező ingóságokat pedig x és xx-szel jelölve soroljuk fel". A nagy vagyon mindenképpen hűti a költőiséget. Persze, amikor már nincs semmi, az elme is bohém módon szárnyalhat. Bajcsy-Zsilinszky Endre végrendelete hazaszeretetének megvallása (versidézettel zárja sorait), Kovacsóczy Farkasé egy múlhatatlan és beteljesületlen szerelem kínjainak gyászdala, Bekes Gáspáré, miután anynyit hadakozott Báthori Istvánnal, az irányában táplált teljes bizalom kinyilvánítása.

Fontos jellegzetességük ezeknek a végrendeleteknek, hogy magyarul íródtak, akkoriban is, amikor pedig a magyar, főként hivatalos dokumentumokban, mellőzött volt. Általában maguk a végrendelkezők írták, vagy ha nem, kézjegyükkel hitelesítették (mindkét kötet megmutat néhányat belőlük: nem csupán a kéznek, hanem a személynek is jegyei). Az erdélyi nemesek XVI. századi testamentumait eredeti írásmóddal közli a könyv, de a költőiséget a néhol nehézkes olvasás nem csorbítja, sőt, elegendő időt hagy a nyelvújítás előtti nyelv megízlelésére (a sorozat első kötetében háromszéki hadviselők, nemesek és közemberek fogalmazványai olvashatók, és abból még szembetűnőbb: a kor embere mennyire iskolázott). De ha valaki idegen földön halt meg, vagy örökösei nem tudtak magyarul, vagy ő nem tudott, akkor természetesen a gyűjteményben a fordítás olvasható. Jászi Oszkár angolul írt, Liszt franciául, Batsányi János németül. Egyébként, ha már Batsányiról esett szó, fontos tartozéka a testamentumoknak, hogy vajon mi lett, mi történt azután, miután a végrendelkező meghalt. Batsányi általános örököse nem teljesítette a végakaratot, illetve csak a ráeső felét, azaz eladta, amit eladott, a pénzt eltette, a többivel nem törődött (Márton László Minerva búvóhelyében részletesen olvashatunk arról, milyen nagy faszkalap volt az illető). Bekes Gáspár felesége fittyet hányt a rendelkezésekre, és hozzáment Wesselényi Ferenchez (valószínűleg akkor történt köztük valami, amikor elvitte hozzá az ura rábízta háromszáz ezüstöt, az adósságot). Balassa Menyhért Miksa császárt arra kéri, hogy szabadítsa ki fiát a fogságból, de a dolog nem történik meg, holott a császár megtehetné.

Voltak, akik új és újabb testamentumot írtak, és az utódok találgathatták, melyik az érvényes, illetve melyik mire vonatkozik, vagy hol kell keresni a tárgyra vonatkozó megfelelő dekrétumot. Liszt Ferenc többször is visszatér arra, hogy milyen zenét játsszanak majd a temetésén: az először megjelölt darab nem tetszett, megjelölt egy másikat, jelezve, hogy amennyiben marad ideje, megírja a rekviemét, aztán azt kéri, hogy egyáltalán ne legyen zene, majd ismét azt, hogy a gyászódákból a másodikat játszszák a magyaros motívumok miatt.

Liszt végrendeletéből kitűnik, meglehetősen vagyonos ember volt. Az erdélyi főurak meglepően szegények voltak, igaz, vagyonuk tetemes felére vagy a török, vagy a német, vagy épp valamelyik vetélytársuk tette rá a kezét... A tárgyak szerepeltetése érdekes színfoltja ezeknek az okiratoknak. Különösen az asszonyok végrendelkezése gazdag ilyen szempontból, ők még a fegyverekről is gondos figyelemmel beszámolnak. A fegyver azonban elsősorban a férfiak személyes holmija, és gondjuk van is rá, hova kerüljön. Sőt, arra is, hogy honnan kell visszakérni (Kovacsózy II. János hívja fel asszonya figyelmét, hogy sisakját Kendi kölcsönbe vette, ne felejtse tőle visszaszerezni).

Vajda János azt kéri, hogy testét szedjék darabokra. Liszt Ferenc azt, hogy ott temessék el, ahol épp elhunyt, ne hurcolják sehová. Háborúk, belső forrongások idején nem csupán a végrendeletek, hanem a temetések is drámaibbak. Gálffyt, Nyékit, erdélyi urakat "diribre darabba" felszabdalják, igazából eltemetni sincs kit. Szabó Dezső azt kéri a fővárostól, hogy a Gellérthegyen temessék el, "déli legmagasabb sziklacsúcsára" - ehelyett holttestét a bérház lakói egy vendéglői konyhaszekrényben földelték el a Rákóczi téren. A történelem még az özvegyeknél is gyakrabban fittyet hány a végrendelet passzusaira. "Legyenek átkozottak örökre ennek az árnyékvilágnak urai, az Egyesült nemzetek, Anglia, Amerika és a Szovjet, ha valaha is, politikai vagy hasznossági okokból megtántorodnak vagy kifáradnak ennek a mérhetetlen tömegű gonosztettnek a megtorlásában, amit a német nácik, ezek a dühöngő őrültek és a magyaroknak hozzájuk méltó és rajtuk csüggő, másik végletben, az elme- és akaratgyöngeségben, meg szolgai pribékségben buzgólkodó hitvány töredéke, a magyar nácik elkövettek. Amen!" Ezt rendeli 1944 novemberében Tersánszky Józsi [akkor még József] Jenő. A dolog végül is bekövetkezik, de egészen másképp...

Minden egészen másképp történik, ez a mondat érvényes a végrendeletekre, és ez a mondat közelíti meg leginkább azt, hogy miért élvezet végrendeleteket olvasni, legalábbis ezekben a gyűjteményekben. A végrendelet, kicsit átértelmezve az átértelmezendőket, kimódolt irodalmi forma: rövid, zárt, követhető. Bevezetés, tárgyalás, befejezés hármasából nem lehet kihagyni semmit. Meg kell indokolni, miért íródik (miközben felesleges), el kell számolni valóságos tárgyakkal (miközben felesleges), és el kell búcsúzni (miközben...). És ismét utalva a fittyet hányásra: ami kiváltképp egyértelművé teszi irodalmiságát: az utókorhoz szól (túl a rendelkezéseken is), és arra ösztönzi, hogy egyeztesse össze a benne találhatót a megtörténttel...

De nem csupán emiatt nevezhető mindkét könyv mélységes irodalmi vállalkozásnak. Olvasásuk pedig a legteljesebb élménynek.

LÁNG ZSOLT

Megjelent: Élet és Irodalom, 2006. Szeptember 8., 36. szám

Internetcím:  http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0636&article=2006-0910-2059-57JTCW

 

Híres végrendeletek

 

Nemrég jelent meg a Testamentum – Magyar végrendeletek gyűjteménye című kötet, amelyben a 16. századtól napjainkig – Báthori Istvántól Örkény Istvánig – számos politikus, művész és író végakarata olvasható. A könyv – ahogy egy kritikus fogalmazott – olvasmányként is érdekes, sőt regényes.

Több ezer hagyatékot – az 1800-as évektől napjainkig – őriznek Budapest Főváros Levéltárában. Csiffáry Gabriella, a levéltár főmunkatársa – egyben a végrendelet-gyűjtemény szerkesztője – tapasztalai alapján mondja: idehaza gyakori a családi titkosítás. Irataik többsége a nyilvánosság számára hozzáférhetetlen. A személyes dokumentum a keltezésétől számítva hetven évig nem kutatható, és megesik, hogy az örökösök a további zároláshoz is ragaszkodnak.Régóta vita levéltárosok között: a magánéletet érintő végrendeletek a nyilvánosságra tartoznak-e vagy sem. Van, aki úgy véli, éppen a személyes irat a leghitelesebb történeti forrás, nélkülözhetetlen a múlt vizsgálatához. Csiffáry is azt vallja: a családi memoárok révén jobban érthető a történelem. Bocskai István és Bethlen Gábor végrendeletében a hagyományos vagyoni rendelkezésen túl politikai iránymutatást is hagyott az utókorra, hogyan válhat szabaddá a nemzet a három részre szakadt Magyarországon.  A két erdélyi fejedelem írásos testamentumának csak a másolata maradt fenn, ahogyan a legtöbb 16–18. századi vagy akár korábban kelt okiratnak. Thököly Imre fejedelem végrendeletéről – amelyet tíz nappal halála előtt írt – anynyit tudni: valamikor felvidéki fióklevéltárból jutott Magyarországra, idehaza azonban nincs nyoma közgyűjteményben. Egyébként az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) kézirattárába is több végrendelet került különféle családi hagyatékok részeként. Itt található Báthori és Bocskai végrendeletének másolata, illetve – többek között – Egressy Gábor, Vajda János, Móra Ferenc és Bajcsy-Zsilinszky Endre eredeti testamentuma. Karsay Orsolyától, a kézirattár vezetőjétől tudjuk: Bocskai és Báthori iratmásolatait a Történelmi Társulat helyezte letétbe 1924-ben, Móra végrendeletét és több kéziratát az OSZK vásárolta meg az Állami Könyvterjesztő Vállalattól ’58-ban. Bajcsy-Zsilinszky Endre írásos végakarata – amelyet börtönben írt vécépapírra – 1963-ban került a gyűjteménybe több személyes dokumentummal, politikai memoárjával együtt. S most nézzük néhány híres testamentum tartalmát. Petrőczy Kata Szidónia, az első magyar költőnő, Thököly unokahúga végakaratában a legkedvesebb tárgyairól is rendelkezett, sőt részletezte, lányai közül kire melyiket hagyja: „Klárának az asztali órámat, hogy megemlékezzék minden órában az én anyai intésimről, azokat kövesse s az Istent félje, Katicának hagyom a nagy Srib-Tischomat az üvegen belül való egyetmással, a halott fejér órámat, az ivópoharamat és az ezüstös legyezőmet; Sophinak hagyom az ezüst mosdómedencémet s a kijáró nyelű késemet...” Vajda János félt a tetszhaláltól, végrendeletében így írt: „Testem okvetlen, minél apróbb részletekre fölbontassék, agyam, szívem, gyomron kivetessék, és fölapróztassék...” Baumgarten Ferenc végrendeletileg irodalmi díjat alapított 1923. október 17-én: „Magyarországon fekvő minden ingó és ingatlan vagyonomat egy, a nevemet viselő örökalapítványnak hagyományozom, melynek céljául szűkölködő magyar írók anyagi gondjainak enyhítését tűzöm ki.” (Baumgarten-díjat kapott például Juhász Gyula, Tamási Áron, Krúdy Gyula, Nagy Lajos, Illyés Gyula. Utoljára ’49-ben osztották ki a díjat.). Somlay Artúr 1950-ben jegyezte „szellemi végrendeletét”, amikor Major Tamás, a Nemzeti Színház igazgatója minden színészt arra kötelezett: politikai önigazolásból írjon életrajzot. Somlay elkeseredett és dühödt sorokat hagyott hátra: „Szörnyő gondok között hagyom el az életet, amely nem sok gondtalan percet engedélyezett nekem. A gyermekeimre gondolok. Sírfeliratom legyen: Az emberek veszedelmes közelségében éltem meglehetősen hosszú ideig. Most talán biztonságban vagyok.” (Somlay 1951. november 10-én öngyilkos lett.). A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik Tersánszky Józsi Jenő 1944-es vádiratszerű testamentumát. Akkor írta zsebnoteszába, amikor feleségét, Molnár Sárit gettóba zárták. Az író megtagadja rokonságát, mert az nem segített nekik, s elátkozza az Egyesült Nemzeteket, Angliát, Amerikát és a Szovjetuniót: „Elhatároztam tiszta ésszel és csorbítatlan akarattal, hogy a tőlem feleségemet elhurcolni akaró közegeknek ellenállok. Ha közülük csak egyet is lelövök, akkor azt a példát adom magyar sorsosaimnak, mit most már egyetlenül erkölcsösnek tartok. Szálasi vérebeinek viszont nem adok alkalmat, hogy lefülelésem alkalmával nejemmel együtt rajtam a szokásos megkínoztatást elkövessék. Elég adag cián van birtokomban...” Mellesleg a múzeum az 1800-as évek elejétől gyűjti az írói hagyatékokat. Így került ide – egyebek mellett – Jókai Mór, Kölcsey Ferenc, Tamási Áron, Márai Sándor végrendelete. De itt található Füst Milán „tréfás” testamentuma is: „A szobromon pedig legyen egy nagy szivar!... Jégtörő Mátyás napján aztán egyik hű barátom másszon fel hozzám, s attól fogva szolgáljon a tűzzel, mind az idők végéig, úgy legyen. K. F.-re gondolok, mivelhogy tudvalevőleg serény és pontos, sosem késik el és hű a kegyes szolgálatban is – ezen felül pedig remélem, úgyis örökéletű! Továbbá: egy jó tál tojásos galuska is elkél, legyen az is ott bronzból...” Örkény István végrendeletének – 1979. január 25. – eredetije a család hagyatékában van. A Testamentum-kötet az ő végakaratával zárul: „Nemcsak vérszerinti rokonaimra, hanem barátaimra és ismerőseimre is szeretettel és hálával gondolok. Nincs bennem indulat vagy harag senki iránt: több jót kaptam az emberektől, mint amennyit adni tudtam. Sorsomat befejezettnek érzem. Kérem, ne maradjon utánam gyász.”

Csiffáry Gabriella történész-levéltáros szerint a következő generációknak már nem lesz mit kutatniuk. Az 1900-as évek közepétől ugyanis inkább a formális végrendelet – a jogok, vagyon tisztázása – a jellemző. Már nem szokás a családi memoár, levelezés gyűjtése és megőrzése.   

Pitrolffy Tamara

Megjelent: 168 Óra, 2006.11.22., 2006. évfolyam, 46. szám

Internetcím:  http://www.168ora.hu/cikk.php?id=6672

 

„Ha velem valami emberi történik”

Szövetség a halálra készülő és az élők között

 

Testamentum. Magyar végrendeletek gyűjteménye. A kötetet válogatta, szerkesztette és a Bevezetőt írta Csiffáry Gabriella. Vince Kiadó, Budapest, 2006.

A testamentum szó hallatán három, egymástól jól elkülönülő fogalom jut eszembe: az Istennel való szövetségre utaló keresztény kánont megtestesítő Biblia, majd a világirodalom egyik remekműve, Villon Nagy Testamentuma, illetve az örökhagyó jogi dokumentum, a végrendelet. Az egyházi és a világi irodalom műfaji megjelölése mellett a jogi hatályú testamentum is tulajdonképpen különböző megkötöttségeknek eleget tevő műfaj, ami tartalmi és formai sokszínűségében ráadásul nagyon közel kerülhet az irodalomhoz, sőt, kimondottan irodalmi jelleget ölthet. Nem ennek a szemléltetése volt azonban Csiffáry Gabriella célja, amikor hatvanegy magyar végrendeletet adott közre a mintegy négyszáz esztendőn átívelő kötetben, hanem sokkal inkább annak a gazdag társadalomtudományi forrásanyagnak a szemléltetése, amit ezek a – közvélekedés szerint – familiáris jellegű, jogi vonatozású dokumentumok rejtenek. Már az első, Báthori István, Erdély fejedelme és Lengyelország királya által készített (két) végrendelet meglepően ízes nyelven fogalmazott szöveg, ami az emlékirat és az intelem műfajához áll közel, és ennek megfelelő retorikai alakzatokat használ, s miközben a világi javak elosztásáról rendelkezik, a politikai stratégia tekintetében is hasznos utasításokat ad.

A politikusok, írók, képzőművészek, muzsikusok, színművészek, tudósok, költők végakaratát felsorakoztató kötet szerkesztője az alapos Bevezetőjében kitér az egyénnek az elmúlás iránti viszonyának történelmi alakulására, hiszen ez a viszony beletörődés, elfogadás, rettegés, iszony formájában szerves (kompozíciós) része a testamentumoknak. Tanulmányt közöl az öröklési jog változásairól a történelem során, amit csak a jog iránt elkötelezett olvasóknak mernék ajánlani, ám az útbaigazító (bevezető) értekezés értékes megközelítési irányokat jelöl ki a laikus olvasó számára is.

Lássuk csak a műfaj formai és tartalmi – tipológiai – gazdagságát: az írásos testamentumok mellett a kötet a szóbeli végrendeletekkel (Deák Ferenc, Kaffka Margit) is foglalkozik; az írásos testamentumok mellett felmutatja a végrendeleti levél (Kőrösi Csoma Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Jászi Oszkár) formáját, az örökhagyó végakaratok mellett felvonultatja a politikai (Bocskay István, Bethlen Gábor, Martinovics Ignác), a szellemi (Cserei Mihály, Somlay Artúr), az irodalmi (Benedek Elek) végrendeletek típusait. A szóbeli és írásban tett magánvégrendeletek mellett a szerző emlékeztet a műfaj palettáján szereplő közvégrendeletekre, a kiváltságos végrendeletekre, a kölcsönös végrendeletekre, a saját kezű testamentumokra, ugyanakkor rámutat a végakaratok viszonylagos szerkezeti állandóságára, illetve az idő múlása során való tartalmi és formai kiürülésükre. A mai szűkszavú testamentumok az anyagi javak elosztására korlátozódnak, közösségi értéket már csak a manapság is születő szellemi és irodalmi végrendeletek képeznek. A hajdaniak ezzel szemben nem csupán az öröklés jogi formáit teszik tanulmányozhatóvá, hanem az adott kor vagyoni állapotaiba, a családokon belüli kapcsolat- és viszonyrendszerekbe is betekintést engednek, tanulmányozhatóvá teszik az örökhagyó stratégiákat, így mentalitástörténeti és kultúrantropológiai szempontból se elhanyagolható dokumentumok.

Nem egyszer meglepő módon elüt a testamentum szövege a szerző habitusa alapján elvárttól. Balassi Bálint végrendelete mellőz minden poétikusságot, pontos és gyakorlatias, és hasonlóan puritán Kisfaludy Sándor és Kölcsey Ferenc, Arany János is csupán javai felől rendelkezik, Batsányi János végrendelete mintha a minap íródott volna, merő racionalizmus. Bocskai István és Bethlen Gábor végakarata ezzel szemben irodalmi alkotás, emlékirat, diplomáciai útmutató, hadászati tanácsadó. A magyar irodalmi nyelv megteremtésében kiemelkedő szerepet játszó Pázmány Péter latinul fogalmazta testamentumát, akárcsak Zrínyi Miklós. Fáy András író két mondatban fogalmazta meg végakaratát, a költő, író, publicista Bajza József úgyszintén kétmondatos végrendeletet tett, a haza bölcseként aposztrofált Deák Ferenc végrendelete csupán öt sort tesz ki. Károlyi Mihály (második) végrendelete inkább egy, a parasztság és a kétkezi munkások épülését szolgáló alapítvány alapszabályának tűnik, Fedák Sári 1950-ben kelt végrendelete szociográfiai, kortörténeti dokumentum, Somlay Artúr 1950/51-es végrendelete pedig a mizantrópia kiáltványa. A székely emlékiratíró Cserei Mihály – aki egyszer Miklósként szerepel a kötetben – 1756-ban írott testamentumában csupán szellemi javakat hagyott gyermekeire, regulákat fogalmazott meg, amelyek érdekes, módfelett tanulságos olvasmánynak bizonyulnak. Hasonló, nyomtatásra szánt végrendelettel fordult a 35 esztendős Benedek Elek az akkor nyolc esztendős fiához. Úgyszintén kellemes olvasmány Liszt Ferenc francia nyelven tett végakarata, amelyben „a Kereszt őrülete és felmagasztosulása” hitvallásával tárja fel keresztény áhítatát, majd felséges szerelmi vallomást intéz Carolyne Wittgenstein hercegnőhöz, áradó szeretettel fordul édesanyjához és leányaihoz, a művészet kapcsán pedig Richard Wagner iránti rajongását nyilvánítja ki. Kossuth Lajos 1849-ben Megbízólevéllel juttatja kifejezésre neje és gyermekei iránti végakaratát, érdekes nyelvi fordulattal jelezvén a halál iránti viszonyát: „ha velem valami emberi történik” –, vagyis, ha meghalok.

A gyűjtemény két legmegrendítőbb, egyben leginkább szépirodalmi jellegű végrendelete Tersánszky Józsi Jenő és Szabó Dezső tollából származik. Az pedig már a sors iróniája, hogy a sírhelyét a Gellérthegy legmagasabb déli sziklacsúcsára rendelő, testamentumában a halállal keményen packázó Szabó Dezsőt – testamentum ide, végrendelet oda – Budapest ostroma alatt a Rákóczi téren temették el egy konyhaszekrényben.

Fekete J. József

Megjelent: Magyar Szó, 2006. szeptember 30-2006. október 1., szombat-vasárnap

Internetcím:  http://www.magyar-szo.co.yu/arhiva/2006/10/01/main.php?l=j2.htm

 

Születtem… sorozat

Magyar tudósok önéletrajzai

Karrier

Csiffáry Gabriella (szerk.): Születtem

Ez a vaskos, a Magyar tudósok önéletrajzai alcímű kötet a Születtem… című sorozat negyedik kötete. A Palatinus ugyanis korábban már színészek, írók és képzőművészek hasonló önvallomásait is összegyűjtötte és közreadta. Ezúttal százhetven magyar tudós szerepel a válogatásban. Sok. A nevek némelyikét látva a szerkesztő Csiffáry Gabriella a szükségesnél nagylelkűbbnek tűnik. Ahogy mondani szokták, kevesebb több lett volna, kiváltképp, hogy sok hajdani szakembertől csupán rövid adatközlő írás maradt fenn.

Némelyik önéletrajz azonban valóságos gyöngyszem, pazar korrajz és egyben szomorú igazolása a dolgok néminemű változatlanságának. Az, hogy majdnem minden nagy tudósnak meg kellett küzdenie a kisszerűséggel és az irigységgel, már a kötet nyitó írásában, Tessedik Sámuel esetében is nyilvánvalóvá válik. Az utolsó önéletrajz, Harsányi János Nobel-díjas közgazdászé pedig származásuk, vagy éppen politikai meggyőződésük miatt üldözött, és végső soron az országból elüldözött tudósaink sorsát tükrözi. (Érdemes megfigyelni, hogy ki mit nem ír bele, és mit tart fontosnak a különféle célból és különböző korszakokban született önéletrajzokban. Fölöttébb beszédes eljárás. De érdemes azt is megfigyelni, mi mindentől függ a tudósok karrierje.)

Hasznos könyv. Voltaképpen sokak könyvespolcára odakívánkozik. A diákokéra s tanáraikéra mindenképp. Kis magyar tudománytörténet, nagy eredményekkel és kudarcokkal, mindenekelőtt azonban olyan személyes vallomásokkal, amelyek egyedivé és forrásértékűvé teszik a Csiffáry Gabriella által összegyűjtött tekintélyes anyagot. Bennük ott a személyiség, a pálya, a tudomány világa, s ott a kor is.

Majd háromszáz év, és a tudományban mintha nem változna semmi! Pedig olyan nevek és életművek biztathatnának bennünket, mint a már említett Harsányi Jánosé, László Gyuláé, Bay Zoltáné, Szondi Lipóté, Szent-Györgyi Alberté, Kerényi Károlyé, Békésy Györgyé, Bibó Istváné, Fülep Lajosé. Lehet, hogy Galileinek mégsem volt igaza? (Palatinus, 600 oldal, 3400 forint)

Internetcím:  http://w3.nsz.prim.hu/cikk/137112/

Kovács Dénes: Tudósok önmagukról

 

Ha igaz a mondás, miszerint minden ember élete kész regény, akkor annak is helytállónak kellene lennie, hogy a tudomány megszállott híveinek és elhivatott művelőinek élete izgalmas történet, méltó a megismerésre és megörökítésre. Hogy ez a bölcs vélekedés mennyiben felel meg az igazságnak, megtudhatjuk, ha szorgalmasan olvasgatjuk a Magyar tudósok életrajzai című vaskos kötetet, a Születtem... című sikeres sorozat negyedik darabját. Az összeállításban 170 ember életrajzát választotta ki a rendelkezésre álló 500 közül a gondos szerkesztő, Csiffáry Gabriella. A könyvtári, irattári, irodalmi kutatások során összegyűjtött anyag, amiből válogatni kellett, kétségtelenül mind jellegében, mind tartalmában meglehetősen sokrétű, vegyes lehetett. S ebből adódik egyik kifogásunk, mármint az, hogy jó néhány, egyébiránt jeles személyiségről csupán nagyon sovány matéria állt rendelkezésre. A rövidke, semmitmondó életrajzok inkább hiányérzetet keltenek az olvasóban. Ám ne legyünk telhetetlenek, mert ugyan nem tudománytörténetet kaptunk, hanem egy rendkívül hasznos gyűjteményt érdekes emberekről, különleges forrásértékű személyes vallomásokat, amelyek mögött kirajzolódik az adott kor, s persze a tudós személyisége, kudarcokkal, sikerekkel teljes pályája. Vagy ha nem is a „teljes" pálya, akkor még a részletek, az adalékok is egyediek és megörökítésre érdemesek. Noha a különböző időszakokban, eltérő célokra készült sokfajta biográfia számos témát adhat az olvasónak a töprengésre, rövid írásunkban csupán egy szempontra irányítjuk figyelmünket, jelesül: a tudományt élethivatásnak választóknak a pályája hazánkban sohasem volt fáklyásmenet. S ebben megkülönböztetett szerepet játszott az életükbe közvetve vagy közvetlenül beavatkozó hatalom vagy a mindenkori politika. A kötet első szép írásában Tessedik Sámuel (1742-1820) részletesen taglalja, hogy a „gyűlölet, irigység és ármány" hogyan akadályozta tanintézetének működését, és milyen segítséget várt - és részben kapott - császárától, II. Józseftől. Ha most nagyot ugrunk, közel(ebb) jutunk a mához. Súlyos érvágást hoztak az 1918-1919-es forradalmakat követő megtorlások, meg a sokakat a tanulástól megfosztó numerus clausus. Számosan távoztak külföldre, és ebből a nagy csapatból kerültek ki a részben itt is említett Nobel-díjasok, a „marslakók". Az itthon maradottaknak sem feltétlenül bocsátották meg „bűneiket". Így járt a kitűnő klasszika-filológus Révay József (1881-1970), akit hivatalvesztésre majd nyugdíjazásra ítéltek, mert a Tanácsköztársaság idején a középiskolai ügyosztály vezetésével bízták meg. Korunk egyik legnagyobb matematikusa, a „világutazó" Erdős Pál (1913-1986) sohasem felejtette el gyerekkori élményét, hogy „1919 végén és 1920-ban sokszor lehetett látni, hogy zsidókat vernek az utcán". Az Egyesült Államokban elhunyt és 1948-ban hazájából eltávozott nagyhírű fizikus, Bay Zoltán (1900-1992) mondta a háború utáni évekről: „Abban az időben a kialakuló rendszer elnyomta az egyéniséget, és félelmet gerjesztett. Engem kihallgattak a nyilasok, kihallgatott a következő rendszer, holott én csak egyvalamit szolgáltam, a természettudományt."

Fejezzük be ennek a hasznos és érdekes gyűjteménynek az ismertetését Tessedik Sámuel megindító vallomásával: „Ó mi szép, mi jóval bővelkedett azon nagy hatáskör, melyet én 50 esztendő alatt az utamba gördített minden akadályok dacára betölteni igyekeztem, mert ott is, ahol nem gyanítottam, bő gyümölcsöket termett a mag, melyet szóval és írással elhintettem."

Palugyai István

Megjelent: Népszabadság, 2003. november 29.

 

Magyar írók önéletrajzai

 

Bár az irodalmi szöveg a fikció működésének területe, olvasásunkba gyakran beleszólnak az élettények is

Magyar írók önéletrajzai és vallomásai

A szélesebb olvasóközönség részéről mindig is élénk figyelem és érdeklődés kísérte és kíséri a híres írók, költők életét. Ez az érdeklődés szélsőséges esetekben oda vezet, hogy sokak számára fontosabbnak tűnnek egy-egy költő, író irodalmi teljesítményeinél, a szövegek esztétikai értékeinél az életrajzi adatok, illetve azok a mítoszok és legendák, amelyek körüllengik az irodalmi élet egészét.

Napjaink irodalomelméleti irányzatai számára is fontos a referencialitás problematikája, pontosabban a referencialitásnak az a fajtája, amely az irodalmi szöveg valóságvonatkozásainak kérdéskörét vizsgálja. Hiszen bár az irodalmi szöveg a fikció működésének területe, olvasásunkba gyakran beleszólnak a fiktív szövegen túli élettények és tapasztalatok is.

Ezért is tűnik úgy, hogy a Palatinus Kiadó nagyon érzékenyen reagált a piac elvárásaira, amikor arra vállalkozott, hogy autobiográf sorozatot indít Curriculum Vitae címmel. A sorozat tematikus kötetei nemcsak írók és költők önéletrajzait, önvallomásait tartalmazzák majd, hanem képzőművészek, színészek, zeneszerzők, valamint politikusok és tudósok curriculum vitae-it is, tudhatja meg az olvasó Csiffáry Gabriellától, a kötet összeállítójának előszavából. Vagyis egy sorozat első kötetét kapja most kézhez az olvasó, benne 99 magyar író és költő önéletrajzával. A kötet érdekessége, hogy ha egy költő vagy író több önéletrajzot is írt, akkor a könyv – lehetőségeihez mérten – igyekszik mindet közölni, legalább részleteiben. ĺgy szembesülhetünk például Lukács György három önéletrajzi szövegével 1918-ból, 1941/45-ből, majd pedig 1953-ból. A három évszám által jelzett írások mindegyike magán viseli a kor lenyomatát.

A vaskos könyv önéletrajzait olvasva rengeteg érdekességet tudhat meg az olvasó: hogy Tompa Mihály még 1854-ben (önéletrajzának írásakor) sem tudta, melyik évben is született; hogy Petőfi Jókai minden írását megdicsérte, hogy Révai József azon dühöngött, Nagy László és Juhász Ferenc mint egyetemisták arra a kérdésre, mik szeretnének lenni, a rubrikába azt írták: költő.

A kötetben többoldalas, vallomásos ihletettségű önéletrajzok váltják egymást felkérésre íródott, a tényekhez ragaszkodó rövid írásokkal. Találhatunk olyan curriculum vitae-ket, amelyekből életrajzi tényekre alig következtethetünk, viszont írója lelki beállítottságára, habitusára annál inkább. De olvashatunk pár soros írásokat is, szinte kihívóan lecsupaszítva az (ön)életrajzi szöveg lehetőségeit.

A Születtem… című kötet abba a „különös” világba vezeti olvasóját, amely tények és vágyak, sikerek és csalódások között jön létre, s amelynek a neve élet, mindenkinek a saját élete.

(Csiffáry Gabriella szerk.: Születtem…, Palatinus Kiadó, Budapest, 1999)

NÉMETH ZOLTÁN

Megjelent: Új Szó, 2001. 11. 24.

Internetcím:  http://www.ujszo.com/clanok.asp?vyd=20011124&rub=print_kulok&cl=8850

 

Magyar színészek önéletrajzai

Curriculum vitae
 

Magyar írók önéletrajzait tartalmazza - Bornemisza Pétertől Páskándi Gézáig és Hajnóczy Péterig - a Születtem... című kötet, amelynek anyagát Csiffáry Gabriella válogatta. A kilencvenkilenc szerző - valamennyien szépírók - nem mindig a "Parnasszusra szánta" művét, amelyet a kötetben megtalálunk. Vannak, akik (például Juhász Gyula, Szabó Dezső, Tersánszky Józsi Jenő) hivatalos céllal (álláspályázás, útlevéligénylés, lexikon számára készült adatközlés) és ennek megfelelő stílusban vetették papírra életük legfontosabbnak gondolt adatait.Egyik-másik kitűnő régi szerző, például Bornemisza Péter - akinek neve hol egy, hol két sz-szel íródik a kötetben (a helyes névalak: Bornemisza) - vagy Zrínyi Miklós, nem írt a szó modern értelmében vett önéletrajzot, ezért az összeállítónak a jeles prédikátor beszédeiből, illetve a törökverő katonaköltő leveleiből kellett összeszednie az adatokat. Pápai Páriz Ferenc viszont meghökkentően érdekes művet hagyott hátra (Életem folyása, 1691), amely a maga korában és nemében páratlan, hisz tudni kell, a felvilágosodás előtt a személyiség szemlélete alapvetően különbözött a későbbitől, így a művészek nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget életük puszta adatainak.Az írói önéletrajzok száma valójában a huszadik századdal szökik magasra. Elgondolkodtató, hogy az antológia, hasonlóan más - az egész magyar irodalom és kultúra sok száz esztendős történetét áttekinteni kívánó - válogatásokhoz, terjedelmileg mintegy háromnegyedét az utóbbi száz esztendő foglalja el. Kétségkívül aránytalanság ez, amelynek oka elsősorban nyilván az lehet, hogy a korábbi korok esztétikai értékrendje mára egészen (vagy majdnem egészen) letisztult, míg a közelmúlt meg a jelen értékeit még nem egészen látja a pontos helyén nemcsak az olvasó, de még az irodalomtörténész sem.A válogatás szempontjait lehet vitatni. Kérdés, hogy érdemes-e erőltetni ma mondjuk Szabolcska Mihály, Lukács György vagy Váci Mihály szerepeltetését Csokonai és Vörösmarty, Arany János és Weöres Sándor társaságában.A könyv főképp a XVII-XVIII. századi anyagból adagolja igen szűkmarkúan az értékeket. Ám Csiffáry Gabriella összeállítása az említett aránytalanságokkal és bizonytalanságokkal is érdekes és értékes olvasmány.(Születtem... - Magyar írók önéletrajzai. Palatinus Kiadó, Budapest, 1999., 530 oldal.)

Ilosvai

Közölve: Magyar Nemzet, Könyvkuckó, 2000. január 10.

 

Győztesek a túlvilágon

 

Kezemben a Magyar színészek önéletrajzai kötet (2001, Palatinus) a hátlapján található névsort olvasom Alfonzótól Varsányi Irénig, ez egyike a színházról megjelent legérdekesebb könyveknek az utóbbi időben, és a leghasznosabbak egyike is. Nekem egyebek mellett azért, mivel a névsorra pillantva – egyik kedvenc időtöltésem mostanában a tűnődés e listán – a ködösen gomolygó kép összeáll: újra meg újra rádöbbenek, hogy a múlt színészei közül, illetve azok közül, akiket legalább filmen láttam, kihez van mély, szenvedélyes közöm, eltéphetetlen belső kapcsolatom. Ők neveltek, súgtak, tanítottak engem – élni, írni. Játszani. Érteni az életet. Az emberről bizony én néhány régi színésztől tanultam a legtöbbet, azt hiszem. Ahogy sakk-kedvelőnek a régi nagymesterek játszmáinak elemzése adja a tudást, nékem az ő felejthetetlen pillanataik adták a legfontosabb leckéket, pici korom óta mindmáig. Gózon Gyuláról, Salamon Béláról, Balázs Samuról már röviden, futólag megemlékeztem e hasábokon. De mindről szeretnék hosszabban is írni. Ez itt hozzá a leporelló, katalógus.
Ki van hátra még?
(A maiak is fontosak, csakhogy másképp, és az ő névsoruk – mármint a szívemben őrzött – egyelőre bizalmas, nem kölcsönözhető információ. De másképpen is vannak bennem ők, már a magam pályakínjaival átszíneződve.)
A következőkben tehát régi színészek arcélét idézem ismét. Olyanokét, akik úgy élnek bennem, mint hajdan a varrókisasszonyokban a legnagyobb, a legtitkosabb szerelmek emléke. Győztesek ők, bennem biztosan, és még a mennyországban is ünneplik őket azért, amit tudnak. Az élet, az emberi egzisztencia tanáraiként léptek fel, mintha csak játszanának, mert olyan szerények voltak.

Alfonzó
A komorsága. Baromi humora mögött a javíthatatlan, mozdíthatatlanul ramaty tömegemberről való tudása, e tudás bőszült szenvedélye. Színészetének kilencven százaléka az energiák visszafogásának művészete, a nem kifejezett magában való (már elnézést, hogy ilyen heideggeri leszek, de Alfonzó művészete megkívánja) felmutatása. Megáll a színpadon, beszívja a levegőt, valamiként a száját, még az orrát is, és nem szól egy szót se. Hátrateszi a kezét. Valamiért ez fenyegetően hat. Érezzük, meg fog szólalni. Akkora hülyeséget fog mondani vagy tenni – de az egy nagyon pici, rövid mozdulat lesz, hogy felrobban a ház. A nevetéstől. Mert színében ott van a visszája is. A csőcselék természetrajzának tanára lett a hajdani erőművész. Hofi előtt úgy hat, mint Aiszkhülosz Szophoklész előtt.

Bilicsi Tivadar
Teljesen mindegy, mit csinál, ha bejön a színpadra, megjavul a helyzet. Minden helyzet. Az emberi állapot. Mosolyogva kérdez valamit, és a közönség már a térdén ül, és meghatottan kacag. Először is meg van lepve, hogy ilyen közelről szóltak hozzá. Hogy ennyire magától értetődik Bi licsi számára, hogy ők kicsodák. Másfelől Bilicsi annyira önmaga volt, hogy a felszínes előadások epizódszerepeiben, amiket többnyire kapott (azt hitték, polgári fazon, kedélyes epizodista), a szerepek leestek róla, mint kutyáról a rátűzött kalap.
Bilicsi, az a Bilicsi volt.
Egy ujjamat odaadnám érte, hogy még egyszer, közelről lássak egy akkora varázslót, mint Bill bácsi. Akire a rivalda széléről ránevetett, az megvigasztalódott. Akitől még kérdezett is valamit, az megértette, hogy lehetne jóakaratú emberként élnie, ha akarna. Ha pedig énekelt, a néző óvodásként mosolyogott, miközben a könynyeivel küszködött, csak úgy, minden ok nélkül. Kedvet csinált az élethez. Nem, többet tett ennél: lényének létével bizonyította, hogy embernek érdemes lenni.

Csortos Gyula
Filmekben láttam – látom. Szomorúságot tanulok tőle. Bizonyos tartást: hogyan kell viselkednie annak, aki járt már a tükör másik oldalán, aki túl van a dolgon. A nyugalma, temperamentumának megzavarhatatlansága valami egészen finom, nehezen szavakba önthető tudás tartóedénye. Talán a teste ez a tartóedény, egyúttal a viszonya is e testhez, az önelfogadása. Csortos engem arra tanít, hogy test és lélek: egy és ugyanaz. Aki ezt tudja, nem izeg-mozog, mint a sajtkukac. A lélek nem kukac. De nem is angyal. A Jean Gabinek, Spencer Tracyk tudása ez. Másféle színész is van, de a Csortos-féléhez képest mind csak próbálkozik.

Feleki Kamill
Csak néz. Az elég. Bámulja az életet, a másikat, mozdulatlan arccal, mintha nem hinne a szemének. A megsértett ember. Akinek az a titka, hogy sérthetetlen. Felülmúlhatatlan ura a testének. Ha tehát érzékenykedik, az roppant mulatságos. Mint mikor a hal úszóleckéket vesz. Stilizál, tündérien tipeg, a lelke is. Valójában mindig, minden pillanatban táncol, olyan apró, zseniális mozdulatokkal, amit a néző rendszerint nem is érzékel. Halottsápadtan feltámadási kunsztokat mutat be, annyira bizonytalanul, amennyire a sas szédül a szirttetőn. Ha csak megpillantottam valamiben, elállt a lélegzetem. Bravúrosan intenzív volt az összes pillanata. Ijedt kisembereket játszott általában, mert király volt, igazi király, nagyon jó ízlésű. Jóval a halála után értettem meg: ő teljes mértékben felfogta a szakmája – és így színészsorsa – s általában a múlt században összeomlott európai kultúra katasztrófáját, annak teljes mélységében. Annak a tudásnak az erejét éreztem a játékában az érzéki élmény szintjén.

Gábor Miklós
Ül a karszékben, az első színben, egy szép férfi, öreg királyfi. Már testileg, a bájával is elüt a környezetétől. Veszedelmes csibész. Benvenuto Cellini, az aranyműves polihisztor, méregkeverő és remekíró a magyar színházban. Micsoda tréfája a magyarok Istenének! Egy jóképű, nagy feladatokra termett, szinte mindenben tehetséges királyfi. Henry, a gaz. Kortársi irigységből szőtték a mi egyetlen Hamletünk köpenyét. Azért külön is szeretem, amiért ma, halála után nem sokkal, néhány beragadt pályatársa máris fennhangon utálja-gyűlöli. Claudius hajdani udvartartása. Képtelenek elviselni a halhatatlanságát. Jó fejjel emelkedik ki a dán mocsárból. Nem a legtehetségesebb volt köztük, hanem a legkomolyabb. A legokosabb is. Mellesleg – vagy nem mellesleg – a szememben nemzedékének Ottlik mellett egyik legfontosabb írója. (Két nagy műve koráról és önmagáról: Egy csinos zseni és a Sánta szabadság.) József, Jákob dédelgetett kedvence, kimászott a kútból. Már az Olümposzon ül, valahol Hevesi András, Szerb Antal és Ottlik Géza társaságában.

Gobbi Hilda
Kisregényre való mondanivalóm van róla. Rendkívül sokat hazudott szerintem, de az egész valahogy mégis igaz volt. A Szabó család maga volt a kádárizmus. Hogy tud rádiószerepben valaki élő lenni, évtizedeken át? Veszélyes nő, hasonló inkább csak mitológiában fordulhat elő: kétarcú, gonosz-jó istennő. Több mint színész. Szerencséje volt, Spiró írt neki egy remekművet: a Csirkefejben végre önmaga lett. Különben alig volna mentsége. De a mai hamisakhoz képest ő egy hatalmas isten(nő). Áldoznék neki.

Honthy Hanna
Miss Marple kicsicsázva műmosolyog. Igen. Rémületes. De tévedünk, ha ilyesminek véljük, amit látunk. A félművelt középszer ítélete ez. Honthy minden általam látott szerepében olyan, mint egy évezredes munkával kidolgozott, állandó szerep a kínai operában. Ő maga a szerep. Finoman, jó humorral és okosan játszott, a közönséggel is. A létével is filozofált. Elviselhetővé tette az operettet, gúnnyal játszotta, végtelenül lassú tempóban, ami óriási trükk. Megalkotta egy műfaj máig élő játékhagyományát. Erre csak a színháztörténet legnagyobbjai képesek.

Kálmán György
Egyik kezét félszegen zsebre dugva, a másik, reszkető kezében egy szál égő cigarettával hadonászva beszél valakihez. Hogy kihez, az mindegy, mellette senki mást nem néz az ember. Egy keszeg Yves Montand ő. Üveghúr idegek. Olyan mézbarna bariton, amilyen csak a korán elhunyt Pálos Györgynek volt, de az övé egy mozgáskészségét tekintve is világklaszszis színész hangja. Egy férfi Ophelia, ha szabad ilyet mondanom, aki arra született, hogy eltörjék. Kettétörjék, akár valami törékeny virágszálat. Egy másról, nem is róla szóló vita közben. Pedig Kálmán György igazi férfi volt, eleganciájában, élhetetlenségében, fájdalmai közt is férfi. Egy szabad Nemzetiben, Gellért Endre hatvanas-hetvenes évekbeli rendezésében – ez teljes, sőt, dupla lehetetlenség – kellett volna eljátszania az összes nagy szerepet, amiket más színházakban Gábor Miklós, Darvas vagy Latinovits kapott meg. Cipollát például neki is el kellett volna játszania. De Hamletet és a Ványa bácsit is, meg a Bohócot a Learben, az Oszlopos Simeont, az Őrnagyot a Tótékban. Később Shylockot, Prosperót és mindent. Semmit se kapott meg. Marat. VII. Hadrián. Tulajdonképpen húsz évvel hamarabb végzett magával, mint a valóságban: nem játszott. Tudta, mi a helyzet a szakmában. Azt nem élte túl.

Kazal László
Sokan felszisszennek: huszadrangú komikus.
Az én szívemben és szakmai ítéletem szerint: szemétdombra hullott színészgyémánt. Éneklő gyémánt. A kommunizmus neki is személyes katasztrófája volt. Furcsa alkat: táncdalénekes, elementáris emberábrázoló készséggel, mely eredetileg inkább a Charles Laughton-féle, belülről dolgozó, nagy karakterszínészek temperamentumával mutatott rokonságot, nem a ripacsokéval. Ő is mindent tudott a csőcselék kedélyvilágáról (e tájon mi mást tanulmányozhatott volna e korban a karakterszínész?), de ha idejében a helyére teszik, Pécsi Sándor szerepeit ő is mind eljátszhatta volna. Másképp persze, de legalább olyan színvonalon. Rendezője nem volt. Se színháza. A pillanat, ahogy magam előtt látom őt: viharkabátban, rosszkedvű, kopasz, zilált. Látja a másik embert, akivel beszél. Átlát rajta, mint a szitán. Ezt látni a szemén. Amíg tar fejét simogatva, zavartan le nem süti. Nem tudom, honnan van ez a kép. Viszont volt néhány lemezem tőle a ’40-es évek végéről, amelyekből annak idején többet tudtam meg az életről, mint az iskolában.

Latabár Kálmán
Most fogok megkukulni. Nála nagyobb színészt nem ismerek, hasonlót sem láttam. A Marx Brothers filmjeivel találkozva később, összefacsarodott a szívem, mennyivel unalmasabbak nála mind a négyen, mennyivel színtelenebbül mozognak, és mégis ők az ismertek.
Latyi, az pedig géniusz.
Sok mindenben láttam, annak idején, de a színpadi játékát már csak pár silány minőségű tévéfelvétel őrzi. Mégis, aki szilveszterente megnézi, hogyan játssza a részeg Froscht A denevérben, az fogalmat alkothat a nagy színészet mélységeiről: hogyan van benne a komikumban a tragikum. Hogy ez a kettő Dionysos méltó szolgájában nem is válik ketté. Megvilágosodást tanít abban a szerepben. Szerelmes levelet fogok írni neki, még mielőtt meghalok. Vagy valami ilyesmit. Miatta foglalkozom színházzal négyéves koromtól.

Latinovits Zoltán
Egy színész, akinek, szerencsére nem tudom, miért, mindent elhiszek. Mostanában több nagy rendezőtől hallottam: ahogy öregszünk, a filmjei mind nagyobb erővel bizonyítják, hogy nem is volt olyan nagy színész. Modoros volt, nem tudta a szakmát, pofákat vágott, hadart, préselt, megoldásai a múló idővel mind nyilvánvalóbban talmiak. „A mai fiatalok ezt már nem szopják be.” Hát, a mai fiatalok Leslie Howardot se szopják be, Jean-Louis Barrault-ról már nem is beszélve. Marcello Mastroiannit sem, ha nem Fellini rendezi. Vagy még akkor se.
De mit bizonyít ez?
Miért nem azt mondják, hogy L. Z. olykor alig elviselhetően prepotens volt? Azon kívül is még sok rosszat lehet felhozni ellene: ittasan dzsentritempókat felvevő pojáca lett, sokakkal igazságtalan, a szeretteihez durva, etcetera, etcetera, de színművészet tekintetében a kortárs magyar rendezők és drámaírók, engem is beleértve, a saruját megoldozni sem méltók.
Annyival nagyobb színész és színházi ember volt mindenkinél errefelé a hatvanas években, amennyivel Gulliver emelkedett ki a liliputiak közül, azoknak birodalmában. Szájtátva néztem őt, egy országgal együtt. Igaz, mesterkélten artikulált, és így tovább, de – úristen! – minden moccanása, a legkisebb rezzenése is izgalmas volt, váratlan, félelmetes, nagy mélységekbe világító. Úgy ismerte az emberi természetet, mint Shakespeare. Nem tehetett róla, az meglehet. Annál tündöklőbb csoda a szememben. A tehetség csodája. Az egyetlen, aki (egy rádiófelvételen) József Attila- és Karinthy-műveket egyformán jól, a lehetetlent ostromló színvonalon mond: a halhatatlan művekkel egyenrangúan. Holott ezek két, egymással ellentétes színésztípust kívánnának. Hát, lehet, hogy nem tudta a szakmát. Annál sokkal többet tudott.

Mensáros László
Nem színész volt, hanem egy zűrös, nagy ember. Jobb híján színész. Más szóval: ugyan fölényesen jó volt a szerepeiben, luxus első osztály, és jó volt ránézni is, ha csak annyit mondott is: „hölgyeim és uraim, a vacsora előállt”, de zsenijét a magam részéről akkor értettem meg, mikor nem színt játszott, hanem szöveget mondott. Egyedül, a színpadon.
Bármilyet.
A gondolat születését a mondattá formálódásig plasztikusabban számomra nem ábrázolta senki. Ez filozófus színészet. Jellegzetesen holokauszt és világháborúk utáni művész, aki már, ha nem muszáj, nem csinál úgy, mintha. Ez a típus ritka a világot jelentő deszkán. Nem csinál úgy, mintha színész lenne. Nem tesz úgy, mintha még lenne polgári színház. Mintha még meglenne a nagymama teljes ezüstkészlete, netán a nagymama. Gesztussá emelte a szakmáját. Mint aki azt mondja, ezt csinálom, jobb híján, hogy ne legyetek annyira elhagyatottak. Humora szomorkás volt, de fényesen elegáns, mint az őszi napfény.

Őze Lajos
A groteszk testi inkarnációja. Félisten, mint Gobbi, de azzal ellentétben: megtaposható. Mélyről jött, a föld legmélyéből, az anyag legkeserűbb rétegeiből. Vele sem tudott mit kezdeni a Nemzeti. Azt hitték, csak Thersites, afféle káromkodó, irigy manó, két lábon járó ressantiment. Holott ő lett volna az igazi Simeon, neki is el kellett volna játszani az Őrnagyot, és az Üvegcipőben „azt a drága embert”, fiatalon Liliomot is – hát még Ficsúrt! –, és Fejes Endre összes művének öszszes férfi hősét, Lucifert, Prométheuszt: minden sötéten lázadó proli félistent. Füst Milántól is sokat. És Ghelderodét. Strindberg öszszes férfi főszerepét. Azt remélem, odafent sokat játszik, egy jó közönség előtt.

Páger Antal
A kétségbeesése tetszett a legjobban.
Mármint amit az emberi kétségbeesés jeleiről tudott. Amúgy született színész volt, mint Latinovits, vagy Őze, vagy Csortos. Felvette a szerepet, mint egy inget. E tekintetben szerény volt és hajthatatlan: csak azt tette, amit a szerepben tennie kellett, semmi többet. Ahogyan a jó szakács is: soha egy fél felesleges mozdulatot nem pazarol. De a sírása, a nyüszítése, nevetésnek álcázott kínlódásai elgondolkodtattak. Tudta, hogy aki nem mond igazat, az gyakran mosolyog. Meg aki bajban van, az is. S hogy az igazi fájdalom nem tud előjönni... Vagy úgy kell játszani, mintha ijesztően bennrekedne, hogy igazából láthatóvá váljék. Nem kellett szeretnem őt ahhoz, hogy higygyek neki.

Szabó Ernő
Hannibál tanár úr. Erdélyből jött. Az én időmben már csak filmszínész. Fel se merült soha, hogy ő „játszik”. Élt a szerepeiben. Mint a pöttöm kötéltáncos, húsz méter magasan, vállán a gerendával, egyenletesen végigment a kifeszített zsinegen. Egyszer meg nem inog közben. Lehetősége a nézőkben fel sem merül, az a fantasztikus. Hisz végül is ez légtornászat, cirkusz, a kedélyborzolás a mutatványhoz elvileg hozzátartozik... Szabó Ernőnek azonban nincs szüksége efféle kunsztokra. Ő egyszerűen az, akit játszik. Színészetének folyamatos, zavartalan, természetes patakzása! Nem trükkökkel dolgozott: a szeme fényével. A hangja elfátyolosodásával. Vállalta a szerepeit. Hogy az mit jelent, miben áll, arra tanított meg. Ha látnék még valakit életemben, aki így játszik, azonnal megpróbálnék darabot írni neki. S – ha ugyan megengedné – habozás nélkül megcsókolnám a kezét.

Tőkés Anna
Rendkívül szuggesztíven, cseppet régimódi felfogásban játszott. Mégis elragadó volt, amint volt, még a számomra, vaskori kisgyermek számára is. Magyart tanulni jó, igaz hangsúlyokkal, élvezetesen, azon a színvonalon, ahogyan Sir Laurence Olivier beszél angolul – hallgassák meg a lemezeit –, ehhez Tőkés Anna rádiófelvételeinek válogatását kéne ma mellékelni, cédén az általános iskola öszszes osztályának irodalomtankönyveihez. És meghallgatni a gyerekeknek, mint a Himnuszt, minden magyaróra előtt. Ezen túl, Tőkés még öregen is jelenség volt, szinte fénykör vette körül. Tiszta ihlet áradt egész lényéből, ami akkor születhetett benne, amikor beszélni tanult. Úgy szerettem hallgatni, ahogy a szavakat ropogtatja, ahogy az ember a természeti jelenségek megfigyelését élvezi. Mondjuk, ahogy az erősődő szél kergeti a felhőket az égen.

Kornis Mihály

Megjelent: Premier, 2007. november 18. vasárnap

 

„’56 izzó ősze volt….” Pillanatképek a forradalom napjairól

 

Az 1956-os forradalom 50. évfordulójára megjelent emlékező kiadványok szép számmal közölnek képeket. Néha a fotó forrássá, sőt önálló kutatási területté válik, vizuális látleletté, amely ábrázolja és értelmezi a múlt egy megjelenő szeletét. A forradalom napjaiban sokan fényképeztek, de később ezeket a képeket – érthető okból – elrejtették, gyakran megsemmisítették, csak évtizedek múlva kerültek elő.

A „Pillanatképek a forradalom napjairól” című album a megtorlás harminc perében terhelő bizonyítékként felhasznált fotókat gyűjti össze. 200 kép többsége négy periratból származik, 148 fotó a kivégzett Fáncsik György peréből maradt ránk. 26 másik eljárás anyagának képei is bekerültek az albumba, és kiegészítésül Erich Lessing híres osztrák fotóművész néhány korabeli felvétele. A dokumentum műfajszabályai szerint a fénykép a szöveges forrásokból származó információkkal együtt válik teljes adatforrássá, ezért a kötetben röplapok, újságcikkek, naplórészletek, valamint rendőrségi anyagok is szerepelnek.

A könyv kétnyelvű: magyar és angol a kísérő szöveg, fejezetei tematikusak. „Az első napok” című még a vértelen lelkesedést mutatja, a „Harcok” fejezet szinte haditudósítás, alcímei is ezt tükrözik: Legendás városrészek, Peremkerületek, Harceszközök. „Arcok a forradalomból” zárják a könyvet, ismert és névtelen résztvevők néznek ránk, szovjet katonák is, akiknek pár nappal előbb lett volna a leszerelésük; egyik alfejezete (Népítélet) lincselések áldozatait mutatja. Az utolsó képek temetetlen holtakat, sírokat és menekülőket villantanak fel.

Csiffáry Gabriella aláírásai, a bevezető, valamint a jegyzetek iskolai használatra alkalmassá teszik ezt a szép könyvet.

R. P.

Megjelent: Köznevelés, 2007. 02. 23, 8. szám

Internetcím:  http://www.koznev.hu/a_cikk.php?rov=10&uid=224

 

Vérrel írt levél


Megtorlásdokumentumok

k ö n y v e s h á z

Az egyik legizgalmasabb ötvenhatos könyvet tette le elénk Csiffáry Gabriella és Eperjesi Ágnes, akik Budapest Főváros Levéltárának anyagából dolgoztak olyan dokumentumokból, amelyeket eddig még nem láthattunk. A megtorlás mementói ezek a fotók, füzetek, naplók, iratok, újságkivágások, tárgyak. És persze a forradalomé. Az albumban a megtorlás idején lefolytatott perekhez csatolt, bizonyítékként felhasznált anyagokat láthatjuk. Képeket, amelyeket valaki vizsla tekintettel bámult: vallatott. Fotókat, amelyeken valaki bekarikázta valaki másnak az arcát, amelyeken valaki csillagokat és számokat rajzolt más emberek feje fölé, valaki nyilakat húzott, és azok a kék vagy fekete tintával húzott vonalak, azok a kis nyilak nagyon veszélyesek voltak. Gyereknaplók, vérrel írt levél, fegyverekről kiadott névjegyzékek, röplapok, kitűzők, hímzett falvédők, helyszínrajzok és persze a rengeteg fotó: szorgos hangyákként gyűjtögettek a rendőrség hivatalnokai. A könyv elegáns, levegős, tartalmas, legnagyobb ereje mégis abban van, hogy a szerkesztő és a tervező úgy fűzte fel, úgy tálalja az anyagot, hogy egyszerre érezzük a forradalmi napok eufóriáját és a rettenetet, a kicsinyes, precíz megtorlás borzbűzét. Egyetlen „bizonyítékot” hadd idézzek itt teljes egészében. Gyermekbetűkkel, kék tintával – töltőtollal vagy mártogatós pennával – vonalas füzetpapírra írt szöveg, mellette színes ceruzával rajzolt nemzetiszín zászlók és Kossuth-címer:
„Édes Jézusom! Megkérlek szépen téged hozzál nékem és még más szegény gyermekeknek egy szép fenyőfát egy mesekönyvet: cím Arany láncon függő kastély és a másik könyv címe mozgó állatkert! Légyszíves hozz nekem egy társasjátékot! Hozz nekem egy sálat és Szabadságot függetlenséget az erős Magyarországnak.
Sokszor csókól Mariann.”

Száraz Miklós György

(Csiffáry Gabriella: ’56 izzó ősze volt… Budapest Főváros Levéltára, 2006. Ára: 5000 forint)

Megjelent: Magyar Nemzet, 2007. január 6.

 

„Szegény Emíliám”

Magyar politikusok, alkotók búcsúszavai 

 

Csiffáry Gabriella azt írja előszavában, hogy könyve „a látszat ellenére nem az elmúlásról, hanem az életről szól”. Mi, emberi halandók, tudjuk, hogy élet és halál kéz a kézben jár. Egyik sincs a másik nélkül. Tudjuk, hogy örök élet nem létezik, és reméljük, hogy örök halál sem. Azt is tudjuk, hogy az életet szeretnünk, a halált elfogadnunk kellene. És mindkettőt tanulnunk. Olyan okosakat mondunk évszázadok óta! „Úgy éld az életed, mintha minden perc az utolsó perced volna!” De vajon valóban odafigyelünk életre és halálra?

„Nem tudok élni és meghalni sem.” Ez Széchenyi István utolsó naplóbejegyzéseinek egyike. Eszembe jut, hogy milyen másképpen sóhajtja ugyanezt Lisieux-i (kis) Szent Teréz. „Ez már a haláltusa? – kérdezi tanácstalanul. – Hogyan fogjak hozzá a halálhoz? Nem tudok én semmit! Nem fogok tudni még meghalni sem.” Az életet sem vagyunk képesek megismerni, dörmög Konfuciusz, hogy ismerhetnénk meg a halált? Seneca másra int. „Nem az élet jó – figyelmeztet –, hanem a jó élet.” A córdobai születésű őscinikus egy másik gondolatát bevezetőjében idézi is a szerkesztő: „Az élet utolsó napja minden elmúlt év felett ítélkezik.”

Nézzünk néhányat az utolsó szavakból, gondolatokból. Mit árulnak el az életről?

Nándorfehérvári diadala után a pestisben haldokló Hunyadi János kedvesen megdorgálja az őt végrendeletírásra ösztökélő Kapisztrán Jánost, hogy őt „olyan vigyázatlannak és gondatlannak” tartja, hogy testamentumáról már régen ne gondoskodott volna. Halálos ágya mellett szomorkodó két fiát (Mátyás még csak tizenhárom esztendős kamasz) így vigasztalja: „Tűrjétek nyugodtan, hogy kilépjek ez élet nyomorúságos szolgálatából; itt minden állhatatlan és esendő; nincs semmi, amiben a jó árnyékánál több volna. Ha nem csal meg benneteket a mulandó dolgok iránti ostoba vágyakozás, belátjátok, sorsom inkább irigylésre, mint sajnálatra méltó.” Azért utolsó földi rendelkezése egyértelmű: „Ha képesek vagytok rá, folytassátok és fejezzétek be a török háborút, amiben a halál engem megakadályoz. Szerezzetek hírnevet azzal, ami nekem nem adatott meg, a törökség eltörlésével”. Más lélek a bujdosó fejedelem, a gondolat mégis hasonló. II. Rákóczi Ferenc utolsó fohászából valók az alábbi sorok: „Milyen gyöngeség, amit egészségnek neveznek! Milyen sötétség, amit világosságnak vélnek! Milyen halandóság, amit életnek hínak!”. Az aradi vértanúk egyike, Damjanich János a hazára és a feleségére gondol. „Szegény Emíliám!” – dörmögi sajnálkozva, midőn a vesztőhelyen a bitóhoz kísérik. Utolsó kiáltása: „Éljen a haza!” Bajcsy-Zsilinszky Endre – mielőtt a pribék megkötözné a kezét – szintén a hazától és a feleségétől búcsúzik. De nem ő lenne ő – a férfi, aki fegyverrel fogadja a német megszállás napján az elfogására küldött hat gestapós tisztet –, ha utolsó mondatával nem a hóhérát, Németh Mihály tizedest fenyegetné meg: „Az Isten szeme mindent lát!”

A búcsúszavakat olvasva sok minden eszünkbe juthat. Fájó emlékek is. Hogy talán jó volna azokat a búcsúszavakat is megismernünk, melyeket nem lehet, mert kimondatlanok maradtak. Vagy azokat, amiket hiába mondtak ki, amiket senki nem hallott, senki nem értett.

Csiffáry Gabriella igaz hívünk, olyan előolvasónk, kóstolgató szellemi főpohárnokunk, akiben megbízhatunk, mert jó ízléssel és arányérzékkel, biztos kézzel válogat. Számos hasonló tematikájú, remek könyve közül is talán ez a mostani, az Athenaeum által gondozott a legszebb és legizgalmasabb.

(Talán eltűnök hirtelen... Magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavai. Összeállította: Csiffáry Gabriella, Athenaeum, 2007. Ára: 2990 forint)

Száraz Miklós György

Közölve: Magyar Nemzet, 2007. december 15. LXX. évf. 341. szám. 34. o.

 

Életre tanító mesterek 

 

A karácsonyi könyvkínálat néhány olyan érdekességet is tartogat, amely az igazán értékes meglepetés minden ismérvét magán hordja: nem hivalkodó, ám annál figyelemreméltóbb „csomagolásba”, azaz borítóba rejtett szellemi kincs; nem pillanatnyi, vagy egyheti olvasói élmény, hanem örökül hagyható tudás az utánunk következő generációnak is.

            Csiffáry Gabriella nevéhez számos tudományos-kultúrtörténeti gyűjtemény összeállítása fűződik. Tavaly jelent meg a Búcsúszavak című kötet, amely magyar művészek búcsúleveleit, utolsó szavait, illetve az őket búcsúztató beszédeket adja közre. A hatalmas levéltári gyűjtőmunkának mintegy teljessé tétele a Talán eltűnök hirtelen… Magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavai (Athenaeum Kiadó). Túl azon, hogy a több száz évet befogó történelmi távlat egyfajta új, személyiségcentrikus történelemkönyvet hoz létre, amelyben a magyar politika, tudomány és művészet óriásainak legbensőbb küzdelmei, önvallomásai, sokszor önmarcangolása, vagy éppen iróniával fűszerezett látleletei (önmagukról és korukról) sorakoznak egymás mellett, e pályaösszegző beszédek között eddig sehol nem publikált szövegek, páratlan felfedezésekkel szolgáló tények is felbukkannak, melyek a levéltár valamely dossziéjában hevertek eddig érintetlenül. De miért olvasnánk búcsúról, halálról, legfőképpen karácsony előtt? S úgy általában, a 21. században, amely igyekezete szerint az örök fiatalság és vitalitás pezsgős mindennapjaival kecsegtet? A kötetben elmélyülve azonban kiderül – az olvasás nem kíván kronologikus előrehaladást – hogy, bármilyen furcsán hangzik is, a halál ellenében az élet sűrűjébe csöppenünk itt: ugyanis ezeknek a kivételes embereknek (köztük számos, a szó klasszikus értelmében vett zseninek) műve kezdete és vége láncszemek sorozataként kapcsolódik elődeik és utódaikéba. Elmúlásukban épp végtelenségükkel viaskodnak: anyagi részük kiszakad a világból, de távozásukkal legalább annyi újat generálnak, mint születésükkel. A kérdés tehát: mit tesz a halhatatlan a halál pillanatai előtt? Mérhető-e a valódi nagyság a saját végességhez való viszonyulás módjában is? Nem kevésbé érdekes a búcsúztató személy szerepköre: hogyan oldja meg az egyébként megoldhatatlan feladatot az arra méltó kiválasztott?

            Neveket sorolni a kötetből, s ezáltal bárkit is kihagyni a több mint száz szereplőből szinte kár… De íme: Bartók Béla, Bolyai Farkas, Deák Ferenc, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Munkácsy Mihály, Nagy Imre, Rippl Rónai József, Széchenyi István, Szent-Györgyi Albert, Zichy Mihály, Zrínyi Ilona. „Ne bonyolódjék túl sok részletbe. Az én életrajzomat inkább kitalálni kell, semmint másolva leírni.” Ez volt Liszt Ferenc utolsó sora életrajzírójához, Lina Ramannhoz. És valóban: bármelyik szövegről elmondható a kötetből: egy regényt rejt magában.

            Emlékidéző kötet Marafkó Lászlóé is, akit az Irodalmi séták szerzőjeként ismertek és szerettek meg annyian. A Hét Krajcár Kiadó gondozásában megjelent kötete címe most hasonlót sejtet: a Litera-túra karon fogja olvasóját és időhatárokon túli barangolásra hívja. Saját emlékein átszűrve varázsolja élővé Illyést, Kampis Pétert, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Illés Endrét, Lengyel Balázst, Nemes Nagy Ágnest, máskor egészen konkrét eseményekhez, pillanatokhoz kötve Adyt, Babitsot, Petőfit, Madáchot, Karinthyt, Ottlikot. Ha létezik ilyen műfaj – egyezzünk meg: mostantól kezdve létezzen – akkor Marafkó Lászlóé a szellemidézés. (Ahogyan egyik cikluscíme is ez a kötetnek.) Mesteri hangulatvarázslat a Szindbád visszatér, amelyben a régi Budapest körképe mellett a ma még sokkal aktuálisabb és ismerősebb, nyomasztó Budapest-lét fájdalma is előbukik Krúdy szavaiból: „És Szindbádot véghetetlen szomorúság kerítette hatalmába: hiszen ez a város egy meggyötört, öbölbe szorult óriás cet, kíméletlen mitugrászok futkorásznak rajta, bőrét metszik, belevájnak, zsírját csapolják, s az agyongyötört gigászi lény feltört, szétdúlt utcáin fájdalmában vizet és gőzt lövell a magasba, fújtat és ráng.” A szellemidézés legfontosabb kiindulópontja Marafkónál a hely szelleme: Angyalföld és Kassák, Józsefváros és Cholnoky László, a Belváros és Krúdy, Zugló és József Attila – e a helyek utca- és épületköveiben az életrajznak kevésbé közismert pillanatai, évei rejtőznek, amit csak aprólékos régészi munkával, érzékeny figyelemmel lehet közkinccsé tenni. És mennyi nem-véletlen összefüggés, földrajzi és szellemi kapocs! „Az írói tekintélye teljében levő Móriczot például amikor a hányatott sorsú József Attilát faggatja gyermekkoráról, alapvetően a ferencvárosi viszontagságok érdeklik, s nem is esik szó arról, hogy »Zsiga bátyja« abban a kisvárosban találkozott első feleségével, ahova – már mint Budapest egyik kerületébe – később az ifjú József Attila is kijárt…” Marafkó barangolásaiból történetek kerekednek: mesélhetők és elgondolkodtatók, továbbadhatók és tanulságosak, de legfőképpen: igazak, mert bármiféle meggyőzés vagy eszei táborba terelés szándéka nélkül egyszerűen felelevenít és leletet ment. Vas István vendégeskedései Ottlikéknál épp olyan elevenné lesznek szemünk előtt, mint a szerző saját látogatása Nemes Nagy Ágnesnél: „Ott álltam a szalonban – vajon az irodalom okán nevezem annak? –, Nemes Nagy Ágnes szigorúan szép antikszobor-arca, a puritán nőiségével, háttérben könyvekkel… »Kér egy whiskyt?« Zúzmarás ízületekkel már hogyne kértem volna! Az asztalon ott volt kikészítve a kézzel írt vers, Az alvó lovasok.

            Mind Csiffáry Gabriella, mind Marafkó László kötete akár tankönyv helyett is forgatható lenne: bárcsak…! Mindjárt javítanám is magam, hogy tankönyv mellett, hiszen a tankönyv mégiscsak komoly dolog és nem száműzhető vagy helyettesíthető történetmeséléssel – de biztos ez? A töprengésre egy világirodalmi újdonság késztetett: Frank McCourt új regénye magyarul, A tanárember. A szerzőt az Angyal a lépcsőn (magyarul 1999, Magvető) tette világhírűvé, a bevezető fejezetben maga is elmeséli azt a váratlan és lenyűgöző fordulatot, amelyet ez a könyv hozott az életébe. Következő műve, a De! (2001, Magvető) már érinti McCourt Egyesült Államokban töltött tanáréveit, a tanárság harminc esztendejének tanulságait azonban csak most,  A tanárember lapjain tárja fel. Hogy rendkívül szuggesztív mesélővel van dolgunk, akinek pusztán saját élete, gyerekkora, különösebb regényírói fogások nélkül is, akár száraz tényeket sorolva döbbenetes hatással voltak olvasóira, azt hazai sikere is méltán bizonyítja. Ne feledjük: a jó értelemben vett művészi sikerről van szó, nem a petárdázó, sztárgyártó, semmiségből kreált szenzációról. McCourt egy Írországba települt család negyedik gyermeke, több testvére meghalt még csecsemőként. Az emberi nyomorúság végleteit tapasztalta meg Írországban, a bigott katolicizmus és a koldusszegénység tonnás őrlőkövei között csiszolódva-nevelődve, ha nevelő tényezőnek lehet nevezni az elvakult és ostoba felnőttek, tanárok különféle manipulációs, kínzási és büntetési stratégiáit. Dickensi világ elevenedik meg McCourt első regényében: az elvetemült és mocskos, mindemelett életveszélyes környezetben egy-egy tiszta felnőtt (külső és belső tisztaságot is értve ezen) jelenléte, akár időleges felbukkanása életmentő lehetett egy gyermek számára. A tanárember arról vall, hogy egy tizennégy éves koráig az összes létező megpróbáltatáson átesett fiatalember miként áll a katedrára egy sereg kamasz elé irodalmat tanítani, tele szép reményekkel és illúzióval az ötvenes évek Amerikájának fiataljairól, akik azt sem tudják, hol van az az Írország vagy mi. Az illúziókból épített fellegvár az első tanóra első percében akkora robajjal dől össze, hogy az igazgató is bejön a folyosóról. McCourt, azaz a tanárember számára innentől kezdve világos: a teljes érdektelenségben, dekadenciában, korszakhatárok zűrzavarában tomboló kamaszsereg előtt nincs más eszköze a nevelésre, mint önmaga: saját élete és történetei. A tananyagot kényszerűen száműzve mesélni kezd diákjainak, míg mi, olvasói, azt vesszük észre, hogy tátott szájjal figyeljük őt a padból, elszorul a torkunk vagy nyirkosodik a tenyerünk, vágyakozunk vagy megkordul a gyomrunk, és közben lassan bevésődik minden sejtünkbe: honnantól és meddig nevezhető valaki embernek – és tanárembernek.

A nem középiskolás fokú életre-tanítás másik letehetetlen műve szintén íróemberé: Kornis Mihályé. A Vigasztalások könyve után most a Kalligram Kiadó gondozásában elkészült a Lehetőségek könyve. A letehetetlen jelzőt nem véletlenül használtam: az olvasás az első néhány sor után legszemélyesebb ügyünkké fog válni. Mondhatni saját bőrünkre megy. Hogyan kell ezt érteni? Fejezetről fejezetre haladunk előre az önmegismerés és a megoldatlan-kérdéses élethelyzetek rejtélyeiben, a sokszor még saját magunk számára sem artikulált félelmek, örömök, vágyak, illúziók, remények tüskés bozótjában. És lassan egyenletesebb lesz a terep, kevesebb a szemünkbe csapodó ág, egyre tisztábban látni az útkanyarulatokat és amit magunk mögött hagytunk: felismerés jön felismerésre, ahogy tisztul a táj. A magunkkal kapcsolatos felismerés pedig sokszor kínos és fájdalmas. Olykor rettenetesen. Ha más hozza tudomásunkra, legyen az barát vagy ellenség, rokon vagy ismerős, akár gyűlöletet szülhet. De mi jó sülhet ki abból, ha rájövünk, hogy sebezhetők vagyunk, vagy irigyek és lusták? Hogy utáljuk a munkánkat, vagy elviselhetetlenné lett a házastársunk? Vagy magányosak vagyunk és türelmetlenek? Hiszen minden jó ebből születhet, vedd észre, mondja Kornis, mert a legnagyobb lehetőség a válságból való kilábalásra, a növekedésre, a továbblépésre éppen önmagunk tisztánlátása! „A magunkra vonatkozó tudatlanságból fakadó könnyek tiszták: az értelmes szenvedés gyémántjai.” A Lehetőségek könyve nem a mai válságkezelő praktikák könyvdömpingjének egyik darabja, meghökkentő testi-lelki diétajavaslatokkal és fitneszgyakorlatokkal, hanem a szépirodalom egyedüli teremtő és ható eszközével: a nyelvvel, a szóval kezd hatni olvasója életében és lesz logosszá. Nem megoldási praktikákat kínál tipizálható esetekre: Kornis saját tapasztalatait (gyötrelmeset, örömtelit, felemelőt, nyomasztót) osztja meg olvasójával, miközben beavat az értelmes magunkra figyelés végtelen távlatokat nyitó tudásába. A Vigasztalásokban e klasszikus műfaj segítségével a szomorúságból húzta ki olvasóját, az ő „képzelt gyermekét”, a Lehetőségek könyve most a továbblépésben segít, annak a felismerésében, hogy „a sorsfordulatok szerelmes levelek”, az élet üzenetei arról, hogy vegyük észre: létezésünk minden pillanatát megélhetjük a legfantasztikusabb kalandként. S ha mi magunk tartjuk a gyeplőt a kezünkben, akkor még a megpróbáltatások is csodás fordulatokat tartogathatnak számunkra. Mert: „Tőled függ, mit látsz és mit értesz meg abból: újra itt a napfényes délután. És még hányszor jön el!”

Laik Eszter

Megjelent: Könyvhét, 2007. január, XII. évf. 1-2. sz. 42. o.

 

Romlott füge és a cseresznye ára - utolsó szavak gyűjteménye

Kultúra/Könyvajánló

Legtöbbünk utolsó szava talán valami olyasmi lesz majd, hogy „nővérke!”, „jaj”, vagy „áááááááá!”; ám ha kellően fontosak és ismertek vagyunk, akkor nem árt kicsit szellemesebb megjegyzéssel elbúcsúzni a világtól. Zseniális utolsó szavakat, nagy emberek bravúros búcsúit ismerünk számosat.

Kosztolányi Dezső közvetlenül halála előtt a Szent János Kórház sebészetének 111-es szobájában, túl két röntgen- és három rádiumbesugárzáson, valamint kilenc műtéten, metszett légcsővel, orrában szondával még bohócot csinált Goethéből, magából és a világból, és azt mondta: „Mehr Luft”, vagyis „több fény” helyett „több levegőt” kért. A kiállhatatlan, embergyűlölő és örök ellenkező Henrik Ibsen utolsó szavai ezek voltak: „Épp ellenkezőleg!”. Engels, aki forradalmi szolidaritásból bevállalta Marxnak a bejárónőjétől született zabigyerekét, ezt írta halálos ágyán a palatáblára (beszélni már nem tudott): „Freddy Marx fia.” Oscar Wilde pedig állítólag a tapéta esztétikai értékelésével zárta földi pályáját.

Csiffáry Gabriella új kötetében arra vállalkozott, hogy összegyűjti magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavait. Sőt nem csak az utolsó szavakat, sorokat és gondolatokat, hanem az utolsó életrajzi feljegyzéseket, naplókat, önéletrajzokat, emlékiratokat, az utolsó leveleket is, és bemutatja, hogy magyar nagyjaink hogyan búcsúztak családtól, hitvestől, szeretőtől, rokontól, hazától, élettől.

Az ember azt gondolná, sötét, szomorú könyv ez, hiszen minden szót a halál árnyékából hallunk, a Nagy Kaszás már ott lopózik minden sor között. De nem így van. A szerző előszavában így ír munkájáról: „…a látszat ellenére nem az elmúlásról, hanem az életről szól. Hiszen a halál igazolja, hitelesíti, és egyben értékeli az életünket.” Majd Senecát idézi, aki szerint „az utolsó nap minden elmúlt év fölött ítélkezik.”

A kötet igazi kultúrtörténeti csemege, valódi ínyenceknek szánt sztorihegyekkel.

Tudta például, hogy Mátyás király halálát egy rothadt füge okozta? Nem azért, mintha megmérgezte volna nagy királyunkat a nem éppen friss csemege, hanem azért, mert Mathias Rex oly annyira felcukkolta magát szolgái figyelmetlenségén, hogy hamarost gutaütést kapott. Bonfini szerint még azt mondta: „Jaj, jaj, Jézusom!”, aztán kilehelte haragos lelkét. (Ez persze a hivatalos verzió, gutaütés közben talán még ennél is keményebb szavak hagyták el a száját, s talán még Péter kamarás – ki személyesen hozta a fügét – felmenőit is érintette futólag a király.)

Aki kíváncsi, milyen búcsúszavakat használt Rákóczi, Zrínyi, Martinovics, Kossuth vagy éppen Tisza István, annak nélkülözhetetlen ez a kötet.

A tragikus szál sem hiányzik a könyvből, elég csak az utolsó naplóbejegyzésekhez lapozni. Gróf Széchenyi István, mielőtt pisztolyát porozta, hogy nem sokkal később annak sötét csövébe nézzen, ilyen sorokat rótt naplójába (vagyis hát egy másik füzetébe, mert naplóját a rendőrök a házkutatás folyamán elkobozták): „Csupa kétségbeesés vagyok. (…) Az éjjel véget akartam vetni az életemnek.” Másnap: „Kétségbeesve. Nem tudok élni és meghalni sem.” Következő nap: „El vagyok veszve.” Majd az utolsó bejegyzés hét nappal a végzetes pisztolycsővel való találkozás előtt: „Nem tudom megmenteni magam!” Hátborzongató szavak a halál torkából.

Ám nemcsak halálhörgés és siralom van ebben a kötetben, hanem ennél kicsit mulatságosabb dolgok is. Nemcsak Mátyás királyunk vége és a már említett halálos füge köti össze a gasztronómiát az elmúlással. Csontváry Kosztka Tivadar utolsó levelében, amit nővéréhez írt halála előtt egy héttel, szó esik oldalas szalonnáról, hogy a tojás ára kilenc koronára ment föl, sőt még arról is, hogy uram bocsá’, a cseresznye kilója már 30 korona, nem csoda tehát, ha a gyerekek felkapaszkodnak a fára, és lopják a gyümölcsöt. Valljuk be, ez azért meglehetősen komikusan hangzik, főleg ebben a szövegkörnyezetben, ahol történelmünk nagyjai nem győznek hazájuktól és hitvesüktől kellő pátosszal elköszönni. Damjanich János például a hóhér előtt ezt kiáltotta: „Szegény Emíliám! Éljen a haza!” Talán a borongós hangulatot fel lehetett volna dobni azzal, ha hozzáteszi: „És szerető hitvesem, a hurkából hagytam neked, nem ettem meg mindet. Most vegyél meggyet a piacon, mert jövő hónapban már sokkal drágább lesz.” (Olvasás közben még eszembe jutott a „kisemberek utolsó szavai” nevű egykori sorozat is, ilyen örökzöldekkel, mint: „á, ne félj, kidumáljuk magunkat”, „nyugi, tudom melyik a fázis”, esetleg „hidd már el, az atomvillanás nem ilyen”.)

A halál mindig is az egyik legnagyobb tabunk volt, és az is marad mindörökre. És – mint minden tabu – az olvasóközönség egyik kedvenc témája. Bekukucskálni a haldokló szobájába, beleolvasni utolsó leveleibe, naplójegyzeteibe – szellemi kaland. Mert nemcsak a haldoklót látjuk, de a függöny mögött lesben álló Kaszást is. Aki értünk is eljön – remélejük, tényleg csak a kellő időben. Akár akarjuk, akár nem. Most, hogy már olvastuk a könyvet, kezdhetünk gondolkozni utolsó szavainkon, csak hogy ne érjen minket felkészületlenül az a végzetes pillanat. 

2008. február 10. 

Közölve: http://www.grund.hu/index.php/Konyvajanlo/Romlott-fuge-es-a-cseresznye-ara-utolso-szavak-gyujtemenye.html

 

Standeisky Éva: Kaleidoszkóp ötvenhatról

'56 izzó ősze volt...

 

Szép történelmi képeskönyv az ’56 izzó ősze volt… (tervezője Eperjesi Ágnes). Kaleidoszkóp. Nem „optikai játékszer”, hanem a szó tágabb értelmében „színesen kavargó változások gyors egymásutánja” (Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 375. p.), bár az egyes kép- és szövegdarabkák olykor esetlegesnek tűnő elhelyezése a kaleidoszkóp elsődleges jelentését is eszünkbe juttatja.

Ötvenhat fél évszázados fordulója alkalom volt számos intézmény és tudományos műhely számára, hogy a nyilvánosság elé tárja a forradalommal kapcsolatos szöveges és képi dokumentumait, megmutassa: meddig jutottak el munkatársai 1956 történéseinek feltárásában és értelmezésében. Az ’56 izzó ősze volt... – az évfordulós kiadványok egyike – igényes megformálásában eltér a kiadványok zömétől. Hasonlóan szemet gyönyörködtető Csics Gyula és Kovács János gyereknaplója is (az 1956-os Intézet, illetve a Kieselbach Galéria kiadása). Ha igénytelenebb a tipográfia, mindhárom kötet értéke csorbul, s nemcsak esztétikai értelemben: nem nyílt volna lehetőség a látványból következő értelmezésre sem. Korunk nyomdatechnikai színvonalának köszönhetően a reprodukciók az eredetiség érzetét képesek kelteni. Nem csupán a színek élményszerűek – már-már több dimenzióban látjuk, tárgyi valóságukban érzékeljük a fényképeket, kéziratokat, újságokat, röpiratokat, albumokat, tárgyakat.

Budapest Főváros Levéltárának kiadványát lapozva éppen a látvány révén lehet részünk a látványon túlmutató kormegtapasztalásban. El tudjuk képzelni például, hogy az egyik bebörtönzött – csak a keresztnevét tudjuk: Zoltán – hogyan írta saját vérével levelét hozzátartozójának. A szétfolyó pirosak, a lefelé görbülő sorok képesek érzékeltetni a levélíró lelkiállapotát. (109. p.)

Gémes József újpesti forradalmár méltó formát talált a felfokozott nemzeti érzés vizuális megjelenítésére: naplójában ötvenhat napjai pirosak, további kiemelésükre a piros-fehér-zöld aláhúzás szolgál. (43. és 93. p.) Ha a kötet összeállítói nem ragaszkodnak a látványhűséghez, a fehér-fekete reprodukció megfosztotta volna az olvasót ettől a plusz információtól. A szépen megformált, esetenként színes számok, betűk, a mindvégig gondos külalak alapján feltételezhető, hogy a napló a forradalom leverése után keletkezett, de elképzelhető az is, hogy Gémes az eseményekkel egyidős napi feljegyzéseit tisztázta le, amikor ideje volt rá: a forradalom leverése és a letartóztatása közötti napokban (?), hetekben (?). A szinte már profi oklevélírói gyakorlatot feltételező írásmód a kereskedelmi iskolát végzett szerző esztétikai igényességére enged következtetni. A logikus okfejtés, a feljegyzésekből kiolvasható közéleti elkötelezettség, valamint a nem túl gyakori helyesírási hibák a tartalmi értelmezés keretébe sorolhatók. (A naplóíróról egyetlen személyes adat van a kötetben: a 32. oldalon található képaláírás, innen tudható, hogy a naplóíró vegyipari szakmunkás volt.)

A Fettich László korabeli fényképalbumáról készült, a kötetben szétszórtan elhelyezett felvételeket nézegetve szinte látni véljük, amint a forradalommal kapcsolatos képek gyűjtője albuma felé hajol: ragasztócsíkkal rögzíti a felvételeket, s fekete tintával magyarázó szöveget kalligrafál melléjük. Egy elmosódott amatőrképhez például ezt: „A Korvin-köznél kiégetett szovjet harckocsi. A vezetőfülke nyílásában a vezető elégett karja.” (55. p.) A járdához simuló, a gyík tüskés tarajára emlékeztető furcsa tárgyhoz pedig ezt: „Lánc-lánc, hernyólánc, amelyről leszaladt a harckocsi az Üllői úton.” (69. p.)

Már e napló és fényképalbum alapján kijelenthető, hogy 1956 októberének-novemberének napjaiban, „’56 izzó őszén” igen sokan tisztában voltak vele: rendkívüli események részesei, s ennek megfelelően igyekeztek a történtekről maguknak és az utókornak számot adni. A kötetben közölt fényképek zöme ilyen megfontolásból készült.

Az emberek érintettségét a forradalomban az a levélke tükrözi leginkább, amelyet egy hét-nyolc év körüli kislány írt 1956 karácsonya előtt a Jézuskának. Betűhíven idézem: „Édes, Jézusom! Megkérlek szépen téged hozzál nékem és még más szegény gyermeknek egy szép fenyőfát egy mesekönyvet: cím Arany láncon függő kastély és a másik könyv címe mozgó állatkert. Légy szíves hozz nekem egy társasjátékot! Hozz nekem egy sálat és Szabadságot függetlenséget az erős Magyarországnak. Sokszor csókol Mariann!” A szöveg alatt színes ceruzával rajzolt négy nemzeti zászló látható, díszítési céllal két párba állítva, egy kiszínezett Kossuth-címer, végül csupa nagybetűvel: FÜGGETLENSÉGET MAGYARORSZÁGNAK. A kék tintával írt betűket a kislány piros ceruzával átszínezte, s a sor így megjelenésében piros-fehér-zöld hatást kelt. (58. p.)

A könyvben plakátok, röplapok, újságok reprodukciói is helyet kaptak. Többnyire ezeknek is színesítő, helykitöltő szerep jut, mint a kislány levelében a zászlóknak és a címernek, ugyanakkor nagyon is illenek a forradalmi kontextusba, csak – az esetek tö bbségében –éppen az adott oldalon funkciótlanok. A kislány levele felett egy profi fotóművész, Erich Lessing remek felvétele – emberek sorfala között lépegető nő egyensúlyoz öt nagy kenyérrel – és egy forradalom előtti, külföldről terjesztett röplap látható. (A szemközti oldalon is Lessing fotókompozíciója: a kép az Üllői úton boldog arccal sétáló csinos fegyveres nőket ábrázol. Ő fényképezte a 42. oldalon látható nevető, mackónadrágos fegyveres lányt is.)

A narancs alapú, jó nyomdai minőségű röplapon karikatúraszerű grafika: Sztálin töredező szobra dől éppen a menekülő Rákosira, akit fejen talál a generalisszimusz karjából leváló jókora kődarab. A budapesti szobor bronzból készült. Ez is bizonyítja, hogy nem magyarországi készítésű propagandaröplappal van dolgunk. A gúnyos képaláírás Karády Katalin egyik slágerből való: „Hiába menekülsz, hiába futsz, / a sorsod elől futni úgyse tudsz! / Mert sorsunk nekünk és végzetünk, / hogy egymásért szenvedünk…” A röplap keletkezéstörténetéről egy másik évfordulós kiadványból – Horváth Julianna (szerk.): „Megy a rendszer, jön a rendszer…”. ’56 röplaphumora. Budapest, Napvilág Kiadó, 2006. 16. p. – értesülhetünk.

A legendás városrészek című fejezet Rádió – Bródy Sándor utca című alfejezetében a szöveges reprodukciók témájuk révén végre kapcsolódnak a képekhez – a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetség Alkotmánytervezete borítólapjáról készült fotó kivételével. A topográfiai jellegű címtől azonban elüt a dokumentumok tartalma. Az egyik kézzel, piros tintával írott gúnyirat a kormány, s annak szócsöve, a Kossuth Rádió ellen, s utána következik a napokkal korábban keletkezett fakszimilemásolat a Szabad Magyar Rádió című lap első oldaláról. Az olvasó nem kap segítséget az eligazodáshoz, az összeállítói szándék rejtve marad.

A Kossuth Rádió nevében beszélő vitriolos gúnyirat fontos forrás a forradalom korabeli, köznapi – népi – értelmezéséhez. Jóval újszerűbb, többet mondó az azonos képi tartalmú – kilőtt harci eszközöket és bámészkodó embereket ábrázoló – utcaképfotóknál. Stílusában mintha folytatása lenne egy néhány nappal korábbi, szintén kormányellenes röplapnak. A „Nagyimrov” aláírású gúnyirat – röpiratnyilatkozat – a nemzeti retorikával magát átmenteni igyekvő kommunista kormányt teszi nevetségessé: „Megalakult a legszélesebb alapon nyugvó leges legnemzetibb legkormány. Elnök: Nagyimrov, a statárium feltalálója! Tagjai már nem a régi sztálinisták: Apró Antal, Bognár József, Erdei Ferenc, Molnár Erik, Kossa István, Bebrits Lajos stb., hanem a haza Kossuth címeres fiai: Bebrits Lajcsi, Kossa Pisti, Molnár Riki, Erdei Ferkó, Bognár Jóska, Apró Anti, stb.” Itt a nevek kicsinyítőképzős változata a humor forrása. A gúnyirat folytatásában – „Ha egy kicsit megszilárdulunk, a magyar nép szabadon választhat az MDP és a Kommunista Párt között” – a lényegi változatlanságát névváltoztatással leplezni kívánó kommunista párt válik nevetség tárgyává. (Lásd a „Megy a rendszer, jön a rendszer…” című, idézett kötetben, 23. p.) A „Halló, itt a Kossuth Rádió” című röplap, amelyet szerzőként „a magyar forradalmi ifjúság” jegyez, kétségbe vonja, hogy a rádió feladta volna a hazudozást, amire napokkal korábban bűnbánóan ígéretet tett. Hazugságnak, „gyerekmesének” tartja a hírt, hogy Nagy Imre a forradalom első napjaiban erőszak hatására fordult a felkelők ellen. Az antikommunista gúnyirat a miniszterelnököt – „a mi drága jó Imre bácsinkat” (utalás talán Tardos Tibor Imre bácsi mellett vagyok című cikkére, amely a Szabad Ifjúságban jelent meg 1956. október 30-án) – mesét mondó, dadogó, mentegetődző figuraként állítja be: „…az úgy volt… szóval hát… hogy most már bevallhatom nektek, hogy az első beszédemet, melyben beígértem az ellenforradalmi állítólagos hordák állítólagos megsemmisítését – most fogtok csodálkozni! – azt nem is én mondtam el, hanem az a csúnya Gerő és a Hegedüs, mert ugyanis ha ők ketten egyszerre beszélnek, akkor éppen olyan a hangjuk, mintha én egyedül beszélnék. Tudom, hogy ez egy kicsit különös, de hát mi, kommunisták, különös… hm… hm…nem szóltam semmit…” (A korabeli újságolvasók értették az utalást Novobáczky Sándor Különös emberek című, még a forradalom előtt – Irodalmi Újság, 1956. október 6-án – napvilágot látott antisztálinista cikkére.)

Az újabb politikai bejelentést – a szűkebb kormánykabinet megalakítását az egykori koalíciós pártok bevonásával – a gúnyirat hatalomátmentő manővernek tartja, amit a rádió esti meseként adagol be hallgatóságának. Itt főként a nevekhez kapcsolódó minősítés megváltoztatásával válnak nevetségessé és hiteltelenné a korabeli politikusok: „A szűkös kabinet tagjai már nem a régi demokratikus pártok kipróbált árulói: Kádár János, Erdei Ferenc, Tildy Zoltán és a kormány levelező tagja, Kovács Béla stb., hanem: Kádár polgártársunk, Ferenc bá’, a szegény öreg tiszteletes urunk [Tildy eredetileg református lelkész volt], és a még mindig levelező Kovács Béla, aki majd csa k a postaforgalom megindulásakor fogja megtudni, hogy milyen váratlan szerencse érte.” (A kisgazdapárti Kovács 1955-ben tért haza hétéves szovjet fogságából, s Baranya megyében, visszavonultan élt.) A röpirat stílusából, a kulturált írásképből a megfogalmazóban értelmiségit sejthetünk.

Összevetve a kézzel írt gúnyiratot a vele szemközti oldalon reprodukált sajtótermékkel, levonható a következtetés, hogy a kormány ellenzékének jóval kevesebb eszköze volt a véleménynyilvánításra, mint a kommunizmust javított formában fenntartani kívánó Nagy Imrének és híveinek. Egy kézzel írt röplap hatása össze sem mérhető egy újságéval, amiből azonban nem következik, hogy a kommunistaellenesek kevesebben voltak a kommunizmus hibáit kijavítani szándékozóknál.

A rombolásokat ábrázoló fotók közül inkább csak azoknak van némi forrásértékük, amelyeken feliratok is láthatók. Például a 65. oldalon, ahol a romos Kálvin teret látjuk. A tűzfalon, a levert ötágú csillag helyén öles betűkkel a „Ruszkik haza” felirat olvasható, a felfordított villamos oldalára pedig felmázolták: „Mindszenthyt [sic!] vissza”: az első a forradalom legfőbb célkitűzése, a másik pedig igen sokak kívánsága volt. A két felfestett jelszó és a romos városkép együttese a forradalom kifejező képi sűrítménye.

A szöveges reprodukciók közül telitalálat az a ceruzával írott röplap, amely egy teljes nagy könyvoldalt betölt, s ezáltal jól olvashatóvá válik, szinte magához vonzza a szemet. Itt nem is annyira az íráskép, mint maga a szöveg fontos: a forradalom bukása miatt érzett fájdalmat, kétségbeesést és haragot képes szavakba önteni. A röpirat az érzelmek visszaadására alkalmasabb, mint a tudományos értekező próza: „Kádárok, Marosánok, Kállaiak, Münnichek, Aprók, Biszkuk, Jóboruak, aljas kommunisták, hol vagytok? Sehol sem! Őriztetitek magatokat, lakásotok előtt fegyveres őr áll, vigyáz rongy életetekre, mely nektek drágább, mint a haza becsülete, nem is gondoltok arra, hogy az a fegyveres őr lesz az első, aki belétek engedi golyóját adott alkalommal! Eladtátok az országot, de felelnetek kell, és felelni is fogtok egy szép napon! Eljő még az a nap, mikor lógni fogtok vagy Moszkvába, vagy póznán! Ez oly biztos, minthogy Kádár vagy Marosán stb. a nevetek. Nem is vagytok kommunisták, sem magyarok, hanem aljas karrieristák! Pfuj!” (119. p.)

A kötetben elszórtan reprodukált többi röpirat is forrásértékű (már amelyik olvasható: a 41. oldalon közölt három közül csak egy ilyen, a „Nagy Imrében bizalmunk!” című, amelyet az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság adott ki, s amelynek helye inkább a Nagy Imrét bíráló röplap mellett lenne), csak éppen többnyire nem illik az adott képkörnyezetbe. A Könyvégetés című alfejezetből kilóg a Szabad Nép röplapja, s az a két kirakatüvegre ragasztott karikatúra is, amely az ávéhások és a felkelők sorsát állítja párba. (34. p.) Az öntelt akarnok, majd a felakasztottá ávéhás rajza a népítéleteket ábrázoló fényképek mellett inkább helyén lehetett volna. A 21. oldalon látható vászonra festett karikatúra, amely Rákosi Mátyás csúfos bukását önti képi formába, talán valóban október 23-a körül készült, s ezért is kapott helyet Az első napok című fejezetben, a gúnyrajzra ragaszott röplap azonban, amely a Független Kisgazdapárt újjáalakítását adja tudtul, nem keletkezhetett október 30-a előtt: egy jegyzettel meg lehetett volna oldani a problémát.

Ugyancsak ebbe a fejezetbe került Fettich László forradalmat megörökítő albumának az az oldala, amelyre az albumkészítő két szöveges röplapot ragasztott: tartalmukból következően egyik sem keletkezhetett a forradalom leverése előtt. (22. p.) Ugyanez vonatkozik a könyv Harcok című fejezetében látható Viccekre – szintén Fettich albumából. (44. p.).

A 39. és az 51. oldalon ugyanaz a tárgy – a madárijesztő módjára felöltöztetett szovjet katona – látható (az előzőn két példányban is), a felvétel azonban különböző időben készülhetett. A figura az ellenség – a megszálló szovjetek – kigúnyolását, nevetségessé tételét szolgálta. A szovjet katona bábfigurájának öltözéke, fegyvere az elesett szovjet katonákról került a szimbolikus alakra: a megszálló, gyűlölt ellenséget ruházata, sisakja, fegyverzete antropomorfizálta, szörnnyé változtatta. Vasdorong kezébe újságot dugtak, feltehetően kommunista sajtóterméket. Ez a maskarázás farsangi szokására is emlékeztet, amikor a félelemkeltő lénynek öltöztetett ember elüldözte a rossz, ártó szellemeket. Az ember méretű katonabábnak talán köze van a mohácsi busókhoz is: ezek az állatszerű, visszataszító figurák a hagyomány szerint évszázadokkal korábban a törököket késztették megfutamodásra.

A kötet legmegrendítőbb, művészi színvonalú fényképén a Köztársaság téri lincselés egyik áldozata látható. (181. p.) A képről a kötetben csak annyit tudható meg, hogy Fejes Sándor és társa perirataiban található. Az érzékeny szemű fotográfus a gyilkolás és a vallási feloldozás egymásba fonódó jelentéstartományát öntötte vizuális formába, s egyúttal gondolati szintre emelte a látványt, amikor a földön vonszolt, széttárt kezű, lemeztelenített, meggyalázott ávéhás sorkatona tetemében meglátta a korpuszt, az emberek bűneiért életét áldozó ember krisztusi példáját. A kép Mario de Biasi alkotása, s a Műcsarnok 2006. októberi kamaratárlatán is kiállították, ahol az olasz fotóművész 1956 októberében Magyarországon készült felvételei kaptak helyet.

Horváth Sándor mutatott rá a Múltunk tavalyi évfordulós számában – Kollektív erőszak és városi térhasználat 1956-ban, 2006. 4. sz. 268–289. p. –, hogy a forradalom békésebb napjaiban az amatőr és profi fotósok, „a hivatásos kószálók” buzgón fényképezték a leginkább sérült városrészeket, a harci eszközök roncsait, a mésszel leöntött holttesteket, az alkalmi sírokat: azokat a helyeket, ahol veszélytelenül örökíthették meg a rendkívüli idők nyomait. A flaneurködés termékeinek történelmi forrásértéke többnyire csekély. Éppen ezért érzem telitalálatnak a vizuális repertoár bővítését: a kötet összeállítói azzal, hogy a röpiratok, naplók, korabeli fotóalbumok és rendőrségi képes nyomozati albumok szövegét képi megjelenési formájukban közölték, jelentősen tágították értelmezési lehetőségüket. Nem mindegy ugyanis, milyen egy napló írásképe, hogy a feljegyzéseit író milyen vizuális eszközökkel próbálta erősíteni mondanivalóját. Ezek az „apróságok” olykor inkább tükrözik a forradalom szellemiségét, mint maga a szöveg. Sajnálhatjuk, hogy a kötet két legizgalmasabb dokumentum-együttesét – Gémes József naplóját és Fettich László albumát – az összeállítók „szétszórták” a kötetben, mintegy helykitöltő illusztrációként szemezgettek belőlük. A könyvet lapozgató előtt rejtve marad, milyen terjedelmű dokumentumokról van szó, a teljes napló, illetve album látható-e a kötetben, vagy csak a fontosabbnak tartott oldalakat emelték ki belőlük a szerkesztők.

A helyi forradalom belső dinamikájáról, ellentmondásairól jóval több tudható meg Gémes József naplóoldalaiból, mint az eseményeket taglaló történelmi összefoglalókból. Furcsa, hogy az egyik naplóoldal utolsó mondatának folytatását 50 oldallal később követi a másik. (43., illetve 93. p.) Mintha csak a látvány érdekelte volna a kötet szerkesztőit, nem pedig a nagy lehetőség: a szöveg és a megjelenítés – a tartalom és a forma – elvileg elválaszthatatlan egységének prezentálása.

Fettich dokumentumgyűjteménye akkor volna igazán informatív, ha az általa beragasztott képeket és röplapokat együtt láthatnánk saját kommentárjaival – úgy, ahogy az albumoldalak az eredetiben követték egymást. Még a kötet különböző helyein látható részeiből is következtetni lehet a primer látványon túli jelentésre: az albumkészítő érdeklődési körére, személyiségére.

Az ’56 izzó ősze volt… eredetileg feltehetően fényképalbumnak készült: Budapest Főváros Levéltára a gyűjteményében található felvételeket kívánta a nagyközönség elé tárni. A válogatás és a publikációs előkészületek során merülhetett fel az ötlet, hogy a zömmel már ismert amatőr és profi fotográfiákat ki kellene egészíteni más vizuális dokumentumokkal is. A pazar kiállítású kiadvány a tökéletes képi megjelenítés révén érzékeltetni tudja az októberi napok hangulatát, a forradalom tárgyakban megmutatkozó valóságát, a személyes vonatkozásokat. Erre az élményszerűségre a vizualitás elsődlegességével jellemezhető korunkban egyre nagyobb az igény.

Megjelent: Múltunk, 52. évf. 4. sz. 157-163. o.

Internetcím: http://www.rev.hu/reviews/f?p=101:12:223547181625992::NO::P12_RECENZIO_ID:26

 

Márkos Albert önéletrajza

„Születtem…” : Unitárius önéletrajzok

Márkos Albert

(1878-1949)

 Az unitárius olvasók közül bizonyára sokan ismerik a Csiffáry Gabriella által (sorozat)szerkesztett, összeállított, jegyzetelt stb. „Születtem… „ Curriculum vitae c. köteteket. Bennük írók, neves művészek, tudósok, korábban nyomtatásban itt-ott már megjelent vagy kutatómunkával kéziratból először napvilágra segített önéletrajzait. Hasznos, izgalmas olvasmányok ezek. Különösen ha mérlegeljük, megvizsgáljuk, hogy papírra vetőjük mikor, milyen célból, kinek a kezébe szánta, sorjázta elő személyes adatait (mit közölt és mit hallgatott el), hogyan „ajánlotta”, értékelte magát, összegezte addigi élete folyását, ismert vagy ismeretlen céljai elérése érdekében. Az önéletrajz beszédes műfaj. Alaki jegyei már maguk megjelenítik írójuk világát. Gondoljunk csak. az elmúlt 20 esztendő társadalmi változásaival összefüggő önéletrajz „stílusváltozás”-ra (hagyományos = kronologikus, szöveges – modern = blokkos, funkcionális, un. amerikai forma). A jelenség miértjének magyarázata, okfejtése akár politika(mikro)történeti tanulmány tárgyát képezhetné, olyannyira idomultak a szöveges formájú, hagyományos magyar önéletrajzok a 20. század második felének személyzeti politikájának igényeihez. Újabban a karriercél elérése szorít (sok)mindent háttérbe vagy fogja vissza az író tollát. 

Az un. „fejvadászok”, vagyis a humán erőforrás „kereskedők” a jó önéletrajzot jelképes lábnak tekintik. Olyannak, amellyel mintegy erőszakosan hatol(hat)unk be az előttünk éppen csak megnyílt ajtó réseibe.

A szatmárhegyen született, erdélyi-magyar író, Páskándi Géza (1933-1995) szerint: „E műfajban … eleve transzcendentális szemlélet indítéka lappang. Átrohanásról a földi életen – erről beszél. Átal azon az evilági életen , amelyet mulandónak fogunk fel. … Meg kell hát vetned életedet olykor , hogy máskor megbecsülhesd.”

Kálnoki Kis Tamás

Megjelent: Unitárius Élet, 2008. október 17. 4. szám

 

Csiffáry Gabriella (szerk.): Talán eltűnök hirtelen - Magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavai

 

Mehr Licht, azaz több fényt - ezek voltak (a legenda szerint) Goethe utolsó szavai. Több fényt, mondta a szociológus, miután varázsgömbjével belenézett az emberek fejébe, majd elkeseredésében felkötötte magát (apokrif). A világból való távozás különös jelentőséget ad a búcsúzó utolsó szavainak. Úgy véljük, ezzel igyekszik még hátrahagyni magából valami emlékezeteset, vagy éppen lezárni a földi pályafutását. Sok búcsúszót, végső üzenetet az tesz maradandó értékűvé, hogy kimagasló történelmi, kultúrtörténeti szereplők szellemi hagyatékába tartoznak, s a halál ütötte rájuk zárópecsétjét. Ennek a kötetnek a legfontosabb vonása, hogy olyan okról szól, akik mind megérdemlik, hogy az utókor emlékezzék reájuk, közel ötszáz év magyar történelmének és kultúrtörténetének sok jeles alakját idézi fel. Mondanánk, hogy „méltán jeles”, ám az is a történelem ismeretének szomorú vonása, hogy sokukról többé-kevésbé olyan a véleményünk, amilyennek azt az éppen uralkodó kurzus belénk véste. Jó példa erre Werbőczi István, akit pár évtizede a főgonoszok egyikeként tanítottak, vagy éppen Tisza István, akinek emlékét Ady híres szavai - „geszti bolond” - is színezik (Ady: Rohanunk a forradalomba). A csaknem 400 oldalas arcképtár két részből áll. Első része válogatást nyújt a felidézettek utolsó gondolataiból - végső szavaiból, leveleiből, írásaiból, naplórészleteiből. További nagy értéke, hogy mindegyikükről ad egy-egy rövid ismertetést, amely segít közülük azokat is elhelyeznünk a történelemben és az értékrendben, akiket nem vagy nem eléggé ismerünk. Fejezetei két csoportba sorolnak: Búcsúszavak: • Utolsó szavak, utolsó sorok, utolsó gondolatok • Utolsó életrajzi feljegyzések, naplók, önéletrajzok, emlékiratok • Utolsó levelek: • Búcsú ismerőstől, ismeretlentől • Búcsú a családtól, hitvestől, szeretőtől és rokontól • Búcsú a hazától • Búcsú az élettől. Valljuk meg, nem egy mondást csak a személy kiléte, és a halál által kitett pont tesz érdekessé. Önmagukért szólnak viszont Batthyány Lajos szavai, aki maga vezényelte a kivégzőit: „Éljen a haza! Allez Jäger!”, Deák Ferenc méltóságteljes aggodalma: „Istenem, csak az eszemet el ne veszíteném e szenvedés közben!” Tisza István különös beletörődése: „Ennek így kellett történnie”, Liszt Ferenc utolsó feljegyzése életrajzírójához: „Az én életrajzomat inkább kitalálni kell, semmint másolva leírni.”, és sorolhatnánk. Az utolsó írások között pedig vannak jóval testesebbek is, és szinte mindegyikük sokat elmond szerzőjük búcsújától az árnyékvilágtól.  második rész jeles személyiségek fölötti búcsúztatókból, és róluk szóló emlékbeszédekből kínál összeállítást. Ezek testesebb szövegek. Közülük számos azzal is fontos, hogy kiemelkedő az is, aki búcsúztat. Néhány példa: • Toldy Ferenc emlékbeszéde (az Akadémián) Körösi Csoma Sándor felett • Eötvös József emlékbeszéde Széchenyi István felett • Jókai emlékbeszéde Deák Ferencről • Jókai: Kossuth ravatalánál • Eötvös Loránd: Jedlik Ányos emlékezete • Andrássy Gyula gróf emlékbeszéde Munkácsy Mihály síremlékénél • Lyka Károly: Ybl emlékezete • Lyka Károly: Lechner Ödön • Márai Sándor: Ferenczi Sándor halálára • Hóman Bálint: Emlékbeszéd gróf Klebelsberg Kunó felett. Az idézet előtti bevezető itt is dióhéjnyi vázlatot ad a búcsúztatott portréjáról, s olykor pár szót arról is, aki búcsúztatja.

Dr. Osman Péter

Megjelent: Magyar Innovációs Szövetség, Hírlevél 23. szám 2008. december 16.

 

 

Hírességek hétköznapjai

Janus Pannoniustól Kondor Béláig hatvannégy híres magyar író, költő, képzőművész, politikus, zenész, színész és tudós ,,rejtett arcát", hétköznapi életét mutatja meg új kötetében Csiffáry Gabriella.

 Rejtett arcok ― híres magyarok más oldalról című kiadványról a szerző elmondta: 384 oldalas könyvét elsősorban a fiataloknak szánja, mivel a kötetben szereplő dokumentumok oktatási segédanyagnak, szöveggyűjteménynek is kiválóak. ,,A kötet címe arra utal, hogy a szellemi élet nagyságait egy eddig fel nem tárt oldalról, a magánélet felől közelítettem meg, így az olvasó megismerheti rejtett, civil arcukat is" ― tette hozzá a kutató a Scolar Kiadó gondozásában megjelent kötetről.

Eredetileg száz személy életét szerette volna a kötetben ábrázolni, de végül a források hatvannégyre voltak elegendőek. ,,Minél távolabb megyünk az időben, annál kevesebb a forrás. De a történészek előtt nem létezik lehetetlen" ― mondta. Csiffáry Gabriella mintegy negyven közintézményben végzett kutatást. A kötetben számos, eddig publikálatlan, nehezen hozzáférhető dokumentum kapott helyet, ezért az a szakma számára is érdekes lehet. ,,Kevesen tudják például, hogy Jókai Mór, Madách Imre vagy Jászai Mari festett is. Vagy hogy Gulácsy Lajos és Kondor Béla milyen jó író is volt" ― mondta a Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. A híres művészeket egyrészt a kevéssé ismert ,,talentumaik", másrészt pedig a hétköznapjaik alapján vette sorra. ,,Ez az útkeresés könyve is, az olvasó megismerheti azokat a pályákat, amelyeket a hírességek művészi kiteljesedésük előtt bejártak" ― tette hozzá. A kötetben olvashatunk arról, milyen volt Babits Mihály, Kaffka Margit, Martinovics Ignác tanárnak, milyen hétköznapi problémákkal viaskodott Berzsenyi Dániel vagy Kisfaludy Sándor gazdálkodóként.

Az olvasó a kötetben egyfajta ,,lélektani nyomozásnak" is a tanúja lehet: Csiffáry Gabriella szerint a fellelt dokumentumok arra is rávilágítanak, hogy a művészek milyen lelkiállapotban voltak egy-egy nagy mű megalkotásakor. A kutató példaként megemlítette az Országos Széchényi Könyvtárban fellelt, Csáth Gézától származó kis füzetet, az úgynevezett ,,morfinnaplót", amelyben az író a kábítószer-használatát követte. ,,Csáth 1915-től 1917-ig vezette ezt a naplót. Feljegyezte, mennyi morfiumot használt, milyen hatása volt, ugyanakkor a teljes élete nyomon követhető a kis füzet alapján" ― tette hozzá Csiffáry Gabriella, aki a kötetet ,,a pokolra jutás dokumentumának" nevezte. Az eddig nem publikált dokumentumok közé tartozik a Szerb Antal ,,kényszernyugdíjazásáról" szóló irat is. Az Utas és holdvilág szerzője a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában tanított, ám 1941-ben a zsidótörvények miatt elveszítette állását.

Közölve: Háromszék című napilap, 2009. december 5.

 

Csontváry, az árvízi hajós
Híres magyarokról másképpen

K a r á c s o n y i k ö n y v e s h á z

Kevesen tudtuk eddig, hogy Pápai Páriz Ferenc, a tudós doktor és szótáríró korának egyik legkitűnőbb ökölvívója és harcikutya-tenyésztője is volt. Még kevesebbünknek van tudomása arról, hogy Kossuth Lajos, a botanikus, agg remete remek sztepptáncos volt, rendszeresen fellépett Camillo Cavour fiának torinói éjszakai lokáljában.
Mindezt azért tudjuk kevesen, mert nem igaz. Aki ilyesmit vár, az ne vegye meg ezt a könyvet, vásárolja csak kedvenc nagy példányszámú újságjainak valamelyikét, címlapján Evetke szívdöglesztő fotójával. De ha olyasmik is érdeklik, hogy a különben szerény Tompa Mihály – „én itt híres, divatos pap vagyok, tán derék is, de ezzel még igen kevés van mondva; csak azt jelenti, hogy a többi tán olyan sincs” – lelkészként mégiscsak sajnálja, hogy legjobb teljesítményeinek nem marad nyoma. „Improvizálni a csalásig tudok; nyelvem jó, pereg, mint az orsó, és igazán néha olyan jól beszélek, hogy szinte sajnálom, hogy az egész elvész.” Ebből a vaskos, szép kötetből majdnem hetven híres magyar embert ismerhetünk meg – kevéssé ismert oldaláról. Janus Pannoniustól Hajnóczy Péterig tart az impozáns névsor. Hogy Kondor Béla vagy Gulácsy Lajos költő is volt, Balassi pedig vitéz katona, vagy hogy Latinovits Zoltán építészetet tanult a Műegyetemen, azt azért sokan tudjuk. De hányan tudjuk, hogy Rákóczi Ferenc, a bujdosó fejedelem műbútorasztalosnak sem volt utolsó? A fejedelem titkára, az első magyar levélregény szerzője, korának legforradalmibb magyar prózaírója, Mikes Kelemen így ír erről Rodostóban kelt levelében: mint „valamely mesterember, vagy fúr, vagy farag, vagy az esztergában dolgozik, és az ő gyönyörű szakálla sokszor tele forgáccsal, hogy maga is elneveti magát, és úgy izzad, mintha munkája után kellene ennie kenyerét”.
Hányan tudtuk, hogy a rossz jellemű spion, az osztrákok sértődős ügynöke, a ferences barátból lett szabadkőműves teológiai doktor, a kivégzett Martinovics Ignác matematikus is volt, ihletett feltaláló, a lembergi egyetemen a fizika professzora? Szerencsétlen alkat: még politikai végrendeletében is képtelen szerethetőnek mutatkozni. 1795 márciusában, lefejezése előtt két hónappal írásban is csak kérkedik: „Vezető és tanító nélkül […] a szkepticizmusig jutottam, ami az emberi tudományok csúcsa. Tíz nyelvet beszéltem [múlt időben gondol magára, aztán felsorolja mind a tíz nyelvet]. Megértetem magam görögül és héberül. Találmányaim… [azokat is akkurát felsorolja]. Fizikai és matematikai munkáim a középszerűn felülemelkednek, kémiai tanulmányaim a kémikusok első sorába emelnek. […] Spanyolországot és Portugáliát kivéve jártam Európa minden országában. Behatoltam minden titkos társaságba, amely az emberiség érdekében, a zsarnokság ellen dolgozik, de csak azért, hogy szándékaikat kiismerjem. […] A világ első tudósai [megint sorolja őket] leveleikkel tiszteltek meg.” Irigylésre méltó is lehetne, mégis inkább szánnivaló.
Keressünk valami szépet. 1799-ben egy fiatal csurgói tanár így elmélkedik: „…azon törekedem, hogy ahhoz szoktassam nevendékjeimet, mi a mai gondolkozó s gondolkoztató tanítás, mi az oskolai s a boldog elfelejtésnek szentelt pedántság; mi a valóságos embert formáló tudás…” A tanár úr nem más, mint Csokonai Vitéz Mihály.
Mi az, ami meglepő lehet? Rossz kérdés: kinek ez a megszokott, kinek amaz. Egy Dél-Amerikából honunkba vetődött festőtanonc hajdanán dicshimnuszt zengett nekem a számára legkedvesebb európai kis madárról: a verébről. Csak néhányat sorolok azok közül, akiknek eleddig kevéssé ismert tevékenységén meglepődhetünk. Liszt Ferenc: az abbé. Madách Imre: a festő. Jászai Mari: szintén festő. Csontváry Kosztka Tivadar… Na? Hát nem! Nem a patikus. Hanem a kisegítő napidíjas díjnok. Sőt! Csontváry: az árvízi hajós. Olvassuk csak: „A szegedi árvízi katasztrófa engem az egyetemi hallgatók élére állított, akikkel kivonultam Szegedre; de a nagy viharban a hallgatókat az Öthalmon kellett hagynom éjjelre: magam pedig két legénnyel átkeltem a háborgó tengeren…” A köpcös, joviális Molnár Ferencet nem is olyan könnyű elképzelnünk mint haditudósítót. Jöjjön a régész, aki az Alföld fehér homokjában megtalálta Árpád sírját: Móra Ferenc. Egy harmadik Ferenc, Medgyessy: a medikus. Németh László: az orvos. Illyés Gyula: a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferense. Száraz György: a vándorcirkuszi szervezőtitkár – akinek 1957-ben kötött munkaszerződése szerint munkaköri kötelességei közé tartozott a vontatóerő, a vasúti vagonok, a sátor- és telephely biztosítása, az építés-bontás megszervezése és a közönségszervezés mellett az is, hogy az elefántok, oroszlánok, medvék és óriáskígyók napi táplálékát beszerezze.
 

Száraz Miklós György
 

(Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok – Híres magyarok más oldalról. Scolar Kiadó, Budapest, 2009. Ára: 4950 forint)

Közölve: Magyar Nemzet, 2009. december 12.

 

Híres magyarjaink „titkairól” Bővebben a mai Magyar Hírlapban

Könyv. Vaskos kötet nagy emberek civil arcáról

Hatvannégy híres magyar új és kevésbé új arcát mutatja be Csiffáry Gabriella legújabb, Rejtett arcok című könyve. A Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa hosszú ideje kutatja a magyar szellemi élet nagyjainak életét – ebben a kötetben színészek, írók, költők, képzőművészek, politikusok civil arcát vizsgálja. Az életrajzok és a korabeli dokumentumok másolatainak segítségével átfogó képet kapunk többek között Balassi, Csokonai, Kölcsey, Kossuth, Jókai, Munkácsy, Csontváry, Kaffka Margit, Teleki Pál, Latinovits Zoltán vagy Hajnóczy Péter kevésbé ismert oldaláról.
Ahogy a fülszövegben olvasható: „Kit ne érdekelne szellemi életünk nagyjainak rejtett arca, kedvtelésből fakadó »hóbortja« vagy éppen kényszerből űzött tevékenysége?” – nos, nem biztos, hogy mindenkit, Janus Pannonius kamaszkori erotikus epigrammái („Míg a fiúk hévvel kurizálnak, Lúcia, néked / rá se kotorsz. Te csupán orrukat, azt figyeled. / Ezzel a mércével mérkéled a férfi-dorongot.” – részlet a Lúcia című műből), vagy Csáth Géza, az Országos Széchényi Könyvtárban fellelt, 1915-től 1917-ig vezetett „morfinnapló”-jának részlete mindenesetre izgalmas adalék, ahogy a Szerb Antal „kényszernyugdíjazásáról” szóló irat is. (Az író a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában tanított, de 1941-ben a zsidótörvények miatt elveszítette állását.) Egressy Béni mint cigányzenész jelenik meg a kötetben: „A zeneszerző 1840 körül cigányzenekart alapított, akiket ő kezdett először műszabályosan oktatni” – olvashatjuk, valamint találunk egy másolatot a Jelenkor 1844. július 28-i számáról is, amely Egressy cigányzenekaráról ad tudósítást. II. Rákóczi Ferenc kedvenc időtöltése a bútorfaragás volt – erről emlékezik meg Mikes Kelemen, s hogy egy nagy ugrással a könyv utolsó „kibontott” híres magyarjához érjünk, Hajnóczy Péterrel mint kazánfűtővel találkozunk. A kötetben számos eddig publikálatlan dokumentum kapott helyet, Csiffáry Gabriella negyven közintézményben végzett kutatást. S habár eredetileg száz híres magyar életét akarta ábrázolni, a könyv így is gazdag és igényes anyaggal szolgál.
 

Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok  Scolar Kiadó, 2009, 384 oldal, 4950 Ft

Ménes Márta

Közölve: Magyar Hírlap, 2010. december 11.

 

"Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról." című kötetről

Ismeretlen ismerősök 

  

Híres magyarok életrajzának kiegészítése eddig publikálatlan, nehezen hozzáférhető adatokkal, a személyükről kialakult kép teljessé tétele mindenképp sikeres vállalkozásnak minősülhet.

A már számos hasonló tematikájú könyvet megjelentető Csiffáry Gabriella, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa ezúttal hosszas és alapos kutatás eredményeként 64 szellemi nagyságunk életútját vette nagyító alá. Az impozáns kivitelű, korabeli dokumentumokkal, fotókkal színesített kötetben költők, írók, képzőművészek, tudósok és politikusok a nagyközönség előtt kevésbé ismert arcát mutatja be.

Nem újdonság, hogy Balassi katonaként, Csokonai csurgói professzorként, Csáth Géza orvosként, Hajós Alfréd pedig építészként tevékenykedett, ám ez nem jelenti azt, hogy a mű ne bővelkedne valóban páratlan információkban, nemzeti hírességeink életének frissen feltárt, érdekfeszítő momentumaiban.

Az igényesen szerkesztett oldalakon igazi gyöngyszemekre is bukkanhatunk. Olyan "titkokra" derül fény, mint Jászai Mari fékezhetetlen Széchenyi-rajongása, Kaffka Margit már-már undorba forduló ellenszenve a tanári pálya, vagy Németh László fáradhatatlan lelkesedése az egészségtan iránt. Kisfaludy Sándort kicsinyes és aggodalmaskodó gazdaként, Ottlik Gézát pedig tehetséges matematikusként látjuk. Az izgalmas kötetet letéve közelebb érezhetjük magunkhoz tankönyvekbe merevült nagyjainkat.
 

Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok - Híres magyarok más oldalról SCOLAR KIADÓ, BUDAPEST, 2009. ÁRA: 4950 FT 

Szekeres Nóra

Közölve: Heti Válasz, 2010. február 4., X. évfolyam, 5. szám.

 

Rejtett arcok
 

Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok
 

Egy régi napló kézírásos bejegyzéseit silabizálom: „Hajnalban utazás Szabadkára három óra hosszat. Mosónőtől fehérnemű visszaszerzése. Hason fekvő aktot pasztellezek. Kineveztek főorvosnak. Depresszió, hányinger, vértolulások.”

A lapokon geometrikus formák, háromszögek, négyzetek, deltoidok, karikák, egyik-másik síkidom közepén üres kör, másikén sötét pötty. Hogy mit jelentenek a titokzatos jelek? Csak sejthetem. Jól ismert nevek – talán a napi olvasmányok? – egymás alatt, táblázatsze­rűen: Cicero, Dickens, Mikes, Karinthy, Prohászka, Szent Ágoston. A megsárgult, szakadt szélű pergamenek szélén is nevek sorjáznak: Olga, Éva, Zsuzsa, Teréz… Csupa női név. Szobalányok? Pincérnők? Páciensek? Romlott úriasszonyok, színésznőcskék, ijedt diáklányok? Ki tudja. Mély szerelmek? Talán igen, ha egyszer megemlíttetnek a lapokon. Álomtöredékek halálról és feltámadásról. Fürdőorvosi rendelések. Rejtélyes számok katonás sorai: az injekciós tűbe felszívott folyadék mennyiségei? Cigaretta és torna, változó illatú és hangulatú nők. És folytonos, izzó vágyakozás a léha és fényűző, fehér teniszcipős élet után.

Egy morfiumnapló. Csáth Géza (született Brenner József) diáriuma több az életrajz csupasz adathalmazánál, mert a legkevésbé ismertbe, a mindennapok köznapi rejtelmeibe enged betekintést az olvasónak.
Ám Csiffáry Gabriella főlevéltáros kutató Rejtett arcok című könyvének csak egyik szereplője a morfinista-orvosdoktor-nőfaló író, Csáth Géza. És persze az ő eddig ismeretlen morfiumnaplója is csak egy a számtalan más irat, okmány, fénykép, festmény és személyes tárgy közül. Hiszen a vaskos kötetben hatvannégy híres magyar mutatkozik meg „más oldalról”.

A szerkesztő-szerző fordulatos mesék, alig ismert dokumentumok segítségével rántja le a leplet a művészek, tudósok, szellemi nagyságok eddig rejtőző portréjáról. Kalandjaikról, szerelmeikről, hóbortjaikról, más irányú tehetségeikről, vagy éppen a mindennapi betevőért végzett lélekölő robotjukról ad képet a személyes történetekben bővelkedő könyv. A köznapi, az emberi, az olvasóhoz közelibb énjük bontakozik ki a kötet sokszínű, filmszerű epizódjaiban.

Hatvannégy hajdani híres magyar Janus Pannoniustól Ottlikig, Zrínyitől Hajnóczy Péterig. Hamvas Bélát gépgyári raktárosként, Hajnóczy Pétert kazánfűtőként, Liszt Ferencet abbéként, Ottlik Gézát matematikusként és bridzsjátékosként, az ünnepelt Molnár Ferencet haditudósítóként, József Attilát irodai tisztviselőként ismerjük meg. Csak Csiffáry Gabriella marad változatlanul ugyanaz: a lelkiismeretes kutató, aki szeretettel tárja elénk munkája gyümölcsét, mutatja be számtalan szereplőjét, hősét.

Szikora Réka

(Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok. Scolar, 2009, 384 oldal, 4950 Ft)

Megjelent: Nagyítás, Könyv - 2010/17. szám (2010.04.28.)

 

Gajdó Ágnes: Sokoldalú tehetségek

Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról

Scolar Kiadó, Budapest, 2009. 384 oldal, 4950 Ft

Hogy mi lesz az emberből, miután megszületik, sok mindentől függ. A génektől, a neveltetésétől, a lehetőségektől, a körülményektől, a társadalmi-gazdasági helyzettől. A szülők elképzeléseitől is akár, bár tudjuk, hogy gyakran épp az ellenkezője valósult meg az atyai-anyai vágyaknak. Számos olyan írót, költőt, színészt, zenészt, politikust, képzőművészt, tudóst ismerünk, akinek a tehetsége más területen is megmutatkozott. Csiffáry Gabriella hatvannégy magyar híresség életének ismeretlen vagy kevésbé ismert részletére hívja föl a figyelmet legújabb kötetében, s dokumentumokkal, képekkel illusztrálva mutatja be a köztudatban egészen másként élő személyiségeket.

II. Rákóczi Ferencről biztosan nem jut eszünkbe, hogy bútorfaragó is volt. Holott a fejedelem rodostói száműzetésében szívesen hódolt e tevékenységnek, amelyet Mikes Kelemen meg is örökített az 1728. március 28-án kelt 88. számú levelében. A Rákóczi által készített bútorok a kassai Hóhér-bástya udvarán álló úgynevezett Rodostói házban találhatók, érdekes módon a Rodostóban álló eredeti épületben a másolatokat helyezték el. Martinovics Ignácot mint a magyar jakobinus mozgalom vezetőjét a Vérmezőn fejezték le, a történelemtankönyvekben azonban az már nem szerepel, hogy fizikával és kémiával is foglalkozott, főleg a durranó arannyal végzett kísérleteket, de a kőolajat is vizsgálta.

A Rejtett arcok kötetben szereplő személyek születésük sorrendjében követik egymást. Mindenkiről olvasható rövid életrajz, majd egy-egy részlet a szerző egy, a „rejtett arc"-ára vonatkozó jellemző írásából. Hajós Alfréd például egyik önéletírásában hosszan kitér építészi tevékenységére; Medgyessy Ferenc orvostanhallgató korában a pad alatt rajzolgatott, s akkor döntötte el, hogy művész lesz. Ottlik Géza eredetileg magyar-francia-matematika szakra akart jelentkezni, de figyelmeztették, hogy húzza ki a matematikát, mire ő dühében a másik két tárgyat törölte a jelentkezési lapról.

A magyar irodalom alkotói közül több szerzőről tudjuk, hogy más területen is működött. Mikszáth Kálmán 1887-től élete végéig Illyefalva, Fogaras és a máramarosi kerület országgyűlési képviselője volt. Politikai tevékenysége nem túl jelentős, a képviselőház mindennapjairól írt cikkei, a parlamenti karcolatok inkább nyomot hagytak az akkori és a későbbi olvasókban. Móra Ferenc már egyetemista korában érdeklődött a régészet iránt, s 1905-ben a röszkei feketeszéli avar sírok feltárásánál dolgozott. Tömörkény István küldte ki a fiatal könyvtárost a terepre, amin maga Móra is csodálkozott, hiszen nem értett a régészethez, sose látott ásatást, ám főnöke azt mondta: „Hát aztán? Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra." - Csáth Géza és Németh László mint orvos praktizált. Fekete István tizenhárom évig szolgált vezető gazdatisztként Ajkán a holland származású Nirnsee Ferenc birtokán. Illyés Gyula szerződéses tisztviselőként tíz éven át a Nemzeti Bank sajtóreferense volt. Száraz György mint vándorcirkuszi szervezőtitkár mutatványosokkal, idomárokkal tárgyalt, feladatai közé tartozott, hogy a sátorhelyet, valamint az oroszlánok és elefántok ellátmányát intézze.

Csiffáry Gabriella könyvének különös értékét az adja, hogy számos dokumentumot, fotót mellékel az egyes portrékhoz. Találunk a kötetben ügyvédi, orvosi, tanítói okleveleket, számlákat, katonai el­bo­csá­tóle­velet, végrendeletet, gazdasági szerződést, leckekönyv-részletet, építészeti tervrajzot. A József Attila az irodai tisztviselő című rész mellett például a költő folyamodványa olvasható, amit a Magyar Külkereskedelmi Intézet Részvénytársasághoz nyújtott be alkalmaztatása ügyében. Magyar-francia levelezőnek jelentkezett, akkori szerelme, Vágó Márta apja, Vágó József közgazdász ajánlotta be, aki egyike volt a részvénytársaság alapítóinak. A „tekintetes igazgatóság"-nak címzett levélen ott áll kézírással a sokatmondó, a költőre nézve megalázó kérdés: „Vágó ragaszkodik?"

Megjelennek a kötetben eddig soha nem látott iratok is. Kuriózum például az a tervrajz és épületrajz, amit az építészhallgató Latinovits Zoltán készített 1953-ban. A levéltárak mélyén lapultak eddig a Csontváry Kosztka Tivadar fővárosi díjnoki vagy Pécsi Sándor joggyakornoki alkalmazására vonatkozó iratok, de itt olvasható először Illyés Gyula, Örkény István, Hajnóczy Péter, Hamvas Béla személyi anyaga is.

Megjelent: Élet és Irodalom, 2010. február 12. LIV. évf. 6. szám

 

CSIFFÁRY GABRIELLA: Rejtett arcok

Híres magyarok más oldalról

 

Nem túlzás azt állítani, hogy Csiffáry Gabriella közeli ismerőse, majd hogy nem családi jó barátja lehetne a régmúlt évszázadok magyar szellemi elit jének. Korábbi könyveihez hasonlóan legújabb kötetében is a magyar művelődéstörténet (irodalom, képzőművészet, színház, zene, tudomány) leghíresebb vagy méltánytalanul feledésre ítélt alakjainak munkásságát és magánéletét mutatja be. Míg korábban önéletírások, naplók, beszédek és levelek segítségével a magyar értelmiség jelentősebb és érdekesebb figuráit ábrázolta, addig most tanulmányaik és végzettségük dokumentumainak, civil foglalkozásuknak vagy más alkotói területen tett próbálkozásaiknak a bemutatásával eleddig árnyékban maradt vagy kevésbé ismert oldalukról is megrajzolta őket. Természetesen a bölcsészettudományok iránt „nem középiskolás fokon” érdeklődő olvasót komoly meglepetések nem érhetik, de a sok apró adalék, a beszédes, a kor nyelvi fordulataiba és gondolkodásmódjába is bepillantást engedő iskolai vagy munkahelyi dokumentumok, a rengeteg kis színes történet, idézet és fotó valóban személyesebbé és így teljesebbé teheti egy-egy történelmi személyiségről korábban kialakult képünket.

   Janus Pannoniusról tudjuk, hogy ő az első nagy magyar humanista költő, hogy többek között több száz latin nyelvű epigrammát írt, és hogy nagybátyja, Vitéz János kegyvesztetté válása után neki is menekülnie kellett Mátyás udvarából. Pajzán versei viszont azt is egyértelművé teszik, hogy a mára a magyar nemzeti panteonban szoborrá nemesedett alakja egykoron bizony a bordélyházak világát is ismerő hús-vér embert hús-vér embert takart, mely ismeret abban a korban nem számított különlegesnek, és egyáltalán nem befolyásolta gyors egyházi karrierjét sem.

Szintén közismert, hogy Balassi Bálint, a magyar nyelvű reneszánsz költészet legnagyobb alakja végigháborúzta és végigpereskedte az életét, vagy hogy Bessenyei György, a hazai felvilágosodás egyik vezére a magyar királyi testőrségben szolgált, de azt már csak Mikes Kelemen leveleiből vagy Szekfű Gyula A száműzött Rákóczijából tudhatjuk, hogy az álmodozással vádolt és felelőtlen ködlovaggá maszkírozott II. Rákóczi Ferenc rodostói ebédlőjének gondosan megtervezett, aprólékos és alapos munkával készült, gyönyörűen faragott és festett bútorait maga a fejedelem készítette.

Tudjuk, hogy a reformkor legnagyobb hatású alakjai, így Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Deák Ferenc

és Vörösmarty Mihály irodalmi vagy politikai szerepvállalásuk mellett jogászként vagy ügyvédként is tevékenykedtek, hogy Széchenyi István és Petőfi Sándor is katonáskodott, de arról, hogy Kisfaludy Sándor és Berzsenyi Dániel gondos gazdaként igazgatta és irányította birtokait, hogy Jókai Mór és Madách Imre komolyabban festegetett is, hosszú idő után most először láthatunk hagyatéki nyilvántartásokat, feljegyzéseket és iratokat.

   Ismeretes volt előttünk Móra Ferenc régészi, Hóman Bálint múzeumigazgatói, Teleki Pál főcserkészi, Babits Mihály és Szerb Antal tanári tevékenysége vagy Csáth Géza és Németh László orvosi praxisa, de Gulácsy Lajos írói és Kondor Béla költői munkásságáról csak most, e könyvet lapozgatva értesültünk.

Csiffáry Gabriella új könyvének legizgalmasabb életrajzi adatait a már a legendássá vált, de egykor kényszerűségből és mellőzöttségből vállalt, vagy nem feltétlenül önként választott foglalkozások leírásánál találhatjuk. Illyés Gyula és József Attila banki tisztviselőként (tulajdonképpen irodistaként), Bibó István könyvtárosként (valójában könyvraktárosként), Ottlik Géza bridzsrovat-szerkesztőként, Hamvas Béla kertészként, majd raktárosként, továbbá Hajnóczy Péter kazánfűtőként történt alkalmazásának dokumentálása a kötet legerősebb része, ezeken az oldalakon igazi művelődéstörténeti csemegékkel ismerteti meg olvasóját.

A könyv címe megtévesztően többet (vagy inkább kevesebbet) ígér, nagy titkok, rejtett arcok nem igazán szerepelnek benne. De ez inkább válik a kötet előnyére, mint hátrányára.

SZELKE LÁSZLÓ

(Scolar Kiadó, Budapest, 2009, 384 oldal, 4950 Ft)

 

Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról.

 Könyvajánló

Kit ne érdekelne szellemi életünk nagyjainak rejtett arca, kedvtelésből fakadó „hóbortja” vagy éppen kényszerből űzött tevékenysége? A kötet híres elődeink eddig ismeretlen titkairól, életük kevésbé ismert oldaláról lebbenti fel a fátylat.
Az Csiffáry Gabriella összeállítása hatvannégy híres magyar írót, költőt, képzőművészt, politikust, zenészt, színészt és tudóst fog „vallatóra”, hogy a ránk maradt tárgyi emlékek, levéltári dokumentumok bemutatásával rekonstruálja személyiségüket a maga teljességében, mindennapjaik menetében.

Fontos e rekonstrukció, hogy nagyjaink ne pusztán emblematikus alakokká merevedjenek a történelem panoptikumában, hanem élettel teljenek meg, és esendőségekkel, nemes erényekkel teli hús-vér emberekké elevenedjenek.

A Scolar kiadó gondozásában megjelent gyűjteményben olyan nevekkel találkozhatunk, mint Balassi Bálint, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Görgey Artúr, Arany János, Zichy Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Csáth Géza, Gulácsy Lajos, Hamvas Béla, Örkény István, Latinovits Zoltán, Hajnóczy Péter… A rendhagyó történelmi album eddig soha nem látott dokumentumokat tartalmaz, melyek módosítják a bemutatott közéleti személyek életrajzát – s izgalmas sorsukra, fordulatokban bővelkedő életútjukra koncentrál. A közreadott egyedülálló források sajátos lenyomatai a magyar történelemnek, s hozzájárulnak a múlt társadalmi és szellemi arculatának új szemléletéhez.

A szerző a 384 oldalas kötetet elsősorban fiataloknak szánta, hiszen a kötetben szereplő dokumentumok oktatási segédanyagnak, szöveggyűjteménynek is kiválóak. Száz személy életét szerette volna a kötetben ábrázolni, de végül a források hatvannégyre voltak elegendőek. Csiffáry Gabriella mintegy negyven közintézményben végzett kutatást. A kötetben számos eddig publikálatlan, nehezen hozzáférhető dokumentum kapott helyet, ezért az a szakma számára is érdekes lehet.

"Kevesen tudják például, hogy Jókai Mór, Madách Imre vagy Jászai Mari festett is. Vagy hogy Gulácsy Lajos és Kondor Béla milyen jó írók is voltak" - mondta a Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa.

A kötetben olvashatunk arról, milyen volt Babits Mihály, Kaffka Margit, Martinovics Ignác tanárnak, milyen hétköznapi problémákkal viaskodott Berzsenyi Dániel vagy Kisfaludy Sándor gazdálkodóként.

Csiffáry Gabriella Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosaként hosszú ideje kutatja a magyar szellemi élet neves képviselőinek életét. Eddigi könyvei irodalmi, művészeti, tudományos és politikai életünk kiválóságait, kultúránk egy-egy izgalmas szeletét mutatják be.

A Rejtett arcok a szerző tizenkettedik kötete. Témájában belesimul abba a sorba, amely Csiffáry Gabriella eddigi munkásságát, kultúrafeltáró, -megőrző szándékát jellemzi. Teljesebbé teszi neves elődeink élet- és jellemrajzát, árnyaltabb képet fest a magyar történelemről, s megismerteti a rég- és közelmúlt ízlés- és gondolatvilágát.
 

 Megjelent: 168 Óra, 2010. június 2.

 

KÖNYV - Másik oldal

 

Érdemes eljátszani azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha hazánk politikai, irodalmi és egyéb nagyságai, engedve a szülői vagy egzisztenciális kényszernek, megmaradnak eredeti szakmájuknál. Szerencsére a zseni minden körülmények közt utat tör magának, így Munkácsy Mihályra nem a kétségtelenül tehetséges asztalos inas ként emlékezhetünk, ahogy Örkény István sem műszaki ügyintézőként lopta be magát az olvasók szívébe. A fővárosi levéltár főlevéltárosa, Csiffáry Gabriella 64 híres magyar ember – író, zenész, képzőművész, politikus, tudós – ilyen, kevésbé ismert oldalát villantja fel, hogy a fennmaradt tárgyi emlékek, dokumentumok, levelek, kéziratok segítségével megismerhessük az ikon mögött megbújó hús-vér személyiséget. A többéves kutatómunkával létrehozott rendhagyó gyűjtemény a születés időrendjében – rövid életrajzot és fotóanyagot mellékelve – mutatja be többek közt Jászai Marit, a festőt, Németh Lászlót, az orvost vagy Latinovits Zoltánt, az építészhallgatót.
 

Farkas Anita

Csiffáry Gabriella: Rejtett arcok – Híres magyarok más oldalról – Scolar Kiadó, 2009

Megjelent: Demokrata, 2010. 07. 10.

 

Olvasónapló – apró papírok, emberek
Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról.

 

A szöveg egy hivatalos irat alsó bal sarkára van nyomtatva, egészen pici betűkkel; jobbra ettől cégjelzés: Székesfővárosi házinyomda 1910.
 

Hát ez meg mi az ördög barázdája?

A szöveg egy hivatalos irat alsó bal sarkára van nyomtatva, egészen pici betűkkel; jobbra ettől cégjelzés: Székesfővárosi házinyomda 1910. Az utóbbi értelme világos: milyen cég és mikor készítette, azt mutatja. Felül, a lap tetején Budapest címere jelzi az irat hivatalos jellegét. Alatta nagybetűvel ez áll: Budapest székesfőváros polgármestere; kétszer aláhúzva.
Jó, ha tudjuk, régen a főváros választott, tényleges vezetője viselte a polgármesteri címet, a ma használatos főpolgármester kifejezés a főispánnak megfelelő, a magyar államot képviselő személy megnevezése volt. Utóbbi nem vett részt a folyó ügyek irányításában, afféle felügyelői funkciót töltött be; nem választották, kinevezték.
Ennyi, amit előre nyomtattak.

De nézzük csak mi a hivatalos, „cégfejes” papír üzenete? Központi nyomtatványok: a székesfővárosi ügyvitelben eszerint léteztek nem központi nyomtatványok is; talán az intézményeké lehettek ilyenek.
XXIX. csoport 26/a sz.: az űrlap száma/raktári száma. Talán. Afféle típusjelzés. Azidőtájt, a bürokrácia fénykorában rengetegféle, a munkát megkönnyítő, pusztán kitöltést kívánó nyomtatott papír készült; s ez az irathamisítást megnehezítette, ugyanakkor bizonyos tekintélyt sugárzott. A hatalomét. A római meg az arabs szám, a perjelzés meg a „csoport” kifejezés használata kiterjedt és szabályozott rendszer létét mutatja. Óhatatlanul földereng a mai olvasóban a kérdés: ugyan hogyan is nézhetett ki a XXIX. csoport 26/b sz. előre nyomtatott levélpapír? Vagy nem is volt? A „/a” pusztán a „26. sz.” továbbfejlesztett változata? S miért volt szükség e változatokra? Mi kényszerítette ki létüket? Bizony, nem tanulság nélkül való a válasz utáni nyomozás – egy levéltártani segédtudomány, az irattan foglalkozik vele; hagyjuk is most művelőire a rejtély megoldását.
Kövessük inkább a szöveg tartalmát. Azaz az irat lényegét. Írógéppel lett írva – emlékeznek, az a masina lecsapó karok fejére szerelt domború betűkkel csinálta a sorokat. Ma már lénygében kiveszett, egynéhány mélykonzervatív jellem használja csak, mint ahogyan 1910-ben a lúdtollat. Mostanság asztali masinával nyomtatunk; már aki; e sorok például képernyőn élnek majd, amíg élnek; legfeljebb egynehány rajongóm, ha van – jelentkezzék! – készít papírra másolatot, hogy állandóan --, áramszünet esetén gyertyafénynél, fáklyalángnál -- olvashassa.
A szöveg címe komor szó: RENDELET, csupa nagybetűvel, mint a győztes Nemecseké. Rögzíti a kibocsátó polgármester határozatát, miszerint „ideiglenes hivatalnoki minőségben”, „egyszázhúsz korona havi fizetéssel” és „egyszáz korona negyedévi lakáspénzzel” „a VII. fizetési osztályba beosztva” „ideiglenes hivatalnoki minőségben alkalmaztam”. A polgármester „fölhívja” friss beosztottját, hogy „működése megkezdése végett dr. Wildner Ödön tanácsnok úrnál /IV. Városház utca 16. II. em./ haladéktalanul jelentkezzék”.
Szóval már a fővárosi önkormányzat új épületében, a maiban. De nem az „Újvárosházán”, mely a Váci utcában áll ma is. Pest történelmi városházáját 14 évvel korábban bontották le, s telkét a némelyek szemében oly dicsőségesnek látszó gründercájt ingatlanhiénáinak vetették. A múltunkat. Így alakult a jelenünk olyanná, amilyen ma.
Még némi utasítások jönnek, majd a dátum, aláírás.
„Budapesten, 1914. évi november hó 15-én.” „Bárczy polgármester”. S a kor szokása szerint csak ekkor következik a kinevezett neve: dr. Fülep Lajos.
 

Apró papír után az ember.

Fülep Lajos. Ki volt? Minek nevezzem? Általában művészettörténésznek szokták, de ez némileg megtévesztő, mert nem nagyon írt a művészetről történeti dolgozatokat. Filozófus? Művészetfilozófus? Afféle. De talán a legtalálóbb volna antennának nevezni: a mások, és önmaga gondolatait sugározta az űrbe. Egy bizonyos szellemi magatartás hullámait. Fodor András, egyik sétálva oktatott tanítványa írt róla naplójában; sőt a neki szentelve kiadott naplókötet címében hordja nevét: „Ezer este Fülep Lajossal.” Bevallom, magam nem értem a Fülep-hívek kisegyházának dogmatikus gyökereit: a próféta összegyűjtött művei nem nyűgöztek le. De ez magányügy. Hát vissza az irathoz, mert a hivatalos iratok minden esetben a közre tartozó ügyet rögzítenek.
Érdekes a dátum. 1914. november 15. Az első világháború tizenharmadik hete; ha jól számolom. Vége a harci lelkesedésnek, jönnek a lövészárok-hétköznapok.
Fülep 1914-ben tért vissza Itáliából, tíz évet töltött ott, jórészt egy állami ösztöndíj segítségével. Itthon egyetemi tanárságra pályázott…
… de hagyjuk az életrajzot. Sokat írtak róla, de kritikai monográfia tudtommal nem elemzi életét/életművét. Azért van hova fordulni az érdeklődőnek.
Például ahhoz a kötethez, amely a föntebb elemzett polgármesteri rendeletet közreadta. Szerkesztője minden dokumentum adatát pontosan rögzítette – nem általános szokás honunkban --, megérdemli a pontos könyvadatok közlését:
 

CSIFFÁRY Gabriella: Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról. Budapest, 2009. Scolar. 384 p. ill.

   A szerző jeles magyarjaink életének egy-egy kevésbé/kevéssé ismert/ismeretlen motívumára hívja fel a figyelmet, igen szórakoztató ismerettárat adva az olvasó kezébe. Módszere egyszerű, bár nem könnyű: neves művészek, tudósok, politikusok életútjának egy-egy mellékösvényére jellemző dokumentumokat kutatt fel, s tesz képi formában közzé, melléjük a túlmagyarázástól tartózkodva, a megértést segítve, de az olvasói gondolatjátékokat eltúlzott filologizálással nem béklyózva, a szükséges mennyiségű életrajzi és tárgyi megjegyzést, jegyzetet. A főlevéltáros – Csiffáry foglalkozása – dokumentum-tisztelő tartózkodása mögül néha kibukkan a kíváncsiságra ingerlő személyes figyelem. Fülep esetében: „Hogy valójában milyen segítő kezek juttatták a hosszú olaszországi útról hazatérő Fülep Lajost a főváros szolgálatába, nem tudjuk, …” Tudni érdemes dolog-e? Az; persze, hogy az.
Fülep a XX. század elejének gyermeke, a ma polgári liberálisnak mondott – valójában proto-balliberális – szellemi kör embere; azé, amié Wildner és Bárczy is volt. S e szemfedő textíliának felvetőszálai ­--, titkos körök, titkos társaságok fonala/fonata/vonala. Tagsági okirat helyett kinevező rendelet? Érdemes volna megírni fővárosunk prokópioszi értelemben vett titkos történetét.  
Csiffáry könyve az apró papírok köszöntő albuma. Az oly sokszor lebecsült, érdektelennek tartott, efemernek vélt és kidobott papír-apróságok dicsőségtáblája.
Nézzék, olvassák, és használják az eszüket --, becs szó, szórakoztató!

Szabó Béla István

2010. augusztus 8. 09:21

Közölve: http://gondola.hu/cikkek/72586-Olvasonaplo_%26%238211%3B_apro_papirok__emberek.html

 

Sikerfogódzók. Magyar olimpikonok vallomásai.

 

Sportkönyv született. Ahogy az alcímben olvasható: Száz év legnagyobb magyar olimpikonjai és világbajnokai vallanak életükről, titkaikról. Élők és holtak. Maiak és tegnapiak. Ők ötvenöten. A választás ilyen esetben mindig szubjektív, de ők ötvenöten nem érdemtelenül kerültek a kötetbe. Sokat tudunk róluk, hiszen sokadszor beszélnek önmagukról, versenyeikről, eredményeikről, de az is igaz, hogy a mai mondatok csak részben hasonlítanak tegnapi szavaikhoz. Másként lát az ember az évek múlásával. A főcím viszont egyértelmű szerkesztői, írói szándékot sugall: Az aranyérem másik oldala. Olyasmiről szólnak a sorok, amiről keveset vagy semmit sem hallottunk? – kérdezhetjük. Lényegében igen. S ez ad kedvet az olvasáshoz. (Persze ne gondoljon az olvasó szenzációra és bulváros stílusra.) A gondolatok elsősorban a fiataloknak szólnak, ők meríthetnek a legtöbbet a megszólalók üzeneteiből, amikor fogódzókat keresnek a sporthoz (a sikerhez). „A sport igazi értéke az – vallotta Elek Ilona többszörös olimpiai aranyérmes tőrvívó –, hogy kitartást, állóképességet, olyan erkölcsi-akarati tulajdonságokat ad, amelyeket a sport nélkül megszerezni sokkal nehezebb.” Hargitay András aranyérmes úszónk az „úszópápát”, Széchy Tamást idézi, aki egy verseny előtt azt mondta neki: „Ne felejtsd el, fiam, a hazádért úszol!” És ettől kezdve Hargitay úgy érezte, hogy ő egy személyben Magyarország. A kajakozó Kőbán Rita szerint „nagyon fontos az önismeret, és ehhez a sport rendkívüli módon hozzájárul […], és a dicséret is segít.” És így tovább.
Csiffáry Gabriella huszonöt interjút jegyez ötvenöt hazánkfia bemutatásából. Ezeket a beszélgetéseket egyazon szálra fűzi fel. Vibrálnak a kérdések és a válaszok, a mondatokban mélység van, tanulság és bölcsesség, egyszóval összegezés. A felkutatott emlékek varázslatosak. Például a vívó Petschauer Attila vagy első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd visszaemlékezése. Kár, hogy nem Csiffáry Gabriella beszélgetett az élők közül kiválasztott sportolók mindegyikével, mert a különböző forrásokból kimásolt interjúk színvonala több esetben elüt a szóban forgó 25-től: itt-ott igencsak „porosak”. A vállalkozás azonban így is célt ér. Nyugodt szívvel ajánlhatjuk a kötetet azoknak, akik a legnagyobbakból szeretnének erőt és hitet meríteni álmaikhoz és vágyaikhoz.
Az öttusázó Mizsér Attila vallja: „Egy a lényeg: valamiben fanatikusnak kell lennie az embernek, hogy nagyon sokat tanuljon.” Az úszótündér Egerszegi Krisztina vállalja, hogy: „Amikor verseny volt, és egymás után jöttek a számok, mindig kértem az Isten segítségét.” Versenyzőtársa, Kovács Ágnes pedig egy alkotásból merített erőt: „Van egy nagyon tanulságos film, a Tűzszekerek, azt nagyobb versenyek előtt általában megnéztem.” Nem véletlenül kaptak annak idején Oscar-díjat a film alkotói.
Balczó András szavaira mindig figyelni kell: „Az embernek nem a sikerre van szüksége, hanem a békére.” S ezt annak tudatában állítja, hogy sokszoros olimpiai és világbajnok.
 

(Csiffáry Gabriella: Az aranyérem másik oldala. Scolar Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 3995 forint)

Kő András

Közölve: Magyar Nemzet, 2011. január 29. (szombat), LXXII. évf. 684. szám, http://www.mno.hu/portal/762412

 

Új könyv ötvenöt magyar olimpiai bajnokról sport
Tizenegy sportág kiválóságai „Az aranyérem másik oldala” hasábjain

 

Érdekes könyvet tart a kezében az, aki Csiffáry Gabriella „Az aranyérem másik oldala” című munkáját emeli le a könyvespolcról. A sportkedvelők rendkívül népes tábora a közelmúltban ugyanis megint gazdagodott: a Scolar Kiadó jóvoltából tizenegy sportág - atlétika, birkózás, kajak-kenu, vívás, labdarúgás, ökölvívás, öttusa, súlyemelés, torna, úszás, vízilabda - ötvenöt magyar olimpiai bajnokáról jelentetett meg interjúkötetet.
sport

A könyv előszavában többek között ezt írta a szerző: „Az olimpia ma is, csak úgy, mint az ókorban, a legfontosabb nemzetközi eseménynek számít. Bajnokainknak tisztelet és elismerés jár világszerte. Gyűjteményes kötetünk a magyar sporttörténelem legnevesebb olimpiai- és világbajnokainak állít emléket. Ötvenöt, kiemelkedő élsportoló vall magáról, az érzelmeiről, a világról a sportról, s felidézi azokat a személyes élményeket, melyek meghatározóak voltak pályájuk során. Megtudhatjuk, milyen szerepet játszottak sportpályafutásukban a családi gyökerek, neveltetésük, a baráti, az edzői és az egyesületi kapcsolatok. Életük megannyi titokra és megfontolandó életbölcsességre hívja fel a figyelmet, s arra, hogy semmi sem lehetetlen...”
 

Felesleges lenne ezek után részletekbe bocsátkozni, hiszen akiket érdekel a sport, a sportolók világa, azok érdeklődése felkeltéséhez ennyinek elégnek kell lennie. Az ötvenöt interjú - amelynek több mint a fele (30) más szerzőktől, forrásmunkákból származik - elolvasása bizonyosan speciális élményt ad az olvasók számára. Annak ellenére is, hogy az ilyen szubjektív válogatásoknál mindig vannak, akik kimaradnak, pedig úgy gondoljuk, ott lenne a helyük. Csak egy példa: a magyar cselgáncsozók első olimpiai aranyérmét megszerző Kovács Antal (Barcelona, 1992) vitán felül ebbe a körbe kellett volna tartozzon. Ugyancsak hiányzik például Kovács Katalin és Janics Natasa is...
 

A minden bizonnyal nagy igénybevételt jelentő munkához a kétszeres olimpiai bajnok, Schmitt Pál még a Magyar Olimpiai Bizottság elnökeként írt igen elismerő, ajánló sorokat.

Jocha Károly

(2011. február 17.)

Közölve: http://www.sportforum.hu/?page=cikkek&katid=1008&newsid=130372&subkat=1219

 

Halott levelét rendőri engedéllyel

Csontos Tibor - 2012.11.01

Csiffáry Gabriella Búcsúszavak című könyvében színészek utolsó leveleit, naplóbejegyzéseit olvashatjuk. A kötetben helyet kapott Somlay Artúr Gobbi Hildához írt búcsúlevele is. A színművésznőnek a rendőrség csak betekintést engedett a levélbe, azt sosem kapta meg, ezért utólag csupán néhány mondatára emlékezett. Somlay Artúr 1951. november 9-én este még eljátszotta Petur bán szerepét, majd hazament és végzett magával.

Csiffáry Gabriella Búcsúszavak című könyvében színészek utolsó leveleit, naplóbejegyzéseit olvashatjuk. A kötetben helyet kapott Somlay Artúr Gobbi Hildához írt búcsúlevele is. A színművésznőnek a rendőrség csak betekintést engedett a levélbe, azt sosem kapta meg, ezért utólag csupán néhány mondatára emlékezett. Somlay Artúr 1951. november 9-én este még eljátszotta Petur bán szerepét, majd hazament és végzett magával. "Drága Hilda, dacára a dacárandóknak, mégis meg kell tennem... Vigyázzon Emilyre és Julkóra, de hiszen magának azt felesleges mondani... Bárhogy igyekeztünk, nem sikerült." 

1976. június 4-én a balatonszemesi állomáson halt meg talán máig tisztázatlan körülmények között Latinovits Zoltán, azért írjuk így, mert például Ruttkai Éva sohasem hitt abban, hogy szeretett Zoltánja öngyilkos lett volna. A színész utolsó, segélykérő levelét élete utolsó napján Cserhalmi Györgynek írta, aki nagyon közel állt hozzá. Cserhalmi a borítékra írt címzés kusza vonalvezetéséből úgy véli, hogy azt Latinovits talán kevéssel a halála előtt, a szemesi pályaudvaron írhatta. Néhány mondat ebből a levélből: " Gyurikám! Embertelen küzdelmet folytatok magammal, és sokszor sikertelenül.. Bűntudattal, lelkiismeret furdalással élek és ez mindent lebénít... Nagyon mélyre süllyesztettem magam. Kérlek, ha tudsz, segíts!"

A negyvennégy éves színészt négy nappal később Balatonszemesen temették el, a sírnál Huszárik Zoltán filmrendező emlékezett rá: " ... Megint egy Szindbád ment el közülünk, vitorlájára szíveket hímezve... Magányos volt és egyszeri."

A szerző idézi Csoóri Sándor szavait is, melyekkel Dajka Margit koporsójánál búcsúzott. A magyar színjátszás egyik királynője 1986 májusában került kórházba, 25-én a Farkasréti temetőben vettek tőle végső búcsút. "... Nincs Magyarországon férfi vagy nő, aki ne ismerte volna Dajka Margitot. Kezdetben üdeségét és természetességét csodálták,az árvácskák fölött elsuhanó szőke hajfonatát, kék szemét, később pedig az életvidámság asszonyküldöttjét látták benne, akit a nyár érlelt. Lovag utcai lakásában Bajor Gizi, Móricz Zsigmond és Juhász Gyula mellett a három isteni fiúnak - Nagy Lászlónak, Latinovits Zoltánnak és Huszárik Zoltánnak - a fényképét akarta látni. Ha Dajka Margittól búcsúzom, mindenekelőtt az ő nevükben állok itt a koporsója előtt."

Közölve: Mixoline.hu: http://www.mixonline.hu/Cikk.aspx?id=75700

 

A raj begyűjtése

A magyar emigráció hírességei mindig is élénken foglalkoztatták tudásra, egzotikumra, no meg (intellektuális) bulvárra éhes elmémet. Bizonyára nem vagyok egyedül, hiszen ki ne lenne kíváncsi például egy olyan magyar úrra, aki azért lett világhírű, mert lefordította latinra a Micimackót? Mit ért vele? – kérdeznék egyesek. Hát kérem szépen, 1960-ban a mű 20 hétig vezette a The New York Times bestsellerlistáját, és szinte 30 kiadást ért meg azóta. Ugyancsak ő – Lénárd Sándor – írta meg a világ egyik legbravúrosabb gasztronómiai művét, A római konyhát. Amúgy orvos volt és Brazíliában élt.

Ki ne lenne kíváncsi olyan nagyságokra, akik nemcsak világhírűek, hanem az életük is egy-egy kalandregény? Sokan voltak, vannak: az 1990-es évek derekán egy Szőcs Géza koordinálta egyetemi hallgatócsoport szinte háromezer olyan magyar emigránst számlált össze, akik a maguk szakterületén világhírességnek számítottak.

Mikor Enrico Fermi olasz atomfizikust megkérdezték, hisz-e a földönkívüliek létezésében, így válaszolt: „Már itt vannak, magyaroknak nevezik őket.” Nos, ezen marslakók közül mutat be szám szerint 102-t Csiffáry Gabriella Szétrajzás – Híres magyar emigránsok kézikönyve című munkája. A szerző komoly szakember, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, több évtizede kutatja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit, és ezzel együtt 14 kötetet publikált a témában. Aki életrajzi ínyencségekre számít, nem a megfelelő könyvet tartja kezében, ez egy szakmunka, szikár, pontos, és minden bötűje dokumentált – éppen ezért a legkiválóbb kiindulópont városi legendák körüllebegte hírességeink jobb megismeréséhez. Amolyan professzionálisan megírt miniwikipédia. A konkrétumok ismeretében aztán ki-ki elkezdhet kutakodni az őt érdeklő személyiségek után, és ha elég ügyes, maga is egy Nyáry Krisztián lehet, megtalálván a színes történeteket a világháló labirintusaiban. Vannak itt tudósok, írók, zenészek, piktorok, építészek, no meg 41-en a film világából is, elvégre, ahogy azt Norman Macrea megfogalmazta: „A magyarok Amerikában korábban teremtették meg Hollywoodot, mint ahogy az ennél ártalmatlanabb atombombát megcsinálták.”

Persze kötekedhetnénk, hogy nagy nevek hiányoznak, de nem lenne ildomos, hiszen több ezer hírességből lehetetlen mindenkit kielégítően válogatni. A lényeg, hogy ez egy heroikus munka, és alapja lehet egy nagy vállalkozásnak, a magyar (emigráns) szellem enciklopédiájának, mely az adatok-dokumentumok precíz összegyűjtésétől a Nyáry Krisztián-féle színes nyomozásokig mindent egybefog. Abból majd azt is megtudjuk, ki az a 22 nyelvet beszélő nyelvész és kilenc nyelven verselő poéta, aki angolra tanította az angolokat és oroszra a maláj királyfit, ki volt az egyiptomi meg a libanoni színjátszás alapítója, Omar Sharif és Dalida fölfedezője, és persze hogy milyen nyelven társalognak a Mennyországban.

Orbán János Dénes

Csiffáry Gabriella: Szétrajzás.
Híres magyar emigránsok kézikönyve.
Corvina Kiadó, Budapest, 2015

Napi Gazdaság online , 2015.06.24. forrás: http://www.napigazdasag.hu/cikk/47495/

 

 

Eszéki Erzsébet: Kényszerek és ambíciók | Csiffáry Gabriella: Szétrajzás

Amikor Ferdinandy György író a ’90-es évek után egyre gyakrabban jött haza három és fél évtizedes távollét után a tengerentúlról, egy hosszabb beszélgetésünkkor ezt mondta: „az eltépett gyökerek soha többé nem erednek meg”. Éveken át izgatott: vajon miként éli át mindezt egy alkotó ember, akinek az anyanyelv a munkaeszköze, különösen fontos tehát számára az a környezet, amelyben él?

Készítettem erről több interjút például Kardos G. Györggyel is. Az egyik legnagyszerűbb magyar író, aki a második világháború után hét évet töltött Palesztinában, fegyverrel a kezében harcolt Izrael állam létrejöttéért, aztán mégis hazajött, majd itthon megírta a regénytrilógiáját az ottani élményeiről. Amikor erről beszélgettünk, ő egy anekdotát idézett, amelyben így hangzott a régi dilemmájára utaló kulcskérdés: „Menjek haza vagy maradjak itthon?”

Kíváncsian vettem tehát kézbe Csiffáry Gabriella levéltáros legújabb kötetét, amelyben több mint 100 magyar kiválóság életrajza található meg. Érdemes végigtekinteni a listán, már csak az arányok végett is: 16 író, 25 színész, 16 filmes alkotó, ugyanennyi képző- vagy iparművész, fotós és építész, 11 zenész (zeneszerző vagy előadóművész) és 18 világhírű tudós szerepel a Szétrajzás című könyvben. Az 20. század magyar származású kiválóságai sokszor politikai okok miatt hagyták el Magyarországot – képet kapunk ezekről az okokról, ahogy arról is, ki miként tudott érvényesülni idegenben. Sokféle életút tárul elénk a tömör életrajzokból, amelyek kitartó, sokéves kutatómunkáról tanúskodnak. Ezek után rövid részletek következnek személyes visszaemlékezésekből, amelyeket eredeti dokumentumok, például születési anyakönyvi kivonatok vagy iskolai bizonyítványok kísérnek.

A könyv az alcíme szerint Híres magyar emigránsok kézikönyve. Azért érdemes figyelnünk az alcímre, mert ennek megfelelően célszerű olvasni a kötetet. Ne várjuk tehát, hogy portrékat kapjunk, hogy úgy rajzolódjanak ki a személyiségek, mint egy hosszabb, alapos interjú nyomán. Ez nem is lehet kézikönyv feladata. De aki kézikönyvként veszi kezébe, az izgalmas kérdéseket és gondolatokat fölvető, sokszínű életrajzi gyűjteményt olvashat, amelyből sok apró, személyes vonás is kiderül.

Molnár Ferenc író rövid önéletrajzából például érzékelhető az öniróniája. Lengyel Menyhérttől az életrajz után két bekezdést olvashatunk az Életem könyve című kötetéből, ebben a pár sorban a gyerekkorára, az „alföldi pusztára” emlékezik vissza, s ezt a két kis szöveget egészíti ki a születési anyagkönyvi kivonata és a második világháborús amerikai nyilvántartásba vételéről szóló kártyája, 1942-ből.

Van, akinél felcsillan valamennyi a vívódásaiból is, az emigráns lét terhéről, nehézségéről, például az írók közül Zilahy Lajosnál, akiről az életrajzi adatokon kívül azt is megtudjuk, mennyire nehezen viselte az emigrációt, ahogyan Mikes Kelement idézi: „Mikes, ő tudta. Tudott valamit. Csak itthon maradhat író az ember. Erre célzott Vörösmarty is (…) Örök foglyai maradunk ennek a földnek (…).” Szépek Márai Sándornak a könyvben olvasható sorai Kassáról.

Aztán ott van Arthur Koestler, aki Kösztler Arturként született Budapesten, de nem tartotta magát magyar írónak. Sőt: anyja barbároknak titulálta a magyarokat, nem is tanult meg rendesen magyarul, a fiával németül beszélt, aki így kétnyelvűként nőtt fel. Koestlernél érdekes a két kis önvallomása apai nagyapjáról, aki Oroszországból menekült Magyarországra, illetve anyjáról, aki prágai zsidó családból származott. Hasonlóan sokszínű családra számos példa akad ebben a kötetben, amely jól érzékelteti, milyen sokfelől érkeztek családok ide, mennyire sokrétű volt a lakosság – és az ma is, hiszen bevándorlók utódai vagyunk szinte mindannyian.

A filmesek – főleg Németországban és a tengerentúlon – jobban beilleszkedtek, mint az írók. De még a színészek között is sokaknak sikerült kiugró sikert elérniük. Érdekes az is, hogy míg Huszár Károly, azaz Pufi több mint 50 amerikai némafilmben szerepelt, remek komikus volt, vele ellentétben az itthon népszerű Kabos Gyula nem tudott külföldön a képességeinek megfelelően érvényesülni.

Lukács Pál, aki Paul Lukasként hatvannál több film főszerepét játszotta el, Oscar-díjat is kapott (a magyar születésű színészek közül egyetlenként), azt írja a kötetben olvasható, kis visszaemlékező részben: az első hollywoodi útja a Paramount Stúdióba vezetett, ahol azonnal kiderült, hogy hiába a múltja, próbafelvételre kell mennie. Itt jött rá, hogy mindent elölről kell kezdenie. Beszédes az is, mit szólt a néma-, majd hangosfilmek vamp sztárja, Pola Negri a próbafelvételhez: „Amikor bemutatkoztam neki, nagyon kedvesen néhány magyar szóval fogadott. Általában a hollywoodi nagy filmsztárok mind beszéltek néhány magyar szót, ezt már a magyar filmes barátaiktól tanulták. A filmgyár ebédlőjében egyébként külön magyar asztal van (…) Olyan ez az asztal, mint ha Pesten a New York kávéházban ülnénk, így is hívják a magyarok: a kis New York.”

Voltaképpen minden egyes életút tele van érdekes fordulatokkal. Csiffáry Gabriella alapos, gondos munkával és igen jó érzékkel választotta ki a visszaemlékezésekből vagy interjúkból a rövid részleteket, amelyekhez a számunkra már ismeretlen világba visszarepítő, régi dokumentumokat talált. Ugyanakkor íróként és szerkesztőként is megmaradt higgadt kutatónak: soha nem mond ítéletet, nem minősít.

Furcsa szembesülni azzal, hogy korának nagyszerű művésze vagy tudósa a személytelen dokumentumokon csak szikár adat. Különös érzés fogott el például akkor, amikor nézegettem Bartók Béla életrajzánál a második világháborús amerikai nyilvántartásba vételéről szóló kártyát, rajta a nevével, így: BELA BARTOK. (Nevedről lehull az ékezet...). Majd az életkora: 61 év. Hiába tudtam ezt, mégis szívszorító így szembesülni azzal, hogy Bartók idős korában volt kénytelen elhagyni Magyarországot (noha őt létében nem fenyegette a nácizmus).

Az életrajz után többeknél csupán az ideiglenes tartózkodási engedély másolata található. Mint Csiffáry Gabriellától megtudtam, erre azért volt szükség, mert sok emigráns nem mehetett közvetlenül az Egyesült Államokba. Általában Brazília volt a tranzitállomás, ott vártak arra, hogy beengedjék őket a vágyott országba. Ezek a dokumentumok jól érzékeltetik, miként – és milyen személytelenül – adminisztrálták sok helyen a kivándorlást, John Halas az adatlapon: „letelepedni kívánó személy” – miközben a világ egyik legjelentősebb animációs rendezőjéről van szó.

Az emigrált tudósok között sok a (későbbi) Nobel-díjas: Lénárd Fülöp fizikus, Szent-Györgyi Albert biokémikus, Gábor Dénes fizikus, Wigner Jenő fizikus, Békésy György biofizikus, Hevesy György kémikus, Harsányi János közgazdász, Oláh György kémikus. Ebben a fejezetben is bőven találunk személyes életrajzi érdekességeket, például azt, hogy Bíró László József, a golyóstoll feltalálója nem volt jó tanuló, sőt: volt olyan iskolai éve, amelyet elégtelenül zárt le. Az életrajzát követő pár sor kellő iróniával idézi fel a közepes tanuló testvérpárt: „De ő hosszú órákat töltött szobájába zárkózva a leckék tanulásával, én meg bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek…”

A rövid visszaemlékezések legtöbbje olyan, amiből szívesen olvasnék sokkal többet, hosszabban. De hamar, a kötet elején be kellett látnom, hogy Csiffáry Gabriella példás önmérséklettel válogatta ezeket a személyes, önéletrajzi részleteket. Mert másképpen hatalmas, (túl)súlyos lett volna ez a kötet. Akinek fölkeltik az érdeklődését az itt megmutatott életcserepek, könnyen követheti a mindenhol feltüntetett hivatkozásokat, forrásokat.

Több hét eltelt, mire a kötet végére értem. Egy kézikönyvet eleve nem lehet regényként olvasni, ráadásul sokszor elragadott a régi, olykor gyöngybetűs iratok varázsa. Néha csak lapozgattam előre-hátra ezt a rendkívül szép kötetet, amely Csöllei Balázs tervező munkáját dicséri. Közben sokszor azonnal utánanéztem a megadott hivatkozásoknak, máskor meg jegyzeteltem, felírtam egy-egy megadott linket, mert a részlet után kíváncsi lennék a teljes szövegre is. Most jöhet tehát az én kutatásom.

2015.07.22.

Megjelent: Olvassbele.com internetes kulturális portál, Online forrás: http://olvassbele.com/2015/07/22/kenyszerek-es-ambiciok-csiffary-gabriella-szetrajzas/

 

Csiffáry Gabriella: Szétrajzás - Híres magyar emigránsok kézikönyve - Corvina, 2015

"Kötetünk az elmúlt évszázad magyar emigráns értelmiségének kíván emléket állítani. (..) Voltak, akik politikai okokból, s voltak, akik a jobb élet reményében hagyták el az országot. Gyűjteményünkben a nagyvilágba szétrajzó írók, színészek, művészek, filmes szakemberek és tudósok emlékeznek vissza eredetükre, felmenőikre, gyermekkorukra, iskolai éveikre, s mindarra, ami az anyaországhoz kötötte őket. Vallomásukat életükhöz fűződő dokumentumokkal és fényképekkel tesszük hitelesebbé és árnyaltabbá." - a Corvina ajánlójából. Onnan a szerzőről: "Csiffáry Gabriella Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. Eddig megjelent tizenhárom kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékok és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki." A Talán eltűnök hirtelen - Magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavai c. kötetéről a Hírlevél 2008/23. számában szóltunk.

Felettébb bonyolult választ keresni arra, mit veszít és mit nyer egy ország azzal, ha legjobbjainak egy része külföldön keresi a kibontakozás, a siker lehetőségét. Végtelenül tragikus viszont, ha ezt kényszerből teszik. E kötet is igen sok okot ad arra, hogy ezen elgondolkodjunk. Csiffáry így beszél róla interjújában "A száműzetés, az emigráció témája régóta foglalkoztat, hiszen Magyarország történelme számtalanszor szolgáltatott okot arra, hogy emberek ezrei, sőt százezrei mondjanak örökre búcsút ennek az országnak. Az emigrációs lét tragikuma, és az azzal járó egzisztenciális és szellemi kiszolgáltatottság érzése kitörölhetetlenül beleépült a nemzeti tudatunkba, mely társadalmunk lelki állapotához is hozzájárul. (...) Ez a téma tehát permanensen jelen van a gondolataimban, ezért évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy mementóként szeretnék emléket állítani történelmünk talán legviharosabb századának, a múlt évszázad magyar emigránsainak." A kötet előszavában pedig elmondja, hogy a benne szereplő források önmagukban is egyedülállóak, mert sajátos lenyomatai a magyar történelmi múltnak, hozzájárulnak különböző kultúráinak, társadalmi és szellemi arculatának rekonstruálásához.

A fejezetek: • Írók • Színészek • Filmes alkotók • Alkotóművészek • Zenészek • Tudósok. Itt a legutóbbiakat emeljük ki. Összesen 18 tudós tömör bemutatása olvasható.

Goldmark Péter Károly, mérnök, fizikus, feltaláló. Nagyon kivonatosan: a CBS-nél 1940-ben megvalósította az első színes adást. 1948-ban szabadalmaztatta a PVC-alapú mikrobarázdás hanglemezt. A nevéhez fűződik a televíziós kép rögzítési technikájának kidolgozása, s alapvető fejlesztések a kábeltévés rendszerek és a műholdas technikák létrehozásában.

Kerényi Károly, klasszika-filológus, vallástörténész, egyetemi tanár. Ő, Fejtő Ferenc és a közgazdasági Nobel-díjas Harsányi János, nem tartoznak a műszaki alkotók közé.

Bíró László Józsefet a golyóstoll feltalálójaként ismerik. Sokan talán innen tudják meg, hogy más fejlesztései is voltak: kb. 100 találmányára kapott szabadalmat, az automata sebességváltóra kapottat a General Motors vásárolta meg.

Galamb József Henry Forddal az autógyártás világra szóló innovációját hozta létre.

Lénárd Fülöp Nobel-díjas teljesítményére a politikai tévelygése vet súlyos árnyékot.

A többi név mindegyike káprázatos, jól ismert és magasan kiemelkedő tudományos teljesítményt idéz: Kármán Tódor, Szent-Györgyi Albert, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Bay Zoltán, Teller Ede, Wigner Jenő, Békésy György, Neumann János, Hevesy György, Oláh György.

Dr. Osman Péter ismertetése

Forrás: Magyar Innovácisós Szövetség, Hírlevél 14. szám. Online forrás: http://www.innovacio.hu/5a_hu_hirlevel.php

 

Szétrajzott szellemek

  

    és egyszer csak azon kapni magunk, hogy adatokból építkező életrajzokba merültünk bele, amit, valljuk be, nem feltétlenül választanánk esti olvasmánynak egy regény helyett, de mégis előáll valami kis csoda, és beszippant. A magyarázat talán abban rejlik, amitől több ez a könyv, mint lexikon: a 19–20. századi magyar történelem hátsó színpadán lezajlott drámai jelenetek tára.” – Laik Eszter recenziója Csiffáry Gabriella Szétrajzás – Híres magyar emigránsok kézikönyve című kötetéről.

   Magát a könyvtestet tekintve is hatalmas vállalkozás összegyűjteni a magyar szellemi élet azon nagyságainak életrajzait, akik valamilyen okból elhagyni kényszerültek hazájukat. Csifárry Gabriella több évtizedes levéltárosi-szerkesztői múlttal számos életrajzi gyűjteményt készített már (A Születtem-sorozat, a Búcsúszavak, vagy a Rejtett arcok), e legújabb – kivitelét tekintve talán legimpozánsabb – válogatás egy egészen egyedi nézőpontú „lexikon”. A megnevezés persze helytelen: nem betűrendes, címszavakra korlátozodó gyűjteményről van szó, hanem nagyszabású kultúrtörténeti barangolásról, melyben felvonul több mint száz magyar vagy magyar származású író, képző- és fotóművész, zenész, tudós, színész, filmes és színházi ember.

   Az életrajzokat kiegészítik a szereplők keresztelőlevelei, anyakönyvi kivonatai, iskolai bizonyítványai, amelyeket a levéltár „titkos” raktáraiban őriztek eddig. És a muzeális dokumentumokat vallomások, interjú- vagy memoárrészletek követik, de lapozgathatunk fotók között is, ahol igazi csemegékre bukkanni: Bartók és Pásztory Ditta ritkán látható közös portréja, Bajor Gizi Zilahy Lajos társaságában, egy csoportkép Móriczról, Csibéről, Márairól, Kemény Jánosról és feleségéről, vagy épp Kertész Mihályról egy forgatáson egy bébielefánt hátán, Gábor Zsazsáról a Lány a Kremlben című filmben egy „Sztálin-hasonmás” oldalán.

Az a típusú kötet ez, amelyet ha felüt az ember, szédülten lapozgatni kezdi, pörgeti előre, pörgeti hátra, egy pillanatra sem tud megállapodni, mert olyan gazdag a kínálat, hogy képtelenség elsőre (de másodjára, harmadjára, tizedjére sem lehet) befogadni és módszeresen haladva olvasni. A Szétrajzásból szemezgetni kell, felütni egy világhírű vagy számunkra eleddig ismeretlen alkotónál, és egyszercsak azon kapni magunk, hogy adatokból építkező életrajzokba merültünk bele, amit, valljuk be, nem feltétlenül választanánk esti olvasmánynak egy regény helyett, de mégis előáll valami kis csoda, és beszippant. A magyarázat talán abban rejlik, amitől több ez a könyv, mint lexikon: a 19–20. századi magyar történelem hátsó színpadán lezajlott drámai jelenetek tára.

   Minden korban kényes téma az emigráció. Közép-európai országban különösen: végigsöpört errefelé mindenféle diktatúra, máig feldolgozatlan, beforratlan sérüléseket hagyva hátra, amit gyaníthatón még hetedíziglen is megsínylenek az utódok. Csiffáry Gabriella öt nagy kivándorlási hullámot különböztet meg kötete előszavában: az 1880-as években kezdődő, a 20. század fordulóján tetőző, egészen az I. világháborúig húzódó „kitántorgást”; a Trianont követő elvándorlási hullámot; nem sokkal ezután a zsidótörvények áldozatainak menekülését;  a II. világháború után útrakelők hadát; majd végül az 1956-os emigránsok szétrajzását. Statisztikákra csábító összeállítás – habár szó sincs róla, hogy a kötet ilyesmihez kínálna reprezentatív mintát, de elgondolkodtató, vajon melyik hullám repítette távolba a legtöbb honfitársunkat, s mely időszakban mely országokat preferálták inkább. (Ezekhez egyébként kapunk némi támpontot az Előszóban.)

   Az almanachba gyűjtés már-már szépirodalmi hozadéka az a sorsközösség, amelyet a kötet az életutak egymás mellé rendelésével megteremt, még ha e sorsok időben és térben távoliak is, és adott esetben nem álltak kapcsolatban egymással. Közösséggé kovácsolódik tehát az emigráns magyarok sereglete, és ennél többet életrajzi gyűjtemény nem kívánhat elérni: előáll az egyes fejezeteken, szereplőkön felülemelkedő, egységes üzenet – természetesen konkrét megfogalmazás, szájbarágás nélkül. Mint ahogy igen szerencsésen nem sugall a könyv sem múltbarévedős-siránkozós, sem melldöngető, sem elítélő, sem piedesztálra emelő szemléletet: Csiffáry precíz levéltárosként dokumentumokkal, tényekkel, adatokkal dolgozik, jegyzetekkel bőségesen megtámogatva. (A jegyzetapparátus etalon lehet minden társadalomtudományi és bölcsészeti munkához: a forráshivatkozásoktól az olvasót segítő kiegészítő információkig mindenhol ott a jegyzet – de csak ha szükséges.)

   Nem véletlenül tartotta fontosnak a szerző kiemelni a könyv elején: a szereplők „politikai nézeteiktől függetlenül, elsősorban szakmai tudásuk, érdemeik és ismertségük alapján kerültek kiválasztásra”. Bármilyen színű, fehér, barna vagy vörös terror elől is menekültek ezek az emberek, könnyű sorsokkal nemigen találkozunk, jóllehet nagy különbségek mutatkoznak aközött, ki hogyan viszonyul magyarsága emlékeihez. „Mindegy, hogy egy parányivá zsugorodott országban hol halok meg, de itt akarok meghalni” – vallja az Egyesült Államokba emigrált Zilahy Lajos. „Olyan meghatottsággal írom le ezt a szót, Mélykút, talán Sienát írnám így, ha véletlenül ott születtem volna” – mondja Fenyő Miksa. „Így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között; folyton rettegve és reszketve…” – idézi fel hányatott gyermekkorát Karády Katalin.

   A kötet akár meglepetéseket is tartogathat: bizony, Magyarországról származott el a világhírű fotós, Robert Capa, a szintén világhírű Amerigo Tot szobrászművész, az Oscar-díjas Emeric Pressburger forgatókönyvíró, és még sorolhatnánk… Egyetlen újragondolásra méltó szerkesztési szempont lehet a már nem Magyarországon született alkotók elkülönítése, hiszen aligha emlegethetjük egy napon (s így egy kötetben) Tony Curtis, Paul Newman, vagy Peter Falk sorsát Kabos Gyula vagy Jávor Pál hányatott útjával – hogy a színészeknél maradjunk. Külön tanulságos, hogy a külföldi születésű, de magyar ősökkel rendelkező hírességek hogyan viszonyulnak gyökereikhez: míg Peter Falk (akinek immár szobra is áll Budapesten) igen hűvösen – mondjuk ki: teljesen közönyösen –nyilatkozik felmenői hazájáról, Tony Curtis elmélyült lelkesedéssel mesél egy interjújában Mátészalkáról és szüleiről.

Szórakoztató felismeréseket tartogatnak az iskolai eredmények is: a színjeles Dohnányi Ernő például latinból és görögből épp hogy nem bukott meg, de Friedmann Endre (akit Robert Capaként inkább ismerünk) szintén inkább tanári jóindulattal bukdácsolt át az iskolán. Felvonulnak egyedi dokumentumok is: a leghíresebb vámpír, Lugosi Béla ellen például büntetőper zajlott 1920-ban a Budapesti Királyi Törvényszéken szökés, izgatás és személyes szabadság megsértése vádjával – a türelmesek kibogarászhatják az ügyirat részleteit –; de szemügyre vehetjük Lénárd Sándor Brazíliában kiállított emigrációs kártyáját, az orvos-író korabeli igazolványképével is.

   Teljes képet csak minden név felsorolásával nyújthatnánk-e kötetről, ami azonban felesleges, hiszen beszéljen magáért a könyv, de ízelítőül (és igazságtalanul válogatva) álljon itt néhány név a már említetteken kívül: Molnár Ferenc, Faludy György, Határ Győző, Szeleczky Zita, Cukor György, Zsigmond Vilmos, Pulitzer József, Breuer Marcell, Teller Ede, Szent-Györgyi Albert, Neumann János, Szilárd Leó – és még hosszan folytathatnánk.

Muszáj kiemelni végül a Corvina Kiadó gondozásában megjelent – és egy album igényességével kiállított – kötet borítóját: a vászonkötésen leheletfinom vonalakkal visszatér a védőborítón nemkülönben rejtőzködő módon jelzett motívum: egy szétszálló szirmú pitypang, amelyet fátyolszerűségében csak a figyelmes szemlélő vehet észre. A hópelyhekhez hasonló, szöszös, tüllszerű virágzatát szélnek eresztő növény kivételes érzékkel választott szimbóluma a világ minden tájára szétrajzott, mégis az egységes magyar szellemi élethez tartozó kiválóságoknak.

Laik Eszter

Közölve: Irodalmi Jelen, 2015, augusztus 6. Online elérhetőség: http://www.irodalmijelen.hu/2015-aug-6-0828/szetrajzott-szellemek

Elindulni szép hazánkból

Csiffáry Gabriella Szétrajzás című könyve a múlt század magyar értelmiségének emigrációját meséli el életpályájuk bemutatásával, a névsor Tony Curtistől Johnny Weissmüllerig, George Cukortól Sir Alexander Kordáig, Lucien Hervétől Robert Capáig terjed, hogy csak néhányat említsünk az ismertebb nevek közül. A szereplőket foglalkozásuk szerint csoportosították nagyobb tömbökbe, külön rész foglalkozik az írókkal, fotóművészekkel, zeneszerzőkkel, tudósokkal és így tovább; ezen belül pedig születési évük sorrendjében követik egymást a bemutatott személyek. Az egyes részek először a szóban forgó emigráns rövid, jegyzetapparátussal alaposan megtámogatott életrajzát közlik, ezt a portrét egy hosszabb-rövidebb vallomásos szöveg követi a fejezet főszereplőjétől, majd pedig fényképek, illetve dokumentumok: külföldi és magyar levéltárakból és irattárakból felkutatott születési és házassági anyakönyvek, iskolai anyakönyvek, családi és hivatalos levelek, bírósági iratok és oklevelek. A komoly filológiai apparátus senkit ne rettentsen vissza, a kötet kifejezetten érdekes és olvasmányos. Gyerekkorom egyik bálványáról, a Tarzan-filmek főszereplőjéről, a világ egyik legeredményesebb úszójáról, Johnny Weissmüllerről például az a meglepő tény derül ki, hogy sosem vállalta fel magyar származását, hanem öccse adatainak kölcsönzésével azt állította, pennsylvaniai születésű. Az adathamisításra azért került sor, mert egyébként nem kvalifikálhatták volna az 1924-es olimpiára, hiszen akkor még sem ő, sem a családja tagjai nem rendelkeztek amerikai állampolgársággal. Vagy, hogy a színészeknél maradjunk, nem éppen mindennapi történet, ahogy Jávor Pál a pályára keveredett: 1919-ben kiutasíttatta magát Aradról, ugyanis ilyen esetekben a román állam ingyen vasúti jeggyel látta el a távozót. Az ekkor újságírónak tanuló Jávor eredetileg Dániába akart eljutni, hogy ott a Nordisk-filmtársaságnál szerezzen filmszínészi szerződést, a jegy érvényessége azonban Budapesten megszűnt. A Rákóczi úton csurogtam be a városba. Megálltam az Uránia mozi előtt, és a kirakatokba helyezett fényképeket nézegettem. Közben minden különösebb ok nélkül a mozi falára néztem, és ott egy fehér táblát láttam, amelyre nagy fekete betűkkel rá volt festve, hogy Országos Színművészeti Akadémia. Miközben ezt az írást néztem, egy úr jött le a lépcsőkön. Megszólítottam: Hol lehet, kérem, itt jelentkezni? Az úr barátságosan válaszolt: Délután három órakor menjen fel az első emeletre, ott majd megmondanak magának mindent. Előre figyelmeztetem, hogy az, aki azt akarja, hogy felvegyék, elsősorban egy verset kell kifogástalanul elszavalnia! A könyvet olvasva mellesleg szépen kirajzolódnak szemünk előtt a 20. századi magyar történelem nagyobb kataklizmái és az aktuális Szétrajzás Híres magyar emigránsok kézikönyve Csiffáry Gabriella 160 230 mm, 484 oldal, Rendelési kód: BC132 Bolti ár: 4990 Ft Klubár: 4650 Ft A kötet az elmúlt évszázad magyar emigráns értelmiségének kíván emléket állítani: a nagyvilágba szétrajzó írók, színészek, művé szek, filmes szakemberek és tudósok emlékeznek viszsza eredetükre. Vallomásukat életükhöz fűződő dokumentumok és fényképek teszik hitelesebbé és árnyaltabbá. szociális viszonyok: az 1880-as évek elején megindult tömeges kivándorlás valamikor 1905 1907 között ért csúcspontjára, az I. világháború kitöréséig viszont valamelyest mérséklődött az üteme. A világháborút záró trianoni törvények aláírását követően indult az emigráció következő, erőteljesebb hulláma, majd az 1920-as évektől a zsidótörvények következtében tovább emelkedett az országot elhagyók száma. A második világháborút követően is sok író, művész és tudós emigrált, majd 1947-ben, az akkor már biztosnak látszó kommunista hatalomátvétel miatt újabb menekültáradat indult Magyarországról. Az utolsó nagy szétrajzást az 1956-os forradalom eredményezte.

Közölve:Könyvklub, 2015. június 2.-július 27. (Ajánló) 17. o. Online forrás:

Tolna Megyei Mérnöki Kamara

Szétrajzás – Híres magyar emigránsok kézikönyve

Írta: Sipos László  

2015.10.04.

Corvina Kiadó (corvinakiado.hu) a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) és a Balassi Intézet támogatásával jelentette meg a Szétrajzás – Híres magyar emigránsok kézikönyve címet viselő könyvét. A szerző, Csiffáry Gabriella Budapest Főváros Levéltárának fő-levéltárosa több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. A szerző eddig megjelent 13 kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékok és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki. E kötet az elmúlt évszázad magyar emigráns értelmiségének állít emléket. Európának ebben a szegletében gyakran működtek olyan politikai erők, melyek a tanult emberek ezreit üldözték el hazájukból. Voltak, akik politikai okokból, s voltak, akik a jobb élet reményében hagyták el az országot.

E könyvben a nagyvilágba szétrajzó írók, színészek, művészek, filmes szakemberek és tudósok, mérnökök emlékeznek vissza eredetükre, felmenőikre, gyermekkorukra, iskolai éveikre, s mindarra, ami az anyaországhoz kötötte őket. Vallomásukat életükhöz fűződő dokumentumokkal és fényképekkel tesszük hitelesebbé és árnyaltabbá. Olyan világhírű, az egyetemes és a magyar kultúrában, különösen a műszaki tudományban meghatározó szerepet játszó egyéniségek szerepelnek a kötetben, mint az első magyar Nobel-díjas fizikus: Lénárd Fülöp (Philippe Eduard Anton von Lenard), a tervező Galamb József (Joseph Galamb), valamint Bíró László József (Ladislao José Biro), Szent-Györgyi Albert (Albert Szent-Gyorgyi), Kármán Tódor (Theodore von Kármán), Szilár Leó (Leo Szilard), Gábor Dénes (Dennis Gabor), Bay Zoltán (Zoltan Lajos Bay), Neumann János (John von Neumann), Hevesy György (George de Hevesy), Békésy György (Georg von Békésy), Oláh György (George Andrew Olah), Goldmark Péter Károly (Peter Carl Goldmark) Teller Ede (Edward Teller) és a világ első reaktormérnöke: Wigner Jenő (Eugene P. Wigner).

 

Ajánlotta: Sipos László, a TMMK alelnöke

A Magyar Idők hétvégi melléklete, a LUGAS (2015. szeptember 26.)

A Nők Lapja könyvajánlója a Szétrajzás című kötetről (2015. november 4.)

Forrás: KEMLIB Komárom-Esztergom megyei könyvtárszakmai folyóirat, 2015. október V. évfolyam, 10. szám, online forrás: http://kemlib.jamk.hu/szam/2015_10/kemlib_2015_10.pdf

A Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve és az eddig megjelent kötetek bemutatója Budaörsön

(Gr Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár, 2016. október 26.)

A gr.Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtárban Csiffáry Gabriella, levéltáros, könyvszerkesztővel találkozhattak az érdeklődők. Az előadót Csabay Károly, a könyvtár igazgatója mutatta be. Most is, mint az előző meghívottak esetében a szempont a minőség volt.

Az igazgató úr elragadtatással beszélt a kolleganőjéről,hiszen a könyvtáros-levéltáros hivatás rokonszakma. Egy tudós jött el hozzánk. – mondta. Elismerő szavai nem voltak alaptalanok.Az ember azt gondolhatja, hogy egy levéltárosnak könnyű a dolga a kutatás terén, hiszen olyan adatokhoz, információkhoz juthat hozzá, amelyek egy kívülálló számára elképzelhetetlen, hozzáférhetetlen. Igen ám,de Csiffáry Gabriella nem csak kutatta a régi iratokat, hanem tematikusan kötetté fűzte őket. Mindezt hallatlan szorgalommal, munkabírással. Gazdag életművet hozott létre. Mottója: Tanítsuk egymást! Sajnálattal tapasztalta, hogy a Wikipédián nagyon sok hibás, hamis, ellenőrizetlen adat kering. Aztán a téves adatokat átveszik mások. Ezek egy részét szeretné pontosítani.
Első kötetét 1998-ban adta ki, melynek címe: A magyar írók önéletrajza. Ezt követte a színészek, a képzőművészek, a tudósok (ez a kedvence) életrajzi gyűjteménye. Tervez egy politikusok életrajzát bemutató kötetet is. Lelkesen vallja, hogy az életrajzokból maga a történelem kerekedik ki. Könyveit elhunyt férjének ajánlotta.

Könnyedebb műfajba tartozik A régi magyar fürdővilág című kötete, sok képpel. Komolyabb téma a Búcsúszavak, a Talán eltűnök hirtelen című munkái. Őszintén és meghatódva szólt arról,hogy a Testamentum kötettel nagyon megszenvedett. A kultúrtörténeti szempontból rendkívül érdekes, egyedülálló könyvet a magyar szellemi élet kiemelkedő személyiségeinek végrendeleteiből válogatta. A közel négyszáz évet felölelő gyűjteményben mintegy hatvan író, képzőművész, színész, zenész, tudós, valamint politikus testamentuma kerül bemutatásra.
Ki az, akit ne érdekelne szellemi életünk nagyjainak rejtett arca, kedvtelésből fakadó tevékenysége, hobbyja? A szerző hosszú ideig kutatta híres elődeink életének kevésbé ismert oldalát és kutatási eredményeit megjelentette a Rejtett arcok című munkájában. Hatvannégy híres magyar írót, költőt, képzőművészt, politikust, zenészt, színészt és tudóst fogott vallatóra, hogy a ránk maradt tárgyi emlékek, levéltári dokumentumok bemutatásával rekonstruáljuk személyiségüket a maga teljességében, mindennapjaik menetében. Olyan nevek szerepelnek a gyűjteményben, mint Balassi Bálint, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Görgey Artúr, Arany János, Zichy Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Csáth Géza, Örkény István, Latinovits Zoltán. A rendhagyó történelmi album eddig soha nem látott dokumentumokat tartalmaz, melyek módosítják a szereplők életrajzát.

2006 –ban jelent meg az „56 izzó ősze volt…” – Pillanatképek a forradalom napjairól igencsak aktuális kiadványa, dokumentumértékű fotókkal.
A következő kötet Az aranyérem másik oldala című, a 100 év legnagyobb magyar olimpikonjai és világbajnokairól szól.

A Szétrajzás - Híres magyar emigránsok kézikönyve – keltette fel talán leginkább a hallgatóság érdeklődését. Ebben az elmúlt évszázad magyar emigráns értelmiségének kívánt emléket állítani. A nagyvilágba szétrajzó írók, színészek, művészek, filmes szakemberek és tudósok emlékeznek vissza eredetükre, felmenőikre, gyermekkorukra, iskolai éveikre, s mindarra, ami az anyaországhoz kötötte őket. Kutatásai során szembesült azzal az örömteli ténnyel,hogy a magyarok a „szétrajzásban” nagyon is összetartottak.

Az elkötelezett, termékeny szerzőnek vannak újabb tervei. Hát hogyne lennének?
Virtuális kiállításokat rendez a fiatalok számára, akik nem annyira a könyveket, mint inkább az internetet használják.

Az előadást követő beszélgetésen Csiffáry Gabriella szíves-örömest válaszolt a hallgatói kérdéseire.
s.k.

Forrás: http://www.minalunk.hu/Budaors/index.php?n=5&tartalom_id=31131&area=211

 

A Testamentum. Híres magyar végrendeletek című kötetből készült rádiójáték a Szék-Helyek hírportálon

Forrás: http://szek-helyek.ro/index.php/ajanlo/tv-radio-film/9763-testamentum-foeldi-es-egi-oeroekseg-portresorozat-a-koezmediaban

A Testamentum. Híres magyar végrendeletek című kötetből készült rádiójáték a Szlovák Magyar Televíziós hírportálon

Testamentum a Rádiószínház adásában 2016. október 29., szombat 10:48 | Hírek.sk | Forrás: MTVA

BUDAPEST. A Kossuth Rádió október 30-ai Rádiószínház adása híres magyarok végrendeleteiből készült összeállítást mutat be.

A Kossuth Rádió felolvasással tiszteleg híres magyar írók, költők, színészek, és államférfiak emléke előtt. A végakaratokból készült gyűjtemény összeállítása Csiffáry Gabriella levéltáros többéves kutatómunkájának eredménye. Az 1700-as évektől a múlt század közepéig kirajzolódó ív a végakaratok tükrében árnyalja, azt a képet, amit nemzetünk nagyjairól a közemlékezet megőrzött. Életük színtere is változatos: Petrőczy Kata Szidónia, az első neves magyar költőnő Kutyfalván, II. Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme rodostói száműzetésében, Árva Bethlen Kata Hévízen írta meg végrendeletét.

Eltérő az is, hogy a végakarat papírra vetői mennyivel korábban gondoltak az utódokra: Kaffka Margit élete utolsó napján, Benedek Elek harmincöt éves korában, ráérezve, hogy talán még egyszer ennyi esztendőt élhet, Liszt Ferenc is sokkal korábban, huszonhat évvel halála előtt gondoskodott a későbbiekről. Nemcsak kedves vagy nagy értékű vagyontárgyaikat sorakoztatják fel, de intelmeket, minden eshetőségre felkészítő jó tanácsokat is hagynak az utánuk következőkre.

Egressy Gábort, a kiváló színészt és műfordítót egy közelgő párbaj előre nem látható végkimenetele késztette arra, hogy gondoskodjon saját temetéséről és szerettei későbbi boldogulásáról. „Kérem a Nemzeti Színházra felügyelő bizottmányt és az intézet mostani igazgatóját, méltóztassanak az én földi részemet egyszerűen eltemettetni, azon országos intézet költségén, melyet én híven szolgáltam, hogy e költség ne terhelje szegény nőmet, aki bennem mindenét elveszítette… Második kérelmem a Nemzeti Színház igazgatóságához abban áll, hogy legyen kegyes kisebbik fiamat, Árpádot segédszínészül az intézet tagjai közé sorozni.”

Markovits Ferenc, a rádiójáték szerkesztő-rendezője megjegyezte. - Törekedtem arra, hogy az végakaratok közül a legérdekesebbeket mutassuk be a hallgatóknak, s lehetőleg jogi paragrafusokkal ne rontsuk az összhatást; a legnagyobb nehézséget a régi magyar nyelven megfogalmazott részek értelmező felolvasása jelentette a színészeknek, akik végül remekül oldották meg a feladatot.”

Adás: 2016. október 30. (Kossuth Rádió 21.04-22.00.)

Forrás: http://www.hirek.sk/kultura/20161026154546/Testamentum-a-Radioszinhaz-adasaban.html

 

Akik hiába magyarázták a bizonyítványukat – pocsékul tanult a magyar hírességek többsége

2016. november 4. 14:18

Magyarország legnagyobb írói, színészei, festői és tudósai kapcsán hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy már az iskolában is messze kiemelkedtek társaik közül. Mint azonban Csiffáry Gabriella a BFL + programsorozat keretében a Budapest Fővárosi Levéltárban megtartott, Magyarázom a bizonyítványom... Hírességek iskolai tanulmányai című előadásából megtudhattuk, előítéleteink jobbára téves feltevéseken alapulnak.

„Az iskola egy marhaság”

Csiffáry Gabriella előadása kezdetén kifejtette, nemcsak közgyűjteményekben kutatott, hanem családi iratokat is végigböngészett, valamint számos iskolába is ellátogatott, hogy az ottani dokumentumokat tanulmányozza. Tízéves iskolai kutatómunkával összeállt egy kötet 82 híresség tanulmányairól, amelyet hamarosan minden érdeklődő kézhez vehet. A történész leszögezte, hogy az eddig hozzáférhető életrajzok rengeteg fals adatot tartalmaztak. Szerinte ez részben annak tudható be, hogy a humán értelmiségieket számtalan alkalommal megalázták, kirekesztették az iskolában. Eminens tanuló helyett „csakazértis” emberekké váltak, és amikor valódi érdeklődésük szerint alakították életüket, magasan kiemelkedtek a többiek közül. 

Sokan – többek között Lugosi Béla, Jávor Pál, Kassák Lajos és Feleki Kamill is – már középiskolás korukban felhagytak tanulmányaikkal. Mások a szülői elvárásoknak és nyomásnak megfelelve eljutottak a legmagasabb szintig, de az egyetemet vagy főiskolát már otthagyták: ilyen volt Herczegh Ferenc, a jogi tanulmányainak négyszer nekiugró Ady Endre, Móra Ferenc, aki szegénysége miatt hagyta abba tanulmányait, de Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond is idő előtt szakított a jogi (valamint utóbbi emellett a bölcsész-) karral.

A kutató kiemelte, sokaknak az őseik között is találunk utódaikhoz hasonlóan rebellis hajlamú embereket, ilyen például Petőfi Sándor családja is, aki génjeiben hordozta a lázadást. A készülő könyvben bemutatott személyek közül emellett sokakat komoly családi traumák értek, de nem felejthetjük el a komoly társadalmi kataklizmák hatását sem. Bár lehet találni kakukktojásokat – Őze Lajos, Móra Ferenc és Major Tamás például színtiszta jeles volt –, a többség mélyen alulteljesített. A szegényebb családok polgári, a gazdagabbak kereskedelmi iskolába, a legtehetősebbek pedig általában gimnáziumba adták gyermekeiket, így a család anyagi helyzete is nagyban meghatározta a gyerekek későbbi pályáját.

A kutató előadásában leszögezte: a bizonyítványokból nagyon sok információt szerezhetünk a tanulókról. Bilicsi Tivadarról tudjuk, hogy maga hamisította az elemi iskolai jegyeit, Rejtő Jenő pedig valójában nem járt orvosi egyetemre, hiába állította ezt egy álláspályázathoz írt önéletrajzában. Mándy Iván harmadikban hagyta abba a középiskolát. A későbbi neves író apja elé állt, és azt mondta, írni akar. Herczegh Ferenc sem tartozott a jó tanulók közé, a jogi karon bukdácsolt, Csontváry Kosztka Tivadar pedig gyógyszertanonc volt, és az egyetemet is befejezte, de végül elhagyta a pályát. A bizonyítványok mellett sok információt nyerhetünk az érettségi anyakönyvekből is, amelyekből visszakövethető, hogy ki hány iskolába járt (például Karinthy vagy József Attila, aki rengetegszer kezdte új helyen tanulmányait).

Az iskolai értesítők (évkönyvek) is fontos forrást jelentenek, mivel ezek segítségével ráláthatunk több évszázad iskolatörténetére (mit tanítottak, hány órában stb.), és arra is, milyen elvárásoknak kellett megfelelniük a magyar történelem kimagasló személyiségeinek. Ezek a szigorú regulák voltak azok, amelyek miatt például Arany János is otthagyta a Debreceni Református Kollégiumot, és vándorszínésznek állt. Az értesítők emellett többek között zászlók, kitűzők, ruhák rajzolatait, szakkörök felsorolását, jutalmazásokat is tartalmazzák ezek.

Petőfi sokszor megszökött az iskolából, mivel „rendkívüli ellenszenvet érzett minden szubordinációval [alávetéssel, alárendeléssel] szemben”. Arany János 1836-ban „ugrott ki”, és megkérte az életrajzát író Gyulai Pált, hagyta ki a curriculum vitae-jéből, hogy elhagyta az iskolát. Gárdonyinak rengeteg rossz jegye volt, humán tárgyakból is. A szintén rosszul tanuló Radnóti Miklós egyenes odáig ment, hogy kijelentette, „az iskola egy marhaság”. Weöres Sándor saját elmondása szerint már a középiskolában enyhe alkoholizmustól szenvedett, de az egyetemen már szárnyalt. Illyésnek elváltak a szülei, és amikor édesanyjával feljött Budapestre, főreáliskolába ment. Nem tudott beilleszkedni, rengeteg trauma érte a középiskolákban.

Lugosi Béla kifejtette, az iskolában „fiúkkal vadállat voltam, a lányokkal egy kezes bárány”. Drakula megformálója nagyon rossz tanuló volt, és idő előtt be is fejezte tanulmányait. Honthy Hanna négy elemit végzett, Latabár Kálmánról mindenhol azt lehet olvasni, hogy a bencésekhez járt gimnáziumba, valójában azonban összekeverik a fiával. Kabos Gyula Salamon Bélával járt főreáliskolába, és egyikük sem volt éltanuló. Márkus László is rengeteget szenvedett a középiskolában, nem is érettségizett le. Bilicsi Tivadar is végigkínlódta a középiskolás éveit, mint ahogy Feleki Kamill is, aki Radnótival járt egy osztályba.
A festők közül Gulácsy Lajosnak nagyon gyengén ment a tanulás, ahogy Csontvárynak is. Róth Miksa sem feszült meg a középiskolában, Ferenczy Károly hasonlóan, Feszty Árpád pedig rengeteg iskolában fordult meg. A tudósok sem voltak színjeles tanulók: Eötvös Lorándnak például a piarista gimnáziumban ment nehezen a tanulás, és Szent-Györgyi Albertnek is rossz jegyei voltak sokáig, Bíró László József pedig csak rengeteg pótvizsgával ment át az érettségin, holott életrajza szerint több felsőoktatási intézménybe is járt.

 

Forrás: http://mult-kor.hu/akik-hiaba-magyaraztak-a-bizonyitvanyukat-pocsekul-tanult-a-magyar-hiressegek-tbbsege-20161104

 

Rendezőelvek, avagy hogyan legyünk „híres” magyarok?

Czigány Magda

2016 // 10

Hallatlanul érdekes könyvvel lepte meg olvasóit Csiffáry Gabriella: Szétrajzás: híres magyar emigránsok kézikönyve (Corvina, 2015), melyet nehéz letenni, mert egy-egy személynek és cselekedeteinek szokatlanul bő és színes leírása az olvasót magával ragadja, és szinte bennfentes családtaggá avatja. A lexikonok szűkszavú ismertetése itt csupán ajtónyitogató, éppen úgy, mint a kötelező igazolványkép, általában mogorva arckifejezéssel, hiszen nem is érdemelne többet a cikk, ha csak cikk lenne, amiről beszélünk. Aki megütötte a mércét – s erre hogy tett valaki szert, azt nem tudjuk –, egyszerre lesz megtámadhatatlan híresség a már fent említett arcképpel és egy hivatalosnak tűnő életrajzzal, amit viszont az emel az érdekesebb cikkek sorába, hogy ha szükséges, lábjegyzetek sokasága egészíti ki a mondanivalót. De megszólal a híresség maga is, és közvetlen hangvételével befogad szűkebb baráti körébe, azokkal a dokumentumokkal együtt, melyek a normális életet képviselik: születési anyakönyvi kivonatok, keresztlevelek, sok-sok bizonyítvány számtalan iskolától, munkalapok, levelek, naplók titkos bejegyzései, melyek vallomásra késztetnek.

Világszerte ismert, híres magyarok közül válogatni, listákat készíteni inkább szórakoztató, mint fáradságos feladat, gondolná az olvasó. Mivel a híresség egy olyan állapot, amiben feltehetőleg vidáman lubickol az, aki már – időnként halmozottan is – az elismerést megkapta. Hozzátehetjük, hogy ez egy befelé forduló szemlélet, az úszkálóra meg a medencét körülálló irigyek csapatára korlátozódik. És ha ez nem mutat fel már elismert személyiségeket, akiket viszont idézni mindig hasznos, el is feledkezhetünk róluk. Úgy tűnik azonban, hogy a „híresség” mint rendezőelv is működik, ami előírja, hogy kiemelten szóljunk azokról, akik valahol, valamilyen területen kisebb vagy nagyobb sikerrel elérték azt, amit értékelni lehet, és akit azután kitüntethetnek a híresség elismerését honoráló nemzetközi szervezetek. Továbbá úgy tűnik, hogy a matematikusok, természettudósok, a felfedezések mindent tudó köpönyegébe burkolózó műszakiak külföldön is hamar otthonra találtak a kutatólaboratóriumok disztingvált légkörében – tudásuk tehát kiterjedt arra is, hogy hol adódik a legbiztosabb lehetőség a mindenkori híresség elnyerésére. A bevezetőben Csiffáry Gabriella is ezt fejtegeti.

Szerinte például a modellértékű életsorsok világosan példázzák a humán és reál értelmiségiek eltérő érvényesülési lehetőségeit. A reál értelmiséget Nyugaton tárt karokkal várták, teljes laboratóriumi felszereléssel, hogy megadják a lehetőséget a gyors és akadálymentes kibontakozásukra. Nem úgy a humán érdekeltségű tudósok esetében. Így érvel a szerző: „Az idegenbe szakadt írók és művészek, akiknek a nyelv volt a munkaeszközük, más életpályát futottak be, mint a reáltudomány képviselői. A humán értelmiségre kevésbé szerencsés sors várt, mivel szembesülniük kellett azzal az identitásukat fenyegető veszéllyel, hogy képesek-e folytatni egy idegen szellemi közegben az eddigi életüket, hogy képesek-e önmaguk maradni.” Más szóval: önmaguk megtartása nagyobb és nemesebb cél, mint a természettudósok időnkénti színeváltozása, akik már ab ovo hírességcentrikusnak születtek, és akiknek elismertsége nem is váratott sokáig magára. De vajon a humán értelmiség is ezt akarta tenni?

Félrevezető lenne a menekülők, emigrálók (akkor még nem disszidensek!) gondolatait, érzéseit méricskélni, találgatni, amikor azok reszketve, de dühödten taposták a szántóföldet valahol Magyarország és Ausztria határán, viseltes lódenjukban, fejükbe húzott svájcisapkában, zsebükben a menzáról elcsent májkonzervvel. Pár nappal előtte, amikor egy mámoros percre úgy tűnt, hogy a „csoda” megszületett, lett volna még lehetőség vissza­fordulni, és néhányan ezt meg is tették. Azonban akkor, amikor az „ellenség” hernyótalpas tankjaival néztünk szembe, sokan azt hittük, hogy nem volt választás: a cserbenhagyottak csapata ment esedezve kérni befogadást, segítséget azoktól, akik azt tőlünk már egyszer megtagadták. Hol volt ott hírnév, ragyogó laboratórium, hol volt könyvkiadás, művek lefordított sora hűvös könyvkereskedések elegáns polcain? Megfutamodtunk – mondtuk –, és szégyelltük magunkat. Jól jött később a lecsillapodás, az irreális jövőkép felvázolása, a feladatvállalás: egyetemisták leszünk, keményen tanulunk, tapasztalatokra teszünk szert, és pár év után, amikorra az oroszok már elmentek (!), mi is hazatérhetünk, és nyíltan szolgálhatjuk a hazát. De mindenekelőtt most és ameddig szükséges, a forradalom lángját kell őriznünk, ne hagyjuk soha kialudni.

Nem is hagytuk. És rájöttünk, hogy a művészeti és irodalmi szerveződés az, ami gerincet ad nekünk, kölcsönös biztatást és támogatást, pótolja a hiányzó elismerést és a finoman megfogalmazott, úgymond, „építő” kritikát. Csiffáry Gabriella jól látja ennek előnyét és hátrányát (bár a szigetmagyarságot említve Csoóri helyett inkább Nagy Károlyt kellett volna idéznie, aki a fogalmat a köztudatba dobta és könyvet is írt róla), de mivel mi a „szolgálatot” tűztük zászlónkra, vállaltuk a munkát. És ez keménnyé faragott bennünket – az „én” a háttérbe szorult: számos fiatal ’56-os költő éveken át fordította kipróbált angol barátainak segítségével kedvenc magyar költőit angolra, bábáskodott megjelenésüknél saját verseinek megjelentetése helyett. A magyar irodalom angol fordításainak története három nagy korszakot ölel fel: Jókaiét (ő maga egy korszak), a harmincas évek „bestseller íróit” (mint például Földes Jolán vagy Körmendi Ferenc) és végül az ’56-os fiatalok eltökélt igyekezetét, hogy „hőseiket” (József Attila, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Radnóti) megismerje az angol társadalom. Kétségtelen, hogy az ’56-os fiatalok felvértezve tették, amit szándékoztak tenni.

Az 1956-osok új szemléletet, új életmódot, új célkitűzéseket, új feladatokat hoztak az emigráns nagycsaládba. És hírességet is? Ennek megítélését mindenképpen Csiffáry Gabriellára lehetne hagyni. Ő ugyanis sommásan ezt teszi. Keményen kijelenti, hogy könyve lezárja a 20. század magyar emigránskutatását. Ha nem is mindent, de majdnem mindent megadott már az olvasónak. Több nem fér a 20. századba. A „nagyok” sereghajtójának ott áll Határ Győző, hallgassuk őt, mert mint az előszóban kijelenti, a sereghajtónak nincsenek sereghajtói. Cs. Szabó annak idején figyelmeztetett: „Ezer író nyugatra tart, és mind húszesztendős.” Egy sem lett végül méltó a hírességre? Ültek Csé lábánál, mint szorgalmas kisdiákok, és szép lassan megöregedtek. Aki még él, éppen nyolcvanéves. Hinni szeretném, sőt hiszem, hogy ez nem így van. Sokkal többet adott emigráns írókból is a 20. század, mint Csiffáry Gabriella gondolja. Nem az ’56-os fiatalok élete, hanem az ő könyve csonka.

Híresség tekintetében viszont maradjunk Jókainál. Őt nem érdekelte, hogy Angolhonban híresnek tartották-e vagy sem. Olyannyira, hogy mi sem hittünk hírességében, míg el nem mentünk Jókait vadászni a Farringdon Roadra. Az utca a Cityt nyugatról határoló utcák szövevényét szeli át, megőrizve középkori jellegét mint a Cityt körülvevő piac utcáinak egyike. A könyvárusok a szekerek oldalába polcokat építettek, az eső ellen ponyvákat eresztettek alá, és kis táblákon hirdették az árakat: a könyvek kötete egy shilling, a rongyos kis pamfleteké akár egy penny. Itt hittük el a kézenfekvő bizonyítékok láttán, hogy valaha valóban létezett „olcsó”, „ötödik” vagy éppen „birodalmi” Jókai-kiadás. Ha volt valaha Balzackal, Dosztojevszkijjel, Stendhallal együtt emlegetett magyar író a szigetországban, az Jókai volt. A kultusza azonban kihunyt az első világháború végére. A második korszak a „sikerírókat” röppentette fel, köztük néhány magyar regényírót is, egy ragyogó, de rövid szárnyalásra.

A harmadik nagy korszak viszont még velünk van, várhatunk-e azonban kiértékelésével? Ez nem jelenti, hogy nem vesszük figyelembe, amit a múlt század valóban utolsó emigránsai tettek. Illetve ha még közöttünk vannak, a „csendes kiközösítés” ellenére még ma is tesznek. Talán méltányosabb is, ha az írók, még inkább műveik megítélése majdan olyan kritikusokra hárul, akik minden előítélet nélkül formálhatják meg véleményüket, akiket nem befolyásol valami ősi és talán a szétszakítottságból eredő vehemens ellenérzés. A posztumusz felfedezésekre és a kiadatlan írások kiadására úgysem kell sokat várni. Megelőlegezhető tehát a végső óhaj: „Béke porainkra.”

Budapest, 7. 6. 16

Közölve: Kortárs Online, 2016. 10., online forrás: http://www.kortarsonline.hu/archivum/2016/10/arch-rendezoelvek.html

 

 

Mit kaptak a híres magyarok az oktatástól?

Grozdits Hahó, 2017.08.03.

Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom…” / Híres magyarok az iskolában – Corvina kiadó, 2017 – 480 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-13-6445-3

Abban talán nincs közöttünk vita, hogy tökéletes, mindenki igényeinek, tehetségének, hajlamának és képességeinek megfelelő, az emberek nagy tömegeit befogadó iskolarendszert nem lehet létrehozni. De legalább törekedni kellene rá! Elképzelésünk sem lehet arról, hogy hányan vannak, akiktől elvette a kibontakozás lehetőségét az iskola, s bár – főleg külföldön – látunk jó, előremutató példákat, ezek mégsem gyűrűznek be. Pedig a politikusok is jártak iskolába, s bizonnyal nekik is van/volt tapasztalatuk arról, hogy lehetne ez jobb is.

Egyetlen tanártól egyetlen jó szót, még egy bólintást se kaptam. Néha rám csodálkoztak; de háború volt, országomlás fenyegetett, s ez még az én jelenlétemet is megmagyarázta. Egy ideig. Sokat tűrtem. Nem elegendőt sem az illeszkedésre, sem a lázadásra.
(Illyés Gyula)

Csiffáry Gabriella, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa híres emberek iskolai hányattatásainak dokumentumait illesztette az életrajzokhoz, s ha van, akkor visszaemlékezéseket is csatolt a személyekhez. Írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok gyermek- és ifjúkorának egy-egy részletébe kapunk bepillantást. A kép, ami az olvasóban kialakul csöppet sem megnyugtató, a híres emberek közül kevesen vannak, akik az iskolának köszönhetik azt, amivé lettek. Sőt, sokan vannak, akik az iskolai képzés ellenére lettek híresek és jó esetben sikeresek. A kötetben kibontakozó életutak iskola-szempontú vizsgálata ezzel együtt is fontos adalék, egyrészt a személyes alkotói sorsok, másrészt a pedig a magyar iskolatörténet szempontjából.

Az iskola egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, németül folyik.
(Radnóti Miklós)

A kötetben szereplő írók és költők sora Bessenyei Györggyel és Csokonai Vitéz Mihállyal nyit, és Pilinszkyvel meg Hajnóczy Péterrel zárul. Nagyjából ez a kétszázötven év az, amiből egy levéltáros dolgozhat, ebben az időszakban éltek azok az művészek, akikről adat van, s akik hatottak vagy hatnak ma is. A sors furcsa fintora, hogy többen (sokan) vannak közöttük, akiknek a neve iskolák és más intézmények nevéből kacsint ránk. Vicces ez, mert akárhogy is nézzük, van annak valami bája, hogy sulikat neveznek el olyanokról, akik nem ápoltak különösen jó viszonyt saját koruk intézményesült oktatásával.

…egyetemet végzett, filosz pályatársaimnál tapasztaltam, hogy mily nagy küzdelmet jelent számukra megszabadulni mindazoktól a kész ítéletektől, amelyeket az egyetemi katedra magasából sulykoltak fiatal tudatukba. Ki tudná megmondani rajtuk kívül, hogy energiájuk mekkora részét kell az egyéni látás puszta visszaszerzésére fordítaniuk…
(Sánta Ferenc)

Vakon optimista ember azt gondolná, hogy ezek az iskolák legalább azokkal az anomáliákkal szembemennek, melyek a névadót „bántották”. Persze, ez nem így van. Azok, akik hírnévre verekedték magukat, akik fennakadtak az idő rostáján, ma is ugyanolyan rosszul éreznék magukat az iskolapadban.

Amikor átevickéltem azon a borzalmas tizenkét éven, ami az iskola volt. Hát az valami iszonyatos volt nekem. Nem is érettségiztem le. Nyolc gimnáziumot tettem le, az érettségire azt mondtam, hogy most már elég.
(Márkus László)

A kötetből kibontakozó összkép egy egyáltalán nem szívderítő, de ugyanakkor nem nélkülöz valamifajta sajátos bájt, s lehetőséget ad arra, hogy bepillantsunk az élet olyan szegleteibe, ahová a saját, szűk családi körünkön túl nem szoktunk belátni. A kötet, bár szerkezete és módszertana egészen más, mégis jól illeszkedik abba a trendbe, amit leginkább Nyáry Krisztián munkásságából ismerünk: a híres emberek ugyanolyan esendő lények, mint azok, akik a hírnév ígérete nélkül próbálják végigvonszolni magukat az életen. Ez főleg akkor látszik, amikor olyan életszakaszt vizsgálunk, amikor még fel sem merült, hogy az adott nebulóból egyszer még híres ember lehet.

Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének néztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemüle csattogását hallani s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött a hímporos szirmokon.
(Csontváry Kosztka Tivadar)

És a tanulság? Akad az is, de ember legyen a talpán, aki általános érvénnyel meg meri fogalmazni. Az, ami a „Magyarázom a bizonyítványom…” / Híres magyarok az iskolában című kötetből leszűrhető, más akkor, ha diákként, egykori diákként, szülőként vagy – lesz ilyen? – oktatáspolitikusként veszed kezedbe a könyvet.

Közölve: Librarius, online: https://librarius.hu/2017/08/03/csiffary-corvina/

Interjú a kötetről (Magyar Demokrata, 2017. augusztus 30.) Kattints a képre!

Könyvajánló: Csiffáry Gabriella: "Magyarázom a bizonyítványom" - Híres magyarok az iskolában (2017)

Nagyjaink közül is sokaknak kellett magyaráznia a bizonyítványát egykoron

 

2017. szeptember 08. - FilmBaráth

Becsengettek, kezdődik az iskola, a nebulók okos kis fejébe töltögetik a tudást a tanárok, kinek több, kinek kevesebb sikerrel. A szülők pedig folyamatosan mondják szegényeknek, hogy húzzanak bele a magolásba, különben semmi sem lesz belőlük. Javaslom, hogy a diákoknak ne nagyon mutassa meg a kedves anyuka vagy apuka ezt a könyvet, nehogy idejekorán tudomást szerezzen a csemete arról, hogy nagyjaink jelentős része bizony nem nagyon remekelt a suliban. Az íróknál talán ez bocsánatos bűn, a színészeknél is elmegy, a képzőművészeknél sem tragédia, ha nem ment az algebra, de azon már le lehet döbbenni, hogy Szent-Györgyi Albertnek magántanár kellett ahhoz, hogy sikeresen abszolválja az érettségit, Szentágothai János sem hozta minden tárgyból a legjobb szintet, Bíró László József (akinek ugye a golyóstollat köszönhetjük) annak idején a tornán kívül minden tantárgyból elségségest kapott. Nem kicsit száraz ez a könyv, túl sok benne az életrajzi adat, azonban bőven kárpótolnak ezért a kellemetlenségért azok a bizonyítványok és egyéb dokumentumok, amelyekkel a szerző bizonyítja, hogy az iskolatáska mindenkinek nehéz volt egykoron, de ettől még simán be lehet futni egy olyan karriert, amelyet sem a tanárok, sem a szülők nem néztek ki a beste kölyökből, akiből egyszer csak híres ember lett. Kár, hogy kevés női szereplője van ennek az amúgy nagyon alapos kutatásnak, és csak a színészek között találkozhatunk velük, pedig szerintem az írók, a képzőművészek és a tudósok között is jó lett volna, ha felbukkan valaki a szebbik nem képviselői közül.

Célszerű több részletben olvasni ezt a könyvet, mert nagyon sok adatot tartalmaz, hamar bele lehet fáradni, de összességében egy hiánypótló darab, amelyből tudomást szerezhetünk sok ismert ember iskolai előremeneteléről. Abban semmi újdonság sincs, hogy József Attilának miért kellett felhagynia egyetemi tanulmányaival, de az nem annyira köztudott, hogy Krúdy Gyula magyar érettségi dolgozata kettesre sikeredett, Kosztolányi Dezső fegyelmi eljárás miatt otthagyta a gimnáziumot (később leérettségizett), Gárdonyi Géza sem remekelt anno, elégségesre teljesítette a magyart a gimnázium második évében (később javított az érdemjegyén). Ady Endre atyai kérésre többször, több helyen is belevágott a jogi egyetemi tanulmányokba, de végül feladta a kísérletezést, és maradt az újságírásnál és az irodalomnál. És ez csak egy kis ízelítő volt azokból a gyöngyszemekből, amelyre a figyelmes olvasó bukkanhat a könyv lapozgatása közben...

Fáradtságos feladat lehetett a könyv összeállítása, hiszen időben, térben és foglalkozásra nézvést is igencsak eltérő személyek bizonyítványait kellett végigbogarásznia a szerzőnek, ráadásul úgy, hogy az 1800-as évek második feléig eléggé hiányosak a vonatkozó adatok, és természetesen a világháborúk időszakában sem az adminisztrációval foglalkoztak az illetékesek elsősorban, mégis sikerült felkutatni a kötetben szereplő híres emberekre vonatkozó iskolai információkat. Hivatás szerint csoportosítva ismerhetjük meg a nem mindig túl fényes eredményt mutató bizonyítványokat, talán az életrajzi adatokat lehetett volna rövidíteni, mert hamar elfárad az olvasó a rá zúduló összefoglalók áttekintése során. Minden személyhez fénykép is dukál, sok közülük olyan fiatal korban készült, hogy elsőre nem biztos, hogy felismerjük a hozzá tartozó célszemélyt. Fekete-fehérben készült el a könyv, ezért átlapozva eléggé szürkének tűnik az összhatás, pedig nagyon is színes skálán mozognak a delikvensek, akikről sok fiatalkori kis iskolás titkot tudhatunk meg.

Intimpistáskodás ez, de tudományos igényű, hiszen komoly levéltári kutatások alapján került elibénk ez a sok hivatalos irat, amelyekben meglepően sok a szekunda, mert bizony az érzékeny művész lelkeknek már régen is nehezen ment az iskola, a kebelben lobogó belső tűz olyannyira égette őket belülről, hogy az olyan tantárgyak, mint matematika, fizika, kémia stb. nem érték el az ingerküszöbüket. A szülők természetesen nem viselték túl jól gyermekeik halovány teljesítményét, temperamentumtól függően volt aki, az atyai pofonok pedagógia hatásától remélt megoldást a problémára (Kabos Gyula bokszban járatos édesapja nem kímélte a fiát, de a színészi pályától nem tudta eltántorítani), volt, aki egyik tanintézményből a másikba íratta át a lurkót, de végül felnőttek a gyerekek, és csak azt a hivatást választották maguknak, amelyhez igazi affinitást éreztek, a szülői szigor hosszú távon nem sok eredményt hozott.

Mi a tanulság? A tehetség utat tör magának, művészi pályán kevés jelentősége van annak, hogy az általános és középiskolában milyen eredményeket tud felmutatni a diák, a tudósok feje lágya pedig általában az egyetemig biztosan benő. Nagyon sok kanyarral és nehézséggel indult be a könyvben tárgyalt alkotók pályája, a nagyon kevés kivétel egyik Eötvös Loránd, akinek szinte unalmasan egyenes ívű a szakmai útja, a nagy többség csak szenvedett az iskolában, a poroszos rendszerű oktatás nem volt nekik való, azonban akkoriban még nem volt alternatíva, ezért valahogy végig kellett szenvedniük a dögunalmas éveket az érettségiig (meglepően sokan vannak, akik nem jutottak el idáig, olyanok is, akikről sohasem gondoltuk volna, hogy kimaradt a matura az életükből). Aztán persze így vagy úgy véget értek az iskolai évek, kezdődött a nagybetűs Élet, a hálás utókornak pedig itt maradtak a bizonyítványok, amelyeken jót lehet derülni, szörnyülködni, vagy elismerően bólogatva nézegetni.

Online forrás: http://jusandcalzone.blog.hu/2017/09/08/konyvajanlo_csiffary_gabriella_magyarazom_a_bizonyitvanyom_hires_magyarok_az_iskolaban

 

Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág. Budapest: Helikon, 2004

 

Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág . Helikon, Budapest, 2004, 141 oldal
ISBN: 963-208-885-9

A régi magyar fürdőéletet, gyógyító vizeket és vízkúrákat mutatja be a könyv olvasmányos leírásokon és gazdag képanyagon keresztül. Különböző levelezések, emlékiratok, útleírások és orvosok, valamint híres emberek személyes élményeinek felidézése hozzák még közelebb a nagyhírű fürdők világát a mai kor emberéhez.

Megtudhatjuk, hogy a fogmosó pohár használatának első hazai említése kinek a nevéhez fűződik, bepillantást nyerhetünk a török kori fürdőéletbe, megismerhetjük a gyógyvizek típusait, hatását és felhasználási módját. Olvashatunk az európai tisztálkodási szokásokról, a fürdőtisztességnek nevezett ruhadarabról, a fürdőben való viselkedési és illemszabályokról.

Egy 1650-ben kiadott népkönyvből gyakorlati ismereteket is megtudhatunk a fürdésről: „Ha fürödni akarsz avagy köpölyözni, holdfogytában jó, mikor a hold a bikajegyben van, vagy az ikrekben, rákban, mérlegben és halakban; ha lábaidat gyakran megmosod meleg vízben, mérsékletes meleget hoz és a szemednek és fejednek is igen használ. A fürdő után ne egyél, ne igyál, egyszersmind se igen melegen, se igen hidegen soha ne fürödjél. Ha köpölyöztetni akarod magadat, előbb hidegen szépen megmossad testedet a fürdőben, és lábaidat egészen a térdig tartsd meleg vízben, ugy lesz folyó véred…”

A lapszéleken közel 130 ismertebb fürdőhely rövid ismertetője található betűrendben. Ezekben az összegzésekben választ kaphatunk arra, hogy mikor vált híressé és hol helyezkedett el a fürdő, hány fokos volt a vize, hány épület és szoba állt a fürdővendégek rendelkezésére, milyen szolgáltatásokat vehettek igénybe, és a legfontosabb, hogy milyen betegségek esetén remélhettek gyógyulást az odalátogató vendégek.

Mindezek mellett a fürdőzési szokások különböző részleteibe is bepillantást nyerhetünk. A 18–19. században országszerte épültek fürdők, és nagy kultusza lett a gyógyfürdőbe járásnak. A fürdőhelyek ekkor a társadalmi élet színterei is voltak. A könyv végén megtalálhatjuk főbb gyógyvizeink jellemzőit és a mai Magyarországon működő gyógy- és termálfürdők listáját.

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akiket érdekel a gyógyfürdők, gyógyvizek története, és szeretnek elmélyedni egy-egy régi képeslap szemlélésében.
 

Gergely Zsuzsanna
könyvtáros ajánlásával
 

 

Pécsi Tudományegyetem
Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont

Forrás: http://www.lib.pte.hu/ek/csiffary-gabriella-regi-magyar-furdovilag-budapest-helikon-2004

Könyvrecenzió a "Magyarázom a bizonyítványom..." Híres agyarok az iskolában című kötetről az Élet és Irodalomban (2017. október 13.) Kattints a képre!

(Forrás: http://www.es.hu/cikk/2017-10-13/branczeiz-anna/kis-kuloncok.html

Könyvrecenzió a "Magyarázom a bizonyítványom..." Híres agyarok az iskolában című kötetről a Szentendre és Vidékében (2017. október 16.) Kattints a képre!

Forrás: https://szentendre.hu/szentendre-es-videke/

A La femme magazin őszi könyvajánlata és Dr Vekerdy Tamás utalása a kötetemre a Nők Lapjában...

 

 

 

Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen.

És még sokáig folytathatnánk a sort. Nagyjából így nézne ki egy később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredménye. A nemrég megjelent „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetben 82, a maga műfajában zseniálisat alkotó ember iskolai pályafutásának járt utána Csiffáry Gabriella. A levéltáros mintegy félszáz gyűjteményben kutatott öt évig az ismert alkotók iskolai dokumentumai iránt.

A gyűjteményből kirajzolódó kép cseppet sem meglepő. „A későbbi zsenik betöretlen csikólelkének, kreativitásuknak nem felelt meg az adott kor iskolarendszere” – foglalja össze a hvg.hu-nak a szerző a kötet tanulságait. Azt is hozzáteszi, hogy a rossz iskolai eredmények mögött társadalmi és családi traumák is állhattak, de összességében leginkább az mutatkozik meg, hogy az iskola soha nem tudott mit kezdeni az átlagostól eltérő, kiugróan tehetséges, szerteágazó figyelemmel bíró, esetleg későn érő gyerekekkel.

A Nobel-díjas is bukdácsolt

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki nem tanított arra, hogyan éljek. Senki nem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából.”

Így emlékszik vissza például Szent-Györgyi Albert az iskolás éveire. Később magántanárt fogadtak mellé, a családban hülyének nézték, végül 1911-ben csak elvégezte a középiskolát (az érettségin egy sor elégségessel). Nagy nehezen megengedték neki, hogy ezután laborba menjen dolgozni. Közben beiratkozott az orvosi egyetemre – itt viszont leckekönyve szerint végig kitűnő volt. És 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért.

Csiffáry Gabriella a korábbi könyveihez végzett kutatásaikor figyelt fel arra, hogy az általa csodált zsenik jó része nagyon nehezen indult az életben. „Már gyerek-, és kamaszkorukban igen sok sérelem érte őket, és különösen az iskolában. A kötetben szereplő 82 író, színész, tudós döntő többsége nem eminens tanuló volt, nehezen lehetett őket betörni, sőt nem is lehetett. A könyv arról szól, hogy bár mély traumák érték őket, ennek ellenére talpra tudtak állni, és lám, utat tört a tehetségük.”

A tehetség deviáns

A levéltáros hozzáteszi, ilyen szempontból semmit nem változott az iskolarendszer. Az ő fiai is végigszenvedték a református gimnáziumot, nagyon kemény dolgoknak kellett megfelelniük. „Egy művész, egy író, költő hogy tudna ezeknek megfelelni?”

Ehhez hasonló érvekkel ostorozza gyakran Vekerdy Tamás is a már megint egyre inkább egységesítésre törekvő, a devianciát sem pozitív sem negatív irányba nem tűrő magyar iskolát. „Hülyeség megkövetelni, hogy például az első év végére mindenki olvasson, nem minden gyerek ugyanabban jó” – fakadt ki korábban.

Vekerdynek is vannak „zseni-példái”. A világhírű fizikus Stephen Hawkingot szokta például emlegetni, aki nem tudott megtanulni alsó tagozaton írni-olvasni. Picasso szintén nem, ő ráadásul matekból is nagyon gyengén teljesített. „Zseni volt, de a mai magyar oktatási rendszerben értelmi fogyatékosnak mondanák, mert későn tanult meg olvasni és számolni” – jegyezte meg a pszichológus. De Sir Winston Churchillt is „butácska gyerekként” emlegették, többen meg akarták buktatni.

Vekerdy szerint a tehetség deviáns, gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám a jelenlegi oktatási rendszer a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.

Gárdonyi bizije

De térjünk vissza a Csiffáry-kötetre, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a mai, hanem a korábbi magyar iskolarendszerek sem kedvezetek a tehetségeknek. A kötetből nemcsak megismerhetjük minden abban szereplő művész, tudós iskolai karrierjét, hanem a bizonyítványaikról fotókat is böngészhetünk. Ez azért is érdekes, mert kiderül, milyen tantárgyakkal kínozták az adott kor nebulóit.

Például Gárdonyi (akkor még Ziegler) Géza a Pesti Református Főgimnázium 1876/77-es tanévében a következőkkel birkózott: vallástan (elégséges), magyar (elégséges), latin (jó), német (jeles), földrajz (jó), mennyiségtan (elégséges), szépírás (jó), természetrajz (jó), és rajz (elégséges).

Talán a legjobb részek a kötetben azonban azok, ahol egy-egy vallomásban, önéletrajzi részletben maguk a kötet alanyai írják le, milyen élményeik voltak az iskoláról. „Kétszeresen bizonyítom így az igazamat: a levéltári okmányok mellett ők maguk mondják el, hogy nem voltak jó tanulók, hogy csődöt vallottak” – teszi hozzá Csiffáry.

„A tanulás csak rabmunka volt”

Móricz Zsigmond például a sárospataki kollégiumi éveiről a Nyugatban így írt magáról harmadik személyben. „Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulás csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne, mert már megnyílt a szeme, s a figyelme nagyobb dolgok iránt, és művészettörténelmet tanult, s történelmi munkákat olvasott… Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben az iskolában csak biflázással lehetett sikert elérni.”

Weöres Sándor a soproni reálgimnáziumi éveire így emlékszik: „Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák. Enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben, és nemigen tanultam. Csak azt tanultam, ami érdekelt. És amelyik tantárgy nem vonzott, azokról szinte sejtelmem sem volt. Nem volt a tanáraimnak könnyű dolga velem, és hát a középiskolás pályám ennek megfelelően elég viharos volt.”

„Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához” – Mándy Iván visszaemlékezése is jellemző iskolaélmény a deviáns diákoknak. Egyébként az is visszatérő elem az életrajzokban, hogy ha akadt egy-két jó tanár, az addig bukdácsoló diákok megtáltosodtak.

De a tudósok sem voltak nagy rajongói az iskolának, erről írt, mint láttuk Szent-Györgyi Albert, de Szentághotai János is hírhedt rossz tanulónak írja le önmagát („a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás.”), és a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is („…bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek”). 

Tényleg Horger Antal volt a mumus?

Csiffáry Gabriella a kötetben egy sor legendát is igyekszik cáfolni, amiket sokszor maguk a művészek keltettek. „Egy befutott, híres színésznő miért vallotta volna be, hogy bukdácsolt az iskolában? Snassz lett volna” – mondta a szerző.

A levéltári dokumentumokból például kiderült, hogy a József Attila által a Születésnapomra című művében megverselt Horger Antal-ügy sem egészen úgy volt, mint ahogy mindannyian ismerjük. Csiffáry korábban a költő pereit kutatta, így a 18 éves korában ellene a Lázadó Krisztus című verséért vallásgyalázásért indított pert is. Ezt 1925. március 24-én zárta le a Kúria, és felmentette a költőt a vádak alól. Másnap, március 25-én jelent meg a Tiszta szívvel, amiből a Horger Antal-József Attila purparlé lett.

„Gondoljunk bele, egy másfél évig tartó, egészen a Kúriáig jutó per nem rettentette meg József Attilát, hogy kiadja a verset. És ezután, egy egyetemi tanár azt mondja, hogy emiatt nem lehet belőle soha tanárember. Dehogynem! És lehetett volna bölcsész is. Mellesleg a gonosz oktató elmélet ellen szól az is, hogy József Attila négy felsőoktatási intézménybe járt, és egyiket sem fejezete be. Én egy kicsit legendagyártásnak vélem ezt a Horger-ügyet” – magyarázza a levéltáros-kutató.

Petőfinek is van egy hasonló, önmítosznak tűnő visszaemlékezése a selmeci líceumból. A költő szerint az egyik tanára, Lichard Dániel a „magyarellenessége” miatt buktatta meg. Ezt azonban semmi nem támasztja alá, sőt a levéltári dokumentumok szerint több más tárgyból is megbukott. Sokkal valószínűbb, hogy az apja ezért vette ki az iskolából.

Mint ahogy önlegenda az is, hogy Bródy Sándor Egerben befejezte a középiskolai tanulmányait. Valójában nem jutott el soha az érettségiig. Szabó Lőrinc viszont az egyetemista éveiről beszél, de kiderült, ugyan bejárt az egyetemre néhány előadásra, de soha nem iratkozott be.

Ugyanígy Jávor Pálnak, vagy Rejtő Jenőnek is tele van csúsztatással az életrajza. „De hát nem lett volna Jávor és Rejtő az, aki, ha nem lettek volna ilyen nagyotmondók!” Utóbbi azt írja az önéletrajzában, hogy orvosi egyetemre járt. „Egy bánatot járt orvosi egyetemre! Kibukott egy gimnáziumi osztályból, átment egy polgári iskolába, de azt sem fejezete be.”

A Csiffáry által felsoroltak döntő többsége kudarcos iskolai pályát futott be, de van azért néhány kivétel is. Ady Endre (bár őt lumpolás miatt majdnem kicsapták a zilahi kollégiumból), Heltai Jenő, Soós Imre, Major Tamás például kitűnővel vagy jó tanulmányi eredménnyel zárta az iskolai tanulmányát. Több olyan életút is van, amiből az derül ki, hogy a kezdeti kudarcos iskolai évek után később akár kitűnő tanulókká is váltak a nagyjaink, ezt ma úgy mondanánk, hogy sokan „későn érő típusúak” voltak.

A kötetben szereplő egykori „iskola rémei” ma a tankönyvekben köszönnek vissza, a kulturális, tudományos kánon részei. Azaz a mai iskolások az ő életüket, műveiket „nyögik” a tanórákon.

Balla IstváN

Megjelent: hvg.hu

forrás: http://hvg.hu/kultura/20171117_tudos_kolto_iskola_zseni_bukas_bizonyitvany_tanterv_csiffary_gabriella

 

 

„Senki sem tanított arra, hogyan éljek"

 

Művészek és tudósok az iskolában

Izgalmas és érdekes kötet látott napvilágot a Corvina Kiadó gondozásában. Csiffáry Gabriella „Magyarázom a bizonyítványom…” - Híres magyarok az iskolában című könyve alapos levéltári kutatómunka eredményeképpen, híres művészeink és tudósaink nem éppen tündöklő tanulmányi eredményeiről tesz tanúbizonyságot.

A nagyközönség szeret egy kicsit bekukkantani a kulisszák mögé azért, hogy valóságosabb képet alkothasson a sokszor határtalan elszántsággal, átlagon felüli tehetséggel megáldott hírességekről.

Máris emberközelibb és szerethetőbb lesz a nem csak rendkívüli verselési képességeiről ismert Csokonai Vitéz Mihály, ha azt is elárulják róla, hogy bizony szívesebben borozott és pipázott az istentiszteletek látogatása helyett.

Vagy miért is legyenek stigmatizáltak a bukott diákok, ha nem is egy művészünk, tudósunk szorult évismétlésre? Tényleg csak a nem túl okos tanulókat segítették magántanárok? Az ilyen és ehhez hasonló félreértéseket is tisztázza ez a kötet, hiszen például ki gondolta volna, hogy Szent-Györgyi Albert mellé házitanítót kellett fogadni az iskolában csak azért, hogy ne bukjon meg latinból és természetrajzból!

Éppen az előbb említett nagy magyar tudós vallomása is igaz a már régóta reformokra szoruló köznevelés állapotára, amikor azt mondja:

„Senki nem tanított arra, hogyan éljek.”

Vagyis az iskolai évek nem igazán járultak hozzá a később híressé vált tudós életművének létrehozásához. Aztán persze az is nagy igazság, hogy a legtöbb művész érzékeny lelkületére rosszul hatott egy-egy elégtelen osztályzat, vagy az iskolai meg nem értettség.

Így lehetett az, hogy Karinthy Frigyes például szorongott és önértékelési zavarokkal is küzdött gyerekkorában, vagy az, hogy a kezdetben kitűnő tanuló Kabos Gyulából egyszer csak bukott diák lett.

De a nagy, fegyelmezett munkát megkövetelő életművek létrehozóinak is komoly tanulmányi gondokkal kellett szembenézniük. Pilinszky Jánost is jobban lekötötték az olvasmányélményei, mint a tanulás. Mikszáth Kálmán évismétlő diák, míg Móricz Zsigmond félévkor megbukott tanuló volt.

A kötetben bemutatott írók, költők, képzőművészek és tudósok bizonyítványait végignézve jogosan gondolhatjuk azt, hogy bizony a korabeli magyar oktatási rendszer sem járt élen a tehetségek korai felismerésében. Hogy kiből milyen nagyszerű művész vagy éppen tudós vált, az legtöbbször nem az iskolapadban eltöltött évek alatt dőlt el.

Dorothy Gale

Közölve: Zsurpubi.hu (2017.11.23.) https://zsurpubi.hu/cikk/3082-senki-sem-tanitott-arra-hogyan-eljek-/

 

Vekerdy Tamás recenziója a Nők Lapjában (2018.01.24. és 2018.01.31.) Kattints a képre!

"Magyarázom a bizonyítványom..." dorogi bemutatójáról (24 Óra, 2018.01.31.)

Garancia-e az iskolai teljesítmény a boldogulásra?

A diákok lassan már egy hete magyarázzák otthon a félévi bizonyítványukat, de vajon összefügg-e az iskolai teljesítmény és a későbbi boldogulás? Érdemes-e késő estig magolni az eggyel jobb jegyért? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Kossuth Rádió Napközben című műsorában szakemberek.

„Nagyon buta gyerek lehettem. Az iskolában csak magoltam, a könyveket pedig gyűlöltem” – írta visszaemlékezésében Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudós. Kosztolányi verseit magyartanára nevezte magyartalannak. Eötvös Loránd tudása is épphogy elégséges volt a fizikai érettségihez, és Michael Jordanben is csak a középiskolai csapat edzője nem ismerte fel a világ legjobb kosarasát.

„Amióta intézményesített oktatás van, természetesen vannak olyanok, akik nem férnek bele ebbe a képbe. Nem lehet őket beleültetni a padba. Az iskola törvényeinek nem tudnak megfelelni” – mondta a Magyarázom a bizonyítványom című könyv szerzője, Csiffáry Gabriella.

Berzsenyi Dánielt például kétszer kellett visszacipelni a Soproni Evangélikus Líceumba, mert elszökött. „Ők a kreativitásuk, a más látásuk, a mentalitásuk miatt valóban nem tudtak besimulni ebbe az életbe” – vélekedett az írónő. Hozzátette, Illyés Gyula például, aki nagyon sok iskolában fordult meg, úgy emlékezett vissza, egy tanár nem volt, aki egy jó szót szólt volna hozzá.

Csiffáry Gabriella ötévi kutakodás során olyan bizonyítványokra, feljegyzésekre és gondolatokra bukkant, amelyek üzenetértéke vitathatatlan. „Tulajdonképpen ez a könyv az önmegvalósítás könyve. Egyfajta diákvigasz egyrészről, hiszen súg a mostani szülőknek, hogy ha Karinthy Frigyes, József Attila vagy Bródy Sándor ugyan elégségest kapott irodalomból, mégis költőnagyságok lettek” – magyarázta az írónő.

A papír márpedig kell

Habár a könyv tanulsága az, hogy nem a papír teszi az embert, az intézmények rendszeresen kérik a végzettséget igazoló papírokat. Például, ha középiskolába szeretnénk felvételizni, vagy állásinterjúra jelentkezünk, akkor is meg kell adni a végzettséget. Másfél héttel ezelőtt megkapták a bizonyítványt a diákok, és azóta magyarázzák szüleiknek, hogy miért lett kettes vagy hármas, amit hármasnak vagy négyesnek várt a szülő.

(Kossuth Rádió, Napközben, 2018.02.16.)

KÖZÖLVE: HIRADO.HU

Forrás: https://www.hirado.hu/belfold/kozelet/cikk/2018/02/13/garancia-e-az-iskolai-teljesitmeny-a-boldogulasra/

Közölve: Hídlap, 2018. január 30. ,Online forrás: http://hidlap.hu/2018/01/30/magyarazom-a-bizonyitvanyom-konyvbemutato-dorogon/

 

Veress Zsuzsa: Iskolabánat - avagy Magyarázom a bizonyítványom

Tanár vagyok!

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, melyeket szerintem minden tanárnak el kellene olvasnia, éspedig azért, hogy ne a „bizonyítványát magyarázza” tanárként, hanem hogy okuljon és tanuljon. Hogy ne azt bizonygassa hevesen – a diákoknak, a szüleiknek, a kollégáinak, no de elsősorban önmagának – hogy Szabó Ádám vagy Kovács Éva taníthatatlan, egyszerűen muszáj volt megbuktatni, mert…

A két említett könyv merőben más műfajt képvisel, mégis hasonló visszhangot váltott ki belőlem.

Daniel Pennac francia irodalomtanár önéletrajzi, terápiás kézikönyvet írt minden oktatásban dolgozó ember számára – Csiffáry Gabriella pedig egy populáris összeállítást tett közzé „Magyarázom a bizonyítványom...”, Híres magyarok az iskolában alcímmel.

Pennac Iskolabánat című műve a lusta diákról szól, a rossz tanulóról, amilyen ő maga is volt. Az egész gyerekkora folytonos szorongásban telt. Pedig úgynevezett jó családba született, szeretetteljes környezetbe, igényes értelmiségi szülők és tehetséges testvérek közé.

Mégis megeshetett, hogy egy ilyen párbeszéd alakult ki közte és bátyja között:

 - Mit kell tenned a törttel, ami a füzetedben az orrod előtt díszeleg?

- Közös nevezőre kell hozni.

- Gondolkozz egy kicsit, Daniel, itt csak egy tört van, tehát egyetlen nevező.

- Ezt mondta a tanár úr; a törteket közös nevezőre kell hozni.

Ez a jellemző eset, amennyire mulatságos, ugyanannyira szívszorító is.

És mennyire rímel rá Csiffáry Gabrialla „Magyarázom a bizonyítványom...” című gyűjteményéből például Szent-Györgyi Albert vallomása:

„Nagyon buta gyerek lehettem... Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem… Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk levő világot, alkotni valamit... A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

„Kizárt mindenki minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig... Én sohasem tudtam elmondani, amit tudok, tudniillik a mi harminchét fős osztályunkban, ahol mindenkit feleltetni kellett. Rám sem volt több idő tíz-tizenöt percnél. Én pedig negyedóra után is legfeljebb csak a bevezetőn voltam túl. A többi tanár azt mondta: Köszönöm, fiam, kapsz egy kettest! – és leültetett... Szerencsére volt egy nagyszerű tanárom... Ő szinte vak volt, én meg dadogós... Amikor felszólított... akkor én negyvenöt percig dadogtam, és ő tudta, hogy én tudom az anyagot.”

Nos, mit gondolnak, ezt ki mesélte el iskolás koráról?

Hát nem más, mint Őze Lajos színművész, A tanú című Bacsó Péter-film nagyszerű Virág elvtársa, Fábri Zoltán remekművének, Az ötödik pecsétnek feledhetetlen Gyuricája – hogy most más emlékezetes alakításairól ne is beszéljünk.

Az idézett három lúzer közül – amint azt nagyon jól tudjuk – a harmadik Kossuth-díjas lett, a középső egyenesen Nobel-díjas.

Az első pedig lelkes, elhivatott tanár. Daniel Pennac a lepukkant, gettósodó külvárosok iskoláiban, az írni-olvasni alig tudó, migráns családok gyerekeinek tanított évtizedekig francia nyelvet és irodalmat. Olyan diákoknak, akikről azt szokták mondani a tanárok, hogy abszolút reménytelen esetek; ezen kívül kezelhetetlen, agresszív gyerekek, jobb esetben csak viselkedés-zavarosak, rosszabb esetben potenciális fiatalkorú bűnözők.

Pennac elmeséli, milyen órákat tartott, hogyan sikerült eljutnia odáig, hogy mondjuk Rousseau-t vagy Pascalt olvastasson ezekkel a gyerekekkel.

Végtelenül szimpatikussá az tette őt számomra, hogy könyvében nem akarja fényezni magát. Beszámol a kudarcairól, a kétségbeeséseiről –  a hibáiról, sőt bűneiről is, melyeket elkövetett tanári pályafutása során.

Engem ezek a könyvek, illetve a fenti idézetek több irányban indítottak elmélkedésre:

Egyrészt megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy nem feltétlenül a jó magaviseletű, jó tanuló diákokból lesz kiválóság a művészet vagy a tudomány valamely területén.

Másrészt azon is elgondolkodtam, hogy akiből nem lesz „valaki”, azért annak sem jár – sem az élettől, sem az iskolától, azaz, tőlünk, tanároktól – hogy gyerekkorát és kamaszkorát állandó rettegésben, megaláztatások között élje le.

Arra jutottam, az egyik fő probléma az, hogy aki tanárságra adta a fejét, az általában sikeres volt iskolás korában, legalábbis abból a tárgyból, amit tanít. Így aztán el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az, amikor valaki esetleg már évekkel korábban elvesztette a fonalat, vagy pubertáskori lelki zavarok miatt egy árva hangot sem ért abból, ami az órákon zajlik.

A tanár általában elfelejtette azt is, hogy a szerelem és a barátság, vagy éppen az ezekkel kapcsolatos kudarc, a magány, mennyivel fontosabb ügy tud lenni, mint egy másodfokú egyenlet megoldása, vagy – hogy a saját házam előtt seperjek – mondjuk a szapphói strófa ritmusképlete.

 Most, amikor egyre több a diszlexiás-diszgráfiás, vagy figyelem- és viselkedés-zavaros gyerek, és a Daniel Pennac tanítványaihoz hasonló, halmozott hátrányokkal induló diák, a tanárok számára mindenféle módszertani továbbképzéseket indítanak. Pl. hogyan alkalmazzuk az érdeklődés felkeltésére az informatikai eszközöket – és még sok más ehhez hasonlót. Ezeket a módszereket persze meg lehet, és bizonyára meg is kell tanulni – de a módszerek nem elegendőek, fontosabbnak gondolom, hogy a tanár egyszerűen képzelje magát a diák helyébe, hogy ráérezzen a tudatlanság állapotára.

Sőt, az empátiánál is nagyobb szó, ami eszembe jutott. Annyira nagy szó, hogy le sem merem írni...

Inkább azzal a hasonlattal zárom ezt a cikket, mellyel Daniel Pennac könyve is befejeződik:

ha a szobánkba véletlenül betéved egy repülésben ügyetlen, idétlen kisfecske, és rémületében nem találja a kiutat, hanem többször is nekirepül az ablakkeretnek, mígnem elterül a padlón – nos akkor mi a teendő? Egyszerűen felemelni, a tenyerünkre venni, amíg magához nem tér, s aztán a társai után reptetni a nyitott ablakon át. Hogy nekünk, tanároknak ne kelljen magyarázni a bizonyítványunkat, mint Karinthy klasszikus novelláskötetében a bukott diáknak.

(2018.02.16.)

Forrás: http://www.rovart.com/hu/iskolabanat-avagy-magyarazom-a-bizonyitvanyom_3779

 

"Magyarázom a bizonyítványom" című kötetemről (Schäffer Erzsébet cikke a Nők Lapjában, 2018. május 30. 22. szám) Kattints a képre!

Tölgyesi József: Híres magyar személyiségek az iskolapadban (Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom...” Híres magyarok az iskolában. Kattints a képre! Megjelent: Könyv és Nevelés, 20. évf. 2. sz. / 2018, 93-95. old.

 

   Bár utálták az iskolát, nevüket ma oktatási intézmények őrzik. Szent-Györgyi Albertnek magántanárra volt szüksége ahhoz, hogy leérettségizzen, Bíró László József (akinek a golyóstollat köszönhetjük) a tornán kívül minden tantárgyból elégségesre zárt, Eötvös Loránd pedig, bár kitűnően érettségizett, fizikából csak elégségest kapott. Petőfi Sándor és Arany János is otthagyta az iskolát, de bukdácsolt Munkácsy Mihály és Kassák Lajos is. Ennek ellenére kiváló írók, tudósok, művészek lettek. – Csakazért­is-emberek – így fogalmazott Csiffáry Gabriella, a fővárosi levéltár munkatársa a Magyarázom a bizonyítványom – híres magyarok az iskolában című könyv szerzője a napokban a megyei levéltárban tartott előadásá

Amíg az iskola elvárásainak próbáltak megfelelni, folyamatosan kudarcot vallottak.” Csiffáry Gabriella

Kitalált érettségi

A XX. századi írók, költők, képzőművészek, színészek és tudósok bizonyítványai, illetve az, ahogyan az iskoláról vallottak, arról tanúskodnak: a magyar iskolarendszer egy évszázaddal ezelőtt sem volt képes kezelni a különc, az átlagostól eltérő módon gondolkodó, betöretlen csikólelkű fiatalokat.

– A kutatásokból az is kiderül, hogy amíg a könyv később híressé vált szereplői a szüleik, illetve az iskola elvárásainak próbáltak megfelelni, folyamatosan kudarcot vallottak, ám amikor a saját belső motivációjuk került előtérbe, szárnyaltak – mondta Csiffáry Gabriella, aki nem titkoltan diákvigasznak is szánta a könyvet, hiszen abból egyértelműen látszik, hogy a múlt század legjelentősebb alakjainak is voltak nehézségeik az iskolában.

A kiváló színésznő, Honthy Hanna négy elemiig jutott, a Körhintából is ismert Soós Imre gazdaképzőt végzett, a remek író, Mándy Iván pedig lejegyezte: „amikor jó atyám annak idején iskolába vitt, akkor az utcán én azonnal elájultam”. A kubizmus hazai megteremtője, Kassák Lajos mindenből megbukott, Piszkos Fred „atyja”, Rejtő Jenő pedig egy állásinterjún járva kitalált magának egy gimnáziumi érettségit, sőt, azt is hozzátette, hogy az orvosi egyetemből is elvégzett három évet – ebből semmi sem volt igaz. A Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály otthagyta az iskolát és inkább katonának állt, Szabó Lőrinc pedig be sem iratkozott az egyetemre, mondván: nem akar szegény középiskolai tanár lenni. Móra Ferenc bevallotta: két dologhoz ért, a szappanbuborék-fújáshoz és a virágkötéshez – szerencsére az írással sem voltak gondjai.

Kollégium helyett színészet

Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső otthagyták az egyetemet, Ady Endre pedig négyszer futott neki a jogi tanulmányainak, mire ráébredt: ez nem az ő világa. Csontváry Kosztka Tivadar gyógyszerésziskolába járt, Meggyesi Ferenc pedig eredetileg orvosnak készült – mind a ketten végigbukdácsolták az iskolát, és bár elvesztettünk egy gyógyszerészt és egy orvost, nyertünk egy zseniális festőt és egy nem kevésbé nagyszerű szobrászt. Petőfi Sándort rengeteg iskolába megpróbálta berakni az édesapja, végül az utolsót is otthagyta, Arany János pedig annyira unta a református kollégiumot, hogy inkább vándorszínésznek állt.

Az iskola egy marhaság

A magyar prózaírás halhatatlan szerzőit, Mikszáth Kálmánt és Krúdy Gyulát alig tudták odaráncigálni az érettségihez, Karinthy Frigyes kilenc iskolába is járt. Radnóti Miklós úgy fogalmazott: „az iskola egy marhaság”, Weöres Sándor pedig azt írta: „enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben”. Illyés Gyulának sem maradtak meg jó emlékként a diák­évek: egyetlen tanártól egyetlenegy jó szót sem kapott. A Tüskevárt megálmodó Fekete István három-négy tárgyból is megbukott, mint ahogy a később Drakulaként híressé vált Lugosi Bélának is szinte csak elégtelenjei voltak.

Bukdácsoltak színészkirályok és királynők: Latabár Kálmán, Kabos Gyula, Bajor Gizi és Márkus László is – utóbbi borzalmas 12 évnek nevezte az iskolában töltött időt, de Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill is gyűlölte az iskolát. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a saját területükön a legjobbak legyenek – a sors furcsa fintoraként pedig a legtöbbjük nevét ma már oktatási intézmények is őrzik.

– SZA –

Szamár az igazgató hátán

Az egri csillagok és a Láthatatlan ember írója, Gárdonyi Géza már fiatalon tudta, hogy őt újságírónak szánta a végzet, és azzal is tisztában volt, hogy sokkal többet tud az irodalomról, mint amit az elégséges jegye mutat. Annyira nem vette komolyan az iskolát, hogy egyik alkalommal szamarat rajzolt az igazgató hátára – persze, kicsapták. „Annyi huncutság volt bennem, hogy ha három személyiségem lett volna, mind a hármat kicsapták volna” – fogalmazott.

Közölve: Hajdú Online, [Haon Sziréna] 2019. március 16. Forrás: http://www.haon.hu/hires-magyarok-akik-utaltak-iskolaba-jarni/4173376

 

TÉNYEK ERŐDJE. A tudomány és a spiritualitás határain. Tények gyűjteménye.

2019. március 22., péntek

Petőfi, Szent-Györgyi, Kabos - nem tudott mit kezdeni velük az iskola / "Az iskola egy marhaság" :

Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen.
És még sokáig folytathatnánk a sort. Nagyjából így nézne ki egy később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredménye. A nemrég megjelent „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetben 82, a maga műfajában zseniálisat alkotó ember iskolai pályafutásának járt utána Csiffáry Gabriella. A levéltáros mintegy félszáz gyűjteményben kutatott öt évig az ismert alkotók iskolai dokumentumai iránt.
A gyűjteményből kirajzolódó kép cseppet sem meglepő. „A későbbi zsenik betöretlen csikólelkének, kreativitásuknak nem felelt meg az adott kor iskolarendszere” – foglalja össze a hvg.hu-nak a szerző a kötet tanulságait. Azt is hozzáteszi, hogy a rossz iskolai eredmények mögött társadalmi és családi traumák is állhattak, de összességében leginkább az mutatkozik meg, hogy az iskola soha nem tudott mit kezdeni az átlagostól eltérő, kiugróan tehetséges, szerteágazó figyelemmel bíró, esetleg későn érő gyerekekkel.

A Nobel-díjas is bukdácsolt.

Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki nem tanított arra, hogyan éljek. Senki nem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából.”
Így emlékszik vissza például Szent-Györgyi Albert az iskolás éveire. Később magántanárt fogadtak mellé, a családban hülyének nézték, végül 1911-ben csak elvégezte a középiskolát (az érettségin egy sor elégségessel). Nagy nehezen megengedték neki, hogy ezután laborba menjen dolgozni. Közben beiratkozott az orvosi egyetemre – itt viszont leckekönyve szerint végig kitűnő volt. És 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért.
Csiffáry Gabriella a korábbi könyveihez végzett kutatásaikor figyelt fel arra, hogy az általa csodált zsenik jó része nagyon nehezen indult az életben. „Már gyerek-, és kamaszkorukban igen sok sérelem érte őket, és különösen az iskolában. A kötetben szereplő 82 író, színész, tudós döntő többsége nem eminens tanuló volt, nehezen lehetett őket betörni, sőt nem is lehetett. A könyv arról szól, hogy bár mély traumák érték őket, ennek ellenére talpra tudtak állni, és lám, utat tört a tehetségük.”
A tehetség deviáns

A levéltáros hozzáteszi, ilyen szempontból semmit nem változott az iskolarendszer. Az ő fiai is végigszenvedték a református gimnáziumot, nagyon kemény dolgoknak kellett megfelelniük. „Egy művész, egy író, költő hogy tudna ezeknek megfelelni?”
Ehhez hasonló érvekkel ostorozza gyakran Vekerdy Tamás is a már megint egyre inkább egységesítésre törekvő, a devianciát sem pozitív sem negatív irányba nem tűrő magyar iskolát. „Hülyeség megkövetelni, hogy például az első év végére mindenki olvasson, nem minden gyerek ugyanabban jó” – fakadt ki korábban.

Vekerdynek is vannak „zseni-példái”. A világhírű fizikus Stephen Hawkingot szokta például emlegetni, aki nem tudott megtanulni alsó tagozaton írni-olvasni. Picasso szintén nem, ő ráadásul matekból is nagyon gyengén teljesített. „Zseni volt, de a mai magyar oktatási rendszerben értelmi fogyatékosnak mondanák, mert későn tanult meg olvasni és számolni” – jegyezte meg a pszichológus. De Sir Winston Churchillt is „butácska gyerekként” emlegették, többen meg akarták buktatni. Vekerdy szerint a tehetség deviáns, gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám a jelenlegi oktatási rendszer a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.
 

De térjünk vissza a Csiffáry-kötetre, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a mai, hanem a korábbi magyar iskolarendszerek sem kedvezetek a tehetségeknek. A kötetből nemcsak megismerhetjük minden abban szereplő művész, tudós iskolai karrierjét, hanem a bizonyítványaikról fotókat is böngészhetünk. Ez azért is érdekes, mert kiderül, milyen tantárgyakkal kínozták az adott kor nebulóit.

Például Gárdonyi (akkor még Ziegler) Géza a Pesti Református Főgimnázium 1876/77-es tanévében a következőkkel birkózott: vallástan (elégséges), magyar (elégséges), latin (jó), német (jeles), földrajz (jó), mennyiségtan (elégséges), szépírás (jó), természetrajz (jó), és rajz (elégséges).

Talán a legjobb részek a kötetben azonban azok, ahol egy-egy vallomásban, önéletrajzi részletben maguk a kötet alanyai írják le, milyen élményeik voltak az iskoláról. „Kétszeresen bizonyítom így az igazamat: a levéltári okmányok mellett ők maguk mondják el, hogy nem voltak jó tanulók, hogy csődöt vallottak” – teszi hozzá Csiffáry.

„A tanulás csak rabmunka volt”

Móricz Zsigmond például a sárospataki kollégiumi éveiről a Nyugatban így írt magáról harmadik személyben. „Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulás csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne, mert már megnyílt a szeme, s a figyelme nagyobb dolgok iránt, és művészettörténelmet tanult, s történelmi munkákat olvasott… Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben az iskolában csak biflázással lehetett sikert elérni.”
Weöres Sándor a soproni reálgimnáziumi éveire így emlékszik: „Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák. Enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben, és nemigen tanultam. Csak azt tanultam, ami érdekelt. És amelyik tantárgy nem vonzott, azokról szinte sejtelmem sem volt. Nem volt a tanáraimnak könnyű dolga velem, és hát a középiskolás pályám ennek megfelelően elég viharos volt.”
„Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához” – Mándy Iván visszaemlékezése is jellemző iskolaélmény a deviáns diákoknak. Egyébként az is visszatérő elem az életrajzokban, hogy ha akadt egy-két jó tanár, az addig bukdácsoló diákok megtáltosodtak.

De a tudósok sem voltak nagy rajongói az iskolának, erről írt, mint láttuk Szent-Györgyi Albert, de Szentághotai János is hírhedt rossz tanulónak írja le önmagát („a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás.”), és a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is („…bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek”).

Tényleg Horger Antal volt a mumus?

Csiffáry Gabriella a kötetben egy sor legendát is igyekszik cáfolni, amiket sokszor maguk a művészek keltettek. „Egy befutott, híres színésznő miért vallotta volna be, hogy bukdácsolt az iskolában? Snassz lett volna” – mondta a szerző.

A levéltári dokumentumokból például kiderült, hogy a József Attila által a Születésnapomra című művében megverselt Horger Antal-ügy sem egészen úgy volt, mint ahogy mindannyian ismerjük. Csiffáry korábban a költő pereit kutatta, így a 18 éves korában ellene a Lázadó Krisztus című verséért vallásgyalázásért indított pert is. Ezt 1925. március 24-én zárta le a Kúria, és felmentette a költőt a vádak alól. Másnap, március 25-én jelent meg a Tiszta szívvel, amiből a Horger Antal-József Attila purparlé lett.

„Gondoljunk bele, egy másfél évig tartó, egészen a Kúriáig jutó per nem rettentette meg József Attilát, hogy kiadja a verset. És ezután, egy egyetemi tanár azt mondja, hogy emiatt nem lehet belőle soha tanárember. Dehogynem! És lehetett volna bölcsész is. Mellesleg a gonosz oktató elmélet ellen szól az is, hogy József Attila négy felsőoktatási intézménybe járt, és egyiket sem fejezete be. Én egy kicsit legendagyártásnak vélem ezt a Horger-ügyet” – magyarázza a levéltáros-kutató.

Petőfinek is van egy hasonló, önmítosznak tűnő visszaemlékezése a selmeci líceumból. A költő szerint az egyik tanára, Lichard Dániel a „magyarellenessége” miatt buktatta meg. Ezt azonban semmi nem támasztja alá, sőt a levéltári dokumentumok szerint több más tárgyból is megbukott. Sokkal valószínűbb, hogy az apja ezért vette ki az iskolából.

Mint ahogy önlegenda az is, hogy Bródy Sándor Egerben befejezte a középiskolai tanulmányait. Valójában nem jutott el soha az érettségiig. Szabó Lőrinc viszont az egyetemista éveiről beszél, de kiderült, ugyan bejárt az egyetemre néhány előadásra, de soha nem iratkozott be.

Ugyanígy Jávor Pálnak, vagy Rejtő Jenőnek is tele van csúsztatással az életrajza. „De hát nem lett volna Jávor és Rejtő az, aki, ha nem lettek volna ilyen nagyotmondók!” Utóbbi azt írja az önéletrajzában, hogy orvosi egyetemre járt. „Egy bánatot járt orvosi egyetemre! Kibukott egy gimnáziumi osztályból, átment egy polgári iskolába, de azt sem fejezete be.”
A Csiffáry által felsoroltak döntő többsége kudarcos iskolai pályát futott be, de van azért néhány kivétel is. Ady Endre (bár őt lumpolás miatt majdnem kicsapták a zilahi kollégiumból), Heltai Jenő, Soós Imre, Major Tamás például kitűnővel vagy jó tanulmányi eredménnyel zárta az iskolai tanulmányát. Több olyan életút is van, amiből az derül ki, hogy a kezdeti kudarcos iskolai évek után később akár kitűnő tanulókká is váltak a nagyjaink, ezt ma úgy mondanánk, hogy sokan „későn érő típusúak” voltak.

A kötetben szereplő egykori „iskola rémei” ma a tankönyvekben köszönnek vissza, a kulturális, tudományos kánon részei. Azaz a mai iskolások az ő életüket, műveiket „nyögik” a tanórákon.

(2017)

Forrás: https://hvg.hu/kultura/20171117_tudos_kolto_iskola_zseni_bukas_bizonyitvany_tanterv_csiffary_gabriella
 

"Az iskola egy marhaság" (Demokrata)

 

Ez a Radnóti Miklóstól származó mondat is szerepel Csiffáry Gabriella legújabb, Magyarázom a bizonyítványom című gyűjteményes kötetében. Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa ezúttal nyolcvankét magyar híresség iskolai kudarcaival, ritkábban sikereivel ismerteti meg az olvasót.

 A negyven magyar és határon túli közgyűjteményből, iskolai irattárból és családi hagyatékból előkerült dokumentumok, levelek, illetve saját visszaemlékezések alapján összeállított gyűjtemény igazolja-e azt a közkeletű vélekedést, miszerint a zsenik már gyermekkorukban kilógnak a sorból?

 Történész-levéltárosként közel harminc éve kutatom a magyar hírességek életét, minden olyan tárgy, apró levél, személyes dokumentum érdekel, ami tőlük származik. Jó néhány kötetem megjelent már az ő rejtett arcaikról, kevésbé ismert oldalukról, és hamar felfigyeltem arra, hogy a legtöbb nagy emberünk hivatalos, iskolában tanított életrajza kisebb-nagyobb pontatlanságokat tartalmaz. Így kezdtem el még a korábbinál is alaposabban kutatni az elsődleges forrásokat – születési és halotti anyakönyvek, visszaemlékezések, önéletrajzok, levelek, stb. –, amelyekből kirajzolódott még valami: szinte az összes nagy tehetségű ember szenvedett az iskolában, gyakran már az elemiben átlagon alul teljesítettek. Nagyon izgatott, mi lehetett ennek az oka, így kezdődött az az ötéves nyomozás, amelynek eredménye most került a könyvesboltok polcaira.

– És mi lehetett ez az ok?

 Nincs új a nap alatt. A nagyon okos, tehetséges, ezért gyakran hiperérzékeny, öntörvényű gyerekek ma is ugyanazt élik át: a pedagógusoknak nincs idejük külön foglalkozni velük, ezért vagy csendben unatkoznak, vagy izgágaságuk miatt a hátsó padokba kényszerülnek. Hogy ez hasonló módon történt akár több száz évvel ezelőtt is, legjobban a személyes visszaemlékezések bizonyítják. Bessenyei György írja például sárospataki professzorokhoz írt levelében, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, „léppel fogni az aranyos stiglicet, mely dolog több örömet adott szívemnek, mintha most országot nyernék”. Csontváry Kosztka Tivadar konkrétan kifakad a visszaemlékezéseiben, mennyire utálta a tanulást, inkább a virágokat bámulta, vagy madarakat gyűjtött helyette. Mándy Iván ájulásig fokozódó rosszullétről beszél az iskola kapcsán, míg Illyés Gyula arról ír, hogy öt elemibe járt és három középiskolába, ami nem világlátottá, hanem világriadttá tette, pláne, hogy sehol nem akadt egyetlen tanár sem, aki egy jó szót szólt volna hozzá. Még Szent-Györgyi Albert is csak az utolsó évben kapta össze magát, saját bevallása szerint az volt a probléma, hogy nem tanították meg tanulni, nem mutatták meg neki a világot, hanem beszuszakolták a padba valaki mellé, és végiggördítették a gyárszalagon. A legérdekesebb mégis talán a kitűnő tanuló Arany esete, aki fogta magát, és szintén az unalomra hivatkozva 1836-ban önszántából, az iskolai tanulmányai befejezése előtt elhagyta a debreceni kollégiumot, és vándorszínésznek állt.

– A kötetben szereplő bizonyítványmásolatok többsége sem a legjobb jegyekről tanúskodik.

 Pontosan. Pláne már az egyetemi évek alatt, mert azért voltak néhányan, akik valahogy csak elvergődtek odáig, ott nem volt ritka a folyamatos bukdácsolás. Persze mindezért nemcsak az akkoriban nagyon szigorú iskolai regulák voltak a hibásak. Sokuknál családi tragédiák szóltak közbe, nem beszélve a különösen a XX. században sorozatos történelmi kataklizmákról. A nemzetet ért rengeteg pusztítás, veszteség természetszerűleg beszivárgott a gyermekek mindennapjaiba. Ezt is akartam mutatni ezzel a könyvvel: hogyan lehet ilyen áldatlan állapotok közt, sorstragédiák árnyékában, a sok személyes kudarc – eltanácsolások, megszégyenítések, kirúgás, iskolaváltások, szegénység – ellenére mégis a tehetségünk meghatározta saját utunkra lépni. Gondoljunk csak Adyra, aki négyszer ugrott neki a jognak. Majd amikor ennek hátat fordított, és azt kezdte csinálni, amihez alkata, tehetsége volt, tudott csak zsenivé válni.
 

– Nagyon érdekes Petőfi esete is, aki a középiskolát a pesti evangélikusoknál kezdte, aztán átment a piaristákhoz, járt az aszódi, a selmeci, végül a sárospataki gimnáziumba is. Gyakran emlegetik, hogy Selmecbányáról azért kellett eljönnie, mert túlzott magyar érzelmei miatt megbuktatta a tanára. Vándorlását tekintve gyanús, hogy ez a történet ebben a formában mégsem lehet teljesen igaz…

– Mi volt, hogy volt pontosan, ma már nehezen deríthető ki, de az biztos, hogy végignéztem a korabeli iskolai anyakönyveket, abban az évben nyolc másik diákot is megbuktatott az a tanár… Ráadásul Petőfi maga írta német nyelvű önéletrajzában, „hogy mindenféle szubordinációval szemben ellenszenvet érzett”, „ezért többször megszökött az iskolából”. Ez olyasfajta legendagyártás lehet inkább, mint József Attila és az őt a közhiedelem szerint a szegedi egyetemről eltanácsoló Horger Antal ügye. Semmilyen irat nem bizonyítja ugyanis, hogy József Attila ellen bármikor is hivatalos fegyelmi eljárás indult volna a Tiszta szívvel című verséért. Hogy az egyébként kitűnő nyelvészprofesszor és a közte folyó irodai beszélgetés miként zajlott le, amelynek későbbi utóéletét meghatározta a költő szuperérzékenysége, sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: József Attila más egyetemet sem végzett el soha. Ahogyan például Móra Ferenc is abbahagyta felsőfokú tanulmányait, igaz, ő a szegénység miatt, és Mikszáth, Móricz, Karinthy vagy Rejtő sem szerzett diplomát. Még ha utóbbi azt is állította egy álláspályázathoz írt önéletrajzában, hogy az orvosi karra járt.

– Egyfajta hőstelenítés volt tehát e könyv célja?

– Egyáltalán nem akarok és nem is akartam soha senkit leszállítani a piedesztálról. Inkább úgy mondom, hogy számomra, talán a szakmám miatt is, nagyon fontos, hogy ha már József Attila szóba került, mindig az „igazat mondjam, ne csak a valódit”. A rosszul berögződött nemzeti és önlegendáriumokat igenis szét kell törni, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Egyszerűen csak annyit szerettem volna ezekkel a szigorúan a tényekre alapozott írásokkal megmutatni, hogy a tehetséget nem lehet elfojtani. Ezek az emberek nem az iskola miatt, hanem a saját belső erejük, bátorságuk, kitartásuk révén lettek azok, akik. Itt van például Karinthy. A gyerekkori, kamaszkori naplói helyesírása szörnyű, a mondatok befejezetlenek, mintha súlyos diszgráfiában szenvedett volna. Miközben már szinte gyerekként olyan verseket firkantott, hogy az állunk leesik. De hogyan lett volna belőle az, aki, ha hisz a tanárainak, megadja magát és beáll a sorba?

– Senki a több mint nyolcvan ember közül nem említi jó szóval egyetlen volt tanítóját sem?

– Egy kezemen meg tudom számolni a pozitív példákat. Mándy Iván Áprily Lajost hozza fel, aki tanította és akinek az óráira legalább érdekes volt bejárni. A közröhejjé válástól való félelmében feleltetéskor szinte katatóniába eső Feleki Kamill is megemlékezik egy végtelen türelmű tanáráról, aki hajlandó volt végighallgatni a nyögdécselését, ahogy a rettenetesen mélyről jövő, kitűnő bizonyítványaival mindig megfelelni akaró, súlyosan dadogó Őze Lajos szintén említ egy hasonló esetet.

– Vagyis, a kötet egyszerre üzenhet a tehetségeket ma sem mindig felismerő pedagógusoknak és a rosszul tanuló kamaszgyerekeik miatt aggódó szülőknek?

– Azért vigyázni kell, hiszen nem minden bukdácsoló diákból lesz Kassák Lajos, Jávor Pál, Bíró László, Honthy Hanna, Hajnóczy Péter. Függetlenül az egyébként sokszor félresikerült egyéni sorsuktól. Semmiképpen nem arra biztatnám tehát a gyerekeket, hogy ne tanuljanak. De örülök, ha a könyvem érzelmeket vált ki az ilyen kérdésekkel kapcsolatban. Mert az felráz minket abból a fajta irigységből, hogy aki tehetséges, híres, okos, szép, annak minden olyan könnyen megy. Miközben éppen ezekből az iskolai példákból látható: a legtöbbjük már gyerekként nehezített terepen mozgott, bőven akadnak az életükben hibák, hiányosságok, kudarcok. Ezeket megismerve viszont kicsit közelebb kerülnek hozzánk, átlagemberekhez – és velük együtt talán az életművük is.
 

(2017)

Forrás: http://www.demokrata.hu/hir/kultura/az-iskola-egy-marhasag

FORRÁS: http://tenyekerodje.blogspot.com/2019/03/petofi-szent-gyorgyi-kabos-nem-tudott.html

Román Győző: Rabmunka

   Olvasom, mennyi szépet írnak, s mondanak még szebbeket az iskolakezdésről. Eszembe jutnak a valahai iskolakezdések, amikor az osztálytársakkal és néhány tanárral való találkozásokon kívül semmi vonzót nem találtam a biflázás újbóli megkezdésében. Ahogy az unokákat meg a rokon gyerekeket elnézem, ma sincs ez másképpen. Mert arról ugyebár kevés szó esik, hogy jelenkori nagyjaink többségének nyűg volt az iskola, és éppen a magolók többsége nem futotta be az elvárt szakmai pályát.
Látom, vannak iskolák, amelyek kiválasztják maguknak a szerintük legjobb tanulókat. Csak éppen nem a legtehetségesebbeket. Ennek bizonyítására odaadnám minden pedagógusnak Csiffáry Gabriella tavaly megjelent, Magyarázom a bizonyítványom – Ismert emberek az iskolában című kötetét. A szerző a maga műfajában zseniálisat alkotó emberek iskolai pályafutásának járt utána, s ezek, éppen az iskolarendszer hibái miatt, nem mindig „teljesítettek” az ősi „skola” padjaiban.
Nos, a jelenleg is tetten érhető, egységesítésre való törekvés nem tesz jót a tehetségek kiválasztásának. Nagyon sok zseni – pl. a fizikus Stephen Hawking vagy a képzőművész Pablo Picasso – az első osztályokban nem tudott megtanulni olvasni. Sir Winston Churchillt pedig szó szerint többször is ki akarták dobni az iskolából. Most is butának mondanák, és egy elit iskolából eltanácsolnák. Mint amiképpen ugyancsak hátramaradottnak mondanák a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet, aki kimaradt az iskolából, majd magántanulóként épphogy átbukdácsolt az érettségin. Az anatómus Szentágothai János is hírhedten rossz tanuló volt. Az író Móricz Zsigmond a tanulást „rabmunkának” tekintette, de a költő Weöres Sándornak is viharos volt „a középiskolai pályája”…
A példák sora hosszú, de ez nem jelenti azt, hogy minden rossz tanulóban zseni rejlik. De azt igen, hogy az egyenoktatás, az egyetlen úton egyetlen válasz elérése és ennek megkövetelése már régen túlhaladott elmélet. Ez egyáltalán nem járul hozzá – bár állandóan ezt ismétlik a fiataloknak – „az életre való felkészítéshez”. Viszont a fentebb felsoroltak mellett az iskolában elégtelent vagy elégséges osztályzatot kapó Petőfi Sándor, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, József Attila, Rejtő Jenő, Jávor Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Kabos Gyula, Eötvös Loránd is jelesre vizsgáztak az életben.

Közölve: Székely Hírmondó, 2018.09.11. Online forrás: https://www.hirmondo.ro/velemeny/rabmunka/?fbclid=IwAR1UTQ7d3dmRT2qUnZyW2SXCOZsaSeDEpugtoIcLhI3s39VcpCXjr4N9a5E

Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje. Corvina Kiadó, 344 oldal, 2019.

Nagy emberek, nagy szenvedélyek

Ha volna még valamirevaló műveltségi vetélkedő, ami egyszerre szórakoztató és tartalmas, Csiffáry Gabriella új kötete, A tábornok kertje kincsesbánya lehetne a szerkesztőknek a kérdések összeállításánál. Tudta-e valaki például – magam biztosan nem –, hogy József Attila vagy épp Erkel Ferenc kitűnő sakkozók voltak, sőt, neves zeneszerzőnk még a Pesti Sakk-kör elnöke is, amelyet Széchenyi István fia alapított. Bolyai János komponista-kamarazenészi pályafutásáról sem szoktak gyakran megemlékezni az életrajzok, vagy említhetnénk Deák Ferencet, akit gyakran látunk az ábrázolásokon pipával a szájában, de hogy némelyik művészi darabot saját maga faragta, valószínűleg kevesen tudják. Beszélhetnénk a sportokról is: a gyenge fizikumúnak látszó Radnótiról biztosan nem gondolnánk, hogy futásban és futballban is jeleskedett, vagy Széchenyiről, hogy szenvedélyes evezős volt.

Ezek persze csak kiragadott példák a kötet pazar felhozatalából, amely lapról lapra ámulatba ejti az olvasót. A történész-levéltáros szerző sokat tesz azért, hogy lebontsa a levéltári munkáról szőtt sztereotipikus elképzeléseinket (poros, unalmas, aktaszagú és a többi), a levéltári forrásanyagokra támaszkodó köteteiben ugyanis egyre izgalmasabb témákba „nyúl bele”. (Nem szép szó, de jól érzékelteti az anyag gazdagságát, amelyben nyakig el lehet merülni.)

A híres emberek életrajzait és búcsúszavait közreadó könyvek után következett a Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról, majd 100 év legnagyobb magyar olimpikonjait bemutató kötet, ezután a Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve; nemrég a „Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában, és most itt A tábornok kertje. Híres magyarok szenvedélyei című gyűjtemény. A forráshivatkozásokra, gazdag bibliográfiára és jegyzetanyagra támaszkodó művek távolról sem száraz-tudományos munkák, sőt, igazi kulturális csemegék. A magyar művelődéstörténet legjobb és legszórakoztatóbb hagyományait idézik meg, a nagy tudású Ráth-Végh István juthat itt többek közt eszünkbe.

A tábornok kertje némi rokonságot mutat a Rejtett arcokkal, amelyben a neves tudósokat, művészeket, történelmi személyiségeket sokszor meghökkentő „civil” foglalkozásaik szerint ismerhettük meg. A tábornok kertje a szenvedélyekről szól, főhőse a homo ludens, játsszon bármit is és bármily komolyan. A könyvben felvonuló nagyszerű koponyák ugyanis kivétel nélkül megélték az életüket, tudták, hogy az igazán maradandó dolgokhoz nem elég az íróasztalnál ülni, sőt, általában valahol máshol születnek a csodák.

A szenvedély persze korántsem választható le az életműről és a személyiségről – többek közt ez a kötet egyik nagy tanulsága. A „nagy emberekről” elsajátított tömbszerű tudásunkból legtöbbször hiányoznak a finom részletek, s ezek nélkül a karakter nem tud életre kelni, marad „papírízű” vagy szoborszerű. Csiffáry portréi komplexebbé teszik a neves személyekről kialakított általános és tudományos képet, miközben egész korszakokat rajzolnak meg, hiszen egy-egy levél, naplórészlet, anekdota, kortárs cikk vagy fotó beszédesebb sok száz oldalnyi tanulmánynál. Erre érzett rá a szerző, amikor e felé az „élményalapú” művelődés felé kezdett tájékozódni, és olvasóval ennél jobbat aligha lehetne tenni. (Az oktatásban is megfontolandó módszer – elég azt felidézni, milyen hatékonysággal idegenít el bennünket az iskola Jókaitól már gyerekfejjel. Az a Jókai, aki lelép ennek a könyvnek a lapjairól, állítom, hogy nem ugyanaz az ember, akit a kötelezőkön kérődzve véres verejtékkel egykor befogadtunk.)

A kötet nyolc nagy témakörbe sorolva taglalja szereplők szerint a szenvedélyeket, hobbikat. A pár sornyi életrajzi adatok után a szöveg bevezet az adott művész, tudós vagy történelmi személyiség kedves időtöltésének hátterébe, majd a témába vágó valamely irodalmi részlettel színesíti ezt. Az anyag több évszázadot fog át: a 15. században született Beatrix királynétól Ottlik Gézáig vonulnak fel a szereplők. (Apropó, ez is remek kvízkérdés volna: vajon milyen rokon vonás köti e két embert össze?)

Érdekes, hogy a magyar anekdotakincshez mennyivel termékenyebb talajként szolgált például a kártya- és a lószenvedély, mint mondjuk a természetjárás. Talán nem véletlen, hogy a kártyások ragadták meg leginkább a szenvedély lényegét is:

„Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás (ezt is nehezen fogja elhinni, aki nem kártyás), nem is rossz szokás, hanem egyszerűen narkotikum”

– idézi a kötet Molnár Ferencet, és szinte ugyanezt fogalmazza meg Nagy Lajos:

„A kávéházba járás olyan szenvedélyemmé vált, mint némelyeknek a bódítószerek szedése: elkezdése után sohase tudtam róla lemondani…”

Ha „szenvedélytipológiai” alapon vesszük szemügyre az időtöltéseket, akkor a való élet elől menekvésnek (ami a kártya is) épp ellenkezője a Kodály megtestesítette attitűd, akinek a korszellem hatására a szabad levegőn végzett testmozgás egyfajta életfilozófiájává vált. Bartókot is lelkesen kapacitálta, hogy dobja le a ruháit, mint a könyvben közölt leveléből kiderül:

„És ami a fő, kezdek tájékozódni a világon t.i. egy csomó ilyen hely van még, lehet, hogy jobb is. Ezentúl a nyaraimat, ahogy csak lehet, meztelenül töltöm. Egész újjászületik az ember ettől. A legokosabb, amit tehetnél, ez: hagyd a fenébe az utazgatást, (mindig felöltözve, horreur!) siess ide, itt a legjobb alkalom megkezdeni a levegő fürdést, mert művészet az, óvatosan kell kezdeni. Ölts szandált, dobd el a kalapot és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön.”

Szintén életfilozófiából táplálkozik a kertészkedők lelkesedése; a pompás könyvborítón például Görgei Artúr látható kertészkosarával, kisásóval, kerti kalapban. Kazinczynál a műveltségről szőtt eszmény elválaszthatatlan része volt a kertkultúra, ezt az ideát vitte tovább Babits, ahogy Dohnányi „szépérzékének természetes függvénye” volt a virágok iránti rajongás, írja róla egy tanítványa. Hamvasnál már-már misztikus természeti kötődésről beszélhetünk, miközben – tudjuk meg a kötetből – ellehetetlenedett egzisztenciális helyzetének megoldása végett állt földművesnek.

Az utazás, a gyaloglás – a szellemes fejezetcím szerint Az apostolok lován megtett út – évszázadokig szinte önálló „műfaj” volt: zseniális irodalmi művek sora tanúskodik arról, hogy az ember- és életismeretnek, de az írásnak is magasiskolája volt a vándorbakancs. Még Móricz is riportokkal, úti rajzokkal kezdte. Beszippantja az olvasót az a Csokonai-levél, amelyben a költő az Aggteleki barlangban tett kirándulásáról számol be édesanyjának – minden mondata stilisztikai bravúr.

A könyv hőseit szüntelen hajtotta valami, legyenek bár a hegyek szerelmesei, (ahogy a vonatkozó fejezetcím is mondja), foglalkozzanak bár színészként festészettel, mint Jászai Mari, vagy festőként zeneművészettel, mint Kondor Béla. Ettől a „valamitől” voltak többek, és Csiffáry ennek a titoknak az állhatatos aranyásója. Erről szólt már a „Magyarázom a bizonyítványom…” is, amely azt mutatja be, hogyan nem tudta kerékbe törni és beskatulyázni az iskola a kivételes tehetségeket.

Még valamiről muszáj szót ejteni: a könyv egyedi képanyagáról. Nyilván mindenkinek lesznek kedvencei a ritka felvételek és grafikák között, itt csak egy-két szubjektív választás a legjobb fotók közül. Karinthy csíkos pizsamában, mellette Rejtő (szintén csíkos fürdőköpenyben) és Salamon Béla Siófokon, közvetlenül Karinthy halála előtt; Kodály a Tündér-sziklán mászva egyensúlyozik a levegőben valami lehetetlen pózban; Tersánszky Józsi Jenő orosz zenésznek beöltözve pózol, gitárral a kezében… Már csak ezek miatt is érdemes kézbe venni A tábornok kertjét, a többi ezer ok pedig a könyvben fellelhető.

Laik Eszter

Közölve: Librarius, 2019.11.29. Online forrás: https://librarius.hu/2019/11/29/csiffary-gabriella-a-tabornok-kertje-corvina-kiado/?fbclid=IwAR2jufvHv3jyG_a8Cu5B2L72yUmtAfwUDILuFMKwphTKromrpYqdPWSR7O0

Közölve: Nők Lapja - Tél (2019. december 5.)

 

Amiben egy színvonalon voltam „Velük”

2020. február 11., 18.42 Kedd

Van ennek az írásnak mondanivalója, de mélyről indulok, lehet, botladozom is egy kicsit, de lesz „végkifejlet”, majdnem csattanó.
Ez az ügy – téma – örök, mindig napirenden van. Engem egy karácsonyra kapott könyv okán piszkált fel, pedig azt hittem már nem is takar parazsat a lerakódott hamu:
 

Csiffrári Gabriella A tábornok kertje – Híres magyarok szenvedélyei – Corvina, 2019.

A könyvhöz nem nagyon nyúlok, mert minden szempontból erősen „védett”. Joggal, mert dokumentum jellege van. Források, fotók (még ha ismertek is) eredete pontosan megjelölve. A 344 oldalból inkább csak a 73-tól 118-ig terjedők érdekelnének (ez alkalommal) – A NAGY JÁTÉKOSOK – Híres kártyások – Az ördög bibliája – fejezet.

A Híres kártyásokat megelőző fejezet, Sakkozók – Ostábla is ide illik, de ez némileg még a tarokknál is magasabb színt.

Polcnyi könyvem foglalkozik a hajdani magyar társasági élettel, a budapesti kávéházakkal, a FÉSZEK klubbal.
Ezeknek többnyire könnyed, vidám a hangja, szórakoztatni akarnak. Nem is mindig hitelesek, ugyanazt a sztorit váltakozva más-más jeles személyiségekhez, politikusokhoz, írókhoz, színészekhez kapcsolják. Kalmár Tibor idevágó könyvei kedvenc olvasmányaim. A nagy nevettetők, A humor háza, Legendás komédiások, Séták a pesti éjszakában az ismertebb Kalmár Tibor-könyvek.
 

Mikszáth Kálmán Az én kortársaim (Athenaeum Rt. nyomása, 1904) műfajilag nehezen meghatározható, ma is érdekesnek mondható olvasmány. Ezt az album formájú könyvet a Kossuth Kiadó 2004-ben újra megjelentette.
Az illusztrációk közül kiemelkedik Ferraris Artúr Történelmi tarokkparti festménye és Révész Imre akvarellje, Bankett a „Rózsabokorban”.
Kellér Andor Bal négyes páholy című regényes korrajza Budapest színházi világát és annak társadalmi hátterét mutatja be az I. világháborút megelőző évektől, a harmincas évek derekáig.
Irodalmi kávéházak Pesten és Budán (Szentes Éva – Hargittay Emil, Universitas, 1998), Törzskávéházamból-zenés kávéházba, séta a budapesti körutakon (Saly Noémi, Osiris Kiadó, 2005) hű tükörképét adja annak az életnek, amely szinte kötelező volt az írók, újságírók, művészek, színészek és a politikusok számára is.
Távolról sem marasztalom el azokat, akik nem ismerik a magyar irodalom idevágó könyveit. Van értékesebb, érdekesebb része is könyvtárainknak. Az olvasáson kívül magam is csak két alkalommal ízlelgettem a kávéházi életet: 1958 novemberében a NEW YORK-ba merészkedtem be, majd évtizedek múlva a frissen megnyílt CENTRÁLBA.
Ami pedig a kártyásokról alkotott véleményemet illeti, tudom, a játékszenvedély súlyosabb átok, mint az alkoholizmus, vagy a drogok. Nehezebben gyógyítható. Amikor megtanultam alsózni, és mások is meggyőződhettek, tudok gyorsan 82-ig számolni, egy kicsit többnek éreztem magamat. A kártyakompániában!

Ha a felsorolt művekben találunk is túlzásokat, való igaz, hogy a bohém élet hangulatában, baráti társaságokban egyetlen éjszaka vagyonok cseréltek gazdát. Komikumban, tragédiában végződő kártyapartit egyaránt feljegyzett a krónika. A kártyakódex előírásai kíméletlenek voltak.

Csiffráry Gabriella könyvében talán nem is a kártyásokról szóló oldalak a legérdekesebbek.

A már befutott, megállapodott, anyagilag megerősödött hírességek zenekedvelő-, rajzoló- festő-, fafaragó-, kertészkedő- utazó-, kiránduló-, sport-, hegymászó-, vagy egyszerűen gyalogló- szenvedélyének, függőségének leírása a nagyobb értek. Ez már része az általános műveltségnek.
Az érdeklődésem – ez alkalommal – mégis a kártyások felé fordul.
Nem Rákóczi Ferenc, Liszt Ferenc, Tisza Kálmán, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór nyugalmát bolygatom meg; a kicsit közelebb hozható Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Nagy Lajost, Rejtő Jenőt és József Attilát említem.
Rejtő Jenő a regényeiért kapott friss honoráriummal a kártyaklubba sietett, s anélkül, hogy egy skatulya gyufát vásárolt volna belőle, egy éjszaka az egészet, akár 50 000 pengőt is eljátszott. József Attila kisebb összegeket veszíthetett csak, de azok nagyon fájdalmasak voltak.
Ottlik Gézát (Iskola a város szélén szerzője) úgy emlegették, mint a magyar bridzs világhírű csillagát.
 

Hát én azt mertem állítani, hogy ezekkel az irodalmi, művészeti és történelmi nagyságokkal, mi aradiak – Bognár Gergely, Gnandt János, Kádár Mátyás, Kovács Mihály, Kovách Géza, az írás szerzője, Wolz Jakab legalább egy színvonalon alsóztunk. Bizonyítani nem tudom, mert soha sem játszhattunk velük, de a mi hetes kompániánkból, bármikor összeállíthattunk egy négyes válogatottat, amely minden szempontból eséllyel vette volna fel a versenyt „Velük”.
Veszekedtünk, csapkodtunk, felugráltunk, talán még csaltunk is, de egy valami az „aradiaknál” nem fordulhatott elő, nem csináltunk kártyaadósságot, és soha senki nem veszíthetett annyit, hogy apró bosszúságon kívül más baj érje.
Banikban játszottunk, ez is magasra emelte az adrenalin szintet.
Még hogy elnyerjük a barát vagyonát, fizetését?
Ezt a mi kártyakódexünk szigorúan tiltotta.
Nem párbajoztunk, még csak nem is verekedtünk.
Nem cáfolhat meg senki, mert a „hetekből” egyedül maradtam, s ha kérdeznek, Kovács Miska bácsit idézem:
„Csak azért nyersz – ez Gazsinak is szólt –, mert nem tudsz játszani.”
 

Réhon József

Közölve: Nyugati Jelen, 2020. február 11. Online forrás: https://www.nyugatijelen.com/allaspont/amiben_egy_szinvonalon_voltam_veluk.php?fbclid=IwAR0mWJCID0Exg7q7gQ8VsgQGTrkqYDpUPG6s7bNKb9Ib_sVWiCKTGdzy4E4

 

 

Könyvajánló - Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje

Közismert emberek kevésbé ismert tevékenységei

 KultuPara, 2020. június 10. 06:39 - Carbonari

Tudtad, hogy Eötvös Lóránd gyakorlott hegymászó volt? Jókai szenvedélyesen tarokkozott, Kossuth elismert botanikus volt, Arany János pedig több hangszeren játszott.
Közismert emberek kevéssé ismert tevékenységei kerültek ebben a műben megörökítésre.  Szenvedélyek, hobbik valamiért vagy valami ellen.

A képen a kiadvány fedlapja látható, amelyen Görgei Artúrról kb. 1890 körül készült fénykép látható.

A Corvina Kiadó Csiffáry Gabriella tollából híres magyarok szenvedélyeinek ment utána A tábornok kertje című művében. Az igényesen kialakított könyvben idézetek, visszaemlékezések, ritka fotók köszönnek rá az olvasóra, miközben ciccegve, fejcsóválva, kuncogva, elképedten, vagy éppen sajnálkozva meredünk rá a sorokon keresztül örömökre, bánatokra, sorscsapásokra, kisiklott életekre, esetleg beütött tevékenységekre.

"Elgondolkodtató, hogy életünk során hány szenvedélynek és hobbinak hódolunk, s ezek hogy hatnak vissza ránk. De akár véletlenül, akár tudatos döntés következtében válunk egy-egy szenvedély rabjává, bizonyos, hogy beépül az életünkbe, a kultúránk részévé válik, és szerepet játszik a karakterfejlődésünkben és döntéseinkben." - írja a szerző előszavában. A sakktudás komoly stratégiai helyzetek megoldásához vezetett el Zrínyi Miklós, Erkel Ferenc, vagy Bláthy Ottó Titusz életében, míg mások kertészkedtek vagy hangszereken zenélve mulatták az időt saját örömükre.

Ezek a szenvedélyek, hobbik persze nemcsak szórakozást jelentettek, hanem bizony vígaszt is: Kossuth Lajos teljesen elmerült a botanikában, miután 1867-ben megtörtént az általa olyan nagyon nehezményezett kiegyezés, de Görgei Artúr, a világosi fegyverletétel vezénylője is visegrádi hobbikertészkedésbe fojtotta a magyar közvélemény rettenetes átkait, akik fenti cselekménye miatt árulónak bélyegezték meg.

A kötet segít feloldani ismert ellentmondásokat a közismert szereplők és életrajzuk, valamint műveik között húzódó értetlenségeket, bár, "a történetírás, ha mégoly józan is, és mégoly jóakarattal igyekszik is a tárgyilagosságra, mindig költészet marad, és harmadik dimenziója a feltételezés" (Hermann Hesse). Csiffáry Gabriella kutatása és az eredmények olvasó elé tárása hús-vér, valódi emberekké varázsolja az irodalom, történelem, tudomány vagy politika lapjairól tisztelt nagyságokat.

Nem kevéssé érdekes Karinthy Frigyes sakkszenvedélye sem, amely kitűnő írások ihletője lett a neves író-költő nagyságnál. Hangosan felröhögtem (bocsánat, de tényleg, nem érdemes mismásolni, finomítani azt a gyomorból jövő nyerítést), amikor elolvastam a Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával című írását. Ott tört fel belőlem elemi erővel, amikor odaértem a sorok között ahhoz a kifejezéshez, hogy "a futár cukkol egyet a kezemben..." - aki úgyszintén idáig ér a mű abszolválásában, írja meg nekem feltétlenül, ha neki sikerült megőrizni a fapofát.

Átböngésztem korábbi sakkfolyóiratokat is, Karinthy cikkcímét keresőbe dobva, sokan lehozták ezt a humoreszket vagy hivatkoztak rá, sőt, olyasmivel is találkoztam: milyen kár, hogy Karinthy és Szabó László sakkpartijának szakmai leírása nem maradt fenn.

A dokumentumok, legyenek azok családi, baráti vagy hivatalos levelezések, papírra vetett visszaemlékezések, eddig ismeretlen vagy alig ismert fényképek, festmények új forrásokat jelentenek a múlt fel nem tárt dimenzióihoz, kiaknázható lehetőségek régi kultúrák társadalmi, szellemi arculatának megismeréséhez. 

A mű megírásáig elvégzett munka nagyságát el lehet képzelni a köszönetnyilvánításban jelzett kéttucatnál többnyi múzeum és könyvtár dolgozóinak kutatásban segítséget nyújtók számát szemlélve, valamint a könyvben szereplő hírességek még élő hozzátartozóinak nyilatkoztatása sem két perc lehetett - amely természetesen a hitelesség alátámasztására is jó példa.

Az olvasó pedig miért vegye kezébe ezt a kötetet? Mert olyan jó kicsit leszállítani a piedesztálról nagyjainkat, még ha illő tisztelettel is. És ha napjaink pletykalapjai nem is érdekelnek, azért van abban valami csiklandozó, amikor egy Széchenyi, Kossuth, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Karinthy Frigyes (stb.) viselt dolgairól olvashatunk, nem?

Közölve: https://kulturpara.blog.hu/2020/06/10/szenvedelyek_hobbik_valamiert_vagy_valami_helyett

Közölve: Pesti Műsor online: https://www.pm.hu/index.php?sect=konyv&alsect=cikk&id=11746

 

 

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt.” Zsenik mesélnek: híres magyarok az iskolában. Könyvajánló

(2020.08.20.)

Életszépítők ökokreatív életmód magazin

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kucarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

Szent-Györgyi Albert mondta ezt korai iskolás éveiről, és annak tükrében, hogy a felmenői között számos professzort, orvost találunk, ő maga pedig a leghíresebb magyar Nobel-díjasok egyike, aki korszakos felfedezésével anyák ezreit mentette meg a végzetes kimenetelű gyermekágyi láz okának felfedezésével, majd a világon elsőként izolálta a C-vitamint, konstatálhatjuk, hogy semmi nincs kőbe vésve. Számos példa bizonyítja, hogy aki gyermekként a tanulmányaiban az „átlaghoz” mérten alulteljesít, az felnőttként kiemelkedőt érhet el. A tehetség nem feltétlenül mutatkozik meg az iskolapadban, nem feltétlenül érhető tetten az osztályzatok szintjén, mégis, valamilyen módon utat tör magának (szerencsés esetben).

A sikertelenséget megélő diákok közül való többek között József Attila, akit professzora, Horger Antal eltanácsolt a tanári pályáról („Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj…”, ld. Születésnapomra c. vers), de 2020 nyarán nagyon sokan idézték fel a 47 éves korában elhunyt világklasszis vízilabdázó, Benedek Tibor szavait is: „…Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. (…) Ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”

Rengeteg hasonló példát lehetne sorolni a régmúltból és napjainkból is.

Aki szereti a fordulatos sorstörténeteket, lubickolhat az élményben a Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában c. kötet által. Rendhagyó sikertörténetek tucatjait gyűjtötte egy csokorba és adta közre könyv formájában a Corvina Kiadó, Csiffáry Gabriella szerkesztésében. A kötet tartalmas, érdekes és mindenekelőtt rendkívül inspiráló, mivel az irodalmi, művészeti és tudományos életben kimagasló teljesítményt nyújtó magyarok iskolai kudarcait, bukdácsolásait eleveníti fel. Természetesen nem a káröröm nyújtotta savanyú elégedettséget csalogatja elő az olvasóból; a kordokumentumokkal, visszaemlékezésekkel gazdagon tűzdelt kötet anyaga egyszerűen csak arra mutat rá, amire fentebb már utaltam: a tehetség útja nem feltétlenül egyenes, sok esetben inkább kanyargós, rögös, nehéz „terep”, és rengeteg akadályt kell leküzdeni menet közben, külsőt és belsőt egyaránt. 

Én például az általános iskola után közgazdasági szakközépiskolába mentem, noha világéletemben humán beállítottságú voltam. A szakközépiskolát az érettségi évében (!) félbehagytam, mert nem adott sikerélményt, nem érdekelt, kínlódtam a szaktárgyakkal. Szülővárosom legnívósabb gimnáziumában folytattam a tanulmányaimat – különbözeti vizsgát téve -, és mondhatom, itt már az osztály legjobbjai közé tartoztam. Akkoriban elvesztegetett időnek tartottam a három középiskolai évet, később azért már láttam az előnyeit is: megtanultam a gyorsírást, megtanultam gépelni. A gyorsírást – bár kijöttem a rutinból – még mindig nem felejtettem el, az utóbbinak viszont máig hasznát veszem. Bár a céges ügyekben, főleg a gyakorlat révén, kiigazodom, biztosan tudom, hogy csapnivaló könyvelő lettem volna… Olyan készségeket igényel, és olyan fokú készenlétet, amire én gyárilag alkalmatlan vagyok.

Sokan belecsúsznak abba a hibába szülőként, hogy a „biztos állás” reményében olyan irányba próbálják terelgetni a gyereküket, ami nem passzol sem a képességekhez, sem a személyiséghez. A zsákutcából azonban ki lehet hátrálni…

Akit a pedagógusai gyenge képességűnek, kezelhetetlennek könyvelnek el, arról később kiderülhet, hogy valójában nehezen illeszthető be a „sormintába”. Hogy egyéni meglátásai vannak, hogy ragyogó elme. Ugyanakkor hatalmas erőpróba kitörni a középszer skatulyájából annak, akit a „szakavatott” felnőttek vagy épp a családtagok élhetetlennek, tehetségtelennek tartanak. A kötet történeteinek üzenete: van kiút, van út, és a mélypontról igazán szép nyerni.

A kötet a fekete pedagógia jelenségére is felhívja a figyelmet. Ez egy nagyon érzékeny téma, de ma is létezik. Emellett persze progresszív, jó példákat is felsorakoztat a kötet.

Érdekes adalékok a kötetből

Csokonairól azt olvashatjuk, hogy szabadelvű tanítási módszere és eszméi miatt 1795-ben kicsapták a debreceni iskolából, ahol poétai osztály köztanítója volt. Fazekas Mihály Csokonaihoz hasonlóan összeütközött ugyanezzel az iskolával – diákként -, másfél évi teológiai stúdium után megváltak tőle. Kosztolányi Dezsőt is elbocsátották a középiskolából, mivel komoly összeütközésbe került az egyik tanárával, fegyelmi eljárás indult ellene. Kisfaludy Károly pedig – elvi döntés alapján – megszakította a győri bencés főgimnáziumban folytatott tanulmányait, noha az „elsőrendű” tanulók közé tartozott. Petőfi Sándor magyar történelemből elégtelent kapott a selmeci líceumban, az iskola elhagyásával hosszú időre vállalnia kellett a nyomort, apja, Petrovics István „levette róla a kezét” gyenge tanulmányi eredményei miatt. Mikszáth Kálmán a főgimnázium két osztályát három év alatt végezte el, nem tartozott a jó tanulók közé, geometria-algerából elégtelen osztályzatott kapott, osztályt is kellett ismételnie. Gárdonyi Géza osztálykönyvében pedig ez áll: „szépírás: olvashatatlan. Félévi végosztályzata: gyenge közepes.” Karinthy Frigyes alsó fokú tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte, de a középiskolai eredményei meglehetősen gyengék voltak, természettanból és mennyiségtanból is elégtelent kapott, osztályt kellett ismételnie. Gyermekkori naplói őrzik az író kétségeit és szorongásait, amiket iskolai tanulmányai során elszenvedett. Ady Endre jól tanult, de renitens diáknak számított, sokat hiányzott, többször félbehagyta az egyetemet, majd hátat is fordított a jogi akadémiának. Móricz Zsigmondról: „nem bírta magát a tanulásra koncentrálni (…), semmi lelkesedés nem volt benne”. Kassák Lajos visszaemlékezése: „Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam…” Radnóti pedig így vallott az iskoláról: „egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, nagyon nehéz szakdolgokat tanítanak. (…) A többiek bizonyítványt kaptak, én nem. Én csak látogatási nyutatványt. Egy tanár nem engedett vizsgára, mert nem vagyok rendes hallgató.”

– A kötetben szereplő alkotóknak mentális, érzelmi és magatartásbeli különlegességük miatt már iskoláskorban komoly beilleszkedési problélmákkal kellett megküzdeniük. Amíg a szülők elvárásait követték, többségük gyengén, sőt átlagon alul teljesített (…), amikor pedig belső motivációjuknak, a saját érdeklődésüknek megfelelően alakították sorsukat, kitűntek mindenki közül. (…) Iskolai traumáik emléke végigkísérte életüket, beépültek a személyiségükbe, és súlyos teherként vagy éppen ösztönzőleg hatottak rájuk. Életsorsuk mégis példaértékű számunkra, mert bár jelentős deficittel indultak útnak (…), rendkívüli emberekké váltak – írja a könyv előszavában a szerkesztő.

Van, ami nem változik. Ma is rengeteg teheséges gyermek érezheti magát „kakukktojásnak” az oktatási rendszerben, és a bizonyítványukban látható osztályzatokra sem feltétlenül büszkék, eközben sokan szoronganak, mert nem felelnek meg az elvárásoknak. Sok szülő hirdeti, hogy nem támaszt elvárásokat gyermeke iskolai teljesítményével szemben, de lássuk be, a valóság mást mutat.

Ki beszéli meg a gyerekekkel, hogy az iskolai sikertelenségek, az érdemjegyekben megmutatkozó közepes, elégséges (netán rosszabb) szint ellenére hinniük kell önmagukban? Ki nyitja fel a szemüket, hogy lássák, mi az, amiben kiemelkedően jók, ki segíti őket, hogy ezt a pluszt megtalálják és kibontakoztassák magukban? Hány gyerek hiszi el, hogy bármit, de legalábbis sok mindent elérhet, ha kitartó, ha nagyon tud hinni valamiben, de leginkább önmagában? A felnőttek jó része sem képes erre…

Vekerdy Tamás pszichológus azt mondta: „A tehetségről ma sem tudjuk, hogy micsoda, de az biztos, hogy deviáns. Egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol. A mai iskolarendszer ember- és tehetségellenes.” 

A „Magyarázom a bizonyítványom…” c. könyv hátoldalán is hasonlót olvashatunk: „Gyakran tapasztaljuk, hogy a különleges képességekkel rendelkező tehetségek nehezen viselik a fegyelmezést, különösen kamaszkorban. A kötetben szereplő írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok – lázadó és eleven természetük miatt – már gyermekkoruktól fogva szembekerültek az iskolai regulákkal. Nem tudtak és nem is akartak megfelelni az elvárásoknak. Fontosabb volt számukra, hogy megtalálják a saját hangjukat és a tehetségüknek megfelelő pályát. (…) Sorsuk példaértékű számunkra, mert, bár jelentős hátránnyal indultak útnak, akaraterejüknek, megszállottságuknak köszönhetően rendkívüli hírességekké váltak.”

A kötetben szereplő hírességek (a teljesség igénye nélkül)

Írók költők

Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, József Attila, Illyés Gyula, Rejtő Jenő, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Pilinszky János

Színészek

Lugosi Béla, Csortos Gyula, Kabos Gyula, Honthy Hanna, Bajor Gizi, Bilicsi Tivadar, Kiss Manyi, Soós Imre, Jávor Pál, Tolnay Klári, Darvas Iván, Gobbi Hilda, Major Tamás, Básti Lajos, Őze Lajos

Képzőművészek

Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Zichy Mihály, Feszty Árpád, Róth Miksa, Mednyánszky László, Csontváry Kosztka Tivadar, Rippl-Rónai József, Csók István, Vaszary János, Egry József, Medgyessy Ferenc

Tudósok

Eötvös Loránd, Galamb József, Szent-Györgyi Albert, Szentágothai János, Bíró László József

A kötet szerkesztőjéről

Csiffáry Gabriella a Budapesti Fővárosi Levéltár főlevéltárosa. Budapesten születtett 1958. augusztus 30-án. 1979-ben felvételit nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom – történelem szakára. 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát (Master of Art). Még ugyanebben az évben a Magyar Országos Levéltár Polgári-kori Osztályára került. Jelenlegi munkahelyén, a Budapest Főváros Levéltárában 1985-től dolgozik, mint főlevéltáros. Tizennégy kötete jelent meg eddig. A Corvina Kiadónál megjelent könyvei:Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve (2015), Magyarázom a bizonyítványom (2017), A tábornok kertje – Híres magyarok szenvedélyei (2019) 

A „Magyarázom a bizonyítványomat…” c. könyv megrendelhető a Corvina Kiadó weboldalán >>

Forrás: https://eletszepitok.hu/nagyon-buta-gyerek-lehettem-velem-szinte-semmi-sem-tortent-zseik-meselnek-hires-magyarok-az-iskolaban-konyvajanlo

Megjelent: Színes RTV újság, 49. hét, 2020. november 30. - december 6.

Mennyi pénzt veszített kártyázással József Attila és Rejtő Jenő?

Híres magyarok szenvedélyeiről írt könyvet Csiffáry Gabriella levéltáros. Tudták, hogy Zrínyi Miklós sakkozott, Jókai Mór tarokkpartikat játszott, Bartók Béla pedig hegyet mászott?

Az első női sakkozó Magyarországon Mátyás király felesége, Aragóniai Beatrix volt; Zrínyi Miklós hadászati stratégiákat tanult a sakkjátszmákból, Benyovszky Móric gróf pedig kamcsatkai száműzetése idején vívott legendás partikat a helyi kormányzóval a bolserecki fegyenctelepen. 1936-ban fotóriport örökítette meg Karinthy Frigyes egyik sakkjátszmáját, az ellenfél Szabó László, a sportág országos bajnoka volt, Karinthy pedig remek tárcát írt az egyenlőtlen küzdelemről. (Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával; in: Színházi Élet, 1936. szeptember 13.)

„…a kártyába felejtkeztem bele”

A magyar irodalom nagyjai gyakran forgatták az „ördög bibliáját”, a kártyapaklit is: József Attila például reggelig tartó, szenvedélyes kártyacsatákat vívott a prózaíró Nagy Lajossal a Japán Kávéházban; élettársa, Szántó Judit keserűen jegyezte meg naplójában, hogy a költő gyakran még a házbérüket is eljátszotta egy-egy ilyen éjszakán. Nagy Lajos tisztában volt azzal, hogy a kártyafüggőség veszélyes addikció:

„A szakadatlan kártyázás rengeteg időmet emésztette föl, mialatt kártyáztam, megtanulhattam volna két nyelvet” – írta A menekülő ember című önéletírásában.

A kártya már II. Rákóczi Ferencnek is leküzdhetetlen szenvedélyévé vált. Franciaországi bujdosása idején például XIV. Lajos király jelentős tartásdíjat utalt ki Rákóczinak, de ez kevésnek bizonyult a fejedelem népes kíséretének az ellátására, Rákóczi néhány tisztje vélhetően ezért működtetett Párizsban játékbarlangot – tiltott „nyerekedő játékot” kínáló kártyaszalont –, melyet Hôtel de Transylvanie-nak neveztek el. „A nappal alvással és bőséges ebéddel telt, ezt kártyajáték, esetenként pedig színházi látványosság váltotta fel. […] Különösen a kártyába felejtkeztem bele annyira, hogy nappalaimat, de gyakran éjjeleimet is ezzel töltöttem” – olvasható Rákóczi emlékirataiban.

„Groggal nedvesíté torkát”

A kártya őszinte híve volt Liszt Ferenc is, aki két zongorakoncert között végigkártyázta az időt. Kortársai szerint Lisztet „a veszteség nagymértékben idegessé tette”, ilyenkor „kegyetlenül rosszkedvű” lett, ezért kártyapartnerei egy idő után már engedték, hogy nyerjen, és „az ő előnyére javították a szerencsét”. Lisztről, a „gyermekded természetű zeneóriásról” azt is följegyezték, hogy játék közben szivarozott, „és groggal nedvesíté mindig rekedt torkát”.
Tisza Kálmán, Magyarország 1875 és 1890 között hivatalban lévő miniszterelnöke a tarokk nevű kártyajátékot űzte. Visszaemlékezések szerint amikor záptojással dobálták meg őt a tüntetők az utcán, akkor előbb lemosta magáról a záptojás nyomait, majd az első kérdése arra vonatkozott, hogy összeállt-e már a szokásos társaság az esti partihoz – és sietett közéjük. Tisza állandó kártyapartnerei közé tartozott Jókai Mór, de nagy zsugás volt Mikszáth Kálmán is, akárcsak Krúdy, akinek az Otthon-kör (Írók és Újságírók Otthon Köre) volt a törzshelye, ahol hajnalig tartó kártyacsaták zajlottak, amelyeken Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő és A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc is részt vett. „Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás, hanem egyszerűen narkotikum. Kártyázunk, mert szegények vagyunk” – írta Molnár.

„Áttértem a prózaírásra”

A magyar irodalom legnagyobb nevettetője, Rejtő Jenő sztárgázsiért dolgozott, mégsem volt soha semmije, állandó lakása sem (névjegykártyáján értesítési címként egy szálloda volt feltüntetve). A pénzzel könnyelműen bánt, honoráriumait olykor egyetlen este alatt elherdálta a kártyaasztalnál, az utolsó fillérig – így a Piszkos Fred, a kapitány című regényéért járó teljes tiszteletdíjat is. Monográfusa, Thuróczy Gergely szerint Rejtő hatalmas vagyont játszott el, becslések szerint 50 ezer pengőt (mai árfolyamon mintegy 100 millió forintot).

Ottlik Géza nemzetközi tekintélyű bridzsjátékos volt, angolul írt könyvet a bridzsről (ami később Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel jelent meg magyarul), s ő kapta a Nemzetközi Bridzs Akadémia 1968. évi nagydíját is, egy szakcikkért. Ottlikból atléta is lehetett volna, kiváló futónak indult, de a versenysportot egészségügyi okokból abba kellett hagynia. Később, már egyetemistaként, egyszer még elindult egy versenyen: „Meg is nyertem a 100 métert »utcahosszal«, ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra.”

„Emberekkel nem társalgok”

Akadt olyan író, aki nem kártyázott és nem is sportolt, hanem kertészkedett, mint Kazinczy Ferenc, aki rajongott a szép lombjátékokat ígérő angolkertek („Anglus-kertek”) iránt.

Közismert volt Kossuth Lajos botanikai érdeklődése is. „Emberekkel nem társalgok, annyira el­szoktam tőlük” – írta torinói magányában Kossuth, 4 ezer lapnyi, lepréselt és megszárított növényekből álló herbáriumát azonban nagy becsben tartotta, s egy-egy ritkaságért megmászta az Alpokat és az Appennineket is; gyűjteményét a Természettudományi Múzeum növénytára őrzi, s a népnyelv több növényt is elnevezett róla, létezik Kossuth-virág, Kossuth-tövis és Kossuth-kóró is.
Eötvös Lorándról nem növényt, hanem hegycsúcsot neveztek el a Dolomitokban (Eötvösspitze, 2837 m). Az ELTE névadója nemcsak kiváló fizikus, hanem megszállott hegymászó is volt, 18 évesen már feljutott az Alpok második legmagasabb csúcsára (Dufourspitze 4634 m), és a Magyar Tudományos Akadémián kívül a Magyar Turista Egyesületnek is elnöke volt.

„Vadketske módon ugráltunk”

Gyakorlott hegymászó és természetjáró hírében állt Kodály Zoltán, és törékeny fizikuma ellenére Bartók Béla is. A „kóbor lantos”, Csokonai Vitéz Mihály pedig 1801 nyarán így számolt be édesanyjának az aggteleki cseppkőbarlangban tett túrájáról:

„Az allyán lévő Lyukba gugyo­rodva kell bémenni. A’ kövek úgy tsüngenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a’ hang rémítő módon zeng e’ tágas öbölbe. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a’ rák hátra felé, néhol pedig éppen hason, úgy hogy a’ hátunkat korholta a’ fejünk felettünk függő Kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadketske módon ugráltunk. Egy embernek vagy tsak kettőnek nem javasolnám a benne járást, kivált a’ kibe érzékeny a’ szív, és bokrosodó a’ képzelődés.”

Petőfi Sándorról köztudott, hogy szeretett az „apostolok lován”, vagyis gyalogszerrel közlekedni, s nagy gyalogló volt a pozsonyi születésű Rómer Flóris, Táncsics Mihály és Móricz Zsigmond is, aki a Gyalogolni jó című tárcájában leírta, hogy egyszer Kassáról gyalog ment haza Sárospatakra. „Most, ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék. Szeretnék mindenkit megmozdítani s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe.”
 

Gazdag József
A szerző publicista, a Pátria rádió műsorvezetője

Közölve: ujszo.com (Pozsony); A tudózsidó unortodix hírolvasója: https://www.hirolvaso.com; kultmag.dunszt; Közép-európai Tanulmányok Kara: https://www.fss.ukf.sk; Civilhetes: filter.hu; htttps://vasarnap.com; BÁZIS Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában (https://bazis.me)

 

 

Az elmúlt századok magyar politikusai többnyire magasan képzettek voltak, sok tudós is akadt közöttük

 

Fontos ismerni politikusaink iskoláztatásának, nevelődésének részleteit, mert egy-egy korszak kultúrájának színvonala a vezető politikusainak gondolkodásmódjától, iskolázottságától is függ – mondta a Tudás.hu-nak Csiffáry Gabriella főlevéltáros. A kutatóval abból az alkalomból beszélgettünk, hogy Magyar politikusok az iskolapadban címmel nagyszabású kötete jelent meg a minap a Corvina Kiadónál. Mások mellett olyan politikusokkal kapcsolatban gyűjtött össze dokumentumokat, vallomásokat, visszaemlékezéseket, mint II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza István, Horthy Miklós, Teleki Pál, Hóman Bálint, Slachta Margit, Gömbös Gyula, Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Antall József.

Hadvezértől forradalmáron, minisztereken és kormányfőkön át egészen háborús bűnösökig terjed a lista. Milyen szempontok szerint válogatott?

Történelmünk elmúlt több mint háromszáz éve, 86 politikusa került a látókörömbe. Elsőként olyan államfőket, minisztereket és miniszterelnököket válogattam a kötetbe, akik a magyar történelem meghatározó alakjai voltak, s nevük egy-egy korszakot fémjelzett. A következő körben azokra a fontos másodvonalbeli politikusokra került a sor, akik a háttérből segítették egy adott politikai gépezet működését. S végül olyan jelentős szerepet betöltő politikai aktorokat, hősöket és antihősöket választottam, akik egy-egy történelmi korszak ismert közéleti figurái voltak. Bizonyítványokat, anyakönyvi adatokat, feljegyzéseket gyűjtöttem, és a dokumentumokat vallomások, visszaemlékezések részleteivel egészítettem ki. Azt akartam bemutatni, hogy az elmúlt évszázadok politikusai milyen tantárgyakat kedveltek gyermek- és ifjúkorukban, milyen iskolák és tanárok befolyásolták az eszmerendszerük, a gondolkodásuk kialakulását. Fontos ezt tudni, mert egy korszak kultúrájának színvonala a vezető politikusainak gondolkodásmódjától, iskolázottságától, műveltségétől is függ. Természetesen szerepelnek a névsorban olyan hírhedt politikusok is, akik inkább szégyenére, mintsem dicsőségére váltak ennek az országnak, de ha akarjuk, ha nem, mégis jelentős szerepet töltöttek be a magyar történelemben.

A lembergi mágus

Kiderül a kötetből, hogy a régi magyar politikusok meglepően magasan képzettek, iskolázottak voltak. Sok tudósember is akadt közöttük. Említsünk egy példát. Mi mindent lehet tudni mondjuk, Martinovics Ignác tudományos munkásságáról?

Martinovics egyszerre volt kiváló fizikus, kémikus és gondolkodó. Először filozófiából és teológiából szerezte meg a “tudor” rangot, azaz a doktori címet, 1779-ben. Abban a tanévben a bölcselet és mennyiségtan tanára lett a budai-vízivárosi ferencesek Hittudományi Főiskoláján. Tudományos munkáinak köszönhetően, 1783-ban II. József kinevezte a lembergi főiskola kísérleti fizika (természettan) és mechanika tanárává.  A császár később a bölcsészeti (filozófiai) kar dékánjává is kinevezte, tanulmányi igazgatói hatáskörrel.  Lembergi egyetemi előadásainak jelentős részét egy korszakos jelentőségű fizika tankönyvben tette közzé. Ebben a munkában saját kísérleti eszközeit is bemutatta, és összefoglalását adta a fizika és a kémia tudománya akkori állásának.

Azok a politikusok, akikből elsősorban diplomaták lettek, azok is ennyire szerteágazóan képzettek és nagytudásúak voltak?

Sok közülük igen. Például, Kállay Béni, akiről napjainkban kevesebben hallottak. Pedig egy darabig Bosznia-Hercegovina kormányzója volt és emellett az osztrák-magyar monarchia közös pénzügyminiszteri tisztségét is betöltötte. A szerbek  története, 1870-1915 címmel jelent meg kötete, a Kelet Népe lapot szerkesztette, szépirodalmi és filozófiai munkákat fordított, az angol és a német nyelven kívül megtanulta a szerb, a görög és az orosz nyelvet is. Korábban egy darabig még Táncsics Mihály is a nevelője volt. A pesti Királyi Tudományegyetem első szlavista tanárától, Ferenc Józseftől tanulta a szláv nyelveket, a híres orientalista tudóstól, a török filológia szaktekintélyétől, Vámbéry Ármintól pedig a keleti nyelveket sajátította el. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Osztrák Tudományos Akadémiának is tagja lett.

Főleg a gazdagok

A politikusok közül nyilván sokan azért is nőhettek naggyá, mert gyermekkorukban a szüleik rendkívüli figyelmet fordítottak az oktatásukra, nevelésükre.

Valóban, de természetesen más nevelést kapott egy arisztokrata, főrangú családból származó gyermek, és mást egy kis- illetve középnemesi, vagy polgári családból származó. A főrangú családok sarjai szinte mind magántanulók voltak, s csak vizsgázni jártak be egy-egy előkelőbb iskolába. Már a származásuk miatt is kivételeztek velük. Károlyi Mihály visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy amikor az egyetemi vizsgán megjelent, az egész egyetemi tanári kar felállva köszöntötte, “mert ez egy grófnak járt”. A nyilvános vizsgáik is gyakran szenzációszámba mentek. Szász Károly politikus, irodalomtörténész és író, a Tisza-fiúk (Tisza Kálmán, László és Lajos) tanulmányairól a következőket jegyezte fel:

… A Tisza-fiúk olyan nevelésben részesültek, mint igen kevesek e hazában. Nevelésüket, több szaktanító élén, a kiváló pedagog, Szőnyi Pál vezette, de szülőik folytonos irányadása mellett. A főranguak nevelés-módja a leghatározottabb hazafias iránynyal párosult e nevelésben. Sokat tanultak, sokkal többet, mint akkor a nyilvános iskolákban az azonkoruak; a rendes tantárgyakon kivül a modern nyelveket is, testgyakorlatot, ugrást, vívást, lovaglást, tánczot; de azon kivül a magyar történetet, az ország ismeretét, a magyar irodalmat. A tanítás és társalgás nyelve kizárólag magyar volt, ámbár németül, francziául, angolul is tanultak; de szülőik nem követték a főranguak példáját, gyermekeik elfrancziásitásában.

A dokumentumokból az is kiderül, hogy sokan mennyire kedvelték egy-egy tanárukat. Mintha régebben nagyobb jelentősége lett volna a mester – tanítvány kapcsolatnak a személyes fejlődésben.

Valóban szoros volt a kapcsolat például II. Rákóczi Ferenc és Bárkány János ferences szerzetes között. Wesselényi Miklóst és nevelőjét, ifj. Pataki Mózest is mély barátság fűzte egymáshoz. Pataki korai halálát megszenvedte a báró, nevelője annyira közel állt hozzá, hogy Zsibón, a családi kriptában temet­tette el. Podmaniczky Frigyes és Hunfalvy Pál között is életre szóló kapcsolat szövődött. A Tisza István és egykori nevelője, Géresi Kálmán jogakadémiai tanár közötti barátság Tisza egész politikai pályafutására is hatással volt. Persze azért a „nyilvános tanodába” járó politikusok és tanáraik közötti kapcsolatok is meghatározóak lehettek. Kossuth Lajos például Greguss Mihályra, az Eperjesi Evangélikus Kollégium tanárára így emlékezett:

Greguss tanár emlékének végtelen sokkal tartozom. Ő válogatta meg olvasókönyveimet, amit így együtt olvasgatánk, kér­déseimre adott feleleteivel világot gyújtott agyamban… Érdekes elbeszéléseivel, hozzájuk kötött oktatásaival ő ismertette meg velem a gyakor­lati életet. Nemcsak tanítóm, de nevelőm is volt.

Eötvös József és Lónyai Menyhért pedig egykori professzorukat, a Pesti Királyi Tudományegyetem tanárát, Horvát Istvánt említették példaképüknek.

Nem volt tanítóink közt, kitől annyin tanulták volna a hazát szeretni.

írta róla Eötvös József.

A felnövő politikus -személyiségek nagy tudásához nyilván megfelelő alapozás is kellett.

Ennek az alapnak a megteremtéséhez elsősorban a színvonalas egyházi iskolák járultak hozzá, ahol egy-egy tudományterület megszerettetésével nagyhírű paptanárok foglalkoztak. A Debreceni és a Sárospataki Református Kollégium magas szintű oktatásáról mindenki hallott. De nevezetes volt a Győri Bencés Gimnázium, a Nagyenyedi és a Kolozsvári Református Kollégium, valamint az Eperjesi Evangélikus Kollégium is. És ahol a legtöbb, később híressé vált politikus tanult, a Kegyes Tanítórendiek Pesti Főgimnáziuma, ide járt Széchenyi István, Wlassics Gyula, Berzeviczy Albert, ifj. Andrássy Gyula is. Külön említem a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumot (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium), és a Budapesti II. kerületi Érseki Kath. Főgimnáziumot és a vele kapcsolatos Rákóczi-Kollégium Fiúnevelő-intézetet. … lehetetlenség mind felsorolni, annyi színvonalas egyházi iskola működött. De a magániskoláknak is jelentős szerep jutott a politikusok képzésében: Batthyány Lajos a bécsi Vinzenz Plebán magán-nevelőintézetbe járt, Horthy Miklós a Soproni Lähne-féle Nyilvános Tan- és Nevelőintézet Gimnáziumnak, míg Bibó István és Göncz Árpád a budai Löllbach Emma reformiskolának (Új Iskola) volt a diákja.

Ablakok a világra

És mely egyetemeken és Akadémiákon képezték tovább a szépreményű ifjú magyarokat?

Elsőként a Magyar Királyi Tudományegyetemet említem, ahol a legtöbb politikus végezte bölcseleti, illetve jogi tanulmányait. A Sárospataki Jogakadémiának Teleki László, Szemere Bertalan és Kossuth Lajos, a Győri Jogakadémiának pedig Deák Ferenc és Pauler Tivadar volt a hallgatója. A Bécsi Tudományegyetemen tanult Apponyi Albert, Wlassics Gyula és Szabó Ervin, a Heidelbergi Egyetemen Tisza István és Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Berlini Egyetemen pedig elég sokan, mások mellett Teleki László, Podmaniczky Frigyes, Klebelsberg Kunó, Ravasz László és Lukács György. A római Collegium Germanico-​Hungaricumban pedig Prohászka Ottokár tanult.

A felsorolt intézmények színvonala garanciát nyújtott arra, hogy azokból a diákokból, akik oda jártak, széleskörűen művelt, a világra nyitott ember váljék. Ez azt jelenti, hogy a korabeli egyetemeken mindig minden szép és jó volt?

Egyes visszaemlékezések és levelek szigorú kritikát is megfogalmaznak a korabeli iskolai oktatással kapcsolatban. Eötvös Károly például, aki a pápai jogakadémián végzett, elítélően írt a pesti egyetem tudós oktatóiról:

Voltak tanulótársaink, akik otthagyták a főiskolát, és Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiúk tehetségük is volt a tudományhoz, híres egyetemi tanárok lelkéből akartak meríteni….de sok híres tanár átkozott rossz tanító. A hallgató csak csömört kap tudományától ahelyett, hogy azt megszeretné.

Mocsáry Lajos véleménye sem volt különb 1844-ben a pesti egyetemen tapasztaltakról:

A pesti egyetem nagyon népes volt már abban az időben is. A philosophia mindkét osztályában, melynek elsejét logicának, másikát physicának neveztük, többen voltunk 300-nál. Dominusoknak czímeztek bennünket…. Egy piarista pap Eeisinger tanúsított nagy érdeklődést tanítványai iránt, a többinek előadása száraz, rideg, idegen-szerű scolasticismus volt, mint ha nem is Magyarországon lettünk volna, midőn az iskolába mentünk. Legkisebb érintkezés sem volt az iskola s a közélet vagy csak a társadalmi élet közt is. Aféle egyetemi életről, mint Németországban, szó sem volt. Több élet volt a jogi karban; az ifjúság élénk érdeklődést kezdett tanúsítani a közélet iránt, lelkesedett nagy költőkért s nagy más hazafiakért; a butító rendszer nem volt képes elbutítani az ifjúságot, a vér vízzé nem vált…

A jogi karról alkotott kedvezőbb véleményt igazolja az is, hogy a reformkortól kezdve a legtöbb magyar politikus jogi végzettségű volt. Ott „termett” az igazi közéleti ember, akit nagyon érdekelt a haza sorsa. De később, a két világháború árnyékában egyre többen a katonák közül kerültek ki. Ők hova jártak?

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia mellett Kőszegen, Marosvásárhelyen, Kismartonban, Pécsen és Bécsújhelyen is működtek fontos katonai iskolák.

Hogy álltak régen a politikusok az idegen nyelvek elsajátításával?

Jó ideig az iskolai oktatási tananyag szerves részét képezte a latin, majd a német nyelv. Rövid ideig a középiskolákban görög nyelvet is oktattak, melyet később felváltott a görögpótló magyar irodalom, művészettörténet és szabadkézi rajz. De például Berzeviczy Albert 1867. évi Lőcsei Rom. Kath. Gimnáziumi értesítőjében a tót nyelvet is ott találjuk a tantárgyak sorában. A diákok nagy része egy vagy két jelentősebb európai nyelvet is megtanult. Csak két példa: Ravasz László 1892. évi hatodik osztályos középiskolai anyakönyvéből megtudhatjuk, hogy a latin, a német és a görög nyelv mellett francia nyelvet is tanult a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban. Vázsonyi Vilmos is franciául tanult a kötelező német, latin és görög nyelv mellett, ez derül ki a Budapesti Református Főgimnázium negyedik osztályos anyakönyvéből. Apponyi Albert emlékirataiban pedig ezt olvashatjuk:

Szüleim úgy akarták, hogy gyermekeik nevelésének gerince a magyarul tudás legyen, különösen nálam, a fiúnál. E mellett nagy hangsúlyt fektettek az idegen nyelvekre, különösen a franciára; az angol akkor még nem szerepelt annyira a nevelési programokban, mint most. Én is csak később tanultam meg.

Egyéniségek voltak

Ön szerint a könyvében szereplő politikusok közül kiknek a személye, tevékenysége jelenthet példát ma is?

Elsőként nyilván mindenki Széchenyi Istvánt említené, a zseniális gondolkodót, politikust, közgazdászt, írót, polihisztort, aki a modern Magyarország megteremtésén fáradozott. De nagyon sok más személyt is felsorolhatnék, közülük hármat emelek ki: Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minisztert, aki a Horthy-korszakban sokat tett a közoktatás fejlesztéséért. Aztán Wekerle Sándort, a kiváló pénzügyminisztert és kormányfőt, aki polgári származása ellenére, tehetsége és szorgalma okán jutott magasra, akinek minisztersége alatt épült a Kispesti Állami Munkástelep, mely a mai napig az ő nevét viseli. És Baross Gábort, a „vasminisztert”, aki a magyar államvasúti rendszer megteremtője volt, emellett kiépítette a Bécs és Budapest közötti telefonvonalat, és létrehozta a posta-takarékpénztárat.

Az egyes híres emberek ifjabb koráról árulkodó szövegek nem okoztak Önnek olykor meglepetést?

De bizony. Olyan visszaemlékezéseket, leveleket és naplórészleteket válogattam a kötetbe, amelyek az iskolai tanulmányaik mellett rávilágítanak a politikusok személyiségére, jellemére, kapcsolataira, tehát mindarra, ami diákkorukban jellemezte őket.  Érdekes dolgokat tudhatunk meg például ifj, Andrássy Gyuláról, az  édesapja, id. Andrássy Gyula egyik leveléből:

Az én fiam, ki eddig mindig csak a szülői házban tartózkodott, talán kevésbé fejlődött ki, mint más ifjak, kik már a világban forgolódtak, talán túlzottan szerény, semmitől nem fél annyira, mint hogy elkápráztasson…,  Ámbár határozottan igen tehetséges, igen megbízható és jó. Soha életében egyetlen valótlan szó ki nem jött a száján s érzéseiben tökéletes gentleman. Másrészt … többnyire olyan fiatal emberekkel érintkezett, kik az élet célját abban látják, hogy mindig csak azt tegyék, ami nekik éppen jólesik s szórakoztatja őket. Ámbár, hogy ő ezt az irányt lelke belsejében nem helyesli, sőt őszintén megveti, mégis sok ragadt már rá ebből a hajlandóságból; …Kissé renyhe, időbeosztásról, rendbentartásról, pontosságról halvány fogalma sincsen…

Bár így vélekedett korábban az édesapa, azért az ifjabb Andrássy grófból is nagyívű politikus lett, egyebek között ő volt az osztrák-magyar monarchia utolsó közös külügyminisztere is.

De Szálasi Ferenc önvallomása egyenesen döbbenetes volt számomra.

Én végeredményben sohasem akartam katona lenni…csak kényszerűségből lettem az. Apa rossz anyagi viszonyaink miatt Bélussal együtt katonának adott. Amikor beírattak a kőszegi alreáliskolába, és elszakadtam a szülői háztól, Kassától Kőszegig sírtam. De néhány nap múlva beletörődtem az új helyzetbe… Például mindig roppantul tudtam becsülni mások tudását, …roppantul tudtam tisztelni, ha valaki jó volt, ha jó akart lenni, ilyenkor melléje álltam, segítettem. …Tízéves koromtól olvasok. …és rengeteget foglalkoztam a Marklin-féle építőjátékkal. Később, még fiatal hadnagy koromban is naphosszat terveztem, építettem, játszottam. …Ami az olvasmányaimat illeti, legszívesebben a Tündér Ilonát olvastam…

Ki sejthette, hogy Szálasi, aki korábban ilyesmikért rajongott, egyszer csak szörnyeteggé válik?

Forrás: https://tudas.hu/az-elmult-szazadok-magyar-politikusai-tobbnyire-magasan-kepzettek-voltak-sok-tudos-is-akadt-kozottuk/

 

 

   A 20. századig nagyjából a jó tanuló jogászokból kerültek ki az ország vezetői, a világháborúk közötti utódaik főleg katonai iskolákba jártak, a kommunistáknál az iskolai végzettség már nem számított. A magyar politikusok az iskolapadban című kötet 340 év 86 magyar politikusának iskolai karrierjét mutatja be Thökölytől Pozsgay Imréig.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen. Így kezdődött korábbi cikkünk, amely a később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredményeiről szóló „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetet mutatta be. Abból nagyjából az derült ki, hogy sok kreatív elmének, később zseninek egyáltalán nem feküdt az iskolák által támasztott kötöttség, ott kifejezetten rossz teljesítményt mutattak.

A kötet levéltáros szerzője, Csiffáry Gabriella újabb négy év kutatómunka, 57 közgyűjtemény anyagának feldolgozása után megírta a folytatást: ezúttal az ország politikai elitjének a tanulmányait dolgozta fel a 17. századtól majdnem napjainkig. Azért csak majdnem, mert a kötetben élő politikusokról nem ír a szerző, az Thököly Imrével, Rákóczi Ferenccel kezdődik, és Göncz Árpáddal, Horn Gyulával, Antall Józseffel és Pozsgay Imrével végződik.

„Kizárólag holt lelkekkel foglalkoztam, így is hosszasan kellett egyeztetnem a hozzátartozókkal, nem akartam és nem is tudtam élő politikusokkal is végeláthatatlan köröket futni. A kötet készítése így is amiatt húzódott, hogy az utolsó pillanatban esett be egyes alanyaimról olyan új információ, amit még bele kellett írnom a könyvbe.”

A kötetet olvasva tényleg úgy érzi magát az ember, mintha egy osztálynaplót lapozgatna, ahol a nebulók az országot a 17. századtól vezető politikusok. Tele van fellelt iskolai bizonyítvánnyal, és mindenkiről van valamilyen visszaemlékezés, levél, önéletrajz-részlet is, amelyekből nagyon sok minden kiderül az adott személyről, és a korabeli iskolarendszerekről is.

Úgy tűnik például, hogy a reformkortól, a kiegyezés korán át nagyjából az első világháborúig az országunkat csupa korábbi eminens diák vezette, akik döntően jogi végzettséget szereztek.

Széchenyi: jeles. Wesselényi: jeles. Kossuth: jeles. Batthyány: eminens. Teleki László: eminens. Széll Kálmán: eminens. És így tovább. Ha így leegyszerűsítve folytatnánk az „osztály” tanulóinak jellemzését ilyen – nem túl változatos – lenne a kép egy darabig. A nem a legjobbak közé tartozó Deák Ferenc vagy az időnként bukdácsoló Baross Gábor üdítő kivétel a sorban, mert szinte mindenki kifejezetten jó tanulónak számított.

Csiffáry Gabriella azonban hozzáteszi, az érdemjegyek sokszor elég csalóka értékelésnek számítottak a főnemesi családok sarjainál, hiszen az arisztokrata gyerekek a legtöbbször magántanárral tanultak, nem keveredtek, és nem is mérettettek meg a polgári családból származó kortársaikkal a tömegoktatásban. Ráadásul az előírt vizsgákon nem is illett rossz jegyet adni egy ilyen jó házból (esetleg az iskolákat is nagylelkűen támogató családból) való nebulónak.

Károlyi Mihály az emlékirataiban le is írja, hogy a jogi egyemen az egész tanári kar felállva köszöntötte, amikor vizsgázni ment. Mivel nem készült fel eléggé, megbukott. „Szokatlan és váratlan dolog volt, hogy egy magyar egyetemi tanár elbuktasson egy grófot, kivált egy hitbizományi örököst” – jegyzi meg Károlyi, aki előtte hosszasan és őszintén taglalja, hogy úgy készült az egyetem előtt a vizsgáira, hogy otthon megmondták, milyen kérdésekre számítson. „Nem csoda hát, hogy minden bizonyítványom tele volt kitűnő osztályzattal!”

Az úri családok általában tehát magántanárt fogadtak a gyerekekhez. Wesselényi Miklós egy levélben le is írta, miért. „Mind azt a’ hasznot, a’ mellyet a közoskolák nyújthatnak, úgymond, egy tehetős atya megszerezheti a’ maga házánál is a’ maga gyermekének, ’s a’ legfőbb gondnak annak kell lenni, hogy a gyermek tiszta moralitást kapjon, azt pedig sehol sem kaphat bizonyosabban, mint szüléjinek szemei előtt” – írta a reformkor egyik legjelentősebb politikusának báró apja a nagybátyjának.

Ez azonban nem minden úri gyereknek tetszett. Mint láttuk, Károlyi gróf elég hamar rájött, hogy az így megszerzett tudása elég gyatra volt az jogi egyetemhez (ahol mellesleg a havi zsebpénze saját bevallása szerint annyi volt, mint akkor a miniszterelnök fizetése, kétezer arany forint).

Széchenyi István döblingi irataiban kesereg azon, milyen boldogtalan volt, hogy mint gazdag és nevezetes család tagjának „egy szűk, sötétke, nedves szobácskában” volt kénytelen tanulni az orbis pictust, miközben a vele egyidős parasztgyerekek az udvaron szaladgáltak, játszottak, és hogy ő úszni és korcsolyázni is csak felnőttként tanulhatott meg. Úgy véli, ha nyilvános tanodába járt volna, az, amit tudott, „okvetlen a szamárpadba” emelte volna, és nem ragyogott volna „minden examen után, melyen ügyes kombináció és distribúció következtében mindig szerencsésen átestem” a kitűnő osztályzat.

, az abszolutizmus és a kiegyezés korában a jelentős politikusok jellemző iskolai karrierje a magántanári kezdet után jó gimnáziumokban folytatódott, és – esetleg némi külföldi kitekintés után – a jogi egyetemen fejeződött be. A 20. században ez a képlet megváltozott. A század első felének politikai elitje még magas iskolai végzettséggel rendelkezett, de a jogi diplomák mellett egyre több katonai végzettségű politikus jutott miniszteri és államtitkári pozícióhoz.

Maga a kormányzó, Horthy Miklós is a debreceni alapiskola után és a gyenge, elégséges eredménnyel végzett soproni gimnázium után a fiumei Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémiára került fizetős növendékként, ahol a vizsgái alapján szintén kifejezetten rossz tanulónak számított, többször meg is bukott. Főleg a reáltárgyak nem mentek a későbbi kormányzónak, a záróvizsgán geometriából meg is bukott, az 1886. októberi utóvizsgán elégségesre tornázta fel a teljesítményét, s lett II. osztályú hadapród. Két év Radetzky-hajón teljesített szolgálat után jelentkezhetett tiszti vizsgára, de elméletben először ott is megbukott. Később már a katonai hierarchiában folyamatosan tornázta feljebb magát. „Mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem … Nevelésünk megfelelt annak a jeligének, amelyet aranybetűkkel véstek az akadémia márványtáblájára: A kötelesség az életnél is előbbre való. Ez vált nekem is irányelvemmé” – írta az iskolai éveiről Horthy az emlékirataiban.

Katonai végzettsége volt (a Ludovikára és a bécsi hadiiskolába járt) a közepes tanuló Sztójay Dömének, a soproni alapiskolában bukdácsoló, de hadapródiskolában már jó tanulónak számító Gömbös Gyulának, a Ludovikában végig kitűnő Dálnoki Miklós Bélának, és a nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferencnek is. Utóbbi azt mondta, ő soha nem akart katona lenni, apja a rossz anyagi körülményeik miatt adta be tízévesen a kőszegi katonai alreál iskolába. Később egy sor másik katonai iskolába járt, a tanárai – Szálasi visszaemlékezése szerint – őt mindig is forradalmárnak tartották. „Szellemi lázadás élt bennem… Túl korán jöttem rá arra, mi az, ami tetszik, s mi az, ami nem tetszik a társadalomban.” A 40-es évek közepéig tehát a politikai elitbe számos katonai végzettségű ember került, miközben továbbra is voltak jogászok, bölcsészek is.

A kommunista országvezetőknél azonban már nem számított az iskolai végzettség, voltak, akik tanultak, és jól tanultak, és voltak, aki alig jártak iskolába, és ott is rossz teljesítményt nyújtottak, mielőtt az ország vezetői közé emelkedtek.

Kun Béla az elemi iskolákban elég gyenge tanuló volt, a zilahi iskolából el is bocsátották, ezért a kolozsvári református gimnáziumban járta az ötödik-nyolcadik osztályt. Itt irodalmi pályadíjat nyert, és tevékenyen vett részt az önképzőkörben. Két évet jogot tanult Kolozsváron, de miután a sztrájkoló építőmunkások mellett kiállt, és ezért elítélték, megszakadt a tanulmánya. Az egykori tanulótársa, Kós Károly úgy emlékszik rá, mint „okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú”, akit a társai hetente kegyetlenül elvertek.

Münnich Ferenc (1956. október 27-től kommunista belügyminiszter, később miniszterelnök-helyettes, államminiszter) végigbukdácsolta az iskoláit, de végül 1905-ben leérettségizett, és 1910-ben jogi doktor lett. Szakasits Árpád hat elemit végzett, ami után faszobrász és kőfaragó lett – néhány év múlva pedig államminiszter, miniszterelnök-helyettes és ipari miniszter, sőt köztársasági elnök. Rákosi Mátyás viszont jó tanulónak számított a közoktatásban, a szegedi gimnáziumban még Babits Mihály is jelest adott neki latinból. Végül két évet közepes tanulóként a Keleti Kereskedelmi Akadémiára járt.

Gerő Ernő, Révai József kitűnő tanuló volt, a rettegett ÁVH-vezető Péter Gábor viszont elégségesekkel végezte azt a néhány évet, amit iskolába járt, végül, ha nem az államvédelemnél köt ki, férfiszabó-segéd lehetett volna. Marosán György pedig nem államminiszter és MSZMP KB-titkár, hanem péksegéd.

Kádár János négy elemit végzett – nem túl jó eredménnyel – a 20-as években Budapesten több iskolában. „A polgáriban már nem voltam olyan nagyon jó diák. Csak az volt a szerencsém, hogy figyeltem, amit az iskolában magyarázgattak. Ezzel elintéztem az egész tanulást” – emlékezett vissza a gyerekkorára az MSZMP későbbi főtitkára, az 1956-os forradalom vérbe fojtója és az ezután kiépült rendszer névadója. Ő végül a Kertész utcai iparostanonc-iskolában lett írógépműszerész 1929-ben elégséges vizsgaeredménnyel. Dolgozott bolti szolgaként egy szőnyegkereskedésben, kifutófiúként egy esernyőboltban, sokkal később, 1956 júliusában azonban elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, honvédezredesi rangot is kapott. Ám ekkor már egészen más pályán mozgott.

Aczél Györgyről, a kor kultúrpápájáról kiderült, hogy a polgári iskolából kimaradt, majd felnőtt fejjel, 23 évesen a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumába járt, azt pedig azért nem tudta elvégezni, mert berendelték munkaszolgálatra. Érdekesség, hogy fél évig járt a királyi színművészeti akadémia előkészítő osztályába is!

A rendszerváltás után a politikai elitbe bekerültek jogászok, bölcsészek, szociológusok, közgazdászok, az ország vezetői jellemzően magasan képzett emberek lettek. A Csiffáry-kötetben, mint írtuk, ezen időszak képviselői közül csak négy politikus – a végig kitűnő tanuló, jogi végzettségű Göncz Árpád, a Szovjetunióban pénzügyi szakon végzett Horn Gyula, az iskolai karrierjében elég vegyes eredményeket elérő, végül bölcsész végzettségű Antall József és a Pozsgay Imre szerepel.

Nagyon meglepő, hogy Horn Gyula az 1943-44-es tanévben a Budapesti Evangélikus Gimnáziumba is járt, ahol a rajz és ének elégségese mellett a többi tárgyból jeles tanuló volt, végül a dolgozók kollégiumnak esti tagozatán fejezte be az általános iskolát, majd az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában szakérettségizett, és Rosztovban tanult tovább, és ott is diplomázott.

Pozsgay szintén nagyon jó tanulónak számított az iskolákban (Balatonbozsokon, Enyingen, ahol a polgári iskoláit végezte, illetve Eszterházán is, ahová kertészeti középiskolába járt). Az ő karrierjét azonban inkább az segítette, hogy 17 évesen belépett a pártba, 18 évesen már falusi párttitkár volt. Diplomáját a Lenin Intézetben szerezte marxizmus-leninizmus szakon. Később volt kulturális miniszter, művelődési miniszter, államminiszter, a Hazafias Népfront-főtitkár, a kommunista párt egyik vezetője. A rendszerváltás után az egykori kommunistából, reformkommunistából jobboldali (MDF-képviselőjelölt, sőt az Orbán Viktor által vezetett Nemzeti Konzultációs Testület egyik tagja volt, a 2010-es országgyűlési választás után Orbán Viktor többek között őt is felkérte az új alaptörvény kidolgozására).

„Egy kor politikai kultúráját nagymértékben meghatározza a vezető politikusok iskolai végzettsége és műveltsége” – állítja Csiffáry Gabriella. A kötet célja a dokumentálás, hogy bemutassa a magyar történelem ismert politikusainak iskolai tanulmányait. De e mellett képet kaphatunk a korabeli forrásokon keresztül az egyes korszakok elitképzéséről, iskolarendszeréről, bepillanthatunk picit egyes történelmi események mögé, és magánemberként is ráláthatunk egyes politikusokra.

Forrás: https://hvg.hu/elet/20210716_Iskolai_naplot_kaptak_a_magyar_vezeto_politikusok?fbclid=IwAR0MEZQGzTnC9e_86jE5-6ybWIp13sr-S-0XBM-yvOLny8-JQHg5QYN7suw

Forrás: https://theworldnews.net/hu-news/kitunok-es-bukdacsolok-hogy-boldogultak-a-magyar-politikusok-az-iskolaban

 

 

Osztálynapló 340 év 86 híres politikusáról

A Corvina Kiadó Csiffáry Gabriella kutatásai alapján adta ki a Magyar politikusok az iskolapadban c. művet, amely 340 év 86 politikusának iskolai teljesítményét mutatja be. A szerző levéltáros, így csak holt lelkekkel foglalkozik a témában, Thököly Imrével kezdi és Pozsgay Imrével fejezi be. A műben érdekes tényeket, különleges anekdotákat, korabeli visszaemlékezéseket és régi fotókat szemlélhet az olvasó.

 

Könyvajánló - Csiffáry Gabriella: Magyar politikusok az iskolapadban

Iskolába járni muszáj, ha megalapozott tudásanyagra kíván szert tenni valaki, hogy később felelős beosztásban intézhesse saját vagy a köz dolgait, ebben többé-kevésbé mindenki egyetértett koroktól és képzési formáktól függetlenül. Csiffáry Gabriella (Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa) ebben a művében híres magyar politikusokra tette rá a célt, és kereste meg a vonatkozó történeti forrásanyagokat művének publikálásához.

A javarészt 17. században élt Thököly Imre (1657-1705) iskolatörténetével kezdődő dokumentálás egyértelművé teszi, hogy a tudás az akkori arisztokrácia felvilágosultabb családjainál alapérték volt, ha néhol kicsit kifarcsartan, akkor is. Sokan tisztában voltak nevük, rangjuk és családi helyzetük által feljogosított kötelezettségeivel, és a nemzetség fiataljait rangos képzésekben részesítették: gyerekként magántanítók hada volt hivatott az úrficskák elméjét pallérozni (leányoknak ez a képzésforma nem járt automatikusan), majd gimnáziumok, egyházi iskolák és különféle egyetemek hada képezte tovább őket, amibe természetesen, megfelelő időtartamú, külföldi tapasztalatokat felvevő csavargás is belefért. 

Akkori politikus nagyjaink szülei általában jogász vagy katonai képzés felé irányították szépreményű ifjaikat. Jogász képzésben részesült Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Bibó István vagy Károlyi Mihály is. Jogi tanulmányokkal kezdett, de abbahagyta és katonai képzésre nyergelt át Batthyány Lajos, katonai tanulmányokat folytatott Horthy Miklós, Sztójai Döme is.

A kommunista érában bizalmi elv és osztálybeli hovatartozás volt a döntő országos tisztségek betöltésénél, bár mondhatjuk, hogy egy darabig csak, a nehéz időkben, amíg valamilyen módon megszilárdult, majd konszolidálódott a rendszer, és ki nem nevelte művelt saját elitjét. Hamar rá kellett döbbeni arra, hogy a Tervhivatalban, minisztériumi felelős posztokon nem ülhet olyan, akinek nincs valamennyire a fejében a felügyelete alá tartozó terület elméleti és gyakorlati tudása, a régebbi vezetőket pedig elhelyezték a Temetkezési Vállalat és egyéb jól jövedelmező helyekre, ahol viszonylag kevés kárt okozhattak hozzánemértésükkel.

Csiffáry Gabriella műve nemcsak száraz adathalmaz bizonyítványokkal megtűzdelve, hanem kortörténeti dokumentum is, amely a híres politikusok memoárjaiból, leveleiből fennmaradt visszaemlékezéseket is tartalmaz. Például ezekből szerezhetünk tudomást Károlyi Mihály jogászképzésének apró nüanszairól: diákként a havi zsebpénze több volt, mint az akkor regnáló miniszterelnők fizetése (2000 aranyforint), ha vizsgázni ment, előre rendelkezésére bocsátották a tételt, nehogy már zavarba jöjjön számonkérés során, a vizsga kezdetén a tanári kar felállva köszöntötte, és amikor mindennek ellenére - mert nem készült fel eléggé - az egyik tárgyból kivágták, mint macskát... -ni, akkor igen elcsodálkozott: „szokatlan és váratlan dolog volt, hogy egy magyar egyetemi tanár elbuktasson egy grófot, kivált egy hitbizományi örököst.”

Horthyról megtudja az olvasó, „mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem", aminek fényében többször és több helyen elbukdácsolt tanulmányai közepette. Azt kell, hogy mondjam, a 17-19. századi politikusok iskolai élete sokkal élvezetesebb olvasás szempontjából, mint a merev szocialista politikusok önvallomásai tanulmányaikról. Mintha 1948 után kiveszett volna belőlük a kreativitás, a humor és az élet olyan felfogása, hogy nem szabad magunkat annyira komolyan venni. Persze, ha belegondolok, ezen nem kell csodálkozni abban a túlfűtött, mindent túlreagáló érában.

Kinek javaslom olvasásra? Akiket érdekelnek a kortörténelmi dokumentumok, némi életrajzi és és anekdotai vonatkozásokkal megtoldva, szeretik a vaskos, igényes kiadványokat, páratlan fotókkal illusztrálva.

Forrás: https://www.kulturpara.hu/2021/10/osztalynaplo-340-ev-86-hires.html?fbclid=IwAR0_NCXZOWwJIEhObSfLuP9JzSmODB-6siZK4egYQ2RN-L7QPk79qXADHN8

Miattuk tényleg más lett...

Csiffáry Gabriella – Akiktől más lett a világ

Megvan az a szokásom, hogy a könyveket először kívülről veszem szemügyre. Bele se lapozok, nem hajtom szét, csak forgatom, nézem a borítót, és annak részleteiből próbálok valamilyen képet kialakítani magamban arról, mi is fog várni „odabent”. Az Akiktől más lett a világ – Magyar találmányok, felfedezések és újítások borítója egyszerre keltette bennem tudományos lexikon képzetét, és egy letisztult fedlappal rendelkező tankönyvét. Egy mutatós fizika vagy kémia könyvet képzelnék el így.

Eme két tantárgyhoz való régi viszonyomat tekintve, sajnos azt kell mondanom, hogy ez az „első látásra” pillanat nem keltett bizalmat bennem. Szerencsére, középiskolás korom óta volt szerencsém némi fejlődésen átesni, így rég levedlettem magamról a „külső alapján ítélkező” hozzáállást. Ki is nyitottam a könyvet… Hogy aztán az utolsó oldal befejeztével azon gondolkodjak: mi a francért nem ilyen könyvekből kellett nekem anno tanulni?

Amikor leültem, hogy gondolataimat papírra vessem az Akiktől más lett a világ-ról, egyszerűen nem tudtam elkerülni, hogy továbbra is a régi iskolás éveimen járjon az agyam. Felelevenítettem minden nyűgét-bánatát annak a négy évnek, mert bizony – vallomás! – én megküszködtem a gimnáziummal. Az azóta eltelt években már világossá vált, mi okozta problémáim fő forrását: egyszerűen az, hogy nem illettem a rendszerbe. Az én agyamnak másfajta ingerekre volt/van szüksége az optimális működéshez, mint amit az átlagos órák, a sablon, dög unalmas, full szöveg, kép nélküli, minden kreativitást és szépérzéket mellőző tankönyvek és munkafüzetek nyújtani tudtak. Untatott minden, amiből tanulnom kellett volna. Az én agyamnak arra lett volna szüksége, hogy sok-sok apró, mutatós, érdekes részlettel keltsék fel és tartsák forrásponton a kíváncsiságomat.

És itt jön a képbe az Akiktől más lett a világ, amivel kapcsolatban az első társításom az volt, hogy mennyivel másabb lett volna a tanuláshoz fűződő viszonyom, ha ilyen kiadványokból áll a tankönyvlista. Következő gondolatommal pedig máris azt találgattam, hány diák látná másként az oktatást, hányan állnának másképp a tanuláshoz, ha így lennének összerakva a tankönyvek!

El is mondom, miért jutottam erre a következtetésre.

Először is a könyv nagyon okosan bánik az oldalakkal. 264 oldalon 50 magyar tudós, feltaláló életét és munkásságát tárja az olvasó elé, ugyanakkor mindezt átlátható módon teszi. Egy emberre átlagosan 4-8 oldal jut, ami bőven azon a határon belül mozog, ami egy léptékben tökéletesen emészthető, megjegyezhető. Nem mondom egyébként, hogy egyszerű lehetett ilyen szigorúan megtartani az oldalszámokat, mert lássuk be, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert (a lenti képen, a Nobel-díj átvételekor), Eötvös Loránd vagy épp Teller Ede életével egyenként ki lehetne tölteni azt a párszáz oldalt, a szerző mégis szisztematikusan tartotta magát a keretrendszerhez. És milyen jól tette, mert ezzel biztosította, hogy nem egyszerűen felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét, de bennem például azt is sikerült kialakítania, hogy többet akarjak tudni adott emberekről és magam menjek utána bizonyos életműveknek.

Tetszenek ezt látni, kedves unalmas tankönyvek? Ezt így kellene csinálni!

 

Persze aki a végtelen lexikális tudásanyag híve, az most becsmérlően legyinthet, mondván: 4-8 oldal semmire nem elég, ha ilyen nagyságok életéről van szó! Az én válaszom viszont erre így szól: nem a mennyiség számít, kérem szépen, hanem a minőség!

A szerző ugyanis elképesztően jól állította össze ezeket az oldalakat. Minden tudósról a szokásos tényeket (mikor és hol született, hol végezte az iskoláit stb.) egy jól elkülöníthető szürke szedetbe helyezte, az egyéb ismereteket pedig magáról a találmányról, annak létrejöttéről és útjáról a leírásban helyezte el. Viszont ezek leírása is teljesen közérthető módon történik, szóval tudomány ide vagy oda, a szöveg olvastatja magát és nem olyan hiper-tudományos, hogy azt megérteni csak a legmagasabban kvalifikáltaknak lenne jogosítványuk.

Mindez nagyon színesen van tálalva, ráadásul a szerző nem csak szavakkal töltötte meg az oldalakat, de mindenféle érdekes képi anyaggal is, és egyáltalán nem csak adott emberek portréjáról van szó. Láthatunk szabadalmi bejelentéseket és okiratokat, képeslapokat, kísérleteket megörökítő fotográfiákat, helyszíneket bemutató korabeli rajzokat, de az is előfordul, hogy hazánkból távozni kényszerült tudósunk emigrációs kártyája néz ránk a lapokról. El se tudom képzelni, ennyi anyag összegyűjtése mennyi időt és energiát igényelt, de a szerző által véghezvitt kutatómunkáról kicsit lejjebb még ejtek egy-két szót.

 

Tisztázzuk: legjobb tudomásom szerint ez a kiadvány nem tankönyvi szándékkal született. Viszont, ha lehetne, mégis azért kampányolnék, hogy az legyen, vagy legalábbis segédtankönyv, kerüljön a diákok kezébe, megmutatva, hogy így is lehet, nem minden ismeretterjesztő könyv szürke, monoton mumus. Mert ha van valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődésüket az egyébként „száraz” anyag iránt, akkor az ez a könyv.

Úgy vélem, a szerző előtt többszörös főhajtás indokolt. Először is számomra az nagyon szimpatikus, hogy bár olyan emberekről esik szó, akiknek a nevét a legnagyobb tisztelettel illik kimondani, ugyanakkor a szerző megteszi azt, amit más könyvek nem igazán szoktak: emberként beszél róluk. Sokszor lehet ugyanis azt tapasztalni, hogy a régi nagy nevekről úgy írnak a könyvek, mintha szentek lettek volna. Semmi esendő vonás, semmi negatív cselekedet, csak a megkérdőjelezhetetlen nagyság. Pedig ők sem kizárólag tudósként léteztek. Ugyanúgy emberek voltak, hibáztak, hibáiknak pedig ára volt. Jó volt olyan könyvet olvasni, ahol ezt ismertetik.

Illetve van itt még egy dolog, ami számomra mindennél többet nyom a latban, hogy azt mondjam, ez a könyv hiteles. Mégpedig az, hogy bár büszkén méltatja tudósaink értékeit és eredményeit, de ugyanakkor teljes mértékben a helyén kezeli a dolgokat és nem próbálja mindenáron azt elhitetni az olvasóval, hogy a magyar tudósok mindig és minden időben mindenki felett álltak/állnak. Értem ezt úgy, hogy adott találmányoknál kimondja: nem biztos, hogy a magyar szakember volt az első. Mert bizonyos találmányt egymáshoz nagyon közel eső időben több nemzet nagy embere is a magáénak jelentett be, így időnként viták alakultak ki az elsőség kérdésében.

 

Persze tudom én, hogy minden nemzet szereti azt mondani, hogy az ő emberei a legjobbak, legokosabbak és minden érdem az ő nevükhöz fűződik, az a másik meg téved, de számomra ez az igazi nagyság! Elismerni a tényeket, nem pedig nemzeti önérzettől hajtva csapkodni az asztalt, hogy márpedig mondjon az egész világ, amit akar, mi akkor is tudjuk, hogy mi voltunk az elsők és punktum. Ez a könyv meg sem próbál ilyet, és számomra ez a jellemző tette fel a koronát az egész tudásanyagra, amit a könyv át igyekszik adni. Mert elismerni, hogy valamiben nem vagyunk az elsők, önmagában nagy erény.

Egy ilyen elképesztő anyagot felvonultató könyvvel kapcsolatban mi sem természetesebb, mint az, hogy ejtek néhány szót a szerzőről is. Ő Csiffáry Gabriella, akiről azt lehet tudni, hogy a lehető legtökéletesebb munkahelyet mondhatja magáénak ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb munkát végezze íróként. Ő ugyanis Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, aki évtizedek óta elhivatottan kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek emlékeit, kutatói munkája érdekében messze átlépve a levéltár épületének falain. Magyar és külföldi közgyűjteményekből (levéltár, kézirattár, múzeum), szabadalmi hivatalokból, de magángyűjteményekből, családi archívumokból, is gyűjt a témájának megfelelő anyagot. Elmondhatjuk tehát, hogy elhivatottsága a téma iránt példaértékű!

 

A szerzőnek eddig tizenhat (!) könyve jelent meg, azonban ezen könyv előszava is árulkodó: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót.”. A könyv végére érve azt kell mondjam, további sok sikert, kitartást és érdekes kutatnivalót kívánok, kedves Gabriella! Én előre is köszönöm azokat a bizonyos eljövendő köteteket, kíváncsian várom, hogy olvashassam őket!

A szerzőnek jelentős számú könyvéből a Corvina kiadónál az alábbi művek lelhetők fel:

Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve, Magyarázom a bizonyítványom – Híres magyarok az iskolában, A táborok kertje – Híres magyarok szenvedélyeik, Magyar politikusok az iskolapadban.

Aki kíváncsi a könyvekre, az a Corvina Kiadó honlapján ismerkedhet meg velük közelebbről.

Forrás: https://1000konyv.blog.hu/2023/11/23/akiktol-mas-lett-a-vilag-konyvertekeles?fbclid=IwAR3nj3x0Wakkd5z7XwEYYMnxv3Vg5YLsSdu5C-Uu3qN1lofwNRAZlqxvhA8

 

Dr. Osman Péter: Akiktől más lett a világ. Magyar találmányok, felfedezések és
újítások.


A Corvina ajánlójából: „Gyűjteményes kötetünk Szent-Györgyi Albert C-vitaminjától Pavlics Ferenc holdjáró autójáig 50 zseniális találmányt és felfedezést mutat be. Az egész világon ismerik a gyógyítás, a repülés, a csillagászat, a közlekedés és az energiafelhasználás  területén született magyar újításokat. Persze nem minden úgy történt, ahogy eddig gondoltuk; ámulva olvassuk a felfedezések néhol krimibe illően izgalmas, de mindig szigorú
tényeken alapuló történetét”.
 

Kiemelt méltatást érdemel a kötet gazdag, dokumentáció értékű képanyaga, fényképekkel, magyarázó képekkel és ábrákkal, korabeli kereskedelmi plakátokkal. (Kiemelések a recenzió szerzőjétől.)
 

A szerzőről: Íróként olyan hivatást űz, amely a gyémántbányászathoz hasonlítható: óriási dokumentációs anyaghalmazokban keres szellemi ékköveket. A Corvina róla e kötethezfűzött ismertetőjéből: „több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. Eddig megjelent tizenhat kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékokból és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki.”
 

Egy megjegyzés az alcímhez és a tartalomhoz. Az „újítás” jelentése az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező szótárát idézve (a kiadó szotar.net online szótárrendszeréből): „Új dolog kigondolása, létrehozása. A munka eredményességét növelő új módszer, eljárás.” Az előző rendszerben az újítás önálló jogintézmény volt, amellyel javaslatokat lehetett benyújtani, s az elfogadott újításokat díjazták. Politikai színezettől nem mentesen létezett újítómozgalom is. Az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 101. évfolyam 2. számában, 1996-ban jelent meg dr. Szarka Ernő Iparjogvédelem Magyarországon – 100 éves a Magyar Szabadalmi Hivatal c. tanulmánya, s ebben írja: „A 11950/1948. Korm. sz. rendelet – a szabadalmi rendszer fenntartása mellett – bevezette a szovjet jogrendszerben ismert szerzői tanúsítványt. A találmányok, szabadalmi jogok központi utasításra bármikor átcsoportosíthatók voltak, így a vállalatok a találmányokat maguk számára jogilag nem tudták megvédeni. Ugyanakkor az állam célul tűzte ki, hogy a termelés műszaki színvonalának fejlesztésében a mérnökök, munkások érdekeltek legyenek mind erkölcsileg, mind anyagilag. Ezt a célt szolgálta az újítói és
feltalálói mozgalom.” Csiffáry köznyelvi értelemben, olykor talán stilisztikai változatosságként használja e kifejezést, valami (hasznos) újdonság létrehozásaként, pl. „[k]ül- és belföldi szabadalmai is bizonyítják, hogy a kompresszor nélküli dízelmotorokra vonatkozóan Jendrassiknak számtalan újítása és fejlesztése volt.”

Van egy különösképp árulkodó fogalom, s mögötte egy szó szerint társadalomformáló gyakorlat, amely különösen nagy jelentőséget ad az olyan összeállításoknak, mint ez is: emlékezetpolitika. A saját közvetlen tapasztalatainkon és a számunkra fontosak elmondásán túl voltaképp a legtöbben annyit tudunk a múltról, amennyit a krónikások elmondtak, s abból megismertünk. Tanulságos és valószínűleg sokkoló tapasztalattal szolgálna egy széles körű felmérés arról, hogy a nagyközönség hány kiemelkedő magyar felfedezőt, feltalálót, „újítót” tart emlékezetében, s ez mennyire kínálja őket követendő szerepmodellként a fiataloknak.
Ebben is segíthet Csiffáry könyve és a hasonló alkotások.

Innentől szóljon ő és e könyve!
Csiffáry egy különösen izgalmas felvetéssel indít. A kötet a magyar tudomány- és technikatörténeti panteon egy gazdag részletében kalauzol. Meglehetősen elgondolkodtató mottót választott hozzá, amelynek jelentőségét szerzőjének kiléte adja. „’A nagy vívmányok históriását minduntalan homályos részletek zavarják meg. Rádöbben, hogy minden jelentős felfedezésnek voltak előfutárai, sőt gyakran olyanok is, akik jóval a »tulajdonképpeni felfedezés« előtt már a lényegre is rátapintottak. A hasznosság oldaláról nézve nem is fontos a vívmány szerzőjének kilétét megállapítani akkor, ha a felfedezés gyümölcse már élvezhető’
Selye János: – Életünk és a stress.”


A második mondat akár triviálisnak is mondható. Tény, hogy az ember nem képes olyasmit elképzelni, aminek alkotóelemeit valamiképp már ne ismerné. Szebben szólva, „nihil in intellectu nisi prius in sensu”, azaz semmi olyan nincs az értelemben/gondolkodásban, ami nem jelent meg már előzőleg az érzékelésben. Az Oxford Reference az empiricizmus alapelvének nevezi, amelyet valamilyen formában Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás is vallott. Lényegében Selye e tételét fejezi ki a híres Isaac Newton-i „óriások vállán...” kifejtése, s ezt jelenti iparjogvédelmi szóhasználattal „a tudomány állása”. Érdekes megjelenése ennek, midőn a világ valamely matematikai leképezéséből jut a „felfedező”, a kutató a világot, annak bizonyos részeit és/vagy törvény(szerűség)eit illető új felismerésre, amelyet azután megfigyeléssel is igazolnak.
A záró tételen viszont érdemes elgondolkodni. A „szerző” kilétének számon tartása nélkülözhetetlen eleme a szellemi tulajdon védelmének, ami viszont az alkotás ösztönzésének nagy gazdasági és szakmai jelentőségű intézményrendszere. S vajon nem tartozunk-e a kutatóknak, alkotóknak, fejlesztőknek is azzal, hogy hálás utókortól elvárhatóan a műveikhez megőrizzük a kilétüket?

Voltaképp maga ez a kötet is ehhez járul hozzá, szintúgy a tervezett folytatásai, amelyeket Csiffáry előszavában ígér.. Sokan pedig alkotómunkával küzdenek a
halhatatlanságért, a reménnyel, hogy eredményeik megtartják a nevüket és hajdani létezésüket az utókor emlékezetében.
Folytatva az előszóval, amelynek elejét a Corvina fenti ajánlója idézi: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót. Sorra kerülnek többek között a számítástechnikával, a híradástechnikával, a nyomdaiparral, a fényképezéssel, a haditechnikával, a világítástechnikával és a malomiparral kapcsolatos műszaki újítások is. Jelen gyűjteményünk ennek a sorozatnak az első darabja.”
– Reméljük, a tervezett folytatások is mielőbb megszületnek!

Ezt követően Csiffáry egy viharzónába ad kis bepillantást: „Sok felfedezés és ötlet nem jutott el a megvalósulásig, de hírük fennmaradt. Ami viszont realizálódott, gyakran he-
ves vitákat váltott ki. Az igazán sikeres műszaki és tudományos találmányok elsőbbségének jogát, mint ahogy azt sokszor tapasztaltuk, több nemzet is magáénak vallja. Hosszú
lenne felsorolni, hogy az emberiség történetében hány korszakalkotó találmány útját kísérték végig a pereskedések – különösen akkor, ha többen, egymástól függetlenül alkották meg a találmányt. A tudományos felfedezések is eredményeztek elsőbbségről szóló vitákat. Gondoljunk csak Isaac Newton vitájára Gottfried Wilhelm Leibnizcel a differenciálszámítás feltalálására vonatkozóan, vagy Julius Robert von Mayer és James Prescott Joule elsőbbségért folytatott küzdelmére az energia megmaradásának felismeréséért, de említhetnénk a ’relativitás elsőbbségi vitát’ is, mely három főszereplőt érint: Jules Henri Poincarét, aki már egy évvel Einstein cikkének megjelenése előtt írt a ’relativitás elvéről’, Hendrik Antoon Lorentzet, aki Einstein munkájának alapjait írta meg (Lorentz−Einstein-elmélet), valamint Albert Einsteint, aki pedig a speciális relativitáselméletről szóló, mérföldkőnek számító cikkét 1905-ben jelentette meg az Annalen der Physikben. A C-vitamin felfedezése évekre
elhúzódó komoly jogi és szakmai vitát váltott ki. Ki fedezte fel elsőként: Szent-Györgyi Albert vagy a Pittsburghi Egyetem professzora, Charles Glen King biokémikus? Hogy végül Szent-Györgyi Albert kapta meg érte a Nobel-díjat, annak köszönhető, hogy amerikai kollégáját mindössze két héttel megelőzve, március 18-án ismertette a Budapesti Királyi Orvos Egyesület tudományos ülésén a C-vitamin és a hexuronsav azonosságát:”
 

„Vannak olyan találmányok, melyeket tévesen magyar eredetűnek tartanak. Jelen kötetünkben Asboth Oszkár esete példa erre. (Róla is szól e könyv – Osman P.) Régóta tartja
magát az a legenda, hogy Asboth fedezte fel a helikoptert. Valójában egy 1947-ben megjelent orosz technikatörténeti munka nevezte őt először a helikopter egyedüli feltalálójának, és ez a tévhit azóta is tartja magát. Ideje, hogy ezeket a valótlanságokat végre tisztázzuk.
Kötetünk [ezzel] valójában legendaoszlató.”
„Kötetünkben megmutatjuk azt is, hogy egy-egy kudarcba fulladt vagy sikeres vállalkozás mögött milyen emberi tényezők voltak. Az alkotásaikon keresztül bepillanthatunk az életükbe: mik motiválták őket, hogyan dolgozták fel a sikereiket, kik segítették vagy gátolták a kutatásaikban, mi adott erőt nekik, ha kudarcot vallottak?” – Vajon van-e, lesz-e valaha is tudományos magyarázata, miért van, hogy bizonyos emberek a fejlesztői, feltalálói elképzeléseik megvalósításáért „bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt” is „átvarázsolják magukat”, „ha kell, szívósak, mint fán a kéreg” (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez)? Mi az a hajtóerő, amely ehhez a kitartást és az áldozatkészséget adja nekik?
Csapatmunka! „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a találmányok többsége nem egy ember nevéhez köthető, mivel mögötte egy egész kutató és tervező csapat működik. Példa erre az Egyesült Izzólámpa és Villamosság Rt. kutatólaboratóriuma, ahol olyan nagyszerű kutató mérnökök dolgoztak, mint Bródy Imre, akinek a kriptonégőt, és Selényi Pál, akinek a fénymásoló ötletét köszönhetjük, de ott végezte világhírű Hold-radar-kísérleteit Bay Zoltán is. [Régi dicsőségünk: állami intézményi vargabetűkkel ebből a laborból jött létre előbb 1949-ben a méltán híres-neves ’Táki’, azaz Távközlési Kutató Intézet, majd abból leválasztva a nem kevésbé megérdemelten hírneves ’HIKI’ Hiradástechnikai Ipari Kutatóintézet, mindkettejük történelme tele a hazai kutatás-fejlesztés és a szakterület egyetemi oktatása fénylő
neveivel. Az interneten kissé nehezen megtalálható, remek betekintést ad ebbe dr. Herman Ákos és Wollitzer György Elemek a HIKI történetéből – Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet (1953–1981) c. tanulmánya (https://www.ett.bme.hu/~vago/hiki/elemek.html). Az évek során a HIKI-ből jó néhányan ’disszidáltak’. Akkori elbeszélés szerint a hetvenes években müncheni Siemens konferenciákon egész sort tettek ki volt hikisek a legendás Fischer Ferenc hajdani laborfőnök vezetésével – Osman P.]
Ugyanilyen legendás volt a Ganz és Társa Vasöntő- és Gépgyár Részvénytársulat elektrotechnikai osztálya is, mely a villamosgép-gyártás bölcsőjének tekinthető. Gyors ütemű fejlődésében olyan kiváló felkészültségű mérnökök vettek részt, mint Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly, Bánki Donát és Kandó Kálmán.
 

Szerepelnek olyan tudósok a kötetben, akinek a nevéhez több ismert találmány és szabadalom fűződik: Jedlik Ányos, Bláthy Ottó Titusz, Bánki Donát, Eötvös Loránd és Kármán Tódor neve ékes példa erre. Szerepel olyan feltaláló is, aki, bár külföldön látta meg a napvilágot, de országunkat gazdagította a hírnevével. A Svájcból Magyarországra települt Ganz Ábrahám munkásságára méltán lehetünk büszkék.
A magyar találmányok történetében gyakran előfordult, hogy egy-egy magyar újítás külföldön realizálódott. Ennek elsősorban az anyagi támogatás hiánya volt az oka, számos esetben pedig a politika hiúsította meg a találmányok megvalósítását vagy a szabadalmi oltalom alá került műszaki újítások érvényesülését. Jánosi Marcell flopilemeze vagy Dulovits Jenő tükörreflexes fényképezőgépe a Rákosi-korszak korlátolt, vaskalapos politikájának esett áldozatául.
Nem véletlen, hogy a kötetben szereplő tudósok és feltalálók többsége külföldön érte el sikereit. A magasan kvalifikált, egzakt tudományok képviselőinek vallomásaiból az derül ki, hogy Amerikában és Nyugaton a gazdagabb, jobban támogatott tudományos műhelyek, magas színvonalon felszerelt laboratóriumok és egyetemi műhelyek nagyobb lehetőséget nyújtottak tudományos kísérleteikhez és eredmények eléréséhez. Elsősorban a természettudósok és a mérnökök örvendhettek az elismerésnek és ezzel együtt a befogadásnak, számukra nem is jelentett gondot az integrálódás. A matematikai gondolkodás, nyelv és szókincs, mely a természettudományok egyik alapmódszere és jellegzetessége, segítette a könnyebb beilleszkedést. Tudásuk nemzetközibb volt, mint bármely más tudósé.
Másrészről Európának ebben a szegletében gyakran működtek olyan politikai erők, melyek a magyar értelmiségiek ezreit üldözték el hazájukból. Így volt ez a múlt században is, amikor sokan kényszerültek vándorútra. Magyarország 20. századi történelme bőven szolgáltatott indokot erre. Voltak, akik politikai okokból, s voltak, akik a jobb élet reményében hagyták el az országot. Mindegy is, hogy ki milyen szándékkal vágott neki a nagyvilágnak,
szeretné megőrizni emléküket ez a kötet.”
A forrásokról: „Hogy ki volt vagy ki lehetett egy találmány értelmi szerzője, hosszas kutatást igényel. Több magyar és külföldi közgyűjteményben (levéltár, múzeum, kézirattár, magángyűjtemény, családi hagyatékok stb.) végeztünk kutatást, hogy eredeti dokumentumok segítségével rávilágítsunk a találmányok eredetére és keletkezésük körülményeire. Kutatásainkban segítségünkre voltak a hazai és külföldi szabadalmi hivataloknál bejelentett és
oltalom alá került találmányok adatai.”
A könyv célközönsége: „Kötetünk mind a kutatók, mind pedig a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók számára sok új és értékes információt tartalmaz.”
A stílusról: „Igyekeztük a korabeli nyelvi állapotot érzékeltetni, ezért meghagytuk azokat a régies alakokat, formai archaizmusokat, kiejtésbeli sajátosságokat, melyek a kor hangulatát és írójuk stílusát érzékeltetik.”
„A végjegyzetek a fontosabb könyvészeti és bibliográfiai adatokon túl a jelentősebb intézmények, pártok és egyesületek nevét is tartalmazzák.”
A kötet az alkotókat, felfedezőket hat részbe sorolja:
• Akik gyógyítottak
• Akik legyőzték a távolságot az égben
• És akik legyőzték a földön
• Akik a világűrt uralták
• És akik a föld alatti világot uralták
• Akik megszelídítették számunkra az energiát
Következzék némi mozaikszerű ízelítő közülük kiragadott, ismert vagy épp kevésbé ismert alkotókról, találmányokról. A név és cím után – ha másként nem jelezzük – a bevezető „mottót” idézzük.

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője
„Az első orvosi írótól, Hippokratestől fogva, a legújabb korig, minden idők orvosainak megtámadhatlan meggyőződése volt, hogy azokat a szörnyű pusztításokat, melyeket a gyermekágyi láz visz véghez a gyermekágyasok közt, epidemikus, azaz atmospherikus befolyások okozzák, vagyis olyan befolyások, melyek az orvos beavatkozása alól kivonják magukat és pusztító hatásukat szabadon és feltartóztathatlanul fejtik ki. Nékem 1847-ben a bécsi nagy szülőházban sikerült kimutatnom, hogy ez a nézet téves, és hogy minden egyes esete a gyermekágyi láznak fertőzés következtében keletkezik. Ama rendszabályok következtében, melyeket nézetemnek megfelelően felállítottam, Bécsben 21 hónapon, a Szt. Rókus-kórházban 6 éven, és a pesti klinikán egy esztendőn keresztül nem észleltem járványt három olyan
intézetben, melyeket állandóan látogattak a szörnyű járványok.’ – Semmelweis Ignác” „Semmelweis Fülöp (szül. Ignatius Semelveis) Budán született 1818. július 1-jén, és a
Bécs melletti Oberdöblingben hunyt el 1865. augusztus 13-án. A bécsi közkórház több  évtizednyi szülészeti és halálozási adatait tanulmányozva, egyértelmű volt számára, hogy a két különálló klinikáján eltérőek voltak a halálozási arányszámok. Az I. számú klinikán, ahol az orvosok és orvostanhallgatók az elhunytak boncolását végezték, összehasonlíthatatlanul több volt a haláleset. A II. osztályon, ahol pedig bábákat képeztek, bár nagyobb volt a zsúfoltság, jóval kisebb volt a halandóság: ’Az olyan szülőházak, amelyek nem tanintézetek, vagy amelyek csak a bábák tanítására szolgálnak, kevés kivétellel kedvezőbb viszonyokat tüntetnek fel, mint a szülészképző intézetek.’ Ennek okát abban látta, hogy a csupasz kézzel boncoló orvosok a még terhes vagy szülésen átesett nők vizsgálata közben a ’bomlott szerves anyagot’, baktériumot juttattak be az anyák szervezetébe, melynek következtében vérmérgezés lépett fel. Később azt is megállapította, hogy a kórokozók a fehérneműknek, a kötszereknek és az orvosi műszereknek köszönhetően is terjednek. Egy tragikus baleset során jött rá arra, hogy a gyermekágyi lázat a vérmérgezés súlyos formája okozza. Hamvait végül szülőházának udvarán helyezték el 1965-ben, mely jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad helyet.”

Richter Gedeon lázcsillapítója
„’Örömömre szolgál továbbá, hogy alkalmam nyílik ezúttal kifejezést adni mély hálámnak azon orvos urak iránt, akiknek beható kísérletei, megfigyelései és irodalmi tanulmányai lehetővé tették, a mit sokan képtelenségnek hittek, azt t.i., hogy magyar gyógyszerkészítményekkel sikerült legyőzni a külföldi behozatal versenyét.’ – Richter Gedeon”
„A hazai gyógyszeripar és a nagyüzemi gyógyszergyártás megteremtője, Richter Gedeon a Heves megyei Ecséden született 1872. szeptember 23-án, és Budapesten hunyt el 1944. december 30-án. Az elhalálozás időpontja bíróilag lett megállapítva. 1944. december 30-án egy nyilas osztag a ferencvárosi Duna-parton a Dunába lőtte.
Sikertörténete 1901-ben, az Üllői úton lévő Sas patikából indult el, amelyet az Ecséden megörökölt földbirtokából vett. A patika laboratóriumában többféle, később nemzetközileg is elismert gyógyszert kísérletezett ki. Állati szervekből – mellékveséből, pajzsmirigyből, heréből és petefészekből, agyalapi mirigyből és hasnyálmirigyből – kivont készítményeket gyártott. Az első gyógyszerek között volt a Tonogén Suprarenale, mely mellékvesehormonból kivont készítmény volt. Az adrenalin hatóanyagú oldatnak vérnyomáscsökkentő, vérzéscsillapító és érösszehúzó hatása volt, és 1902-ben került forgalomba. 1903-ban több organoterápiás tablettája is forgalomba került, melyből különösen a juhpajzsmirigyet tartalmazó Thyreoidea és az Ovárium jelentős. 1907-ben Kőbányán, a Cserkesz utca 63. szám alatt megalapította a róla elnevezett Vegyészeti Gyárat, melyet jelentős állami kedvezményekben részesített a Kereskedelemügyi M. Kir. Minisztérium. Az 1920-évek második felétől már közel száz organoterápiás gyógyszert készített a gyár, s emellett még több mint félszáz Hormogland terméket forgalmazott. Számtalan szabadalma volt, melyek közül az elsőt 1905. október 27-én nyújtotta be a tojássárgájából kinyert lecitin albuminát előállítására. Richter módszeresen építette ki a külföldi kapcsolatait, és figyelt a gyógyszerek exportértékesítésére. A Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt. fennmaradt iratanyagából az derül ki, hogy a ’30-as és ’40-es években nem egy országgal kötöttek képviseleti szerződést, hanem valamely város, illetve annak környékén történő eladásra adtak megbízást egy-egy cégnek vagy magánszemélynek. Az 1920-1930-as években Európán kívül Ázsiában, Afrikában, Észak-, Közép-, és Dél-Amerikában s végül Ausztráliában is volt képviselete a Richter-féle gyógyszerkészítményeknek. A gyár exportosztálya nemcsak fiókokkal és leányvállalatokkal állt kapcsolatban, hanem bankokkal, reklámügynökségekkel, kiadóvállalatokkal és szakmabeli gyógyszerészekkel, orvosokkal és gyárakkal is. Külföldi reklámkapcsolatainak kiépítésére és marketingfeladatok végzésére jelentős számú képviselőt foglalkoztattak.”

Id. Korányi Frigyes tüdővész elleni küzdelme
„Mikor a phthisis megírásával foglalkoztam, tisztán a tudományos célt láttam magam előtt. De minél mélyebben hatoltam bele feladatom megfejtésébe, annál magasabbra emelkedett előttem emberi, társadalmi, gazdasági és nemzeti jelentőségének átérzése.’ – Korányi Frigyes”

„Belgyógyász, sebész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az 1886–1887. tanévben a pesti egyetem rektora, orvoskari prodékán, 1890-ben az Igazságügyi Orvosi Tanács másodelnöke, 1897. október 20-án pedig elnöke lett. A magyar főrendiház élethossziglani tagja. A Budapesti Királyi Orvosegyesület, az Országos Közegészségügyi Tanács, a Királyi Igazságügyi Orvosi Tanács elnöke. Húsz éven keresztül volt a Magyar Országos Vöröskereszt Egylet egészségügyi bizottságának elnöke. Az 1851/1852. tanévben szerezte orvos- és sebészdoktori oklevelét. 1864-ben a Pesti Egyetem idegkór és gyógytan magántanára lett. A modern belgyógyászati klinikai oktatás megteremtője, Európa-szerte ismert orvostudós volt. Orvosi működése során többek között kardiológiai, ideggyógyászati
és pulmonológiai kutatásokat végzett. 1865-ben az idegkórtan docensévé, 1866. július 26-án pedig a Pesti Egyetem Orvossebészi karán a gyakorlati belgyógyászat ny. r. tanárává nevezték ki a Sebészek Belgyógykórodájában. A klinika, melynek igazgatója volt, 1873-től II. számú Belgyógyászati Kóroda néven működött. Intézete mindössze két szobából állott, tizenhat betegágygyal, összes segédlete pedig egy tanársegéd volt. Önéletrajzában megemlíti, hogy 1876-ban sikerült Trefort Ágoston közoktatási miniszter alatt kieszközölni, hogy egy ’az új igényeinek megfelelő klinika építessék’. A klinika az 1880/1881-es tanévben az új Üllői úti épületbe költözött, ahol a tudományos tevékenység kétirányú volt: a növendékek betanítása és a ’tudományos búvárlat’. Az első magyar tüdőbetegek számára építendő népszanatóriumért több fórumon is felszólalt, pénzt gyűjtött, és támogatókat toborzott. Országos pénzgyűjtő mozgalom indult el, melyet híres közéleti személyek is támogattak. A kezdeményezésére 1898. május 3-án alakult Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatóriumi Egyesülete is a szanatórium létesítését igyekezett előmozdítani. Így épülhetett meg 1901. november 10-én Budakeszin az első tbc-s betegek gyógyítására alapított Erzsébet királyné Tüdőszanatórium (ma Országos Korányi Pulmonológiai Intézet). Elsőként Európában a szanatórium olyan III. stádiumba sorolt, szegény sorsú, súlyos betegeket is felvett gyógykezelésre, ’akik hosszabb ideig részesülhettek orvoslásban csekély összegű fizetés fejében vagy teljesen ingyenesen."

Selye János, a stresszkutatás atyja
„Csak abban az egyben vagyunk egyformák, hogy mindnyájan engedelmességgel tartozunk azoknak a fundamentális biológiai törvényeknek, melyek az életünket kormányozzák.
A stress kutatója azzal használhat legtöbbet, ha megmagyarázza a stress mechanizmusát, amennyire ő érti; ha megvilágítja ezeknek az ismereteknek alkalmazási lehetőségeit a mindennapi életben.’ – Selye János” (Életünk és a stress)
„Az egészség és a boldogság titka nagyrészt abban áll, hogy sikerrel kell idomulni e planéta örökké változó életfeltételeihez; aki az alkalmazkodás mesterségét nem sajátítja el kellően, betegséggel és boldogtalansággal rója le a büntetéspénzt.” (Életünk és a stress)

Szent-Györgyi Albert C-vitaminja
„Imádkozunk a békéért, de a biztonságunk okáért hidrogénbombákat halmozunk fel. Krisztusról prédikálunk, és tömegpusztításról beszélünk… A tudomány segítségével hidrogénbombákat sem építhetünk büntetlenül, hogy azután azokat a XVIII. századbeli egoista, korlátolt, érzelgős és hamis politikai gondolkodással használjuk fel. Semmi értelme sincs annak, hogy űrhajósokat küldünk fel a világűrbe, hogy más csillagokra elérjenek, ha ugyanakkor háromméteres betonfalat emelünk, hogy az embert embertől elválasszuk!’ – Szent-Györgyi Albert”

Szentágothai János, az agy tudora
„Életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.’ – Szentágothai János”
„...[A]zt is hiszem, hogy a művészet és a tudomány az emberi elme két teljesen párhuzamosan futó vágánya, és ezek a párhuzamosságok sokkal mélyebbek és eredetibbek, mint azt a felszínről látjuk. Bárhol megbolygatjuk a világot, a legcsodálatosabb harmóniát találjuk. Jó lenne, ha a létnek, az életnek egy felsőbbrendű harmóniáját egy művészetet értő kutató vagy a tudomány modern eredményeit értő vagy legalábbis valamennyire sejtő művész magában egyesíteni tudná… De hogy a mai, nagyon specializált tudományban mennyire lehet ezt az ideált megközelíteni, az már nagyon kérdéses. Boldognak érzem magam, ha legalább egyes pontokon megsejtek valamit a művészet és a tudomány alaptörekvéseinek az egységéből.”

Jedlik Ányos szódavize
„1826-ban Jedlik Ányos fiatal benczés tanár készüléket szerkesztett, a melynek segítségével bárki is könnyen készíthetett saját használatára savanyúvizet. Ez a készülék az első, a mely a háztartásban használható volt savanyúvíz készítésre.’ – Hankó János”
„Ahogy Eötvös Loránd is megjegyezte búcsúbeszédében: ’Bármily jövedelmező üzletnek mutatkozott a savanyúvizek mesterséges gyártása, Jedlikből mégsem lett szódavízgyáros.’ Az igazi áttörést végül Wágner Jenő gyógyszerész érte el 1865-ben, aki a Gyógyszerész Hetilapban a következőképpen reklámozza a csodaitalt: ’már Pesten is minden jobb vendéglőben és étteremben tartatik a szénsavas víz és orvosaink által, különösen gyomorbajokban kitünő eredménnyel alkalmaztatik."

Saxlehner András keserűvize
„Az évek folyamán a világba küldött jóval több mint száz millió üveg Hunyadi János keserüviz minden üvegje igazolta és terjesztette jó hírnevét, a melynek e viz mindenütt
örvend, a hol czivilizált emberek laknak.”
Egy remek példa arra, hogy ismeretek kellenek ahhoz, hogy valaki felismerje valamiben az abban rejlő lehetőségeket: „A Buda-környéki keserűvizek legsikeresebb vállalkozója, Saxlehner András eredetileg posztókereskedő volt. A legenda szerint élete nagy fordulatot vett, amikor 1862-ben egy budaörsi gazda tért be az üzletébe, és elpanaszolta, hogy miután kutat ásatott a Dobogó-hegyen lévő telkén a szőlője öntözésére és állatai itatására, keserűvíz tört a felszínre. Megkérte Saxlehnert, tekintse meg a forrást, hátha üzleti szempontból jövedelmező lehet. A posztókereskedő kapva kapott az alkalmon, mivel akkor már ismert volt az évekkel korábban felfedezett kelenföldi sós keserűvízforrások gyógyhatása és üzleti sikere.” „[Hogy a ’versenytársakat’ kiiktassa, felvásárolta az egész örsödi völgyet a Dobogó-heggyel együtt. A hazai és külföldi piacokon forgalomba hozott budai gyógyvizére egy évvel később bejegyeztette a ’Hunyadi’, illetve a ’Hunyadi János’ védjegyet. 1909-ben már 140 kút ontotta magából a gyógyvizet. 1886-ban Saxlehner szabadalmaztatott egy palacktöltő gépet is, két évvel később pedig a könnyebb szállítás érdekében 2,5 km hosszú iparvágányt építtetett ki
a Kelenföldi pályaudvarig. Saxlehner nagy hangsúlyt fektetett termékei reklámozására, ezért többnyelvű ismertetőket adott ki; plakátjait számos világvárosban lehetett látni: Párizsban, Londonban, Berlinben, Péterváron, Konstantinápolyban, Kalkuttában, Alexandriában, New Yorkban, San Franciscóban, Rio de Janeiróban vagy Sidney-ben.”

Schwarz Dávid kormányozható léghajója
„…A Schwarz Dávid-féle irányítható léggömböt tegnap mutatták be Berlinben, szabadon repülve, a légzsák megtöltése és a felszállás rendben folyt le…’ – Pesti Hirlap, 1897. november 5.” „Az alumíniumborítású, kormányozható, négyhengeres, vízhűtéses, Daimler soros  benzinmotorral működő léghajó feltalálója. Sajnos a léghajóval végzett kísérletei kudarccal végződtek. Halála után mások folytatták a kísérleteket, s a hibákat sikerült korrigálniuk.”
„Gróf Ferdinand von Zeppelin altábornagy, aki maga is jelen volt a Schwarz-féle léghajó próbarepülésein, ’merített’ a vállalkozásból. Hogy milyen mértékben, az mind a mai napig megosztja a közvéleményt. Tény, hogy Zeppelin megvásárolta az özvegytől a szabadalmat és a terveket. A megvásárolt terveket és az addigi tapasztalatokat alapul véve kezdte el építeni Zeppelin gróf a saját LZ–1 jelű léghajóját, mely három évvel később, 1900. július 2-án szállt fel a Boden-tóról.”

Kármán Tódor helyben lebegő gépe és rakétája
„Az első helyből függőlegesen felszálló gép 1918-ban született meg Kármán Tódor professzor, Petróczy István ezredes és a cseh Vilém Žurovec mérnök jóvoltából. Helyben lebegő gépek voltak, amelyekre megfigyelőállást és fegyvert is tervezett Kármán. Kísérleteiket 1916-ban kezdték meg Fischamendben, az Osztrák–Magyar Monarchia repülőgépgyártásának központjában, ahol már 1911-től működött az Osztrák–Magyar Monarchia kísérleti repülőállomása és a 7. repülőüzeme. Itt alakult az első katonai repülőiskola is. A PKZ–1 fejlesztése 1917-ben kezdődött, és 1918-ra elkészült az első repülőképes elektro- vagy robbanómotorral üzemeltetett modell. A jármű a mátyásföldi Magyar Általános Gépgyárban (MÁG) készült.”
„1963-ban John F. Kennedy elnök a legnagyobb amerikai tudományos kitüntetést, a Nemzeti Tudományos Érdemérmet (United States National Medal of Science) adta Kármán Tódornak. A Holdon és a Marson kráter őrzi nevét.”

Ganz Ábrahám kéregöntésű vonatkereke
„Akinek nincsen jövőjébe vetett reménye, azt sajnálni lehet.’ – Ganz Ábrahám”
„Hosszú, változatos vándorévei után 1841 augusztusában érkezett Pestre. Részt vett a Pesti Hengermalmi Társulat épülő József Hengermalmának munkálataiban: műszaki gépparkjának, gépműhelyének és vasöntődéjének beüzemelésében és karbantartásában. Gyorsan ívelt felfelé a pályája: 1842 végétől már ő vezette a Széchenyi által alapított József Hengermalom öntödéjét, amelynek feladata az elkopott alkatrészek pótlása volt. 1845 februárjában saját öntödét nyitott Budán. Régóta érlelődött már benne a gondolat: ’…állandó tervem saját vasöntödém felállítása, itt vagy egy másik városban… mert elhiheted, hogy nem akarok a világban mint munkás ide-oda vándorolni’ – írta Jakab öccsének. Vasgyárához 1845. január 24-én adta meg Buda város tanácsa az öntési engedélyt, később pedig a segédipari
pótengedélyt.” „Hazai és nemzetközi viszonylatban számos díjat és elismerést kapott. 1861-ben tagja lett Buda szab. kir. város képviselő-testületének, 1863–ban Buda város díszpolgárává választották. Az 1862. évi londoni világkiállítás körüli fáradozásáért még ugyanebben az évben
koronás arany érdemkeresztet kapott. Az 1855. évi párizsi világkiállításon bronzérmet, Svájcban, az 1857. évi III. iparmű-kiállításon ezüstérmet, a londoni 1862. évi világkiállításon bronzérmet, az 1867. évi svájci kiállításon ezüstérmet, az 1867. évi második párizsi világtárlaton pedig ezüst- és bronzérmet
kapott.”

S innen már csak még néhány találmány, csupán említéssel:

A Bánki–Csonka-féle porlasztó
Bánki Donát „gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja”. Csonka János „gépészmérnök, a karburátor társfeltalálója, a magyar motor-, és gépjárműgyártás, valamint a hazai autógyártás elindítója.” „Együttműködésük gyümölcsöző volt, szinte évente jelentek meg közös találmányaik.”

Kandó Kálmán fázisváltós villamos mozdonya
„Kandó 1916-ban dolgozta ki világhírt szerzett fázisváltós rendszerét, s e sorok írója volt az, akinek Bécsben, a Hadügyminisztériumból hazatérve, séta közben először fejtette ki elgondolását. Gondolatmenetét rendkívül nehéz volt követni, de ma is él az emléke annak az élménynek, hogy egy nagyszabású, szinte korszakalkotó gondolat nyert első ízben szavakban kifejezést. Kandó a lángész minden nagyszerű tulajdonságával rendelkezett. Nagy mérnök, nagy vasutas, és igaz ember volt.’ – Neÿ Ákos”
Wikipédia: „Pilisi Neÿ Ákos (Budapest, 1881. szeptember 12. – Budapest, 1967. november 22.) mérnök, a MÁV és a Duna-Száva-Adria Vasút igazgatója. A Ferenc József-rend lovagkeresztjének és a Nagy Szent Gergely-rend lovagkeresztjének birtokosa.”
„Kandó Kálmán számára a nemzetközi sikert az észak-olaszországi Vantellina-völgyben húzódó, mintegy 106,3 km-es vasútvonal villamosítása hozta meg, melyet 1902. szeptember 4-én illetve október 15-én adtak át. Ez volt Európa első nagyfeszültségű villamosított vasútvonala, melyet a Ganz-gyár készített.”

Galamb József Ford T-modellje
„’Soha nem felejtem el a motor tervezését. Mindenki azt gondolta, hogy lehetetlen olyan motort építeni levehető hengerfejjel, amely nem fúj ki. Elgondolásainkat a Model N-en teszteltük, és mivel bevált, további 15 millió darabot készítettünk…’ – Galamb József ” „1905. december 11-én kezdett el dolgozni a detroiti Ford Motor Companynél mint gépkonstruktőr, majd főkonstruktőr, később pedig a gyár főmérnöke és igazgatója lett. Itt találkozott Henry Forddal, akivel az autógyártás történetének új fejezetét nyitották meg. 1913-ban szervezte meg a gépkocsik futószalagon való gyártását, mellyel az egész világon forradalmasította az autógyártás folyamatát.”

Hell Miksa csillagai
Az ismertetésből: „Hell Miksa a Selmecbánya melletti Szélaknán született 1720. május 15-én, és Bécsben hunyt el 1792. április 14-én. Bécsi császári és királyi csillagász, matematikus, fizikus, tanár. Tagja volt a Dán Királyi Tudományos és Irodalmi Akadémiának, a Trondheimi Akadémiának, valamint levelező tagja a Francia Tudományos Akadémiának. A legismertebb nemzetközi hírű magyar csillagász. Számtalan csillagda tervezését és építését vezette, többek között a budai, a nagyszombati, a kolozsvári, az egri és a gyulafehérvári obszervatóriumét. 1755. október 22-én Mária Terézia a bécsi udvari csillagda igazgatójának nevezte ki, egyúttal kinevezték a bécsi egyetem csillagászává. Harminchét évig szerkesztette a bécsi csillagászati évkönyveket értekezésekkel, táblázatokkal és csillagászati adatokkal, valamint az előrejelzéseket.”

Bolyai János űrhajózásban alkalmazott térgeometriája
„A Bolyai-féle térgeometria azzal, hogy megszüntette az Euklidész által kialakított térbeli látásmód egyedülállóságát, lehetővé tette az újabb geometriák kidolgozását. Ez egy teljesen új szemlélet, mely utat nyitott a modern űrkutatás, űrhajózás és az új műholdas technikák felé.” És Bolyai s szintúgy a világ tragédiája: „A tudós reális térre vonatkozó elmélete egykoron nem jelent meg nyomtatásban, így nem tudott hatni korának tudományos fejlődésére.”

Gothard Jenő, a csillagászati fényképezés úttörője
„’Hogy minő átalakulás, minő óriási forradalom ment végbe e csillagon a rövid 8-9 hónap lefolyása alatt, arról fogalmunk sem lehet. Egy csillag születése vagy meghalása játszódott-e le szemeink előtt, arra spektroskópunk nem válaszol. Jelen kutatásom, melyet távolról sem tartok befejezettnek, csak azon érdekes kapcsot tárja fel elöttünk, mely a bolygószerű ködök s az új csillag között elvitathatatlanul létezik. A történelmi sorrend azt mutatja, hogy egy felvillanó új csillag kihűlése, vagy talán túlságos felhevülése által bolygószerű köd keletkezik. Azaz más szavakkal oly folyamat ment a csillagon végbe, melynek eredménye a csillag anyagának olyan átalakulása, mely hasonló a bolygószerű ködök anyagával s ez anyag állapotával.’ – Gothard Jenő” „Gépészmérnök, csillagász, a Magyar Tudományos Akadémia
levelező (1890. május 8.), az Astronomische Gesellschaft és a Royal Astronomical Society tagja.”

Súlyos méltánytalanság történik e kötet minden szereplője számára, aki itt említetlenül maradt, s veszteség az Olvasónak, ha nem ismeri meg őket.

Dr. Osman Péter

(Megjelent: Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, Könyv- és folyóiratszemle 19. (129. évfolyam I. szám, 2024. február, 145-156. p.) Online: https://www.sztnh.gov.hu/sites/default/files/files/kiadv/szkv/szemle-2024-1/06-konyv-4.pdf

 
 

2002  © Csiffáry Gabriella - www.csiffary.extra.hu
© Carus  All Rights Reserved
CÍMLAP