OLVASÓ

TISZTELT URAM! NYÍLT LEVELEK GYÛJTEMÉNYE
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak:
Kiadás éve: 2003

 

Elõzmény: Kemény János erdélyi fejedelem, Rákóczi törökellenes politikáját folytatva a bécsi udvarhoz fordult segítségért. A bécsi udvarban Raimondo Montecuccolit küldte Kemény megsegítésére. Montecuccoli egyesítette seregeit az erdélyi fejedelem hadaival és Erdélybe nyomult, de mikorra Kolozsvárhoz érkezett, az erdélyi országgyûlés – a törökök követelésére -, már megválasztotta új fejedelemnek a törökbarát Apafi Mihályt. Ezáltal Montecuccoli „felmentetnek” tekintette magát és végignézve a török had pusztításait, és nem ütközött meg a törökökkel. S bár Kemény János kétszer is visszatért Erdélybe, hogy Apafit meglepje, de eredménytelenül. Végülis Apafi segítségére érkezett török seregtõl Nagyszõllõsnél vereséget szenvedett és meghalt a csatában. A magyarok nem bocsátották meg Montecuccolinak, hogy nem segítette az erdélyieket, és pár hónappal késõbb az összeült erdélyi országgyûlés nyíltan állást foglalt ellene. Montecuccoli névtelen röpiratban védekezett, és Kemény Jánost, illetve a magyarokat okolta az elkövetett hibákért. Erre válaszolt Zrínyi Miklós egy, szintén névtelen megírt röpiratban, melyben a császári seregre fordította vissza a vádakat.    

Zrínyi Miklós[1] levele Montecuccolinak[2]

(1662)

Legkitûnõbb Vezér!

   Mivelhogy méltónak tartod magadat és egész hadseregedet a diadalmenetre, sõt diadalmenetet is tartasz, engedd meg, kérlek, hogy én, római szokás szerint, amely megengedte a katonáknak, hogy szemébe mondják a gyõztes hadvezérnek, amit akarnak, elmondjak Neked egyet-mást.

  Tehát ötven mérföldnyire visszaûztél 50 000 törököt? Kemény fejedelmet visszahelyezted trónjára? Új õrséget helyeztél el a várakban? Erdélyt megõrizted? Ejha! Nagy tettek ezek, sõt a legnagyobbak! De ezekkel a nagyhangú szavakkal vége is a dicsõségnek. Mondd, mondd nekem, mi haszna van a te hadjáratodból Magyarországnak? Mondd, visszaadtad-e nekünk Erdélyt, amelyet bizony épségben vettél át? Add vissza elõbb Erdélynek Kemény fejedelmet, akit adott szóval és oltalommal hitegettél, add vissza az a boldogságot, békét és bõséget, amelyet seregeddel és õrségeiddel kiûztél onnan, és akkor tarts diadalmenetet, akkor bitorold magadnak azt a híres három szót: Jöttem, láttam, gyõztem. Mi pedig magunktól nevezünk majd Marsnak, Herkulesnek, Bacchusnak, és örvendezõ lélekkel köszöntünk Téged, aki a fûszeres illatú Indiákról szállsz le hozzánk kocsidon. De, ó jaj! Mi csalódunk, Te pedig bölcselkedel. Pedig a filozófusok csak beszédjükben bölcsek, a tettekben végtelenül ostobák. Azt mondod távolból nem lehet hatást kifejteni. De hát, ha te nem tudod fölmelegíteni a földet az égbõl, mint a nap, akkor közelebb kell jönnöd. Ha meg akarod semmisíteni az ellenséget, akkor nem kellett volna mérföldekre maradnod tõle, hanem mint a mór vezér (Bartholomeus Rogatus, a mórok és hispánok háborújáról) a hispániai gúnyolódására, hogy rövid a kardja, azt felelte: majd megtoldom legalább egy lépéssel – neked is legalább egy kis idõre meg kellett volna közelítened az ellenséget, ha dicsõséget akartál aratni fölötte.

  Azt állítod, augusztus hónapban érkeztél. Bárcsak szerencsét hozott volna számodra ennek a hónapnak a neve! De Te nemcsak a hónap nevérõl felejtkeztél el, hanem fölséges uradra is szégyent hoztál, mert a hiú dicsõségnek csak a nevével kérkedel (hiszen semmit nem csinálsz). Bizony nem dicsõséggel, hanem nyomorúságosan hordoztam körül a keresztény név jó hírét. Mert dicsõségesen indultál útnak, és gyalázattal tértél vissza. Jobb lett volna el sem indulnod, ha már így kellett visszatérned, a keresztény sereg jó hírének ekkora kárával, kardcsapás nélkül. Rõt dolog, ha egy hadvezér kénytelen azt mondani: erre nem gondoltam. Mit csináltál egyáltalában? Minden várba német katonákat tettél. De ha nem tetten volna ezt, azt hiszed, a török elfoglalta volna azokat? Csak egy példát mondok. Ha a török a többi várat is, amelyekben nem voltak a te katonáid, sértetlenül az erdélyiek kezén hagyta, azt a másik hármat sem foglalta volna el a te õrséged nélkül.

  Kemény katonáit keserûen vádolod, hogy megtörte õket a félelem, megzavarta a páni félelem. Készségesen elhiszem ezt nejed. De ha a bajok gyökerét mélyebben keressük, kiderül, hogy nem ezek a szerencsétlenek a hibásak, hanem magasabb forrásból származik az a baj, mikor az Isten megengedi , hogy „az achájok lakoljanak”[3] Kérdem hát tõled, Te kiváló Vezér, miféle orvossággal kell segíteni az ilyen félénk hadseregen? Én legalábbis úgy hiszem, az a megoldás kulcsa, hogy kiváló vezér erélyének kell harci szellemet öntenie beléjük. Matthieu Péter írja IV. Henrik francia király életében: „Vitézsége fáklyaként lobogjon, amely száz mást meggyújthat a maga fényének kisebbedése nélkül.” Azt vártam, Te is ilyen légy, legalábbis – ha nem csalódom – próbára kellett volna tenned õket, mielõtt elhamarkodott ítéletet mondasz róluk. De hogy kívánod azt, hogy higgyünk neked, amikor sehol sem láttad õket csatában? Azt mondod, hogy kevesebben voltak, mint a törökök. Éppen ellenkezõleg volt a dolog. De látom, Te számtan alapján viseled a háborút, és azt hiszed, hogy a kisebb számnak föltétlenül engednie kell a nagyobbal szemben. De hajdan nem ilyen volt Epaminondas, aki egy katonájának, aki az ellenség sokaságát hangsúlyozta elõtte, azt felelte (Plutarchos írja a Fejedelmek életé-ben): „Amennyivel kevesebben vannak az enyéim, annyit én magam pótolok.”

Minthogy pedig az egész dicshimnuszoddal csak leplezed az egész magyar nemzet elleni gyûlöletedet, rosszhiszemû szavaiddal gyalázattal halmozván el azt, állj csak elõ, nemes Uram, ha van bátorságod, és hallgass meg egy magyart, az majd megfelel neked, és hagyd a nemzetet, amely teljes mértékben megkapja dicséretét: „Mit zaklatod, gyáva kutya, az ártatlan vendégeket? Fenyegesd a farkasokat, és viaskodj azokkal.”

  Azt mondod, Magyarországon nincsenek hadvezérek, sõt kapitányok sem, aki ismerték a hadakozás mûvészetének titkait, akik sok éves tapasztalattal rendelkeznének, akik tökéletesen tudnák a katonai mesterséget. Képzeld, mindezt elhisszük neked. Csakhogy semmivel sem növeli a te dicsõségedet, ha mások tehetetlenek, Te pedig gyáva. Bizony, ha szemügyre vesszük azokat a dolgokat, amiket Te az elmúlt évben véghezvittél, sem Magyarországnak, sem egyetlen magyarnak nem kell szégyenkeznie. Hiszen virágzó hadsereget kaptál kezedbe, és Te megsemmisítetted. Többet zaklattad a barátokat, mint az ellenséget. Annyi országban hagytál magad után siralmas emléket, annyi százezer léleknek török fogságba hurcolását nézted száraz szemmel és száraz karddal (pedig ezt a kardot a mi oltamunkra rendelték). Lehetett volna ennél levesebbet várni a leghitványabb hóhértól?

Csakugyan nem tagadom, hogy kevés magyar ismeri a haditudományt olyan alaposan, ahogyan egy nagy hadvezérnek kellene. De azért biztosíthatlak, egyetlen olyan végbeli fõkapitány, sõt kapitány sincs Magyarországon, aki ezt a derék hadsereget, amely reád volt bízva, olyan tehetetlenül engedte volna pusztulni; de ha mindenképpen el kellett volna is pusztulnia, legalább kétszer annyi ellenség adta volna meg az árát. Mi magyarok csakugyan nem ismerjük a háború halogatásának a mûvészetét, azt, hogy büntetlenül engedjük garázdálkodni az ellenséget, hogy cserbenhagyjunk barátot és szövetségest, hogy inkább engedjük elpusztulni a hazát, mint a hadsereget, hogy pénzt harácsoljunk a háborúban. Ha Te ezt nevezed a háború rejtett titkainak, akkor mi csakugyan nem tudunk semmit sem. De nem értett ehhez hajdan a mi Kinizsink, Bárhorynk, Hunyadink sem, mégis megszentelt tisztelettõl övezve nyugszanak, mert megvédték a hazát, megszabadították a kereszténységet, elûzték a törököt. És mi, az õ utódaik, sem szennyeznénk be az õ dicsõségüket semmittevéssel, nem vesztenénk el tétlenül hazánkat, ha csak a legkisebb módot is engednének nekünk, hogy cselekedjünk. Azt mondom tehát, hogy ha a katonai fegyelem el is tûnt Magyarországból (bár nem a mi hibánkból), mégis meg vagyok gyõzõdve róla, hogy helyreállítása a legkönnyebb dolog lenne, ha egy bátor vezért állítanának a magyar hadsereg élére. Lucullusnak sem volt tapasztalata, mielõtt megbízatást nem kapott, de rögtön hadvezérré lett, mikor a hadsereghez érkezett. Így bármelyik jó magyar, ha nem is lesz olyan híres hadvezérré, mint Nagy Sándor volt, de arra legalább alkalmas lesz, hogy megvédje hazáját, amelyet jobban szeret mint bármelyik külföldi.

    Kérlek, ne kalandozz el folytonosan azokra a tévedésekre, amelyeket [II.] Rákóczi [György][4] és Kemény[5] követtek el a háborúban. Õk megfizettek tévedéseikért. Õk vérük hullásával, sõt halálukkal fényesen bebizonyították hazaszeretetüket és keresztény buzgalmukat, amit szívükben hordoztak. Te pedig nagyszerûen bebizonyítottad nekünk hûvöz közönyösségedet és azt, hogy keresztény együttérzésed még akkor se hevülne föl, ha borjak röpködnének a levegõben. Rákóczit nem védem. Õt nagyravágyásának összeomlása sodorta a végsõ kétségbeesésbe, bebizonyítva Homérosz szavainak igazságát: „Akit Jupiter el akar veszíteni, annak elveszi az eszét.” Sõt, a fejedelem – bár meggondolatlan volt is – ha megfelelõ segítséget kapott volna, nem heverne most Magyarország, sõt a kereszténység ügye ebben a kétségbeesett helyzetben, nem nyögne a török iga alatt Várad, annyi szent királynak temetkezõhelye, és koronánknak dicsõsége, szent királyaink hamvai sem szenvednék a gyalázatos rabságot.

  Ami Keményt illeti, azt állítod, hogy õt megsegítetted és visszahelyezted? Gyermekei és szerencsétlen felesége gyászolja most, Erdély és minden jó keresztény siratja vesztét (mégpedig Teáltalad történt vesztét). Bizony, ha ez a visszahelyezés és megsegítés, senki se kéri tõled soha, hogy segíts rajta. Kétezer katonát adtál neki, de hát minek kaptad te az egész hadsereget, ha azt remélted, hogy ilyen kevés emberrel mindent megoldasz? Te pedig mégis Keményre tolod a magad hibáját, és azt állítod, hogy a magyarok gyávák. De ha rossz bíró kezén elvész is ügyünk, a te ítéleted ellen méltán óvást emelhetünk. Majd megmondja Európa, hogy gyáva-e az a Magyarország, amely soha nem látott egy napot sem, amelyen ne folyt volna fiainak vére, ahol nincsen család, amely ne siratná valakijét, amely kétszáz éve magától és egyedül áll ellent a török akkora hatalmának, és amely soha egy tenyérnyi földet nem engedett át vér nélkül a törököknek. Hátunk mögött – mint Diomedes Aiax pajzsának oltalmában – rejtõzik az egész kereszténység, és hogy biztonságban élhet, nekünk köszönheti.

  Szerinted egyébként minden magyar téved, és meg sem tudják ítélni cselekedeteidet. Én pedig úgy emlékszem, valamikor azt olvastam, hogy néha többet tud a nép, mert annyit tud, amennyi szükséges. Azt mindenesetre föl tudja ismerni, hogy Te az égõ Magyarországra nem vizet, hanem olajat öntöttél. Semmit sem lehetett volna mentségedre fölhozni, ha valaki számon kéri, hogyan fosztottad ki Magyarország állatállományát, és hogyan töltötted meg vele a magad táborát.

  Azt mondom, a magyarok szemedre hányják, hogy másfelé kellett volna vezetned a hadjáratot, és hogy meg kellett volna ütköznöd. Azt gondolom, nem bûn, ha kívánságaik jobbak, mint a Te cselekedeted. Te azzal utasítod vissza ezt, hogy csak a nép szokásos ingatagságáról van szó, amely mindig másra vágyik, mint ami történik. Valóban jól mondod, mert akkor se teljesült volna a magyarok kívánsága, ha másfelé kezded a háborút, de ott is úgy viseled. Mert nagyszerûen értekezel a csatáról, de annyi nehézséget és megfontolást fûzöl hozzá, hogy ha erre mind tekintettel lettek volna a hajdani hadvezérek és a mi magyarjaink, sohase foglalták volna el Magyarországot és nem is védték volna meg annyi idõn át, de mióta a sohase csatázás titkos tudománya behatolt hozzánk, azóta el is veszettük Magyarország nagy részét.

Te sértetlenül megmaradtál számunkra hadvezérül boldogabb idõkre, és azért az ország hálával tartoznék neked, úgy, mint a rómaiak, akik szerencsekívánatokkal fogadták a menekülõ Aemilius Paulust, mert akkor lehetséges, hogy a megfutamodott férfi harcolni fog. Dicséred Hatzfeld és Götz tábornokokat, mert többször kellett nekik parancsot és rendelkezést adni, mielõtt harcoltak volna. Én azonban dicsõségesebb példákra emlékeztetlek, pedig nem is akarok egy magyart se megnevezni. Nézd Ausperg Gebhardot, aki bár szerencsétlenül, de dicsõségesen harcolt a törökkel a horvát végeken, és lelkét az Istennek, hírnevét a magyarok örök emlékezetének szentelte. Nézd a Mansfeldeket, Schwarzenbergeket, Tieffenbachokat[6], akik a magyarokkal és a magyarokért harcoltak, és ha csak egy tavaszt megért madarak voltak is, mégis nevüket örökké emlékezetessé tették.

  Nem kifogásoljuk gyorsaságodat, - azt meséled ugyanis, hogy százötven mérföldet futottál be. Ha eredménnyel is jártál volna, és az ellenséget megverted volna, bizonyára Julius Caesarhoz hasonlítanánk, aki pusztán nevének villámával lesújtotta Phanacest. De jaj nekem! Veled másként történt. Alig kerültél az ellenség közelébe, megrendülve megálltál, elfeledted, mi a kötelességed, s mit vár tõled a világ, és méltán mondhatták rólad, amit egykor Vitelliusról írtak: „Olyan kábultság szállta meg lelkét, hogy ha mások nem nevezik császárnak, õ maga megfeledkezett volna róla.”[7]

 Ezek hát tetteid, Gyõzhetetlen Hõs! De mi volt leghevesebb csatád eredménye? Hector sértetlenül vonult el, és Te ezért hálát vársz a magyaroktól. Add vissza nekik, amit méltatlanul elveszel tõlük, és hálátlanoknak nevezed õket, Te, minden madarak közt a leghálátlanabb. Tudd meg hát, hogy ha mindenünk meglenne, amiért Te dicsõséget követelsz magadnak, mégsem fog senki fölmenteni téged, amíg csak a legkisebb német vagy olasz ezredes él a világon, mert halhatatlan emlékezetet szereztél magadnak. Az ostoba ember emlékezetében élni fog a hasonló balgának ugyanolyan pusztulása. De a legkisebb magyar kapitány sem lesz nálad alábbvaló, ha nem tollal az akadémián, hanem karddal és a mezõn kell harcolni! Tehát elég volt a szavakból, lássuk a tetteket! megmondottam.

[Csapodi Csaba fordítása latinból]

Közölve: Névtelen röpirat (1662. augusztus közepe, Pozsony)

Elõzmény: Az ún.: „Árkádia-per” sajtóvita, illetve irodalmi vita volt, mely egyfelõl Kazinczy Ferenc, másfelõl viszont a vezetõ debreceni értelmiség között folyt Csokonai megítélésérõl. A vitát közvetlenül az 1806. augusztus 16-án a Hazai Tudósításokban megjelent Kazinczy Ferenc cikke váltotta ki, melyben a Csokonai sírfelirataként javasolt szöveget a debreceniek – félreértelmezve a szöveg eredeti jelentését -, sérelmezték. A javasolt sírfelirat: „Árkádiában éltem én is” a debreceniek értelmezése szerint szamárlegelõt jelentett, Kazinczy viszont a költészet honát értette alatta. Valójában a vita a debreceniek és Kazinczy Ferenc között dúló ízlés- és mentalitásbeli nézeteltérés volt. A vita során a Kazinczyval szemben Kis Imre mellett Fazekas Mihály is részt vett a debreceniek védelmében.  

A sajtóvitából csak Fazekas Mihály és Kazinczy levélváltását közöljük[8]. A per kezdeti nyitánya volt a hosszú-hosszú évekre elhúzódó nyelvújítási mozgalomnak, melyben az ortológia és a neológia képviselõi ütköztek meg egymással.   

Fazekas Mihály: Debrecen védelme

1806

Ezen Hazai Tudósítások XXX. darabjában egy humánus mûvész felejtvén artisztikai büszkeségét, elõlép a vászon megõl, hogy magyarázatjait pirulás és megítéltetéstõl való tartalék nélkül megtégye, és a mesterség szeretetét gyarapítsa: egyedül az érdemel, úgymond, valóságos útálatot, aki felejtvén mivel tartozik mindazon publikumnak, amely elõtt szavát hallatja, mind azon ügynek, melynek védelmére kõlt, mind önnön személyének: ellenkezõjének vad öklendezésekkel megyen ellene, s haraggal s magának tetszéssel dúl-fúl. Ezeket szólván nekirohan, nem egyvalakinek (mert azt fejéhez és kultúrájához illetlennek tartja) hanem egy egész publikumnak Debrecennek, és az ellen vad öklelõdzésekkel dúl-fúl […]

  Mi búsíthatta neki a humánus mûvészt, hogy ilyen artistához illetlen mozdulásokat tégyen, kitalálni lehetetlen, annyival inkább, mivel ezen nemes város katolikusokból és protestánsokból, seculárisokból [világiakból] és eccelsiasticusokból [egyháziakból] állván, nem magyarázta ki, hogy melyik oldalára villog. Ide küldött levelében ezeket adja okának, melyeket, minthogy ügyét a publikum elõtt folytatja, én is tanúbizonyságul a publikum táblájára feltenni szükségesnek találtam:

1.      Egy idevaló, már meghólt öregúr, azt vitatta ellenem, hogy a rézmetszésben több munkába s költségbe kerül a rádirozott [maratási eljárás] tábla, mint a vésett, és hogy a rádirozás mindég tisztábban esik ki.

2.      Egy most itt lakó úrral el nem tudom hitetni, hogy ennek a német szónak „schlummerst” hátulsó syllabája rövid, és hogy jó trocheus.

3.      Egy most itt lakó úr meg nem foghatja, mi lehet a Klopstockban szép.

4.      Egy idevaló fi azt állította, hogy „cynicustól cynicismus” jõ, nem „cynismus”, mint „stoicustól cynicismus” nem „stoismus”.

5.      Egy kevés ideig itt tartózkodott úr azt mondotta, hogy Bürgernél ízetlenebb poétája nincs a németeknek.

6.      Sok debreceni urakban botránkozást szült a gólyák felõl tett tudósításom, meg nem tudták emészteni a mony említését.

7.      Egy itt lakó úr nehézségeket mert írni a Csokonainak készítendõ sírkõ felõl. Mely levelet lásd ezen Hazai Tudósítások XXXV. darabjában.

Íme tehát ezek igenlették a mûvészt arra, hogy letévén választott prédikátumát [elõnevét], és elfelejtvén mivel tartozzon mind a publikumnak, mind ügyének, mind önnön személynek, a vászon megõl elõálljon, és Debrecennek szeme közé ugorjon. Én nem gyõztem eléggé csudálni, mely hidegvérrel vették hazámfiai ezen alacsan rágalmazást. Szánták inkább annak szerzõjét, mint nehezteltek volna reá. Így viselték magokat ezelõtt kevés esztendõkkel egy idevaló ember eránt is, akinek különben ép esze az a gyengesége volt, hogyha valaki köhentett azt hitte, hogy õtet csúfolja, s kész volt érette az egész várost szidalmazni; nemkülönben egy másik eránt, aki télen fázván és dideregvén mérgesen káromlotta a hideg várost.

A mûvészt leginkább Árkádia bosszantotta fel Debrecen ellen. Mit akar õ, hogy mi értsünk Árkádia alatt? Azt én nem tudom? azt mindazáltal tudjuk, hogy Schiller és Poussin, Hirsfelt: „Theroie der Gartenkunst”[9] T.III. 135. 1. kies és boldog földet értettek alatta: de, hogy az ötölök vett ÁRKÁDIÁBAN. ÉLTEM. ÉN. IS. alatt, az értelmes olvasó századok múlva is azt fogja érteni, ha a Csokonai sírkövéhez jut, hogy ott a múzsák felkentje fekszik és nem valamely pásztor, szentségtörõ[10], filozófus[11], ritter[12], hanem poéta, mégpedig magyar poéta Cs. V. M., arra a maradékot nem foghatjuk meg, micsoda jusson lehessen erõltetni: de hiszen õrolok is el lehet azt mondani, amit Debrecenrõl: a maradéknak tetszeni veszedelmes dolog.

Költ Debrecenben 29. okt. 1806.

A megrágalmazott városnak egyik fia F[azekas] M[ihály]

Közölve: Hazai Tudósítások, 1806. november 5. 37. sz. 311-313. oldal

Kazinczy Ferenc: Felelet a feleletre

1807

   Debrecennek egy sokérdemû lakója a 292. lapon szembekölt velem. Nem igazság, hogy a publikum a két, egymás ellen költ feleknek csak egyikét ismerje és így kinevezem az érdemes férfit: Kis Imre úr az, inspektora generális s cs. k. kamarás mélt. báró Vay Miklós úrnak a salétromfõzés körül Debrecenben.

Az érdemes férfi nem tudja, mi indíthatott engem a szóban forgó Magyarázatra (lap 252.) s egy egész ns. város becsületét miért sértegettem ingerlõ módon. Elmondom tehát, mi indított mind engem a magyarázatra, mind Kis urat az ellenkezésre, s úgy osztán általmegyek a harmadik cikkelyre is, melybõl az érdemes férfi – nekem nem kis csudálkozásomra – oly nagy vétket csinál.

Senki nem tudja jobban, mint Kis úr, hogy Debrecen engemet mely igen rút, igen immorális két cselekedett gyanújába vett (lap 252.). Az oly gáncsot a legkevésbé irritabilis elme sem örömest hagyja magán ülni, ha a becsület és jó név becsét érzi, mert az olyan több, mint csak különbözõ gondolkodás. Elejekbe tettem a megbotránkoztaknak, amit most a publikumnak is elébe tettem. Nem használt. Egyike a legérdemesebbnek, még nemrégiben is provokálatlanul azt írja, hogy õ mostmár amellett marad, amit hitt. Csudálkozhatik-e tehát Kiss úr, hogy a dolgoknak ily fekvésében a publikumra apelláltam, s a terjedõ újabb gáncsot az Árkádia felvilágosítása által eloltani igyekeztem?

Az érdemes férfi nem csinált titkot társai elõtt sem hozzám irt levélbõl, melynek mását, nem sok változtatással, most a publikum elébe terjesztette, sem a válaszból. De midõn látta, hogy a tribulusai [zaklatói] néki tulajdonítják a nemes város megbántását, megszeppent és azt hitte, hogy legitimálnia kell elõttök és az egész Debrecen elõtt magát, hogy nálam Debrecen felõl – késõbbi  levelének kifejezése szerint – nem szikofantáskodott [aljaskodott][13]. Én jónak  láttam megszólamlani magam mellett s a publikum megtévedni indult gondolatját útbaigazítani, s megszólamlottam, de Kiss úr kompromittálatlanul marada, és ha baja az, azt bizonyosan nem nékem kell megköszönnie.

- Térek a harmadik cikkelyre:

Megmondotta egy poéta, kit még azoknak is kellene ismerni, akik nem tudják, mi az Arcás és az Árcádia, s volt-e valaha Poussin, hogy aki nem tolvaj s nem gyilkos, meg nem rettenve mégyen, midõn körülte tolvajt s gyilkost kiáltanak s a rétoroknak az a szólások, midõn a rész helyett az egész említtetik, ismeretes még azok elõtt is, akik igenis bátor ugrásnak nézik, ha a kép alatt álló lemma [felirat] személyben áll; s ezek szerint azt merem reményleni, hogy indulgenciával [megbocsátással] veszi a nemes város, hogy mentségemben az õ neve emlittetett, holott ottan csak némely nevezetesebb lakóit kellett vala emlitenem. Vannak a Debrecen tudósai közt sokan, kikre metségemben nincs semmi célzás. Ilyenek fõképpen az anyaoskola professzorai, kik tudják, hogy a szives tisztelet és barátság, melyet erántok addig bizonyítottam, még szomszédjokban (Érsemlényt, 1801-nek õsze ólta ez esztendõ márciusáig) éltem, nem vala szinlelés. Ezek sem az elsõ vádban nem vettek részt, sem az Arcádiára nem szûkölködtek magyarázat nélkül.

de ki-ki tudja, ha Debrecent ismeri, mit értenek közönségesen a Debrecen debrecenségén, és hogy ott a kisvárosi lélek mely irtóztató játékot ûz. Ott minden a maga szemével lát s próbálja bár valaki mondani, hogy az nem mindenkor jól lát! Ott minden mindent tud; a Werbõczy tanítványa leckét ád a Broveének, a botanikus salétromot tanít fõzni, a salétromfõzõ Herschelt[14] tanítja csillagokat nézni s nyilakat lövöldöz Epaminondás[15] ellen, hogy az önfejétõl indítatva tartotta meg hazáját. Nincs nevetségesebb szó, mint a Ding an sich selbst [magánvaló, a dolgot magában (Kant)] és Erscheinung [jelenség], nincs nevetségesebb, mint a Klopstocké, hogy a német nyelvben kevés a spondeus láb, s a schmachtest [epekedés, sóvárgás] trochéus. Egy németül derekasan tudó férfi, de aki már nincs Debrecenben, oly megvetéssel nevezi a Molly édes éneklõjének nevét, amelyet senki nem képzelhet, ha Debrecenben nem forgott, és így Wieland[16] a Leonore magasztalásáért, s Goethe, hogy õtet a Homér fordítására buzdítgatta, nyomorult kritikusok! magyarul senki nem tud, hanem ha egy hitnek sorsosa, és úgyis csak úgy, ha Debrecenben neveltetett. Mit az a Révai Grammatikája[17]? Az nem ér semmit! A debreceni a jó! s bévezetése örökös remeke a stilisztikának! Egy tiszteletes és sok tudományú férfi nem lél semmi szerepet az Annakreonban, s ahelyett, hogy tulajdon ízlése helyessége eránt támadna benne kétség, fejcsóválva csudálkozik mindazokon, akik Anakreont édességgel eltelve lenni mondják s száz meg száz ilyenek!

Az a hely ahol Csokonai fekszik, szent hely s méltó arra, hogy megjegyeztessék, ha a szándéklott momentum díszesebb helyt is fog állani. Azt az én kedves barátom, mélt. Cserei Farkas úr fogja meghatározni, egyetértvén annak idejében azokkal, akik a tanácskozásra érdemesek lesznek. Themistoclesnek a Pyréeusban egy sima kõ volt sírköve. Miért adnánk hát cifrábbat a Csokonai hamvainak, ha a Debrecen vandalusaitól félhetünk?

Köszönöm ezen újságlevelek filozófusi lélekkel bíró kiadójának, hogy erántam való jóvolta a Kiss úr levelének közzétételétõl el nem fogá; nem árt az ellenkezés az igazságnak soha: s mindég az pirul, aki rútat tett. Mi pedig áldozzunk a gráciáknak, hogy erkölcseinkben mindazt, ami darabos, simítsák el! S tanítsanak bennünket, jobban szeretni az igazat önmagunknál.

Széphalom, novembr. 5. 1806.

                                                                                                                    K(azinczy) F(erenc)

Közölve: Hazai Tudósítások, 1807. január 21. 6. sz. 44. oldal

Végsõ szavam a debreceni perben

(1806)

Úgy hittem, hogy többé nem kell a debreceni dologban szólanom, s íme a „MEG-rágalmazott városnak egy fia F. M.” [Fazekas Mihály] szólani kénszerít ismét.

Figyelmet érdemel egész írása (lap 311 és 312), figyelmet kíván – citációja Virgilbõl (ugyanott a 17. sorban) s bizonyságot teszen az írónak mind logikája s fejének tehetségei, mind erkölcseinek több mint csak  - felõl.

  Ily ellenkezõre nékem nincs fegyverem. megvetéssel fordulok el tõle a publikumhoz, melynek a kedvetlen perlés helyett a legnagyobb nemzet történetei körül egy szép jelentést beszéllek elõ:

  Aemilius Scaurus[18] el vala vádolva a nép elõtt. Vádlója nagy tûzzel ûzte panaszit. Végre Scaurus, midõn az a hosszas beszéd után elcsendesedett, felkél, s így szól: Maradéki az istenek közé fellépett Quirinusnak[19]! ez az ember azt állítja, hogy én vétkes vagyok, én azt állítom, hogy nem vagyok: szóljatok ti, melyikünk mond igazat, õ-é vagy én? s a Forumnak egyik végétõl a másikig ez a rövid ige zengett örvendõ tapsolások között: Te! mert a szépérzésû nép lebecsülte önmagában a jót, s kész vala azt más felõl is feltenni. – Légyen szabad követnem a szép példát, ha késõn is, minthogy az én ügyem felvilágosítást kívánt. Nem mentem magam, elmondottam, amit el kelle mondani. Bírák! lefolyt a per, ítéljetek: Ez az ember, érti-é ez, akarja-é ez érteni, amit én mondottam? ez az ember érti-é ez, akarja-é ez érteni, amit válaszképpen hozzáírt levelembõl, kéje szerint elcsonkázva, elõhord? ez az ember, érti-é ez, amit önmaga személyében mond a 312. lapnak elsõ során kezdvén, hol egy galád ha --- ka áll, szintén az utolsóig. Ítéljétek meg azt, bírák, s ki vétkesnek találtatik, lakoljon.

  Azonban Debrecen ne vétkes. Valóban nem az: elégtételképpen vallom azt, nyilván és világosan. Mindazok a jámbor lakosai a megrágalmazott városnak, akik kények szerint élnek egy napról más napra, akik magokat tudományos dolgokba nem avatják, hanem az minden dolgok, hogy kimennek a piacra, s ezt kérdik: hogy feje a káposztának, s mire tartjuk azt a hitvány sertést? (quanti olus et far?[20]), mindazok, akik eléggé bölcsek tudni, hogy az élte igazán jól napjait, aki úgy suhant belé ebbe a világba, s úgy suhant ki belõle, hogy senki sem sejtette meg, hogy itt volt – mindezek valóban nem vétkesek. Nem kellett volna bántanom Debrecent, mert az ártatlan, derék népû város. Gáncsomnak egyedül azokat a mindentudó urakat kellett volna illetni, akiknek villámtörõ tribunálját [törvényszék, ítélõszék] a szegény Csokonai, lelkének elkeseredésében, pipacéhnek nevezte. Csakhogy én, aki oly igen kész vagyok éles lenni, ahol helyét gondolom, reá nem vehetem magamat, hogy másnak, akárki legyen az, Spitznameneket [gúnynév] adjak, vagy a már adattakkal éljek. Ha azt tehetném, s a Debrecen helyett a pipacéhhel élte volna, a megrágalmazott város apologistája [védõbeszédet (példabeszédet) tartó személyét] el fogna hallgatni, mert tudja, hogy a nevezet valóban Csokonaitól ered, s emlékezik, hogy szarkazmusait sok ízben kéntelen volt, ha szardoniai nevetéssel[21] is bár, nevetni. S ennyit a megbántott város védõje írására, s nem soha többé egy betût is!

  Azt mondják, hogy mondhassanak valamit, hogy kevélységem el nem tûri az ellenkezést, a különbözõ gondolkodást. Én pedig azt hittem, hogy a szabad, bátor, de csendes tónusú, annyival inkább bizakodást mutató ellenkezés legszebb neme a komplimentnek [bóknak]! Ki nem olvassa eleven gyönyörködéssel a Socrates élete íróinak dialógusait és azokat, amelyeket ezeknek hasonlatosságokra Cicero, Wieland és Herder írtanak? De ki nem fakad ismét vagy mérges kacagásra vagy még többre, mikor azt látja, Dávus, a szolga! a Winckelmann palástjába öltözik, s a leghomloktalanabb praefidentiával magyarázza az elegáns formarum spectatoroknak[22], hogy a Fulviusok és Rutubák[23] mívei az igazi remekjei a mesterségnek? midõn azt látja, hogy egy nagy tudományú férjfiú egy weimári aktrísz ellen azt vitatja, hogy a német moduláció nem alkalmatos a költés szép munkáira […]

  A Csokonai sírköve eránt a barátság auspiciumai [jóslatai] alatt tettem elsõ szólásomat: hadd rekesszem bé végvallomásomat is ugyanannak érzéseivel telvén el: - Méltóságos CSEREI FARKAS kedves barátom nagyon megbotránkozott salétrominspektor úrnak azon kéretlen tanácsán, hogy ami a begyûlendõ pénzbõl megmarad, abból üssünk egy vígtort Debrecenben, s deklarálja, hogy õ kész most is Csokonainak azt a tiszteletet önnön költségén megtenni, kész õ a kõ felállítására szép napját egy szép társaságú vacsora által meginnepelni, de az az alacsonyság, hogy a publikum kontójára traktáljon, hozzá nem fér. Kis Imre[24] úrnak az a tanácsa, valamint az a Debrecenben elterjesztett gyanú-é, vagy vád inkább, hogy Árkádiában titkos rúgás lappang, valóban igen alkalmatos vala, hogy sokakat hidegekké tégyen, a szép szándék elõsegélésére, s az ilyet az emberséges ember méltónak tarthatja magáról elhárítani azon tartalék nélkül, hogy tette vére élessége jeléül fog vétetni.

  Ajánlom a szép szándékot mindazoknak, akik barátom gondolatját szépnek s hasznot tenyésztendõnek nézik, mert ki tudja, nem fog-e az egy új Themistoklesnek könnyeket fakasztani szemeibõl? Még eddig csak három helyrõl vettem tudósítást, s írhatom, hogy száz forint bé nem gyûlt. Somogy szerette Csokonait, míg keblében élt, hideg lehetne-é eránta minektutánna elhúnyt? Az õs segedelme elfogadására itt a vármegye vicenótáriusát, Szokolay Dániel urat is kinevezem, egy még fiatal hazafi tásunkat, kit én mind szép tudományai, mind szépérzésû szíve miatt szívesen szeretek.

K. F.

Széphalom, november 27-én, 1806.

Közölve: Hazai Tudósítások, 1807. január 24.

Elõzmény: Az alábbiakban Petõfi Sándornak és Nagy Károlynak[25] a szabadszállási követválasztásra vonatkozó nyílt leveleit olvashatjuk. A „Nyílt levél a szabadszállásiakhoz” címû röpirat megírására az adott alkalmat, hogy a kunszentmiklósiak küldöttséget menesztettek Deák Ferenchez azért, hogy a választás eredményét semmisítsék meg.

  Nagy Károly, akit Petõfi helyett választottak meg követnek Szabadszálláson, „Szózat Petõfi Sándorhoz” címmel egy éles hangú cikket csempészett be a Pesti Hirlap 1848. július 5-i [99. sz.] számába a hirdetések közé. Másnap a lap szerkesztõi – Csengery Antal és Kemény Zsigmond -, nyilatkozatban határolódtak el Nagy cikkétõl[26]. Petõfi a cikk olvasása után párbajra hívta ki ellenfelét, Nagy azonban visszautasította a kihívást. Petõfi párbajsegédei Jókai Mór és Pálffy Albert[27] lettek volna Ezügyben jegyzõkönyv is született [Marczius Tizenötödike, 1848. július 8. 99. szám, 396. lap]. Petõfinek Bankos Károlyhoz[28] [1848. július 16.], valamint Bacsó Jánoshoz[29] írt levele is ezzel a témával foglalkozik. A „Nemzetgyûlési követekhez” címû nyílt levelet [röpiratot] Petõfi Nagy Sándor cikkére írta válaszul. A levelet az 1848. július 7-én tartott képviselõházi ülésen osztotta szét, vagyis egy nappal azelõtt, mint ahogy a választási ügy napirendre került. A gyûlés háromtagú bizottságot küldött ki az ügy kivizsgálására, de mivel idõközben Petõfi híveinek jelentõs része fegyvert fogott a rácok ellen, a vizsgálat nem indult meg. 

Nyílt levél a szabadszállási néphez

(1848)

Polgártársaim! ti ellenséges kezet emeltetek rám, én baráti kezet nyújtok tinektek; követem a szentírást, mely azt mondja: „aki követ hajít utánad, hajíts te vissza kenyeret.” Istenemre mondom, akkor sem haragudtam rátok, mikor engem vadállatok módjára megrohantatok, hogy széttépjetek, annál kevésbé haragszom most; de haragszom azokra, kik annyira elámítottak benneteket, hogy ellenem fordultatok, mint ellenségtek ellen, aki legjobb barátotok vagyok széles e világon!... titeket csak sajnálni tudlak, sajnállak szívembõl.

Ha még át nem láttátok, majd át fogjátok látni, hogy vétkeztetek, nagyot vétkeztetek ellenem és magatok ellen, és akkor pirulni fogtok, szégyenelni fogjátok magatokat, és sokért nem adnátok, ha nem történt volna meg az, ami megtörtént. Az egész magyar nemzet ujjal fog rátok mutatni, hogy ti vagytok azok, akik engemet kikergettetek várostokból, és nektek az az ujjalmutatás jobban fáj majd a pofoncsapásnál.

Polgártársaim, ha azok az urak, akik engem becstelenítettek elõttetek, igaz útban jártak: miért nem hagytak engem szóhoz jutni?... [...] Elsõ fölindulásomban azt határoztam, hogy törvény elébe állítom becsületem megsértõit, de most már máskép gondolkozom... azzal csak magamat szennyezném be, ha egy sorompó elébe állanék olyan piszok fajjal, mint azok. Ez csak annyi volna, mint ha a hold bepörölné azokat a kutyákat, amelyek õtet megugatják. [...] Nagy Károly uram pedig hiába diadalmaskodik, mert azt a választást meg fogja semmisíteni az országgyûlés, mint törvénytelent, és õkelmét ebrudon fogják kivetni a követek közül, és úgy kell neki, mert aki mint vet, úgy arat. [...] Ti, polgártársaim, készüljetek az új követválasztásra, mely egy hónap múlva bizonyosan meglesz, készüljetek el jobban, mint az elõbbenire. [...]

Közölve: 1848. június végén kelt röplap, melyet a szabadszállási választókerületben osztott szét.

Nagy Károly nyílt levele Petõfi Sándorhoz

(1848)

Szózat Petõfi Sándorhoz!

Ön Marczius Tizenötödike lapban egy cikket közöl, melyben a szabadszállási kerületben június 15-én tartott követválasztást a megtorlott önzés, megsértett hiúság s meghiúsult szép reményszülte méltó bosszújából, elferdített alakban tünteti föl. – s epébe mártott tolla, mind azokat ki önt követségre nem segíték, az értelmiség osztályát, ide értem a szabadszállási, fülöpszállási, számra mintegy 560 választókat, és így az egész 1020 fõt számláló választó testület általános többségét, továbbá Szentmiklósról mintegy 160-t, Lacházáról mintegy 50-t, kik tudniillik a választáson megjelentek, - fekete színekkel mázolja, s oly gúnyos címekkel illeti, mik – hídje el ön! nem azon egyénekre, de az elfogulatlan ítélõ elõtt, ön jellemére vetnek homályt, mert ha a radical kört naponta látogató oly piszkos kifakadásokat enged magának -, a mûvelõdés tûzpontjától távol esõtõl joggal követelhetõ, miként önt, sokkal kíméletlenebb s meggyalázóbb címekkel halmozza. Ön barátom! oly álhitet táplál, mintha ügyének, ellenfele földig lepiszkolásával, nagyobb nyomatékot s fontosságot adhatna, csalódik! A közvélemény, mint igaz bíró, értesülvén hitelesen a választás folyamáról s ön feltolakodásáról, - kimonda ön felett az ítéletet, mely ön szavait használva így hangzik: „Ez pimaszság Petõfitõl, ez nem egy népköltõhöz, de egy pusztai betyárhoz sem illik.” Azonban vigasztalja ön magát, lesznek, kik ön mellett menõleg lépve föl, elmondják: Cuncta licent, sat.

Ön azt mondja: hogy a választók iktatása, a választás s ön ügye megbuktatása akként történt, miként az említettem cikkben elõadatik, hogy elõadását hitelre emelje, miszerint isten önt úgy segélje, miként igazat mond. Bizony, könnyen ellebben ön ajkáról az eskü s gondolatlanul iktatta cikkébe az „isten úgy segéljen”, mert önnek azon elõadása: miként a szabadszállási, fülöpszállási, szentmiklósi és lacházi nemkaputos[30] választók ön részén voltak, hogy a választók ön gyalázásával nem pedig republikanisztikus elveinek föltüntetésével, s önnek májusi napokban a múzeum téren tartott népgyûlésben a minisztérium iránti csúfos bizalmatlanságot hirdetett beszéde elõállításával vonattak pártomra, továbbá, hogy a választók, választás elõtti éjen lerészegítettek, s hogy  a szabadszállási nemzetõrség ön s pártja ellen felfegyvereztetett: aljas rágalom, alávaló ráfogás, s szemtelen hazugság, s ezennel fölszólítom önt, bizonyítsa be, hogy a választást megelõzött éjen csak egy csepp boromat is ivott-e meg valaki, és a bösztöri korcsmában megbízásomból adott-e a korcsmáros csak egy icce bort is valakinek, akkor legyek az egész ország színe elõtt becstelen gazember, és míg ezeket nem igazolandja ön, önt nevezem eddig megõrzött becsületemre aljasan gázolni törekvõ gazembernek.

  Hála a fölvilágosodás századának! Kiemelkedett a kun értelmiség azon kiskorúságból, hogy ön ellenében, bármely becsületes kunpolgárnak itatásra és vesztegetésre volna szüksége.

  Miután a választás folyamát a követválasztási bizottmány jegyzõje terjedelmesen közölni fogja, felhagyok annak részletes taglalásával, ha azonban találkoznék, ki a jegyzõi elõadásnak sem adna hitelt, utasítom a pestmegyei birtokos Zichy Ferenc és pestmegyei pénztárnok Hajós Menyhért polgártársakhoz, kik a választásokon jelen lévén, a követválasztásnak szemmel látott érdektelen tanúi, most tehát szorítkozom egyedül személyemre szórt díszes epitheonokra [jelzõkre].

  Ön engem gõgösnek mond: minden cím megillet inkább, mint ez, gõgös kevélységrõl ugyan soha meg nem rovattam, kérdezzen meg ön bárkit pesti ismerõsei közül.

  Ön engem butának mond: igaz, hogy teremtõ észtehetséggel, s roppant tudományosággal nem dicsekedhetem, de hiszen ön fejének sem abroncs, én szeretem hazám úgy, mint ön, de még talán jobban, mivel engem hazámhoz több érdek csatol, van tiszta felfogásom, tisztább mint önnek, van jellemem, szilárdabb, mint öné, talán több kiképzettséggel is hizelghetem magamnak a tanok minden világában, - a költészetet kivéve -, mint ön, talán én is ismerem a nép szükségeit, mint ön, talán én is csak úgy nép közé tartozom, mint ön, vagy talán nemességem miatt nem is vagyok képes fölfogni a nép érdekeit? Ön nagyon elbízott, de mibe? Abban, hogy a Pegazus farkába ön is fölkapaszkodott. Ön, barátom, nagyon hiú, a fölöttébb hiúság pedig hígvelejûséget föltételez.

  Ön azt mondja: hogy én Szluha[31] teremtménye vagyok. Nem tagadom, hogy Szluha Imre fõkapitánysága alatt elõbb mint városi fõjegyzõ, késõbb mint kerületi tisztviselõ szolgáltam, de hogy nem voltam szolgalelkû lábnyaló, megmutatja a következmény, mert én neveztetém elnökévé azon kerületi bizottmánynak, mely a pákai gazdálkodás körüli visszaélések kipuhatolásával megbízatott, továbbá a XXV. tc. nyomán népképviseletre alapított hármas kerületi közgyûlés két hivatalra kijelelt, s a hármas kerületek választó testülete, hármas kerületi közhivatalra föl is választatott, ha követnek ki nem kiáltatom.

Ön „cine mintyet”-t is emleget. Barátom, az oláh ezt akkor mondja, mikor ellenfelét orozva akarja leteperni. Hát még ily alávaló gondolat is fordulhat meg ön agyában? Keblem ily nemtelen bosszút nem ismer. Ha velem baja van önnek, mint volt Antagonistájával, nyílt sisakkal szembe, Petõfi elõl soha semmiben is hátrálni nem fogok.

  Megvallom, sokáig tudtam elhatározni magam önhöz intézett e szózatra, tudván azt, hogy vinco seu vincor semper ego maculor[32]. Olyan ön, mint a fertõbe hevert disznó, mely minden hozzá közeledõt kíméletlen bekever. Isten önnel.

  E sorok azért jutottak a hirdetések sorába, mert három szerkesztõ kísértetvén meg a felvételre, egyszerûen utasíttattam el.

  A Martius 15-e szerkesztõje Pálfi úr, beküldött szózatom átadójának így válaszolt: „e nagyon hosszú, föl nem vehetem.” Átadó: „Hát Petõfié nem volt hosszú?” Pálfi: „Hjaj, az a mi emberünk!” Átadó: „Ön lesz oly méltányos s lovagias, hogy megtámadottnak igazoló sorait fölveendi.” Pálfi: „Tudjuk mi nagyon jól, hogy Petõfinek van igaza!”

  Szegény Pálfi, kár pesti bírónak nem tenni, ki anélkül, hogy a másik félt kihallgatná, szolgáltat igazságot!

Csernátoni[33] pedig, ki rögtön okosabbat szólani nem tudott a Budapesti Hiradóhoz utasította megbízottamat.

  A Pesti Hirlap szerkesztõje ígérte fölvenni, ha az õ lapjában megjelent szellemben lesz fölvéve cáfolatom, úgy de – becsületére legyen mondva a szerkesztõnek -, kihagyván abból a személyemre vonatkozó cafrangos epithetonokat, ezúton méltó elégtételt nem nyerhettem volna.

  A Radical Lap szerkesztõje, mint mondá, nagy el levén lapja foglalva, nem közölheti, s egyszer s mind csudálkozott Martius 15-e szerkesztõje lovagiatlanságán. De édes Mérei Mór úr, ha ön radikál[is]nak tarja magát, önnek nem szabad így felelnie?! Ön magáévá tette Petõfi ellenem tett vádjait egész piszkosságában, illõ, hogy az arra tett feleletet is elfogadta légyen.

  Nagy Károly      

Szabadszállás, június 21-e 1848.

Közölve: Pesti Hírlap, 1848. július 5. 99. szám [A hirdetések rovatban]

Petõfi válasza:

Petõfi Sándor a nemzetgyûlési követekhez[34]

(1848)

   Nagy Károly, ki a kiskunsági követséget elrabolta tõlem, a Pesti Hírlap 99. számába egy cikket lopott be[35] ellenem. E cikk egészen õ hozzá méltó, s én õt érte énhozzám méltónak vontam kérdõre, s kívántam elégtételt. Amily szemtelen hetvenkedéssel írta Nagy Károly e cikket, oly példátlan gyávasággal tagadta meg az elégtételt, oly gyávasággal, melynek párját nem férfiak, de vén banyák életrajzában is hiába keressük. Figyelmeztetem és kérem a nemzetgyûlési követeket, hogy e megbélyegezett emberrel senki közülök egy sorban ne üljön, nem az én irántam szívesség vagy barátságnál, hanem azon tiszteletnél fogva, mellyel e testület magának tartozik.

  Mi Nagy Károly egyéniségét ismerni szerencsétlenek nem vagyunk, a Pesti Hírlapban közzétett nyilatkozatával magát nem igazolta, csak neveletlenségérõl adott fényes bizonyítványt, feltesszük a népképviselõk férfiasságáról, hogy olyan embert, ki mást megsérteni és elégtételt adni gyáva, a házban megszenvedni nem fognak.

[A levél szövege után olvashatóak a következõ sorok:]

Mi Nagy Károly egyéniségét ismerni szerencsétlenek nem vagyunk, a Pesti Hirlapban közzétett nyilatkozatával magát nem igazolta, csak neveletlenségérõl adott fényes bizonyítványt, feltesszük a népképviselõk férfiasságáról, hogy olyan embert, ki mást megsérteni és elégtételt adni gyáva, a házban megszenvedni nem fognak.

1848. július 7.

Közölve: Radical Lap, 1848. július 7. 29. sz., Pesti Hírlap, 1848. július 9. 103. szám, 637. lap, ill. Reform, 1848. július 9. 8. szám.

Elõzmény: Petõfi Sándor 1848. augusztus 22-én írt Vörösmartyhoz címû versét, a Nemzetgyûlés 1848. augusztus 21-én lezajlott hadügyi vitája után tett közzé az Életképekben. A támadó vers megírására Vörösmartynak az újoncok elosztása körüli vitában leadott szavazata szolgáltatta az okot, mely szerint a besorozott magyar újoncok egy részét honvéd zászlóaljak feltöltésére, másik részét viszont a régi, osztrák ezredek kereteibe osszák be. A verset a következõ megjegyzéssel jelentette meg Petõfi: „Én, ha verset írok, nem írom a magam mulatságára, hanem írom azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne, vagy okuljanak rajta. (Elérem-e célomat vagy sem? Az nem tartozik ide.) Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok, mert én szerettem, én tiszteltem legjobban Vörösmartyt mindazok között, kik õt valaha szerették és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint õt. Szívem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is bele. Brutus talán sírva szúrta le jótevõjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt elítélem, nagy áldozat, melyet szívem tett elveimért, de bármily nagy ez áldozat, kész vagyok  és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim! Petõfi Sándor” A vers az Életképek, 1848. augusztus 27-i számában jelent meg. Az ún.: „Vörösmarty-Petõfi-ügyhöz” szorosan hozzátartozik Petõfi Sándor és szerkesztõtársa, Jókai Mór barátságának és szerkesztõi kapcsolatának megszûnése. Petõfi együtt szerkesztette az Életképeket Jókai Mórral, aki a Vörösmarty Mihályt támadó Petõfi-verssel kapcsolatos ellenvéleményét az Életképek 1848. szeptember 3-i számában kifejezésre is jutatta.[36]

Vörösmarty Mihály válasza Petõfi Sándornak

(1848)

A magyar hadseregrõl

A Petõfinek az „Életképek”-ben egy hozzám irt csinos versezete jelent meg, melyben azért fedd és kárhoztat, hogy a katona kiállítás tárgyában a többséggel szavaztam.

Ha csak Petõfivel volna dolgom, nem szólanék. Õ ezen fellépésének helytelenségét elõbb utóbb be fogja látni, s én önérzetemben tökéletesen biztosnak érzem magamat.

Azonban az embereket a szép vers el szokta kábítani, s a legtisztább jellem is, ha sajtó utján megtámadtatott, igen sok ferde szájú emberrel találkozik, kik hozzá vagy a kárörömnek, vagy a sajnálkozásnak nyomorúságos mosolyával közelítenek. S a mi legfõbb baj, gyakran okos és becsületes emberek is felülegesen ítélnek kicsiségnek látszó dolgok felett, de minden felülegesség mellett itéletöket egész határozottsággal szokták kimondani.

Filkókkal nem gondolok, mit télnek rólam; de okos és jóravaló emberek elõtt nem szeretnék hamis színben állni. Ezek figyelmét  kérem ki néhány szóra.

Petõfi az’ írja versben, hogy én míg fennjártam, nagynak mutatkozám, leszállva kicsin vagyok, hogy a földön besároztam, s inkább szeretne rajtam vért látni mint sarat, hogy a „szózat” már érthetetlenné lett, s hogy nem õ, hanem én tépem le fejemrõl a babért.

Ehhez hozzá adja egy jegyzetben, hogy õ szeretete és tisztelete daczára s bármily fájdalommal s áldozattal ha szinte el kellene véreznie, kénytelen engem elítélni, mert jobban szereti  elveit, mint engem.

Körübelül ezek mondatnak a versben és jegyzetben.

A ki ezeket olvassa, legalább is azt kell gondolnia hogy én Magyarország függetlenségét, szabadságát, jólétét fennmaradását szavaztam le, vagy a nemzetiségnek valamely nevezetes elvét sértettem meg. Mert legalábbis ennyi bûn kívántatnék ahhoz, hogy rajtam száradjon a sár, s hogy a mit költeményeimmel netalán használtam, azt országgyûlési szavazataim lerontsák, s még akkor is kérdés: elvesztették-e becsöket (ha van) költeményeim, s nem volnának-e képesek lelkesíteni az utókort, ha addig fennmaradnak?

Petõfi elv miatt támadott meg. Most tehát csak az a kérdés: mire szavaztam, s micsoda elvet sértettem meg? Hogy ezt ki-ki minél világosabban lássa, ide jegyzem a fõbb pontokat, melyekre a többséggel együtt szavaztam.

1.      a hadsereg 200,000 fõre emeltessék.

2.      Vezényleti, ügyvezetési nyelv magyar, színek, jelek, öltözet nemzetiek.

3.      A  régi katonaság, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állítassék.

A magyar katona, csak az ország megtámadtatása esetében használtathassék külföldön.

Úgy gondolom ha az egész törvényjavaslatban elvekrõl van szó, csak a 2, 3, 4-ik pont lehetnek azok? S megtagadtam-e ezeket? Egy szóval sem.

S ha most azt kérdi valaki: miért hát ez a nagy hûhó elvekrõl, babérról, sárról és vérrõl, sasról és felhõrõl? Kisül, hogy semmiért; mert én egyetlen elvet sem tagadtam meg, s az egész ömledezés nem egyéb, mint egy fiatal hazafi, s a mellett költõi kebelnek túláradása.

„Igen, de ön arra szavazott, hogy a régi ezredek három zászlóalja, meg két tartalék század újoncokkal töltessenek be, hogy a huszárezredek kiegészíttessenek.”

Való, erre szavaztam s megvallom nagy bökkenõ volt, míg túlestem rajta. Azonban a tapasztalási iránti némi  respectussal vagyok. Ha a tapasztalás így szól: „adjatok nekem újoncokat a régi katonák közé, s én két hét múlva tûzbe viszem õket, s isten segítségével megverem az ellenséget” azt mondom rá: jól van verd meg az ellenséget, s aztán alakítsd át a régi seregeket.

Erre szavaztam; de ez már bármi kákabélû tudós értelmezése szerint is nem elv, hanem kivitel, s az alkalmazás keserû almája, melybe bele kell harapni, ha célt akarunk élni.

Igaz, nekem is jobban tetszett volna, ha valami fiatal, népszerû hadvezér, valami kis Napóleon- féle azt mondja: „Én teremtek magyar hadsereget, átalakítom a régit, átolvasztom az újoncok közé s megverem az ellenséget.” Én magam is csináltam s ajánlottam ilynemû terveket, de melyek mind csak ilyen magamféle tapasztalatlan embereknek tetszének, s megvallom, hadi dolgokban nem tartom magamat auctoritásnak.

A hadügyminiszter kinyilatkoztatta, hogy önálló magyar hadsereget akar (mert hiszen más hadsereget furcsa is volna akarnia) csak idõt kért, hogy e szándékát, mely a nemzet kívánatával egy, veszély nélkül létesíthesse. A kérdés tehát csak a körül forog: bíztunk-e a hadügyminiszterben vagy nem? Én bíztam s még most is bízom. Meglehet, hogy a tehetségét illetõleg, csatlakozni fogok; de már ez aztán nem oly dolog, hogy elvtagadásról beszéljünk, s a babért letegyük a sárba. Ez fatum, balszerencse lehet, de gyalázat nem.

Ezek nézeteim a vers s jegyzet tartalmáról s tárgyilagos igazságról. Most még Petõfihez néhány szót. Többször elolvastam a verset s véleményem ebben állapodik.

Petõfi ezen verse által mindenesetre kitette magát a higgadtabb emberek ítéletének.

Nem fogják-e méltán mondani: Petõfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mind eddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani? Tisztelet-e, szerénység-e az, midõn valakirõl miden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elítélem õt? Kicsoda? Petõfi, kit? Vörösmartyt s miért? Elvekért, melyekkel Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra s könnyelmûségre mutat.”

S ha mélyebb pszichológiai vizsgálatokba akarnék bocsátkozni, nem tûnik-e ki, hogy Petõfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen rosszul palástolt s mondhatom, igen idétlen szánakozással, melyre én teljességgel nem szorultam.

Azonban ezen fejtegetést nem fûzöm tovább. Bal idõk szerencsétlensége, hogy kelleténél ingerültebbek vagyunk s igazságtalanok a legjobb hazafiak s legjobb barátunk iránt is – S ebben nem csak Petõfi vétkes, hanem gyakran mi magunk is, kiket fiatalság nem ment. Bal idõkben gyanú, bizalmatlanság tépik a nemzet kebelét, s a legjobb ügy bizalmatlanság által csirájában fojtatik meg.

Épen ezért vigyázatosaknak kell lennünk mások megítélésében. Ha a legjobb magyarok egymásban nem bíznak, ki lesz akkor, ki bizodalmunkat megérdemli?

Mi az ellenemi kifakadást illeti: még menthetõ volna, ha fényes szónoklattal a képviselõk házát félrevezetném: de mivel e részben teljesen ártatlan vagyok (mert nem érezvén magamban szónoki tehetséget, mindeddig egyszerû szavazatra szorítkoztam) nincs ok, hogy bárki is befolyásomat veszélyesnek tartsa, nincs ok, hogy nem elvi, hanem csupán alkalmazási kérdések eldöntésénél egyszerû szavazatomért kiválólag megtámadhassam. Mert ha költõnek tartatom is, de az élet dolgaiban nem szeretek ábrándozó lenni, s csak ezen feltét alatt tartom szabadnak, hogy költõ a gyakorlati kérdések megoldásában részt vegyen.

Egyébiránt nem gondolom, hogy ezen kis tollharc a jóviszonyt közöttünk felbontsa. A sajtó azért van, hogy írjunk. Petõfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Õ engem vétkes politikusak tart, én õt igen gyarlónak és könnyelmûnek. Vádja súlyosabb mint az enyém. Az idõ ítélni fog köztünk.

S hogy én is verset mondjak, egy jó tanáccsal végzem szavaimat:

Légy buzgó, de szerény; bírónak meg te kicsin vagy.

Élj, küzdj és munkálj s várd el ítéletedet.  –  Vörösmarty

Közölve. Kossuth Hírlapja, 1848. szeptember 6. 58. szám

Válasz Vörösmartynak

(1848)

Nem szeretem a feleselgetést, kivált ily idõkben, midõn a közönségnek kisebb gondja is nagyobb, mint egyes emberek szóváltogatásait hallgatni; mindamellett nem hagyhatom szó nélkül Vörösmartynak e lapok 58. számában hozzám intézett sorait. Nem bocsátkozom e cikk pontonkénti cáfolatába, nehogy mind a magam, mind a mások becses idejébõl raboljak el, csak általánosságban egy pár rövid észrevételt.

  Azt én gondoltam elõre, hogy Vörösmarty felelni fog versemre, de megvallom, ingyen sem hittem, hogy úgy fog felelni, minõket senkitõl sem érdemlék, s õtõle legkevésbé, s amelyek õhozzá nem is méltók: a gyanúsítás, a lenézés fegyvereit. Ha kardot szúrt volna belém, hallgatnék, de miután bunkósbottal támadt meg, nem hallgathatok.

  Azt mondja: „Nem tûnik-e ki, hogy Petõfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen rosszul palástolt, s mondhatom, igen idétlen szánakozással?”, stb. Erre minden elfogulatlan ember azt fogja mondani, hogy nem tûnik ki, de ha csakugyan ez tûnnék ki, úgy megvallom, nem oly hangon írtam, mint lelkem mélyében akartam.

  Azt mondja: „Petõfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani;”, stb. Engedjen meg Vörösmarty, de azt nem tudja, nem tudhatja, hogy én ez alkalmat mohón ragadtam-e meg, vagy hosszú és kínos lelki harc után? És amit elõbb mond, az egyáltalában nem áll, mert én már nem egyszer mondtam róla jót, és igen sok jót nyilvánosan (az 1845-ki Életképekben megjelent Úti jegyzeteimben, az 1847-ki Hazánkban megjelent Úti leveleimben, stb.), de arról nem tehetek, ha elmulasztotta elolvasni, vagy arra méltónak nem tartotta. És azon felül tettem azt, mit senkivel sem tettem, összes költeményeimet neki ajánlottam „tisztelet és szeretet jeléül”. Hogyan mondhatja hát, hogy mindeddig egy jó szót sem mondtam felõle? Miért akar tényeket megsemmisíteni? Én legfõlleb hibáztam azon versemben, de õ vétkezett, midõn azt nem a legtisztább baráti és hazafiúi fájdalom, hanem isten tudja milyen rosszindulat kifolyásának magyarázta. Ezzel azon gyanút vágja arcomhoz, hogy én soha sem voltam õszinte tisztelõje, hogy én csak tettetém iránta a tiszteletet, szóval, hogy kétszínû ember vagyok, s ez a legcudarabb jellemtelenség, mi embertõl telik, s ezt nem engedhetem meg, hogy magamon száradjon. Fölhívom mindazokat széles e világon, kik engem ismernek, nyilatkozzanak valamennyien, tapasztalták-e bennem csak árnyékát is a kétszínûségnek? Ha igen, borítsa fejemet a nemzet megvetése!

  E gyanúsítás fáj, és fáj az a lenézõ hang, melyen beszél velem Vörösmarty, mondván többek között: „Én elítélem õt! Kicsoda? Petõfi, kit? Vörösmartyt?”, stb. Már kérem alázatosan, akárki az a Petõfi, de mindenesetre olyan ember, kit Vörösmartynak sincs semmi joga lenézni. S ha éppen kedve volt Vörösmartynak a szerénységrõl beszélni, inkább akárhol beszélt róla, mint itt õ is feledni látszik a szerénységet. Egyébiránt ami a szerénységet illeti: én azt igen silány portékának tartom, melynek betanulását soha sem találtam fáradságra méltónak, mert az a jezsuiták találmánya. Goethe teljes hosszú életében egyszer mondott okosat, akkor, amidõn azt mondta: „Nur Lumpe sind bescheiden[37].”

  Cikke végén, miután a szerénységet repetálta, így szól Vörösmarty: „bírónak még te kicsiny vagy”. Nincs mit szólnom ellene, elismerem teljesen, ha azon érdemes táblabírói hiszemben él Vörösmarty is, hogy mindaddig kicsiny az ember bírónak, míg nagy hasa nincs.

  Különben, amit õ gondol, én is azt gondolom, hogy tudniillik e tollharc nem bontja föl közöttünk a jó viszonyt. De ha ellenkezõleg lenne is, nemcsak õvele, hanem akárkivel szemben a föld hátán, mindig kimondanám szabadon meggyõzõdésemet. Inkább legyek ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetetlenül kimondott meggyõzõdésem mártírja, hogysem gyávasággal vádolhassam enmagamat. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal.

Közölve: Kossuth Hírlapja, 1848. szeptember 8.

Jókai válasza Petõfinek

(1848)

   E lapok múlt számában megjelent versét szerkesztõ társamnak Vörösmartyhoz akaratom és határozott tiltakozásom ellenére a fõvárostóli távollétemben jött be a lapba. Nekem rosszul esik e nyilatkozat közlése, mert pártunk elleni örülni fognak a viszálkodásnak, mely köztünk létre jött. Petõfinek módjában lett volna ezt kikerülni, ha engem haza vár, s nem távollétemben adja be a mûvét a lapba, azon esetben, ha õ határozottan ragaszkodott volna a kiadáshoz, vagy egyikünk, vagy másikunk lelépett volna a szerkesztésrõl. Így kénytelen vagyok kinyilatkoztatni: hogy e vers kiadását rosszalom. Rosszalom, mert nem ismerem el: hogy Vörösmarti valaha oly tettet követett volna el, melyért a haza elõtt meggyaláztassék; mert nem ismeren el: hogy költõnek joga legyen költõtársa felett ítéletet hozni. Itt bíró csak a jövõ nemzedéke lehet; mert bár én is szeretem a magam elveit, de azért a ás elveit is tiszteletben tartom, kivált midõn meg vagyok arról gyõzõdve: hogy az a más is becsületes ember és jó hazafi; mert, bárha Petõfi elfeledkezhetik is azon háláról, mivel Vörösmartinak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki. A vers alá tett astericusra, melyben Petõfi elveirõl beszél, azt jegyzem: hogy nem ismerem el lapunk elvei közé tartozandónak azt, hogy valakit hallgatás nélkül elítéljünk s politikai véleményéért költõi hírét támadjuk meg.

Petõfi azt mondja: hogy neki fájt Vörösmartit bántani és mégis szól, nekem is fáj e nyilatkozat, de azért kimondám:

Jókai

Közölve: Életképek 1848. szeptember 3

Elõzmény: Jókai Mór nyílt levelét 1849. június 30-án tette közzé, 15 nappal azután, hogy a mintegy kétszázezres orosz sereg, Ivan Fjodorovics Paszkevics Erivanszkij hg. tábornagy parancsnoksága alatt megkezdte a Duklai-hágón benyomulását Magyarországra[38].     

Az író „Az 1848-49-iki magyar szabadságharc történet képekben”[39] címû emlékkötetben a következõképpen emlékezik vissza erre az idõszakra: „Kétszázezernyi orosz hadsereg hömpölygött alá Magyarországra. Pihent, rendezett, harcedzett sereg. Kétségbe kellett esni. Ha mind vasból volnánk is, eltemetne bennünket a ránk ömlõ láva. Voltak forró képzelõdésû emberek, akik azt hitték, hogy még lehet gyõzni. („Voltak?” – „Voltunk!”) Ha õk jönnek ránk kétszáznegyvenezer[?] emberrel, mi állítsunk elõ félmilliót! Minden ember, aki él, mozog, ki kezét emelni bírja, ki a férfinévre érdemes, talpra! Minden eszközt, ami vasból van, aminek éle, hegye van, fegyverül a kézbe; és aztán – egy kell meghalni. csak nem akartok tán örökké élni? férfiak! Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörõ ellenség ellen[40]. A papok prédikálták azt a szószékekbõl. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a haderõ Jehova áldását.

  Erõs vonást képez e rettenetes korszak illusztrációjában ez a veres kereszt. Feltûzte azt mellére a református és evangélikus éppen úgy, mint a katolikus. Feltûzte a zsidó is. A nemzet parancsolta! Nem látott a keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen hatalom támadása elleni országos protestációt. De a keresztes had nemsokára hazaoszlott. Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen – az a kereszt – a kardmarkolat.”

Jókai Mór levél a muszkákhoz

 (1849)

Drágalátos szomszédok!

   Idvezeljük a ti hosszú kámzsáitokat, melyeket a Lloyd és a Presse és több díszes társaik annyiszor és oly dicsõn megénekeltek, kámzsáitokat, melynek ráncaiba annyi sok másoktól elhullott állat kapaszkodik, amennyi csak napidíjatokhoz kompetál, s ezen elhullott állatok között a pozsonyi mágnások s több Babarczi-féle derék állatok is.

   Látogatástokat szívesen vettük volna, ha ágyúitokat, dzsidáitokat és szuronyaitokat hon hagytátok volna is. Hogy pedig mindazokat elhoztátok, azt még szívesben vesszük, mert Ausztriával annyi dolgunk van még, hogy a ti ágyúitoknak, puskáitoknak jó hasznát vehetendjük, csak ám aztán adjátok át minden teketória nélkül.

   Mert látjátok, ha át nem adjátok, mink erõvel is elvesszük, s titeket semmi esetre fegyveresen be nem bocsátunk hazánk kebelébe.

Márpedig mért erõszakoskodnotok? Az csak lehetetlen, hogy ti ok nélkül a mi összegyilkolásunkra jöttetek volna, mert hisz mi nektek semmit a világon nem vétettünk.

Még csak nem is láttunk soha benneteket, sõt még csak valami híreteket sem hallottuk soha, csak annyit, hogy ti nagyon nyomorult szolgaságban éltek, és igen szerencsétlenek vagytok.

Ám azért rajtunk bosszút nem állhattok, álljatok bosszút Nyikoláj cárotokon.

Õ az oka nyomorult sorsotoknak, csináljatok úgy vele, mint mink Ferenc Jóskával, s az ördög mindjárt elhagy titeket, mely most gyötör.

Adjátok át fegyvereiteket s menjetek haza Isten hírével, teremtsetek magatoknak egy szép szabad hazát, minõ a mienk akar lenni, s akkor éljünk egymással jó szomszédságban.

Ti nem akartok, ti reánk lõdöztök, ti minket gyilkoltok. Ugyan de mi bajotok van nektek velünk?

Hiszen mink az apátok lelkének sem vétettünk soha; hiszen ez hallatlan dolog, csak berohanni minden ok nélkül egy hazába s annak népét, mint megannyi útonálló zsiványok, rabolni, gyilkolni, pusztítani?

Hát ugyan bizony miért jöttetek ide? mi kell nektek? Bérgyilkosai vagytok-e tehát ti is az ausztriai háznak, mely már annyi ártatlan embert legyilkoltatott – no, az bizony nem válik nagy becsületetekre!

Hanem jól van! úgy fogunk veletek is bánni, mint több bérgyilkos társaitokkal. Meg fogjuk próbálni fegyvereink élével, milyen vastag kámzsátok! s megbírja-e az a belecsippeszkedett állatokat?

Nem hallotta soha igen nagy harci híreteket a világ; de hallotta ám nekünk, s amint õseink titeket összevertek Kiovnál, úgy fogunk mi összetörni a Kárpátok alatt.

Irtózatos tömeggel jöttetek reánk, irtózatos tömeggel állunk ellenetekbe, a népnek ifjai és vénei sergestõl fognak rohanni ellenetek, s ha amennyi muszka a világon van, mind honunkba jövend, csak az lesz belõle, hogy nem marad egy muszka sem a világon.

Esküszünk a magyarok Istenére, hogy vagy egyig itt halunk meg hazánkban, vagy futni fogtok ti úgy hazafelé, hogy a szélben hat singre is nyúlni fog utánatok összeszaggatott kámzsátok.

Föl tehát a birkózásra, ha épen oly nagy kedvetek jött reá, hadd lássuk ám, melyik tud többet, a muszka-e vagy a magyar!

No csak rajta, dologra tehát – elõre fiak! elõre Magyarhon népe – elõre a vörös keresztekkel – velünk lesz Istenünk!

Fütykösi.

Közölve: Esti Lapok (Pest), 1849. június 30.

Elõzmény: Az osztrák kormány elítélésébõl természetesen a magyar emigráció is kivette részét. A Wiener Zeitung október 11-én megjelent, Batthyány kivégzésének okait magyarázó írására október 19-én Teleki László a francia és belga lapokhoz eljuttatott nyílt levelében válaszolt. Az angol kormány nem volt megelégedve Lord Ponsonbynak, bécsi nagykövetének jelentéseivel, ezért Palmerston külügyminiszter október 23-án arra utasította a lordot – elképzelhetõen Teleki nyílt levele meggyõzõ érvelésének ismeretében –, hogy részletesen ismertesse a pör lefolyását, s a tanúk szerepét

Teleki László[41] nyílt körlevele a francia lapszerkesztõkhöz

(1849)

Szerkesztõ Úr!

Az igazságtalanság, amely a Gróf Batthyány Lajos[42] volt magyar miniszterelnök ellen hozott ítélet kapcsán általában valamennyi párt orgánumaiban és még a bécsi lapokban is általánosan elismertetett, mindenütt egyhangúan megbélyegeztetett, ez ítélet végrehajtásáról szóló hírek a rettenet és felháborodás hatását váltották ki, mégis ezt a szörnyûséget nem vitatták meg eléggé ahhoz, hogy kiderüljön a belõle a benne foglalt törvénytelenség azokkal az elvekkel szemben, amelyek a társadalom alapját képezik és amelyek nélkül civilizált élet nem is lehetséges. Rám vár a feladat, hogy ezt megtegyem. Magyar vagyok, Batthyány gróf legjobb barátom volt, szabad vagyok, beszélnem kell, mert beszélhetek. Az emberiség és az igazság nevében kérem Önt Szerkesztõ Úr, hogy szíveskedjék a következõ cikket újságjába beiktatni.

Gróf Teleki László

Gróf Batthyány Lajost, volt magyar miniszterelnököt kivégezték.

Az õt elítélõ határozatból, hogy Batthyány Lajos grófot nem találták bûnrészesként bûnösnek a Latour gróf meggyilkolásában, mert erre vonatkozólag semmiféle utalás nem található.

Batthyány grófot elítélték

1): mert mint miniszterelnök végrehajtott vagy végrehajtatott olyan rendszabályokat, amelyek messze túlhaladták a március hónapban hozott törvényekkel meghatározott magyar közigazgatási hatáskört, mert gyengítette a császárság örökös tartományai és Magyarország közötti törvényes kapcsolatokat, amelyeket a Pragmatica Sanctio állapított meg és mert ezek felidézték a veszélyét annak, hogy erõszakkal megdöntik az állam alkotmányát.

  Ám mi volt a Pargmatica Sanctio által megállapított törvényes kapcsolat Magyarország és a császárság örökös tartományai között? Ez az uralkodó személye, az az uralkodó jogai. Batthyány grófot tehát elítélték, mert Magyarországon meggyengítette a királyi tekintélyt, mert ellenzékbe került az uralkodó jogainak érdekeivel szemben. De hogy lehetett Batthyány grófnak, hogy az uralkodóval szembekerüljön? A császár-király nevezte ki miniszterré. Csupán annyi ideig volt miniszter, ameddig ezt a császár-király így akarta. Az országot az uralkodó egyetértésével kormányozta. Átadta helyét utódjának, mihelyt azt kinevezték. A császár-király tehát egyetértõ Batthyány miniszter valamennyi cselekedetével és így a vád ez utóbbi ellen végül maga az uralkodó ellen is irányul.

  Batthyány grófot elítélték

2): mert lemondása után belépett a felkelõk soraiba, amennyiben nyilvános felhívást intézett a fegyveres ellenállásra.

  De ki ellen harcolt? Ki ellen szólt felhívása a fegyveres ellenállásra? Jellasich horvát serege ellen és nem Windischgrätz császári serege ellen. Az egyetlen küzdelem, amelyben lemondása után részt vett, [az] októberi csata volt, amelyet Teodorovics tábornok horvát hadseregének maradványai ellen vívtak a magyarok Sopron és Nemeskér között.

  Az ütközet után Batthyány gróf visszavonult Ikerváron lévõ kastélyába, Vas vármegyébe, ahol kénytelen volt hat hétig az ágyat õrizni, mert karját törte, leesvén egy lóról.

  Íme hát erre korlátozódik egész fegyveres ellenállása.

  Ám néhány hónappal Magyarországra történt betörése elõtt a király Jellasichot lázadónak és árulónak nyilvánította. Valamennyi megbízatásától és rangjától felfüggesztették. Felszólították, hogy adjon számot magatartásáról, mégpedig egyenesen maga Ferdinánd õcsászári-királyi felsége által egy határozatban, melyet közvetlenül õ adott ki, õ írt alá, s amely Innsbruckban kelt. Így tehát úgy tûnik nekem, nagyon is indokolt volt a kétség abban, hogy ez a korábbi lázadó ellen – aki uralkodójával szemben fegyveres ellenállást fejtett ki, aki elözönlötte Magyarországot – folytatott harc egyben a felségárulás bûnét jelentené.

 Lehetséges-e vajon, hogy ezen az alapon akár a legcsekélyebb jogcím is található a gróf Batthyány elleni vádemelésre?

  Elítélték õt

3): mert visszatért az õfelsége által feloszlatott országgyûlésbe.

  Valóban, miután lemondott képviselõi megbízásáról, hogy tüntessen az országgyûlés által megválasztott Honvédelmi Bizottmány ellen, kerülete újból megválasztotta és valóban megjelent december végén az országgyûlésen.

  Nem akarom vita tárgyává tenni az országgyûlés felosztásának kérdését, amit egy oly rendelkezés hirdetett meg, mely az összes törvények elõírása híján volt. Hiányzott a törvényesen kinevezett magyar minisztérium ellenjegyzése; amit azonban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy amennyiben Batthyány gróf visszatérése… a múlt év decemberében visszatérve az országgyûlésbe fõbenjáró felségárulás bûnét követte el akkor nyilvánvaló, hogy amennyiben képviselõ és valamennyi fõrend, aki akkor Pesten tartózkodott és aki részt vett a felosztás után az országgyûlésen, azaz október hónaptól kezdve, ugyanebben a bûnben vétkes, azaz ugyanily ítélettel volna sújtandó több mint hatszáz személy.

  Ezenfelül Batthyány gróf nem kereste a képviselõi megbízást anélkül, hogy tudott volna róla, anélkül hogy agitált volna érdekében, egyhangú szavazással [választották meg újra]… így tért vissza az országgyûlésre. Ám az igazság minden szabályai szerint… [aki felszólít a bûnre], ugyanolyan bûnös, mint aki elkövette a bûnt, így tehát kétségtelen, hogyha Batthyány grófot halálra kellett ítélni azért, mert visszatért az országgyûlésre, egész kerülete, amely õt megválasztotta, ugyanazt a büntetést érdemli, mert rákényszerítette õt erre a visszatérésre. Sõt ezen túlmenõen ebben a szellemben el kellene ítélni azoknak a megyei kerületeknek minden választóját, amelyeknek az országgyûlés feloszlatása után képviselõket választottak, sõt azokat is, akik megtartották képviselõi megbízatásukat, és továbbra is részt vettek az üléseken. Ez azt jelenti, hogy kivéve néhány szász kerületet és néhány horvát kerületet, a kötél általi halál ítéletét kellene kimondani egész Magyarország ellen s el kellene kobozni vagyonát.

  Batthyány grófot elítélték

4): mert visszatérve az õfelsége által feloszlott országgyûlésre, támogatásával erõsítette a forradalmi pártot.

Ám az országgyûlésre való visszatéréstõl letartóztatásáig csupán egyetlen eset volt, amikor belefolyt az ügyek intézésébe, ami Windischgrätz herceg Pestre való megérkezésének az elõestéjén történt; hozzájárult ugyanis, hogy részt vegyen a küldöttségben, amely átment az osztrák táborba, hogy amennyiben lehetséges, megegyezést hozzon létre Ausztriával, elérve azt, hogy a magyar alkotmány sértetlenül fenntartsák.

  Íme, így erõsítette a forradalom pártját.

  Windischgrätz[43] Pestre történt bevonulása után Batthyány grófnak módjában lett volna elhagyni a várost és Debrecenbe menni. Ártatlanságának tudatában azonban maradt, minden veszélytõl mentnek érezte magát, mert nem volt mit önmagának szemére vetnie – ez az egyetlen hiba, amit elkövetett. Két nappal késõbb letartóztatták.

  Fentiekben elemeztem a Batthyány gróf ellen hozott ítéletet, nem a magam szempontja szerint tettem ezt, hanem osztrák szempontból, s most õk válaszoljanak. Van-e valamifajta jogcím, amely ezt az ítéletet indokolhatja? Micsoda cselekedet volt tehát ez az ítélet? Másokra bízom, hogy erre vonatkozó ítéletüket kimondják, magam csupán a tények megmutatására szorítkozom.

  De ennek az ügynek még egy másik arculata van, s efölött nem mehetek el szótlanul. Batthyány grófot elítélték azért, mert a Pragmatica Sanctio ellen cselekedett és elsõsorban azért, mert megsértette a magyar alkotmányt, amelynek a Pragmatica Sanctio is része. És vajon ki ítélkezett fölötte? Egy hadbíróság, amely osztrák tisztekbõl alakult, amely soha nem tanulmányozta a mi törvényeinket, s akik tökéletesen távol vannak attól, hogy a magyar alkotmánynak bármi részét ismerjék; honnan is vették volna erre vonatkozó ismereteiket õk, akik soha nem is foglalkoztak ezzel. És ezek az emberek mondták ki, hogy Batthyány gróf bûnös azoknak a törvényeknek megsértésében, amelyeket õk maguk nem is ismernek.

  Elõttem világos, hogy ahhoz, hogy valaki megállapíthassa a törvénynek a megsértését, hogy az, aki fõbenjáró ítéletet hoz, legalább az eljárási módszerben tartsa tiszteletben ezt a törvényt.

  A felségárulás bûnét a Pargmatica Sanctiora alapult törvények értelmében a legfelsõbb királyi bíróság állapíthatja meg. Ezzel szemben egy hadbíróság az, amely itt ítélkezett. Vajon milyen törvények alapján? És milyen törvény alapján mondták ki a kötél általi halál ítéletét? Nem, kételkedem benne, hogy bárki akadna, aki megmutathatná nekem azt a törvényt, amelyre ez az ítélet alapult. Nem tehetnek egyebet, mint hivatkoznak egy rendeletre, önkényes akaratra és semmi többre. Mi volt tehát ez az ítélet?

  Batthyány gróf volt magyar miniszterelnököt október 6-án kivégezték. Évfordulója ez a Latour gróf osztrák miniszter tragikus meggyilkolásának. Egy osztrák minisztert, egy grófot Bécs csõcselék népsége megfojtotta, felakasztva õt. Ezért szükséges volt, hogy példát statuáljanak, amennyiben a következõ év ugyanezen napján egy magyar minisztert, grófot ítéljenek el a Pesten székelõ kormány intézkedésére. Miniszternek és grófnak kellett lennie, hogy Latour sorsában részesüljön.

  Ki az, aki ezt a kivégzést végrehajtotta? Vajon a közjóléti bizottság intézkedése volt ez? Legalább is ennek szellemében járt el báró Haynau táborszernagy, aki ezt magáévá szokta tenni, valahányszor lázadásában lévõ országról van szó? Szükség volt-e bevezetni a terrort a magyar forradalom elfojtására? De hiszen a háború már véget ért, valamennyi erõsség megadta magát, nem volt már ellenállás, amitõl tartani kellett.

 Hogyan kell hát értékelni ezt a rendszabályt?

  Amíg a hadjárat folytatódott még, amíg Magyarország egy részében még tartott a felkelés, az osztrák kormány Batthyány gróf közeli felmentésének hírét terjesztette. Valamennyi barátja, valamennyi rokona magáévá tette ezt a reménységet, miközben úgy tettek, mintha ki akarná terjeszteni ezt a kegyelmet, de ezt a háború befejezése elõtt, mint mondták, nem tehetik meg. Íme, így beszéltek a kormány emberei, amíg még leküzdeni való fegyverei voltak. És most, mikor Magyarország megadta magát, most, amikor elhatározták a fegyverletételt, azok akik végsõkig harcoltak, megülik azt, aki önmagát feltétel és fegyver nélkül szolgáltatta ki.

  Hogyan kell hát ezt az intézkedést megítélni?

  Összefoglalva, ez a bizonyítékok nélküli ítélet, ez a bíróság nélküli ítélet, ez a törvénytelen ítélet, ez az október 6-ki kivégzés Latour gróf meggyilkolásának évfordulóján, ez a rendszabály, amelyet az immár legyõzött Magyarországgal szemben hoztak; ez a rendszabály, amelyet nem mertek meghozni addig, amíg Magyarország még talpon állt, ez a rendszabály, amelyet akkor hoztak, amikor ugyanettõl megkímélték azokat, akik az utolsó pillanatig meghosszabbították ellenállásukat – ugyan minek nevezhetõ? A bármely pártállású konzervatív vagy radikális társadalmi rend barátainak engedem át azt, hogy ennek a rendszabálynak nevét megállapítsák. Én teljesítettem feladatomat, nyugalommal tettem ezt, miközben kígyók mardosták a szívemet; nekem elemeznem kellett egy halálos ítéletet, s felmenthetem magam az alól, hogy beszéljek Batthyány, mert eleget beszélnek róla! az õ neve nagy név, hatalmas egyéniség volt, aki mindenkor nagylelkû és nemes volt. Nemesen viselkedett utolsó órájában. Egy nagy és szép ügy hõsi vértanúja, aki lelkét visszaadta Istennek, de emléked örökké élni fog szíveinkben, emléked élni fog az utolsó magyar utolsó lélegzetvételéig. 

Gróf Teleki László

Párizs, 1849. Október 19.

RÉGI MAGYAR FÜRDÕVILÁG
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: HELIKON KIADÓ
Oldalak: 140
Kiadás éve: 2004

Tisztálkodás a krónikákban, naplókban, végrendeletekben

     Honfoglaló õseink tisztálkodására vonatkozóan csak szórványosan maradtak fenn írott források. Bíborbanszületett Constantinus bizánci császár 950 körül írott ceremóniáskönyve szerint a tábor rendezõje a császár számára köteles volt a magyar, azaz szkíta fürdõt, a „csergét” – a bõrkáddal együtt –, magával vinni. Feltételezzük, hogy portyázó elõdeink külön sátorban tisztálkodtak. Némely kutatók úgy vélik, hogy ezek a sátrak hasonlóak lehettek a finn szaunákhoz. A sátorba lépõk elõbb forró kövekre öntött víz gõzében izzadtak, s dörgölték, csapkodták testüket, majd jeges vízben mártózkodva fejezték be a tisztálkodás ceremóniáját. Constantinus császár udvari szokásokról szóló könyve megemlíti azt is, hogy a „rangosak” nemezsátraiban mosdásra használt, csappal ellátott bõrtömlõk is voltak, melyek elõtt állva lemoshatták magukról az út porát. A tusfürdõ eme korai változatát a magyarok csorgónak mondták.

     Ibn Fâdhlan, a kitûnõ szemû, jó megfigyelõ arab követjáró és földrajzi író 922 körül, Baskíria, vagyis a magyar õshaza érintésével érkezett meg a volgai bolgárok fõvárosába. Így ír a bolgárok fürdõzési szokásairól: "Fürdés végett férfiak és nõk közösen mennek be a vízbe, mezítelenül, a nélkül, hogy magukat bármivel is eltakarnák. Paráznaság náluk semmi szín alatt nem fordul elõ. Ha valaki ez ellen vét, bármi állása is legyen, kézzel-lábbal négy cölöphöz kötik, amelyeket a földbe vernek s azután egy szekercével kettéhasítják a nyakától az ágyékáig. Éppen így tesznek a vétkes nõvel is. Azután mindkettõ tetemét egy fára kötik fel. Minden igyekezettel azon voltam, hogy a nõket rávegyem, hogy fürdéskor födjék be magukat, de ebben nem értem célt…” László Gyula, a népvándorláskor és a magyar honfoglaláskor egyik legnagyobb kutatója a bolgár, magyar, kazár mûveltségnek a bizánci krónikások által is erõsen hangsúlyozott hasonlóságai alapján azt feltételezi, hogy a fürdés nálunk, magyaroknál is ilyesféle módon történhetett.

     Attiláról, a rettegett hun királyról sokan tudni vélik, hogy pompás fürdõkkel vette magát körül, melyek nemcsak a naponkénti fürdés helyszínei, hanem egyben áldozóhelyek is voltak. Mivel a temetéseket követõen (vagy tisztátalan, beteg, rontással megvert emberrel történt érintkezés után) õseinknek meg kellett mosdaniuk, feltételezhetjük, hogy a tisztálkodás, már csak ezen rituális okból is, napirenden volt.

     Fürdõ szavunk egyébként 1256-ban bukkan fel elõször az írott forrásokban: „Prima meta incipit a feredeuzyg”. A feredõzik, fürdõzik szó eredeti jelentése annyi, hogy vízbe merülve mozog, forgolódik, úszik – vagyis mosakszik. A kevés számú fennmaradt forrás – végrendelet, hagyatéki leltár, hozomány, családi levelezés – adatai alapján megoszlanak a vélemények eleink higiéniájáról. A jeles erdélyi kancellár-emlékíró, Bethlen Miklós 1710 körül, eszéki fogságában a következõ sorokat vetette papírra: „Ritkán feredtem, kivált hideg vízben. Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam. Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet is gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély hetenkint, mikor rabságomig a szakállomat elberetválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták.” 1703 és 1708 között írt, Sanyarú világ címen megjelentetett naplójában Wesselényi István is hasonlókról tudósít: „Ugyan ma voltam kint feredni, több becsületes fõrendekkel együtt. Már ezzel az idén kétszer feredtem. Ez is lesz az utolsó feredésem…”1657-ben írt önéletírásában Kemény János is hasonlóan nagyvonalúnak látszik a tisztálkodás terén: „Ekkor rajtam ilyen dolog esék: hogy afféle állapothoz tudatlan lévén, mivel az szó úgy volt, hogy egy hét alatt való késedelemnél több oda nem lenne, visszajûvénk Szombatba; én is az ellopottak után az mi fejérruhanemûecskét szerzettem vala, otthagyám, s amoda talán három holnapig lakván, mulatván, igen megtetvesedtem vala; azelõtt nem tudtam, mit tegyen azféle; ha mikor igen néha mosathattam, akkor az fenéki ingének hínak, vöttem reám, azaz mezítelen testre az dolmányt és nadrágot…”

     Az egykori emlékiratokból, naplókból sok egyebet is megtudhatunk a tisztálkodásra vonatkozóan. Beretválásra és hajnyírásra Wesselényi István csak két-három havonta szakított idõt: „Ma beretváltattam el mind a hajamat és szakállamat egyszersmind a kispiaci magyar borbélynál…” A higiéniával, tisztálkodással kapcsolatos naplóbejegyzések olykor humorosak is lehetnek. Wesselényi írja a következõket: „Ugyan az asszony fenn lévén a fejedelemasszonynál, melléje ültette a szokás szerint; és egykor, mikor már ott ülne, kezdett püszkölni, és mondotta, hogy valami levendula mosdóvíz-szag érzik az asszonyon, melyet õ nem szenvedhet. Eleget szabadkozott az asszony, hogy bizonynem rajta érzik, aminthogy nem is volt semmi szag se magán, se köntösén, aminthogy meg is szagolták mind kesztyûjét, mindenét, de ugyan csak fel kellett kelni mellõle és máshová kellett ülni…”

     Különös, egyedülálló példái is léteztek a nem mosakodásnak. „Megfürödni pedig vagy az õ lábait megmosni bokáinak fölötte az õ szemérmetességének, tiszta szüzességének miatta, ez õneki mindenestõl idegen vala. Tizennyolc esztendeig, miképpen mind a teljes konvent bizonyságot tette róla, soha az õ testét meg (nem) fürösztötte akármely nehéz kórságok után is, kiket gyakorta szenvedett vala.” Az 1276 és 1300 között keletkezett Margit legenda IV. Béla király szent életû lányának sorsáról regél. A szép legendából nekünk most leginkább az érdekes, amibõl a korabeli szokásokra következtethetünk. A Margit hercegnõ önmegtartóztató életmódjáról szóló sorokból kiderül, hogy Jézus szolgálólánya a tisztálkodásról teljesen lemondott, ám egyúttal kiderül az is, hogy a fürdés és mosakodás ilyen mértékû elhanyagolása még a késõi középkorban is feltûnõ önkínzásnak, a testi megkönnyebbülés elutasításának, tehát szenvedésnek látszik.

     Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században címû mûvében Radvánszky Béla megkockáztatja azt a kijelentést, hogy õseink feltehetõen sokkal több gondot fordítottak a tisztálkodásra, mint a késõbbi századok magyarjai. Állítása bizonyításául azt hozza fel, hogy a testamentumok, hagyatékok, peres ügyek iratanyagaiban gyakran bukkannak fel a különbözõ tisztálkodó eszközök: kádak, mosdótálak, kancsók, orca-, kéz- és fejtörlõk. Ez az gondolatmenet csak részben fogadható el, hiszen az adott korban ezek az eszközök nem feltétlenül sokat használt tárgyak, hanem elsõsorban értékek voltak – ez indokolja megjelenésüket az írott forrásokban. Például egy 1472-es erdélyi testamentumban is a vagyontárgyak közt soroltatnak fel a fürdõeszközök is: „Bathori István országbíró elõtt Rozgon-i Rénold volt királyi tárnokmester biztosítani akarván feleségét: Mamberg-i Erzsébetet, és tõle született leányait, hogy azokat javaikban senki se zavarhassa. Rozgon-i János volt országbíró fia János és más testvérei hozzájárulásával összes ingó javait: pénzeit, ezüstjeit, serlegjeit, kupáit, ezüst mosdókészletét és tálait, általában háza összes berendezését, továbbá házi és allodiumi tárgyait végrendeletileg Erzsébetre hagyta, azonkivül reá és leányaira hagyta a közösen szerzett és zálogba vett birtokokat…”

     Lássunk most néhány egyéb tisztálkodó eszközt. Vegyük a legközönségesebbek egyikét. A szivacsot. A fürdõszivacs, a spongya régóta ismert nálunk is. Rimay János, a magyar késõ-reneszánsz líra egyik legnagyobb alakja, Balassi Bálint pajtása az 1600-as évek elsõ negyedében többször megjárta követségben Konstantinápolyt, ahol egyebek közt spongyát is vásárolt. Thurzó György levelezésében is felbukkan a spondia szó. (A források szerint 1602-ben Thurzó Györgynek már saját magánfürdõje volt.) Az 1600-as évek vége felé, a hédervári várban Thököly Imre is használta a fürdõszivacsot. Tudjuk, hogy Berényi György bodoki várkastélyában 1650 körül külön helyiség szolgált a fürdésre – magyarán létezett a fürdõszoba, melyben egy nagy réz kád is állt. Török Ferencné iványi udvarházának leltárában fürdõkádat, gróf Illésházy Katalin hozományában egyrendbéli fördõruhát is találunk. A szappan is elõkerül az írott forrásokban. A török hódoltság korában Kõrös város adólajstroma szerint a lakosok egy része szappannal is adózott.

A magyarországi közfürdõk történetébõl

     Pannonia Provincia területén a két Pannóniát egyesítõ afrikai Septimius Severus császár – a fürdõirõl is nevezetes Caracalla édesapja – építtetett elõször nyilvános fürdõket, valamikor a Krisztus születése utáni 200. esztendõ körül. Fürdõi többségét termál víz táplálta, s közülük az egyik még az 1700-as évek derekán is látható volt. A rómaiak magas szintû fürdõkultúrájának emlékei máig megtekinthetõk Aquincumban. A vízvezetékeken szállított víztömeg nagyobb része is a nyilvános fürdõket táplálta, melyeket a provincia összes városában fényûzõ módon építettek meg. A boltozatos, oszlopcsarnokos nagy fürdõkben úszómedencék, izzasztó kamrák, tornázó és labdázó helyiségek, könyvtártermek várták a birodalom polgárait. A régészeti ásatások tizennégy fürdõ romjait tárták fel. A mai Flórián tér helyén volt valaha a valetudinárium, a katonai fürdõkórház is. Ezeken kívül legalább három magánfürdõ létezésérõl tanúskodnak a régészeti ásatások.

     III. Béla jegyzõje, Anonymus XII. század végi Gesta Hungarorumá-ban többször is említést tesz a magyarországi hévizekrõl: „Attila király, õ az Úr megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földrõl kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott, és az egészet igen erõs fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják.”

     Másutt így folytatja P. mester, a Névtelen jegyzõ: „Néhány nappal késõbb Árpád vezér meg összes fõemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad akarattal kivonultak a szigetrõl Soroksáron túl a Rákos vizéig. S midõn látták, hogy mindenfelõl bátorságban vannak, és senki sem bír nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkeltést végrehajtották, Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán mellett a felhévizekig”

     Egyes régi források már a sokat hódító-hadakozó és sokat is építkezõ lovagkirályról, Nagy Lajosról is tudni vélik, hogy a budai palota fürdõszobáinak gyakori látogatója volt, de nagy elõszeretettel kereste fel Buda hévizes gyógyfürdõit is, és – állítólag – már 1352-ben szép fürdõpalotát építtetett. Hogy Lajos királynak voltak-e fürdõszobái, azt ma bizonytalannak gondoljuk, de hogy Zsigmond magyar király és német-római császár (1387-1437) – akinek uralkodása alatt Buda ismét jelentõs fejlõdésnek indult – valóban kitûnõ fürdõpalotát is építtetett, az nagyon is valószínû.

     1440-ben orosz küldöttség látogatott el Magyarországra. A küldöttség vezetõi – Iszidor metropolita és Avramij szuzdali püspök – sem hagyják említetlenül a budai melegvizû fürdõket: „Buda, Magyarország fõvárosa, hosszan elnyúló hegyen épült…A falakon kívül, az innensõ oldalon igen szép fürdõk vannak…” Mátyás király fürdõirõl sokan tudósítottak. Tudjuk, hogy a Ráczfürdõ a király egyik kedvenc mulatóhelye volt. Palotájának kertjei egész a fürdõig nyúltak, melyet a királyi lakhellyel boltozatos folyosó kötött össze. A palota hideg és meleg vizes fürdõirõl több krónika is említést tesz. A régi forrásokból olyan részletekre is fény derül, hogy a régi idõkben egy különleges szerkezet segítségével facsöveken – késõbb ólom, majd vascsöveken – hajtották fel a Duna vizét királyi palotába. Evlia Cselebi, a török utazó késõbb még látta, le is írta a magyar gótikus és reneszánsz királyi palota nagy dunai szivattyújának bonyolult faszerkezetét. A magyar uralkodók télidõn sem mondtak le a forróvizes fürdõrõl, s nem is mindig kutyagoltak le a palotából, hanem inkább felvitették a felhévizi meleg fürdõvizet a budai várpalotába. Egy-egy ilyen fuvar ára 32 dénár volt, mely igen nagy összegnek számított. (Különben az angliai források szerint János király havi egyszeri fürdõzése is drága mulatság volt – alkalmanként 5 pennybe került, ami akkoriban egy napszámos heti bére lehetett.)

     Zsigmond lengyel herceg, késõbbi lengyel király sokat, majdnem három évet tartózkodott II. Ulászló király budai udvarában, és számadáskönyvének bejegyzéseibõl kiderül, hogy gyakran elment a fürdõbe, ahol a fürdõkabinja elé lepedõket feszítettek ki, és egy-egy fürdõzésért egy-egy aranyforintot fizetett. Udvari bolondja nem vele együtt áztatta magát, õ az ötdénáros polgári fürdõt látogatta. A fogmosópohár használatának hazai elsõ említése is az õ számadáskönyvéhez kötõdik. Milyen egyszerû dolog, nem? A fogmosópohár. Zsigmond herceg fogmosópohara. Olyan nem mindenkinek volt. Nem csak a higiénia fejletlensége, hanem hogy egyszerûen nem mindenki engedhetett meg magának olyat. A lengyel herceg szájöblögetõ ibrike ugyanis aranyból készült. Zsigmond a krónikák szerint idõnként hosszasan elidõzött a kényelmes budai fürdõkben, és egy-egy ilyen alkalommal egész háznépét, kíséretét is megfürdette. Számadáskönyveibõl nyomon követhetjük a tisztálkodása közben elhasznált szappan, illóolaj és egyéb kiegészítõ luxuscikkek használatának mértékét. II. Lajos királyunkról már azt is tudjuk, hogy 1520 körül, tehát Mohács elõtt valamivel Felhévizen külön fürdõmestert is tartott.

     Johannes Amos Comenius Orbis Pictusában , avagy a „Látható világ” címû, 1675-ben megjelent mûvében így ír a fürdõházakról: „Balneum – A Fõrdõ. A’ ki meg-akar fõrõdni (mosodni) Hideg (ƒris) vizben, a’ folyo-vizbe mégyen. A’ fõrdõ-házban le-mossuk a’ szennyeket, avagy vesztég-ûlve a’ fõrdõ-kádban; avagy fel-ülvén (hágván) az verítékeztetõ- (gõzõlõ-izzaszto-) padra,  és meg-vakarjuk (dõrgõllyük) tajték-kõvel, (magunkat) avagy szõr-ruhával. (tõrlõvel, daróczal, szõr-gubával). A’ le-vetkezõ-szobában  le-vettyük ruhánkat és elõl fel-kõttyük az elõ-kõtõt (fõrdõ-pendelt) fejünkbe fel-teszszük a’ fõrdõ-sapkát,  és lábainkat belé-teszszûk a’ láb-mosdó edénybe. A’ fõrdõben szolgálóleány szoláltattya (hordozza) a’ vizet sajtárral; mellyet merít a’ víz-tartó vállóból, (kádbúl) mellybe folly a’ csatornákon (csévéken). A’ fõrdõs kõppõlyõz a’ kõppõlyõzõ-vassal, és fel-vetvén (rakván) a’ kõppõlyõzõket, ki-szijja a’ vért, melly a’ bõr és hús-kõzõtt vagyon mellyet le-tõrõl spongyával.”

     Ami értékes, azt lopják, rabolják, adják-veszik. És természetesen perelik, pörösködnek érte. A termál víz mindig is nagy értéket jelentett. Hogy mennyire kapós volt például a budai Felhévíz, azt egy 1455-ben lezajlott peres ügy is bizonyítja, melyben Tarcsai János ügyvéd, az óbudai apácák védõje a nyitrai püspököt azzal vádolja, hogy a hõforrás egyik kicsiny ágát a saját fürdõjébe jogtalanul elterelte.

     A budai hévízeken kívül a felvidéki és erdélyi vizeknek, fürdõknek, fürdõházaknak is nagy értékük volt. A Libri Regii (Királyi könyvek) birtokadomány-ügyei között fürdõk és fürdõházak birtokadományozása is szép számban fordul elõ.

A gyógyfürdõkrõl

     A fürdõk gyógyító hatását igen korán felismerték eleink. Esztergomban már 1000 körül is létezett egy leprásokat befogadó gyógyhely, kicsivel késõbb kórház is. Itt, Esztergomban alakult meg aztán elsõ ismert felsõbb szintû orvosi iskolánk is, egy káptalani iskola. A fejedelmi és királyi székváros gyógyításban játszott kimagasló szerepe magyarázhatja, hogy 1180-1200 körül itt hasznosították elõször intézményesen egy hévizes tó vizét és melegét. Hogy hogyan is történt ez? A források sokféleképpen értelmezhetõk. Egyes történészek úgy tartják, hogy a harmadik keresztes hadjárat során a Szentföld felé tartó Barbarossa Frigyest III. Béla Esztergomban fogadta, s a még épülõben lévõ új, nagy esztergomi királyi palota alatt pompás sátor-palotában látta vendégül, majd együtt lubickolt vele az esztergomi hévizes tóban. Mások úgy gondolják, hogy a budai felhévíz volt a királyi fürdõzés helyszíne, viszont a magyar király felesége, Chatillon Anna – Manuel bizánci császár feleségének testvére – valóban az esztergomi hévizes tavat ajándékozta neki a Rõtszakállú császárnak. Más történészek szerint bárhol esett is a fürdõzés, az biztos, hogy nem korábban, hanem 1189 júniusában volt, akkor viszont már Capet Margit, VII. Lajos francia király lánya volt III: Béla felesége, aki nem a mozdíthatatlan ingatlannal, vagyis a tóval, hanem az összecsomagolható, csodás-pompás sátorpalotával örvendeztette meg a császári vendéget. Megint mások szerint mindkét ajándékozás megesett, s a fürdõtó, melyet III. Béla felesége a császár lovagjainak adományozott, a mai esztergomi strandfürdõ elõdje volt, s ott a keresztesek megalapították Magyarország elsõ nyilvános fürdõjét, késõbb ispotályt is építettek. Sokak szerint III. Béla király nevéhez fûzõdik a budai Felhéviz fürdõjének megnyitása is.

     A hazánkban letelepedõ elsõ szerzetesrend, a bencés rend tagjai is foglalkoztak gyógyítással. Szent István király egyik, 1015-ben kelt oklevelébõl tudjuk, hogy az uralkodó tíz szolgát küldött a pécsváradi kolostor számára, négyet a betegek kiszolgálására, hatot pedig arra, hogy a fürdõk mûködtetésében segítsenek a barátoknak. A kolostorok kórházait általában források közelében alapították, hiszen a korban a legfontosabb gyógyszerek a gyógynövények voltak, de a kúrálásban nem volt elhanyagolhatú súlya a gyógyító erejû vizeknek, a nagy mennyiségû ásványi sót oldott formában tartalmazó forrásvizeknek sem. A Kárpát-medence pedig, mint tudjuk, mindig is híres is volt hõ- és egyéb forrásairól, felvidéki és erdélyi gyógyító vizeirõl.

     Oláh Miklós Hungariájában leírja, hogy a betegápolással foglalkozó Szent Lélek lovagrendnek már 1178-ban volt konventje, továbbá hogy tagjaik számára a mai Császár fürdõ mellett kórházat és fürdõt építettek. (A budai Felhévíz Szentlélek ispotályáról tudni való, hogy az a Szent Istvánról elnevezett ispotályos keresztes kanonokrend esztergomi anyaházának Szent Háromság-egyháza volt. Õk voltak a gyakran emlegetett felhévízi Szent Kereszt-perjelség keresztesei, akiknek itt iskolájuk is volt. Ezt a rendet, vagyis a Szent Lélek rendet Montpellier-ben alapították a XII. század végén. A XIII. században a johannita regula alapján átszervezõdtek, ezért nevezték õket is kereszteseknek. Felhévízi kórházuk mellé késõbb templomot is építettek.) II. András egy 1211-bõl származó oklevelében is találunk utalást a budai meleg forrásokra. A király egy nagyméretû ispotályt építtetett az úgynevezett „ignis sacer”, vagyis a pestis gyógyítására. (A kórház lehetett pestiskórház is, számos forrás így emlegeti, ám az "ignis sacer" inkább a "Szent Antal tüze"-ként is ismert lobos bõrbaj lehetett, melyre, a pestissel ellentétben, a gyógyvizek valóban gyógyító hatással lehettek.) A kórházat késõbb éppen András Erzsébet nevû leányáról, Thüringiai Szent Erzsébetrõl nevezték el. Ez a kórház feltételezhetõen a késõbbi Sáros fürdõ – a mai Gellért fürdõ (mások szerint inkább a mai Rudas) – helyén állt. A híres-neves ispotályt a Szent Margit legenda úgy említi, mint „Zent Ersébet ispitály”-át a „Zent Gelyert hegye alatt”.

     Heltai Gáspár 1575-ben jelentette meg Csízió (ünnepnaptár-öröknaptár), vagyis a csillagászati tudományoknak rövid és értelmes leírása címû kalendáriumát, melynek szerzõje a híres csillagász, Joannes Regiomontanus volt (1436-1476). A híres csillagász Mátyás udvarában is tevékenykedett 1467 és 1471 között. Fenti mûvét eredetileg városának, Königsberg lakónaik ajánlotta. Benne azokat a tapasztalatait írta le, melyeket a mindennapi élet jobbítására ajánlott. Nem csoda hát, hogy a kalendárium a következõ alcímet kapta: A csillagok, üstökösök és égi jelek különféle természetérõl; az emberi nem négyféle véralkatáról, természetérõl és tulajdonságairól és arról, hogy mindenik hónapban micsoda rendet tartson az ember ételben, italban, alvásban, fürdésben, tisztulásban és érvágásban.

     Egy 1650-ben kiadott népkönyv – melynek olvasottsága csak a Bibliáéhoz volt hasonlítható – a különbözõ társadalmi rétegek számára kívánt ismereteket és gyakorlati tudnivalókat adni. Fürdésrõl szóló fejezetében a következõket olvashatjuk: „Nem jó fürödni semmiféle meleg jegyben, ugymint szüzben, oroszlánban és nyilasban; veszteg ülõ emberekben, kik jól esznek-isznak, nedvesség terem a bõr és hus között. Eféléknek jó a gõzfürdõ, többiek pedig, a kik keményet dolgoznak és a hévben lóháton járnak, hogy megizzadnak, meleg vízben fürödjenek. Ha fürödni akarsz avagy köpölyöztetni, holdfogytában jó, mikor a hold a bikajegyben van, vagy az ikrekben, rákban, mérlegben és halakban; halábaidat gyakran megmosod meleg vízben, mérsékletes meleget hoz és a szemednek és fejednek igen használ. A fejedet reggel, ebéd és fölöstök elõtt mosd meg, vagy ebéd és vacsora után egy vagy két órával, két hétben egyszer vagy kétszer, huszad napnál tovább ne halaszszad fejed mosását.  Mikor fürödsz, ne igyál a fürdõben, mert igen árt a májnak. A fürdõ után ne egyél, ne igyál, egyszersmind se igen melegen, se igen hidegen, soha ne fürdödjél; a fürdõ után a hidegtõl óvd magadat, mert a hideg árt az agyvelõnek, fejednek, lábaidnak, velõdnek, hátadnak, a köszvényt inditja és hideget. Fürödni éhomra, ösztövérré teszi az embert, a testes és kövér embereket illeti. Az ösztövér emberek ebéd után fürödjenek és ugy, hogy az ételt mintegy félig megemészszék és meghíznak. Nagyon sokáig fürödni nem használ. A kinek feje, szeme vagy foga fáj, vagy a kin új seb van, vagy a ki nagy hévségben úton járt, a ki sokat evett vagy ivott, vagy a kinek nagy hévsége van, fürdõbe ne menjen, mert betegségbe esik. A fürdõben, ha ital nélkül nem mehetsz, hideget ne igyál. Ha köpölyöztetni akarod magadat, elõbb hidegen szépen megmossad testedet a fürdõben, és lábaidat egészen a térdig tartsd meleg vízben, ugy lesz folyó véred…”

     A gyógyfürdõk gyakori látogatói voltak a fejedelmek és fõurak. Már a XV-XVI. században is léteztek olyan fürdõk, melyeket gyógyulás, üdülés szempontjából kerestek fel az elõkelõ fõurak. Thököly kedvenc fürdõhelye Pöstyén volt, melyet minden évben felkeresett, hogy a csatákban szerzett sebeibõl és egyéb kórságaiból kigyógyuljon. Werbõczy István a Corpus Jurist szliácsfürdõi magányában írta. A trencséni fürdõrõl a XVI. században azt írja Jordanus, kolozsvári orvos, hogy ott épületek alig vannak, azok is csak gerendából összetákolva, s az úri rend a mezõn sátort ütve tanyázott, míg a köznép gallyakból font kalibákban húzta meg magát. A trencsénteplici fürdõt Illésházi nádor építtette ki, tette kényelmesebbé.

     A Jankovichok birtokolta Daruvár is kedvenc találkozó helye volt a fõuraknak, különösen az ott rendezett híres kakas-lövészetek miatt. Bártfa város késõbb elsõrangúvá lett fürdõjét 1505-ben három aranyforintért adták bérbe. II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) a híres karlsbadi gyógyfürdõ mellett a felvidéki Vihnyét is gyakran látogatta. Bod Péter önéletrajzából, melyet 1768-ben vetett papírra, kiderül, hogy többször megfordult különbözõ gyógyfürdõkben: „Ezen esztendõben a gyógyi feredõre indultam 28. Maii vasárnapon feleségemmel és beteg kis Zsuzsánna leánykámmal. Az útban Alvincen felül feldöjtött a részeg, rossz ember kocsis igen alkalmatlanul, ahol a szekérnek is elört a tengelye. Alvinczen másnap szekeret fogadván, indultam Al-Gyógy felé. A Csóra patakánál pedig e világból kimúlt kedves kis leánykám 29. Maii. Vittem holttestét Al-Gyógyra s másnap ott eltemettettem a templomnak napnyugot felõl való oldala mellé. Voltam a feredõn vagy négy nap… 1762. mentem a gyógyi meleg feredõre d(ie) 2. Juii. Voltam ott ad 11., jelen lévén Berzétei uram is feleségestõl. A feredés használt. Méltóságos Katalin grófnõ módot nyújtott a gyógyításra a száldobosi ásványvízben; meghagyta, hogy a fiút vigyük Hévízre, hogy onnan magával vigye az ásványvízhez, mert remélte, hogy annak ivásától és a benne való fürdéstõl rendbejön. Midõn abban voltam, hogy az útra elõkészített fiút elküldjem, három vagy négy napon át megfigyeltem, hogy erejét veszti és lassanként lepusztul. Néhány nappal késõbb kezdett nyugtalan lenni, elhagyta szokott játékait, szótalanná lett, majd egészen legyengült és így az 1756. év, május 26. napján visszaadta lelkét teremtõjének és megváltójának.”

     Ha tehették, az orvosok által elõírt fürdõkúrákkal is éltek elõdeink. Érdekességként álljon itt egy vízi gyógykúra leírása Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis, azaz Az emberi testnek belsõ nyavalyáinak okairól címû, 1690-ben írt orvosi könyvébõl, melyet példánkban vesefájás megszüntetésére ajánlott: „Fájdalomenyhítõ orvoságokkal kell élni mind külsõ-, mind belsõképpen. Azután olyanokkal, melyek a vizeletnek utait lágyítsák és tágítsák; és ha valami enyves nedvesség béfogná az utat, azt feláztassák. Ilyenek a feredõk, kövér levesek és lágyító flastromozások…” Wesselényi István 1708-ban keletkezett naplójában, a Sanyarú világban egy szembajra alkalmazandó gyógyfürdõ-kúrát írt le:  „Ugyan az estvén kezdém el a Printz nevû chirurgus curája szerént a füves feredést, és ma reggel continuálám (folytatom). Aminthogy még – amint mondja – három nap kell continuálni, és mind estve és mind reggel egy óráig ülék a feredõben, és estve mindjárt utána lefekvém (…)Azonban magam is megmondván neki (Printznek), hogy már négyszer feredtem meg, de igen debilitált (elgyengített) a feredés. Azért azt mondá, hogy még csak most estve feredjem meg, többször ne feredjem, hanem holnap ismét valami laxativumot (hashajtót) ád, amely a vért per alvenum et urenam (haskórság és vizelés által) tisztítja.”

Török kori fürdõélet

     A török hódoltság korában a magyar városok jellegzetes képét a dzsámikon, minareteken kívül a fürdõk teremtették meg. Különösen Buda természeti adottságai – a bõvizû hévízi források kedveztek a fürdõkultúra kifejlõdésének, s itt már a XVI. században több nagy fürdõkomplexum épült. Az épületek két fajtája volt ismeretes: a gõz- és a termálfürdõk, s ezek jórészt csak a vízellátás és a fûtés megoldásában különböznek. Mindkettõ legfontosabb része a meleg vizû fürdõhelyiség, amelynek terét rendszerint dobon nyugvó kupola fedte.

     A budai Rudas-, Rácz-, Király- és Császár-fürdõ alapjait képezõ korabeli fürdõk is a török korban épültek, s olyan jelentõs eredeti részeik, mint például a kupolás, medencés meleg vizû helyiségek, még ma is mûködnek. A Király- (egykori nevén Kakaskapu) fürdõ 1566 után épült. Vizét Észak-Buda egyik kútjából vezették egy agyagcsõ vezetéken. Eredeti bejárati oldalának helyiségei, elõterei elpusztultak vagy beépültek a késõbbi házak falaiba. Legépebben nagy, központi magja maradt meg, nyolcszögû medencéjével. E teret a kupola héjából kihagyott, két sorban elhelyezett hatszögû nyílások világítják csak meg. A masszív falakat fülkék tagolják, fent pedig az alsó térhez képest elfordulva áll a nyolcszögû kupola. E térhez északon három kisebb helyiség járul, közülük kettõ szintén kupolával, a középsõ pedig nagy, magas boltozattal lezárva.

     A török fürdõk kívülrõl vörös és fehér lemezekkel voltak borítva, a kupolákat pedig ólomlemezekkel fedték. A belsõ tereket márványlapokkal és fajanszdarabokkal rakták ki, így a Király-fürdõ középsõ kupolás terét is. A különbözõ útleírások nagy lelkesedéssel számolnak be a fürdõkrõl. Fürdõbéli élményérõl számol be 1583-ban Wolf Andreas Steinach is, aki Lichtenstein császári követ kíséretében érkezett Sztambul felé átutazóban Magyarországra: „1583. augusztus 3-án tisztelegve a tekintélyes Ali basa elõtt, lakomára került a sor...A lakoma után megtekintettük a várost és a várat is. A fürdõkben nagyszerûen éreztük magunkat. Az egyiket nap mint nap felkerestük; csodaszép nagyszerû fürdõ ez, mely ontja a természetes, csaknem forró ásványvizet, és berendezése is kitûnõ... Útitársaimmal mindig éjnek idején használtuk a fürdõt, mivel nappal ez csak a törökök rendelkezésére áll. Úgy tudom, hogy Budán még két ilyen fürdõ mûködik; az egyikbe – állítólag tisztára márványból épült – csak nõk járhatnak. A mi fürdõnk vörös márványból épült, lent a török városban, közel ahhoz a kapuhoz, melyen át Tata, Gyõr és Bécs felé visz az út…”

     Báró Wratislaw Vencel, a kalandor cseh ifjú, aki II. Rudolf császár követeihez csatlakozva 1591-ben, tizenöt esztendõsen, szintén Sztambul felé utazván jutott el Budára, a város törökkori fürdõéletérõl is megemlékezik. A vállalkozó kedvû fõrendi kölyök nem csak szemlélõdik, maga is megmártózik Buda nevezetes hévizeiben. "A fürdõk – írja –, nincsenek messze attól a helytõl, ahol hajóink kikötöttek. A vizük olyan forró, hogy az emberi test alig állhatja. Gyógyító hatásukat a törökök igen nagyra becsülik, ezért tisztán tartásukra is nagy gondot fordítanak. A fürdõvendégek a szolgálatokért és kényelmükért némi összeget fizetnek. A fürdõszobák elõtt tornác húzódik padokkal, ott õrzik a fürdõvendégek ruháit. A tornác közepén széles márványlépcsõ látható. Ott kell bemenni az alsó fürdõhelyiségbe, melynek belseje kerek kápolnához hasonlít és színes márvánnyal van kirakva. A medence kerülete negyvenhárom lépés, a mélysége pedig annyi, hogy a víz egy középtermetû embernek nyakáig ér. De, ha valaki nem akar a mély vízbe menni, leülhet a márványpadokra vagy a lépcsõkre. Ilyen lépcsõsorból három van: az elsõn a víz mellig, a másodikon a test közepéig, a harmadikon pedig csak térdig ér. Aki azonban úszni akar, azt is megteheti. Van itt kilenc kamra is, mindegyikben két sárgaréz csap a falba erõsítve – ezeken keresztül felváltva meleg és hideg víz jut a medencébe. A víz lefolyásáról is ily módon gondoskodnak."

     Evlia Cselebi, a híres török utazó 1660-ban írt beszámolója hiteles és részletes képet ad a budai török fürdõkrõl: „E városnak gõzfürdõre szüksége nincs, mert sok hévvize van.  Hévvizei. Nyolc helyen teljes és tökéletes hévvize van. Híresebbek a Kaun, Viane, Vaszilik és Ilu-szu.  Az Ácsik ilidse (nyílt fürdõ): Frengisztánból és Magyarországból kocsikon jönnek ide. A francia betegségre és más hétféle bajra hasznos. E fürdõ használatának szabálya az, hogy mikor a test egészen vörös lesz benne, ki kell menni belõle, s magát melegen tartani. (...) Jesil direkli ilidse: Debbág-kháne (mai Rácváros környéke) külvárosban van a Duna partján; nyolc boltíve fölött magas kerek kupola van, a melynek kerülete kétszáz lépés. Nagyon tiszta s a vizmedencébe öt fokozatú széles lépcsõkön kell lemenni. Mindenki a termetének megfelelõ fokozaton vesz fürdõt. A kik úsznak, azok kedvük szerint merülnek le. A nyolc boltív alatt nyolc háfeni medence van; tiszta fürdõszolgák vannak benne, a kik szívesek és értelmesek. Ennek a vize mérsékelt; természete erõs. Kupolájának négy sarkát deszkazsindely fedi. Egy zöld oszlopa van, ezért nevezik zöld oszloposnak (jesil direkli). Debbág-kháne ilidje: A város területén belül ólomtetejû, díszes fürdõ. Ennek vize is mérsékelt. Víze kénes levén, szétvágott kénnek szagával bír. Az aranymûvesek palackokkal visznek ebbõl a vízbõl s fényesítési munkánál használják. Az én ujjamon is volt egy ezüst gyûrû, a melynek smaragdjára világos írással rá volt vésve: «Szejjáh-i álem Evlia« (világjáró Evlia); ezzel a gyûrûmmel bementem ebbe a debbág-khánei fürdõbe s mikor kijöttem a gyûrûm mely tiszta ezüstbõl volt, tiszta aranyszint vett fel. A míg Ujvár (Érsekújvár) meghódítására mentünk s utána Belgrádban teleltünk, egy évig a gyûrûmnek szine nem változott meg. Ide reggel a férfiak s ebéd idejétõl éjfélig az asszonyok mennek és mosakodnak. Számos külön rekeszû, nyolc medencéjû fürdõ ez. A ki köténynyel és törülközõvel megy be, tisztán külön s egy fillért sem fizet. Ha törülközõ és gyapjútakaró szükséges valakinek, az egy ákcset fizet. Más fürdõkben is így van. Különös tulajdonsága, hogy a fürdõ vize olyan mint az ecet; a búza-levesben van ilyen íz. Ennek a forrásából alul valami iszap marad, ezt az iszapot az asszonyok nõiségük helyére kenik. Ez egyetlen szõrszálat sem hagy meg, hanem azt leviszi. A Khorosz-kapu ilidseje (Kakas-kapu fürdõje): A kapun belül van, kicsi és hasznos fürdõ. Nyolc boltív fölé van építve, keramittal fedett, rózsaszínû kupolája van. Egészen a közepén levõ medencéjének négy oldalán oroszlán-szájakból éjjel-nappal tiszta meleg víz folyik. Azonban nagyon meleg, úgy, hogy az ember abba be nem mehet. Ha a budaiak közül valaki meghal, rokonai e fürdõbõl hordókban vizet vitetnek s a Szent-Mihály-lovát (koporsót) leöntözik. A vakufból (alapítvány, melyben jótékonysági intézmények mûködtek) erre a szolgálatra emberek vannak rendelve, kik többnyire ebbõl a Veli bég fürdõjébõl viszik a vizet. A fürdõterem fölé nagy betûkkel ez a tárikh (verses felirat) van írva:E gyönyörû helynek elmondták a tárikhját: Musztafa pasa építkezése e hasonlíthatatlan hely.A Barutkáne ilidséje (Lõporraktár): Veli bég fürdõjének a közelében van, nem olyan díszes...”

     Eduard Brown angol orvos, aki az Angol Orvosi Társaság megbízásából járt tanulmányúton országunkban, 1673-ban, Londonban megjelent munkájában emlékezik meg a török kori felsõ-magyarországi bányavárosokról, azok fürdõirõl és forrásairól. (Rajtuk kívül természetesen mások is szolgáltatnak fontos adatokat. A németalföldi J. Tollius az 1680-as években járt hazánkban, s szomorú tapasztalatait összegezte az Amszterdamban 1700-ban megjelent könyvében. A török kor geográfiájának fontos forrásai a török kincstári defterek, amelyeket a múlt század végén már magyar fordításban is kézbe vehettek az érdeklõdõk.

MAGYAR ÍRÓK, KÖLTÕK ÉS SZÍNÉSZEK BÚCSÚZÓ ÉS BÚCSÚZTATÓ SZAVAI, ÍRÁSAI         

UTOLSÓ SZAVAK, UTOLSÓ SOROK, UTOLSÓ GONDOLATOK      

UTOLSÓ SZAVAK  

TINÓDI LANTOS SEBESTYÉN (1505–1556)       

BALASSI BÁLINT (1554–1594)     

ZRÍNYI MIKLÓS (1620–1664)       

KÖLCSEY FERENC (1790–1838)  

MADÁCH IMRE (1823–1864)         

ARANY JÁNOS (1817–1882)         

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN (1866–1917)        

ADY ENDRE (1877–1919)   

GÁRDONYI GÉZA (1863–1922)     

KRÚDY GYULA (1878–1933)        

KOSZTOLÁNYI DEZSÕ (1885–1936)       

KARINTHY FRIGYES (1887–1938)           

SZABÓ LÕRINC (1900–1957)        

NAGY LÁSZLÓ (1925–1978)         

ILLYÉS GYULA (1902–1983)         

WEÖRES SÁNDOR (1913–1989)   

UTOLSÓ ÉLETRAJZI FELJEGYZÉSEK     

(NAPLÓK, ÖNÉLETRAJZOK, EMLÉKIRATOK) 

SZENCI MOLNÁR ALBERT (1574–1634)  25

BETHLEN KATA ÖNÉLETÍRÁSA (1700–1759)   

KAZINCZY FERENC NAPLÓJA (1759–1831)     

CSÁTH GÉZA (1887–1919) 

KARINTHY FRIGYES NAPLÓBEJEGYZÉSEI HALOTT FELESÉGÉRÕL, JUDIK ETELRÕL (1886–1918)    

BLAHA LUJZA (1850–1926)           

KOSZTOLÁNYI DEZSÕ (1885–1936)       

BABITS MIHÁLY (1883–1941)       

SZERB ANTAL (1901–1945)           

RADNÓTI MIKLÓS (1909–1944)   

SZABÓ DEZSÕ (1879–1945)          

NAGY LÁSZLÓ (1925–1978)         

ILLYÉS GYULA (1902–1983)         

MÁRAI SÁNDOR (1900–1989)

UTOLSÓ LEVELEK 

BÚCSÚ ISMERÕSTÕL – ISMERETLENTÕL

MIKES KELEMEN LEVELE GRÓF P. E.-HEZ (1690–1761)        

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY LEVELE PAP JÓZSEFNEK, ERÕS GÁBORNAK ÉS PETHES DÁVIDNAK (1773–1805)  

BERZSENYI DÁNIEL UTOLSÓ LEVELE DÖBRENTEI GÁBORHOZ MÛVEINEK KIADÁSÁRÓL (1776–1836)           

PETÕFI SÁNDOR LEVELE BEM JÓZSEFHEZ (1823–1849)       

JÓZSEF ATTILA LEVELE BAK RÓBERTNEK (1905–1937)

MÁRAI SÁNDOR UTOLSÓ LEVELE        

BÚCSÚ A BARÁTTÓL        

BERZSENYI DÁNIEL UTOLSÓ LEVELE KAZINCZY FERENCHEZ     

KAZINCZY FERENC UTOLSÓ LEVELE BERZSENYI DÁNIELNEK    

KAZINCZY FERENC LEVELE MOCSÁRY ANTALNAK           

JÓKAI MÓR LEVELE PETÕFI SÁNDORNAK (1825–1904)       

PETÕFI SÁNDOR ARANY JÁNOSHOZ

TOMPA MIHÁLY LEVELE ARANY JÁNOSNAK (1817–1868) 

DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA LEVELE EGERVÁRY POTEMKIN ÖDÖNHÖZ (1793–1872)

ADY ENDRE LEVELE GOGA OKTÁVIÁNHOZ   51

BRÓDY SÁNDOR NYÍLT LEVELE GÁRDONYI GÉZÁHOZ      

IGNOTUS: LEVÉL EGY ELKÖLTÖZÖTT BARÁTOM UTÁN. BRÓDY SÁNDOR (1863–1924)         

MÓRICZ ZSIGMOND UTOLSÓ LEVELE OLÁH GÁBORHOZ (1879–1942)    

RADNÓTI MIKLÓS LEVELE A MUNKASZOLGÁLATRÓL ORTUTAY GYULÁNAK

SOMLAY ARTUR BÚCSÚLEVELE GOBBI HILDÁHOZ (1883–1951)   

SZABÓ LÕRINC ÉS FELESÉGE LEVELE KODOLÁNYI JÁNOSNAK 

LATINOVITS ZOLTÁN LEVELE CSERHALMI GYÖRGYNEK (1931–1976)   

BÚCSÚ A CSALÁDTÓL, HITVESTÕL, SZERETÕTÕL ÉS ROKONTÓL

BETHLEN KATA LEVELE TELEKI LÁSZLÓNAK          

PETÕFI SÁNDOR LEVELE FELESÉGÉNEK        

ARANY JÁNOS LEVELE UNOKÁJÁNAK, SZÉL PIROSKÁNAK (1817–1882)          

ADY ENDRE LEVELE SZÜLEINEK          

KAFFKA MARGIT UTOLSÓ LEVELE FIÁNAK (1880–1918)    

JÓZSEF ATTILA FLÓRÁNAK       

DSIDA JENÕ UTOLSÓ LEVELE SZÜLEIHEZ (1907–1938)        

MÓRICZ ZSIGMOND KARDOSSNÉ MAGOSS OLGÁHOZ ÍRT LEVELE (1879–1942)

RADNÓTI MIKLÓS TÁBORI LEVELEZÕLAPJA FANNINAK

SZERB ANTAL BÚCSÚLEVELE A HOZZÁTARTOZÓKNAK    

SZILÁGYI DOMOKOS UTOLSÓ LEVELE NAGY MÁRIÁNAK (1938–1976)  

PILINSZKY JÁNOS UTOLSÓ LEVELE NAGYNÉNJÉNEK (1921–1981)

BÚCSÚ AZ ISKOLÁTÓL, SZERKESZTÕSÉGTÕL, SZÍNHÁZTÓL        

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY BÚCSÚZÓ BESZÉDE A DEBRECENI KOLLÉGIUMI IFJÚSÁGHOZ  

MIKSZÁTH KÁLMÁN: A DÉSI MAGYAR KIRÁLYI ÁLLAMI FÕGIMNÁZIUMNAK (1825–1904) 

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN LEVELE A MAGYARORSZÁG SZERKESZTÕJÉNEK          

ADY ENDRE LEVELE A NYUGAT SZERKESZTÕSÉGÉNEK    

MÓRICZ ZSIGMOND UTOLSÓ LEVELE A NEMZETI SZÍNHÁZHOZ

MÁRAI SÁNDOR UTOLSÓ LEVELE KIADÓJÁHOZ      

BÚCSÚ A HAZÁTÓL ÉS AZ ÉLETTÕL     

KAZINCZY FERENC: ERDÉLYI LEVELEK          

ADY ENDRE: S HA ERDÉLYT ELVESZIK?          

BRÓDY SÁNDOR: ÖNBONCOLÁS          

CHOLNOKY LÁSZLÓ (1879–1929)          

SOMLAY ARTUR ÖNÉLETRAJZI VALLOMÁSA

VÉGSÕ BÚCSÚ       

HALOTTI BESZÉD ÉS KÖNYÖRGÉS       

(1192–1195 KÖZÖTT)         

ANDRÁS MÜNCHENI KARMELITA GYÁSZBESZÉDE ZRÍNYI MIKLÓS FÖLÖTT (1620–1664)    

KAZINCZY FERENC: NEKROLÓG CSOKONAI MIHÁLYRÓL (1773–1805) 

KÖLCSEY FERENC: EMLÉKBESZÉD BERZSENYI DÁNIEL FELETT (1776–1836)

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND: EMLÉKBESZÉD VÖRÖSMARTY MIHÁLY FELETT (1800–1855)    

ÁLDOR IMRE: EGRESSY GÁBOR EMLÉKEZETE (1808–1866) 

JÓKAI MÓR: PETÕFI (1823–1849)

GYULAI PÁL: EMLÉKBESZÉD ARANY JÁNOS FÖLÖTT (1817–1882)           

MIKSZÁTH KÁLMÁN: JÓKAI MÓR HALÁLÁRA (1825–1904)

MÓRICZ ZSIGMOND: MIKSZÁTH KÁLMÁN HALÁLÁRA (1847–1910)        

MÓRA FERENC: GAZDÁM. EMLÉKBESZÉD TÖMÖRKÉNY ISTVÁN HALÁLÁRA (1866–1917)

MÓRICZ ZSIGMOND GYÁSZBESZÉDE ADY ENDRE RAVATALÁNÁL (1877–919)

KARINTHY FRIGYES: CSÁTH GÉZA (1887–1919)         

IGNOTUS: BLAHÁNÉ HALÁLÁRA (1850–1926) 

CHOLNOKY LÁSZLÓ: CHOLNOKY VIKTOR EMLÉKEZETE (1868–1912)   

LEHEL ISTVÁN: JÁSZAI MARI HALÁLÁRA (1850–1926)         

SUPKA GÉZA: SZINDBÁD HALÁLA (1878–1933)

KARINTHY FRIGYES: SZAVAK MÓRA FERENCRÕL (1879–1934)    

KARINTHY FRIGYES: A ZÖLD TINTA KIAPADT… KOSZTOLÁNYI DEZSÕ HALÁLÁRA (1885–1936)  

FÜST MILÁN: NÉHÁNY FÁJDALMAS SZÓ KARINTHY FRIGYESRÕL (1887–1938)

ARTHUR KOESTLER: EGY HALOTT BUDAPESTEN. JÓZSEF ATTILA HALÁLÁRA (1905-1937)   

SZABÓ LÕRINC: A KÖLTÕ. BABITS MIHÁLY EMLÉKEZETE (1883–1941)  

FÉJA GÉZA: HALOTTI BESZÉD. TAMÁSI ÁRON HALÁLÁRA (1897–1966)   

ILLYÉS GYULA: A KOPORSÓ ELÕTT. VERES PÉTER HALÁLÁRA (1897–1970)      

NAGY LÁSZLÓ: AKI SZERELMES LETT A HALÁLBA. SZILÁGYI DOMOKOS HALÁLÁRA (1938–1976)

HUSZÁRIK ZOLTÁN: EMLÉKEZÉS LATINOVITS ZOLTÁNRA (1931–1976) 

MÉSZÖLY MIKLÓS: IN MEMORIAM HAJNÓCZY PÉTER (1942–1981)         

CSOÓRI SÁNDOR: BÚCSÚ DAJKA MARGITTÓL (1907–1986)           

HATÁR GYÕZÕ: WEÖRES SÁNDOR GYÁSZKOSZORÚ-SZALAGJÁRA (1913–1989)

Utolsó szavak

Arany János (1817–1882)

Arany János élete utolsó éveit otthonában[1] töltötte, számos testi és lelki bajoktól sújtva. Csak a Margitszigetre sétált ki néha. Látása megromlott, magas vérnyomás és súlyos tüdõbetegség gyötörte. Nem véletlen, hogy az állandó fizikai fájdalomtól legyengült költõvel egy margitszigeti sétája közben szerzett meghûlés alig két hét elteltével végzett. Végzetes betegségének leírása háziorvosának, Farkas Kálmánnak köszönhetõ. A halotti anyakönyv bejegyzése szerint a költõ „hörglob” [tüdõgyulladás] betegségben hunyt el 1882. október 22-én, 5 perccel ¾ 12  elõtt.[2] Az október 24-én lezajlódott temetésén Török Pál református lelkész gyászbeszédet. Arany János utolsó szavaival önmagának felelt meg, miután az iránt érdeklõdött, hogy hány óra van.

„Különben mindegy.”

1882.

Megjelent: Voinovich Géza: Arany János életrajza 1860-1882. III. kötet. Budapest, 1938, MTA, 343–344. o. [3]

Ady Endre (1877–1919)

A költõ fizikai állapota 1917 telétõl folyamatosan rosszabbodott. A rendszertelen szívmûködés, az asztmarohamok és az egyre gyakoribbá váló súlyos depressziós állapot mind testileg, mind fizikailag megviselték õt.[4]  Bár a költõ már az „õszirózsás” forradalom elsõ napjaiban agyvérzést kapott, szellemi épsége megmaradt.[5] De miután családtagjaival együtt õ is megkapta a spanyolnáthát, gócos tüdõgyulladás alakult ki nála. Nagyhírû orvosok [6] vizsgálati eredményei egyértelmûen megállapították, hogy a túlzott alkoholfogyasztás súlyos elváltozásokat okozott a szívében és a májában[7], ezért szükségesnek tartották a költõ minél hamarabbi szanatóriumi elhelyezését. 1919. január 11-én a Liget Szanatóriumba[8] szállították, ahol január 27-én[9] délelõtt ½ 9-kor halt meg a mindössze 40 éves költõ. Temetésére január 29-én került sor. A Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, ahol legjobb barátai: Móricz Zsigmond, Bíró Lajos, Babits Mihály, Schöplin Aladár, Kunfi Zsigmond és Kernstok Károly búcsúzott a költõtõl. Koporsóját ezrek kísérték a Kerepesi temetõbe.  Sírjánál az irodalom nevében Schöpflin Aladár tartotta a búcsúztató beszédet. Az alább olvasható mondattal az otthon maradottaktól búcsúzott el:

 „Semmit sem fordíthattok meg…!”[10]

1919. január 11.

Közölve: Ady Endre: Életem nyitott könyve. Szerkesztette Kovalovszky Miklós. Budapest, 1977, Gondolat, 504. o.

Gárdonyi Géza (1863–1922)

Az író utolsó kívánsága az volt, hogy a Hóhérdombon, házának kertjében helyezzék el. Bár eredetileg azt kérte, hogy dolgozószobájának tetõablaka alatt legyen nyugvóhelye. Mint mondotta: „íróasztalom legyen a síremlékem”. Ennek ellenére barátai a Bebek-bástyán jelölték ki sírhelyét, ott, ahová diákkori szobájának ablakából látott. Amikor 1922. október 30-án érezte halálának eljövetelét, elköszönt fiaitól és barátaitól. Visszautasítva a papi hivatását teljesíteni akaró Petró József kérését, hogy gyónjon meg, Milához[11] fordult és a következõ szavakkal búcsúzott tõle:

„Isten áldja meg, Istennek legjobb angyala…”

1922.

Közölve: Okos Miklós: Gárdonyi és Eger. In Emlékkönyv Gárdonyi Géza születésének 100. évfordulójára. Szerkesztette Nagy Andor. Eger, 1965, A TIT Heves megyei Szervezete, 45. o.

Krúdy Gyula (1878–1933)

Az 54 éves író 1933. május 12-én délelõtt 9 órakor hunyt el. A halotti anyakönyv bejegyzése[12] szerint a halál oka szívbénulás volt. Utolsó szavait leánya, Krúdy Zsuzsa örökítette meg. Visszaemlékezésében megemlíti, hogy Krúdyt a halála elõtti napon komoly incidens érte. Antal István sajtófõnök felelõsségre vonta azért, hogy cikket küldött egy újonnan induló prágai magyar lapnak.[13] Tettét hazafiatlan cselekedetnek minõsítette.[14] Szemtanúk szerint Krúdy felindultan, köszönés nélkül távozott a sajtófõnök szobájából. Hazatérve rosszul lett és rögtön lefeküdt. Az utolsó éjszakáján leánya aggódó kérdésére, hogyan érzi magát, halkan válaszolt:[15]

„Majd jobban leszek, kislányom. Köszönöm, kicsim.” 

1933.

Közölve: Krúdy Zsuzsa: Apám, Szindbád. Budapest, 1975, Magvetõ, 347. o.

Kosztolányi Dezsõ (1885–1936)

A költõ a Szent János kórház sebészetén vetette papírra életének utolsó sorait. Miután 1933 karácsonyán Ádám Lajos professzor, a III. számú Sebészeti Klinika igazgatója, a neves stomatológus, Simon Béla és Török Lajos professzor, dermatológus egyértelmûen rosszindulatú szájnyálkahártya daganatot állapítottak meg nála, a sugárkezelés[16] mellett kilenc mûtétet hajtottak végre rajta. Ennek köszönhetõen, még több mint három évet élt. 1936 januárjában azonban a költõ állapota drasztikusan leromlott. Márciusban bekerült a Városmajor utcai János Szanatóriumba, majd a Szent János Kórházba. A gyógykezelések után rövid idõre hazatérhetett, de augusztusban végleg a János Kórház lakója lett. Az iszonytató fájdalmakkal küszködõ Kosztolányi egyik utolsó látogatója Ascher Oszkár volt, aki szerint a költõ – nem hagyva még el humorát – Goethe utolsó szavait (Mehr Licht) forgatta ki: Mehr Luft, vagyis több levegõt kért. Majd egy kicsi cetlire írta fel orvosának a következõ mondatokat. „Édes professzor meghalok, meghalok talán én is.[17]

Az 51 éves költõ 1936. november 3-án[18] délelõtt 11 órakor hunyt el.[19] A költõ utolsó feljegyzésével kapcsolatban eltérõek az adatok. Mi Ascher Oszkár visszaemlékezésében olvasható mondatait közöljük.[20]

„Végem van. Nincs remény. Vége. Nem bírom. Hozz mérget. Mért nem szabad? Marhaság. Ha valaki reggeltõl-estig szenved, az elég ok mindenre. Hát ez jobb? Nem javulhat meg. Nem tudtak rajtam segíteni. Nem lehet.”

1936.

Közölve: Ascher Oszkár: Az utolsó szavak. Nyugat, XXIX. évf. (1936.) 12. sz. 444–449. o.

Utolsó életrajzi feljegyzések

(Naplók, önéletrajzok, emlékiratok)

Blaha Lujza (1850–1926)

A magyar színjátszás nagy színésznõje, Blaha Lujza utoljára 1923-ban lépett színpadra a Városi Színházban. 1914-tõl visszavonultan élt a VII. kerületi Szelényi-házban levõ lakásában. Az agyára húzódó betegsége egyre erõsödött és szervezete legyengült. Végül egy végzetes tüdõgyulladás vette le a lábáról, amibõl fölépült ugyan, de haláláig ágyhoz kötötten élt. 1926. január 18-án, 75 éves korában távozott el örökre.

Temetésén, melyen százezres tömeg vett részt, kétszáz fõs cigányzenekar búcsúztatta a Nemzet Csalogányát, akit Jókai és Ady nyughelye mellett helyeztek örök nyugalomra. A kormány és a város vezetése részérõl jelen volt kultuszminiszter, a fõpolgármesteren és s kormányzó megbízottja. A teljes magyar színjátszás mellett az ország távolabbi részeibõl idesereglett tömeg is képviseltette magát a nevezetes eseményen. Erdélybõl, a Délvidékrõl, Szabadkáról és a felvidéki városokból érkeztek csoportok a nemzet nagy asszonyától végsõ búcsút venni.

Az alábbi sorok a súlyosan beteg színésznõ tollba mondott önéletrajzi írásának utolsó mondatai.[21]  

Majd megszakad a szívem a színpad után, csak az aggaszt, hogy ha végre újra fellépnék, a nagy izgalom talán megölne.

S most arra gondolok, hogy leróhatatlan hálámon kívül még valamivel tartozom kedves közönségemnek azért a páratlan megbecsülésért és szeretetért, amellyel egész életemen végigkísért. A háború folyamán sokat foglalkoztam a halál gondolatával, és mostanáig nagyon megbékültem vele. Egyszer csak értem jön és elvisz oda, ahonnan nincsen többé visszatérés. És ha, - amint érzem - az én jó közönségem haló poromban sem fog sajnálni tõlem egy virágszálat, itt adom tudtára, hogy hová vigye:

Lejár az idõm...[22]

1926.

Közölve: Pesti Napló 1926. január 19. – január 28. 

Búcsú a baráttól

Bródy Sándor nyílt levele Gárdonyi Gézához

Amikor híre kelt, hogy Gárdonyit 1920-ban a fajvédelem irodalmi programját hirdetõ Magyar Írók Szövetsége[23] elnöki székébe emelik, Bródy Sándor, aki ekkor a padovai egyetem orvostanhallgatójaként élt Olaszországban, nyílt levelet intézett barátjához. Bródy levele elõször a bécsi Új Könyv címû folyóiratban[24] jelent meg és nagy felháborodást váltott ki. Késõbb a Nemzeti Újság egyik kritikusa az Új könyv, régi ismerõsökkel címû cikkében[25] foglalkozott a levéllel. Kritikájában azzal vádolta Bródyt, hogy csak nyolcszáz kilométer távolságból mer vitézkedni Gárdonyival. S Herczeg Ferenc elleni támadása után azért esik neki barátjának, „mert az nyíltan hitvallást tesz kereszténysége mellett”. Cikkében a konjunktúralovagok legalacsonyabb fajtájú képviselõjének titulálja Bródyt. Ugyanez az újság még egyszer visszatér az író levelére, egy Gárdonyival készített interjúban.[26] Az író szerint Bródyt nem kell komolyan venni, hiszen kirohanása nem több mint afféle „bródyzmus” és az ellene írt levél sem több mint egy jó reklám a bécsi újságnak. Mindemellett elismeri Bródy levelének remek stílusát, melyet a hozzá írt hasonló jellegû írásai közül a legsikerültebbnek tart. Támadásában csak azt sérelmezi, hogy az atyja nevét is belekeverte írásába.[27] A kutatások szerint Gárdonyi tiszteletbeli elnökségérõl szóló hír alaptalannak bizonyult.[28]

Kedves Géza,

friss jó egészséget kívánok és tudatlak, hogy én diák lettem, Itáliában, Padovában,[29] ahol magyar diákok már ötszáz esztendeje is oskoláztak. Lehet, hogy te már nem érdeklõdöl irántam, de én igen, és azért írok, amint az alább majd kiviláglik. Addig is ne vedd tolakodásnak, hogy megemlékezem magamról, vagy tekintsd annak, hogy magam magamnak duruzsolok. Újra diák lettem. Elõbb író voltam vagy negyven évig, úgy mondták legalább, és én hajlandó voltam elhinni. Most látom, hogy csak vakáción voltam majdnem egy félszáz évig és most jelentkeztem itt orvostanhallgatónak, jó nyavalyásan. Csak a szívem ment tönkre vagy helyesebben puhult meg folytonos kalapálása alatt egy vad és céltalan kalapácsnak. De még mindig jobb, mintha más, a koponyám puhult volna meg. És most a vén diák tanult Csokonaitól, aki élete utolsó esztendejében, halálos betegen épített magának egyszobás lakást a debreceni kollégium udvarán. (Divat volt az akkor.)

Géza, te tudod, hogy mindig az orvosi tudományok érdekeltek legjobban és most sem törõdöm azzal, hogy egy szemeszter két szemeszter. Azt hiszem, nemigen rigolozálok [forgatok föl] már, de nem lehetetlen, hogy meggyógyítom magamat, találok valami füvet; a szív legkitûnõbb gyógyszerét, a digitálist [gyûszûvirágot], még csak nem is doktor, hanem egy angol kuruzsló asszony találta meg. Valami füvet, füvet, felejteni! Nem mintha mással, magammal, elégedetlen volnék azért, ami két-három éve történt velem. Hozzám nem volt senki rossz, én magam, néha, egy kicsinyt, s azt is megérdemeltem és meg is bocsátottam. Az nem baj, hogy kissé leszállítottak, elég ideig voltam fent, tekintve, hogy érettségit se tettem. (De te se tettél, íme, föladlak.) És ha Prohászka püspök úr az elmúlt évben egyszer-kétszer kiszónokolt, azt egyenesen alázatos tisztelettel fogadom. Ajkára vette a nevemet és azt mondta, hogy az ifjúság ne nézze úgy a dolgokat, az embereket, mint ahogy én az istálló-lámpásommal megvilágítom. Ó, fõtisztelendõ szent atyám, ki tudja jobban, mint ön, hogy az istálló szent hely és azzal a szerény lámpásával a legszebb határokat lehet megvilágítani. A teljes világosság, az igazság, csak egy kézben vagyon, azéban, aki mindenek fölött való. A távolból meg kell tehát köszönnöm a bírálatot, mert az anyám kékszemû, szõke zsidóasszony volt és keresztényi alázatosságra tanított. Az atyám pedig, ha élne, még büszke is volna rá, hogy a fiát egy valóságos egyházfejedelem nyilvánosan acélszájára vette. Az nem hiba, hogy nyilván azért, mert a szép szónoki logika úgy kívánta és hátha – fejbe is koppintanak érte. 

Itt vagyok Géza, élek. És vasárnap lévén, legyen szabad nekem – pihenõnek – elgondolkozni a régi mesterségemrõl. Felelek neked kérdezés nélkül és nem várva választ sem. Csinálj csak, csináljatok magatok irodalmat, én azalatt tanulgatok. Néha majd írok is, magamnak, a holnapnak. Mert hiába búsultok, mindhiába vagytok megijedve: a magyar írásnak elmúlhatatlanul, örök holnapja van.

A többire, akikkel együtt nõttem fel, nem haragszom, mert igazában nem is érdekeltek soha. Pedig az egyik, aki most fõember – az akadémia második elnöke – igen kedves, okos és szorgalmas író és igaz ember[30]. Különösen az utóbbi esztendõkben, hogy õ is elöregedett és kijött rajta az igazi fajtája. Én ismerem azokat a gyönyörû, tiszta sváb községeket, amelyek nem tûrtek el maguk között élelmes és élces árusokat, még korcsmárosokat se. Norinbergi holmival, színes vászonnal, itallal ne foglalkozzék más, fõképp az, akár nála is élelmesebb vagy kedvesebb. Tíz évvel vagy talán már jóval ezelõtt, már egyszer összeakadtam a fõ-író úrral, mert már akkor túlságosan egyoldalúnak mutatkozott. Elszólta magát és szépen bölcsen megjuhászodott. Egyszerre azonban, hogy egyszerre kigyúltak a máglyák, maga a zûrzavar is megõrült, az ijedelmes, de legfõképp elemi hatások alatt, kijött a formájából, azaz: kijött a formája. A különben elegáns férfiúnak koponyájából, belülrõl nõtt ki a Michel-sapka. Lehet-e rossz néven venni ezt neki, azt, ami természetes? Mindig úrra, sõt régimódi magyar úrra játszotta ki magát. De ez nem megy egész életen át, neki sem ment. Mint küzd látszatokért, hogy adja oda az igazi életet mindig jóakaratú részvéttel mosolyogtam rajta. Most meg éppen kissé komikus elõttem. Most, amikor egyszerre elkiabálja magát: revízió, revízió! Mire gondol? Arra-e, hogy egy vörös zsidó csinálta meg a novellái revízióját a Budapesti Hírlapnál. Nehogy valami magyartalanság maradjon a pompás, de németül kigondolt tárcáiban. Gyerekszájú, de harcsabajszú Barna Dóri hallod-e, a revíziót követeli rajtad, rajtunk a Mutamur szerzõje?[31] Eh, jó, hogy nem élsz és nem tehetsz vallomást mellette vagy mellettem. De nagyon érdemes volt-e meglopni az éjszakáidat és nekem érdemes volt-e vigyázni a lapjára, nehogy idegen, németes szellemben szerkesszék és írják, Revízió, revízió! Ha nekem egyszer kedvem volna vagy lenne ilyesmit csinálni. De mit pereskedünk, nem érdemes: az a fontos, hogy a tüzes – láttam én õt már nem tüzesnek is – most már csakugyan megtanult magyarul, amennyire megtanulhat az, aki nem anyja tejével szívta be és az anyatejbõl várt vérévé. Igazi gyengesége, valóságos ereje még ma sincs, azt mi Géza ugye tudjuk? De nem baj, jó, hogy volt és van, meg lesz és egy idegen, de értékes vérséggel vegyítette és gazdagította a magyar vért. Legyen elnök, elnökebb, fõ, több, csak el ne fogyjanak az olvasói, akikbõl föltáplálkozott. Csak el ne idegenedjenek tõle az idegenek, modelljei és vásárlói, a vicces és különösen kedves nõk. Csak megtalálja õket, az olvasóit újra. Megérdemli, megérdemlik.

Ifjúságom egy kedves alakja – ha nem is ködkép, de egy nagydarab marcona tót[32] – kísért, sõt csábít, hogy leírjam a nevét. Nem, azért sem. Mindig csak azt akarta, hogy leírják a nevét. Tizennyolc esztendõs korában kezdte az erõs óhajt, azért tanult spanyolul, oroszul, angolul, úgyhogy most az egész világon minden vajeszû ember között õ a legmûveltebb. (Nem én, hanem egy barátja állapította meg ezt. De nem mondom meg kicsoda.) És az õ elnökségének költõi értékét se kívánom megállapítani, de azt beismerem, hogy senki olyan erõvel nem akart író lenni, mint õ. Göröghont és Amerikát kitanulta, ernyedetlen szorgalomból, és jó magaviseletbõl és jó magaviseletbõl, mert nem volt nála szelídebb és tisztességesebb lény a húsevõk között, sõt még a rizsevõk között se. Szerettem és tiszteltem õt, a helyében és megvertem volna az alvéget, õ rosszul lett egy kis vérnek a látásán, amelyet a saját fele párbajban kiontott. Fölvette a gyönyörû huszárruháját, félelmetesen szép volt az egész háború alatt és ott láttam a parlamentben ülni, ülni és reprezentálni. Szóltak neki, miért nem, miért nem õ is, ha harcra keltek féllábú nyavalyások, tüdõtlenek, õ a csupa tüdõ, csupa szív: maradt itthon. Helyeslem, mert itthon maradt, százszor is kár lett volna, a kivételes testéért és a törhetetlen ambíciójáért. Mért, hogy nem lehet e rendkívüli képességet fölnevelni, megõrizni, valamely alkalomra eltenni? Mert minden hiába! Magyarország és irodalma, az új – felvirágzott, százezer példányszámokban terjedtek el egyes írók könyvei, fajmagyarok, nem fajmagyarok munkái, siker sikerre következik, megszületik az új magyar kultúra, csak õ, csak õ nem akar megszületni. De jó, ha a publikumnak nem kell, talán kell a kartársainak? Nem kell, mosolyogva nem olvassák, talán csak én, mert engem köt hozzá, hogy legislegelsõ kötetét személyesen vittem a nyomdába, talán nem volt odahaza? Vagy mi másért, már nem tudom. Csak azt tudom, hogy ma bûnösnek érzem magam rosszhiszemûségemért, szólni kellett volna neki, hogy ne, ne tedd. A költést nem lehet akarni és még sok mindent se. A fölvirágzás tehát nem vitte elõbbre. Talán az összeomlás? A nagy test vadul dobta magát az égõ romokba, hátha a hamvakból õ kel ki, a Phönix-madár. És kikelt, folyton szállt, mindennap szállt, akadémiákról akadémiákra, beszállt a színházba, a Petõfi ércvállára, szállt a Behemót ember, úgyhogy a kis alak majdnem hogy összeroskadt alatta… Egy-két hónapja, hogy elvánszorogtam otthonról, még beszéltem is vele. Feljött hozzánk a mi furcsa fészkünkbe, oda is beszállt. Örültem neki, mert valóban szerettem, és ha majd igazolásra fogják: a magyar nyelvtan megalkotójával, szavunk mártír hõsével, az aggastyán és békés Simonyi Zsigmonddal,[33] mint vészbíró mit csinált? Én mellette, õs zordonsága mellett teszek vallomást. Nem akarta a mi újkori daliánk a halálba kergetni a nevére büszke, összetört tudóst, hanem rajta akarta megmutatni borzalmas erõs voltát, ítélt, kegyetlenkedett, hadd lássák!

Belül jó kis szíve volt az óriás Phõnix-madárnak.

De mit bajlódom velük, hozzád van néhány szomorú szavam.

Géza, te igazi költõnek és valóban kereszténynek születtél, úgy is éltél szívedben és a válladon hordozván a szent jelet. Nemes, bátor és te voltál. Rád haragszom. Neked helyt kellett volna állanod és nem mohón, sürgõsen elhelyezkedned. Mert a gyors, vad düh voltaképpen csak az elhelyezkedések egy mániákus tévedése volt. És te, a hívõ odaállítottál, mindjárt a hitetlenek közé. Minden külön megnyilatkozásodtól külön beteg lettem. Mi történt veled? Már volt ilyen ügy és Petõfi nem tévedett, kiállt, haragudott, vádolt és védett. Te, Gárdonyi, aki Petõfivel valóban egyetlen vérség vagy a ma élõ költõ között, egyszerre egy meggörnyedt, de házsártos falusi tanító lettél.

Féltél, vagy talán a kenyeredet féltetted, akinek megvan a magad földje, örökjogú, mert örök termésû könyveid és külön még olyan puritán is vagy, hogy megélsz kenyéren és vízen.

Galambszívem, Géza, odaszaladtál mindjárt a galambkufárok közé és ma is ott vagy, legalább is ott mutatkozol. Próbállak menteni magamban, talán elbetegedtél, elöregedtél, annyi minden rossz történt az imádott és nálad jobban senkinél sem szeretett népeddel. Vagy valami kis idegen német vér tört ki rajtad? Én rajtam pedig íme, kitört a harag, amelyrõl – hogy él bennem – nem is tudtam eddig. És mit titkoljam tovább?

Isten veled Géza, elbúcsúzom tõled erre a rövid életre, nem barátkozunk többet. Egy másik életben, amelyben te is hiszel – és nem lehetetlen, hogy van is – úgy lehet, hogy a két hirtelen elszakadt fonál megint csak egybefûzõdik. A te fehér és az én színes életem kötele. Most nehezemre esik, bár meg kell mondanom neked, hogy meghaltál nekem, és én megtépem éretted legszebb – egyetlen – ruhámat, akár a vérrokonaim halála után. Isten hozzád, kedves Ziegler Géza, mert – régen tudom – idegen névvel születtél. Az apád túladunai vándorló, német eredetû gépész volt, amolyan mezei, vándorolt a magyar búza után, hol érik hamarább, hol utóbb? A Szerémségtõl a Tótságig. Úgy rémlik, te beszélted el egyszer, hogy az apád az örökmozdonyt találta ki, vagy akarta kitalálni és te egyszerre az örök gyûlölet mozdulatlanságába kótyagosodtál bele. Talán megment, hogy nem egyedül és nem magadért, mert azt tudom, hogy ha elõrelátó és okos vagy, de tisztességes és erkölcsös, jó értelemében a mostanában cégérnek koptatott erkölcsnek. Önzetlen és jó ember voltál, ma sem lehetsz más, de rossz és kemény voltál magadhoz: amikor színt kellett vallani, nem a becsületes, régi magyar költõkhöz csatlakoztál, akikhez voltaképpen tartozol.

Nem tudom, hogy mit mondasz erre, lehet, hogy elmosolyodsz és nem hiszel e búcsúzkodásnak, vagy eltanultad a pesti szót, „annyi baj legyen”. Nekem bizony baj, hogy összeállottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én most már nem vagyok a barátod, a testvéred, a mi ékes, erõs és gyengéd nyelvünkben, amelyben születtem. Engem kirúgtak és te is segítettél, amikor legfõbb díszüket, cím- és cégtáblájukat vállaltad. Ha nem volna keserû, üzletszerû, gyerekes volna az egész, hogy én veled együtt ne legyek magyar költõ…

Géza, ez a levél nem lesz rövid és nem lesz mulatságos. Az utolsó, amelyet tõled kaptam, annál rövidebb és kedvesebb volt. Te írtad Egerbõl, gondolom, drága és kedves, nagyon is nevezetes színdarabod, A bor után. Olyasmi volt benne, hogy nem haragszol rám és nem nézed másként a magyar parasztot, mint én, sõt talán úgy lehet, az én nézésem és látásom nem is ártott a te szemednek. És most egyszerre nem vagy többé velem, hanem egy nedves kezû külföldet majmolóval, akit nem láttam soha még és nem olvastam tõle többet, mint egy széles esszét a magyar Kommün eszméjének dicséretérõl[34]. Érthetõ, hogy szembe dicsérte, mikor mellbe vágta. Az intézményt ilyenkor csak nem szidhatja? De erre a hogyishívjákra nem haragszom, ettõl olvastam régebben egy elbeszélésfélét, erõ, fanatizmus és szív van az írásában, rendes ember belõle már nem lehet, de jó író igen. Ne bántsátok, sõt vigyázzatok, kárt ne tegyen magában. A többi, akikkel együtt te engem kiközösítettél, nem is tudom, kik.

Egy-kettõnek a nevére mégis emlékszem, gyûlölködõ szájaikon át néha látom, hogy a nyomorúságos elhelyezkedés után lesz még belõlük igazi író. Legyen is. És ha színmagyarok csakugyan, még jobban. Inczédi Laci a leggyûlölködõbb verset írta a zsidók ellen.

Fölsírnám a halottaiból, olyan gyönyörû volt a verse. De agyonitta magát. Ezek is isznak, hallom. Mondd meg nekik, hogy ne igyanak.

A többi, szépen vannak: alig érdekelnek. Azokkal talán még beszélgetek is, a legutóbbi hónapokban még szóba is állottam. Hogy én nem kellek, az nem baj. Én megcsináltam a magam dolgát. Az újmódi magyar írásnak, az új földnek talán mégis csak én voltam a megtermékenyítõje, ganéja; ahogy tetszik. És én nem külföldrõl jöttem, itthon születtem. Itten bújtam ki a falu földjébõl, a hostyák[35] kakukkfüves uccáiból. Én nem akartam semmit. Díszt, állást, rangot, semmit. Megélni valahogy és néha egy jó szót, valami kevés bajtársi elismerést. Egy dicsõségre gondoltam mindösszesen: ha egyszer valami olyan nagyszerû dolgot írnék – véletlenül – megemlékeznének rólam egri barátaim abban a város alatti szõlõben, amely valaha az enyém volt, most pedig az egri angolkisasszonyoké, az apácáké. (Kegyes és Szent Nõvérek, sok szagos szõlõt, jó termést kívánok. És mindig jó termést Egernek! És ne haragudjanak a kapások találékony és szorgalmas emberekre, akik a szegény városból gazdag várost csináltak.) Hála és bosszú egy testvér, azt én is tudom; kinek a szokásától és vérétõl függ, mikor és melyiket választja. Lehet, hogy a nép és az urak is így gondolkoznak: fölsegítettél bennünket, hagyjad itt, ami a miénk, és azt is, amit magadnak gyûjtöttél. Hogy merészeltél? Sok török vér maradt az igazi egri emberben, az mûködhetik benne, és az mozgolódik egy kis örmény ügy után. Nem jó dolog, te, Gárdonyi, te is tudod, hol van Törökország?

Mi történt, mi történhetett? Úgy vérbeborult az emberek szeme, hogy a maguk érdeke ellen cselekszenek. Írótársam, – talán utoljára nevezlek így – te emlékszel az én régi regénytémámra: a beteg magyar királyról, aki fiatal zsidó orvost hozatott Hollandiából, hogy gyógyíthatatlan betegségébõl kikúrálná. Megtörtént a csuda. És nyomon követi a fejedelem hálája: elszereti az orvos feleségét, és hogy az észre ne vegye, és meg ne haragudjék, fel is akasztatja. Ez példázat csak, nem igaz, de volt pillanat, hogy csaknem valóra vált.

De az igaz magyar nem türelmetlen, legalább eddig nem volt. Azt nézte, ki a becsületes, bátor, jó ember. Ezentúl másképp lesz? Ha ezt tudnám, egy pillanatig nem tudnék tovább élni. Így is halálosan gyötrõdöm. Nem azért, mert nem lehetek veled többé együtt, hanem azért, mert a magyar, akit letiportak, hogy tiporja le tovább magát? De érzem, beszélhetek én neked akármit, nem hajlasz rá. Nem vagyok megbízható. És itt mindenféle ódoni dolog jár az eszembe. Még az is, hogy egyszer régen tíz forintot kértem tõled kölcsön és nem adtam meg soha. (Híres író voltam már.) Igaz ez, így igaz, nem adtam meg, szégyelltem megadni, vagy amikor át akartam nyújtani a tízest, egy krajcár se volt nálam. (Láttam én Jókait magát, akinek sokszor nem volt tíz pengõje sem.) És azt gondolod magadban: és ez a rendetlen, pocsékoló, kártyás ember beszél? Adja meg elõbb az adósságát. Megadom, most megadom. Páduai Szent Antal számára magában Páduában a „Santo” templomában ma lefizettem. A szentnek valóban megvan az az ereje, hogy gazdaggá teszi azokat, akiket akar. Tegyen téged azzá. Kell? Minek már? És te, nemzetgazdasági alapra állott költõ, tudd meg, hogy nekünk már nemsokára csendítenek. A gyerek megszületett és készül megfogni a harangláb kötelét. A kis keze már legalábbis kibújt, már körme van, már nyúlik és erõsödik.

Éretted kár. Lehet, hogy még mindent helyreigazítsz. Ma is csak azt tudom cselekedni, hogy mentegesselek. Ha régen valami tökéletlenségen fogtalak: elhagyatottságodra, zárkózottságodra fogtam a hibát, mert nemcsak nagyon szerettelek, hanem el is olvastam az írásaidat.

És még ma is állítom, hogy mint a magyar teljes violának, olyan tiszta, szomorúan édes illata a Gárdonyi Géza poézisének, és milyen erõs a töve! De mintha valami bogár bújna be hozzá, le a földbe?  Nem bánom! Reménykedem, abba fogódzkodom, hogy csak egy mellékes és kevéssé ellenálló erejû szervedbe: – az ízlésedbe. Ám lehetsz miattam akárki és akármilyen, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy te írtad a legjobb darabot, a legszebb magyar regényt, és ha kint jártam a világban, mint ahogy járkálgattam, ma sem mondok mást, mint azt, hogy a te írásodat fordítsuk le elsõsorban a ma írott magyar munkák között a te Karácsonyi Álmod az a munka, amelyet a nemzet pénzén kellene eljátszani a világ nagy színpadjain.

Próbállak mentegetni. A drága, öreg anyád! Meg nem mond neki, hogy már nem vagyunk jó barátok. És az ilyen nyolcvan esztendõhöz közeledõ magyar parasztasszony régi közmondásokat tud.

Most pedig néhány komoly szót. Mit és mennyit akartok keresni a konjunktúrán? Mondd és mondjátok meg, csináljatok katasztert. Nem volt elég egy!? Okosabb, ha megmondjátok, mennyit adjunk le, leadjuk; ha lesz. Vagy meg akarjátok csinálni, hogy ne legyen senkinek, és föl akarjátok robbantani a mai magyar irodalmat, amit mi is segítettünk megcsinálni? Igen, vagy nem? Felelj magadban magadnak. Álltam-e valaha elébed, nem voltam-e a harsonád? Mikor együtt dolgoztunk, és az úri, nagyúri, igazán fajmagyar gazdád nem akarta állani, hogy a magad gondolatát írod, folyton kifelé állott a szekered rúdja. Érezted-e? És tudod-e, hogy aki hátulról húzta a kocsid, az én voltam. Erõsebb volt a lábam akkoriban, minta tied. Nem akartam megmondani, most már nem titkolódzom tovább. És azt is tudjuk meg, hogy amikor egy rendes szépirodalmi lapot fundálhattam, a te nevedet írtam az élére, és elkergettem az elõfizetõt, aki egyet mert mukkanni az írásaid ellen, amely ellen akkoriban nagyon is sokat mukkantak, éppen azok, akikkel te ma együtt vagy. Én nem dicsekszem, ha tíz jó sort írtál, szaladtam vele és a dicsõséged hirdettem Jókaitól a könyvkereskedõ-segédig. (Emlékszel-e még Jókaira és a panorámára Fesztyéknél?) És ha rosszat írtál, letagadtam, magamra vállaltam, másra fogtam.

Kedves voltál, amikor korholtál érte. Ám az üdvözítõ téged erre küldött, engem meg másért. Ámde ne ellenkezzünk többé, ki tudja, milyen kevés az idõnk. Téged – majd! – a város négy fekete lován levisznek a völgyi temetõbe, amelyet a Kisasszonyokról neveznek. Jobb illatú temetõ nincs is a világon, a közönséges fûje is kakukkfû. Kisdiák koromban sokat vittem haza és nem volt azért szegényebb az illata és nem mondta senki, mért mászkálok keresztény temetõbe? Engem visznek elõtted vagy visznek utánad? Azelõtt is mindegy volt nekem, most meg már éppen mindegy. Csakhogy engem csak vasúton szállítanak le Egerbe, hogy ha a város beereszt. Attól függ, ki lesz akkor ott az érsek. Lehet, hogy itt a külföldön ásnak el? Csak azt ne, kérem! A szülõföldemet, a helyemet azt nem hagyom! Egy kis jogásztüntetés, az lesz, a diákokat te – ha te utóbb – azt te parancsolod, intézkedsz:

– Csak gyorsan, ne bántsák szegényt!

Az orrod elfacsarodik és egy hegyeset köpsz a meggyfa-szárad mellõl…És girbe-gurba uccákon vágtat velem az egri reneszánsz hintó, amelyet hatéves korom óta ismerek. Nem kedveltem. Szerettem volna elkerülni a benne való kocsikázást, de ha nem lehet, hát nem lehet… Öreg koldusok loholnak a hintó után, hogy megmutassák, hova dugjanak el, melyik mellé, mert sok testvérem alszik ott. Egyikõjüket sem ismertem, most összeismerkedem velük. Szeretném, ha amellé kerülnék, akinek Mihály volt a földi neve, húszéves volt és meg kellett halnia, mert a beteg paripáját nem hagyta, megölelte. Nem tudom, az apám, aki akkor zsidó bíró volt mindent tehetett, titkon éjjel, nem temette-e a fia lovát gazdája mellé? Mert az én apám legalább is volt olyan magyar, mint a te apád, a ti apátok, tudod-e te! És én meg odavaló vagyok, te meg csak gyöttél, hé, tudod! És juszt is – ha nem is egy spekuláns önképzõkörben, de ugyanegy agyagos, tüzes földben közel fekszünk egymáshoz. Te a városban, én a másik hostya, az árkon kívül. De az én földem éppúgy átölel engem és szól: belõlem lettél, bennem éltél, megeszem a húsodat, magammal összevegyítem majd a porodat is. A szülõanyád vagyok, a szeretett fiam vagy, akármit mondjanak is. És ha te el is hagytál engem, te ijedt Géza!

Ott fogunk némán feküdni egymás közelében. A te kézcsontjaid a szent keresztet szorongatják, az enyémben két rossz faág, a villa, amelyre támaszkodnom kell, hogy felemelkedjek, ha a Messiás jön és harsonása hallszik. A szememen két cserépdarabka, mert pénzre lesz szükségem, ha az új élet kezdõdik. (A régit úgy kezdtem, hogy még cserépdarabom sem volt.) Gyönyörû szertartások! Értem, megértem, vallásos lettél. Én is sajnálom, hogy már nem lehet, elmúlt az idõm: azaz: íme: most kezdõdik.

Elmúlt bajtársam, mondok valamit. Még csak egy lépést húzzuk tovább, amíg tehetünk egy fogadást: aki elõbb hal meg, elmegy a novaji halottlátó asszonyhoz és megkérdezi: hogyan és miképpen fekszik a koporsójában a másik? És akkor intézkedik, hogy az õ sírbatevõ egyházfia hogy fektesse. Szembe-e? Én nem mondom meg, mint akarom.

Elmúlt barátod:

Sándor                              

Padova, 1921. újesztendõ

Közölve: Bródy Sándor: Levél Gárdonyi Gézához. In In memoriam Gárdonyi Géza. Halhatatlan csillagok. Szerkesztette Z. Szalay Sándor. Budapest, 2005, Nap Kiadó, 133–143. o. /In memoriam./

Bródy Sándor levele az elhunyt Gárdonyi Gézához[36]

Gárdonyi 1922-ben bekövetkezett halála után írja meg Bródy megrendítõen szép megbánó levelét – immár az elhunyt baráthoz.

„Nekünk valami elintézetlen ügyünk van Gárdonyi Gézával” – írja Bródy, keményhangú „páduai” levelét jóvátéve. Tettét megbánva kereste a megbékélést Gárdonyival, mely nem sokat váratott magára. Utolsó kézszorításukra azonban nem kerülhetett sor, mivel mindketten betegágyhoz voltak kötve. Bródyt, aki Setét Sándor egri ügyvéd közbenjárásával kért bocsánatot Gárdonyitól, mélyen lesújtotta barátja halála. Setéthez írt sürgönyében, melyet Bádenbõl írt, az õszinte megbánás sorait olvashatjuk: „A becsületes föld füvét, mezei virágjának néhány szálát tedd helyettem és nevemben koporsójára. Nevem nélkül. Szó nélkül. Én tudom és érzem, hogy mennyi fájdalmas és igaz szeretettel gondolok rá. Az anyját és fiait öleli szeretettel neked hû barátod Bródy Sándor egri földi munkás.”  

A fejfájára azt írta Gárdonyi: „Csak a teste!”

A testével azonban igen nagy tisztesség esett: az egri líceum gyönyörû gótikus pitvarában érckoporsóban ravatalozták föl, mint egy bebalzsamozott érseket, mint Bartakovics Bélát vagy Samassa bíborost. Ez történt a szegény keszeg néptanítóval és még hozzá az is, hogy a mesterember és parasztasszony fia – nem is idevaló születés – diáknak ide járt ebbe az ezerablakú kõpalotába és innen járt ki a hostyákra egy pengõ forintért halottért kántálni. Most huszonnégy pap temeti innen.

A nagytemplom elõtt a kolosszális garádicson tengernyi nép, urak és parasztok, fõképpen parasztasszonyok, kontyosak száz szoknyába, és lányok citromszínû fejkendõben inkább lakodalomnak öltözködve, mint gyásznak (úgy is mindegy mind a kettõ). A koporsónál fejtõl óriási fehér kõszentek Cassagrande formában még. Szent Péter is ott van, a Gárdonyi Géza kedves szentje, már azóta személyesen is ismerik egymást.

Maga az érsek a legszebb ruháját vette föl erre az alkalomra, mellette, körülötte egy címzetes prépost, talán egy püspök is, mindenesetre sok nevezetes és jelentõs kanonok, éneklõ, oldal és más egyebek, az udvarhoz tartozó fekete világi papok és gondolom, szerzetesrendbeliek is. Egy fekete és fehér ruhájú, nekem olyan kedves, mint a fecske, mert a tavaszt, az elsõ ifjúságot jelképezi: cisztercita, akiknek az iskolájában jártam, ami kevés iskolát jártam. Ideírom sebtiben a nevét, mert az övé volt az a nagyszerû gondolat, hogy a falusi tanítót – és jó magyar költõt – itt ravatalozzák föl, és a várban temessék el a Bebek-bástyán, mint egy királyfit vagy mint egy hõs katonát. Tordai fõtisztelendõ urat, szintén földimet áldja meg az isten, akiben bizonyára hisz. Hogyne. Amikor, amíg mind a harminc templomban és kápolnában harangoznak és mind idehallatszik hozzám, még én is hajlandó vagyok. Áhítat fog el, csak szavam nincs, sírni is tudnék, csak könnyem nincs. De vízióm van, látom a menetet, és õt, a barátomat, a kor- és osztályos társamat, legfõképpen a meggyötrött testét. Nyomorúság ez, hogy ezen a korlátolt és tudatlan természettudományi alapon nevelõdtünk föl, azaz maradtunk mindörökre neveletlen félemberek. A székesegyház nagyharagja, pedig a hangja olyan ismerõs, érces és értelmes: a távolságon át csaknem élõszóval mondja el nekem, mi minden történt azzal a kedves földi alakkal, amíg – élt.

A magam fáradt hangján elrecitálom: a kovács (majd falusi masiniszta) fia kántortanító lett, mert valami napszámba csak kell járnunk, hogy kenyeret keressünk, ha csak egyenesen nem születünk bele a kalácsba. Sokat küzdött aztán, hogy valami más formába változzon át: író, sõt újságíró lett. A kezdet kezdetétõl ismertem és nagyon megszerettem, még a tökéletlenségeit is. Mert az elején nagyon összevissza írt mindenféle furcsa dolgokat, kitûnõ vagy gyenge költõk hatása alatt, vegyest amerikai humort, magyar viccet. Némelykor úgy látszott, hogy Petõfitõl eredett, máskor meg Jókainak volt a fia. Hosszan tartott, amíg megtalálta magát, látni kezdett, kinyílt a szeme és beigazítódott. Nem tudom, hogy egyszerû természeti törvény, mi azt mondjuk fontoskodó szóval, a biológia érvényesült és Gárdonyi egyszerre készen volt, igaz és egész lett. A „Pöhölyék” címû kis regénye volt az elsõ, ami nagyot jelent. A tanító novellái következnek. „A bor” színdarabjában már nagyot nõtt. A regényeivel, a híresekkel már egy kis baj van, szépek, szépek, de akármilyen kitûnõek is, erõs rajtuk egy nála is szelídebb, ám nála is erõsebb költõnek, Jókai Móricnak a hatása. (Személy szerint is a hatása alá került, nagyon meg vagyok elégedve magammal, hogy Gárdonyi én vittem a mindenkinél kedvesebb és naivabb fejedelemhez.) Mind magasabbra nõtt, és mind terebélyesebb lett az élet fája, mind mélyebbre eresztette a gyökereit a földbe, ebbe a famózus és érthetetlen csillagba, amit általjában földnek neveznek, és amely úgy látszik mégis mindenkié. Géza is tudta ezt, nem volt internacionalista. Barátkozott Dantéval is, a szocialista Gerhart Hauptmannal is, francia és német revük voltak az íróasztalán. Sõt tudományos könyvek is. Filozófusok. Harminckét pipa. Füstölni való. Gránátalmaszínû egedalji bor. Orgona. Viola d’amour. Az asztalfiában telekkönyvi okmány arról, hogy földje, birtoka van a város alatt, õ maga szerezte a munkájából. Mindene volt, íme még a tulajdon és jog iránt való érzéke is. Csak egynek a nyomát, finom kezehelyét nem láttam soha sehol körülötte. A szerelem nem járt a közelében, mint ahogy a nagyszerû másik pipás férfinak, Mikszáth Kálmánnak se. Mi történt velük? Nem is tudom, nem is firtatom, talán nem is illik.

És nem tudom elfelejteni a magacsinálta sírfölírását: „Csak a teste!” Õ valóban könnyen tudott tõle elválni, erõsen spiritualista, sõt spiritiszta volt, árva fejem megrögzött materialista, és amióta elmúlt Gárdonyi, mégis mindig csak õt látom, vele foglalkozom, a testi alakjával és annak emanációival. Együtt tartottam vele kora ifjúsága óta és tartottam a hátamat érette, amikor nagyszerû és különösen egyszerû dolgokat írt, úgy hogy félõs volt, hogy az olvasóközönség ráun, ráutál, és a kiadója kirúgja. Én megértettem akkor is, mikor némely durva magyar parasztról durva magyar könyveket írt, hogy valahogyan megélhessen az is, aki forgalomba hozza, az egyik házat a másik után építhesse. Olyan gyöngéd lény volt, amilyen csak egy finom poéta lehet, de durva emberek és kíméletlen viszonyok közé került, és ezek között kellett élnie és megélnie. Panorámadirektor is volt egy darabig. (Az én bûnöm, én ajánlottam be.) Panorámaalapító is volt, én helyeseltem, hogy ezt cselekedje, és nagyon örvendettem, hogy az anyagi sorsa egyszerre jobbra fordult. Nem kellett tovább országgyûlési tudósításokat írnia, amiket utált, és nem is értett, és ami mindennél fontosabb: nem kényszerítette senki, hogy a kiadóknak könyveket gyártson. Nem készen vett, hanem a maga testére szabott ruhában járt. „Csak a teste!” Hogy tudjak tõle, fõképp a kedves fejétõl, hogyan tudjak „elvonatkozni”, amint mondják: elválni. Okos és szép homloka van, nemes vágású szeme, és különösen kedves orra azonban hegyes és mozgékony. Egy paraszt orra, de igazán nem egy magyar paraszté. Mi volt tehát, ha nem volt magyar paraszt, mit csináljunk vele és a fajelmélettel, amelynek õrületét egy angol nevû gazember oltotta be a mûveletlen világba. Egy angol, aki német volt. Tehát csalt és õ maga is megcsalatott. Fontoskodó és megkülönböztetési õrületben passziózó, szegény buja álatok vagyunk mind, akik csak élünk. És még Gárdonyinak is volt erre hajlandósága, aki valóban igaz ember volt. Talán túlságosan moralista, túlontúl tiszta, Petõfi, ha megöregedett volna, azt hiszem, olyan lett volna, mint õ, csak stílusban nagyobb, azt tudjuk. Azt azonban le kell számítanunk, hogy Gárdonyi hamar elbetegesedett, föl, az egri vár sáncába, azaz lekerült. El akart menekülni a város kórsága elõl, a magányba futott és ott agyonpipázta magát. A teste történetében tartós szerepe volt ennek az egyetlen szenvedélyének. Mert szenvedelem nélkül még õ sem tudott ellenni, pedig külsejében és belsejében aszkéta volt, olyan bölcs és szerény, hogy néha kihozta az embert a sodrából.

A legtöbb magyar szót tudta mindnyájunk között és bár apja után õ is sváb volt, Ziegler nevû, de igazán tudta, a pompás és erõs nyelv a vérévé vált, nemcsak bebiflázta, nem csupán „elsajátította”. Mint történt ez, miért? Okát tudnám adni, de majd az életírója számot ad róla, nekem már nincs idõm, se erre, se másra.

Sietek végezni ezzel a kis írással és más egyebekkel is. De még ide kell írnom, mert nyugtalan volnék, ha nem tennék mellette vallomást, hogy az õ drámai költeménye, „A karácsonyi álom” a legkülönb minden ilyen formájú magyar munkák között. Én ajánlgattam külföldön, de nem akadt ágens, aki vállalta volna felébe vagy úgy ahogy szokta ez a különös szerzet, hogy ellopja egészbe. És õ pedig igazán nem volt ágens, a maga fogalmazványainak és ügyességeinek az ágense és adminisztrátora. Rendes és tisztességes ember volt, ami világhírére nézve talán nem elõnyös. De mit törõdött a végén már akár a világhírrel, amikor türelmetlenül várta, hogy kimenjen ebbõl a világból, ahol való tartózkodás csak addig kellemetes, amíg a szív fiatal, a gyomor jó, a hús kemény.

Nagyon megértem, hogy Géza, miután utolsó elõtti napja elérkezett, nem engedte az ápolónõt, hogy a fájós és gyönge lábát megkenje. „Hagyjanak békén”, mondá, „most válik el a testemtõl a lelkem”. A szép földi szokást, a gyónást, ezért engedte el magának, mert testi bûneit nem mondja meg, amikor a testét itthagyja, tessék!

Hiba volt és kár is volt, ártott az egészségének, hogy az utolsó idõben veszekedett, hitvány pénzbeli dolgokért és visszacsikarta azokat az anyagi elõnyöket, amelyeket egy anyagi elõnyöket szenvedélyesen gyûjtõ embertársa tõle elcsikart. Okos paraszt vére fellázadt az ellen a gondolat ellen, hogy az õ földjén más szántson, vessen, és annak ivadéka arasson is. Majd õ. Majd az õ két fia, és nem annak az egy fia. (Furcsa, de igaz, hogy a kapitalista fia értékes és mûvésznek született. Új sarj, új fordulat.) Szegény Géza, én be sajnálom, hogy testi jóérzését áldozta annak a pörnek, amely költõ és pénzkereskedõ között úgy is elintézhetetlen. Hogy nem tudták a fejébõl kiverni, hogy a tõke és a munka kérdését se dûlõre hozni, se elintézni nem tudja õ se. Mit ért vele, hogy visszakapta a munkáit, másé lesz az megint, egy másik pénzkereskedõé, aki többet fizet, vagy többet keres rajta.

Könnyen beszélek én, kenyerem javát megettem, kenyerem nincs, objektív, sõt eszményi alapon állok. Azért nem tudok haragudni azokra, akik a gyöngébb, vagy naivabb szociális elhelyezkedésû embereken csak keresni, mindig csak keresni akarnak. (Költõk is vannak ezek között, mégpedig boszorkányosan ügyesek.) Sohse tudom elfelejteni a kapitalistáknak a ravasz mosolyát, amikor engemet könnyelmûnek és kereszténynek taksáltak le, pedig egyik se voltam soha. Fiatal voltam, és még ma is csak tudásból tudom, hogy kétféle állatfajta van: a gyûjtõ, a takarékos, a mohó, a kapzsi és a másik, aki ha máról-holnapra jóllakott, hálás, és az ösztöne nem terjed a holnapig. Sõt az éhséget is eltûri, csak ne kelljen tülekedni és megalázkodni. Ezek az elõkelõbb és mindenekfölött szebb állatok, és szeretem, hogy ezekhez tartozom. Ezelõtt nem utáltam az elsõ csordát se, de most, hogy az alkonyra fordul az idõ, passzív gyûlölséggel vagyok irántuk. De annyira nem vesztettem el még a szemem világát, hogy ne lássam: nemcsak a tulajdon és más tulajdonának a mániákusaitól kell szenvedni nekünk gyerekes pazarlóknak és akarattalan kiszolgáltatott lényeknek. Láttam én költõt, akitõl az ágens rettegett, és volt olyan nevezetes és értékes írótársam, aki néhány odvas fogát torz mosolyra mozgatva, gúnyos gyönyörûséggel nézett le, és így szólt: „A Sánin mindig lehet valamit keresni!” Azt hitte, hogy nem értem és nem hallom meg, amit hangosan mondott. Engem mulattatott a másik emberfajta, a szenvedélyes tárgy-, pénz- és dicsõséggyûjtõ. Õ kövér hód, amely a föld alatt, a víz alatt százesztendõre raktározza el a maga százfelõl összerakott gazdagságát. És amíg tele van a raktára attól fél, hogy éhen hal. Még a maga párjától és gyönyörû fiókájától is sajnálja az „életet”. Hogy küszködik az ösztöne és más valami temperamentuma, amelyet némelyek intellektusnak neveznek! Rettenetesen szenvednek ezek a gyûjtõ teremtések és százszor halnak meg, míg telelefetelik magukat és megpukkadnak. A régi terminológia, amely megbélyegzi ezeket, igazságtalan: ilyennek teremtettek és ilyenek, akár báró-, bankár, vagy költõdreszben járnak. És valljuk meg, a végén nemcsak a pohos hód, de a halakat – és napokat – evõ elegáns vidra is fölpukkad, és azt is megeszi az omnivor föld, természet vagy teremtés, a legfalánkabb nyomor.

Nagy hiba volt, hogy Gárdonyi idõt töltött, mérgelõdött, erõt pazarolt el, és ezekkel a természettudományi jelenségekkel nem volt tisztában. Igaz, hogy a szerzõösztön vagy minek nevezzem ezt a szociális kényszerûséget, egy-egyszer belé is beléjevágott. Honnan vetõdött hozzánk, milyen messzirõl jöhetett? Egy közös barátunk, aki vele töltötte az utolsó napokat, tehát lényének és életének legbiztosabb próbáját látta, végrendeletét olvasta, és a legutolsó napon vele volt, elbeszélte nekem, hogy Gárdonyi Géza úgy ment el tudatosan, mint egy bátor katona.

Nekünk valami elintézetlen ügyünk van Gárdonyi Gézával. Õ annak rendje és módja szerint elintézte. Nekem is erõs hitem, hogy én is hamarosan elintézem: ott fogok feküdni az egri földben, a közvetlen közelében, lábtól, szépen szerényen, mint ahogy az vidéki zsidótól illik, aki a hatalmas érseki városban már éjjel is eltûretik, nem mint régen. Aki nem izgága, ott született és nyugszik. De ha a novaji halottlátó asszony még élne, és lenne még valaki, aki érdeklõdne irántam, elmondhatná, hogy szépen, nyugton egymás felé fordulva fekszünk, és se fordulok neki háttal, pedig testemben én gõgös férfinak születtem, és az utolsó három esztendõben kissé nehezteltem rá fájdalmasan. Bánom, de mondják, akik az utolsó idejében beszéltek még vele, õ is bánta, de nem hitte: Sándor, énrám úgy haragudna, nem hiszem. Hogy is tehetné? Én nem haragszom – üzente – csak egyért, hogy ellustult, nem dolgozik. Most már hovahamarabb a legteljesebb békesség lesz közöttünk: a falusi tanító fekszik a várban, a szent király szobra tövében, királyi és hõsi mauzóleum alatt. E sorok alázatos írója, ki lehet, hogy várúrnak és középkori lovagnak születtem: négy, azaz két szál deszka között fogok aludni, remélem jóízûen, remélem mauzóleumtalan, sõt jeltelen, szeretném, ha névtelen is. A lelkemet, sõt a testemet is, amint régen mondták, a régi gyöngyösi barátoknak ajándékozom. Azonban a barátom hitt, és ez a fontos, még több mint a valóság maga. A testét itthagyva, rögtön beforrasztatta büszke érckoporsóba, és õ maga rúgván egyet a fáradt lábával és utolsót pipázván, fölfelé szállott, mint a füst, egyenesen a mennyekbe. A falusi tanító így ment a mennyek országába.

Mélán, hosszan nézek utána, merre is ment, hová ment?

Bródy Sándor  

Közölve: Független Szemle, 1922. 12. szám, 300. o.

Búcsúbeszédek

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór halálára (1825–1904)

Jókai haláláról az 1904-es Vasárnapi Újság a következõ szemelvényt közölte: „Május 5. Este 8 órakor megjelent Korányi tanár, hogy újabb konziliumot tartson a háziorvossal, dr. Stickerrel. Az orvosok mellhártya izzadmányt vettek észre a jobboldalán. A két orvos még tanácskozott, mikor bekövetkezett a haldoklás. A nagy költõ kilenc óra húsz perckor meghalt.”  Halálakor a király részvéttáviratot küldött az író özvegyének, Jókai Mórné Nagy Bellának.[37]

Jókai Mór 79 éves korában 1904. május 5-én délután ¼ 10-kor hunyt el.[38] Országos méretû temetését 1904. május 9-én rendezték, a kormány „a nemzet halottjának” tekintette. Berzeviczy Albert közoktatási miniszter gondoskodott az államköltségen rendezendõ temetésrõl. A Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában ravatalozták fel, ahol a kormány és a küldöttségek egész sora jelent meg.[39] A díszes Jókai-katafalk Lechner Ödön és Stróbl Alajos terve alapján készült el. Az írót a Kerepesi temetõben, a fõváros által kijelölt díszsírhelyre temették [Jókai-körönd]. A búcsúztató beszédek közül különösen három volt emlékezetes: Baksay Sándoré, Berzeviczy Alberté és Beöthy Zsolté. Megrendítõ nekrológban búcsúztatta az egykori barát, Mikszáth Kálmán is.

Jókai Mórral némi változás történt. A leglényegesebb, mi az átlagembert érheti, de Jókainál az is csak némi változás. Eltûnt a szemek elõl, meghalt. Azaz álmodni fog tovább odalent, mint a hogy álmodott idefent. Csakhogy amit idefent álmodott, azt most már õ nem tudja és amit odalent álmodik, azt mi nem tudjuk meg ezentúl. Azok a kevesek, akik vele ismerõsök voltak és néha szót váltottak, nem fognak vele soha többé találkozni. Ábrándos kék szemeit becsukta örökre, amelyekkel rájuk mosolygott, a kéz megdermedt, melyet barátságosan feléjök nyújtott. Azokra a milliókra nézve azonban, akik õt bámulták, szerették a földkerekség minden részében, de vele soha nem találkoztak, minden a régiben maradt. Csak úgy meg van nekik Jókai, ahogy megvolt. Amit gondolt, amit álmodott, amit érzett nyolcvan hosszú éven keresztül, az ott van a könyvszekrényeiben. Mindenki örökölt az öregtõl. S bár millió részre szakadt az örökség, mindenki megkapta az egészet.

Azért csak némi a változás ebben. De mégis nagy dolog történt. Megrázó katasztrófa. Bágyadt semmitmondó frázis, hogy egy fényes csillag futott fel az égrõl. Hiszen ha csak ez történt volna? Ki szomorkodnék egy csillagért, mikor még annyi van ott? Olyas jelentõségû történt velünk magyarokkal, mintha az a hegy süllyedt volna el, amelynek földjében a tokaji esszencia termett és mert csak egy tokaji hegyeink volt, soha se kóstolhatnánk többé új tokaji termést.

A negyvenes évek nagy nemzedékébõl (mint ahogy az ország címerében is van) három hegycsúcs emelkedik ki: Petõfi, Arany, Jókai. Most az utolsó is eltûnik, árnyéka elvonult a halhatatlanság fönséges boltívei alá, ahova csak azok léphetnek, akik vagy olyat cselekedtek, amit érdemes megírni, vagy olyat írtak, amit érdemes elolvasni.

Hogy melyik volt a nagyobb a három közül, melyiknek milyen hely jut, milyen rang jár, a nyitott sírnál nem lehet azt eldönteni. A házasságot hét tél, hét nyár próbálja ki, a nagyságot száz tél, száz nyár. De bizonyos már annyi, hogy az az ember, aki ma némán fekszik a ravatalon, hatvan esztendeje mulattatja, lelkesíti nemzetét, ismerteti a világgal, zengzetessé teszi a nyelvét. Mi volt a magyar elbeszélés, midõn a szép szõke fürtû komáromi ifjú megszólalt az õ eredeti magyar zamatú hangján? Jó magvas koponyák hiszen akkor is akadtak; a vaskos, nehézkes Kemény Zsigmond báróban volt mélység, pszichológia és analizáló erõ, Eötvös József irány-regényeiben a sok szentimentalizmus sok gondolattal vegyült (valóságos vesevelõvel), de Eötvös is inkább volt politikus filozof és államférfi, mint elbeszélõ. Jósika Scott Waltert utánozta és rontotta egy kissé a magyar nyelvet, Kuthy dolgai a jól meg nem szántott földet fölvert dudvák és bozótok. Degré regényei franciáskodó limonádék, de se a cukor, se a limonádé nem elegendõ benne. Eleven húsból és vérbõl való alakokat senki se tud beállítani. S ekkor jön ez a titán a krõzusi gazdagságával! Csak úgy dõlnek tolla alól a friss típusok, új, eleven emberek rajokban. Török világ, Erdély aranykora, A nábob[40], Kárpáthy Zoltán és ki gyõzné elszámlálni. Ha minden alakja megelevenednék, amely fényes fantáziájából kihasadt és a koporsója elõtt menne, el volna állva az ut az Akadémiától a Kerepesi temetõig daliákkal, páncélos hõsökkel, szpáhikkal, janicsárokkal, tündérekkel, najádokkal, nimfákkal, gnómokkal, apró leaotungi emberkékkel.[41] Az volna az igazi, színekben gazdag fejedelmi temetés.

Nemcsak hogy elsõ volt itthon, de a világon is, ami a mesefolyamatát illeti. Megy, megy a mese, mint a folyam és viszi az olvasót, nem lehet a könyvet letenni. Látod, hogy csupa valószínûtlenség, bosszankodol is ha realista, naturalista vagy, de hasztalan, nem tudsz megválni tõle, elbûvöl, lebilincseli, nem ereszt. Csak az egy idõsb Dumas mérhetõ össze vele e tekintetben, de az is csak egyik regényében, a „Három testõr”-ben éri némileg utol, de felül nem múlhatja, mert Dumasban csak a szellem sziporkázik, de Jókaiban a humor nemes nedve csordul ki s ez a szuverén, ez az arany a szellemi tulajdonok közt. Az elõbbi csak az elmének egy-egy szikrája, a másik is az, csakhogy elõbb a szíven megy keresztül.

Regényei az egész világon el vannak terjedve, de a külföld nem ismerheti az igazi Jókait, mert éppen a nagy kvalitásai nem érvényesülhetnek a fordításban, kivévén a fantáziáját, mely szinte Hugó Viktor régióiba csap fel. Jókai a fölével írt, az õ nyelvezete muzsika, de az csak a magyar idiomából hangzik ki. Mint a villamáram nem megy keresztöl a selymen és az üvegen, nyelvének zengzetessége, édessége nem megy át az idegen nyelvekbe. A gondolatok bekapcsolásának csodás módja változást szenved az átültetésnél, a hímpor a fordítók ujján tapad. Csak a gyengeségei jutnak ki teljesen, a szerkezet, mely sokszor pongyola, a mese, mely valószínûtlen, a jellemek, melyek se nem mindig igazak, sem nem mindig következetesek. Egy gyengeségbõl összeállított Jókait ismer a külföld s még így is nagy írónak tartja. Mit szólna, ha nagy tulajdonai domborodnának ki elõtte?

Mindegy, a nap azért mégis nap, ha nem egyformán melegíti is a földgolyó minden tájait. Isten jókedvében adta õt nekünk s neki is jókedvében mérte ki a világot. Boldogan futotta be azt. Diadalról diadalra lépett. Megkóstoltatta vele még a politikai babérok édességét is, ámbár ezek a harcok sehogy sem illettek az õ szelíd egyéniségéhez. Isten úgy teremtette a fülemilét, hogy az ne a fórumon csipogjon, hanem bokorba elvonulva énekeljen. Talán boldogabb lelt volna, ha a politikai mezõkre ki nem lép, mert itt bizonyára érte keserûség. Egyebünnen nem is ösmerné.

Szerény, timid [félénk] természet volt, sok ember közt szótalan, némelykor félszeg. Csak a kis társaságot szerette. A tarokkompániát szerette. A tarokkompaniát a klubban és otthon az íróasztalt, a „görhes lovacskáját”, ahogy õ nevezte, akinek ha az mondja: „menjünk lovacskám”, megrázkódik, gyönyörû paripává változik.

– Ülj fel édes gazdám, hová akarsz menni?

És össze-vissza repül vele, Óperencián innen, Óperencián túl, irdatlan selyem mezõkön, ezüstös erdõkön, ahol az aranyalmák csüggnek a fákról.

Hát el is vitte a görhes lovacska mindenüvé, a Házba, a fõrendiházba, a népek szeretetébe, királyunk, királynénk kegyeibe, a halhatatlanságba és mindenüvé, ahova el akart jutni. S amerre ment, ahogyan ment, pedig nyolcvan évig ment, örökös tavasz volt, virágok nyíltak, liliomok bólintgattak feléje, rózsák nevettek rá, a bohémek királyára.

Oly bõkezû volt hozzá a természet, aminõ talán még soha senkihez. Mikor a legnagyobb tulajdonságokkal felruházta, hogy a világot még szebbé tegye neki, elvett tõle egyet. Azt, amely az emberek kiismerésére képesíti.

És azután is mindig kedvezett neki, egész végig, egész tegnapig. Hosszú életkort adott neki, vidám öregséget, el nem múló fiatalságot, örök szerelmet, mert öregségében gyermekké tette, talán azért, hogy Isten az angyalok közé sorozhassa. Nem csoda, hogy már a végén õ is elbizakodott, s kivételes lénynek kezdte magát elhinni. Harmadéve arról beszélt, hogy új körmei nõttek, tavaly azzal dicsekedett, hogy egy foga nõtt. Hátha minden elölrõl kezdõdik? Hiszen õ maga is egy csoda volt. Miért ne történhetnének csodák a csodával?

Még a halál is olyan játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágta le, mint a többi embert, hanem tán egy virágszállal sújtott rá s lelke szelíden átröppent a virágra. Semmije se fájt, betegségében is alig hitt, a halál eszébe se jutott. Tegnap este, mikor a többi órák kilencet ütöttek a lakásban, õ is elkérte a zsebóráját, hogy hozzájuk igazítsa.

Felhúzta és óvatosan letette maga mellé, az éjjeli szekrénykére. Hallgatta percenként, hogy ketyeg-e, aztán felé hanyatlott feje, sóhajtott és örökre megszûnt a szíve verni.

Csak az óra ketyegett tovább.

1904.

Közölve: Mikszáth Kálmán: Az én halottaim. Nekrológok. In Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok. V. kötet. Sajtó alá rendezte Rubinyi Mózes. Budapest, 1914, Révai Testvérek, 221–226. o.[42]

Móricz Zsigmond gyászbeszéde Ady Endre ravatalánál (1877–919)

Ady és Móricz barátsága a Hét krajcár megjelenésekor szövõdött. Ady ekkor szinte „összeégetõ” szeretettel üdvözölte az írót: „Alig tudom a ceruzámat fogni, hogy Móricz Zsigmondot, hogy éppen Móricz Zsigmondot össze ne égessem toluló nagy, forró szavak, képzelések hirtelen forróságával. Csak egyetlen egy ujjongásomat bocsátom szabadon: ez a mi fajtánk, újra itt van egy ragyogó, kis ember belõle, tehát minket akar a jövendõ s reánk van szüksége.” [43]

Móricz Zsigmond, az egykori jó barát, a Vörösmarty Akadémia képviseletében, gyönyörû gyászbeszédben búcsúztatta Adyt a Nemzeti Múzeumban felállított ravatalánál.[44] A költõ hiánya évek múltán sem szûnt meg számára. 1923-ban szomorúan idézi fel emlékét az Ady-ünnepségen tartott beszédében: „Ady Endre halott. Ezt a szót még így kimondani sohase tudtam. Halála után egy-két évig mindig görcsös sírás fogott el, ha arra gondoltam, hogy a vak véletlen, a halál elvitte már közülünk. Ma már belegyõzõdtem: a gyõzõbe, aki gyõzött a halálon. Ma már látom, hogy nem szûnt meg és nem tûnt el életembõl, életünkbõl, sõt közelebb van s jobban köztünk, mint életében. Ma már érzem, hogy nincs véletlen. Nem volt véletlen, hogy volt, hogy Ady Endre született s magyarnak született: s így nem véletlen, hogy elment s magyarul maradt. Nem véletlen, hogy itt együtt vagyunk, mert nem véletlen az élet és a halál. Törvényszerûségek vannak: csak nem ismerjük még õket. És megnyugtat, hogy a Halál azért van, hogy szolgálja az Életet.”[45]

Ady Endrét a kormány a „nemzet halottjá”-nak tekintette és számára a fõváros díszsírhelyet ajánlott fel a költõnek a Kerepesi úti temetõben.[46] A gyászszertartás megrendezését a Vörösmarty Akadémia rendezte.

Költõ fekszik a ravatalon.

Költõ jelent meg a magasban, a halál által az élet fölé emelt gyászpompában, s vonja magára a néptömegek figyelmét. Költõ tündöklik fekete és vörös fényben a mai idõk véres és fekete ködén át.

Ady Endre a ravatalon.

Ki volt, akit ma ennyien állunk körül, hogy hódolatot adjunk neki, ma, mikor megszûnt minden hódolat minden hatalom megszemélyesítõi elõtt. Hogy tömjént gyújtsunk elõtte, ma, mikor ki kell hunynia minden tömjénnek minden oltárokon. Hogy szeretetünk aranyát s hálánk drágakincseit szórjuk elébe, ma, mikor nincs többé senki, akit a tömegek fölött az aranynak és hatalomnak személyes uralma megillessen.

A forradalom költõje, éppen az átalakult világszemlélet szellemi vezére fekszik ravatalon; megilleti õt a lelkeknek minden hódolata, tömjéne és aranya.

Embertestvérünk fekszik itt, akinek egész élete abban telt el, hogy õ sírta el a mi bánatunkat, õ átkozta el a mi átkainkat! Õ szerette helyettünk az emberiséget, s õ szenvedett érettünk az emberektõl. Õ szíjta fel a mi borunk mérgét, s õ fizette le értünk a nyomorúság adóját.

Embertestvérünk fekszik itt, akinek a lelke tele volt egy életen át részegítõ tûzzel, bánatos és mérgezett fájdalommal, jajgató és parancsoló, egeket ostromló viaskodással. Tele volt a lelke küldetéssel, a tömegek lelkét sugározta ki, s az õ hajnali csillagfényénél virradt ránk a magyar jövõ legcsodálatosabb, most fakadó hajnalhasadása.

Emlékezzetek: az emberiség nemrégen még néma nyomorban hevert: Ady Endre már akkor a szabadságot zengte. A szívek gyáván és mindenbe beletörõdve, korbács elõtt meghunyászkodva gubbasztottak: Ady Endre, mint egy fiatal isten szállott ki a magasba, s az egekig dobta az Új igazságok lángoló igéit. A lelkekben siket és vak ködök gomolyogtak; az Ady Endre lelkében már tisztán égett a felszabadulás örök fénye.

Mert onnan jött, a magyar ugarról, amely átok alatt fekszik, hogy a kövér földek se teremhessenek. Onnan jött a magyar népbõl, amely hallatlan népenergiák gyûjtõmedencéje, s mégis értéktelenül és kihasználatlanul tesped bennük az élet. Onnan jött az emberiség õstalajából, ahonnan, mint a föld mélyébõl az alvó gázforrások kútjai szökellnek föl: évezredek szunnyadó energiái süvöltöttek ki az õ lelkén át.

Itt járt köztünk, élt-halt közöttünk, embertestvérünk: a prófétánk vala õ, s egyre jobban látjuk, prófétánk vala.

Tizenkét éve már, mikor még itt átkozott nyugalom s fekélyes béke lakott, a zengõ szavú, zengõ szívû dalnok, a pacsirtaálcás sirály már így sikoltott a sötét magyar vizek fölött:

Vajon fölébred valahára

A szolga-népek Bábele?

Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz

Végül egy erõs akarat?

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat

Mindigre egy bánat marad.

Hiszen gyalázatunk, keservünk

Már ezer év óta rokon.

Mért nem találkozunk süvöltve

Az eszme-barrikádokon?

Dunának, Oltnak egy a hangja,

Morajos, halk, halotti hang.

Árpád hazájában jaj annak,

Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni?

Mikor mondunk már egy nagyot

Mi, elnyomottak, összetörtek,

Magyarok és nem-magyarok.

Meddig lesz még úr a betyárság

És pulya had mi, milliók?

Magyarország népe meddig lesz

Kalitkás seregély-fiók?

Bús koldusok Magyarországa,

Ma se hitünk, se kenyerünk,

Holnap már minden a mienk lesz,

Hogyha akarunk, ha merünk.[47]

Ez volt Ady Endre, a próféta, a jós, aki elültette a lelkekbe a jövendõ világok gondolatát.

Ez volt Ady Endre, a költõ, aki ekkora versek százaival gazdagította az emberiséget. Aki minden mezõn, ahol megállott, ilyen csodálatos új rendeket kaszált. Aki ilyen félelmes-magában száguldott az élõk sorai elõtt.

Így jár elõttünk a halálban is.

Ebbe a koporsóba egy nagyszerû ember van bezárva, akinek márványhomloka a felhõk között áll, csapzott fürtei a jövendõ viharaitól ziláltak, büszke nyaka felségesen szegül a halhatatlanságnak.

Egy nagyszerû tetem van e koporsóba bezárva, amely a léleknek a végtelenségbõl a végtelenségbe szálló útján, e földi téren edénye volt: a törékeny korsó egy tündöklõ jelenség szimbóluma marad, amely isteni erõt s nagyságot jelent, s amely mindenkit megvált a földi élet nyomorú sötétségétõl, aki reá függeszti tekintetét.

A költõ, aki fölöttünk fekszik dupla koporsóban: közöttünk van, közöttünk él tovább, bennünk munkál, a mi életünk boldog jövõjén.

Emlékezzetek Ady Endrére, emeljétek fel az õ igéit, és hajtsátok végre az õ életének törvényét!

1919.

Közölve: Móricz Zsigmond gyászbeszéde a Nemzeti Múzeumban – Ady Endre. In. In memoriam Ady Endre. A Komp-ország poétája. Szerkesztette Domokos Mátyás. Budapest, 2005, Nap Kiadó, 284–286. o. /In memoriam./[48]

Testamentum
Magyar végrendeletek gyûjteménye

 

TARTALOM

BÁTHORI ISTVÁN  

I. (?)   

II. (1585)        

BALASSI BÁLINT   

(1585)

BOCSKAI ISTVÁN  

(1606)

BETHLEN GÁBOR   

(1629)

PÁZMÁNY PÉTER   

(1636)

ZRÍNYI MIKLÓS     

(1662)

NÁDASDY FERENC           

(1663)

PETRÕCZY KATA SZIDÓNIA       

(1700)

TÓTFALUSI KIS MIKLÓS 

(1702)

THÖKÖLY IMRE     

(1705)

II. RÁKÓCZI FERENC        

(1732)

MARTINOVICS IGNÁC     

(1755)

CSEREI MIHÁLY     

(1756)

BETHLEN KATA     

(1758)

BESSENYEI GYÖRGY        

(1810)

FAZEKAS MIHÁLY 

(1828)

KISFALUDY SÁNDOR       

(1830)

KÖLCSEY FERENC

(1834)

FERENCZY ISTVÁN           

(1834)

SZÉCHENYI ISTVÁN         

I. (1833)         

II. (1841)        

BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR

I. (1841)         

II. (1842)        

KÕRÖSI CSOMA SÁNDOR          

I. (1821)         

II. (1842)        

BATSÁNYI JÁNOS 

(1845)

KOSSUTH LAJOS   

(1849)

FÁY ANDRÁS          

(1850)

BAJZA JÓZSEF        

(1851)

LISZT FERENC        

I. (1855/1860)

II. (1861)        

EGRESSY GÁBOR   

(1864)

MADÁCH IMRE       

(1864)

DEÁK FERENC        

(1876)

ZICHY MIHÁLY      

(1877)

ARANY JÁNOS       

(1881)

IPOLYI ARNOLD    

(1885)

ORBÁN BALÁZS     

(1890)

BENEDEK ELEK      

(1894)

PODMANICZKY FRIGYES

(1894)

MUNKÁCSY MIHÁLY       

(1896)

VAJDA JÁNOS        

(1897)

JÓKAI MÓR 

I. (1856)         

II. (1903)        

GYULAI PÁL

(1906)

SZINNYEI JÓZSEF  

(1912)

EÖTVÖS KÁROLY  

(1913)

KÁROLYI MIHÁLY 

(1913)

(1915 UTÁN)

GÖRGEY ARTÚR     

(1916)

TISZA ISTVÁN        

I. (1917)         

II. (1918)        

KAFFKA MARGIT  

(1918)

MÓRA FERENC       

(1920)

VIGYÁZÓ FERENC 

(1921)

II. (1923)        

JÁSZAI MARI           

I. (1926)         

II. (1926)        

BAUMGARTEN FERENC   

I. (1923)         

II. (1927)        

BARTÓK BÉLA        

(1943)

BAJOR GIZI ÉS GERMÁN TIBOR 

(1943)

SZABÓ DEZSÕ        

(1944)

TERSÁNSZKY JÓZSI JENÕ           

(1944)

BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE      

(1944)

FEDÁK SÁRI

(1950)

HERCZEG FERENC 

1950   

SOMLAY ARTÚR    

(1950/51)       

JÁSZI OSZKÁR        

(1954)

TAMÁSI ÁRON       

(1966)

ÖRKÉNY ISTVÁN   

(1979)

Pázmány Péter

   Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, teológiai doktor, a magyarországi ellenreformáció vezetõ alakja, író Nagyváradon született 1570. október 4-én. Pázmány Miklós biharmegyei alispán és Massai Margit fia. Tanulmányait szülõvárosában kezdte, majd Kolozsvárra ment. 1538-ban mostohaanyja, Toldy Borbála hatására elhagyta a református vallást, és áttért a római katolikus hitre. 1587-ben 17 évesen lépett be a jezsuita rendbe. A kétévi próbaidejét Krakkóban töltötte, majd bölcsészetet tanult Bécsben. 1593-tól Rómában folytatott négy éven keresztül hittudományi tanulmányokat. Doktorrá avatását követõen a rend Grazba küldte egy nevelõintézetbe, ahol tanulmányi felügyelõi állást töltött be. 1597 körül a grazi egyetem bölcsészeti tanára lett. 1601-tõl Kassán és Vágsellyén lett hittérítõ, majd Nyitra vármegyében Forgách Ferenc püspökhöz küldetett, hogy egyházmegyéjének vizitációjában segítségére legyen. 1603-ban jelent meg elsõ jelentõs vallásos vitairata, mely Magyari István sárvári prédikátor mûvével polemizált. Ezt követõen számos hitvitázó mûve jelent meg magyarul, melyek közül kiemelkednek Alvinczi Péter református lelkész mûvei ellen írt vallásos vitairatai. 1603-tól ismét a grazi egyetemen tanított, ahol hittudományi elõadásokat is tartott. 1607-ben visszatérve hazájába másodszor került, az idõközben esztergomi érsekké kinevezett Forgách Ferenc udvarába, kinek kezdeményezésére V. Pál pápa fölmentette Pázmányt szerzetesi fogadalmai alól. 1616 áprilisában túróci préposttá, majd ugyanez év szeptember 28-án, az idõközben elhunyt Forgách helyébe esztergomi érsekké nevezték ki. Számos protestáns fõúri családot térített vissza a katolikus vallásra. 1619-ben Nagyszombatban nevelõintézetet és papneveldét, 1623-ban pedig Bécsben papnevelõ intézetet alapított (késõbbi Pazmaneum). Neki köszönhetõ 1635-ben Nagyszombatban a magyar jezsuita egyetem megalapítása teológiai s bölcsészeti karral [ma ELTE]. Pozsonyban a jezsuitáknak kollégiumot és iskolát, Érsekújvárt és Körmöcön a ferencesek számára alapított kolostort. 1629. november 19-én VIII. Orbán pápa bíborossá nevezte ki. Jelentõs befolyással rendelkezett a politikai életben is. Jelentõs részben az õ érdemének tudható be, hogy az 1618. évi országgyûlésen a még gyermektelen II. Mátyás életében, Ferdinándot választották utóddá. A Bethlen Gáborral való háborúskodások alkalmával pedig a békekötéseknél volt szerepe. Hogy az országot a külsõ ellenség támadásaitól és a polgárháború megrázkódtatásaitól megkímélje, megakadályozta I. Rákóczi György fejedelmet, hogy a protestánsokkal és a törökkel szövetkezve II. Ferdinánd ellen fegyvert fogjon. 

   Számos polemikus munkája jelent meg, melyek a protestáns vallást támadva, a katolikus egyház tanításait hirdetik. A református prédikátorok ellen magyar nyelven írt vitairatai, prédikációi, imádságai, és különösen az 1613-ban megjelent „Igazságra vezetõ Kalauz” kimagasló szerepet játszott a magyar irodalmi nyelv megteremtésében.

   Halála 1637. március 19-én következett be Pozsonyban. A pozsonyi káptalani templomban helyezték örök nyugovóra április 3-án.

  Három végrendeletet készített, melybõl az utolsó félbe maradt. Az elsõ testamentumát, melyben ingatlan javairól végrendelkezik 1628. április 3-án vetette papírra. Ennek értelmében a littenschitzi uradalmat unokaöccsére, Pázmány Miklósra hagyományozta. Kötetünkben olvasható1636. november 12-én írt végakaratát II. Ferdinánd hagyta jóvá 1637. május 2-án. Ugyanezen a napon készített Pázmány Péter egy másik végrendeletet is, melynek szövegét azonban nem ismerjük.

(1636)

   A szent és oszthatatlan Szentháromság nevében. Minthogy a legszentségesebb úr, VIII. Orbán pápa lehetõséget adott nékem a végrendelkezésre az Isten által nekem átengedett javaimról, és a halállal szomszédos öregség sem tanácsolja az idõhúzást, javaimról ezt a végsõ rendelést teszem:

   Mindenekelõtt Teremtõ, Megváltó Istenemnek teljes szívembõl hálát adok, hogy engem, a legméltatlanabb férget, bár ezerszeresen megérdemeltem az örök kárhozatot, végtelen irgalmából nem elégedett meg a római katolikus egyház kebelébe fogadni, csudálatos gondviseléssel vezetni; hanem ideiglenes javakkal is elhalmozni kívánt. Emiatt alázattal leborulva, hõn esedezem Isten irgalmához, hogy vétkeimet és mulasztásaimat kegyelmesen megbocsássa; egyúttal az Üdvözítõ érdemei, a b. Szûz és minden szentek közbenjárása által, könnyek között, kérem: ne vegye el tõlem szent lelkét, hanem, miként ifjúságomban oktatott, most vénségemben és aggkoromban, midõn erõim hanyatlanak, ne hagyjon el, hanem úgy irányozza örök szolgálatára lelkemet e világon, hogy örök boldogságomat biztosítsam.

   Testemet pompa nélkül, egyszerû szertartás mellett kívánom eltemettetni, ha pedig földalatti sírboltba helyeznék, rendelem, hogy magában a kriptában ássák fel a földet, és testem a föld méhébe helyezzék. Boncolásomat és testem bebalzsamozását megtiltom.

  Minden javaimról szóló érvényes rendelésem, melyet a morvaországi javaktól elkülönítve teszek, a következõ:

   Halálom esetén hasonlóképpen egy vasból készült ládát juttatok a bécsi Pázmáneumnak (papneveldének) adományképpen, és kinyilvánítom, hogy az a kollégiumot illeti. Ennélfogva halálom után a végrendeletemet végrehajtó urak közül ketten ennek a ládának a kulcsait (melyek most nálam találhatóak) vigyék Bécsbe és az atyák elõtt nyissák fel, és a benne lévõ pénzt, mely sajátkezû aláírásom mellett van és ugyanebbe a ládába van zárva, utalják át a kollégiumnak, és vigyázzanak szorgosan a végrendeletet végrehajtó urak és mások is, akik az adománylevélben meg vannak nevezve, hogy az ottani pénz úgy legyen felhasználva, ahogy az adományozásban kinyilvánítottam.

   Õ Szent Császári Felségének[1] hagyom hat legjobb lovamat, melyek legjobb kocsim elé vannak fogva, és hat hasonlóan jó lovat egy kocsival a királyi felségnek[2] ajánlok.

   Minden szent eszközömet, bármi nemûek legyenek is, a tiszteletreméltó esztergomi káptalanra[3] hagyom, könyveimet pedig a pozsonyi Jézus Társaságra.

Mindent, ami gabonából, borból, zabból, árpából a palánki új várban[4] találtatik, a végek használatára rendelem, Õfelsége rendelése szerint. Mindent, ami gabonából, borból, zabból, árpából, hasonlóképpen tehenekbõl, borjakból, tinókból, juhokból, kancákból és  disznókból a tardoskedi, peredi, sellyei birtokon, Nagyszombatban, Túrócon és Szent Kereszten található, halálom után végrendeletem végrehajtói tegyék pénzzé, miként a szekereket, hátas és hámos lovakat is (az Õfelségének végrendeletemben hagyott hatosfogaton kívül), és ezt a készpént éppúgy, mint amit halálom után házaimban vagy intézõimnél találnak, vagy a körmöci kamaránál (akár legyen az adósság, akár „Pizétum”-ból[5] származó letét) egy tömegben kezeljék és ebbõl fizessék temetésem költségeit és a hagyatékot. Ami majd megmarad, eladott házi ezüstjeim értékével együtt fordítsák a kis Pozsonyi Szeminarium[6] felállítására. Ennek az alapításnak többször neki kezdtem, de különbözõ akadályok hátráltattak. Át lehetne tehát a kis kanonokházat, amely a prépostság öreg istállója mellett van, építeni papneveldévé a mondott istállóval együtt, és az ott tartózkodó kanonokok közül mindig egy lenne megbízva a a növendékek felügyeletével.

   Adósságom jelenleg nincs, ha bármi csekély is tudomásomra jut, azonnal becsülettel egyenlíttessék ki.

   A pozsonyi ferences monostornak hagyományozok 100 akó bort, 10 mérõ búzát ás 500 forintot. Ugyanennyit a nagyszombati zárdának, miként az újvári és a galgóci zárdának is. Imádkozzanak értem.

   A Jézus Társaság bécsi rendházának 1000 forintot és 200 akó bort. A római és a pozsonyi rendháznak 1000-1000 arany osztassék ki. A szolgáknak fizettessék ki az évi bérük, és ezenfelül mindegyiknek adassék annyi kegyelempénz, amennyit egy évben szoktak kapni.

Ezek mellett még külön kívánok adni a következõknek:

Ujfalussy Márton komornyikomnak 1000 forintot. Asztalnokomnak, Fejérváry Mártonnak, aki személyem körül sokáig szolgált 500 forintot. Gyulay Jánosnak 300-at, Námény Jánosnak 1000 forintot, Solymosy Péternek 2000 forintot. Námény Péternek 300 tallért, Kákonynak 200 forintot, és minden tiszteletreméltó ifjúnak, akik belsõ szobámban mellettem szolgáltak, 100 forintot.

   A pozsonyi szegényeknek osztassék ki 1000 forint, ugyanannyi Nagyszombatban is, és mindenkinek, aki az esztergomi kanonokok közül részt vesz a temetésemen, adassék 20 tallér.

   Pázmány Miklósnak hagyományozok két jáspis poharat, egy gyémánt keresztet, amely a vasládikában tartatik, és nem szent célokra van fenntartva, két gyémántgyûrût. A legnagyobb gyémántgyûrût a Szent Eucharisztia szentségének tiszteletére kívánom tétetni a Szentségtartó (monstrancia) kis holdacskájába, melyet az esztergomi káptalannak adományoztam, hogy ahhoz rögzítettként állandóan ott legyen. Ezek mellett semmit sem szándékozom Pázmány Miklósra hagyni, mivel már gondoskodtam róla, mikor még Morvaországban éltem. Parancsolom továbbá ugyanezen Pázmány Miklósnak, hogy Námény Pétert tartsa tisztességgel, éppúgy mint egy harmadfokú rokont.

   Cobolyprémes ruháimat ekképpen osztom szét: egy adassék fõtisztelendõ Lippay[7] kancellár úrnak, veszprémi püspöknek. A másik fõtisztelendõ Simándi erdélyi electusnak [választott püspök][8], a harmadik Pázmány Miklósnak; a hiúzprémmel bélelt adassék fõtisztelendõ Böjty vikáriusnak; többi ruháim osztassanak szét az esztergomi kanonok urak között. A kárpitokat, melyek Nagyszombatban lógnak a falakon, engedjék át az esztergomi káptalannak, a templom díszítésére. A pozsonyi kárpitok középen lévõ része, amely a legszebb, adassék a pozsonyi káptalannak a templom díszéül; a másik a pozsonyi szerzetesek templomának. A selyem és vörös bõr székek õriztessenek meg érsek utódomnak.

Végrendeletem végrehajtóit, kikre rábízom végsõ rendelésem teljesítését, nevezetesen fõtisztelendõ Lippay György veszprémi püspököt, Jakussich György[9] tinini electust, éppúgy  tisztelendõ Böjthe Miklós[10], Püsky János[11], Érsekújváry Wolffgangus, Kisdy Benedek[12] esztergomi kanonokokat, Bielavius Tamás pozsonyi kanonokot, nagyon szerettem, ennélfogva bizton hiszem, hogy viszonzásképpen buzgón teljesítik végakaratomat.

Mindezeken felül rájuk bízom Pázmány Miklóst, hogy gondoskodjanak róla, hogy Isten félelemben, tisztességesen képezze magát, elégségesen ellátva a morvaországi vagyonból; és ne tûrjék, hogy a morvaországi javak tényleges élvezetéhez hozzájusson, csak ha a megfelelõ életkort elérte, miként ez ki fog tûnni a morvaországi javakról készült végrendeletbõl.

Kelt Nagyszombatban, az Üdvösség Visszaszerzésének 1636. évében, november 12-én[13]..

Pázmány Péter

Római Szentegyház bíborosa,

Esztergomi érsek

Gróf Esterházy Miklós Magyarország nádora[14]

Telegdy János kalocsai érsek[15]

[A latin nyelvû végrendeletet Jancsó Éva fordította.]

Hiteles másolat lelõhelye: ELTE Egyetemi Könyvtár Kézirattára: Collectio Henevesiana 70. 145. 1636. 12. nov. Tyrnaviae Testamentum card. Petri Pázmány p. 405-415.

Közölve: Pázmány Péter bibornok, esztergomi érsek, Magyarország prímása összegyûjtött levelei. II. kötet (1629-1637) Sajtó alá rendezte: Hanuy Ferenc (Budapesti Kir. Magyar Tudományegyetem Tanácsa, Bp., 1911. 728-731. old.); Podhradszky József: Pázmány Péter esztergami érseknek és a romai közönséges anya-szentegyház cardinálisának élete. Saját munkáibúl és ok-leveleibûl. (Budán, 1836. 97-99. old.); Fraknói Vilmos: Pázmány Péter és kora. III. kötet (1632-1637) (Pest, 1872. 292-294. old.)[16]; 

Zrínyi Miklós

Gróf Zrínyi Miklós költõ, hadvezér és politikus, Zrínyi György horvát bán és Széchy Magdolna fiaként született az ozaly várban, 1620. május 1-jén. Korán árvaságra jutva öccsével, Zrínyi Péterrel részben a gráci jezsuita kollégiumban, részben pedig Bécsben és Nagyszombaton tanult. Fõtutora, a kor egyik legnagyobb egyénisége, Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros fõpap volt. 1636-ban tíz hónapos itáliai tanulmányútján [peregrináció] megismerkedett az itáliai mûvészettel és az olasz irodalommal. Hazatérve a dunántúli és a horvátországi birtokainak védelmében állandó harcot folytatott a török ellen, és résztvett a svédek és I. Rákóczy György elleni hadjáratokban. III. Ferdinánd 1646-ban Horvátország kapitányává választja, 1647-ben pedig a törökök elleni légrádi gyõzelme jutalmaként horvát bánná. Hatalma és politikai befolyása egyre növekedett, ezért a bécsi udvarban megkezdõdtek ellene a titkos szövetkezések. Ennek eredményeként mellõzték a nádorválasztáson. A mindjobban elkedvetlenedõ Zrínyi közelebbi kapcsolatban került Erdéllyel és a protestánsokkal. Leghíresebb hadi tette az 1664 januárjában véghezvitt téli hadjárata volt, mely európaszerte nagy feltûnést keltett. Az 1664-i vasvári béke teljesen kiábrándította õt, és külföldi fejedelmek bíztatására, nagyra törõ tervekkel foglalkozott. Ekkor egy végzetes vadászat során veszette életét a Csáktornya közelében lévõ kursaneci erdõben 1664. november 18-án. A jeles erdélyi kancellár, Bethlen Miklós örökítette meg önéletrajzában Zrínyi halálának történetét. Fõalakja a kor politikai életének, és hadtörténetének, elõfutára a hazai hadtudománynak, megteremtõje a magyar politikai publicisztikának. Teljes irodalmi életmûvet hagyott ránk. Politikai szándék íratta vele az elsõ magyar nemzeti eposzt, a Szigeti veszedelmet, melyet elõször Kazinczy Ferenc fedezett fel az utókornak.

   Latin nyelvû végrendeletetét halála elõtt két évvel vetette papírra Zrínyi Miklós. A töröktõl szorongatott ország vette rá a költõt, hogy számot vetve eddigi életével, gondoskodjon utódairól. A végrendelet egyik érdekessége, hogy Zrínyi két leánya, Mária Katalin és Mária Borbála mellett említést tesz egy harmadik leányról, Mária Teréziáról is, aki a testamentum keletkezése után hunyt el.

Eredeti példányát nem ismerjük, viszont több másolati példány került elõ. Az egyik másolat lelõhelye a Magyar Országos Levéltárban található. Ez a végrendelet Zrínyi özvegyétõl került 1666-ban a Liber Regiusba, mikor a testamentum megerõsítését kérte és kapta I. Lipóttól. A másik egykorú másolat az Esterházy család levéltárából került elõ. Talán maga Zrínyi Miklós helyezte el, valamely peres üggyel kapcsolatban Esterházy Pál nádor iratai közé ezt a korabeli másolatot. Ez a példány azonban nem tartalmazza a költõ jellegzetes gondolatait tartalmazó bevezetõ részt, valamint a záradékot.

(1662)

Csáktornya, 1662. április 6.

Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, Amen.

Emlékezzél végedre, és sohasem fogsz vétkezni. Ha gondolkozásunkat egész életünkön át egyáltalán semmi más fontos dologra nem irányítanánk, hanem a halandóságunkról való elmélkedés mintegy teljesen foglyul ejtené azt, és bár életünk hosszú évekig tartana is, mégsem tudnánk megérteni és ésszel egyáltalán föl nem érhetnénk azokat a dolgokat, amelyek annyira hozzátartoznak emberi mivoltunkhoz, hogy amikor az Isten fia emberségünket fölvette, az Atya nem engedte, hogy õ, mint ember ettõl a halandóságtól ment legyen. Bár ez az elmélkedés halandóságunkról és a végsõ dolgokról a maga lényegében nagyon keserûnek tûnik föl az egészséges ember elõtt, mégis nagyon szükséges, hogy a ráemlékezés indítson minket az Isten iránti izzó szeretetre, s késztessen a jó cselekvésére és a rossz kerülésére, tegyen minket annál buzgóbbakká és készebbekké arra, hogy ezt a halandóságot levetkõzzük. A pogányok is, akiknek semmi hitük nem volt, a föltámadásban semmi reményük, azt tartották, hogy halandó voltunk és a róla való gondolkodás, és maga a halál valósággal minden rettenetes dolgok között a legrettenetesebbek, mégis a végtelenül jó és nagy Isten halandóságunkat a mi számunkra, benne hívõ és parancsait engedelmesen követõ keresztények számára biztos kapuvá tette, hogy azon keresztül szerezzük meg az örök élet dicsõségét, és ezért van az, hogy mindnyájan hívei, akik erre a dicsõséges örökkévalóságra vágyakozunk, csak ezen a kapun, halandóságunkon keresztül és vágyaink eltávoztatásával érhetjük el azt. Az apostollal együtt fohászkodjunk és mondjuk: bárcsak megsemmisülnénk és lennénk Krisztussal.

Örök mindenható és irgalmas Isten! Isteni Felségedhez alázatos imádással könyörgünk, méltóztassál az egekbõl elküldeni nekünk Szentlelkedet, és az õ közremûködésével vidd véghez bennünk, sárból teremtett edényeidben, hogy sem a halálra való emlékezés, sem pedig maga a halál ne rémítsen bennünket, és még sokkal kevésbé fosszon meg reményünktõl és bizalmunktól, melyet egyedül Tebeléd vetünk, hanem zarándoklásunk számtalan fáradalmainak elviselése után add, hogy a halandóság által örökkévaló örömmel jelenjünk meg szentséges színed elõtt, és a boldogságos Anya és minden szentek elõtt, hogy szentséges nevednek örvendezzünk és azt dicsõítsük, és akkor érjen bennünket a halál, amikor Neked tetszik, de ebben a bizalomban és reményben megerõsödve. Én Uram, vágyunk rá, hogy örökké Veled legyünk és fölemeljük szavunkat Isteni Felséged elõtt, hogy ha a halál kapujában bármilyen ok, akár testünk erõtlensége, akár a halálfélelem, vagy az elviselhetetlen fájdalom, vagy annak a pokolbeli sárkánynak a kísértése, aki éppen ilyenkor szokott a legserényebb lenni, azt okozná, hogy valami olyat mondanánk, ami nem illik halandó mivoltunkhoz, nagyon türelmetleneknek mutatkoznánk, és így Isteni Felségedet megsérteni látszanánk, esedezve kérünk, ne ródd föl bûnül, és ne szállj ítéletre szolgáddal, hanem halandóságunknak ebben az utolsó pillanatában cselekedjél velünk, szolgáddal, mérhetetlen és fölfoghatatlan irgalmad szerint. Engedj bátorságot, erõt, örömet, teljes bizalmat és reménységet, hogy minden ellenséget legyõzve, minden kísértésen diadalmaskodva fogadj be örök és dicsõséges hajlékodba.

  Hálát adunk Neked, irgalmas Isten, hogy minket, érdemetlent, a föld sarából alkottál, és a magad hasonlatosságára méltóztattál megteremteni. Hálát adunk Neked, hogy minket, alkotott és teremtett embert nem a pogányságban neveltél és tartottál mostanáig, hanem azt akartad, hogy a Te ismeretedben, a szent római katolikus egyház ölében legyünk, mint annak tagja és engedelmes fia. Alázatosan kérünk és könyörgünk, méltóztassál abban halálunk órájáig állhatatosan megõrizni. Hálát adunk Neked, seregek gyõzhetetlen Istene és Vezére, hogy a Te igaz megismerésed után, miután megengedted, hogy ifjúságunk éveit leéljük, különbözõ tisztségekkel halmoztál el, és a mi és elõdeink hivatása szerint nem adtál ellenségeinknek és az egész kereszténység esküdt ellenségeinek kezébe, hanem általunk megaláztad õket, neved dicsõségére. Azt is alázatosan kérjük isteni Felségedtõl, igazgasd erõinket és minden cselekedetünket ennek utána is, hogy mindent neved örök dicsõségére tegyünk, és tedd, hogy amíg csak élünk, úgy sáfárkodjunk jótéteményeiddel, hogy ne érdemeljük Tõled méltán a hûtlen sáfárkodás vádját.

  Kegyes és irgalmas Isten, mivelhogy a halandóságunkra és a végsõ dolgokra való emlékezés és emlékezet int, és a mostani nagyon veszedelmes idõ forgandósága figyelmeztet, hogy intézkedjünk családunkról, azért tehát úgy irányíts minket, hogy ne érhessen a vád, hogy mások törvényes jogait sértjük, felebarátainknak ártunk, a Te Isteni Felségedrõl megfeledkezünk. Ezt a mi utolsó akaratunkat is a Te ítéletednek vetjük alá.

Elõször is azt akarjuk, hogy amikor a Te akaratod szerint, Szent Isten, ezt a mi halandóságunkat letesszük, és felcseréljük az örök boldogsággal, minden fölösleges pompa és költség nélkül temessenek el szentilonai[17] temetkezési helyünkön, és a végtisztességet ne halogassák hosszabb ideig, hanem egy hónapon belül mindenképpen tartsák meg, mivelhogy testünk, mint föld, nem kíván mást, mint visszatérni a saját eleméhez.

   A szentilonai konventnek és a pálos atyáknak, hogy rólunk és családunkról imádságaikban megemlékezzenek, halálunk után tíz éven át hagyunk évente száz veder bort, és akarjuk, hogy ez mindenképpen megadassék.

A csáktornyai ferences atyáknak, hogy õk is megemlékezzenek rólunk és családunkról imádságaikban, a halálunk után következõ tíz éven át hagyunk évente húsz veder bort, ugyanannyi mérõ búzát és négy mázsa marhahúst, és akarjuk, hogy ez nekik mindenképpen megadassék.

   Akarjuk azonkívül, hogy örököseinknek a zágrábi és pettaui kapucinus atyákra különösen szorgalmatos gondjuk legyen, akiknek azért, mivel rendtartásuk szerint nekik semmit sem hagyhatunk, évente adjanak alamizsnát, hogy imádkozzanak õk is érettünk és családunkért.

   Ezen elõrebocsátott hagyományozások után mindenekelõtt szeretett feleségünkre, a grófnéra, Löbl Mária Zsófia bárónõre kell gondolnunk, akinek házasságunk megkötésekor Bécsben 1652. április 30-án a mi és más, akkor ott jelenlevõ urak aláírásával és pecsétjével megerõsített szerzõdés erejénél fogva, az ausztriai fõhercegség szokása szerint, huszonötezer forint jegyajándék adására köteleztük magunkat. A házassági szerzõdésbe beleegyezett egyetlen kedves testvérünk, Zrínyi [Péter] gróf úr is, a szerzõdést maga testvér urunk is saját kezûleg aláírta, és pecsétjével megerõsítette. A kötelezettség nagyobb biztonsága okából átadtuk feleségünknek, és nevére írattuk Újudvart három kerülettel, és ugyanezen Újudvar minden más tartozékával együtt, hogy feleségünk és maradékai és utódai, valamint ezek mindkét nembeli összes örökösei bírják. Biztosítván õt ezenfelül arról, hogy ha atyai otthonából valamit magával hozott, és elköltött a mi házunknál, azért ne károsodjék, hanem feleségünknek és maradékainak és utódainak, valamint mindkét nembeli összes leszármazottainak méltányos elégtételt fogunk fizetni a mi vagyonunkból. Feleségünk örökségébõl tizenhatezer forint készpénzt hozott magával házunkhoz, és mi azt különféle szükségletekre elköltöttük. Lelkiismeretünkben kötelezve vagyunk arra, hogy ezt megadjuk és visszafizessük neki. Így kívánja ezt az igazságosság és Magyarország törvényei is megengedik.

   Az Úr Isten az õ titkos és kifürkészhetetlen rendelésébõl egészen a jelen idõkig azt akarta, hogy ne maradjon fiú örökösünk, mégis lehetséges, hogyha isteni hatalmának úgy fog tetszeni, hogy a jövõben fiú örökössel áld meg. Hogyha tehát egy vagy több fiú örökös marad utánunk, minden birtokunk õt (vagy õket, ha többen lesznek) illesse, mint õsi atyai örökség. És ebben az esetben rendeljük, és azt akarjuk, ezt az akaratunkat szentül és sértetlenül tartsák meg, hogy fentemlített kedves feleségünk, mint egy vagy több fiunknak természetes gyámolítója, viselje gondjukat, kormányozza és igazgassa minden birtokunkat, amint eddig is történt és neki legjobban megfelel, ameddig nevünket és címünket viseli, teljes hûséges anyai gonddal és szorgalommal. Valamennyi rendes és rendkívüli jövedelemnek fölöslegét híven õrizze meg a felmerülõ váratlan szükségletekre és a birtokok védelmére, s szigetünk, a Muraköz megõrzésére. A tisztviselõk évi számadásai híven ellenõriztessenek, mert ezekbõl derül ki, mennyi az évi jövedelem fölöslege. És akarjuk, hogy fiaink és leányaink mint kegyes és hûséges szülõanyjukat az isteni parancs szerint is tiszteljék, hogy az Úr Isten hosszú évekkel áldja meg õket, és kényszerítjük õket az iránta való teljes engedelmességre.

   Ha pedig õ más házasságot köt (bár nem gondoljuk, hogy így fog történni, de mégis lehetséges), ebben az esetben akarjuk és rendeljük, hogy fizettessék kedves feleségünknek ötvenezer rhénes [rajnai] forint[18], ha lesz annyi készpénz, és ezen az összegen kívül az ingóságokból a fiúkkal és leányokkal egyenlõen részesedjék; kivéve azonban az összes fegyvereket, mind azokat, amelyek a falakon vannak, mind pedig azokat, amelyek a fegyvertárban. Ugyanígy minden birtokunkból részesedjék, akár örökjogon, akár zálogjogon szereztük és bírtuk azokat.

Ha pedig nem lenne készpénz, nehogy arra kérhessék, hogy anyai szeretetbõl elengedje ennek az összegnek meghatározott idõre való kifizetését, azért elrendeljük, hogy mondott kedves feleségünknek Újudvar, Hlaptina, Ráckanizsa és Medvevár, azoknak a birtokoknak minden tartozékával, meg a zágrábi házzal adassanak át és írattassanak a nevére. Ha azért kedves feleségünknek a fentemlített ötvenezer forint kifizettetik, ezennel tartozik és köteles a neki lekötött birtokokról lemondani, és azokat átengedni fiainknak és leányainknak.

Ami pedig még egészen fiatal leányainkat illeti, tudniillik Mária Katalint és Mária Borbálát, akik most megvannak, és akik még Isten áldásából a jövõben születni fognak, azokat sem akarjuk, hogy igaz jogaikban károsodjanak, és ki legyenek zárva atyai gondviselésünkbõl. Akarjuk tehát, hogy mikor Isten áldásából szeretett feleségünknek (ha életben lesz) mint anyjuknak, és testvérünknek meg a rokonoknak elõzetes tudtával, tisztességes és családunknak megfelelõ házasságra lépnek, mindegyik leányunknak teljes kielégítésül fizettessék húszezer forint birtokaink jövedelmébõl. Így tehát a két most élõnek negyvenezer rhénes forint. Ha pedig nem lenne készpénz, adassék nekik és írassék reájuk birtokainkból teljes kielégítés, azonkívül az ingóságainkból tartsák meg a reájuk jutó részt, amint már elõbb említettük.

   Rendeljük azonfelül, hogy leányaink kedves feleségünk mellett nevelkedjenek még akkor is, ha az új házasságra lépne. Tisztességes neveltetésükre és megfelelõ ellátásukra pedig fordítsanak birtokaink jövedelmébõl mindegyik leányunkra tízéves korig ötszáz-ötszáz, összesen ezer rhénes forintot. Ha pedig leányaink betöltik már a tízéves kort, mivelhogy azután már nagyobb költségekre lesz szükség, adjon ki szükségleteikre anyjuk ezer-ezer, összesen kétezer forintot.

  Ami fiunkat illeti - akár egy lesz, akár több -, ha többször említett kedves feleségünk megmarad özvegységében, amiben bizonyosak is vagyunk, akkor nem kételkedünk, olyan módon fogja nevelni õket, hogy Isten elõtt kedvesek, kegyelmes urainkhoz, Magyarország királyaihoz hívek, ennek a szerencsétlen hazának hasznára, családunknak díszére és dicsõségére, barátainknak pedig vigasztalására lesznek. Ha pedig feleségünk második házasságra lépne, feltétlenül azt akarjuk, és kötelezzük is õt arra, hogy meg ne tagadja az anyai gondoskodást fiaitól - az alább megnevezendõ gyámok tanácsával, akaratával és irányításával -, hanem úgy neveltesse õket, amint a mi szándékunknak, kívánságunknak és akaratunknak megfelel.

   Nem hagyhatjuk említés nélkül a magunk és családunk okleveleinek és kiváltságleveleinek õrzése rendjét és módját, hiszen ezek a legnagyobb kincsek. Azt kívánjuk tehát, a következõ módon õrizzék meg ezeket (ha testvérünknek is így tetszik). Mivelhogy az oklevelek és kiváltságlevelek õrzése az idõsebb testvért illeti, azok itt várunkban, Csáktornyán, mint családunk birtokainak központjában, elég biztos és alkalmatos helyen legyenek elhelyezve, a róluk készítendõ jegyzék szerint. Ezt a helyet mind szeretett feleségünk, mind pedig testvérünk pecsételje le, mindkét fél biztosítsa a szükséges zárakkal, úgy tudniillik, hogy egyik fél se mehessen be arra a helyre a másiknak tudta és - lehetõleg - jelenléte nélkül. Hanem ha valamilyen oklevelekre szükség lesz, mindkét félnek vagy meghatalmazottjaiknak jelenlétében emeljék ki az okleveleket, mindkét fél jegyezze fel az évet, napot, hónapot, mikor ezen iratokat kivették a többiek közül, hogy használat után ismét helyükre lehessen õket tenni. Nem a testvérünk vagy örökösei iránti bizalmatlanságból rendelkezünk így, hanem az oklevelek és kiváltságlevelek nagyobb biztonsága kedvéért.

   Ha pedig (amitõl a magasságos Isten óvjon) minden fi örököstõl megfosztva halnánk meg, abban az esetben fent említett leányainkat illetõleg más eljárást kell követni. Öröklött birtokainkat ugyanis, tehát Csáktornyát az egész Muraközzel, ha van fi örökös, annak rovására nem hagyhatjuk atyai örökségként leányainkra, mégsem lehet leányainkat sem számtalan fáradozásunk és költségünk gyümölcsétõl megfosztani, Egészen bizonyos ugyanis, hogy miután tanulmányaink és utazásaink befejeztével birtokainkat átvettük, azokat szeretett atyánk-urunk, Zrínyi György és atyánkfia, Zrínyi Miklós elzálogosításai folytán akkora zûrzavarban találtuk, hogy õsi birtokainkból reánk, törvényes örökösre birtokainknak csak csekély része maradt, és ha azokat a különbözõ elzálogosítások által elidegenített birtokokat nagy fáradsággal és költséggel nem csatoltuk volna vissza birtokaink központjához, alig tarthattuk volna fönn magunkat. Ha ezeket a költségeket összeadnánk, nem csekély összeget, hanem sok ezer forintot tennének ki.

   Ezenfelül jól tudja az egész ország, hogyan építettük újjá alapjaiból ezt a mi romladozó várunkat, Csáktornyát, mind a házakat és lakóhelyeket, mind pedig a várfalakat, kertet, valamint Újudvart és néhány majorságot is, semmi munkát és fáradságot és súlyos költségeket sem kímélve. Ezeknek az épületeknek az értéke sok ezer forintot tesz ki, amint a fegyvertár is, ágyúkkal, hadi gépekkel, eszközökkel és felszerelésekkel együtt, hasonlóképpen sok ezer forintra becsülhetõ összeget ér.

   Azonkívül, a haza bevett szokása szerint a hajadon leányokat házasságuk idejéig úgy tekintik, mint a fiúkat az õsi-atyai birtokokban. Jelenleg is példa erre néhai gimesi Forgách Zsigmond gróf leánya, aki hajadonként bírja atyai birtokait élete végéig. Az õsi-atyai birtokokból az ország törvényei szerint járó leánynegyedüktõl[19] semmiképpen ne lehessen megfosztani õket.

   Végül és utoljára: Zrínyi-Újvárunkat és erõsségünket puszta helyen, nagy munkával és a magunk verejtékével is, fáradozásokkal és megszámlálhatatlan költséggel alapjaiból építettük fel. Ez a hely olyan fontos, hogy nélküle Muraköz szigetünk biztonságban nem maradhat meg. Ha tehát az a vár és erõsség a maga mivoltában megõrizhetõ, és szándékunknak megfelelõen még jobban tökéletesíthetõ, hogy még biztonságosabban meg lehessen õrizni, elszakíthatatlanul muraközi birtokunkhoz csatoljuk. Errõl, mivel saját erõnkbõl és fáradozásunkkal és verejtékünkkel szereztük, szabadon rendelkezhetünk, és azért ezt a várat és erõsséget szeretett feleségünkre és leányainkra hagyhatjuk. A többi birtokokkal együtt, amelyeket magunk szereztünk, tudniillik: Tvadorc (Vas megye), Safarszkovesz vagy Ráckanizsa, tartozékaival együtt, Hlapsina, tartozékaival együtt, Széchy-sziget, tartozékaival együtt (Zala és Vas megye) - hacsak mindezen birtokokról vagy egy részükrõl másként nem intézkednénk, amire fenntartjuk a jogunkat - arra hagyhatnánk ezeket, akire akarjuk, mégis ugyanazon birtokaink alkalmasabb igazgatása és muraközi helyzetünk megõrzése céljából Csáktornyához, mint birtokaink és így Muraköz szigetünk központjához csatoljuk és hagyományozzuk, hogy ugyanazzal a joggal bírják, amellyel mi szereztük.

   Amiért is az elõrebocsátottak alapos megfontolásával rendeljük, meghagyjuk és akarjuk, hogy többször említett testvérünk, az õ fiai, vagy törvényes örökösei és utódai összes õsi-atyai birtokainkat, amelyek az osztozkodás során és a testvérünkkel kötött szerzõdés alapján nekünk jutottak, és amelyeket idegen kézbõl visszacsatoltunk a Muraköz szigetünkben levõ többi birtoktestünkhöz, semmi módon ne merészelje, és ne tudja elvenni vagy elfoglalni. Mivelhogy nem lehetséges, hogy szeretett feleségünk (ha, mint elõrebocsátottuk, második házasságot kötne) és leányaink hajlék nélkül maradjanak, testvérünk, annak fia, vagy örökösei és utódai kötelesek az összes muraközi birtokoknak - mint már megállapítottuk és a várnak visszaadatása és átvétele elõtt Ozaly várát, összes tartozékaival és a tengerparti, s a bosakovi birtokokkal, azok összes tartozékaival együtt átengedni neki, hogy legyen tisztes állapotának megfelelõ, családunkhoz, leányaink neveléséhez és kiházasításához illõ tisztességes és szükséges szállása. Ugyanazon birtokokkal együtt a következõ birtokokat is kedves feleségünkre hagyjuk: Kuzminc, Rakovaccal és Verboveccel együtt (Körös megyében), Bosiako, Medvevára, Sesztina összes tartozékaival és a Zágráb városában és megyében levõ házzal együtt.

   Ha Isten áldásával és hûséges anyai gonddal felneveltetnek, és férjhez mennek leányaink, mint fentebb említettük, tartozik említett testvérünk, az õ fia és örökösei, meg törvényes utódai minden egyes leányunknak külön-külön és egyenként negyvenezer, így tehát a jelenleg élõ kettõnek nyolcvanezer rhénes forintot fizetni. Ha ezt megkapták és magukkal vitték a birtokokon bárhol található minden ingóságukat, feleségünk és kedves leányai kötelesek legyenek a fent említett ozalyi és tengermelléki birtokokat minden huzavona nélkül visszaadni és átengedni, mivelhogy nem az a szándékunk, hogy a birtokok ilyen birtoklása által azokat, ha van élõ fiú örökös, a nõi nemre igyekezzünk átruházni. Szeretett feleségünk leányaink férjhez adása után Kuzminc, Rakovac, Verbovec, Bosiako, Medvevára, Sesztina birtokokban és a Zágráb városában levõ házban - melyekrõl úgy rendeltük, hogy élete végéig õ birtokolja -, azok jövedelmébõl hátralevõ napjait kényelmesen leélheti, kegyességben és buzgó áhítatban.

Ha pedig szigeti birtokaink átvételének ez a fent leírt módja nem tetszenék testvérünknek, fiának, törvényes örököseinek és utódainak, akkor abban az esetben szeretett feleségünk és említett leányaink, meg azok is, akik Isten áldásából a jövõben születnek majd, birtokolják addig összes muraközi birtokunkat, tartozékaikkal és Csáktornya várával együtt, amíg azok, akiknek ez érdekük, fenti rendelkezésünknek minden részletében eleget nem tesznek. Ha ez megtörtént, és ingóságaikat (de az összes fegyverek kivételével) magukkal vitték, akkor birtokaikat és Csáktornya várát testvérünk, az õ fia, és törvényes örökösei és utódai magukhoz vehetik, sõt tartoznak is magukhoz venni.

   Ha pedig fiaink nem maradnának és szeretett feleségünk második házasságra lépne, leányainkat mindenesetre õ nevelje, és ha élnek - mint fentebb említettük -, adja férjhez õket; és ha feleségünk a neki hagyott és rendelt ötvenezer forintot megkapta, az õ és leányaink nevére írt birtokokat a gyám urak által kirendelendõ hû tisztviselõink leányaink számára kezeljék. Azok jövedelmébõl adassék évente leányainknak tízéves korukig fejenként ötszáz-ötszáz, azután pedig férjhezmenetelükig mindegyiküknek ezer-ezer rhénes forint. Férjhezmenetelük után pedig, ha a leányainknak rendelt nyolcvanezer rhénes forint kifizettetett, tartoznak õk, mint fentebb mondottuk, az ozalyi birtokokat a tengermellékiekkel együtt visszaadni. Kuzminc, Rakovac, Verbovec, Bosiako, Medvevára birtokokat pedig Sesztinával és a zágrábi házzal együtt, mint olyanokat, amelyeket mi szereztünk és cseréltünk, maguk a leányaink osszák meg egymás közt, mint atyai örökséget, melyet õk és mindkét nembeli összes örököseik egyenlõ jogon birtokoljanak[20].

   Ha pedig testvérünk, az õ fia és törvényes örökösei nem fizetnék ki az általunk rendelt ötvenezer rhénes forintot feleségünknek, írassanak az õ nevére a fent említett Kuzminc, Rakovac, Verbovec, Bosiako, Medvevár birtokok Sesztinával és a zágrábi házzal együtt, hogy birtokolja azokat a rendelt összeg kifizetéséig. Ha pedig ezeket a feleségünk nevére írt birtokokat testvérünk, az õ fia vagy törvényes örökösei leányaink kiházasításának idejéig az összeg letétele által ki nem váltanák feleségünk vagy az õ utódai és örökösei kezébõl, bírják ezek az ozalyi uradalmat Perlivel és tartozékaival, meg a tengerparti birtokokkal együtt, és ne legyenek kötelesek lemondani azok birtokáról. Ha pedig a kedves feleségünkre írt birtokok kiváltatnának, köteles legyen az ozalyi uradalomról és a tengermel1ékrõl azonnal lemondani, mint atyai örökségrõl, amely leányainknak birtoklásra adatott át. Ha pedig az történnék - ilyen az ember sorsa -, hogy testvérünk is, mi is meg lennénk fosztva a fi örököstõl (amitõl kegyesen mentsen meg az Isten), akkor és abban az esetben az ozaly uradalmat, tartozékaival és a tengerparti birtokokkal együtt (minthogy azok a jószágok családunk nõi nemét illetik[21]) az életben levõ leányok, mind a mieink, mind testvérünk leányai - közt egyenlõ arányban kell fölosztani, és õk és örököseik mint azoknak a birtokoknak törvényes tulajdonosai, egyenlõ joggal bírják, kormányozzák és védjék azokat.

   Ha pedig az történnék, hogy leányaink (akiken az Isten könyörüljön és tartsa meg õket hosszú élettel) hajadonként halnának meg, akkor és abban az esetben a fent leírt módon reájuk hagyott birtok és pénzösszeg egyszerûen és minden levonás nélkül szálljon testvérünkre, annak fiára, örököseire és utódaira. Így következik ez a kölcsönös örökösödés jogából és nem akarjuk, hogy bármi okból ezzel ellentétesen cselekedjenek.

   Egyébként úgy gondoljuk, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy köztünk és többször említett testvérünk közt némi, bár vitatható követelésekkel kapcsolatban bizonyos szerzõdés köttetett, amelynek erejénél fogva a Széchy család összes birtokaiból minket illetõ anyai részt (néhai Széchy Tamás úr, a mi nagyatyánk többi leányainak birtokrészeire vonatkozólag határozott szerzõdést kötöttünk), és a monyorókereki birtokokban az Erdõdy családdal szemben való követelést bírói úton kell megszerezni, valamint sürgetni kell az Õfelsége részérõl járó tartozás kifizetését. És bár a felsõlendvai és muraszombati birtokokra vonatkozólag a bírói ítélet az érdekelt felek egyenlõ részesedését állapította meg, mégis a mi atyánkfiai azon jószágok végrehajtásával erõszak alkalmazásával szembeszálltak. Ha ennek az elûzésnek nem is adatott volna hely, mégis azoknak a birtokoknak a felosztása bizonyos tekintetekbõl még akkor is elhalasztódott volna. De reméljük, hogy egyszer gyõz az igazság.

   Ha tehát az egyik, a másik, vagy a harmadik, vagy mind a három fent említett jogos követelésünket még életünkben megnyernénk, vagy halálunk után szeretett feleségünk, vagy leányaink, vagy férjhezmenetelük után férjeik nyernék meg, azok a fenti módon megszerzendõ és elnyerendõ követelések egyenlõen osztassanak fel leányaink között, és úgy birtokolják azokat. Ezek a megnyert és megszerzett követelések a köztünk kötött szerzõdés értelmében mindkét nemben való magszakadásunk esetén többször nevezett testvérünkre, az õ fiaira és leányaira, valamint azok örököseire és mindkét nembeli utódaikra szálljanak.

   Ha pedig õk halnának ki mind a két nemben (amitõl Isten mentsen!), a Széchy birtokok ezen családra, a többi ozalyi birtokok pedig a tersatói Frangepán és a Batthyány grófokra szálljanak mint atyánkfiaira, ha élnek, és azok életben maradó örököseire. Ha leányaink meghalnának, amitõl az Isten óvjon, szeretett feleségünk pedig özvegységében megmarad, és fönt említett követeléseinkbõl valamit vagy mindent megnyerne, szabad lesz neki az élete tartalmára rendelt említett birtokokat, ha neki úgy alkalmasabb, testvérünkkel, annak fiával vagy törvényes örököseivel elcserélni, de úgy, hogy minõségben, mennyiségben és termékenységben, ha nem is lesznek jobbak, de mégis hasonlók adassanak neki. Ennek teljesítésére kötelezzük testvérünket, az õ fiát és törvényes örököseit, különösen, ha feleségünk így fogja kívánni.

   Ami az összes többi, halálunk után fennmaradó ingóságainkat illeti, amelyekrõl együtt és külön-külön is szabad rendelkezést enged az ország törvénye, azokat mind (kivéve összes fegyvereinket, az ágyúkat és a fegyvertárat) sokszor említett feleségünknek és leányainknak adjuk, hagyjuk és juttatjuk, kötelezvén õket, valamint testvérünket is mint törvényes utódunkat, hogy valamennyi birtokunkból és azok jövedelmeibõl összes fent említett hagyományozásainkat fizessék ki.

   Végtisztességünket különleges pompa nélkül, mégis illendõképpen végezzék, egy hónapon belül, mint fentebb is említettük. Ha valami jogos adósság derülne ki, fizessék ki, és elégítsék ki hûséges udvari embereinket hátralékaik tekintetében.

   Ami még fennmarad, annyi és akkora egyenlõ részre osszák, ahány leányunk lesz életben, és így birtokolják azokat a jószágokat.

Ha pedig egyikük vagy másikuk meghalna, az életben maradóra háramoljék a meghaltnak vagy meghaltaknak része szerzett vagy cserélt birtokainkból, nehogy szerzeményünk valaki másra háramoljék, aki nem a mi vérünk, és így kölcsönösen teljesüljön a családunkon belüli utódlás.

   Szeretett feleségünk teljesen szabadon rendelkezhessék az ötvenezer rhénes forintról, és ha leányaink férjhezmenetelük elõtt meghalnának, minthogy a meghalt férj ingóságai az ország törvényei szerint az özvegyet illetik és reá szállnak, így szeretett feleségünk szabadon rendelkezzék az ötvenezer forinton felül minden jószágunkról és ingóságunkról. És mivel többször említett feleségünknek, ha leányai hajadonként távoznának az élõk sorából, aligha lesznek örökösei, azért ha testvérünk, az õ fia és örökösei méltóképpen fognak szolgálni neki, és kedvesek lesznek iránta, jogában lesz az általunk neki hagyott javakat halálakor nekik adni és reájuk hagyni. Erre ugyan nem köteles, de ha méltónak mutatkoznak rá, nem fog megártani nekik.

   A fent leírt módon megtörténvén végsõ intézkedésünk, alázatosan kérjük õfelségét mint legkegyelmesebb urunkat, hogy tekintetbe véve hû szolgálatainkat, atyai kegyességébõl is, amellyel különösképpen a nõi nem iránt viseltetik, méltóztassék kedves feleségünket és hasonlóképpen leányainkat és fiunkat, vagy fiainkat ha maradnának utánunk, kegyesen védeni és pártfogolni. Gyámokul pedig és ezen végakaratunknak és végrendeletünknek végrehajtóiul, mint õszinte barátainkat kijelöljük és rendeljük többször említett testvérünket, Zrínyi Péter grófot, valamint Johann Weikchardtot, a sziléziai Münstemberg hercegét, Auerspergh szent római birodalmi herceget, Gottsche és Walles grófját, Schön-Schiessenberg urát, arany gyapjas lovagot, az említett legszentebb felség titkos tanácsosát, fõkamarását, Krajna és Szlavónia hercegségek örökös marsallját és kamarását, akinek õszinteségében nagy a bizalmunk. Õrá, mint rokonunkra bízzuk szeretett feleségünk és örököseink védelmét. Valamint tisztelendõ erdõdi Pálffy Tamás egri, és kissennyei Sennyey István veszprémi püspököt, és tekintetes és nagyságos zichiújfalusi Zichy Istvánt, a magyar kamara prefektusát; mindhárman Õfelsége tanácsosai. Semmiképpen nem kételkedhetünk a mieink és mi magunk iránti õszinte szeretetükben. Krisztus Urunk sebeire kérjük õket és könyörgünk nekik, hogy úgy legyenek kedves feleségünknek, leányainknak és örököseinknek minden módon segítségükre, úgy védelmezzék õket, mint ahogyan magukat és saját örököseiket és utódaikat. Legyenek kötelesek ezt a mi végrendelkezésünket sértetlenül megtartani, és minden részében végrehajtatni. Az Úr Isten majd bõségesen megjutalmazza õket utódaikban.

Kelt Csáktornya várunkban, 1662. április 6-án.

Comes Nicolaus a Zrin

[Csapodi Csaba fordítása latinból]

Hiteles másolat lelõhelye: Magyar Országos Levéltár: Liber Regius 13. kötet, 284 skk.

Magyar Országos Levéltár: Az Esterházy-család hercegi ágának levéltára: Repositorum P (108), Rep. 50. Végrendeletek, hagyatéki leltárak (1586-1789). 320. cs. Fasc. B. No. 1-55.;

Magyar Országos Levéltár: Törzsanyagok 105. csomó 1666. év. Az irat eredetileg Széchényi Ferenc tulajdonában volt, akitõl elõször a Magyar Nemzeti Múzeum Levéltárába, majd onnan a Magyar Országos Levéltárba került.

Közölve: Irodalomtörténeti Közlemények, 1954. LVIII. évfolyam 1. szám. (Közli: Csapodi Csaba); Zrínyi Miklós válogatott levelei. Szerk.: Bene Gábor és Hausner Gábor. Régi Magyar Könyvtár Források 6. (Balassi Kiadó, Bp., 1997. 182-193. old.)[22]

Liszt Ferenc

   Liszt Ferenc a XIX. sz. zenemûvészetének egyik vezéralakja zeneszerzõ és zongoramûvész, a Sopron megyei Doborjánban [Raiding] született 1811. október 22-én. Szülei Liszt Ádám, gazdasági tisztviselõ volt az Esterházy herceg birtokán, anyja, Anna Maria Lager, egy osztrák kisiparos leánya volt. Nyolc éves korában lépett fel elõször Sopronban és Pozsonyban. 1821-ben Bécsben C. Czernynél és Salierinél tanult. Bécsi hangversenyein nagy sikereket aratott. 1823-ban atyjával Franciaországba utazott, hogy a párizsi Conservatoire-on tökéletesítse tudását, mely terve azonban meghiúsult. F. Paertõl, majd A. Reichától zeneszerzést tanult, s kapcsolatba került a párizsi szellemi élet számos jelentékeny alakjával (például: Chopin, Berlioz, Paganini, Lamartine Heine, George Sand, Delacroix). Hangversenyútjai során Franciaországon kívül eljutott Londonba és Svájcba is. Viharos szerelmi életében jelentõs szerepet játszott Marie de Flavigny, akivel 1835 tavaszán Bázelben, majd Genfben telepedett le. Kapcsolatukból három gyermek született. Ugyanez évben a genfi konzervatórium tanára lett. Az 1840-es években már Európa-szerte ismert zongoramûvész. Párizsi, bécsi, római stb. koncertek után 1840-ben Pesten hangversenyezett, ahol elõször mutatkozott be, mint karmester. 1840-tõl 1847-ig Európa minden szinte országában koncertezett. Párizsban ismerkedett meg R. Wagnerrel. Schumannal, Glinkával és Erkellel is mûvészi kapcsolatba került. 1842-ben Berlinben ünnepelték, 1846 áprilisában nagyobb magyar városokban lépett fel. 1847-tõl Ukrajnába, Déloroszoroszágba és Törökországba is eljutott. Kijevben ismerte meg a lengyel származású Karolyne Ivanovskát, aki elhagyva férjét, kislányával együtt követte a zeneszerzõt Weimarba. Liszt Ferenc Weimarban 1848-61-ben a hercegi udvar karnagya lett. Ekkor köt életre szóló barátságot R. Wagnerrel. 1858-ban leköszönt karmesteri állásáról, és 1861-ben elhagyta Weimart. Rómába ment, ahol az 1860-as éveket töltötte. 1867-ben koronázási miséjének bemutatója ismét Pestre hozta. Ezt követõen évrõl évre hazalátogatott, Pesten koncerteket adott, mint karmester. 1875-ben reáruházták a budapesti Zeneakadémia elnöki tisztét. Élete utolsó szakaszának súlypontjai Weimar, Pest és Róma voltak Egyik utazásán meghûlt, s tüdõgyulladás vetett véget életének. Bayreuth-ban érte a halál (Németország) 1886. július 31-én.

  Végrendeletét halála elõtt 26 évvel készítette. Ekkor mindössze csak 49 éves volt. Fia, Dániel korai halála, és az ellene irányuló folyamatos támadások megviselték a teljesen magára maradt zeneszerzõt. Nem véletlen, hogy viszonylag korán érezte szükségét annak, hogy végakaratát kinyilvánítsa. Liszt Ferenc 1860. szeptember 14-én kelt francia nyelvû testamentumát, Sayn-Wittgenstein hercegnõ személyes iratai között találták meg.

A világhírû zeneszerzõ még párizsi útja elõtt, 1861. április 21-én végrendeletének egy példányát a weimari városi jegyzõnél helyezte letétbe. De hónapokkal késõbb visszavonta a jegyzõségrõl, mivel szándékában állt egy második végrendelet készítése. A zeneszerzõ végrendelete elkészítése után tizenegy hónappal egy pótvégrendeletet készített, melyben Caroline von Sayn-Wittgenstein hercegnõt bízza meg általános örökösévé. A hercegnõ, 1861. október 23-án hasonlóan járt el.

I. (1855/1860)

Az én végakaratom[23]

(1860)

Weimar, 1860. szeptember 14.

Szeptember 14-én írom ezt, amikor az Egyház a Szent Kereszt felmagasztalását ünnepli. Az ünnep neve azt az izzó és titokzatos érzést is elmondja, amely mintegy szent stigmaként fúrta át egész életemet.

Igen, „a megfeszített Jézus Krisztus”, „a Kereszt õrülete és felmagasztalása”, ez volt az én igazi hivatásom...

Ezt a szívem legmélyén megéreztem, 17 éves koromban, amikor könnyekkel és könyörögve kértem, hogy engedjenek belépnem a párizsi papi szemináriumba, és reméltem, hogy megadatik nekem a Szentek életét élhetni, és talán a mártírok halálával halhatni. Nem így történt, sajna!

- Ám, mindazon számos hibán és tévedésen keresztül, melyet elkövettem, s melyekért õszinte bûnbánatot és töredelmet érzek, a kereszt isteni fénye sosem vonatott meg tõlem egészen. Sõt, Glóriájával olykor elöntötte egész lelkemet! Ezért hálát adok az Istennek, és a kereszthez, a megváltásunkhoz, legfõbb üdvösségünkhöz ragaszkodó lélekkel fogok meghalni, és hogy hitemrõl tanúságot tegyek, halálom elõtt az apostoli és római katolikus Egyház szentségét magamhoz venni, és ezáltal minden bûnöm alóli feloldozást és megbocsátást megkapni óhajtom.

Ámen!

  Ami jót tettem és gondoltam tizenkét év óta, azt annak köszönhetem, akit oly hõn vágytam a hitves édes nevén szólítani - amivel mindeddig oly makacsul szembeszállt az emberi rosszindulat és a legnyomorultabb akadékoskodás, Jeanne-Elisabeth-Carolyne-nak, Wittgenstein hercegné, született Iwanowskának. Nevét nem tudom kifejezhetetlen remegés nélkül leírni. Minden örömöm tõle származik, minden szenvedésem õhozzá igyekszik, hogy elcsituljon. Nemcsak teljesen és lankadatlanul társult és azonosult az életemmel, a munkámmal, a gondjaimmal, a pályafutásommal, segítve tanácsaival, támogatva bátorításával, újjáélesztve lelkesedésével, a gondoskodás és elõrelátás, a bölcs és szelíd szavak, okos és kitartó erõfeszítések elképzelhetetlen bõkezûségével; ennél többet tett, gyakran önmagát is feladta, lemondott arról, ami természetének jogos követelése, csak azért, hogy az én terhemet jobban viselhesse, melyet egyetlen gazdagságának és fényûzésének tekintett!

   Gondolatban térdre ereszkedem elõtte, hogy megáldjam, és hálát adjak neki, mint védõangyalomnak és Istennél közbenjárómnak; õelõtte, aki dicsõségem és becsületem, bûnbocsánatom és felmentésem, lelkem nõvére és menyasszonya! - Végtelen lángész birtokában szeretnék lenni, hogy e fenséges lelket fenséges hangzatokkal énekeljem meg! De sajna! alig vagyok képes néhány tétova szót rebegni, melyet elhord a szél. Ha mégis megmaradna valami zenei munkámból (melyet tíz év óta mindent felülmúló szenvedéllyel igyekeztem végezni), ezek legyenek azok az oldalak, amelyekben Carolyne-nak a legnagyobb része van, szívének inspirációja révén!

- Könyörgök neki, hogy bocsássa meg mûvészi alkotásaim szomorú elégtelenségét, valamint az oly sok hiányossággal és esztelenséggel elegy jó szándékaim még elszomorítóbb elégtelenségét. Ó tudja, hogy életem legszívszorítóbb szenvedése, hogy nem érzem magam elég méltónak Hozzá, s hogy nem tudtam fölemelkedni, hogy szilárdan megmaradjak abban a szent és tiszta régióban, amely az õ szellemének és erényének lakóhelye. Ha még egy ideig továbbra is ezen a földön lakozom, megfogadom, hogy igyekezni fogok jobbá válni, csökkenteni és jóvátenni gyarlóságaimat, nagyobb erkölcsi egyensúlyra szert tenni, és semmit el nem mulasztani azért, hogy jó példát adó hírnevet hagyjak magam után.

   Uram, könyörülj énrajtam, kegyelmezz énnékem, és kegyelmed és áldásod legyen Vele most és mindörökké!

   Mint ahogyan Carolyne-nak köszönhetem azt a csekély jót, ami bennem van, neki köszönhetem azon kevéssé tekintélyes anyagi javakat is, amelyek tulajdonomban vannak - egyszóval a keveset, ami vagyok, és a nagyon keveset, amim van. Õ az, aki vállalta a hagyatékomat kitevõ vagyon megõrzését, növelését és rendszeres kihelyezését, amely vagyon hozzávetõlegesen 220 ezer frankot (Kétszázhúszezer frankot) tesz ki, melynek kötvényei Párizsban vannak elhelyezve Rothschildnál, valamint egy kis összeg erejéig (melyet még apám fektetett be Esterházy hercegnél), unokatestvéremnél, Dr. Liszt Eduard államügyésznél Bécsben.

   Kérem Carolyne-t, ügyeljen arra, hogy ez az örökség, melyet hagyok, a lehetõ legegyszerûbben, azonos részben osztassék föl két leányom, Liszt Blandine és Cosima között, az elsõ M. Emile Ollivier - Párizs városának képviselõje a törvényhozásban és ügyvéd - hitvese; a második (Cosima) Hans Guido de Bülow báró hitvese Berlinben.

  Magától értetõdik, hogy a szerény járadékot, melyet drága anyám, Madame Liszt Anna Párizsban évek óta kézhez kap a vagyonom kamataiból, teljes egészében meg kell õrizni a számára. Halála után ez az összeg is megoszlik (egyenlõ részben) két leányom között, akik törvényes örököseim.

  A becsületes és jámbor érzések jó és szelíd harmóniája, mely mindig megvolt anyám és gyermekeim között, nagy vigasztalás számomra. Isten tartsa meg õket változatlan egységben halálom után!

  Tisztelettel és gyengédséggel köszönöm anyámnak a jóság és szeretet folytonos tanújeleit.

Fiatalkoromban azt mondták rólam, jó fiú vagyok; ebben bizonyosan semmi érdemem nincsen, hiszen hogyan is lehetne nem jó fia lenni egy ilyen példásan odaadó anyának! - Ha elõbb halok meg, áldása követ majd a sírba.

  Megáldom két leányomat, Blandine-t és Cosimát, és túláradva köszönöm meg nekik az édes örömöket és megelégedést, amelyet nemes szívükkel és egyenes értelmükkel okoztak nekem. Haladjanak Isten útján, és elválaszthatatlanul tartsanak ki Jézus Krisztus keresztje mellett, anélkül, hogy a világtól, annak hiúságától és szenvedélyeitõl kérnék azt, amit azok nem tudnak megadni!

  Méltók arra, hogy a Jó iránti szenvedélyt magukba fogadják és gyakorolják; azt kívánom tõlük, hogy gyümölcsöztessék az erkölcsi örökséget, melyet átadok nekik, a magas törekvésekét, a hamis és gonosz megvetéséét - az egyszerû önfeláldozásokét és egyszerû jótéteményekét.

  Felszólítom õket, hogy tiszteljék emlékemet különösen szeretetteljes, tisztelettudó, hálás és gyermeki jámborsággal teli érzéseikkel Carolyne Wittgenstein hercegné iránt, aki annyi éven át, a leggyötrelmesebb, legnehezebb körülmények között, valóban mindig a szívem szerint való anya volt számukra gondolattal, szóval és cselekedettel.

  Ez a felszólítás fölöslegesnek kell hogy tûnjék, mert Blandine és Cosima bizonyára szükségét érzik majd, hogy minden módon igazságos és megfelelõ érzéseket tanúsítsanak az iránt, aki korlátlan áldozatkészséggel és önfeláldozással volt irányomban.

  Cosima szerény emlékmûvet szándékozik állíttatni fiam, Daniel sírján, aki a berlini katolikus temetõben van eltemetve. Azt kérem tõle, hogy egyezzen meg Carolyne-nal ezen emlékmû kivitelezésében, melyet talán M. Dondorff (Rietschel tanítványa) mintázna meg - miután már készített egy plakettet Danielrõl -, s melynek kevéssé hivalkodónak kell lennie, minthogy drága gyermekem szép tulajdonságai közül hiányzott az élet lenyomata.

  Unokatestvéremnek, Eduard Lisztnek (Dr und k.k. Landesgerichts-Rath in Wien) joga van arra, hogy itt biztosítsam buzgó és hálás szeretetemrõl és megköszönjem hûséges és kitartó barátságát. Érdemeivel, alkalmasságával és jellemével becsületet hozott arra a névre, melyet viselek, és kérem Istent, adja áldását reá, valamint feleségére és gyermekeire.

Van a kortárs mûvészetben egy név, mely máris dicsõséges, és egyre inkább az lesz - Richard Wagneré.

  Zsenije fáklya volt számomra; követtem - s a Wagner iránti barátságom a nemes szenvedély minden tulajdonságát megõrizte. Egy bizonyos idõszakban (mintegy tíz évvel ezelõtt) egy új

korszakot álmodtam Weimar számára, Carl Augustéhoz hasonlíthatót, melynek Wagner és én lettünk volna a vezetõ szellemei, mint egykor Goethe és Schiller voltak. Bizonyos helyi viszonyok kicsinyessége, hogy ne mondjam, gonoszsága, mindenféle külsõ és itteni féltékenység és alkalmatlanság megakadályozták, hogy ez az álom valóra váljon, melynek dicsõsége a mostani Nagyhercegre szállt volna. Mindazonáltal megmaradok ugyanebben az érzésben, megõrizve ugyanezt a meggyõzõdést, melyet oly könnyû lett volna mindenki számára kézzelfoghatóvá tenni!... s kérem Carolyne-t, ennek megfelelni szíveskedjék azáltal, hogy folytatja szeretetteljes kapcsolatainkat Wagnerrel halálom után. Ki érthetné meg nála jobban a fenséges ösztönzést, melyet Wagner oly határozott erõvel adott a mûvészetnek, és a szeretet és a Költészet iránti isteni érzését?

A néhány tárgyra vonatkozóan, melyek az én tulajdonaim és az Altenburgban vannak (csekély számban, mert az Altenburg teljes bútorzata, a könyvtár, a könyvek és kották, a festmények és mûtárgyak Carolyne Wittgenstein hercegné tulajdonai), kérem Carolyne-t, hogy õrizze meg õket az emlékezetemre, amíg él, különösképpen az alább következõket:

1. (a) A kis gyémántos pecsét a spanyol jelszóval: „Pundonoroso” [„Méltó a tiszteletre”].

(b) Egy platina tintatartó, nagy talizmánnal.

(c) Egy tömör arany karmesteri pálca, smaragdokkal és gyöngyökkel.

(d) Egy tömör aranyrúd, amelyre Midász király tanulságos története van vésve.

Ezt a négy tárgyat Carolyne adta nekem 1848-as németországi utazása elõtt.

2. (a) Egy díszkard Pestrõl (ajándékozva 1840 januárjában).

(b) Egy arany babérkoszorú (ajándékozva Temesvárott, 1846-ban).

(c) Az elefántcsont kötésû kis imakönyv, melyet Scytowski [sic] bíborostól, Esztergom érsekétõl és Magyarország prímásától kaptam, nevével aláírva. A misém elsõ elõadásán, Esztergomban adta nekem.

(d) Egy kis aranyserleg, Batthyani, Karoly, Szécheny [sic] grófnõk, Odescalchi hercegnõ stb. stb. nevével gravírozva (1840-ben, pozsonyi tartózkodásom idején adták nekem).

(e) Egy ezüstkehely Varsóból, melyet 1843-ban ajándékoztak nekem.

3. (a) Tömör ezüst kottatartó Beethoven, Weber és Schubert mellszobrával, alul egy sereg név beírva.

(b) Porosz mûvészeti és tudományos emlékérem, melyhez Õfelsége Poroszország királya, IV. Frigyes Vilmos (akire nagy hálával emlékezem) kegyesen rendelt egy kis keretet számomra.

(c) Egy arany plakett az arcképemmel és egy hízelgõ felirattal németül, amelyet Meyerbeer, Mendelssohn és az egyetem rektora adott át nekem (egy banketten, melyet a tiszteletemre rendeztek 1842-ben, Berlinben).

(d) Egy érme a képmásommal, melyet Bécsben vertek 1846-ban (adományozásból, mely iránt M. de Prokosch báró, jelenleg Ausztria internunciusa Konstantinápolyban, különös érdeklõdést tanúsított), egy szép latin felirattal.

(e) A három Mozart-érme (arany, ezüst és bronz), amelyet Bécs Polgármestere, M. de Seiler adott át nekem a Mozart-fesztivál alkalmából, amelyet vezényeltem.

4. (a) Nagy Frigyes egy fuvolakoncertjének eredeti kézirata (lila bársonydobozban), amelyet Õ Királyi Fensége, Auguszta porosz hercegné, született szász-weimari hercegnõ adott nekem.

(b) A bársony Mappe, Goethe egy eredeti kéziratával, melyet a Nagyhercegtõl kaptam.

(c) Preller festménye a Szirénekrõl - Ö Királyi Fensége, Sophie szász-weimari uralkodó Nagyhercegné kegyes ajándéka.

5. A Beethoven halálos ágyán készített eredeti halotti maszk, és a Broadwood zongora, amely Beethovené volt. Az elõbbit egy nagy tehetségû festõ, M. Danhauser adta nekem (Bécsben), a másodikat néhai (idõsb) M. Spina, Bécsben.

6. Wagner saját kezû partitúra kézirata a Lohengrinbõl és A bolygó hollandiból, valamint a Tannhäuser aláírással ellátott partitúrája, amely ugyanabban a dobozban található. Wagner ajándéka.

7. A két órám: az egyik IX. Pius arcképével, melyet Carolyne adott nekem 1848-ban Bécsben; a másik (bevésett címeremmel), mely leányától való, Konstantin Hohenlohe-Schillingsfürst hercegnétõl (sz. Marie Wittgenstein hercegnõ), Bécsbõl.

  Kérem Carolyne-t, hogy a fent említett tárgyakat szíveskedjék magánál tartani haláláig. Ha leánya, Hohenlohe hercegné egyet vagy kettõt hajlandó elfogadni belõlük, egyik kívánságomat teljesítené, mert azt óhajtanám, hogy valami mindig emlékeztesse õt az Altenburgban töltött éveire!

   Amikor késõbb Carolyne is követ engem, kérem, hogy ezen tárgyak hagyatékát ossza fel tetszése szerint két leányom, Blandine és Cosima között. Arra is kérem, hogy azonnal küldje el Cosimának Steinle rajzát, amely védõszentemet, Paulai Szent Ferencet ábrázolja a tenger háborgó hullámain állva, köpenye lábai alatt szétterítve, égõ széndarabot tartva nyugodtan a kezében, másik keze felemelve, vagy azért, hogy elcsitítsa a vihart, vagy azért, hogy a szerencsétlenül járt matrózokat megáldja, tekintetét az égre emelve, ahol glóriában ragyog a megváltó szó: „Charitas”.

  Ez a rajz, amelyet Carolyne-tól kaptam, mindig az íróasztalomon maradt. Közvetlenül mellette egy fából faragott óra négy homokórával, amelyet szintén Cosima leányomnak szánok.

  A néhány más tárgy közül, amely még az enyém, kérem Carolyne-t, válasszon ki kettõt, amelyet unokatestvérem, Liszt Eduard, valamint nagyon szeretett és bátor võm, Hans von Bülow számára megfelelõnek talál. Arra is kérem, hogy juttassa el testvéri közösségünk, a „neudeutsche Schule” több tagjának, akikhez szívélyes ragaszkodás fûz: Hans von Bronsartnak, Peter Corneliusnak (Bécs), Eduard Lassennek (Weymar), Dr. Franz Brendelnek (Lipcse), Richard Pohlnak (Weymar), Alexander Ritternek (Schwerin), Felix Dräsekének (Drezda), Weitzmann professzornak (Berlin), Carl Tausignak (Varsóból) és néhány másnak, akirõl Carolyne dönt, vagy a tárgyaim közül valamelyiket, vagy egy-egy gyûrût a monogramommal, vagy a képmásommal, vagy a címeremmel - az emlékezetemre. Folytassák a mûvet, amit elkezdtünk; a mûvészet becsülete és a mûvészek erkölcsi megbecsülése a tét. Ez az ügy nem veszhet el, még ha csak ritkán talál is védelmezõkre!

  E testamentumhoz csatolt, külön lapon jelzem rendelkezéseimet néhány kéziratban maradt mûvem kiadásáról, melyekkel kapcsolatban kérem Carolyne-t, bízza meg võmet, H. von Bülow-t, adassa ki õket, a korrektúrák nagyon gondos átnézésével.

  Óhajtom továbbá, hogy a néhány sor Ajánlás, melyet 12 Szimfonikus költeményemhez írtam (Symphonische Dichtungen, kiadva Härtelnél Lipcsében), legyen kinyomtatva a kiadás elején. 1855. február 8-ára van dátumozva, és ide most átírom (az eredeti, azóta ott maradt egy kis barna faládikában, a Carolyne íróasztala fölötti polcon, ebben a szobában):

Annak, aki a szeretet által teljesítette be a hitét –

a fájdalmakon keresztül növelte reményét –

az áldozatban építette föl boldogságát –

annak, aki életem társa marad,

gondolataim ege,

az élõ ima

és lelkem mennyboltja –

Jeanne Elisabeth Carolyne-nak

LISZT F.

1855. február 8.

Végül azt kérem még Carolyne-tól, hogy küldje el Madame Caroline d’Artigaux-nak, született Saint Cricq grófnõnek (Pau-ba, Franciaországba) az egyik gyûrûbe foglalt talizmánomat, és Konstantin Hohenlohe hercegnének, született Marie Wittgensteinnek, leányának, az elefántcsont keresztet – „cinque cento” , melyet jóakaró pártfogóm, Hohenzollern-Hechingen herceg adott nekem, valamint egy pár mandzsettagombot is, melyeken öt különbözõ drágakõ a nevem egy-egy betûjét jelöli.

A kereszt az Esztergomi misém motívumával maradjon Carolyne-nál.

És most letérdelek még egyszer Carolyne-nal imádkozni (ahogyan gyakran tettük együtt), hogy a mi mennyei Atyánk országa eljöjjön, s hogy legyen meg az akarata, miképpen a földön, azonképpen a mennyben is. Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezõknek, és szabadíts meg minket a gonosztól. Ámen!

LISZT F.

Íratott szeptember 14-én - a Szent Kereszt ünnepén (Carolyne távollétében, aki ez év május 17-én innen Rómába ment).

Lásd a kiegészítõ lapot, amely a kiadandó kézirataim listáját tartalmazza, valamint két másik rendelkezést régi titkáromra és barátomra, M. Gaetano Bellonira vonatkozólag Párizsban - és M. Grosséra, a weimari nagyhercegi zenekar mûvészére vonatkozólag.

1860. szeptember 14.

Kiegészítés

Kiegészítõ lap a végrendeletemhez - mely néhány kéziratos mû listáját tartalmazza, melyeket kiadatni kérem Carolyne-t, ha én meghalnék a kiadásuk elõtt - és megbízni võmet, H. von Bülow-t, ügyeljen arra, hogy kiadásuk minden részletében az e mûfajban legjobb kiadásoknak megfelelõ legyen.

1.      18. zsoltár Coeli enarrant - latin és német szöveg, férfikarra, nagyzenekari kísérettel, orgonával stb. - a Carl Götze által másolt partitúra szerint nyomtatandó. Ezt a Zsoltárt Carolyne-nak írtam (akárcsak a Boldogságok-at) 1860 augusztusában - római tartózkodása idején.

2.      13. Zsoltár Herr, wie lange willst du meiner so gar vergessen - tenorszóló, kórus és zenekar - P. Cornelius barátomnak ajánlva. Kiadandó partitúrában, minden oldal alján a zongorakivonattal.

3.      Két Zsoltár:

23. Der Herr ist mein Hirt

137. An den Wassern Babylons basszushangra, hárfa-, orgona- stb. kísérettel.

4.      A „Franciscus-Lied” (férfihangokra).

N. B. A címlapra azt kívánom, hogy Steinle Szent Ferenc-rajzát tegyék, amelyrõl a Végrendeletemben beszéltem.

5.      Les Morts oráció - partitúrában (M. de Lamennais szövegével, úgy, ahogyan minden oldal aljára írtam) és a zongorakivonatokat is, 2 és 4 kézre - és orgonára - (kisebbik lányomnak, Cosima de Bülow-nak írtam).

6.      Magyar Rapszódiák nagy zenekarra, F. Doppler hangszerelésében - revideálva Liszt F. által.

N. B. Nem szabad elfelejteni Doppler nevét a címlapra tenni, mert csodálatosan végezte ezt a munkát.

7.      4 Induló F. Schuberttõl- zenekarra Liszt F.-tõl. A kézirat Herbecknél található Bécsben.

8.      Dalok F. Schuberttõl - hangszerelte Liszt F.

9.      9. Egy mise (c-mollban) férfihangokra, fa- és rézfúvós kísérettel Herbecktõl elõször -elõadva a francia köztársasági elnök, Lows Napoléon névnapja megünneplésére, 1852. augusztus 15-én a weimari katolikus templomban, s azóta kiadva (de csak orgonakísérettel) Hartelnél Lipcsében.

   M. Grosse, a weimari nagyhercegi zenekar tagja (a harsona és nagybõgõ szólamban), aki évek óta gondoskodik a mûveim másolásáról és a zenekari és énekszólamok tömegérõl, amelyekre szükség volt, tudja, hogy az Altenburg zenei könyvtárának (mely teljes egészében Carolyne Wittgenstein hercegnéé) melyik részében találhatók a fent említett mûvek. Értesítettem, hogy át kell adnia õket a hercegnének, akit megkérek, hogy M. Grossénak 100 tallért ajándékozzon (minimum), a nekem nyújtott jó és szeretetteljes szolgálatai emlékére.

   A „neudeutsche Schule” -beli barátaim nevéhez, akiket végrendeletem 10. oldalán (ld. 532 1.] említettem, hozzá kell fûznöm - vagy eléjük kellett volna tennem - M. Gaëtano Belloniét (Párizsban). Titkárom volt európai koncertjeim korszakában 1841-tól 1847-ig, és állandóan hûséges és odaadó szolgám és barátom. Carolyne már sokszor tanúsította iránta jóakaratát Woronincében és Ogyesszában, ahová [Belloni] elkísért engem..., kérem, hogy ne feledkezzen meg róla.

  Egyébként, akarva-akaratlanul, õ is része a „neudeutsche Schule”-nak, hozzám való nagy ragaszkodása révén - mint ahogyan a Berlioz- és Wagner-koncertekben való késõbbi részvétele okán is.

  Azt kívánom, hogy egyszerûen, minden pompa nélkül, és ha lehet, éjszaka temessenek el.

Az örök világosság fényeskedjék lelkemnek!

  Utolsó sóhajom Carolyne-ra lesz áldás.

LISZT F.

II. (1861)

Pótvégrendelet[24]

(1861)

1. Caroline [sic] von Sayn-Wittgenstein hercegnét, született Iwanowskát, megteszem összes javam általános örökösének. Következésképp, a kézirataim kiadása is az õ megítélésére bízatik.

2. Csak a Párizsban, MM. Rothschildnál elhelyezett összegeknek, melyeket írásban megígértem és átruháztam két leányomra, Blandine-ra, Olivier [sic] hitvesére és Cosimára, Bülow bárónéra, házasságkötésük alkalmával hozomány címén, és melyeknek kamatait eddig évenként megkapták, kell halálom után azonnal fent nevezett két leányom tulajdonába átmenniük.

3. Úgy határozok továbbá, hogy kedves anyám, Liszt Anna úrhölgy, továbbra is megkapja évenként ugyanazt az összeget, amelyet a mai napig minden évben megkapott, ugyanúgy, élete utolsó napjáig, általános örökösöm gondoskodása által

4. Kérem Carolyne von Sayn-Wittgenstein hercegnét, született Iwanowskát, hogy fogadja el a megbízást az itt kijelentett utolsó kívánságaim végrehajtására, és adja át barátaimnak a hagyatékokat, amelyeket már megismertettem vele[25].

LISZT F.

Weimar, 1861. augusztus 15 -én[26]

[Fordította: Rácz Judit]

Közölve: Alan Walker: Liszt Ferenc 2. A weimari évek 1848-1861. (Editio Musica, Budapest, 1994. 529-535. old.)

Zichy Mihály

   Zichy Mihály festõ, grafikus a Somogy megyei Zalában született, 1827. október 14-én. 1842-tõl Pesten jogi tanulmányokat folytatott, s egyidejûleg Marastoni Jakab festõiskolájának növendéke volt. 1844-ben Bécsbe került, ahol Ferdinand Waldmüller tanítványa volt. Itt készült elsõ jelentõs mûve 1846-ban, a „Koporsólezárás”. 1847-ben Waldmüllerrel együtt olaszországi tanulmányutat tett, majd Szentpéterváron Katalin nagyhercegnõ rajztanára lett. 1849-ben szabadságharc leverése után, tiltakozásul elhagyta a cári családot. 1850-tõl egy fényképésznél dolgozott retusõrként, miközben számos ceruzarajza, akvarell- és olajportréja látott napvilágot. A gatsinai vadászatról a cár megrendelésére 1853-ban készült rajzsorozata megszerezte számára az udvari mûvész rangot. 1869-ben újabb szerzõdést kötött a cári családdal, amelyet öt év elteltével ismét felbontott. 1871-ben nagy európai utazásra indult, majd 1874-ben Párizsban telepedett le és mûtermet nyitott. Következõ nagyobb szabású képe, a” III. Henrik tivornyája” 1875-ben készült. 1879-ben a Párizsi világkiállításra festett „A rombolás géniuszának diadala” címû festményét a francia hatóság kitiltotta a kiállításról. 1880-ben elhagyta Párizst, s rövid nizzai, bécsi és zalai tartózkodás után visszatért Szentpétervárra. Ettõl kezdve fõleg illusztrálással foglalkozott. Ebben a mûfajban alkotta legjelentõsebb mûveit. Madách Imre Az ember tragédiájának (1887) és Arany János 24 balladájának illusztrációja (1894-98) fakszimile kiadásban jelent meg.

  Szentpéterváron érte a halál 1906. február 29-én. A mûvész ötven évesen vetette papírra végrendeletét.

(1877)

Alulírott, tekintetbe véve az emberi élet véges létét, s bármikor bekövetkezhetõ halálomat, most, midõn még teljesen ép testi és lelki erõvel bírok, nehogy gyermekeim, kik különben is törvényes örököseim, hátrahagyandó vagyonom felett egyenetlen igényekkel lépjenek fel egymás ellenében, bekövetkezhetõ halálom esetére a következõket rendelem:

I.             Minden, bárhol található és engem tulajdonilag illetõ vagy illethetõ ingó és ingatlan, öröklött és szerzeményi vagyonomra, különbözõ pénzbeli követeléseimre, s személyemhez nem kötött jogaimra nézve örökösömül szeretve tisztelt nõm, Ersoff Alexandrinával nemzett gyermekeimet, Miklóst, Olgát, Máriát és Szófiát nevezem, és rendelem, hogy ezek hagyatékomban, éspedig úgy ingóságokban, mint ingatlanokban nézve kívánom, hogy a tulajdonjog telekkönyvileg és kiteendõ egyenlõ hányadrészben kebeleztessék be javukra. Amennyiben pedig most nevezett gyermekeimen kívül idõközben ezek édesanyja, szeretve tisztelt nõm, Ersoff Alexandrinától még gyermekeim származnának, ezek is, a többi más megnevezetekkel együtt, s a kitett egyforma arány szerint örökösödjenek.

II.          Ha most nevezett örököseim egyike, vagy másika leszármazó törvényes örökös hátrahagyása nélkül elõbb halna, mielõtt örökségét átvehetné, ennek része a többi testvére, illetve örököseim egyforma arányban szálljon, amennyiben pedig most nevezett, vagy netalán születendõ gyermekeim, éspedig leszármazó törvényes utódok nélkül mind elhalnának, mielõtt még az örökséget átvehetnék, s így leszármazó törvényes örökös nem maradna, rendelem, hogy általános örökösöm, testvérbátyám, Zichy Antal, vagy ennek leszármazó törvényes utódai legyenek. Ez esetben azonban köteles legyen most nevezett testvérbátyám vagy törvényes leszármazó örökösei, szeretve tisztelt nõm, Ersoff Alexandrinának 20.000, azaz húszezer o. é. frtot készpénzben kifizetni, legkésõbb az örökség megnyiltától számítandó három év alatt, addig pedig a nevezett összeg után hatszáztóli kamatot kifizetni.

III.        Amennyiben jelen végrendeletem I. pontjában megnevezett és érintett törvényes gyermekeim örökösödnek utánam, kötelesek legyenek nõmnek, illetve édesanyjuknak, akár a zalai, akár a zichi õsi birtokunknak engem illetõ fele részhez tartozó kastélyban illõ lakást, és a közös háztartásban rangjához illõ teljes ellátást adni és személyes kiadásai fedezésére évenként készpénzben neki 500 frt. o. é. fizetni. Amennyiben õ pedig különválva élni óhajtana, mely esetben a természetbeni lakás és ellátás elesnék, tartózzanak neki a gyermekek, mind együttvéve a természetbeni ellátás helyett külön 500 frtot, s így összesen 1000 frtot o. é. kifizetni. Ha azonban õ ismét férjhez menni óhajtana, s így nevemet nem viselhetné, ez esetben a gyermekek közös erõvel tisztességesen kiházasítsák, és 300 frtot, azaz háromszáz frt. évi díjjal ellássák, de ezeken kívül tõlük egyebet nem követelhet.

IV.       Jelen végrendeletem végrehajtójául, amennyiben gyermekeim örökjoga áll be, testvérbátyámat, Zichy Antal urat nevezem.

Jelen végakaratomat az alábbi, e végbõl felkért tanúk elõtt saját kezûleg aláírtam, és pecsétemmel elláttam.

Kelt Budapest, 1877. augusztus 5.

Zichy Mihály s. k.

Eredeti végrendelet lelõhelye: Budapest Fõváros Levéltára: VII.7. d. IV. ker. Királyi Járásbíróság. Kihirdetett végrendeletek (1906) [ügyszám: V.(I)312]

Hiteles másolatának lelõhelye: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára: Analekta 6838

Arany János

Arany János az egyik legnagyobb költõnk, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Bihar megyei Nagyszalontán született 1817. március 2-án, Arany György és Megyeri Sára fiaként. Tanulmányait Szalontán kezdte meg, majd 1833 õszétõl a debreceni kollégiumban folytatta. 1834-ben kénytelen volt egy idõre búcsút mondani az iskolának, és egy évig Kisújszálláson segédtanítóskodott. Az 1835-ben visszatért Debrecenbe, ahol folytatta tanulmányait. 1836 tavaszán végleg hátat fordított a kollégiumnak. Színésznek szerzõdött; rövid ideig Debrecenben, Nagykárolyban, Szatmárban és Máramarosszigeten lépett fel apró szerepekben. Szakítva a színészi pályával, hazatért Nagyszalontára. Idõközben édesapja megvakult, és alig pár héttel hazaérkezése után édesanyja kolerának esett áldozatul. Elõbb segédtanító, majd írnok, késõbb aljegyzõ lett Nagyszalontán. 23 éves korában, 1840-ben feleségül vette Ercsey Juliannát. 1842-ben Szilágyi István ösztönzésére a görög klasszikusokat tanulmányozta és angolul is megtanult. Az 1845-47 közötti politikai események hatására megírta „Az elveszett alkotmány” címû szatirikus eposzát, mellyel 1846 elején elnyerte a Kisfaludy Társaság komikus eposzra kiírt pályadíját. A Kisfaludy Társaság 1845. évi népies eposzpályázatára kezdett hozzá a „Toldi” megírásához, mellyel 1847-ben újabb pályadíjat nyert. Mûvével az irodalmi világ érdeklõdését és Petõfi barátságát vívta ki. Következõ nagyobb mûvével, a „Toldi estéjé”-vel 1848 márciusában készült el. 1848-ban Vas Gerebennel együtt szerkesztõje és cikkírója volt a „Nép Barátjá”-nak. 1848 õszén néhány hétig önkéntes nemzetõri szolgálatot teljesített, 1849 tavaszán pedig belügyminiszteri fogalmazóként mûködött Debrecenben, majd Pesten. A másfél esztendõs szabadságharc egész sor forradalmi hangú költemény megírására ihlette. A szabadságharc bukásával elvesztette szalontai állását és lakását, szinte elölrõl kellett kezdenie az életét. Egy ideig járási írnok, majd fél évig nevelõ volt Geszten a Tisza Domokosnál. 1851 õszén a nagykõrösi ref. gimnázium tanára lett. Nagykõrösi éveire esik költészetének egyik csúcspontja. Ennek az idõszaknak a terméke „A nagyidai cigányok” címû verses epikai mûve is. 1854-ben jelent meg elsõ kidolgozásban, a „Toldi estéje” címû mûve. 1860 õszén a Kisfaludy Társaság igazgatójaként Pestre költözött. 1861-ben megindította a Szépirodalmi Figyelõt (1862-tõl Koszorú), amely 1865-ben megszûnt. 1864-ben jelent meg „Buda halála” címû hun regéje. 1865-ben elvállalta az MTA titkári tisztét, majd 1870-tõl 1879-ig fõtitkáraként mûködött.

   Az 1860-as évek végétõl kezdve sokat betegeskedett, és több nyarát Karlsbadban töltötte. 1877-tõl már csak névlegesen látta el az MTA fõtitkári teendõit, és a nyarat a Margitszigeten töltötte családjával, teljes alkotói nyugalomban. Ennek a nyárnak a terméke az „Õszikék” cím alatt összefoglalt költeményciklus: a híres „Kapcsos Könyv”-be beírt lírai költemények, életképek, balladák páratlanul szép gyûjteménye. Utolsó nagy mûvét, a Toldi szerelmét 1879 májusában fejezte be. Élete utolsó 3 évében fõleg a hun trilógiával foglalkozott. 1882 egyik õszi napján séta közben meghûlt, lázas beteg lett és 1882. október 22-én meghalt.

(1881)

Alulírott hátrahagyandó kevés javaimról következõleg intézkedem.

  Vagyonom ez idõ szerint áll: 1) értékpapírokból, melyekbõl 57000 forint névleges értékû nálam van, 30000 ft. névl. értékû pedig a magyar Földhitelintézetnél van letéveHiba! A könyvjelzõ nem létezik. 2) 1 2) 10800 ft. betáblázott magánkölcsönbõl NagyszalotánHiba! A könyvjelzõ nem létezik. 3) U 3) ugyanott néhány holdnyi fekvõségbõlHiba! A könyvjelzõ nem létezik. végr végre 4) pár ezer forintból folyó számadásom a magyar Földhitelintézetnél.

   Összes munkáim kiadási jogáért Ráth Mór úr köteles három év alatt 8000 – eshetõleg 10000 forintot fizetni, melybõl az elsõ részt, 1000 ft-ot, már le is fizette.

    1. E hagyaték összegbõl, s ha mivel még szaporodik, rendelek fizettetni:

    a) A Magyar Tudományos Akadémiának, hálám némi jeléül, alapítványképpen egyezer 1000 o. é. forintot.

    b) A Kisfaludy Társaságnak, már tett 50 arany alapítványhoz még ötvenet, hogy száz aranyra emelkedjék.

   c) A nagyszalontai ref. fiúiskolának 1000 egyezer o. é. ftot oly módon, hogy ennek évenkénti kamatja mindig egy, a szalontai iskolák kitûnõ sikerrel végzett szalontai szegény tanulónak adassék, segélyképpen fensõbb tanulmányainak más iskolában leendõ folytatására.

   2) Ezek levonása és lehetõleg szerény temetési költségeim fedezése után, a megmaradó összegbõl hagyok szeretett nõm, Ercsey Juliannának 40000: mondd negyvenezer o. é. forintot. Továbbá egy elõbbi végrendeletemben neki hagytam volt, és most szintén neki hagyom összes munkáim tulajdonjogát haláláig, de mivel azt a legújabban Ráth Mórral létrejött szerzõdés miatt, életében már alig értékesítheti: akarom, hogy az e szerzõdésbõl folyó haszon egészen az õ sajátja legyen.

  3) A hagyaték összeg fennmaradott része, egyenlõ osztály szerént, illesse fiamat, Arany Lászlót és unokámat, Szél Piroskát. Az utóbbinak osztályrésze azonban férjhez meneteléig maradjon nõm gondviselése alatt, ki annak kamataiból tetszése szerint, maga is költhessen Piroska ruházatára, kiházasítására is, nagyanyai jóindulata szerint fordítson, de mindezt számadási kötelezettség nélkül. Azon nem valószínû, de mégsem lehetetlen esetben pedig, ha Piroska kiskorban, vagy nagykorúságban ugyan, de lemenõ egyenes örökös, vagy férj, vagy végrendelet hátrahagyása nélkül múlna ki: az õ osztályrészét elsõsorban nõm, s ha ez már nem élne, László fiam örökölje.

   4) A szalontai földecskék tulajdonjoga még él, nõmet illesseHiba! A könyvjelzõ nem létezik. halá halála után ezek, valamint munkáim tulajdoni joga, szálljanak egyenlõ osztályban László fiamra és Piroska unokámra.

Az 1879. november 16^án tett, körülbelül hasonló tartalmú, de codicillusokkal [pótvégrendeletekkel] megterhelt és félreértésre okot adható végrendele(te)m helyébe, melyet ezennel megsemmisítek, írtam saját kezûleg.

Budapest 1881. dec. 2^án .  Arany János s. k.

(p. h.) Alulírottak, mint meghívott és együttesen jelenlévõ tanúk bizonyítjuk, hogy Arany János úr a fentebbi iratot elõttünk élõszóval saját kezûleg írott rendeletének nyilvánította és szintén elõttünk alá is írta. – Kelt Budapesten, mint fentebb. Fraknói Vilmos s. k. mint tanú, Csiky Kálmán s. k. mint tanú.

Másolat

Pótló végrendelet

Az 1881 évi december 2^án tett végrendeletem 2^ik pontját következõleg módosítom.

   Mivel függõ követelések behajtása ízetlenséggel járhat; ettõl pedig szeretett nõmet, beteges öreg napjaira, meg akarom kímélni; tehát a Ráth-féle szerzõdésbõl folyó összegek helyett, nõm számára az összes hagyatékból rendelek tízezer o. é. forintot (az ugyane 2^dik pontban neki hagyott negyvenezer forinton felül kifizetniHiba! A könyvjelzõ nem létezik. a ma a maradékon és a Ráth-féle pénzeken aztán László fiam és Piroska unokám osztozzanak egyyenlõenHiba! A könyvjelzõ nem létezik. a vé a végrendelet minden egyéb tétele érvényben maradván.

Kelt Budapesten. Arany János s. k.[27]

Hiteles másolatának lelõhelye: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattár és Régi Könyvek Gyûjteménye: Ms 5460/34; és Nagykõrös: Arany János Múzeum Történeti Dokumentáció (AJMTD) 76. 24. old.

Közölve: Irodalomtudományi Közlemények (Bp., Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, 1979, LXXXIII évf. 4. Szám)