OLVASÓ

MAGYAR ÍRÓK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 530
Kiadás éve: 1999

Arany János

(-1855)

Levél Gyulai Pálhoz

Nagykőrös, 1955. június 7.

Ideje volna beváltanom ígéretemet, s megküldeni az autobiográfiát, mely iránt felszólítottál. Megvallom, hozzá is fogtam, nagy tudós képpel, amúgy a harmadik személyben beszélgetvén magamról, mint afféle elhunyt celebritásról, de megijedtem tőle, halva képzelvén magamat. Most tehát röviden, a tények elsorolására fogok szorítkozni, állítsd belőle össze, amit tudsz. Toldynak sem küldünk mást, használhatja a tiedet, ha kell neki.

Születtem Nagy- Szalontán, Biharban 1817-ben. A napra nézve nem vagyok egészen tisztában. Szüleimtől mindig azt hallottam, hogy azon vasárnap volt az, mely Gergely és József nap, tehát március 12 - 19. közt esik, ezért előbb Józsefnek is akartak keresztelni. Hogy jutottam a János szép nevéhez mégis, nem tudom. Ki lehetne számítani, hányadikára esett 1817-ben azon vasárnap, de később keresztelő- levelem az anyakönyvből kivonatván, megütközve láttam, hogy március 8-án már meg is kereszteltettem, s így szüleim tévedhettek, tekintve a szokást, hogy nálunk nyolcad napra keresztelnek a születés után, s nálam sem volt ez alól kivétel, március 1-re gondolom a napot megállapíthatni.

Egyébiránt apám kevés földdel s egy kis házzal bíró földműves volt. (Apám György, anyám Megyeri Sára). Szüleim már mindketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiuk, amennyiben legidősebb leányuk már régóta férjnél vala (nálam annyival korosabb, hogy első gyermeke velem egykorú), a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismertem, előttem mind elhaltak. Így hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza; szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, s rendkívül vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és a szentírás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátú viskó szentegyház volt, hol fülem soha egy trágár szót sem hallott, nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én. Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben. Testvéreim nem voltak, más gyermekekkel ritkábban volt alkalmam játszani, természetes, hogy a lélek komolyabb irányt vőn. Emellett tanulékonyságom a szalontai”nagy"  világban némileg szokatlan jelenség gyanánt tűnt fel. A zsoltárokat, a biblia vonzóbb részeit, emlékezetemet meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátítottam. Alig három - négy éves koromban apám, ki értelmes, írástudó parasztember volt, hamuba írt betűkön megtanított olvasni úgy, hogy mire iskolába adtak, hová mód nélkül vágytam, s ami nem erős testalkatom s a szülők féltékenysége miatt csak hatodik esztendős koromban történt, már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam, természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe kerültek, s melyekhez inkább vonzódtam: mint bibliai történetek, énekek, a ponyvairodalom termékei.

A tanító megpróbálván, rögtön, amint felvettek, elsőnek tett osztályában, s e helyt folyvást megtartottam. A többi tanítók s a növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is csodámra jártak, s én nem egy  krajcárt kaptam egy vagy más produkcióm jutalmául. (Többek közt apám, ki diákos ember is volt egy kissé, a latin Pater nostert és Credot, csak az egyes szavak értelmét magyarázván meg, betanította, s ez volt produkciómban a legnagyobb csoda.) Az iskolázás folyvást kitűnő sikerrel haladt előre (Szalontán persze, hol egy rektor és öt altanító alatt úgynevezett partikula volt, s lehetett végezni poézist, retorikát), de amellett minden könyvet, ami kezem ügyébe került, mohó vággyal emésztettem fel., a Hármas história (Halleré), Erbia s több efféle dolgok, Decsi Osmanografiája, Fortunatus, s mit tudom  én miféle apróság a ponyvairodalom egész özönével együtt, az egész városban fel lett kutatva, elkölcsönözve és megéve. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer, háromszor is stb., s még a grammatikai osztályba alig érve, már nem tartottam nagyobb embert mint a könyv-, főleg versírót -  meg is próbáltam a rímelést, melynek tárgyát iskolai és játszás közbeli kalandok képezték. Valahára eljött a költészeti osztály, s én halomra írtam verseimet. Sajnálom, hogy ezek közül semmi sincs meg; rektorom a tisztázatot magához vette, fűnek- fának mutogatta, s elvitte magával. Arra emlékszem, hogy mielőbb a nagyobb világ tudná, a szalontai kis világ s a környék akkor már ismert, mint afféle poétát, s ez nem kevéssé hízelgett hiúságomnak. (Tisza)[1]  még nemrégiben is felhozta, ő is, mint traktuális gondnok, emlékezvén rám, hogy milyen híres kis poéta voltam.)

A honi költészet új iskolája már akkor  (1831) teljes virágzásban volt:  de én azt még nem ismertem. Tanítóim, Debrecenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elém példányul, kit igen szerettem, s Kovács Józsefet, kinek bámultam rímeit. Kovács Pál (most debreceni gimn. igazgató, akkor szalontai corector, majd rektor) társalgásának, útmutatásának, tanításának sokat köszönök e részben. De a római klasszikusokat név szerint Ovidiust, Vergiliust és Horatiust is nemcsak örömmel tanultam, hanem igyekeztem az iskolában nem olvasott helyeket is átbúvárlani, valamint egyéb, az iskolában nem tanítottakat is, mihez hozzáférhettem: Justint, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Svetoniust, a skót Buchananus latin verseit olvasgatni, mely lektúra által gyarapodtam a latin nyelvben. Verseket is írogattam e nyelven az akkori divat szerint; milyenek lehettek, nem tudom most már megítélni. Megismertem Tassot, persze rossz magyar prózai fordításban (Tanárkytól) és Milton Elveszett Paradicsomát (Bessenyeitől), s Henriást (Perczelitől), Vályi Pártos Jeruzsálemét Gáthi Mármarosi éhségét, Dugonics regényeit s több hasonló teremtményeit az epikai múzsának: szóval olyan magyar irodalmat, mely azelőtt félszázaddal volt divatjában. Mert a vidéki közönség jobbadára még mindig ezeken rágódott, az új iskola korifeusai Szalontára nézve még nem léteztek. Első tünemény előttem az új világban a Lant és egy Aurora volt, de az új modor melybe nem nőttem volt bele magamat, rám nézve inkább elidegenítő, mint vonzó volt. Így folyt le a szalontai tanpálya, melynek pár utolsó éve már nem a jó szülők közvetlen felügyelete alatt telt le, mert hogy őket további költségektől megkíméljem, ti. ruházatra, s könyvekre, s a kollégiumi tartózkodás első pár évét is lehetővé tegyem, a tanulás mellett tanítottam is, s mit ilyen az iskolában laktam, kevés előnyére akár szorgalmamnak, akár erkölcsömnek. Mer e partikulák mind megannyi kollégiumok akartak lenni kicsiben, férfiasságot keresvén, ha a főiskola bravúr csínjait, melyekről sok anekdota szivárgott hozzánk, utánozhatják. Mindazonáltal engem jó szellemem nagyobb kihágástól megőrzött, szorgalmam sem  csökkent szembetűnőleg; de anyagi reményem, miért a perceptorságot felvállaltam, igen szegényül ütött ki. Hogyisne? Rossz tartás mellett az egész évi jövedelem alig ment száz váltó forintra, s én nem tudtam ezzel gazdálkodni. Debrecenbe alig vittem annyit, hogy a beöltözés költségeit fedezhessem; hazulról nem vártam, de tudván, hogy szüleim, ha a kis házat fejük felül s a pár köblös földet szájukból el nem adják, nem küldhetnek, nem is kértem. E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot?  Nekem nem volt erélyem küzdeni. Kedvem a tanulástól elment, s márciusban Kis- Újszállásra mentem ideiglenes tanítónak egy évre, hogy eszközt szerezzek tanulmányom folytatására. De a tél mégsem veszett el egészen, ha keveset tanultam: annál többet olvastam.

Megtörtem a német grammatikát az új iskola költőivel, sőt egy nagyobb diák francia nyelvtana a kezemre esvén, a francia nyelv elemeivel is megbarátkoztam. Kis- Újszálláson Török Pál, a mostani pesti pap volt a rektor. Könyvtára a hazai és külföldi irodalmat válogatott munkákkal képviselte, s az szívesen megnyílt számomra. Olvastam éjjel- nappal, ha hivatalom engedte. Itt a hazai, főleg az új költői iskolához tartozó olvasmányaimat mindinkább kiegészítvén. Vergilius Aineise pár könyvét lefordítám  (rég eltéptem), s a németben Schillerig vittem. Új erővel és buzgalommal, de szinte sovány erszénnyel visszamentem Debrecenbe oly jó ajánlatok kíséretében a kisújszállási pártfogók részéről, hogy professzoraim azonnal különösebben figyeltek rám, s őszig a grádus elejére vergődtem. Anyagilag is segítve lőn rajtam, egyik tanár  (Erdélyi) kislányát bízta tanításom alá, egyéb jelei sem hiányoztak  a figyelemnek tanáraim részéről. De én kalandos életpályáról ábrándoztam, unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, anélkül, hogy tudnám  mint kezdjek hozzá; végre 1836 februárban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térendő. 

Eddig van, barátom, életem első időszaka, s itt következik a fordulat. Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni nem engedi, hogy életírásom teljes legyen. Ha meghalok, ám jegyezze fel a biografus -  ha lesz. De neked megvallom, privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal. Fáncsics László jeles színtársaságot tartván akkor Debrecenben, és ha már szobrász nem leheték Ferenczy mellett, könnyebbnek  találtam Thalia zászlaja alá esküdni. Elhatározásom mindenkit meglepett. Maguk a tanárok e szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulójuk egyike, csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, komédiássá akar lenni, a hivatás kétségtelen jeléül tekintették. Erdélyi, pártfogóm, mit sem szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hívatott, szavaltatott (akkor szép csengő hangom volt) és énekeltetett, s elégülten ajánlotta: "Csak Sekszpírt! Sekszpirt, domine!"  Így lettem én színész azontúl is folytatván tanóráimat Erdélyi leányánál, azontúl is hozzá járva ebédre, míg Debrecenben voltam. De a debreceni társaságot egy színészi intrika, nekem egész váratlanul, felbontotta, és április 1-én szétoszlott az anélkül, hogy hozzám valaki szólott vagy sorsomról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány újoncot (köztük Hegedűst[2], ki kevéssel én előttem állott volt be) néhány más vidéki kóborokkal együvé verbuválván, az indulás percében engem is megszólított, hogy követném sorsukat.

Nekem nem volt mit tennem. Haza öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak?  Vissza a kollégiumba, honnan oly magas reményekkel távozám?  Ez mindkettő lehetetlennek tetszett előttem, s így Hubayhoz csatlakoztam, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásomról ágyamat és ládámat fehérneműmmel és könyveimmel együtt magamhoz vegyem, de nem is fért volna a szekérre, hol kezdő színésznek nem kompetál ennyi lomot hordani. Nagy-Károly, majd Szatmár, végre Máramaros-sziget lett vándorlásunk eldorádója. Képzeld a nyomort!  padon hálni, kabáttal takarózni  s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim, minden vagyontalanságuk mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki ún. élelmes ember sohasem voltam, rajtam, kit életemben minden legkisebb csekélység végtelenül affligált. Ha volt is kedvem a színészethez, amint hiszem, Debrecenben, jó társaságnál volt, végképp  elment az, e lumpok közt; amellett az öntudat kígyói, szegény apám sanyarú nyugtalansága, martak éjjel- nappal. Magányosan bolyongtam Sziget hegyein, az Iza partján, elmélkedtem, vezekeltem. Egy nap hasonló gyötrelmek közt álom ért rám -  jó édesanyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék hazamenni, de miképp?  Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül ötven mérföld. A direktorhoz, Hubayhoz fordulék, egy huszast kértem tőle, lehető díjamból, de feleslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat, kimentem a piacra, hol nyolc krajcárból egy cipót, s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltöttem, román fuvarosok tüze mellett, a többit korcsmapadokon,  - s így végre Szatmáron, Nagy-Károlyon, Debrecenen át, hét napi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek. E szakaszát életemnek csupán így szeretném összefoglalni:

" Néhány havi sanyarú vándorlás s hányattatás után, mi életében fordulópontot képez, ugyanazon év nyarán, már Szalontán leljük őt stb."

De az 1836. év még nem merítette ki csapásait rám nézve. Alig pár héttel hazaérkeztem után, szegény jó anyám meghalt kolerában, hirtelen. Apám, az én kóborlásom ideje alatt szeme világát teljesen elveszté ( mi néhány év múlva ismét, orvoslás nélkül megjött) - s most nézni a galambősz öreg embert, jó társát, egyedüli támaszát siratva, mint gyermek! Ha eddigi viszontagságom meg nem tanított volna is, hogy belőlem sohasem lesz nagy ember: most fel kellett ébredni a kötelességérzetnek, s meggyőzni engem, hogy ősz atyámat nem lehet, nem szabd többé elhagynom. Elhatározám vele lakni a kis házikóban, melyet nem akar elhagyni, hogy leányához költözzék. A város és az egyház elöljárói részvéttel tekintették sorsomat; még azon ősszel megválasztottak ún. korrektornak (tanító a rektor után, de több fizetéssel s több önállósággal, mint a többi altanítók), jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres, s így kedvemért egyszerre két korrektor lett.

Egy darabig atyámmal laktam, majd őt néném magához vevén, az iskola épületébe költöztem én is. E hivatal, melyben a magyar s latin grammatikai osztályokat tanítottam, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig írnok a városnál, aztán rendes aljegyző lettem, nem megyei jegyző, mint Kertbeny írja. 1840 októberében, 23 éves koromban, megházasodtam, szívem régi választását követvén. Ez idő alatt, 1836 - 1840, nem szűntem meg folytatni olvasmányaimat, de inkább csak szórakozásból, mint ábrándos céljaimat létesítendő, melyekről ha nem mondtam le végképp, nem volt reményem őket valaha elérni. De ízlésem így is a jobb könyvekre vezette választásomat, s inkább olvastam olyat, miről hallottam, hogy remekmű, mint olyat, mi több mulatságot ígér ugyan, de kevésbé volt nevezetes. Shakespeare német fordításait akkor forgattam  először, - s különös, hogy egy bizalmas körben (1836) Bánk Bánt elébe tettem Stibornak, miért illően ki is nevettettem. Homért is elővettem ottan- ottan, küszködvén  a nyelvvel, melyből alig tudtam többet, mint az iskolában tanulhattam, s ez nem volt sok. (Plutarch életrajzaival már Debrecenben birkóztam hasonlóul.) Mindezek céltalan erőfeszítéseknek látszottak, s mégis ösztönt érezék tenni, keresni a nehezet, még mulatságból is. A franciában Telemaque és Florian után Moliere- be kaptam, ami nagy feladat volt, - s Crebillon rémdrámáival gyötrém magamat. Mindez házasságomig tartott, akkor föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más.

Pár évig meg is álltam fogadásomat. Az új, kedves viszony, melybe léptem, elszórt, boldogított. Hírlap is alig  fordult meg kezeimben. Szándékom volt gazdaság után látni, melyhez nem bírtam elég ügyességgel, aztán hivatalom apró dolgai folytonos jelenlétemet igényelték a tanácsháznál. Csak az est, - a késő est volt az enyém, s azt oly boldogul tudtam eltölteni. 1842 tavaszán Szilágyi István az író, egykori iskolatársam, jött mint rektor Szalontára, ki már ismételve koszorút nyert a Kisfaludy Társaságnál, s az akadémia éppen Szalontán léte alatt száz arannyal jutalmazta nyelvtani munkáját. Barátom, később asztali társam, tehát mindennapos vendégem lévén, természetes, hogy a társalgás legtöbbször irodalmi tárgyakról folyt. Ő minden könyvet, ami szeme elé akadt, hozzám hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenemre. Majd a görög tragikusok fordítására unszolt, melyeket akkor a Kisfaludy Társaság kezdett kiadni (s így állt elé  egy Philoktetes), majd dolgozatait olvasta fel, s kérte róluk véleményemet, majd angol nyelvtant hagyott nálam, mely nyelvet akkor ő nem értett, kuriózum gyanánt. S én addig forgatám az utóbbit, addig nevettem az olvasás bizarrságain, addig törte Hamlet magánbeszédét, melynek az angol nyelvtanból sem szabad hiányozni, hogy kedvet kaptam a német Shakespeare-t  összenézni az eredetivel. A munka nehéz, de annál ingerlőbb volt: egy debreceni vásár meghozta nekem János király és  II. Richard olcsó sztereotip kiadását - remekebb művei a nagy mesternek nem lévén kaphatók. És nemsokára János király magyar jambusokban szólalt meg, hogy ismét elhallgasson.

Később (1848), midőn a nyelvben már járatosb valék, újra elővettem fordítani Shakespeare-t, de az eredmény a közbejött politikai viszonyok miatt, néhány töredéken kívül, csak az lett, hogy nevem, mint Shakespeare egyik fordítójáé, a Petőfi Coriolánja címlapjára került.

  Visszatérve az előbbi korszakhoz: én tehát ismét beleestem az olvasás ragályába, anélkül, hogy komoly szándékom lett volna valaha mint író fellépni. De nehéz volt ellenállnom a kísértésnek. (1843 nyarán Pestre és Bécsbe tett rövid utam - hivatalos minőségben - szélesíté ugyan egy kevéssé látkörömet, de mint ide nem tartozó, egészen kimaradhat.) Egy falusi beszélyemet némi tetszéssel fogadták az Életképek-ben. 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, melyek szemem előtt folytak, némi szatirikus hangulatot gerjesztének bennem,  és megkezdém, minden előzetes terv nélkül írni az Elveszett alkotmányt. A darab eredetileg nem volt a nagyközönség elé szánva, csak magán időtöltésül kezdék abba, hogy kiöntsem bosszúságomat, mire más terem nemigen volt, nem tartozván a kiváltságos osztályhoz. (NB. Nagyapám nemes volt, s apám a kutyabőrnek birtokában, nem vala képes  visszaszerezni e kiváltságot, minthogy erdélyi fejedelemtől, I. Rákóczi Györgytől nyerte azt a család.) Hivatalommal, mint fönnebb érintettem, napestig el lévén foglalva, tudtam időt nyerni, százával önteni ama szép hexametereket, s tovább hurcolni a rám nőtt, a mindinkább szélesedő költeményt, amint éppen a pillanat szeszélye hozta magával. Időközben a Kisfaludy Társaság jutalomhirdetése, víg eposzra, mely figyelmemet először kikerülte, nyár folytában ismételtetett, s én e véletlen összetalálkozás által meglepve siettem szatírai eposzomat befejezni s felküldeni. Ha Szilágyi még Szalontán van, kétségkívül tűzbe dobtam volna, de ő még 1844-ben bevégezte a rektori hivatalt, s a Szepességre, majd Pestre, végre Szigetre ment. Engem egyrészről a 25 arany csiklandozott -  szerettem volna látni, hogy érez az ember, ha irodalmi téren jutalmat kap, másrészt úgysem volt mit féltenem ismeretlen nevemen. Különben, hogy már a  munka folytában éreztem tökéletlenségét, annak magában a költeményben elég nyoma van. A VI. énekben az idő malmáról szólván, mely mindent, még az irodalmi műveket is, leőrli garatján, fölemlítve némely rossz könyveket, e sorok következnek saját munkámról:

Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már ...

Ó jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenül fog

Hullani majd az örök feledékenység űrébe.

s alább megint:

Nagy baj a költőnek ...  ha megúnta teremtett

Jellemeit maga is stb. ...

Az aranyokot, mintha lotterián, megnyerem, bírálóim közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag szólt a műről; de fülembe csak ama harmadik szó hangzott: " nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők " Úgy véltem, hogy már most megállapodnom nem lehet, s 1846-ra népies költői beszély lévén feladva, még az év nyarán írtam Toldit. Ekkori fogalmam a népköltészetről egy Szilágyihoz intézett levélben nem ugyan széptanilag formulázva, de talán mégis elég öntudattal, így van kifejezve: " a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között, hanem tanulja meg a legfelsőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő."  Toldi jutalma nemcsak az eredetileg 15 aranyból álló díjnak kivételképp húszra emeltetése, nemcsak váratlan fogadtatása kritika és közönség részéről, de Petőfi és több írók barátsága is lett, kik azonnal siettek az egyszerű vidéki jegyzőt, mint hasonlójokat körükbe fogadni, s a választottak közé avatni.

1847-ben készen lett Murány ostroma és nagy része Toldi estéjének. Murány-ban oly nyelvet akartam megkísérteni, mely az irodalmi és népies nyelv közt mintegy középet tartson, erős legyen, de ne cikornyás; olyan nyelvet, mely szélesebb olvasókörrel bírhasson, mint csupán a művelt közönség, így akarván egyrészről a költészeti nyelvnek nagyobb népszerűséget szerezni, másrészt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni. A cél, úgy hiszem, megjárja; sikerült-e nekem, az már más. Különben sokat ártott Murány-nak, hogy a cselekvényt mindenütt drámaivá akartam tenni, érzelmeket, indulatokat, apró részletekre festeni, mintha leírhatná azt költő, mit a színész mimikájával ki tud fejezni. Mindazonáltal a mű jobb fogadtatást érdemelt volna, mert 1848-ban jelenvén meg, a politikai rajongás miatt teljesen ignorálták, soha senki meg nem bírálta tudtommal. Egyébiránt Kertbeny hibáz, minőn azt mondja, hogy ez pályamű volt, s én, Petőfi, Tompa mind versenyezvén Szécsi Máriával, Szász Károly nyerte el a jutalmat orrunk elől. Igaz, hogy a Kisfaludy Társaság pályafeladása ébresztette bennünk a gondolatot Szécsi Máriáról írni, de egyikünk sem oly céllal, hogy pályázzon. Te ezt magad is tudod, gondolom.

Az 1848- 49. viharos évek izgatottsága alatt keveset dolgoztam, mert nekem erre nyugalom kell. Néhány vers, néhány kisebb elbeszélés folyóiratokban, ez volt minden. De ekkor már megkísértettem a balladának ama népi, eredeti formáját (melyek közül, amint tudod, legjobban sikerült Rákócziné; bár az ilyeneket: A rab gólya, Szőke Panni, Varró lányok, szintén e nemhez lehet sorolni), ellentétben a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy deklamáló balladáinkkal. Petőfi e részben inkább utánam jött, mint megelőzött, legalább a Megy a juhász nem volt az én mintám, de az övéi lehetnek az én kísérleteim. (Újabb versei közt van egypár efféle.) A forradalomnak egy ideig csupán távoli szemlélője voltam, s a Nép Barátjának, melynek szerkesztésével megkínáltak, csupán nevemet kölcsönöztem oda mint szerkesztőtárs (azaz csak dolgozó társ), magam folyvást Szalontán maradván. De 1849 tavaszán, büró-hivatalt kértem s nyertem a magyar belügyminiszter alatt, s előbb Debrecenbe, majd Pestre tettem át lakásomat.

Az okok, melyek e szerencsétlen elhatározásra bírtak, kevéssé voltak politikai jelleműek. 1848 folytán többször is ( háromszor) megfordultam Pesten, s fényét meg kezdém kívánni, de természetesen elégületlenné tett alacsony helyzetemmel; növelte az elégedetlenséget az is, hogy a zűrzavaros időszak alatt alig kaptam meg valamit jegyzői fizetésemből, a város belügyei mindinkább bonyolódtak, a hivatal a körülmények miatt mind terhesebbé vált. Ehhez járult író barátaim ösztönzése: keressek magamnak valami állomást, mely a központhoz közelebb vigyen, s magam is vágytam az írói körökkel gyakoribb érintkezésbe jönni. Így hát, a forradalmi fegyverek szerencséjét is hallván, 1849 tavaszán előbb Debrecenbe, majd Pestre mentem a minisztériummal, mint fogalmazó. Családom egyelőre Szalontán maradt, holmimat eladni s készülve a felutazásra, midőn a hírre, hogy az orosz Debrecen alatt van, búcsút vettem a minisztériumtól, s június végén visszasiettem családomhoz. Nem is foglaltam el többé hivatalomat a belügynél, Szegeden nem voltam, Váradon már csak látogatni.

Bekövetkezvén a katasztrófa, mint magán egyén laktam Szalontán 1851 őszig, midőn Kőrösre meghívattam. Attól fogva itt vagyok. Szalontai tartózkodásom idejére esik a félév (1851), midőn többnyire Geszten tanyázva, Tisza Domokosnak órákat adtam a költészetben. A forradalom legyőzetése után kevesebbet dolgoztam, mint a forradalom előtt, bizonyos lírai hangulatba estem anélkül, hogy lírám minden teljes hangot adna. Munkáim, a divatlap - s más folyóiratokban közlött apróbb verseimen kívül ez időszakban Katalin költői beszély, a Nagyidai cigányok (melyeket ugyan már Kőrösön végeztem be), népies vígeposz, oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával s önmagammal meghasonlva, torz alakok festésében akartam kárpótlást keresni. Legközelebb (1854), némi változtatással, az első kidolgozásban megjelent Toldi estéje.

E művet Pesten, egy írói bizalmas körben, hol a jeles műbíró, a veterán Szemere Pál is jelen volt, felolvasván, szóba jött, mily célszerű lenne a hős férfikorából is dolgozva egy eposzt, az egészet trilógiává alakítani. Ettől kezdve sokat foglalkoztam az eszmével, meg is kezdettem Daliás idők cím alatt, néhány énekig vittem, majd újra meg újra dolgoztam anélkül, hogy eddig befejezhettem volna. Legfőbb akadály, mi e tekintetben reám súlyosul, az, hogy a Toldi-monda két darabban már szinte ki van merítve; én pedig az eposzt mondára, a nép tudalmában is élő mondára szeretem alapítni, a légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, mit én eposzi hitelnek nevezek. Le fogom-e küzdhetni ez akadályt, még nem tudom. Egyéb működésem a folyóiratokban, 1849 óta, előtted is tudva van: (Hölgyfutár, Csokonai Lapok, Emléklapok, Magyar Írók Füzetei, Röpívek, Losonczi Phőnix, Remény, Enyedi Album, Nők könyve, Visszhang, Szépirodalmi Lapok, Délibáb, Müller Naptára, Thália, Divatcsarnok, mind hoz tőlem valamit. Népkönyve, Falusi esték, Prot. Naptár.)

Íme, barátom, itt életrajzom, elég hosszan, mégis röviden. Egyszerű élet ez, de mégsem nyugodt, csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, melyben én voltam a gyengébb fél. Több eréllyel, szilárdsággal, kitartással, tán lett volna belőlem valami, de ez hiányzott mindig. Tehetségem (amit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, hol most vagyok) mindig előretolt, erélyem hiánya mindig hátravetett, s így lettem, mint munkáim nagyobb része, töredék. Csinálj te belőle egészet és kérlek, ha az idő kiadja (de hiszen erre csak pár nap kell), küldd el nekem, mielőtt sajtó alá adnád, hogy lássam, nem csúszott-e be valamely hiba?  Egyébiránt azt hiszem, Berecz-nek akarod írni, s engem meg akartál csalni, hamis! Nekem mindegy, akárhová teszed. Élj boldogul!

 barátod

Arany János

U.i. Petőfivel való viszonyomat bővebben is érintheted: az ismeretség kezdetét, látogatását 1847. (június 1 - 10), majd nejével október végén, mikor Pestre vitte. 1848-ban Pesten kétszer, Debrecenben egyszer voltam vendége, s január végétől májusig (1849) családja nálam lakott Szalontán.

(1855)

Közölve: Arany János breviárium (Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár-Napoca, 1982. 9-21 oldal)

Vajda János

(-?)

 Ahhoz, hogy engem megértsenek - mondá Vajda János - szükséges ismerni azt a környezetet,

amelyben felnőttem. A szabad természet, mely körülvett, azokat az embereket, akik szüleimhez jártak, s apámat, különösen apámat!

  Büszke, nemes hajlamú, eszes, művelt ember volt atyám. Vajda Endre, az Ürmények vaáli birtokának főerdésze. Magas, szálas, szép ember volt. Bálványoztam apámat. Azt hittem, s még ma is hiszem, hogy kedvező körülmények között kiváló ember, talán lángelme lett volna belőle. Ha véletlenül előbb és franciának születik, talán ő lett volna Napoleonná, nem a " kis korzikai”. Olyan katonás volt minden mozdulata, eszejárása, pedig soha nem volt katona, mintha egész életét háborúban töltötte volna. Oly lovagias volt gondolkodása, oly sokat adott a becsületre, egyszerű cselédsorból felküzdött ember létére, mint valami középkori lovag.

  Szolgalegény korában történt vele az az eset, hogy az urasági kastélyból egy s más apróság eltűnt. Az uraság sorba behívatta és kérdőre fogta a cselédeket. Mikor apámra került a sor, az úr, kezében a nagy mogyorófa pálcával, elkezdte vallatni és fenyegette, hogy megveri, ha tüstént nem vall. Apám elvörösödött, melle zihált, úgy bántotta maga a gyanú is.

  - Mondom, kérem alássan, hogy én nem láttam. Nem vagyok én se hazug, se tolvaj!

  - Ne nyelvelj, hanem add elő, mert ellátom a bajodat.

  - Meg ne üssön a tekintetes úr, ha az élete kedves! Én nem loptam. Engem még nem ütött meg senki.

  Az ajtóhoz ugrott, felszakította s kimenekült. Az úr utána a bottal. A lépcsőn és szembejött a hajdú, arra rákiáltott a gazda: - Fogd meg a gazembert!

  Apám félkézzel megragadta a hajdút, s olyat lódított rajta, hogy az lekalimpált az udvarra. Ő pedig meg sem állt a harmadik faluig, ahol azonnal elszegődött más urasághoz.

  Anyám nem volt se szép, se művelt; egyszerű napszámoslány volt, mikor édes apám elvette. Én felnőttebb koromban, apám iránti szeretetem miatt, valósággal szégyelltem, hogy ilyen anyám van, aki annyira nem illik az urához. És apám mégis féltette. Legény koromban sokszor is mondtam neki: ugyan mit félt rajta? lány korában sem kellett volna ez senkinek, nemhogy most kellene. De ő azért csak féltette. Ez volt a gyengéje. Azaz inkább becsületből féltette; nem az asszonyt, hanem családja jóhírét féltette. Áldott, jó ember volt, de ha anyám megcsalta volna, bizonyosan megöli habozás nélkül, annyira kényes volt a becsületére.

  Egyszer, még fiatal házasok voltak, apám Gyömrőn volt urasági vadász, azt mondja neki az uraság, aki őt nagyon szerette: - Ejnye, Bandi, mióta itt vagy már és még nem láttam a feleségedet. Hozd fel a kastélyba.

  Bandi nagyot nézett urára, elvörösödött és hazament. Másnap pedig felmondott. Ura nem értette a dolgot, marasztotta, kérdezte, mivel sértette meg? de apám nem világosította fel. Biztatta, marasztotta ispánnak, tiszttartónak; de apám nem maradt semminek, semmi áron tovább. Amint kitelt az ideje, elment onnan. mert olyan uraság - gondolhatta magában -  nincsen, akivel én egyet szeressek. Az én feleségem nincs elszegődve az urasághoz, csak én magam.

  A vaáli erdőben laktunk, 1828-tól kezdve. Pénzfizetése nem sok volt apámnak, a nagy főerdészi címhez mindössze száz váltóforint, ami a mi pénzünk szerint megérne kétszáz forintot. De volt szép nagy lakóházunk az erdőben, melyhez egy holdnyi, megette két holdnyi kert tartozott. A hátulsó kertben zöldség, vetemény, kukorica termett, az első kertben gyümölcsfák, virágágyak voltak. Földje buján termett. Apám az erdőben szedette össze a vízmosásokból a legjava televényt, mely a lehullott falevelekből képződött. Olyan tökdinnye, ugorka nőtt benne, hogy megcsodálta mindenki. Valóságos Kánaán, paradicsom. Eldorádó volt az a hely. A karózott töviskerítés egybefolyva futotta be a sok inda, a szilvafáról dinnye lógott, a futópaszuly még a ház tetején is virított és termett; én szedtem le onnan, mint fürge, mezítlábas gyermek, minden héten a zöldbabot.

 Az erdőszélen szántóföldünk is volt az uraságtól. Tartottunk három-négy tehenet is. Malacunk meg egy ízben annyi volt, hogy külön ki kanászgyereket kellett hozzá tartani. Annyink volt mindenből, hogy eladni, elajándékozni se bírtuk. Rajtunk romlott. Ami vad és szelíd hús van, abban mi dúskáltunk.

  Apám nagyon szerette a szép lovakat. Öt-hat vásárt bejárt egy pár összeillő, szemrevaló csikóért, de nevelt is olyan lovakat, ha így összetalált egy párt, hogy még az uraság is megirigyelte.

  A legszálasabb embereket fogadta össze magamellé kerülőknek. Magas, erős, nyíltszívű férfiak, tele nyugalommal, bátorsággal. Olyanok voltak, mint Homér hősei; mint a Mohikánok az őserdőben. Hajnalban, néha már éjfélkor begyűltek, sorakoztak a tornácunkon; apám kiment hozzájuk, kezet fogott egy-két öregebbel és elindultak együtt az erdőbe; vagy átvették a parancsot, mentek maguk. Orvvadászok, fatolvajok, éjjeli legeltetők ellen egész haditerveket főztek ki néha. Mert az urasági erdő szent hely, idegennek oda imádkozni se szabad belépnie! Borona-tüskét sem szabad ottan szedni, de onnan szoktak lopni a földmivesek mégis, hanem gyakran rajta is vesztettek ám!

  Ne csodálkozzék azon, hogy ilyen öreg ember létemre mindig az életről beszélek. Hónapok óta azzal táplálom magamat, hogy visszaemlékszem arra a bőségre, amely a mi házunkból kifolyt. Ha én mostanában csak századrésznyi étvággyal tudnék néha enni! De azt hiszem, nem is viszem már soká.

- Oh, édes Vajda bátyám, minek gondol mindig ilyesmire. Megírja még Dózsa Györgyöt. (Ez volt legutóbbi drámaterve.)

  - Sose vigasztaljon engem, édes Öcsém. Tudom, hogy meg fogok halni. Succi csak negyven napig koplalt és belebolondult. Én már harmadik hónapja éhezem. De ne lopjuk az időt ezzel.

  S elbeszélte röviden, hogy húsz éves korában, megunva az otthoni “terüljasztalkám” bőségét, fölcsapott színésznek.

Kiakartam magamat jól koplalni, tapasztalatokat akartam szerezni, országot-világot vágytam látni. Petőfi volt az ideálom; az is színészeten kezdte, én is azon akartam kezdeni a költőiséget. A nép nyelvét, szellemét, szokásait akartam megismerni Petőfi szülőföldjén, hogy lássam, mi Petőfiben a való s mi a költészeti változtatás, hogy aztán én is úgy írjam meg, ha csak lehet, a magam erdei magányát, hogy az Petőfihez méltó legyen. Akkoriban többet hittem magamról s valamivel kevesebbet Petőfiről. Azóta sokszor beláttam, mint annyian mások is, hogy Petőfi és az isten versenyen kívül állanak, s abba hagytam a népieskedést.

 Közölve: Vajda János összes művei [4. kötet, Szépprózai írások] (Bp. Kiadó, 1972. 420-422. oldal)

Krúdy Gyula

III. (1899)

Széchény-Kovácsi Krúdy Gyula önéletrajza, 1899. október 13.

(részben hazugság!: Krúdy Gyula megjegyzése a kéziraton)

Született Nyíregyházán 1873-ban. Tűrhető anyagi viszonyok között nevelkedett fel. Iskoláit a Szepességben, Bécsben és Nyíregyházán végezte. Tanulmányokat a párisi Sorbonne-ban tett. Már fiatal korában sokat utazott. Bejárta Angliát, Franciaországot és Sveizot. Az irodalommal korán kezdett el foglalkozni: Tizenhat éves korában mint agilis hírlaptudósítója a budapesti nagy lapoknak sok kitűnő szolgálatot tett a sajtónak részint a külföldről, részint hazánkban. 1892-ben Nyíregyházára került haza. Itt kezdett el először tárczákat írni. Első novellája a Nyíregyházán megjelenő Szabolcsi Szabadsajtóban látott napvilágot 1892 nyarán. Időközben dolgozott a Képes Családi Lapokba, az Ország Világba és a Magyarország napilapba. Mint a Pesti Napló munkatársa a túzséri hipnozistragédiánál nagy szerepet játszott. Igazi irodalmi értékét Gáspár Imre fedezte fel, aki elcsábította őt a Traveller-hírlapítudósítói élettől, és lapjához, a debreceni Ellenőr politikai napilaphoz segédszerkesztőnek szerződtette. Krúdy Gyula ekkor kezdett komolyabban foglalkozni az irodalommal. temékenysége kiapadhatatlan volt, sok novellája, tárcája jelent meg a debreceni és a budapesti szépirodalmi lapokban. Ekkor adta ki első novella-gyűjteményét Ifjúkori Tévedések czím alatt, később midőn Gáspár Imre megvált a Debreceni Ellenőrtől egyideig önállóan szerkesztette a lapot, később azonban ő is elhagyta Debrecent és Nagyváradra a Szabadság című politikai napilaphoz szerződött főmunkatársi minőségben. Tevékeny publicisztikai élete mellett nem szűnt meg szeretettel foglalkozni a novellairodalommal. Írt egy nagyobb humoros elbeszélést Hat napig kerékpáron czím alatt, és 1896 év nyarán egyszerre két könyve hagyta el a sajtót. Egyik egy nagyobb regény az Üres a fészek czím alatt az Országos Irodalmi Részvénytársaság kiadásában, a másik Esztergomban jelent meg az Endrődy Géza-féle hírlapvállalatnál Szöktetés a Kaszárnyából és egyéb elbeszélések czím alatt. Ez utóbbi novellásgyűjtemény. Krúdy Gyula utóbb egészen az irodalomnak szentelte magát, érezte, hogy a lázas szerkesztőségi élet megbénítja termőképességét, és hat hónapi tevékeny publicisztikai működés után felbontotta a Szabadságnál lévő szerződését és jelenleg Nyíregyházán él. Onnan dolgozik lapjainak. Mint szépirodalmi író igen ismert névre tett már szert.

Krúdy Gyula

 Lelőhely: Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára: Fol. Hung. 900.

Szinnyei-gyűjtemény, önéletrajzi levelek

Krúdy Gyula

IV. (1914)

 A hajam megszürkült, az éjszakáim álmatlanok, nappal szomorú vagyok - és ha nagyon jól érzem magam, midőn fütyülve ébredek: egyetlen kép, régen elmúlott valóság, mint egy régen látott kedves álom tűnik fel nékem az est, az augusztusi csillagok, a sóstói tölgyfák, Virágh Aladár (régi nemes ember és telekkönyvvezető, később öngyilkos, pisztollyal) és Virágh Irma, akinél szebb magyar nótát senki sem tudott dalolni.

Mintha az egész ifjúságom, boldog-boldogtalan élet-részem azzal telt volna el, hogy Virágh Irma mikor dalol bús magyar nótát a sóstói öreg tölgyek alatt. Egy tündöklő szép nő - azt hiszem, szőkés-barna volt, szeme, mint a párisi nőké és ruhája mindig fekete, - csalogatott, csábítgatott, hogy ne maradjak közönséges ember. Virágh kisasszony színésznő óhajtott lenni, míg atyja, a macskabajuszú, vidám és svihákos férfiú fuvolán szomorú és mélázó dalokat fujt vajhangú ébenfa-fuvoláján. A Gasparone keringője volt divatban. . . Atyám, szívbajos és a nyíregyházi viszonyokhoz mérten: gazdag, komoly és tündöklően szép férfiú a földközi tengerre utazott volna beteg szíve meggyógyítása végett.

Az ifjúságom azzal telt el, hogy mindig muzsikát hallgattam: Benczi Gyulát vagy Virágh kisasszonyt. Néha nóták jutnak eszembe, álmomba, amelyekre mint esztendő távolságából nappal nem is emlékezem. Az apámat grófnak hívták és ezrest ragasztott a cigány homlokára, bár kocsis-bornál egyebet nem ivott: "Istenem, hogy hasonlít az apához!” - mondták nők, akiknek egykor udvaroltam. Az apámra, - az úrra, a gavallérra, a nagyszerűre, - olyan büszke voltam lányos házaknál, mintha az apámon kívül több férfi nem is lett volna a világon. Minden nő előbb volt szerelmes belé, minden férfi-barátom néki köszönhettem, - előbb ismerte őt. Szemere Miklós az elmúlt apám kedvéért tisztelt meg barátságával; jobb és drágább ember nem volt nála. Életében úgy viselkedett, mint többszörös milliomos. Végrendeletében tízezer forintot hagyományozott nekem, akit legjobban szeretett: "elég lesz egy éjszakára", írta. Hírlapírónak szöktem el a szülei háztól, vidéki színésznőbe bolondultam, boldog voltam, művész voltam, ittam, mulattam, szerettem, nem is tudom, hogy mi történt vélem?

 Most harmincöt esztendős vagyok és csendes, mélabús mosollyal gondolok vad, boldog ifjúságomra.

Közölve: Az Érdekes Újság Dekameronja 1. köt. (Bp., 1914. 121-124. oldal) és Száz magyarok könyvei. 1. köt. (Bp., 1928.  121-124. oldal)

Krúdy Gyula

V. (-1922)

Nem nehéz elképzelni jövendőmet, mert (megemlítették?) eleget azok az öregebb írók, akiket ifjúkoromban a józsefvárosi és budai kiskorcsmákból hazáig kísérgettem és olyan emberektől, ünnepelt barátaiktól, akiknek a nevét nem hallottam soha. - Ilyen öreg író leszek majd én is, aki kopott macskabőr kabátban, kis kortyokban iszogatja a borát a (Lónál?) vagy a Pincében, és akinek történetét többé senki sem akarja elhinni.

 Egy délután hiába várják az öreg író bácsi hazugságait az egykori kőkeblű, pesti szép hölgyekről, az önfeláldozó hív barátokról, táncosnékról és korcsmárosnékról, irodalmi sikerekről és a szegénységgel való hősi küzdelmekről: - hiába várják a szürke főt a fogadó asztalánál, az író bácsi örökre elmaradt a kályha környékéről, a korcsmáros letörli a rovást, egy öregasszonyka fekete slájert vásárol a kalapjára a boltosnál. De az is lehetséges, hogy hosszabb sors várakozik r

(1922)

Lelőhely: Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára: V. 4307/3. sz.

MAGYAR SZÍNÉSZEK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 524
Kiadás éve: 2001
 

Egressy Gábor levele Convilhc. L. írónak

II. - 1860

Pest, dec. 12. 1860.

 Uram! Külföldön hiressé lenni az embernek elég ideje van holta után is, ha különben a földi halhatatlanságra jogosítva van. Ellenben az élet gyakran igen rövid annak, a kinek itt sok végezni valója van. “Ars longa, vita brevis”[3]. Ez az oka, hogy válaszomat félév mulva küldöm önnek azon levelére, melynek tartalma által egyébként igen megtisztelve érzem magamat és szinészetünket.

Ha tehát még nem késő, most eleget akarok tenni ön kivánatának.

Im az eredeti adatok nyilvános életem történetéből.

Születtem Borsodmegyében L á s z l ó f a l v á n, 1808. Apám protestáns pap volt.

Tanuló éveimet M i s k o l c o n töltöttem, 1818-26. Ez idő alatt épült fel és nyilt meg ott a legelső magyar szinház. Nem szükség festenem az első benyomást, mit a szinház bübájos képei tőnek egy falusi suhanc lelkére, a kit szerény sorsu szülők spártai szigorral és vallásos érzelmekben neveltek.

Az 1789-diki eszmék hozzánk is eljutottak. E század elején Felső-Magyarországban egy Czakó nevü protestáns pap a gondolat szabadságát a papi szószékről merte hirdetni, s e miatt elvesztette hivatalát. Sok viszontagság után Miskolcon állapodott meg, s ott mint magántanitó éldegélt, ha ugyan a nyomort életnek lehet mondani. Esténkint bejárt hozzánk is az iskolába, hol mi, tógátlan theologusok nyolc kilenc kamrában összesen 20-30-an laktunk. És ilyenkor az öreg beszélt nekünk soha nem hallott igaz és nagy dolgokat. Az ámulat és csodálat megdermeszté idegeinket, s egész éjeken át nem jött álom szemeinkre.

Mi volt ez?

A világosság legelső érintkezése az ifju lélek szemeivel; azon pillanat, midőn az állati sötétség börtöne megnyilik, midőn a szük láthatárok eloszlanak, és legelöször tekintünk a - végtelenbe. A tiszta szabad lég, és ebben a lélek mozgásának irányt szabnak. Elhatárzák tehát az én jövőmet is.

A szinpad hatása, mely eddig bizonyos daemoni igézetnek látszott: most ugy tünt föl előttem, mint a legnemesebb szükségérzetnek kielégitése. A legjogosabb élvek örömeit nem zavarta többé a “tilos”-nak erkölcsi érzete. Az eszményi szép iránti vonzalom ellenállhatatlansága az ész világánál lőn igazolva, szentesitve.

Röviden: ezentuli szinházi élményeimet görög és római klassszikusaim, eme legbecsesebb kincseim[4]1 árán szerztem meg, hogy végre magam is utánok költözzem - Thalia templomába.

1826 óta 57 magyar városban, ugyan annyi szinpadon müködtem. Állandó szinpad volt ezek között 17; rögtönzött, s igy ideiglenes 40 Rosnyó nevü kis városban léptem szinpadra legelőször. Aztán Kassán töltöttem öt évet, Kolosvárt hármat, Budán harmadfelet, Pesten huszat. Megjegyzem azonban, hogy társulatunk, az erdélyi első dalszinész társulat, 1837 előtt csupán a téli időszakokat töltötte egy helyen; nyáron mindig vándorolt.

Tanulási célból tett utazásaim külföldön különböző időkben, összesen harmadfél évbe kerültek.

Idegen nyelveket csak Budán és Pesten kezdettem tanulni. Hogy a németet mihamar és haszonnal tanulhassam meg: lemásoltam Lessing hamburgi dramaturgiáját. És nem hiába, mert mire a másolást elvégeztem, nem csekély álmélkodásomra, megértettem a németet.

1837-38 és 39-ben szabad időmet arra használtam, hogy a bécsi várszinházat látogattam meg, mely intézet, mint látszik, akkor aranykorát élte. A német szinészet itt ekkor a tökélynek magas fokán állott, képviselve Schröderné, Anschütz, Korn és több jelesek által.

1840ben, mint a francia nyelviskola egyik növendéke, examenül (vizsgaként) a “Fiatal férj” cimü francia vigjáték cimszerepét játsztam el a pesti magyar szinpadon, francia nyelven.

1843-ban láttam Párisban R a c h e l t, Ligiert, Samsont, Beauvalet-t, Arnalt, Bouffét sat.; és mondhatom, hogy ünnepiesebb diszben még jelent meg előttem az antik tragoedia, mint Francaisban; valamint ugy találtam, hogy a vigjátéki összehangzás is e szinpadon érte el a tökély netovábbját.

Szerencsém, hogy korán elkezdtem a különböző életkoru és jellemű alakokban gyakorolni magamat. Erre nézve 1835ben egyik alkalmas feladatul szolgált a “Vas álarc” cimü francia darabban a Gaston alakja, a ki szerepét 16 éves korában kezdi, és mint 40 éves agg végzi.

Nagyobb feladataim között H a m l e t volt a legelső, mire másfél évig készültem, s azóta is folyvást tanulom és élvezem azt. Először adtam 1839-ben. Ugyanakkor kisértettem meg.

e csudálatos jellem ismertetését, német itészek nyomán, az akkori “Atheneum”-ban.

A többek közt: Lear, Bolingbroke, III. Richard, Apafi, Garrick, Petur, Fiatal férj, Coriolaán, Ranczau, Krumm, Gritti, Kean, Péter cár, Brankovics, Bánkbán, Dózsa, Marótbán, Posa, Moliére, Machbet, Givri, Brutus, Mátyás király, XII. Károly, alakjai voltak későbbi feladataim arra nézve, hogy csekély erőmet az egyéniségek éles elkülönözésében gyakoroljam.

Irodalmi munkásságom 1837-ben kezdődik. Azóta 12 lapnak voltam munkatársa, a 13-dikat most magam szerkesztem. Dolgozataim többnyire szinészi tárgyuak. De vannak köztök jegyzetek francia- és németországi utazásomból, és emléklapok számüzetésem idejéből is.

1848-ban a magyar honvédelmi bizottmány leküldött Csongrád és Csanád megyékbe, népfölkelést rendezni azon határőrök ellen, a kik Kikindát elfoglalták. Néhány nap mulva Mokrin alatt állottam, 13 ezer ember élén, s Kikindát a határőrök sietve kiüriték. Ezután a magyar kormány Szegedre küldött biztosul, hol 1849 kezdetéig működtem a Kiskunság területén, és a Tisza vidékén. Tavasz felé a felső-magyarországi “védsereg” (guerilla) egyik zászlóalját bizták vezérletemre, mely csapattal előbb Beniczky L. ezredes dandárához, utóbb Dembinszky hadosztályához csatlakoztam.

Budavár bevétele után 1849 juniusában csak kétszer léphettem föl a Nemzeti szinpadon. Az orosz invasio megtörténvén, Petőfi felszólitása következtében, vele együtt Erdélybe mentem, a Bem táborába. Petőfi a segesvári csatában elesett; én pedig a szebeni utósó csata után Mehadia felé Orsovára siettem, honnan aug. 23-dikán a török földre menekültem, hová később családom is követett.

Viddenben, Sumlán, Rustsukon, Nikápoly, Negotinban Szendrőben (Szemendria), Belgrádban és Stambulban egy évet és egy hónapot töltöttem. 1850ben őszszel viszszatértem hazámba föltétlenül, azaz: az osztrák kormány engedélye nélkül. Itt a hadi törvényszék halálra itélt; azonban hihetőleg némely régibb jóakaróim fölterjesztése következtében kegyelmet nyertem. De a szinpadról le voltam tiltva; és negyedfél évig, csupán mint rendező foglalkozhattam a Nemzeti szinházban. Végre 1854 kezdetén megengedték ujra fölléphetnem, miután a szinészet gyakorlati teréről öt évig száműzve voltam. Pályámnak ez uj korszakát Pesten L e a r  k i  r á l ynak szerepével nyitottam meg.

1859 ben véget akarván vetni a bajoknak, s helyet csinálni másoknak: a nyugdijasok sorába léptem. Azonban a közkivánat még egyszer a cselekvés mezejére szolitott. A hála mély érzetével hódoltam a közakarat e megnyilatkozásának, melyben pályámat megdicsőitve láttam. Azóta megifjodott lélekkel teljesitem kötelességemet, és fogom teljesiteni mindaddig, mig azt nem mondják onnan felölről, hogy: “hű szolgám! elég volt!”

Fogadja ön tiszteletem kifejezését.

E g r e s s y  G á b o r

a pesti nemzeti szinház tagja.

Közölve: Hölgyfutár, 1860. december 20-án, 11-dik évfolyam, 1305. oldal

Blaha Lujza

- 1926

             Kedves olvasó, most az egyszer én fordulok hozzád és beszélem el életemnek nehány igénytelen eseményét, mert máskor már annyi jót és szépet és oly sokszor írtak és beszéltek rólam, hogy mielőtt végképpen elhallgatnék, szükségesnek és időszerűnek tartom, hogy magam szólaljak meg és mondjak el magamról sok mindent, amit tudok.

Azt szeretném kedves olvasóm, ha ebben valamilyen formáját látnád a hálámnak, amit irántad érzek, mert érzem, hogy hálámat le kell rónom azért a sok szeretetért, amiben hetven esztendős koromig részesítettél. Édes jó Istenem!  Hetven esztendő! Több ez, mint egy emberöltő! És ezalatt a hetven esztendő alatt nemcsak az én életemnek voltak kis és nagy eseményei, hanem nemzeti életünknek és a nemzeti eszmének is, amelynek a terjesztése akkor volt az én feladatom, amikor az ehhez való eszközök: a magyar szó és a magyar dal hamupipőkesorban voltak (...)

Fogadjátok hát szívesen életem alkonyán hozzátok juttatott ezt az írásomat, amely elhalkult dalaim helyett élő beszéd akar lenni és amely az én öreg, fáradt szívemből a ti friss, fogékony szívetekbe kívánkozik.

Hol is születtem én?

Hetvenedik születésnapom körül mindenfelől azzal a kéréssel ostromoltak, hogy tulajdonképpen hol és mikor születtem?  Én édes istenem, hát miért olyan fontos dolog ez most, hetvenéves koromban?

No, de hát jól van, nem firtatom, szívesen elmondom: Rimaszombatban, 1850. szeptember 5-én. Egy fazsindelyes házikóban, nem pedig az országúton, vagy valami kocsiszínben, ahogy azt széltében híresztelték felőlem. Különben ez se lett volna valami nagy szerencsétlenség, mert hiszen az ilyesmi megtörtént már az életben akárhányszor. Annál inkább megtörténhetett ez szegény jó anyámmal, aki színésznő volt és kisebb színtársulatokkal való vándorlásai közben bizony nem gondolhatott valami nagy komoditásra (kényelmesség), kényelemre, habár akkor talán a legnagyobb szüksége lett volna rá. Így érkezett meg az édesanyám,  úgyszólván az utolsó percekben Rimaszombatba a jó Manczel József csizmadiamester házához, ahol betegsége alatt ő meg a felesége a legnagyobb gondossággal és szeretettel ápolta.

Legalább így mondta el ezt nekem az édesanyám és talán csak mégis ő tudta ezt legjobban.

Minden egyéb pedig mende-monda és ez a valóság.

De mondok valamit. Nekem tulajdonképpen két születésnapom van. Úgy bizony, kettő. A második születésem napja pedig 1887. október 5 -e, amikor súlyos beteg voltam és már a sírszélén állottam, de Tauffer Vilmos egyetemi tanár áldott keze visszahozott a másvilág küszöbéről. Ennek a nagy eseménynek a színhelye az én kedves Erzsébet körúti lakásom volt. Áldom is érte Tauffer tanárt, amíg élek, mert neki köszönhetem az én második születésem napját.

Ha pedig ezek után valaki még kételkedni merészelne az én születésem idejének és helyének a pontosságában, akkor biz isten kisütök még egy - harmadikat is. De ezt aztán már csak nótázva, amint akárhányszor megtettem a színpadon is, így ni:

Rózsabokorban jöttem a világra,

Nem dajkált az édesanyám hiába...

De hej, ennek a rózsabokornak ugyancsak sok tövise volt az életben, amely megszurkált, megtépett, de lassanként mégis csak megbirkóztam vele. Hogy pedig nem dajkált az édesanyám hiába, azt önök kedves olvasóim legjobban meg tudják ítélni.

A születésemről tehát beszámoltam és aki még ezután is kérdezősködik, az rettegjen haragomtól. Nono, de ezt nem kell olyan tragikusa fölfogni.  

Gyermekkoromról

nagyon sokat nem tudok, mert amennyire visszaemlékszem, azok az évek bizony agyon hamar elrepültek. Öt-, hat-, hétéves koromban - játszottam, mint minden gyerek. A legjobb pajtásaim és pajtásnőim azok a kis parasztgyerekek voltak, akiknek a házatájára szekéren való utazásaink közben odavetődtünk. Jól emlékszem, akárhányszor örömest a fára másztam velük cseresznyét szedni, kapáltam, sarlóztam és futkostam velük a tarlón mezítláb. Sokszor össze is szurkálta, megvérezte a lábamat a tüske, gaz, amiért kikaptam odahaza az édesanyámtól, de csak jóságosan megpirongatott, meg nem vert.

Mint kis gyermek persze gyakran játszottam színházat is. Ilyenkor a padlásra mentem a jó pajtásaimmal, ott koszorút kötöttem a fejemre, cifra ruhadarabokat szedtem magamra és úgy énekeltem, táncoltam, ájuldoztam, ahogy az igazi színészektől láttam. Mert én tulajdonképpen drámai színésznő akartam lenni és az ének után mindig a földhöz vágtam magamat. Akkor voltam a legboldogabb, amikor ilyesmit cselekedtem, mert ezt a többi gyerek nem tudta utánam csinálni és csak szájtátva elbámult azon, hogy ”mit tud a Lujza”...

Kaland a csárdában

Serdülő gyermekkoromban sokat kellett ide-oda utazgatnunk. És ilyenkor bizony sokat szenvedtünk a hidegtől és melegtől egyaránt. Télen szegény mama úgy betakargatott a dunyhák közé, hogy még az orrom hegye se látszott ki. De sokszor mondta, istenem: Dugd el az orrod, te pisze-takács, mert lefagy belőle egy darab, pedig úgyis elég kicsi.

A nyári utazások nagyon kellemesek voltak, kivált ha az igazgatónak volt pénze és előleget osztott ki a tagok között. De persze nem valami nagy summát, hanem legföljebb egy-két huszaskát. Ilyenkor az asszonyok sütöttek- főztek, hogy legyen másnap jó útravalónk. Reggel fölpakoltunk a szekérre és elindultunk. Az úton jókedvvel, kacagva, nótázva haladtunk s amikor dél felé patak mentén, árnyékos helyen letelepedtünk, előszedtük a szépasszonyok főztjit és hozzáfogtunk a lakmározáshoz. Ebéd után az egyik pályatárs elővette a gitárját, a másik a tilinkót, dorombot, húzós harmonikát és csaptunk olyan filharmónikus koncertet, hogy a mostaniak is megirigyelhették volna. - Istenem, milyen boldogok is voltunk akkor...  Ámde nem minden utazásunk volt ilyen vidám, mert bizony volt úgy is, hogy pénzünk nem lévén, nagyon sokat kellett nélkülöznünk.

A téli utazásokat nem szerettem, mert attól féltem, hogy a nagy hóban, hidegben elakadunk, vagy megfagyunk. Egy ilyen utazásunk alkalmával, csúnya hideg időben ránk sötétedett, amikor éppen egy csárdához értünk.

A kocsis behajtott az állásba és kijelentette, hogy reggelig nem mozdul, mert ilyen sötétben nem tanácsos járni ezen az úton, ahol sok a szegénylegény. férfiak persze nagy bátran mondogatták, hogy hát ugyan mit is vennének el tőlünk, azért hát csak menjünk tovább, de a többség úgy határozott, hogy maradunk. Leszálltunk a kocsiról és betértünk a sötét, füstös ivóba. De alig telepedtünk le, lódobogást, kutyaugatást, majd néhány éles füttyszót hallottunk. Egyszerre csak fölpattant az ajtó és cifraszűrös, darutollas legény rontott be - lovastul.  Az ajtó alacsony lévén, rásimult a lovára, hogy beférjen rajta. Persze volt sikoltozás, sírás, ide-oda kapkodás, de a legény odaszólt hozzánk:

-           Ne féljenek, nem lesz bántódásuk. A csárdásgazda azt mondta, hogy maguk diátristák (színészek). Hát csináljanak valami furát, az ifiasszonyok meg énekeljenek!

Aztán egy hosszúnyakú üvegből bort ivott, sőt még a szép fehér lova torkába is öntött belőle. Azt mondta neki:

-           Igyál te is, Böske!

Az egyik színész éppen hozzá akart fogni, hogy valami jelenetet adjon elő, vagy szavaljon, amint hirtelen berontott egy másik legény, odaugrott a cifraszűrös mellé és a fülébe súgott valamit. Nyilván azt, hogy pandúrok jönnek. Erre aztán se szó, se beszéd, fogta a legény a lova kantárját, kivezette, fölkapott rá és sebesen elvágtatott. A többiek meg utána, mert voltak vagy öten. Mi meg fölocsudva a nagy ijedségből, lepihentünk, ki a padra, ki az asztalra, székre, kuckóba és így vártuk be a reggelt.

Így láttam egy olyan leányalakot, amilyen  Büzi Zsófi volt a boldogult Abonyi Lajos népszínművében, A betyár kendőjében. Ellestem minden mozdulatát, minden szavát, öltözékét, hogy amikor Zsófi szerepét, - persze jóval később a Nemzetiben, majd a Népszínházban - eljátszottam, mindég eszembe jutott ez a csárdabeli leányzó; éppen olyan ruhát csináltattam magamnak, mint amilyet ő viselt; a hajamat is úgy fontam be, a sok gyűrűt, kalárist, nagy arany fülönfüggőt, is úgy aggattam magamra, mint ő. Sőt a járását is iparkodtam utánozni. Csodálatos, hogy így az emlékezetemben maradt ez a jelenet, mert hiszen akkor még gyerek voltam. De hát az ember néha a régi dolgokra sokkal jobban emlékszik, mint a tegnap történtekre.

Apám

Hol is jártunk akkortájban anyámékkal?  Gyöngyösön, Hódmezővásárhelyen, Mezőtúron, Losoncon, Balassagyarmaton, meg egy csomó kisebb-nagyobb városkában, ahol a magyar színészeket és közöttük anyámat mindenütt nagy szeretettel fogadták.

Mert anyám és apám is nagyon jó színészek voltak. Apám nagyon szerette az énekes szerepeket, anyám pedig társalgási színésznő volt. Nagy tehetsége mellett azonban rettenetesen trémázott (lámpaláza van, izgul), valahányszor a színpadra lépett. És bizony ezt a trémázást átörököltem tőle, de nálam csak addig tartott, amíg a közönség elé léptem.

Apám meg sokszor a térdére ültetett, gitárt vett a kezébe és úgy dalolgatott nekem. Mondta is sokszor:

-           Te leszel az én édes kis primadonnám, ha megnősz.

De hát ezt már nem érhette meg szegény, mert 1856- bán Kassán, ahol akkor a színtársulatunk működött, kiütött a kolera és ő, szegény áldozatul esett a rettenetes járványnak. De jól emlékszem rá. Gyönyörű fekete göndörhajú daliás férfi volt, kék szeme, édes, meleg beszéde, tekintete még ma is előttem van.

Anyám

Abban az időben, amikor gyermekkoromban bejártuk az ország kisebb-nagyobb városait, sok helyütt némi idegenkedéssel fogadták a színészeket. Komédiásoknak neveztek bennünket és bizony, amikor lakást mentünk keresni, megesett, hogy többen nem kaptak.  Másutt viszont a legszívesebb vendéglátásban volt részünk. De az én édes jó anyámat mindig és mindenütt nagy szeretettel fogadták; amint jóságos arcát meglátták, rögtön ajtót nyitottak neki, mintha megérezték volna, hogy ez az asszony jobb sorshoz volt szokva ennél a zaklatott kóborló életnél.

Alighogy letelepedtünk, rendbeszedte bútorozatlan kis lakásunkat és akárcsak egy ezermester, ládákból, ferslágokból (nagyobb gyalulatlan láda) asztalt, padot formált, aztán leteregette őket egy-egy csinos kis terítővel és valóságos paradicsomot varázsolt lakásunkból. Irigyeltek is bennünket a kollégák mindig, hogy olyan csinosan lakunk. Én a szobában egy pici kis sarkot mindig lefoglaltam magamnak, ott elhelyezgettem a szentképeimet, kápolnát készítettem belőlük és esténként ott imádkoztam én is, meg a mama is. Nagyon szerettem a szentképeket, most is van egy csomó belőlük.

Bukással kezdődött...

Édesanyám egyszer az ebédnél beszélgetés közben elmondta, hogy a színháznál kevés a kardalosnő és estére a városból fognak egy pár leánykát felöltöztetni. Mikor reggel az édesanyám a próbára ment, kivettem a szekrényből szép kis mentéjét, fölhúztam a magassarkú evelasztin (everlasting: erős gyapjúszövet) cipőjét, fejembe tettem kis pörge kalapját, igaz, hogy egészen a nyakamba esett, a mente meg akkora volt, hogy csak a cipőm sarka látszott ki alóla és nagybátran elmentem a színházhoz.

Az utcán mindenki mosolyogva fordult meg utánam, én meg azt gondoltam magamban, milyen gyönyörű lehetek. Amint a színházhoz értem, tüstént fölmentem a színpadra, hát az ottlévők iszonyú hahotába törtek ki, hogy micsoda csodabogár gurult közibük.

Édesanyám persze azonnal megismerte a mentéjét, közelebb jött, rám ismert és így szólt:

-           Hát te mit keresel itt és még hozzá az én mentémben? Hogy nézel ki, látod, mindenki kinevet.

Én pedig sírva mondtam el, hogy hiszen az édesanyámtól hallottam, hogy kevés a kóristáné, hát eljöttem kisegítőnek.

-           Ráérsz még, kislányom, - szólott az egyik színésznő - ne félj, nemsokára megjön az ideje annak, hogy te is közibénk jöhess.

Édesanyám hazavezetett, megpirongatott, én meg nagyon szerencsétlennek éreztem magamat, amiért a tervem nem sikerült. Nagy bánatomban ebéd után az udvarra mentem, az ablak alatti lócára ültem és elkezdtem keservesen énekelni.

Erre kinyílik az ablak és egy göndörhajú kisasszony rám kiált:

-           Ugyan kérlek, tudod, hogy ebéd után aludni szoktam, te meg idejössz kornyikálni. Erigy kérlek másfelé a trilláiddal.

Ki sem mondhatom, hogy milyen nagy fájdalmat okozott ez az újabb felsülés. Előbb a színháznál nevettek ki, most meg a dalolásom miatt kergettek el.

Még az sem vigasztalt, hogy aki elzavart, az nem volt más, mint Angyal Ilka, a későbbi híres Klárné, akivel évekig együtt működtem később a Népszínháznál.

Iskola és seprő

 Tanulni nagyon szerettem. De fájdalom, hosszabb ideig ugyanegy iskolába nem járhattam, mert csak ott tanulhattam rendszeresen, ahol huzamosabb időt töltöttünk egy-egy helyen. Ahol rövid ideig voltunk, ott az iskolából járt hozzám a tanító. De a színháznál is akadt mindig tanult, képzett ember, aki egy-egy jó ebédért, vacsoráért vagy egy csésze feketekávéért szívesen tanított. Édesanyám pedig inkább megvont magától mindent, csakhogy én rendes tanításban részesüljek. Ahol lehetett, vizsgáztam is. Leginkább ezért is vágyódott az édesanyám olyan társulathoz, amelyik nagyobb városokban tartózkodott és amelyikkel nem kellett folytonosan kóborolni. Egyszer aztán Győrbe jutottunk, ahol hosszabb ideig maradtunk. Édesanyám a karmelita apácák zárdájába iratott. Nagyon szerettem oda járni, mert a kedves testvéreken kívül az egész osztály szeretett.

Csak az volt a baj, hogy a zárdában tanítás után szokás szerint más-más lánykának kellett hetenkint ottmaradnia, hogy az osztályt kisöpörje. No hát ez nekem sehogyse tetszett. Ki kellett valamit találnom, hogy ettől a mulatságtól megszabaduljak. K is találtam. Ártatlan arccal odamentem a kedves testvérhez és azt mondtam neki:

-           Kedves testvér, én nem maradhatok itt söpörni, mert estére gyermekszerepet kell játszanom a színházban.

A jó testvér nemcsak, hogy elhitte, hanem még szánakozott is rajtam, hogy ilyen fiatalon foglalkoztatnak. Egyszer aztán mégis csak kiderült a turpisság és a nagytakarításnál engem is ottfogtak.

Az első ezüsthuszas

Az első nagy gyerekszerepemet csakugyan Győrben játszottam a “Féltve őrzött kisleány” című darabban. Nemsokára újabb gyermekszerepeket kaptam és a felvonások között verseket is szavalgattam. Egy ilyen alkalommal, amikor a “Falusi kisleány Pesten” című verset mondtam el, kitapsoltak, kihívtak, majd egy úr a színpad elé lépett és egy ezüsthuszast adott, hogy vegyek rajta pártát magamnak. Ez az ezüsthuszas volt életemben az első keresetem, amelyre nagyon büszke voltam.

Napidíjas színésznő

A győri szezon után Molnár György társulatához Budára, majd Vácra kerültünk. Ami engem illet, persze szerződésről szó sem volt, hanem esténkint kaptam gázsit, amit rendesen a mama vett föl. Nem is tudom, hogy tizennégy éves koromban mennyi fizetésem volt. Szóval afféle napidíjas voltam. Így aztán lassan, szinte észrevétlenül egyszerre csak komoly színésznő lettem.

Székesfehérváron léptem föl az első nagyobb prózaszerepben, a Tiszaháti libácská-ban és ezzel a szereplésemmel, minden éneklés nélkül is igen nagy sikert arattam.

A ruháimmal akkor is sok bajom volt, sőt egyszer nagy szomorúságunkra az egész ruhatárunk el is veszett. Néhai Szigeti Imre volt a társulat direktora, akinek - pénzre lévén szüksége, az egész társulat pakkjára kölcsönt vett föl a helyi speditőrtől. A bérlet azonban nem sikerült, a direktor a kölcsönt nem tudta belőle visszafizetni és így a pakkunk fájdalom ott veszett a speditőrnél. Én a szentképeimet, a nővérem pedig a babáját sajnálta legjobban

Tizenötéves koromban férjhezmentem

Nagynehezen új kis ruhatárat szereztünk magunknak, majd Szabadkára szerződtünk Siposs direktor társulatához, ahol életem első nagy eseménye játszódott le. A színházban a 9-ik dsidásezred zenekara játszott, amelynek Blaha János volt a karmestere. De az előadásokon nem ő dirigált, ő csak felügyelt az előadásra és a muzsikusokra. Valami Barbaró nevű szálas, vöröshajú olasz énekmester tanított engem. De az ő munkája sehogyse tetszett Blahának. Ezidőtájt az Eljegyzés lámpafénynél, Varázshegedű és még néhány más operettben léptem fel és Blaha János addig bírálgatta a képességeimet, amíg maga vállalkozott arra, hogy énekelni tanít, mert a hangom nagyon megtetszett neki. Ő tanított kottára, átvette velem az énekrészeket és az állandó együttlét vonzalommá, majd szerelemmé fejlődött és végül tizenöt esztendős koromban megkérte a kezemet.

Német énekesnőnek nevelt az uram

Férjhezmenetelemmel megszűntek a nélkülözések is, amiben addig elég részem volt és amin Blaha nem egyszer segített. Azt se akarta, hogy tovább barangoljunk, sőt legjobban szerette volna, ha német énekesnőt képezhet belőlem és külföldre megyünk. Nyakra-főre tanultam a német nyelvet, meg a német dalokat, míg aztán egyszer, amikor az uram torokbaját Bécsbe ment gyógyíttatni, természetesen engem is magával vitt és ott töltöttünk három-négy hónapot.

Taníttatott akkor az uram Treumannal, a Karl Színház akkori rendezőjével, meg Suppé-val (...) is, se a német nyelvvel sehogyse boldogultam, nem volt hozzá semmi kedvem, bár csaknem belebetegedtem a nagy igyekezetbe.

Meg is mondtam az uramnak, hogy nem leszek német színésznő semmi esetre sem.  Amikor erről szó volt közöttünk, ugyancsak nehezen boldogultunk, mert ő csakúgy kínlódott a magyar nyelvvel, mint én a némettel. Visszatértünk hát Bécsből és egy darab ideig Üllőn éltünk visszavonultan.

Szabadkai jó hírnevemet azonban bécsi tartózkodásom alatt sem feledték el, mert 1867- ben egy szép napon beállított hozzám Szabó József színigazgató és fényes szerződést kínált

Debrecenbe száz forint havi gázsira.

Persze örömest elfogadtam és kerek négy esztendőt töltöttünk a kedves Debrecen városában, ahol a tenyerén hordozott a közönség.

A Varázshegedű, Gerolsteini, Szép Galathea, Tündérlak Magyarhonban, a Szép Heléna, bizony a Szép Heléna! voltak a legjobb és legdiadalmasabb szerepeim. Nyáron átrándultunk Nagyváradra, de a telet Debrecenben töltöttük egészen 1871-ig, amikor hirtelen váratlan levél jött Budapestről a Nemzeti Színháztól, amelyben szerződtetésre vezethető vendégszereplésre kaptam meghívást.

A Nemzeti Színháznál!

A levél persze nagy izgalmat okozott Debrecenben. Nemcsak én küszködtem önmagammal, vajon menjek-e, maradjak-e, hanem a közönség is mindent megtett, hogy minél nehezebbé, fájdalmasabbá tegye Debrecenből való elszakadásomat.

Hiszen Budapest, a Nemzeti Színház volt akkor az a tündérvilág, ahova bejutni álmaim ne továbbja volt, és ami szinte elérhetetlennek látszott. És íme, itt a levél, amely megnyitja számomra a mennyországot.

Azután azon gondolkoztam, ha vendégszereplek, vajon megállom-e a helyemet. S ha nem lesz sikerem és ha szégyenszemre vissza kell majd mennem Debrecenbe: mit szólnak majd a debreceniek?! Erre aztán azt határoztam, hogy írok Csepreghy titkárnak és tudatom vele, ha szerződtetnek: megyek, de vendégszerepelni semmi kedvem. Inkább jöjjön el valaki Debrecenbe és nézzen meg.  Erre a levelemre Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója maga jött el Debrecenbe, megnézett a Tündérlak Marcsájában és előadás után megkötöttük a szerződést.

A debrecenieket valahogy nagy nehezen megbékítettem, mert hiszen azt csak nem vehetik zokon, hogy az ország legelső színházához jutottam. Azután meg fájdalmas emlékektől is megváltam. Itt ért az a csapás, hogy első férjemet, Blaha Jánost elvesztettem.

A búcsúzás könnyek és virágok között fájdalmas is volt, meg örömmel teljes. Elvégre, miféle katona az, aki nem akar generális lenni?!

Füttyök helyett tapsok

Elértem hát vágyaim netovábbját: a Nemzeti Színház tagja lettem. Olyan büszke voltam erre a címre, hogy el nem cseréltem volna egy királysággal.

Első föllépésemtől egy kicsit szepegtem, mert azt híresztelték, hogy a debreceniek közül sokan eljönnek és ki fognak fütyülni. Istenem, dehogy is fütyültek ki!  Akik itt voltak, örültek, tapsoltak, éljeneztek, hiszen ők is büszkék voltak arra, hogy Debrecenből kerültem a Nemzeti Színházhoz.

Most azután elérkezett a komoly tanulás ideje és én ugyancsak nekifeküdtem a munkának. Stoll Károlyhoz, a Király- színház elhunyt rendezőjének az édesatyjához jártam énekleckékre.  Akkoriban boldog volt, aki tőle tanulhatott. Sasváritól tanultam a francia nyelvet. Érdekes volt, hogy ez a szerény, de kiváló tudós minden órán megivott vagy két liter vizet, amivel ugyancsak kihozott a sodromból.

A kicsi debreceni asszonyka

Esténként, ha nem játszottam, el nem mulasztottam volna egyetlen előadást is megnézni. Félhétkor már ott ültem a páholyban, de nagyon gyakran elbújtam a sötét földszinten is, hogy a színészek, meg a közönségbeliek beszélgetését is hallhassam.

Egy ilyen alkalommal Prielle Kornélia férje, Szerdahelyi Kálmán háta mögé kerültem, aki valakivel rólam beszélgetett. Még a lélegzetemet is visszafojtottam, hogy minden szavát meghalljam. Azt mondta:

-           A kicsi debreceni asszonykát nagyon szeretem. Egyszerű, közvetlen a játéka; szép hangját nem erőlteti túl, dalait szinte elszavalja és minden egyes szavát becsempészi az emberek szívébe. Nem adok neki sok időt és az egész város, az egész vidék az ő dalait fogja énekelni. Csak aztán el ne bízza magát; maradjon meg olyan szerénynek, amilyen most és tanuljon, hogy haladhasson. Ha pedig a kritika dicsérni fogja, ne gondolja, hogy most már kész művésznő.

Szívdobogva hallgattam Szerdahelyit és szerettem volna eléje térdelni és neki kezet csókolni értök. Azután anélkül, hogy észrevettek volna, kiosontam a nézőtérről és örökre a szívembe zártam Szerdahelyi szavait.

Nem is voltam elbizakodott soha és mindig csak arra törekedtem, hogy legyen belőlem valami. A kritika meg nem volt ám mindig simogató. Egyszer a”Fővárosi Lapokban” Vadnay Károly azt írta rólam, hogy ”új szita szegen lóg”. Ez nekem nagyon fájt, de aztán azt gondoltam magamban - megállj csak, iparkodom majd kiérdemelni, hogy az a szita sokáig ott lógjon a szegen. Egy másik alkalommal Beöthy Zsolt pirongatott meg egyik kritikájában, mert valamelyik szerepemben egy kicsit frivol voltam (...)

A bácsi és a maszat

A régi Nemzet Színháznál persze mind hírneves művészek voltak a pályatársaim. Prielle Cornélia, Benza Ida, Markovits Ilka, Szathmáryné, Felekyné, Lendvayné, Jászai Mari, Paulayné, Tamássy József, Pauli Richárd, Feleky Miklós, Ujházi, Vizvári, Nagy Imre, akikkel az akkori idők híres nevezetes darabjaiban játszottam. Hogy csak néhányat említsek a darabokból: Panna asszony lánya, Tündérlak magyarhonban, Csikós, Vén bakancsos, Peleskei nótárius, Sztrájk, Ripacsos Pista dolmánya, Betyár kendője, Falu rossza; ezeket adtuk legtöbbet és én Tamássyval játszottam legtöbbször.

Kicsi kislánykoromban de sokat lestem tágra nyitott szemekkel a kulisszák mögül a játékát, énekét, amikor Balázsné Bognár Vilmával egy-egy népszínműben fellépett.  Mennyiszer elgondoltam: Istenem, ha én egyszer evvel a “Tamássy bácsival” együtt játszhatnék. És íme, a jó sorsom összehozott bennünket és ezt a vágyamat is teljesítette. De akkor már nem”bácsiztam” többé, míg ő kedvenc szavajárásával mindig “ te maszat”-nak hítt engem.

Magyar nóta, német publikum

Magyar dalainkat aránylag nagyon hamar megszerette a közönség, amelynek soraiban sokan voltak olyanok is, akik egy árva szót sem tudtak magyarul. Sőt lassanként az akkor tájt házról-házra járó sípládákból is kiszedegették a német nótákat és magyar dalokat tettek a helyükbe. Nótázásunknak olyan hatására is emlékszem, hogy sokan, akik nem tudtak magyarul, beérték azzal, hogy a nekik még nehezükre eső magyar szöveg helyett csak la-la-la-láztak, de énekelték a magyar dalt. És ez nagyon boldoggá tett engem.

Közben persze egyre csak tanultam. Kitűnő mesterem volt Paulay Ede; Szigligeti Ede pedig, valahányszor fölléptem egy-egy darabjában, mindig elhalmozott dícséreteivel és buzdításaival. Adtunk is elég színművet, de mégsem annyit, mint amennyire szükség lett volna.

Lassan aztán kezdték rebesgetni, hogy a népszínműnek külön hajlékot kell építeni és nemsokára, különösen Rákosi Jenő fáradhatatlan munkásságának eredményeképpen 1875-ben felépítették a Népszínházat, egész életem legeslegszebb és legboldogabb korszakának és legnagyobb sikereimnek a hajlékát és tanúját.

Boldogságom azonban családi körülményeim miatt, nem volt teljes. Ezidőtájt mentem férjhez másodszor, még pedig Soldos Sándor földbirtokoshoz. De négy évi házasélet után mindketten beláttuk, hogy nem illünk egymáshoz, mire közös akarattal, minden harag nélkül elváltunk.

A népszínmű hajlékában

Én istenem, ma is az arcomba tódul a vér, ha azokra az estékre, azokra a fényes sikerekre, arra az irántam estéről- estére, lépten- nyomon megnyilvánult megbecsülésre, meg azokra a bűbájos szerepekre gondolok, amelyek engem a Népszínházzal összefűznek. Nem is lehet ezt leírni, csak érezni, én pedig érzem, ma is úgy, mint akkor éreztem - és érezni fogom annak a nagy szeretetnek és megbecsülésnek a hatását utolsó leheletemig.

Nem is tudom, hol kezdjem, kivel kezdjem, mit vagy kit említsek elsőbb, hiszen a Népszínházbeli működésemnek a legkisebb jelentőségű epizódja, vagy a legkimagaslóbb eseménye egyformán kedves, drága emléke az én életemnek.

A Nemzetit sajnáltam otthagyni, de viszont alig vártam, hogy ha már a népszínmű számára új hajlékot építettek, én is mielőbb ott lehessek, mert nekem ott van a helyem (…)

Baj - a trikóval!

Hát még azok a bűbájos operettszerepek, amelyeket a Népszínház forró deszkáin a nyolcvanas években eljátszottam. Az eleven ördög, Királyfogás, Üdvöske, Boccacio, Kornevillei harangok, Kis herceg, Kisasszony a feleségem, Franciák Milánóban, Madame Favart, Koldusdiák, Suhanc, Titilla hadnagy, Peking rózsája, mind egy- egy nagy sikernek és végtelenül sok boldogságnak, örömnek az emlékeztetője. Ezek legtöbbje trikós szerep volt és mi tagadás, bizony azokat is nagyon, nagyon szerettem.

A szép rámás, piroscsizmás szerepeim után ugyan elég furcsa volt a feszes trikóba bújnom, de bíz én örömmel teli izgalommal húztam föl mindig a rózsaszínű, piros meg testszín trikóimat és akárhogy csillogtak felém a gukkerek, bátor és biztos voltam mindenik trikós szerepemben.

Csak egyszer, egyetlen-egyszer, - ma is végigfut rajtam a hideg, ha rágondolok - a Titilla hadnagy előadásán éppen a nagy szerelmi kettőst énekeltem és egyszerre csak érzem, hogy lazul rajtam valami... a feszes szalagocskák megereszkednek és én rémülten veszem észre, hogy baj van a trikómmal...

A faképnél hagytam a szerelmesemet, úgy rohantam ki nyílt színen a kulisszák mögé, szinte az utolsó pillanatban (...)

Megbuktam - mint háziúr

 Amióta Debrecenből Budapestre kerültem, mindössze hat helyen laktam és ezek közül egyszer a saját házamban. Rövid ideig tartó háztulajdonosságomban azonban nem volt köszönet. Legelső lakásom az Újvilág utcában 9 most Semmelweiss utca), a Vármegyeháza melletti egyemeletes kis házban volt. Onnan a Sip utca és a Rákóczi út sarkán levő patikásházba, majd a Magyar utcába költözködtem, azután abban a házban laktam, ahol most az Uránia színház áll. Akkor a “Fehér kakas”- fogadó volt ott. Ennek a háznak az elsőemeleti lakásában előttem Jókai Mór lakott a feleségével, Laborfalvi Rózával. Itt lettem a felesége 1881- be báró Spényi Ödönnek. Innen - a saját házamba mentem lakni. Úgy gondolkoztam, miért fizessek házbért és miért tegyem ki magamat a sűrű stájgerolásnak, legjobb lesz, ha egy szép kis házat veszek magamnak. Az Új vásártéren (ma Tisza Kálmán tér a neve) nagyon helyes kis egyemeletes palotaszerű házacskát vettem, amelynek nagyon szép kis virágoskertje is volt és azon túl a híres Makkhetes fogadó udvara állott (...)                          

A  Szelényi-udvarban

Azután 1887-ben magam is elköltözködtem a saját házamból, még pedig a Szelényi- udvarbeli jelenlegi lakásomba, ahol immár harminchárom esztendeje békességben lakom. S ha semmi se jő közbe, itt szeretnék maradni, amíg élek, hogy a közelében maradhassak életem legnevezetesebb eseményeinek a színhelyéhez, a Népszínházhoz. Erre pedig minden reményem megvan, mert a háznak az én legfőbb patrónusom a gazdája. Ebben a lakásomban, amelynek minden zugában ezer meg ezer gyöngéd emléknek a szála fűz, pergett le az én életem sok nevezetes és intim eseménye.  Itt volt az esküvője Sándor fiamnak Paál Margittal és innen ment férjhez Sárika leányom.

Kényszerű éneklések, csendes mulatságok

(…)

Karácsony ünnepét mindig nagy áhítattal ültük meg családi körben, csak 1886 óta nem, mert akkor vesztettem el az én drága jó édesanyámat. Éppen a szent estén hunyta le örökre a jóságos szemeit. Azóta mindig szomorú az én karácsonyom.

“A másvilág küszöbéről” újra a színpadra

De más szomorúságok is értek a lakásomon. Itt halt meg szegény jó férjem, báró Splényi 1909. január 3-án. És itt operált meg Tauffer tanár 1887- be. Sohasem felejtem el azokat a szenvedéseket, meg azt a nagy ijedtséget, de azt a nagy örömet se, amelyik akkor, amikor fölgyógyultam, mindnyájunkat, de főként engem átjárt. Sejtelmem sem volt róla, hogyan keletkezett a baj, elég az hozzá, hogy egy szomorú napon olyan veszedelmessé mérgesedett, hogy elkerülhetetlenné vált az operáció. Tauffer tanár egy szombati napon megvizsgált és a rákövetkező szerdán megoperált. Ezt a négy napot volt a legborzasztóbb átélnem. Kínzó gondolatok gyötörtek, vajon túlélem-e. Leírhatatlanul féltem. És csodálatosképpen az ötödik nap reggelén olyan nyugalom szállott meg, hogy maga Tauffer professzor is elcsodálkozott rajtam. Amikor aztán mindent szépen elrendezett, reggel 10 órakor narkotizált és mire fölébredtem, túl voltam minden veszélyen. Az operáció fényesen sikerült és négy héttel későbben, Konti zongorakísérete mellett legelőször a Sárga csikóból énekeltem odahaza, vajon a sok izgalom nem ártott-e a hangomnak. Hála istennek, szebben csengett, mint valaha és én kimondhatatlanul boldog voltam, mikor betegségemből fölépültem és ebben a szeptemberben újra a közönség elé léphettem. Az ünneplésnek persze se vége, se hossza nem volt és amikor szóhoz jutottam, szerepem szerint ezt kellett mondanom partneremnek, Vidornak:

-           Édesapám, a másvilág küszöbéről jövök.

Vidor pedig ugyancsak a szerepét mondván, így felelt:

-           Az isten áldja meg a megmentődet.

Erre újra kitört a tapsvihar és most már a közönség együtt éljenzett bennünket a páholyban ülő Tauffer tanárral.

Nem kell az amerikai szerződés

Lakásomat, különösen az utóbbi időben - még nyáron sem hagytam el. Régebben nem mondom, a szünidőt örömest töltöttem vidéken, fürdőhelyen, vagy külföldön. Voltam néhányszor Scheweningen, Emsben, Osztendében, Bécsben, sőt réges- régen Párizsban is.  Laktam egy ideig Gödöllőn is, azután a balatonfüredi nyaralómban is eltöltöttem vagy húsz esztendő nyarát, de a viszonyok arra kényszerítettek, hogy azt is eladjam.

Amerikába is hívtak, de nem mentem. Csábító ígéreteket tettek, ha elhagyom Magyarországot, kész szerződést tettek elém, sőt nagy összegeket is kínáltak, de én mégis csak azt gondoltam, legjobb, ha itthon maradok. Az én jó közönségem olyan meleg szeretettel és kitüntető ragaszkodással halmozott el mindig, hogy képtelen is lettem volna itthagyni.

Azért nem mondom, úgy egy kicsit örömest bekukkantottam volna legalább egyszer a világ roppant nagy városába, New Yorkba, főként azért, hogy odakünn élő honfitársainknak énekelhessek néhány szép, bús magyar nótát, de azért ott maradni és végleg elszakadni szülőhazámtól képtelen lettem volna.

Most azután, hogy alaposan elmúlt az ideje is annak, hogy ilyen külföldi, pláne amerikai kirándulásra gondolhatnék, nem marad más hátra, minthogy sok és nagyon meleg szeretettel emlékezzek meg azokról a magyar testvéreimről, akik odakünn élnek és engem is emlékezetükben tartanak, sőt akik hetvenedik születésem napján a tengerentúlról is fölkerestek kedves leveleikkel.

Mondhatom, a sok szeretetreméltó megemlékezés között az amerikai magyarok üdvözlése kimondhatatlanul meghatott.

A Blaha-szoba kincsei

Volt a lakásomnak egy- egy kis zuga, ahol hosszú művészi pályám látható emlékeit összegyűjtöttem.

Üvegszekrény alatt tartogattam az arany- meg ezüst babérkoszorúimat, szalagjaimat, fényképeimet és egyéb kedves apróságaimat, amelyek az idők során valóságos kis múzeummá növekedtek. A sok szép holmi, amelyeknek mindenik darabkája a szívemhez nőtt, - hiszen egytől- egyig egy- egy nagy sikeremnek volt mindenik az emlékeztetője - jóideje nincsen már nálam. A főváros vette a gondjaiba és szépen eltette jobb időkre. S ha majd csendesebb világot élünk, akkor talán majd megnyílik a Blaha-szoba is, amit biz’ isten szeretnék megérni. Különben vagy harminc évvel ezelőtt ki is voltak állítva a holmijaim az első magyar Színészeti Kiállításon (…)

Hatvanéves korban menyecskeszerepet ajánl a tükör

Amikor nagyon elbúsulok, nagy gyönyörűséggel gondolok vissza elmúlt ifjúságomat, művészi sikereimre, amelyeknek az emlékei között életem fogytáig mindig találok vigasztalót. Itt van például az a tagadhatatlan valóság, hogy - akármilyen különösen hangzik is - én még hatvanesztendős koromban 18 - 20 éves leányszerepeket játszottam. 1910-ben a Nemzetiben, 1911-ben Balatonfüreden játszottam utoljára a Piros bugyellárisban és azt mondták, hogy teljes illúziót tudtam kelteni.  Annyit magam is mondhatok, hogy egy csöppet sem voltam fáradt és a játék se esett nehezemre.

Oh, és hányszor gondoltam Prielle Cornélia szavaira, aki azt mondta annak idején, hogy a nő negyvenéves korában még fiatal. Úgy bizony, mert mikor én negyvenesztendős voltam, akkor még javában játszottam az Igmándi kispap Esztikéjét, a Parasztkisasszonyt és sok más fiatal leányka szerepét. Legfeljebb csak annyi történt, hogy negyvenéves koromon túl figyelni kezdtem magamat. Elővettem hű pajtásomat, a kis színházi tükrömet és azt mondtam neki:

-           Te fogsz nekem tanácsot adni, hogy meddig folytathatom a leányoskodást.

Egyszer aztán a kis tükör megszólalt :

-           Nézd csak Lujza, - mondotta - mi van ott a szemed tájékán; úgy gondolom néhány kis vonás mutatkozik ott, ami eddig nem volt...

Jól megnéztem magamat, hát bizony pici kis szarkalábak kezdtek mutatkozni az arcomon. No most már - gondoltam magamban - készülődnöm kell, hogy lassacskán áttérjek a fiatal menyecske- szerepekre, mert azok könnyebben el tudnak viselni egypár kis vonáskát az arcomon, anélkül, hogy észrevennék. Úgy is volt. És elkezdtem játszani a menyecske-szerepeket; szinte észrevétlenül siklottam át erre a második szerepkörre (...)

A királynál

Azon kívül, hogy a közönség mindenkor egész szeretetével kitüntetett egész művészi pályámon, kaptam én kitüntetést másformát is. Még pedig két ízben és még hozzá olyat, amellyel akkor büszkélkedhettem, amikor jól esik.

Az egyik kitüntetést 1886-ban, a szerb háború idején kaptam, amikor a szerb sebesültek javára rendezett jótékony hangversenyen énekeltem. Milán király tüntetett ki a Natália- aranyéremmel, amelynek akkor nagyon megörültem. De a viselésére szóló engedélyt nem kértem ki, mintha csak megéreztem volna, hogy azokkal, akiknek az egészségéért énekeltem, valamikor még haragban leszünk.

A másik kitüntetésemet Ferenc Józseftől, néhai jó öreg királyunktól kaptam, a koronás arany érdemkeresztet. Ez már aztán igazán boldoggá tett, amit akkor se tagadtam, amikor Budán megköszöntem Őfelsége kegyességét. Nagyon sokan voltak odafönn a Várban a királyi palotában, amikor fölmentem audienciára, de engem mégse várakoztattak; alig, hogy odaértem, pár perc múlva már a király előtt állottam... Igaz, hogy olyan elfogódott voltam, hogy jóformán szólni se tudtam, dacára annak, hogy a sok előkelő udvari ember közül valamelyik pont akkor, amikor az utolsó ajtó is föltárult előttem, odasúgta, hogy ne legyek izgatott, mert Őfelsége nagyon szívesen fogad.

A szívem dobogása akkor hagyott alább, amikor az ősz uralkodó nyájas arccal felém jött és páratlan szeretetre méltósággal beszélt hozzám. Megkérdezte, hogy mióta játszom, szeretek-e énekelni, örülök-e a kitüntetésnek és amikor mindenre szépen megfeleltem, szinte azt szerettem volna mondani neki, hogy édes jó királyom, hiszen fölséged olyan jó ember, akár egy falat kenyér, de csak örömömben könnyek lopóztak a szemembe, én meg boldog voltam, hogy az a vágyam is teljesült, amelyről a Piros bugyellárisban így daloltam:

-           De szeretnék a királlyal beszélni...

Blaha Lujza a Blaha Lujza téren

Jóval később újabb kedves figyelem s nagyon jóleső meglepetés ért. Még 1918 decemberében Polónyi Gézától levelet kaptam, amelyben arról értesített, hogy a Népszínház utcát Blaha Lujza utcának nevezik el. Később Polónyi indítványa odamódosult, hogy nem utcát, hanem teret kaptam: azt a kis virágos teret, amelyen a Tinódi Lantos Sebestyén szobra, meg az én Népszínházam áll, elnevezték Blaha Lujza térnek.

A kedves Boytha doktor jött föl hozzám egyszer lelkendezve és jelentette:

-           Odalenn a színház előtt egész kis embercsoportok állanak, - mondotta és nézik, mint szögezik föl a falakra a”Blaha Lujza tér” fölírású kis táblácskákat.

Nagy örömmel mentem le aztán magam is, hogy gyönyörködjem a saját tulajdon teremben.  Ilyen megtiszteltetésben rendesen csak halála után részesül az ember, kétszeres örömöm telt hát abban, hogy engem még életemben tüntettek ki vele.

Tetézte még az örömemet, hogy a Nemzeti Színház tagjainak küldöttsége, Fáy Szeréna és Sugár Jenő kollégáim vezetése mellett ünnepélyes formában köszöntöttek azon a napon (…)

Örökös tag

Zavaros és meglehetősen nyugtalan idők következtek ezután. Jómagam alig tudtam, hogy hol fogok ezután játszani, míg nem ezt a gondomat eloszlatta az a gyöngéd figyelem és gondoskodás, amely a Nemzeti Színház örökös tagjává tett.

1901. március 2-án gróf Keglevich István, a Nemzeti Színház akkori intendánsa[5] levelet írt hozzám és tudtomra adta, hogy Széll Kálmán miniszterelnök május 1-étől kezdődően kinevezett a Nemzeti Színház örökös tagjává. A Nemzeti Színháznak akkor Beöthy László volt az igazgatója, akinek bizonyára nem csekély része volt az én örökös szerződésem megkötése körül. Ugyanakkor még a Népszínháznak is tagja voltam, ahová a szerződésem ugyanazon év október 15-ig kötött. Volt tehát idő, amikor két színháznak voltam a szerződtetett tagja.

Rózsahegyi, Gárdonyi, Móricz

Újra visszatértem tehát a Nemzetibe, ahol réges-régen legelőször állottam az én drága fővárosi közönségem elé és már március 7-én föl is léptem újra a Tündérlak Marcsájában, amely szerepet egymásután háromszor játszottam el, most már persze Tamássy szerepében Rózsahegyivel, akinek ha a nótázása nem is, de a szeme, meg a zamatos magyar játéka egyenesen az én drága régi partneremére emlékeztetett.

A rákövetkező esztendőben többször játszottam már mint örökös tag és többek között nagy örömöm tellett abban, hogy Gárdonyi Géza tősgyökeres magyar darabjában a Bor-ban is fölléphettem. Gárdonyit nagyon megszerettem az írásain keresztül és mindig azt reméltem, hogy egyszer majd csak ír ő is egy jó, nekem való szerepet. De bizony arra hiába vártam, mert sajnos, személyesen még csak nem is találkoztam vele sohasem.

A fiatal írók közül Móricz Zsigmond gondolt rám, akinek a Sári bíró-jában 1909. március 17-én léptem föl, majd meg az Aranyos öregek-ben. Móricznak különben örömest komaasszonya lettem, amikor erre a szerepre főkért és a kedves kis lánykáját én tartottam keresztvízre.

Háború, forradalom, megszállás és - három kiló cukor

Erzsébet körúti lakásomon éltem át a nagy háború, meg az azt követő forradalmak iszonyatos megpróbáltatásait is. Igaz, sohase politizáltam, mert ahhoz én nem értek, de azt éreztem és mondtam. hogy miránk, magyarokra jó nem származhatik a háborúból, akármilyen lelkesedéssel mennek is a mi szép magyar fiaink a csatába.

1914. március 18-án játszottam utoljára a Nemzeti Színházban. Teljesen kimerültem és hogy kipihenjem magamat, Balatonfüredre mentem. Itt ért júliusban a háború kitörésének a híre. Az ablakom alatt fölpántlikázott legények vidám nótázással mentek el és éltették a háborút, de bizony én megremegtem.  Ki tudja, mi lesz a vége, ki tudja mit rejt méhében a jövő? És a mi katonáink csak mentek, mentek, vitték őket a virágos vonatok, amint láttam a pályaudvarokon, mikor Füredről hazajöttem. Idehaza azután az erkélyemről néztem a háborúnak további tüneteit. Néztem a halkan gördülő sebesültszállító automobilokat, amikor hozták a hősöket, szegényeket a vonatokról. Órák hosszat elnéztem Budapest népét, amint ott lenn a körút és a Rákóczi út keresztezésénél a sarkokon kavargott, és elgondoltam, hogy mennyit szenvednek mind, mind szeretteiknek eleste, eltűnte vagy fogságba jutása miatt. A sok serdülő fiúcskát, lánykát elnézegettem és arra gondoltam: ki fogja őket gyámolítani, ha a kenyérkereső apát, testvért elviszi a háború. És mit fognak csinálni a szegény asszonyok idehaza magukra hagyatva?

Azután jött a forradalom. Az ablakom alatt volt mindig a legnagyobb lárma. Éjjel- nappal egész embercsomók álldogáltak az utcasarkokon. Voltak napok, amikor szünet nélkül ropogtak a puskák és tízezernyi embertömegek vonultak föl, le.

Menekülés az Erzsébet körútról az oroszok elöl

Nem sokára újabb rémület fogott el. Egy esős, őszi este, úgy kilenc óra tájban azt beszélték, hogy százezer orosz fogoly megszökött a mi fogolytáborunkból, fölfegyverkeztek és most jönnek a főváros felé. Már Budán vannak, a Fehérvári úton, nem kímélnek semmit és senkit és nem telik bele félóra, itt lesznek a Rákóczi úton, a körúton... és ezt a hírt olyan határozottan tudta és terjesztette mindenki, mintha a saját szemeivel látta volna  a torzonborz oroszokat. Mi is nagyon megijedtünk és én egy kis piros parasztkendős batyuba raktam össze egyet-mást és lestem, vártam, mikor kell menekülnöm a muszkák elöl. De  hál’ istennek, a híresztelésről kiderült, hogy mese, egy szál muszka se jött, de azért reggelig virrasztottam.

Aztán újabb forradalom. Megint lövöldöztek és a proletárdiktatúrát éltették. És jöttek a lakásomra a lakáskutatók. De nem bántottak, mert a Mariska húgom - Benedek Lajos özvegye is nálam lakik és így meghagytak kettőnket a három szobában.

A szörnyű zűrzavar tetőfokát érte el, amikor a rémséges vörösuralom, mindnyájunk leírhatatlan megkönnyebbülésére, megbukott, de a nyakunkra jöttek a románok. Istenem, hogy féltem ezektől az emberektől. Mennyit sírtam, mennyit szenvedtem, mennyit keseregtem szegény, szerencsétlen hazánknak ezen a gyászos szomorúságán és mennyire fájt, hogy ezt meg kellett érnem.

Itt vonultak el végtelen hosszú csapatokban az ablakom alatt a román lovasok, gyalogosok, tüzérek naponta, láttam, hogy tetézve megrakott kocsikon hordták el a tőlünk elszedett értékes holmikat és vitték ki a vasútra. Hozzám is beállított két román közkatona meg egy tiszt. Fegyvereket kerestek nálam: a szekrényeimet összehányták, mindenemet fölforgatták, egy helyütt három kiló cukrot találtak. El akarták vinni, de a Sándor fiam kérésére a tiszt ráparancsolt a legényekre, hogy ne bántsák, mire aztán otthagyták és elkotródtak... Ebben a kínos pillanatban az vonult át az agyamon, hogy valamikor réges-régen Borszéken egy hangversenyen cigánymuzsika mellett magyar nótákat énekeltem román előkelőségek előtt. Herceg Cantacuzene a két hercegkisasszony leányával is ott volt és amikor a tapsolásban kimerültek, virágjaik is elfogytak, a hercegnő finom kis csipkekendőjét össze- vissza csókolta és azt dobta felém, elragadtatása jeléül...  Most meg a katonák három kiló cukromat akarták elvenni...

Azután a rettentő képek után ott láttam az ablakom alatt bevonulni Horthy Miklós katonáit... Istenem, dehogy is tudom leírni, hogy mit éreztem én akkor, csak sírtam, sírtam és imádkoztam...

Szerződés - fellépés kizárásával

Bizony nem hittem volna soha, hogy hetven esztendővel a vállaimon, ilyen súlyos viszonyokat kell majd elszenvednem, mint ezekben az időkben. A sors csöppet sem kímélt és bizony 1919. év novemberében kemény megpróbáltatásokon estem keresztül. A rettenetes drágaság nagyon erősen szorongatott, úgyhogy mint sok ezer más család, én is kenyérgondokkal küszködtem. De nem kértem soha senkitől semmit sem. Hűséges Vilmám, aki húsz év óta az oldalam mellett él és odaadó gondossággal ápol, igen nagy segítségemre volt és a háztartás gondjait, kezdve az élelmiszerjegyekkel való bíbelődéstől az ácsorgásig, - mind levette a vállaimról.

Aggódtam, féltem az elkövetkező téltől és bármilyen fájdalmasan is, de kénytelen voltam egy- egy féltve őrzött holmimtól megválni. Ám azt tartja a közmondás, hogy a legnagyobb szükségben van legközelebb a jó isten segítsége. Így történt velem is.

A gondterhes napok egyikén, nagy egyedüllétemben látogatóm érkezett: Beöthy László.

-           Hogy él, miből él anyuskám, - kérdezte meleg szeretettel.

-           Hát bizony a fizetésemből, Lacikám - mondottam és küszködtem a könnyeimmel, amelyek ugyancsak megeredtek.

Azután beszélgettünk, emlékeztünk és végül - szerződést kötöttünk egymással, de csak egyoldalút. Olyan primadonnája lettem Lacinak, akinek egyszer sem kellett játszania a gázsijáért. Sohasem felejtem el Beöthy Lászlónak ezt a gondviselésszerű jóságát; ő volt az egyetlen ember, akinek akkor eszébe jutottam. Áldja meg érte a jó isten.

Csak még egyszer a színpadra...

Följegyeztem már, hogy a Nemzeti Színházban 1918. március 18-án játszottam utoljára Garamszeghy kollégám Matyólakodalom című darabjában. Ki volt tűzve a föllépésem még kétszer egymásután és ezt megelőzőleg nagy örömmel vettem részt azon az “Ünnepi játékon”. amelyet Herczeg Ferenc írt Szigligeti emlékezetére, de azután megint nagybeteg lettem és két hónapig feküdtem.

Színpadi működésem ezzel jóformán teljesen megszünt és mondhatom, nagyon, nagyon nehezemre esik, hogy nincs már szerepem és egyelőre nem játszhatom többé. De azért szüntelenül foglalkoztat az a gondolat, hogy még föllépek és egyre szövöm, szövögetem a terveimet, hogyan is volna lehetséges még egyszer ott a színpadon megköszönnöm a közönség irántam tanúsított sok, meleg szeretetét. Az arcfestékeim, a tükröm, a puderes puflim (dobozka), a pirosítóim, a kézfehérítőim, a hajsütővasam meg az a sok mindenféle színpadi toalettapróság mind megvan azon érintetlenül, ahogy utoljára használtam. Igaz, hogy a sok finom illatos francia holmi egy kicsit szárad, de bármely pillanatban alkalmas arra, hogy újra használhassam... És én - nem tagadom - egyre várom ezt az időpontot. Hiszen majd megszakad a szívem a színpad után, csak az aggaszt, hogy ha végre újra fellépnék, a nagy izgalom talán megölne.

S most arra gondolok, hogy leróhatatlan hálámon kívül még valamivel tartozom kedves közönségemnek azért a páratlan megbecsülésért és szeretetért, amellyel egész életemen végigkísért. A háború folyamán sokat foglalkoztam a halál gondolatával és mostanáig nagyon megbékültem vele. Egyszer csak értem jön és elvisz oda, ahonnan nincsen többé visszatérés. És ha, - amint érzem - az én jó közönségem haló poromban sem fog sajnálni tőlem egy virágszálat, itt adom tudtára, hogy hová vigye:

Lejár az időm (...)

Lelőhely: Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tára: V. 231/1987

Közölve: Pesti Napló 1926. január 19. – január 28. (9 részletben)

Fedák Sári

- 1907

Tótszerdahely 1907

Furcsa ember maga szerkesztő úr, azt mondja hogy néhány színésznő elmesélte magának az élete történetét és maga memoárba foglalta, mintha ők írták volna.[6] Engem pedig azzal zaklat, hogy sajátkezűleg írjam meg életrajzomat, mert az olyan érdekes, hogy senki más nem tudná úgy megírni, a hogyan kell.

A feladat amelyet elém szabott - nehéz. Tehát próbáljuk meg. (kihúzva: ne várjon azonban tőlem egy “érdekes” életrajzot.)

Természetesen ott kell kezdenem, hogy születtem Beregszászon, 18..., ohó” - nem írom meg mikor. Egy művésznő mindig annyi éves, a hánynak látszik, nos hát én annyi éves vagyok a mennyi a Kukoricza Jancsi - volt. Azért írom, hogy “volt” mert hiszen már nem az. Hogy a kakas csípje meg, most látom hogy megfogtam sajátmagamat, mert hiszen ha csak voltam a Kukoricza Jancsi, akkor már nem lehetek annyi éves, a mennyinek a szinpadon látszom. Na hát, nem teketóriázom, bevallom az éveimet. Én 36 (eredetileg 35 évet írt) éves vagyok, szerkesztő úr.

Ne tessék megijedni! Ez nem sok. Egy művésznő akkor van csak virágjában. Egy “czivil” leány 36 éves korában - vén lány. Mivel pedig én ebben a percben nem vagyok színésznő, tehát ebben a perczben - vén lány vagyok.

Aki nem akarja elhinni, hogy 36 (eredetileg 35 évet írt) éves vagyok, számítsa ki: 16 éves voltam, mikor fölmentem Pestre a sziniiskolába, 1897. október 22-én; annak most tizedik éve. Szerintem a szinpadon minden év kettőt számít. Azoknál különösen, akik mindennap játszanak. Tizedik éve, hogy a deszkákra léptem, ez azt is jelenti az én szememben, hogy huszadik éve. Én tehát 36 éves leszek, szerkesztő úr.

(kihúzva: Olyan gyerek voltam mint már)

Nem voltam olyan gyermek, mint a többiek. Tulságosan el voltam kényeztetve, rendkivül rosszul tanultam. Az atyámra való tekintettel, soha sem buktattak meg, pedig egész nyugodtan megtehették volna. De lélekben nagyon komoly voltam.

(Kihúzva: Tíz éves koromban az egyik tanár azt kérdezte: hogy miért nem tanul maga kis Sarolta? Mert nincs rá szükségem. Mert csak annak kell szorgalmasan tanulni, akinek abból kell megélni. Az atyám azt mondja, hogy nem kell sokat tanulni, mert az megárt.)

Fogalmam nem volt arról, hogy olyat is lehet tenni, amihez semmi kedve sincs valakinek. az atyám féltve őrzött mindentől, a mi nekem bánatot okozott volna. Igy esett aztán, hogy tizéves koromra egy elkapatott, rossz gyerek lettem. A kis leányok rendesen babákkal szoktak játszani. Ezt én soha sem tettem. (Kihúzva: Soha sem játszottam). Legfőbb mulatságom volt a szomszéd gyerekeket lovaknak befogni és hajkurászni utczán, udvaron, kertben. Nagyon csintalan voltam. Háztetőkön, fék tetején és kerítéseken tanyáztam. (kihúzva: Egyszer-egyszer? Százszor! Az üvegház tetején raj)

A szomszédunk szilvafáinak ágai áthajlottak a mi kertünkbe. Mikor érni kezdett a gyümölcs, felmásztam az üvegház tetejére és a legpokolibb nyugalommal - loptam a szilvát. Egyszer azonban a Bálint szomszéd rajta csípett.

-           Megálljon, megmondom a nagyságos úrnak! Szamárfület mutattam neki: ez volt a felelet. De bizony Bálint a szavának állott és bepanaszolt, még pedig a jelenlétemben. Megijedtem. Mi lesz most? Mikor elmondta a panaszát, atyám azt kérdezte:

-           Sok szilvád van Bálint?          

-           Nagyon sok, hála Istennek!

-           Na hát akkor ne vedd el a kedvét, hadd lopja, legfőllebb megfizetem. Azután össze-vissza csókolt és szabad volt elhagynom a szobáját. Ennek természetesen az lett a következése, hogy az atyám fáiról is mind leszedegettük a “czimborákkal” a baraczkot, körtét stb. Az anyám, a ki rendkivül szigorú volt hozzám mindig, még ma sem tudja ezeket. Talán még most is kikapnék tőle, mert sokszor kikaptam. Olyankor mindég az atyámhoz mentem védelemért. meg is védett mindég. Csak egyetlen egyszer nem. Szombati napon volt, jól emlékszem. Beregszászon nagyon sok a zsidó és szombaton estefelé ünneplőben sétálni szoktak. A “czimboráim” meg én - jómagam voltam a vezér - körülfogtunk egy csinos kis zsidó gyereket, leszedtük az új kalapját és bele tapostuk a sárba. A gyerek sirva rohant haza, elmondta az anyjának, az anyja rohant hozzánk, eljajgatta a keserűségét. Éppen akkor léptem be az előszobába, amikor legjobban panaszkodott. Az anyámnak nem kellett több, lekapta a gumicsövet a lélekező gépről - atyám orvos volt - és kegyetlenül megvert. Hiába mentem védelemért atyámhoz, ő is anyámnak adott igazat. Azóta nem vagyok én antiszemita...

Az elkényeztetésemben nem az atyámé a legnagyobb rész. Volt neki egy igen jó barátja, Füzesséry Péternek hivták. Agglegény volt, hát nálunk “kosztolt”. Fél éves voltam, mikor oda került. Nagyon szeretett engem, és én is nagyon szerettem őt. Jó módu volt, hát elhalmozott mindennel.

Ugy hivtak otthon, hogy Babű. Babu volt az ő szemevilága és ő lett a Babu legjobb pajtása. Együtt jártunk sétálni, csónakázni, utazgatni. Lehettem akkor tizenegy éves. Sokat mesélt nekem a nagyvilágról,a szép dámákról, színésznőkről, virágról, tapsról, szép ragyogó világról. A vége mindég ez volt a meséknek:

-           Bizony Babu, nem áldhatott volna meg semmivel jobban az Isten, mintha tehetséged

volna a szinpadra. 

Mindég csak hallgattam, - hallgattam.

Álmaimban már a szinpadon is voltam, vakitó ragyogásban, sok virág között, hófehér ruhában.

Annál szürkébb, szomorubb volt a felébredés. Az álomvilág eltünt és én (kihúzva: nem láttam) a szép, hófehér ruhás dáma helyett egy csúnya, szeplős nagykezü, nagy lábu kis leányt láttam a tükörben.

Nem láttam szépet és mégis mindég a tükör előtt mórikáltam magamat. Szavaltam, énekeltem, beszéltem, veszekedtem, mindezt a tükör előtt. Lassan-lassan kezdtem hinni, hogy én is tudnám azt csinálni, mint azok a nagy dámák, a kikről Péter bácsi beszélt.

Később már azt hittem, hogy én külömb leszek mint azok a dámák ott a nagy világban.

S egy szép napon azzal álltam az atyám elé, (kihúzva: előállottam az atyám elé)  hogy - színésznő leszek. Tizenkét éves voltam akkor. Azt hitték, hogy a “világba beszélek”, majd elmúlik.

De hát nem múlt el. Mindig egyre jobban fejlődött bennem a vágy, hogy szinpadra lépjek. Péter bátyám felvitt Pestre és elvitt a Népszinházba. A Cziterást játszották, szegény Konti szép operettejét. (kihúzva: Az egyik) A főszereplő Küry Klára volt. Soha nem felejtem el azt az igézetet, a mibe ő engem ejtett. Azt hittem, hogy szárnyakon repült le az égből és egy valóságos angyal játszik ott a szinpadon.

Mikor kijöttünk a szinházból, csak úgy kóválygott a fejem és ezt mondtam Péter bátyámnak:

-           Itt leszek én primadonna … nagy primadonna.

Ettől kezdve aztán nem lehetett velem birni. De az atyámmal sem. szigoruan megmaradt a mellett, hogy bármi történjék inkább, mégsem engedi, hogy szinpadra menjek. Kétségbe voltam esve.

Nem tudtam kihez fordulni, az egész familiám ellenem volt.

Akkor (kihúzva: jutott) eszembe jutott, hogy irok Kemechey Jenőnek, a ki a Budapesti Hírlapnak volt munkatársa, hogy próbálja meggyőzni szüleimet: (kihúzva: hogy) nem olyan ijesztő az a szini pálya. Hogy miért éppen Kemechey Jenőnek irtam? Nem tudom. Nem is ösmertem. Csak hallottam, hogy ő is (kihúzva: zempléni fiu, a ho) oda való, ahová az atyám, Zemplén megyébe.

A várvavárt válasz megérkezett, de ó szörnyűség! - nem az volt benne, a mit vártam, hanem éppen az ellenkezője. Az hogy egy nagyságos kisasszony maradjon meg nagyságos kisasszonynak, legyen belőle nagyságos asszony és ne akarjon komédiás lenni és végig járni a Kálváriát.

Ez rettenetes csapás volt. Atyám kijelentette, hogy semmi körülmények között nem egyezik bele ostoba kivánságomba...[7]

Az évek multak és én nagyon sokat sirtam, szenvedtem. (kihúzva: 16 éves lett)

Tizenöt éves koromban (kihúzva: egy) igen nagy bánat ért. Elvesztettem jóbarátomat, az egyetlent, aki küzdelmemben velem tartott, öreg Péter bátyámat. Szivbajban halt meg szegény. Életének utolsó délutánján egyedül kivánt velem beszélni. Azt mondta, hogy meg fog halni és nem lesz senki, aki bátoritson a küzdelmemben, tehát kér, hogy tegyek neki (kihúzva: egy) erős fogadást, hogy színésznő leszek. Megtettem.

Aztán beszélt...  beszélt  egészen átszellemült arczczal sok virágról, sikerről, ragyogó fényes nagyvilágról. Mielőtt szobáját elhagytam, megszoritotta a kezemet és igy (kihúzva: azt, mondotta) végezte:

-           Szeretném, ha eszedbe jutnék - akkor!

Reggelre meghalt. (kihúzva: Elment, hogy onnan) Az én legjobb öreg barátom elment és erős a hitem, hogy onnan felülről vigyáz az ő kis pajtására, a ki nem szünik meg őt hálás szivvel szeretni. Ó, hányszor, de hányszor voltak könnyesek a Dudley szobalány, Lotti, Bob herczeg, Kukoricza Jancsi szemei a nagy tapsviharok, virágesők közepette, a miért nem csókolhattam meg alázatos szivvel az én öreg barátom jóságos kezeit. De a virágok, azok ott voltak a sirján, hogy meséljenek neki - Babűról és a szép, ragyogó, fényes világról...

A fogadást megettem, hogy szinésznő leszek, de bizony azt szerfölött nehéz dolog volt még csak fel is említeni. Kénytelen voltam hát cselhez folyamodni.

Azok között a kik “csapták nekem a szelet”,  volt egy igen kedves alezredes bácsi is. A fejébe vette, hogy ő vesz engemet feleségül. Na - gondoltam magamban -, most ki ugratom a nyulat a bokorból.

Azt mondtam neki, hogy ő is (kihúzva: igen) nagyon tetszik nekem, tehát mi sem áll annak az utjában, hogy - egymáséi legyünk.

Most szégyellem magam, hogy ekkora gazember voltam! Pedig hát igy volt. Egyszer aztán diszbe csapta magát és megkérte az atyámtól a kezemet. Újjé! Sok rémült arczot láttam már, de olyan rémültet még nem. Én kijelentettem, hogy szeretem - oh Istenem, de nagy csirkefogó voltam! - és hozzá akarok menni. Mikor elment, a szüleim azt kérdezték, hogy nem-e vagyok megbolondulva.

-           Nem. Szinpadra nem engedtek, elszökni nem akartam, mert azzal megbántottam volna apámékat. Na hát, tőle majd elszököm.

Ennek (kihúzva: aztán) az lett a (kihúzva: következménye) következése, hogy beleegyeztek: legyek szinésznő. Atyám hiába mondta:

-           Hiszen azt sem tudod, hova kell menni, kinél kell tanulni.

Dehogy is nem tudtam! Már én akkor régen leveleztem - titokban - Rákosi Szidivel, a ki a legelső levelemre ezt válaszolta a többi közt:

-           “Ha olyan a tehetsége is, mint amilyen a levele, igen nagy jövő vár magára.”

Az atyám háza nagyon szomoru lett. Mintha temetni vittek volna. Rettenetesen fájt a szivem, hogy ennyi (kihúzva: fájdalmat)  keserves könnyet, fájdalmat okoztam a szüleimnek és egy erős benső hang azt mondta mindég, hogy ezeket a fájdalmas könnyeket örömkönnyekre kell változtatnom. Ennek meg kell történni olyan biztosan, minthogy Isten van az égben.

Ez a gondolat nem hagyott el egy perczre sem, ez a gondolat adott erőt, szorgalmat, kitartást. Erős a hitem, hogy ezért a folytonos gondolatért segitett annyira a Mindenható.

Azután következtek a nehezebb idők. Felhoztak Pestre és egyik contineomhoz (“vendég”-barát) adtak “kosztba”, az Aréna útra. Az anyám vitt el nagy sirások között Rákosi Szidihez beiratni:

Én azzal állitottam be, hogy minden körülmények között primadonna akarok lenni.

-           Ohó, kisasszony, az nem megy olyan könnyen. Sokat-sokat kell addig tanulni és dolgozni. - Ez volt Rákosi Szidi válasza. Én meg csak azt mondtam:

-           Majd meg tetszik látni.

Aztán kezdtem iskolába járni. Csak olyan növendék voltam, mint a többi. reggel hat órakor kellett fölkelnem, hogy nyolczra pontosan ott legyek. Azaz csak pontosan kellett volna ott lennem, de hát ez soha sem történt meg. Az Aréna utról lóvasúton a Rökk Szilárd utczáig! Ki van zárva, hogy bárki pontos lehessen.

Rákosi Szidi nagyon elnéző volt velem szemben, mert mindég attól félt, hogy egy szép napon pakkolok és megyek haza.

Csak énekórára és csak a “Rákosi-órákra” jártam. A többi tanárról tudomást sem vettem. Rákosi  Szidinek azonban minden szavát (kihúzva: majd) figyeltem és soha, egyetlen mozdulatát el nem mulasztottam.

Eleinte kellemetlenül érintett, hogy ime már hónapok óta itt vagyok és mégsem vagyok primadonna. De aztán beláttam, hogy nem megy az olyan gyorsan...

Életemnek a legrózsásabb, legkedvesebb időszaka, az a két év amit a szini iskolában töltöttem.

Érdekes, hogy tánczolni soha sem akartam. Semmiféleképpen nem lehetett rávenni, hogy tánczoljak. Rákosi Szidi próbálta szépen, szigorral, csak nem ért semmit. Egy este aztán elvitt a színházba, (kihúzva: a Haltont megnézni) amikor Mary Halton játszott. Nagyon el voltam ragadtatva, mire ő azt mondta:

-           Ha maga így tudna tánczolni!

-           Bocsánat, én jobban tudok tánczolni. Még ugyan nem próbáltam, de kell, hogy jobban tudjak.

Attól a naptól kezdve tánczoltam (kihúzva: kezdtem táncolni). Így kerültem bele a Magyar Szinház kórusába, mint növendék. Statisztálnom kellett és egy forintot kaptam minden este. Azt hiszem soha sem leszek olyan gazdag mint akkor voltam. Egy forint! Iszonyu pénz az egy szinitanodistának, a kinek azonkivül meg van mindene. Annyira sok volt, hogy nem is tűrtem soká a zsebemben.

Elvittem a leányokat uzsonnázni, aztán vettem magamnak minden nap székelytúrót, mert azt nagyon szerettem.

Az első “föllépésem” - a mint én neveztem a statisztálást, - a Gésákban volt. Egyik tengerész kadétot kellett eljátszani.

Soha nem felejtem el azt az estét. Nadrágba kellett bujni, de hát rajtam soha sem volt nadrág! Aztán lévén egy erős, nagy leány a nadrág kegyetlenül kicsi és szűk volt. Festeni nem tudtam magamat, hát a szemeim olyanok voltak mintha vak volnék.

De mindezzel nem sokat törődtem! (kihúzva: engem nem zsenirozott (feszélyez)) Pózba vágtam magamat és azt hittem az egész világ el van tőlem ragadtatva. Pedig dehogy! Mindenki engem nevetett, mert azt mondták, hogy rettenetes kis látványt (kihúzva: látvány voltam) nyújtottam.

Az öltöztetőnő kisért haza szinház után és neki panaszkodtam, hogy milyen csúnyán kinevettek (kihúzva: engemet), pedig akármit csinálnak, én még is olyan primadonna leszek, a milyen még nem volt.

Sokszor emlegeti ezt az első fellépést Erzsébet asszony, mert most is ő az, a ki öltöztet. Azaz csak öltöztetett. Ő volt az első és az utolsó.

Úgynevezett “kalandom” soha sem volt. Megvetettem minden könnyelműséget és mindenkit, a ki könnyelmű. Ez nem érdem. Ez a természetem. Büszkén mondom, hogy ostobaságot soha sem követtem el. Mindég azt tartottam, hogy jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb.

Ha nem tartottam (kihúzva: De mégis volt egy kalandom) volna ezt, most nem ülnék itt Tótszerdahelyen a saját födelem alatt, kényelmesen, jó meleg szobában.  

(kihúzva: Rettenetes jó kedvem volt mindég Ez meg van most is és ez az a mit az emberek nem vehetnek el tőlem. Egyszer azonban nagyon megbosszankodtam. Egyszer egy olyan irbontalan (hatalmas) nagyot nevettem, hogy azt hittem bekisérnek a rendőrségre. Hárman voltunk az iskolában a kik igen nagy barátságban éltünk. Mindég együtt jártunk iskolába és onnan haza. Észrevettük, hogy egy feltünően csinos elegáns fiatalember mindég a nyomunkban van, de már hetek óta. Egyszer csak hogy hogy nem, ott termett mellettünk. Én hiába tiltakoztam az “utczai ösmeretség” ellen, a másik kettő rám sem hederített. Bemutatta magát, hogy ő Harkányi báró. Velem nem foglalkozott, mert én nem voltam szép. A másik kettő szép volt, különösen az egyik. Elég az hozzá, hogy felcsapott rendes kisérőnkül. Teljesen bele voltunk szédülve, hogy egy valóságos, eleven báró a ki kisérget bennünket. Az egyik leánynak különösen tetszett. Ez igy tartott egy hónapig. - Közbe konstatáltam, hogy a czipőnk rongyosak, hát elmentünk venni a belvárosba. A mint belépünk az üzletbe, hát ki kérdezi a pult mögül, hogy milyen czipőt parancsolnak, mint az  én barátnőm báró Harkányija. Erre én kifordultam az ajtón a nevetéstől. Annyira nevettem, kint az utczán, hogy azt hitték, meg vagyok bolondulva. A báró ur sujszter!  A Harkányi báró ur sujszter - hahaha. Igazán kár, hogy nem hivták őt is – Hozteleknek (olvashatatlan)

Másodéves növendék voltam, a mikor -1899. április 6-án - Beöthy László, a Magyar Színház akkori igazgatója a Gésák Molly szerepében fölléptetett.

Azt hittem, meghalok a boldogságtól. Oly mérhetetlenül rajongtam a szinpadért. Teljesülve láttam álmaim netovábbját. Játszhatom! A színpadon játszhatom! A közönség szine elé léphetek! Az én rajongó szivem majd megszakadt a boldogságtól.

A föllépés kitünően sikerült. Szidi néni igen büszke volt rám. Főleg a tánczomra, mert sehogy sem akartam tánczolni, s ő volt az, a ki rá kényszeritett.

Beöthy László előadás közben azt mondta:

-           Csak tanulni kell Zsazsa és ránk hallgatni, hát igen nagy művésznők leszünk. Mit - leszünk! Én azt hittem máris az vagyok. Teljesen részeg voltam a sikeremtől. Hát még mikor a Beöthy László virágja szalagján elolvastam:

-           Előlegül a jövendőre.

Ez teljesen elkábitott. Az én karrierem tehát olyan biztos, hogy már előleget is adnak rá. Szidi néni volt mindég az, a ki elbizakodottságomból magamhoz téritett. Ő volt az, a ki az én rózsás képzelet világomat olykor-olykor kissé bemázolta feketére. A Rákosi-családban rendesen azt mondták, ha nagyon henczegtem:

-     Jó lesz már Szidi, a Zsazsát kissé szelidre pofozni.

Pardon! Ezek nem voltak tényleges pofonok. Nehogy valaki azt higyje. Csak szigorú szavak. Igaz, komoly beszéd, a mit én meg is fogadtam mindég, a miért meg is csókoltam Szidi néni kezét mindég. (kihúzva: Azok a komoly szavak) Azok a jóságos, komoly beszélgetések vezettek engem arra, hogy tanulni kell, tanulni kell és - tanulni kell. A nélkül senki nem lehet semmi. Örökösen ezt hallottam akkor, azután mindég.

Most öregedő fejjel belátom, hogy rettenetes csúnya dolog volt az a nagy elbizakodottság. Viszont azt is mondhatom, hogy akiben nincs meg az önbizalom és a fékevesztett ambiczió, abból soha sem lesz semmi.

A jó Szidi néni volt aztán az őrangyalom, a ki mindég ott állott mellettem és mindég megmondta, hogy “lányom, ez sok, de azt is mondta, hogy lányom, ez - kevés.”

Mikor az iskolát elvégeztem, Pozsonyba szerződtem Relle Ivánhoz. Nagyon szerettek ott engem és nagyon - visszafelé haladtam ott, mint a rák.

Mikor letelt az év és visszajöttem Pestre, fele annyit tudtam, mint amikor az iskolából kikerültem. El voltam kényeztetve, affektáltam és akkor még - lévén rettentően fiatal - nem tudtam, hogyha valakit a sikerei elragadnak, az buta ember, a kinek szégyellnie kell magát. Volt Szidi néninek dolga mig megint “szelídre pofozott”.

A pozsonyi évem után a Népszinházhoz szerződtem. Előzőleg a Magyar Szinházhoz voltam szerződve, de a részvénytársaság nem akarta elfogadni, a Beöthy László által kötött szerződést, azzal a megokolással, hogy - tehetségtelen vagyok. Igy kerültem aztán a Népszinházhoz. (kihúzva: A mi azután következik, azt körülbelül mindenki tudja)

Ezután következett a “finom, sikkes szobalány” sikere és utána sok-sok siker.

Az álmaim valóra váltak. Amit otthon álmodtam - oh, mennyit álmodoztam! - az öreg diófa alatt, ragyogó világról, szinpadról, sikerről. az mind beteljesedett. Az én igaz, egyenes szivemet elhoztam onnan az öreg diófa alul ide Pestre a nagyközönségnek.

Eddig az út amelyen jártam, mindég a legegyenesebb volt, ezért találtam oda közönség szivéhez. Sokat dolgoztam, tanultam, hogy szeressenek. A szeretetükért a szivemet, lelkemet adtam cserébe. És Bob úrfi - hej!, legény lett a talpán!

És ez volt a baj. Ha nem lett volna legény a talpán, nem nőttek volna az ellenségei, irigyei, mint a gomba. de minél “legényebb” lett, annál többen lettek. És igy van ez jól. “Inkább száz irigy, mint egy szánakozó.”

Aztán kezdték a szememre vetni a nagy fellépti dijakat, az 500 és 600 koronákat. 500 korona! 600 korona! Mily horribilis nagy fizetés! Mily furcsa lehet ha most én azt mondom, hogy mily kevés pénz az. Pedig én azt mondom.

Egy művésznő, a ki tiz hónapon keresztül mindennap játszik, tanul, próbál, az nincs megfizetve - semmivel. Tekintet nélkül arra, hogy birja, nem birja, fáradt, nem fáradt, beteg, nem beteg, mindég játszania kell, mert ő a müsor, az a müvésznő - nincs megfizetve semmivel. A hatalmas Isten különös kegye aztán, ha a müvésznő ezt bírja és nem rogy össze. Mert hiszen mi is emberek vagyunk, mint más. (kihúzva: Nekünk is fáj) Mi is vagyunk betegek, nekünk is van 39 fokos lázunk, nekünk is fáj néha a szivünk, lelkünk, nekünk is nehéz néha az élet, mégis bolondozni kell jókedvüen, és bolondozni kell kivétel nélkül minden este.

A ki ezt nem próbálta, az ne beszéljen. Könnyü kiabálni, (kihúzva: és szavakkal) bántani, szidni, veszekedni. Én erre csak mosolygok. Tessék odajönni, kiállni a “falakra” és megcsinálni. De 250-szer egymás után megcsinálni! Hja, de ez nehéz dolog. Oda erő kell, lélek kell és szív kell! Azzal pedig nem sújt mindenkit az igaz Isten. (kihúzva: Az igen tisztelt) Szerkesztő ur arra külön kért, hogy a közelmulttal foglalkozzam az életrajzomban. Bocsásson meg, ha ezt nem fogom tenni. Az a hajsza, mit ellenem inditottak, oly otromba, oly izléstelen volt, hogy csak azért beszélek róla mert (kihúzva: már fekete a tinta, melylyel irok, ha nem volna az bepiszkolná , befeketitené, mikor az ellenem inditott hajszáról irok) én nem szorultam rá a hallgatásra, nekem nincs mit röstellnem benne...

Csak nem is irok, fölösleges írni, - védekezni vagy magyarázni. Mert a piszok, a por már nem ér fel énhozzám. 

Mindenkinek meg kell bocsátani ezeket az elbizakodott szavakat. A magán életben én egy igen szürke, igen egyszerű leány vagyok, különösen tehát, mikor önhitten beszélek. Nos ebben az esetben, igen. Az a sok aljasság, becstelenség, alávalóság engem nem érint, mert - én vagyok a Kukuricza Jancsi.

És ezen nem lehet változtatni. Ez megtörtént. Ezt nem veheti el tőlem soha senki. Egy rózsaszál szebben beszél, mint sok-sok irigy ember alávaló kiabálása. Ez az igazság...

Nagyon vallásos leány vagyok. Azt tartom, hogy mindenkinek meg van a keresztje, amelyet hordani kell. És alázatosan kell hordani mindég, minden körülmények között. Valaki nekem egyszer azt mondta:

-Vigyázz! Sárral fognak megdobálni, és a sár még Krisztust is bepiszkolta, pedig Ő Isten fia volt.

Erre én is feleltem: (kihúzva: hogy csupán a nagy szeretet tudta – mosta őt tisztára attól a sártól. Hogy mindegy.)

- Az emberek szeretete (kihúzva: majd megtisztit attól a sártól melyet rám dobáltak, mert az igazság meg) megtisztította őt a sártól, mert hiszen igazságtalanul bántották.(kihúzva: Ez igy történt velem.) 

Mikor az életrajzom kezdtem, január eleje volt, aztán abbahagytam. Most, mikor folytatom és befejezem, március eleje van. Közbe esik az az emlékezetes János vitéz este, január 26-án, amikor engem visszahoztak a szinpadra.

Már-már arra a nagy bűnre gondoltam, hogy elhagyom a Hazát, hiszen a “művész hazája a széles világ” – a mikor visszahoztak, visszaköveteltek...

/kihúzva: és a mikor az egész közönség állva üdvözült, szédületes tapsorkánnal, abban a pillanatban eszembe jutott, hogy a szeretet, amely őt is tisztára mosta, mert igazságtalanul bántották. A kegyes Isten se nem siet, se nem - késik.)

Fedák Sári

1907. II. 4.  

(Ernst Lajos gyűjteménye: IX. 414)

Lelőhely: Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára: Quart Hung. 2753. sz.

SZÜLETTEM... MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 600
Kiadás éve: 2002
 

Csontváry Kosztka Tivadar

I. (1908)

“Ihlettség s akaraterő a szárnyaim.”

(Inspiratio-energia)

1853. július 5-én születtem Kisszebenben, Mihály Tivadar néven. Dr. Kosztka László b. atyám volt orvostudor és gyógyszerész; nem dohányzott és nem ivott. Meghalt Jászapátiban, 1904-ben 88 éves korában. Apám passziói voltak a vadászat és a rakétakészítés. Házunkban az agár, kopó, vizsla, sokszor farkaskölykök, rókák, baglyok neveltettek, az éneklőmadarak egész serege hangversenyezett. Nekünk, hat gyermeknek ott volt a hinta, a kuglizó, a gimnasztika, kis lőfegyver és a Jancsi vadász. A sportban természetesen a Kosztka-fiúk vezettek; s ha hiba esett, ők lettek elnadrágolva s a sötét pincébe zárva. Emlékszem tisztán mindenre, még a nagy Planeta idejére is, s mint kis gyermek dajkám öléből csodáltam a nagy üstököst, mely a házunk fölött lebegett.

Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének néztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemüle csattogását hallani s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött hímporos szirmokon.

Kisszebenből b. atyám Szerednyére költözött, s mi négy fiúk az ungvári gimnáziumba kerültünk. Emlékszem jól, hogy Ungváron a játéknál, a kirándulásnál, a vadászat, úszás s a korcsolyázásnál legelöl jártam; no meg a selyemtenyésztéssel is nagyban foglalkoztam, - így azután érthető, hogy az iskolai bizonyítvány sem lehetett valami kitűnő, ami okot adott arra, hogy Eperjesre vitt atyám kereskedőnek.

3 ½  évig voltam kereskedő, azután már saját erőmből gyógyszerész s az oklevél elnyerése után egyéves önkéntes Budapest polgármesteri hivatalában és joghallgató. A mindentudás vágya rengeteg könyvet olvastatott velem, s én 1877/78-ban egy memorandumot-félét terjeszték fel az akkor Földm. Ipar és Keresk. Miniszterhez, előadván a selyemtenyésztés praktikus célját s kértem az iskolában a kötelező tanítását.

Utána jött a szegedi árvíz katasztrófája, s nekem az egyetemi hallgatók élén ott kellett lennem, ahonnan alapos meghűléssel tértem vissza, úgy hogy nehezemre esett az írás és az olvasás.

Az orvosok hosszabb pihenést ajánlottak, így jutottam a Tátrába, egyik iglói gyógyszertárba, mint provisor [felügyelő, felvigyázó].

Néhány hónapi pihenő után egy napon a gyógyszertár elé állott fával megrakott ökrös szekér; az ökrök bubiskoltak s én egy vénypapírra ezt a jelenetet lerajzoltam.

E rajz és egy másik rajz, a Kárpátok a fővárosi iparrajziskolában Keleti igazgatónál maradt, mint első rajz – igen érdekes volna, ha ez még előkerülhetne.

Iglóról egyenesen Rómába siettem, ahol több hónapi tanulmányozás után arra határoztam el magamat, hogy húsz esztendeig kell dolgoznom, s akkor utolérem a nagyokat, avagy túlszárnyalom.

Rómából Eszékre kerültem gyógyszerésznek; ott lepett meg a Munkácsy Pilátusának a híre, s nekem ezt látnom kellett Budapesten. Egy évre reá Párizsban azon tűnődve, hogy győzzem le a nehézségeket? Segíteni senki sem segít.

Komoly tervvel siettem haza s Gács községben nyitottam gyógyszertárt, ahol néhány évig lankadatlan szorgalommal oda jutottam, hogy gyógyszertárom adósságmentesen állott, s amikor már száz koronát havonta jövedelmezett, bérbe adva, elmentem Münchenbe, a Hollósy iskolájába, rajzolni természet után. E rajzokból 10 a kiállításon látható. Hat hónap után Münchenből, b. Liezen-Mayer Sándor barátom tanácsára Karlsruheba mentem Kahlmorgen tanárhoz, aki három hó után Itáliába küldött. Én a dalmát partokon festve csak Raguzáig értem s innen a düsseldorfi akadémiára utaztam fel; ahol az igazgató tudtomra adá, hogy már többet tudok s iskolára szükségem nincsen.

Elutaztam hát Párizsba, a Julien Akadémiába iratkoztam be; de vesztemre, mert ott nem engedték meg a szabad rajzolást. Azt a formát, amit a franciák rám akartak kényszeríteni, egyszerűen visszautasítám. Így kerültem ki az akadémiákból egyenesen Pompejibe, ahol egy nagyarányú festménybe bele is fogtam; de ez, mint más tanulmány, a padláson hever.

Ezek után évről-évre hol, mit s minő haladással festék, egészen az 1904. évben, Athénben festett Jupiter-templomig; ez az első festmény, a melyen vásznat már nem lát a szemlélő. Végül fel kell említenem, hogy tavaly Párizsban történt kiállításomon a New York Herald kritikusa egyenesen kimondá, hogy minden a világon létező festmény túl van szárnyalva; ezt a hatást csak húszévi komoly munka után vártam, s hogy előbb következett be, a teremtőnek köszönhetem és senki másnak-

Csontváry

(Az önéletrajz az 1908. évi kiállításának katalógusához készült.)

Közölve: Csontváry-emlékkönyv. Válogatás Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a Csontváry-irodalomból. Vál.: Gerlóczy Gedeon, szerk.: Németh Lajos. (Corvina Kiadó, Bp.,  1977., 42-43. oldal)

II. (?) [8]

1853. július 5-én Kisszeben szabad kir. városban születtem a posztupici dr. Kostka-Kosztka László orvos gyógyszerész és Ungh megyei daróci Hajczelmajer Franciska fia lettem.

Atyám tiszteletből a rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte.

Középtermetű, hízásra hajlamított természetű, szeszesitalokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadász laboránst - s ez abban az időben Pirics Jancsi volt.

A Jancsi teendői közé tartozott: az agarak, kopók-vizslák etetése, farkas, rókakölykök nevelése; fogoly kihallgatása, figyelése, a farkasles fűtése, a gyermekhinta, kuglizó ellenőrzése s a négy fiú kívánságának a kielégítése is.

E szórakozáshoz járult a sárkányok és a rakéták készítése, a tűzijáték rendezése s télen a farkasoknak közszemlére való kitevése.

Emlékszem jól arra az időre, amikor még járni nem tudtam, a földön csúsztam s a róka, meg a kutyakölykökkel játszottam.

Emlékszem jól kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátulgomboló hózentrágeres nadrágomra, amelyből kifityegett rendesen az ingem csóvája.

Így kerültem az utcára Kisszebenben nevezett promenádé labirintba [sétatér útvesztő]. Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige, avagy gomb volt; a szerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára - utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ám de mikor egy-egy ablaka betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt s a pige[9] a kofa hátába ütődött: meg volt a társaság szeppenve, - dacára annak, hogy Burkus volt a nevem s a fiúk között, mint bíró szerepeltem: mégis a verebek szétrebbentek s az anyai szárnyak alá menekültek - ahonnan azonban rendesen egyenkint a lábszíjra kerültek. Ilyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta - a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk - borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával összejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Barabcsikot esik-esikkel ingereltük. Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa Babarcsik dühösen utánunk szaladt; a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkőtütte, s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkus-had a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színielőadása - melyről tanúskodik még ma is a plakátja: a nagy kőből faragott búzamérő - mely a városházán korec néven volt mint színházi rendező.

Itt a korecben ülésezett a Burkusok [poroszok] hada, jobbról-balról pedig a hajdúk mogyorófa pálcája. A mogyorófa pálca volt az egyedüli óvszer abban az időben a cigányok betörésével, a lopás, csalás, Isten-káromlás jóvátevődött huszonöttel.

Így csendesen éltünk Kisszebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. A borjú hátulja pedig minden vasárnap a falusi zsidóktól kínálva volt. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett.

A búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden - a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak.

A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész- és téglaégető, és két vízi papírmalom - ebből állott a kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálják, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás.

A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege, vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta: amice barátom wie gehtes braviska[10].

De a magyar nyelv tökéletes megtanulására mégis csak az Alföldre kellett mennünk atyánk rokonaihoz, ezzel azután az iskolában is hozzájutottunk a magyar szóhoz. De hozzájutottunk az iskola útján a fertőző betegségekhez is: nevezetesen a szamárköhögéshez, vörheny- és váltóláz-félékhez, amelyeket a Kosztka gyerekek könnyen kihevertek.

A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a kisszebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott.

E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.

A természetből növényt, rovart, a pillét, a kőzetet és a madarakat válogattam ki.

Az asztalunkon nyitva volt egész nap a nagy képes biblia: ahol láttam a tüzesfarkú rókáknak mi a célja; mi célból harcol a csatában a teve állat láttam az asszonyok harcát, a Salamon koponyájának a ráncát; láttam Ne beszámíthatatlanságát s Mózes koponyájának a szarvát, s amikor a nagy biblia képeit ismertem, a kis biblia tót igazságait nem szerettem.

A hatvanas években Kisszebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolják. Ki-kimaradoztam az iskolából, a pozamur[11]i város fala között a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy Apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkbe lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az Apolló pillét ejteni. A természet iránti szeretetem korán bontakozott s e réven a gimnáziumi igazgatóval a sors összehozott, ki a napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a kisszebeni gimnázium múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése. Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen: s amikor már az anyag együtt volt - atyám a kisszebeni gyógyszertárat eladta, közbejött tűzvész következtében elpusztult nővéremet siratta: elment felejteni anyám rokonaihoz Ung megyébe, pihenni.  Szerednyén húzódott meg, s ott földműveléssel és vadászattal szórakozott. E szokatlan változatba bele kellett törődnünk, az életet más alapon újból kezdenünk.

Ungváron a tanároknál laktunk, a feladott leckét szóról-szóra kellett mondanunk, azután mehettünk labdázni, az Ungba fürödni, télen pedig korcsolyázni: más szórakozás nem volt, mint neveletlen sihederek tilos pipatóriuma s az összejövetelekből csak hátrány származott az iskolára és az ifjúság erkölcsi világára, mert más kicsapongásra is vezetett.

Már Ungváron a selyemtenyésztéssel nagyobb arányban foglalkoztam, csókát, baglyot idomítottam és ezeket Szerednyén a szünidő alatt is folytattam. Szerednyén a vadászaton kívül, amely a darurétre, saját gazdaságunk területére és az őserdőkre terjedt, nem volt más szórakozásunk, mint a selyemtenyésztés, bagoly idomítása és az esteli összejövetelnél a dalárda gyakorlata. Én 12 éves koromban, nagyban törtem a fejem. Nagypénteken, a daruréten egy madarat megsebeztem s a csatornán át kellett kelnem, de ugrás közben a havas partról lecsúsztam a feneketlen csatornába s csak halálos erőlködéssel vergődtem ki a partra. Hideg sötét lett, napfogyatkozás közledett. A másik szerednyei könnyelműségem az volt, hogy fáért menő kocsisainkkal kirándultam az erdőre: de amint az erdő szélére értünk, gyönyörű érett szilva kínálkozott előttünk; én a kocsiról leszálltam, az ágat a puskaravasszal lehajtottam, de a puska elsült s a töltés a lábam között eltűnt.

A harmadik könnyelműség pedig az almáskerti kunyhóban történt, ahol öcsémmel éjszakáztam s egy éjjel idegen kutyára bukkantam. A kutyát nem bírtuk eltávolítani, atyánkat és Jancsit kellett felébreszteni s ártalmatlanná tenni, mert a kutya veszett volt.

E három végzetessé válható körülménnyel szemben csak a selyemtenyésztés érdemel komoly említést, s mint kuriózum, említést érdemel egy széles fatalp, amit télen a nagy hóban használtunk a vaddisznó és őzvadászatoknál.

A háromévi szerednyei élmények után egy szünidői napon bátyámék Kisszebenbe rándultak s engem is fepakoltak: de Eperjesen egy ismert nagykereskedő gyárosnál, ahol néhány napi vendégségben voltunk, engem otthagytak.

Három szép leányka volt a háznál. Szelíd, mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt, mely csecsemőkoromat érte - engem elválasztottak örökre. Így lettem kereskedő három és fél évig, ahol gyorsan megtanultam németül és pontosan számolni, mert a forgalom nagy volt: Bártfán volt egy fűszeres fiók, két üveggyárral, az anyaüzletben pedig egy férfi-női cikkek mellett üveg, porcellán, nürnbergi (áru, játékszer) áru lerakattal. Mindez nagy munkát és szakértelmet egy éven belül már annyira elsajátítottam, hogy önállóan már a főnököt, aki a takarékban elfoglalva volt, helyettesítve pótoltam. Az anyag beszerzését és továbbítását én irányítottam.

A hűségi próba pedig akként történt, hogy kaptam kisimítás és megolvasás céljából mindjárt első napokban egy csomó 500-1000 db. tízkrajcáros bankjegyet, de rendesen eggyel többet találtam - ezzel igazoltam, hogy kleptomániában (beteges lopási hajlam, kényszer) nem szenvedek.

Jól emlékszem arra, hogy a selyem remek színezése reám rendkívül kellemesen hatott, a különböző színárnyalatnak az ismerete az áru osztályozásánál előnyöket biztosított, a személyzet élére kerültem, s az üzlet menetére befolyást gyakoroltam.

Kb. 17 koromban egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem. Közbejött az önkéntesség kérdése is, mely a kereskedőknél három évet vett igénybe, de közbejött, hogy atyám a szerednyei állapotot megelégelte, gyógyszertárat vett s átköltözött Szabolcs-megyébe.

Ebben a gyógyszertárban töltöttem el a gyakornoki éveimet, a kereskedelmi tapasztalataimat itt értékesítettem. De értékesítettem a kisszebeni természettudományaimat is, mert azok a tapasztalatok, amelyeket ott szereztem, még ma is élnek bennem. A Tisza mentén, a szikes talajon ott találtam kocsiszámra az illatos székfűvirágot, ott találtam a fehér mályvát, az ökörfarkkórót, a pipacsot, az ezerjófüvet és a pemetefüvet, s ott volt a kőrisfákon a sok kőrisbogár. Ezeket már gyermekkoromból ismertem. Itt összegyűjtve lényegesen szaporítottam atyám gyógyszertárának jövedelmét, sőt lehetővé tettem, hogy az 1873-i bécsi világkiállítást is megtekinthettem.  A világkiállításon láttam és tapasztaltam, micsoda előnyöket szereztem azzal, hogy kereskedő lettem, micsoda szakértelmes szemmel hasonlítottam össze árukat, országokat, világrészeket a világ versenyében. Már itt feltűnt a gyárak kiszámíthatatlan teljesítménye, szemben ezzel a keleti népnek a kézi szerénysége. Engem a nagy gépek óriási teljesítményei gondolkozóba ejtettek, de fiatal voltam, világraszóló problémákkal még nem foglalkoztam. Nem ismertem a világgazdasági statisztikáját, mely nélkül a világ kereskedelmét bírálni nem lehetett. Meg kellett elégednem a látottakkal s tapasztalataimat kiegészítettem a tanulmányokkal.

Az első tanulmányutam gyújtogatással kezdődött. Történt pedig ez olyképpen, hogy 1873. december 1-én kellett volna a Lévai gyógyszertárba belépnem. Én kocsit rendeltem Léváról Párkánynánára, de fogat hiányában utalva voltam a lisztszállító fuvarosokra. Amíg a nap sütött, jól éreztük magunkat a liszteszsákokon, de amikor a nap elváltozott, fáztunk, a bakokról leszállottunk s gyalogoltunk. Közben nem ettünk semmit, mert pálinkánál egyebet nem kaphattunk; a kocsisok bepálinkáztak - én meg a lóval fázva, éhezve gyalogolyam. Éjfélfelé a kerekek is megunták a hideget, nyikorogva jeleztek. Zúzmarás hideg, a ruházatunk, hajunk megmerevedett. Dideregve jöttünk Zselizre, a Hunyadi-grófok fészkébe, ahol a korcsmáros nem akart kinyitni, mi pedig nem bírtuk a hideget elviselni: megfenyegettük a korcsmárost, hogy felgyújtjuk a boglya szalmát, de ő erre sem reagált. A boglyát tehát felgyújtottuk, fagyos testünket átmelegítettük s azután, mintha semmi sem történt volna, tovább vonultunk éhes lovainkkal Kálnóig, ahol tisztességes házra akadtunk, amelynek gazdája az imént a Nyitrához vidralesre ment. Itt szereztem pompás meleg kávét, a kocsisaim számára is - meleg szobát s meleg istállót a lovaknak, amelyek egész nap húzták a nagy terhet, de nem ettek, nem ittak szegények, hanem csendesen, kötelességszerűen meneteltek.  Ezután a szíveslátás után Kálnóból a napsütéses úton kezdtünk kibontakozni, s déltájban Lévára vonulni.  Lévai tartózkodásom jelentősége abban domborodik ki, hogy Nagysarlón sorozás alá kerültem, ahol kilátásba helyeződött az egyéves önkéntességem, amint 1875-76-ban szolgáltam le, mint járulnok.

A másik kiemelkedő része az volt Léván, hogy ott egy általános gyógyszerkönyvet írtam, s így behatoltam a gyógyszerek ismeretébe, a legszélesebb rétegeibe.

1874 nyarán a Magas Tátrába vágytam, s e célból Iglón gyógyszertár vezetésére vállalkoztam.

Ugyanabban az időben Budapesten az egyetembe iratkoztam be, ahol szertettel foglalkoztam a górcsői [mikroszkóp] tanulmányokkal (preparátumokkal), amelyeket a gyógyszer isménél a növénysejtek megfigyelésnél a rajzó spóráknál magam készítettem.

De behatóan foglalkoztam a vegytannal, az ásvány- és földtannal, a krisztallografia [kristálytan] és a napszínelemzéssel, továbbá az ismeretlen vegyületek meghatározásával is.

Ez ismeretekhez járult a Margó-féle összehasonlító bonctan, mely Darwin elméletére támaszkodott s ezzel engem a világ minden ismeretére buzdított. Ott ültem Margónál az első padsorban s vártam - szemben a tanárral - nap-nap után mikor pattan ki a szikra a világ fejlődéséből - s mert Margó ki nem pattantotta - hát neki estem a kutatásnak, elsősorban az egyetemi könyvtárnak; s amint a különféle szakmák könyveit éjjel-nappal forgatom: a világ statisztikája kerül a kezembe és ott hazánk szegénysége ötlik a szemembe. Az ország pénzügyi helyzete a bécsi krach után a csőd szélén állott, hitel nem volt, a napilapok szomorú vallomásai után a magból, melye bennem csírázott, kipattant egy kisebb szikra - nem a világ fejlődésének szikrája, hanem hazánk anyagi helyzetének a javítása, egy új monopólium, a selyemtenyésztés iskolák útján való meghonosítására. A beadványom már 40 éve, hogy járja a minisztériumokban az elintézést. Csodálatos, hogy egyetlen egy nagyszabású miniszternek sem adatott meg a megértéssel járó kezdeményezés.  1876-ban, mint okleveles gyógyszerész egyéves önkéntes voltam. Vasárnapi szolgálatra a központba beosztva, szabad időmet felhasználva beiratkoztam a jogegyetemen hallgatónak s a közigazgatás tanulmányozása céljából a főváros II. ker. előjáróságánál dolgoztam fel a hátralékot (restanciákat), azután a tiszti főorvosi hivatalban helyettesítettem a szabadságra ment orvost, utána pedig a kiadóban körmöltem, s végül az elnöki ügyosztályban állapodtam meg. Márkus és Hentallerrel egy asztalnál dolgoztam, de gondolatban mással foglalkoztam, mert lehetetlennek tartottam azt, hogy meg ne győzzem az embereket az igazságról.  A sors ezt másképp oldotta meg. A szegedi árvízkatasztrófa engem az egyetemi hallgatók élére állított, akikkel kivonultam Szegedre; de a nagy viharban a hallgatókat az Öthalmon kellett hagynom éjjelre: magam pedig két legénnyel átkeltem a háborgó tengeren és kikötöttem a vasúti indóház [így nevezték régebben a vasúti pályaházat] közelében a nagy töltésen. A csónakot a töltésről lesodorta az árvíz, én pedig ott álltam a két legénnyel sokáig, ázva-fázva s vártam a katonai pontonra.

Tavasz volt, jeges eső zuhogott alá, a hideg hullám oldalazott, csapkodott, a ponton soká megvárakoztatott.

Amikor a városházára értem s ott éjjelre inspekciós (szolgálatban lévő, ügyeletes) lettem: egy új kép tárult fel előttem: százával hevertek az emberek a nagyterem padlózatán. Öreg-ifjú, asszony-férfi szegény-gazdag, leány-gyermek különböző változatban.

Már láttam a sors csapását a nagy természetben, a falánk hernyók elpusztítását, a kártevő pockok elszaporodását, de tömeges embereknek a büntetését még nem láttam. E komor éjszakán mély gondolatok foglalkoztattak, s magamban kérdem magamat, ugyan mit vétettek ezek az emberek, hogy a sors kivétel nélkül a vízzel lepte meg? Mélyebb tapasztalataim még nem voltak az emberismeretről, mert hisz az önismerettel is csak a kezdet kezdetén állottam s így mélyebben a dolgok eseményeibe bele nem hatolhattam. Meg kellett elégednem azzal, hogy a Tisza áttörte a gátat s kizavarta otthonukból a polgárokat.

De hajnalodott, jött a nappali valóság. A gazdag Szeged városában nekem, mint inspekciós orvosnak is behozták a reggelit, amely állott ehetetlen sárga avas szalonnából és szurkos szalonnás fekete kenyérből - más nem volt. A menekülő nép remegő kézzel utána nyúlt. Engem ugyan az éhség nem bántott, habár 24 órája semmit nem ettem. Az efféléhez már szokva voltam. Eszembe jutott az Alföld híres búzatermő kalácsa, mely a veszedelem pillanatában a ropogós paprikás szalonnával eltűnt, senki sem gondolhatott reája, mert a riadás, menekülés sötét éjjel történt.

Egy kávéház elszigetelve volt nyitva, ahol egy kis reggelit szedtem magamba, azután siettem menteni, ami menthető volt. Utamban láttam szegényt-gazdagot egy-egy kenyérért küzdeni, fázni, dideregni, mert legtöbbnek ruhája s mindene odaveszett; különösen a földszintes házak lakóinak csak a koldusbot maradt a kezében.

Ilyen tapasztalatok után kedvetlenül kerültem vissza Budapestre, meg egy meghűléssel is, mely nem volt alkalmas az írás-olvasásra, a tanulmányok folytatására.

Testem-lelkem pihenésre szorult, sorsom azt kívánta, hogy keressek üdülést a gyógyszertárban. Így kerültem Iglóra, ahol a főnököm a legnagyobb szeretettel fogadott s különböző, jövőm illető tervekkel alkalmazott.

Szabad időmet a Kárpátok alján tölthettem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve vonulni láttam.

Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke, amott könnyezik az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó veszedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet amott háborgó morajjal, éjjel költi fel a végzet.

Keresem a különös különbözet okát és kutatom az intelem forrásának titkát. Megkönnyebbülve, de még mindig terhesen távozom a gyönyörű természet látlatából. A szegedi rémes napok lassan elmosódnak lelkemben, s én visszavágyom gyönyörködni a természetben. A gyönyörhöz járul a Tátra pírja, ez a nap gyönyörű hajnala.

Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzirónt [rajztoll, ceruza] és egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.

A principiálisom [főnök, feljebbvaló] nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. “Mit csinál, hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk, s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem. Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra, s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút[12] festője, nagyobb Raffael[lo]nál[13].

A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam[14].

A t. olvasó nekem fog adni igazat, amikor ezt a titkot, ezt a misztikumot a nyilvánosságra nem hoztam; mert amint látni fogjuk, a nyilvánosság úgysem segített volna rajtam ebben a teljesen ismeretlen dologban. A teljesítmény nemcsak azt kívánja, hogy a munka a világot túlszárnyalja, hanem nagyobb legyen Raffael[lo]nál; hogy miért kell Raffael[lo]nál nagyobbat alkotnom, azt csak a sors tudná megmondani.

Éppen ezért, mert emberfölötti munkára kellett vállalkoznom, amihez nemcsak a természet szeretete, a szép iránti érzék, a színérzés teljes fokozata szükséges: de szükséges a levegőtávlat élethű perspektívája, olyan energia, amilyen még nem volt ezen a világon kifejezve. Erről tanúskodott a tinós rajz és szimbólumként a pici kis mag, melyből fejlődik a fa, tehát nekem is a fejlődés volt kifejlődve, ez volt a kis magnak az értelme.

Az első rajz a tinókkal, amelyekre hivatkozom, Kelety Gusztáv[15]  Reáltanoda-utcai rajziskola igazgató hagyatékában maradt, mint bemutató rajzom, amelyet eddigelé visszaszerezni nem tudtam. E rajzon kívül semmi egyéb pozitív támasztékom nem volt a világraszóló feladattal szemben, így hát ez nekem némi gondot okozott.

A principálisom jólelkű ember volt, úgy segített a dolgon, hogy hozott egy csomó Hermes-féle füzetet másolás céljából, amelyeket oly hűen másoltam le, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni. Ezt azonban hamar megelégeltem s a természetbe vágyódtam. A természetben, miután a szén előttem ismeretlen volt, a nagyarányú dolgot rajzónnal nem csinálhattam. Amint így a nagy rajztáblával járom a vidéket s keresem az alkalmas felvételeket, befordultam Csütörtökfalvára, a híres Rákóczi-klastromba. A klastromban X[16]  atya szívesen fogadott, és néhány esztendeig Rómában magyar gyóntató volt.

Ebéd közben ráterelődött a beszéd Rómára és Raffael[lo] munkáira. X atya Szoldaticshoz[17] ajánlott Bauer német gyóntató felkeresésével, noteszomba pedig a következőket írá bele: io inviarló questro bravo pittore nome Theodoro Kostka in vostro bono mani[18].

Erre főnököm azzal állott elő, írjak Kelety Gusztáv felső rajziskolai igazgatónak, s a rajzok alapján kérjem a felvételt az iskolába gyakorlatozónak. A válasz az volt: maradjak csak ott abban az aranybányában, ahol jó a dolgom s nem kívánkozzam a göröngyös pályára, amelyen a megélhetés sincs biztosítva. Erre nem estem kétségbe, hanem meghozattam az Önsegély című munkát, azt hiszem, Schmilestől, amelyből megtudtam azt, hogy minden nagy munkához nagy idő kell, s hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre.

Egyébként pedig meg kell vallanom, hogy az anyagi rész, dacára annak, hogy nem volt készletem, gondot nem okozott és nem hátrált az sem, hogy 56 forinttal Rómába induljunk el.

1881-ben húsvét szombatján a Castello s’ [Angyalvár] tüzijátékánál már jelen voltam, s másnap Bauer gyóntató atyával is tanácskoztam. Ugyanaz nap már azt is tudtam, hogy az osztrák-magyar zarándokhelyen magyarokat föl nem vesznek, mert a magyar püspöki kar az intézetet nem támogatja kellőképpen. Ugyanaznap megtudtam Bauertől, hogy Szoldatics Egerben van; s a College Austro-Hungarico-ban[19] pedig meggyőződtem arról, hogy ott egyetlen egy magyar Prohászka[20] nevű kispap tanul, aki szívesen, de félénken fogadott, és egy tányér supát [leves] belém is csúsztatott.   Az első napi délelőtti élményem után kiléptem az utcára lakás után nézni, mert a Hotel Veneciában [Velence] napi három lírát kellett fizetni s én ezt a közelben lévő Piazza St. Aggatan úgy oldottam meg, hogy öt líráért egész hónapra való lakást konyhával és fürdőhasználattal szereztem, ennél többet nem is vártam a Jó Istentől, mert a házban volt még egy bolt is, ahol egy soldóért egy nagy cipót kaptam, mely 30 dekának megfelelt, egy soldóért a legnagyobb fürt szőlőt választhattam, és egy soldóért egy tenyérnagyságú kecskesajtot kaphattam, s ha még ez sem volt elég, akkor egy soldóért rántott halat vettem frissen készítve, ez azután az étlapot teljesen kiegészítette.

Került tehát havonta az első római tartózkodásom 1881-ben nyolc koronába a mi pénzünk szerint, mert az akkori olasz pénzen 30 aggio [értéktöbblet] is volt, így hát az én 56 forintom 150 lírára gyarapodott. Az útiköltségem nem egészen negyven lírát fogyasztott, maradt tehát Rómában száztíz lírám, amiből havonta csak tizenöt lírát kellett költenem. A műkincsekhez a követségünk útján szabadjegyet kaptam. Ambro attasé[21] honfitársunk volt az egyedüli magyar, akivel én nap-nap után találkoztam a korzón találkoztam s magyarul elbeszélgettem.

E bevezetés után elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveselltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem.

Átmentem a Raffael[lo] Loggiáiba[22], ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták, - idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni.

A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffael[lo]nál. E perctől fogva lelohadt bennem a bizonytalanság utolsó fokozta, olyan voltam, mint egy nagy hadvezér, aki csatát nyert, s csak másnap vonul ki széjjeltekinteni, a nagy zsákmány eredményéről meggyőződni. Magam is úgy jöttem-mentem a Vatikánban s a zsákmányra nézve, tanakodtam egymagamban.

Hol és hogyan kezdjem el? Rómában csupán az időre történt megállapodás, mely húsz évre tervezve volt.[23]

(Ezek után haza is indulhattam volna, mint győztes teoretikus, mint nagy kakas kukorékolhattam volna valamely szemétdombon, írhattam volna néhány regényt elöl kezdve, hátul végezve, mert a papíros türelmes, s a közönség kíváncsi minden misztikummal szemben.)

Rómában maradtam, a műkincseket végigtanulmányoztam, a vidékre is kirándultam, amíg pénzem tellett, azután amikor már a pénzem fogytán volt - útra keltem Firenze-Bolognán át a magyar határra, ahonnan utánvéttel kerültem haza.

De amikor hazakerültem, senkinek sem mondtam, mi járatban voltam Rómában, hanem azonnal, mintha semmi sem történt volna, elmentem Eszékre kondícióba[24].

De kinek is mondhattam volna azt a hihetetlen történetet, mely nem regény, hanem isteni csodát rejtegetett? Kinek? Mikor a legközelebb állók is bizalmatlanok voltak velem szemben, a titkot tehát magamba zártam, s mosolygós arccal jártam-keltem a nagyvilágban s mindenkiben csak modellt láttam. Olyan voltam, mint az a kis mag; amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképpen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a fa koronával bontakozik, s ízes gyümölccsel rendelkezik - akadt bámulója, vevője és fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is - tessék észrevétlenül kifejlődni, nem törődik azzal senki sem; ki törődik a hernyóval, mikor kutyatejjel él, avagy csalánnal táplálkozik, de amikor mint fecskefarkú pillévé kifejlődik - az már más valami.

Már most az ne hátráltasson senkit sem, micsoda kutyatejen vagy csolaminon [csalán] rágódtam, a fő, hogy kibontakoztam, s olyan pillévé váltam, amilyen nem volt és nem lesz ezen a világon. De jött Munkácsy Krisztus Pilátusa.

Az eszéki állomáson voltam, havonta ötven forintot megtakarítottam, és egy év után ezer frankkal Párizsba utaztam azzal a szándékkal, hogy Munkácsyval megbeszélem a dolgomat. Ott Bruck Lajos[25] műtermében tudtam meg, hogy Munkácsy hosszabb időre távol nyaral: de kezembe került az Egyetértés, amelyben olvastam Tisza belügyminiszter rendeletét a gyógyszertárak felállításáról s az okleveles gyógyszerészek jogosítványáról. Oly eseményesen hatott ez reám, hogy teljesen tisztában állott előttem az anyagi helyzetem megalapozása.[26] Ezzel elesett Munkácsyval való értekezésem szándéka, elesett minden közvetítésnek a játéka, mert saját lábaimon haladhattam volna. Visszatértem Budapestre s onnan Szentesre kerültem, ahol megtudtam azt, hogy Gács alkalmas hely egy gyógyszertár felállítására, s amikor erről személyesen is meggyőződtem, a jogosítványt 1884. október 15-én meg is szereztem.  Egy cimbalmom volt, melynek értékesítéséből indultam Gácsra, a szükséges kézi gyógyszereket pedig táviratilag rendeltem meg; addig, míg az állványok, felszerelések elkészültek, már a kiadásokat a napi bevételek fedezték, úgyhogy a gyógyszertár még az évben a forgalomnak átadható volt.

Tízévi szorgalmas idő után az összes kiadások fedezve, ház és kert állott rendelkezésemre és a gyógyszertár bérlete.

A gyógyszertárt 1894-ben bérbeadtam, és Stetka Gyula[27] barátom tanácsára Münchenbe utaztam.

A Gácson töltött tíz esztendőt, mely a magyar közművelődésre is befolyással volt s azt a küzdelmet sem ecsetelem, mely az anyag megszerzésénél előállott, csupán azt írom ide, hogy amikor a szűkös jövedelem napi négy koronát már elérte, vállalkoztam a festői terv keresztülvitelére, és Münchenben a Hollósy-féle[28] festőiskolába léptem be.

Az első rajzom koponyarajz volt, amihez a híres Wertmüller Mihály állta a modellt: aki a rajz befejezése után magából kikelve mondá: “Sie lieber Herr, ich stehe 17 Jahre modell, aber so kraftig hat mich nonch niemand gemacht wie Sie.”[29]

Ez volt az első meglepetés, amit a kinyilatkoztató ígéretnek tulajdonítottam és az eredménnyel az egész iskolát felvillanyoztam, mert napról-napra mint a fa, fejlődésnek indultam. De nemcsak a rajzban, hanem a színelemzés terén is nagyot haladtam, mert Münchenben nyáron már a napszíneket kerestem és elemeztem oly nagy arányban, hogy az Hollósynak is feltűnt. Komolyan Hollósy a festőiskoláját kezembe adta, nemcsak szellemi, hanem anyagilag is obmanja[30] [bizalmas, vezető] voltam az iskolának, úgy hogy mikor Münchenből Lietzen-Mayer Sándor[31] barátom tanácsára Karlsruhéba utaztam, az iskolát Hollósy tőlem a legszebb virágzásban vehette át.

Karlsruhéban Kallmorgen tanár[32] festővel ismerkedtem meg[33], háromhavi ottlétem után Zárában kötöttem ki, ahol télen a hűvös színek ki nem elégítettek; visszavágytam a modellokhoz s Düsseldorfban kétheti utánjárással sem tehettem szert modellre[34]. Párizsban a Julien Akadémiába iratkoztam be - de vesztemre, mert az akadémián a nagyarányú rajzolás nem volt megengedve.[35]

E kényszer késztetett Párizs elhagyására s az akadémiákkal való teljes szakítására.

Előbb Svájcba utaztam, de az idő már zimankós volt, továbbutaztam Génuába, azután Rómába. Rómában kisebb dolgokat festettem, s átkeltem Nápolyba s a telet Pompejiben a Hotel del Soléban töltöttem.

Itt találkoztam dán tanárral és tanítónőkkel, akik nyíltan egyenesen Bismarck számlájára készítették a talajt a társadalmak felforgatására.

Pompejiben festettem a „Porta principalét” [főkapu], a Have-t[36] napút-színekkel, s egy nagyarányú naplementét is gyakorlatnak kiszemeltem.

Innen rándultam ki Capri szigetére, a kék barlang megtekintésére a Vico, Sorrento, Amalfi, Posilio szépségeinek megfigyelésére, s amikor mindezeket végig tanulmányoztam, tavasszal Spalato, Salome és Trau vidékére rándultam, ahol a napút-motívumokban válogathattam; a nyarat Selmecbányán töltöttem; a város megfestése után a budapesti keleti pályaudvar éjjeli világítása kötötte le figyelmemet, azután Bosznia-Hercegovinát kellett elővennem, Mosztárban a római hidat a smaragd színű Neretvával, a virágos kerteket pedig tavasszal. Utána következett a jajcei Pliva vízesése a szivárványos színekkel, az éjjeli villanytelep üzeme és villannyal világított platánok naplementéje.  Jajcéból útrakeltem Woboj tuzlán át [boszniai kerület] a Woinánál kerestem a sasfészket. A nyarat a Magas Tátrában töltöttem s a tarajkán a Szilágyi Dezső[37] emlékénél állapodtam meg. Innen gyönyörködtem a nagy tarpataki vízesésben, a Lomnici csúcs és társainak büszkeségében; a középormon lévő eleven sziklák világítása és a mélységnek kifejezhetetlen távlata hatott rám.

Nem rajzoltam, nem festettem, hanem csak figyeltem és bámultam a természet monumentális szépségét, a hangulat csendes mély ütemét, a gyönyörnek a legszebb természet zenéjét.

Kirándulásokat tettem minden irányban, s kerestem a szépet, gyönyörködtem a nagyarányú távlatok mérhetetlenségében. Innen ősszel egyenesen Nápoly vidékén Castellammare di Stabiába rándultam, ahol a telet festői tanulmányokkal töltöttem el.

Castellammaréból tavasszal Scardonéban a Kerka vízesést festettem s nyáron ismét a Tátrában vagyok s kiszépítem az első rajzot, a Tarajkáról nézve a nagy vízesést; háttérben az összes ormokkal s a kiálló sziklákkal, de az egyméteres rajz ki nem elégített. Egyenesen Szicíliába utaztam, ahol Syracusa, Gyrgenti, Palermo, Messina, Catania, Caltanisetta, Francaville, a St. Giovanni megtekintésével Taorminában állapodtam meg.

De mert a taorminai görög színház az Etnával rendkívül nagy távlatot követelt, nagyobbat a tátrai vízesésnél, hosszabb tanulmányozás miatt évi lakást béreltem ki, de kisebb részletek megfestése után - a nagy motívumhoz hozzá sem nyúlhattam, nyáron visszakívánkoztam a Tátrába, a nagy-tarpataki völgynek újbóli tanulmányozására.

De hiába tanulmányoztam - a nagy monumentális feladatra még gyenge voltam.

Visszavágytam Taorminába, s amikor ott is arról győződtem meg, hogy egy kétméter hosszúságú napkeltében készült festménnyel célt nem érek s ezzel a világ elébe nem léphetek; a vászon megsemmisítésével szembekerültem a pozitívummal, és kértem a további felvilágosítást: e szóvita közben az a meggyőződés kristályosodott ki az egészből, hogy világkörüli útra kell mennem, s amit még nem láttam, meg kell néznem[38].

Kétezer korona segélyre volt szükségem s ezt a kultuszminisztérium útján gondoltam kivihetőnek “sürgős esetben” kölcsönképpen, de onnan felelet nem jött; én kénytelen voltam hazautazni s a pénz kérdését drogistáim[39] útján a Credit Lyonais csekkekkel nyélbe ütni.

Ugyanakkor nyáron, a Hortobágyon egy csikós-jelenetet festettem, s onnét Amsterdamba készültem: de a rajnai nagy vízesésnél maradtam. A nagy rajnai vízesés megfestése után Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam hosszabb tanulmányozásával Antwerpen, London, Brüsszel, Párizs, azután Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordoba, Malaga s Gibraltár volt a végpont a tengerrel. Gibraltárból angol hajón tengerre szálltam, azzal az elhatározással, hogy Betlehemben a Jézus születése-éjszakát a helyszínen figyelem meg és ez impresszió alapján festek egy világraszóló képet: a sors azonban másképp intézkedett - a tenger naplementén már dagadni kezdett, a hullámok lesodortak mindent a fedélzetről; a fedélzeten kifeszített függőágyam tele lett vízzel, s azután a hajó is ittasan oldalra dőlt. Fönt nem maradhatott semmi és senki sem, az árbocok recsegése után a hajót remegés fogta el, az oldalra való dőlése kényszerített mindenkit a menekülésre.  A kabinba a víz ki-és behatolt s minden tárgy összetörött; beállott az éj sötétsége, toronymagas hullámok rémes vergődése.  Ekkor kerültem a sorssal ismét szembe, s megkérdeztem, vajon azért kellett nekem az életemet megszakítanom, hogy itt ebben a rettenetes viharban nyomtalanul tűnjek el? Ha ezt kívánta tőlem a sors, a láthatatlan isteni karakter, ám legyen.

Háborgás nélkül lecsillapítám szívem érzését, festőszekrényemet magamhoz csatolva elaludtam - s álmomból felébredve a sötétben hallom a gép csendes zakatolását; hallom a tenger morajló zúgását; a vihar üvöltését - ismét újból és még mélyebben aludtam el: s föl sem ébredtem, amíg Máltába nem értünk, ahol többnapi bolyongás után tudtam meg, hogy dinamitot, lydittet [robbanószer] szállítottunk.

Kairóban a helyi viszonyokkal s a gyönyörű naplementékkel megismerkedve, tovább utaztam Szuezbe, a Vörös-tenger szűk öblének megtekintésére, ahol a zsidóknak a Sínai-hegy felé kellett a homokpadkán kelnie. Szuezből Porte Saidon át Jaffába, Jaffából pedig vasúton Jeruzsálemben voltam december közepén, ahonnan Jerikót, a Holt-tengert s a Jordánt meglátogattam, s a Karácsony éjszakát Betlehemben, a klastromban töltöttem[40].

Azon a helyen, ahol állítólag a Jézus születése történt, pinceszerű lemenettől balra van egy húsz centiméter átmérőjű nyílás, a körül sárgaréz lemezen kivésve az van írva: in questo loco Nata Maria Jesu Cristo[41], ez tehát a földön van, s így a jászolban való születés csak az európai szegény festők, akik Betlehemben nem jártak, fantáziájában született meg, különben itt jászol nem is lehetett, mert itt nincs jászolra szükség, itt nincs szénaszalma s efféle etetni való, az csak Európában van bőven. A másik hiba az, amely engem zavart, ezt a mesefestő Rubensnek tulajdonítom, aki minden harangozást ki tudott festeni, de a természetet s egy szivárványt sem tudott festeni, a hátteret nem ismerte, így hát nem is ismerhette azt a nehézséget, amely az egyiptomi menekülés útjában állott, mert Betlehemből a homoksivatagon át nem menekülhetett; a homokon nincsenek festői ligetek, pihenőre alkalmas források és árnyékos helyek: az a gyermekmészárlás is elmaradhatott volna, mert a festőnek, ha isteni, akkor a valót kell festeni, ha pedig színész és komédiás, azt Rubensnek, mint másod rendű csillagnak illendő lett volna tudnia, mert ezekkel a mókákkal az emberek nem lettek okosabbak és nem közeledtek a valósághoz, hanem eltávolodtak.

A mostani háborúban Rubensnek is szerepe van, de nem Rubensnek, hanem a többi utánérző utánzónak, aki a kenyérkeresetből, vagy hiúságból festett valótlanságokat. A háború után ezeket a valótlanságokat el kell távolítani, és kuriózumként külön kell kiállítani, vagy mint értékteleneket megsemmisíteni.

Betlehemben, a Salamon nyaralójában gondolkozom, micsoda nyomorban élhetett az a szegény bölcs Salamon - három medencét készített a pici forrás körül, melyek vízzel sohasem teltek meg, a pici forrás nyáron ujjnyi vastagságú vizet eregetett magából, s mert levezetve nem volt, a közelben tócsát képezett s a Salamoni tavak elnevezése is ebből keletkezett, ma ez a víz vékony csővel Jeruzsálembe folyik, a törökök szent kútjaiba lábmosáshoz gyülemlik.  A másik szegénység, ami Betlehemben szembeötlött, az a városon kívül az országút mentén Ábrahám feleségének: Rachel sírja volt. Magában Jeruzsálemben sem csatorna, sem ivóvíz nem volt, sem régen, sem most nincsen, pénzt nem verettek, a görögök-rómaiak pénzével, egyiptomiakkal csak a levegőbe, százzal hadakozhattak, de azért még ma is vannak szentírások, amelyek Nablusban készülnek s Jeschiba nevű császár hadai az egyiptomiakkal küzdenek. Még mulatságnak sem mulattat, ha a XX. században, tehát még ma is ilyen mesékkel terheljük a fiatalságot, amelynek nincs módja, hogy ezekről személyesen, a helyszínen meggyőződjék s arról a nyomorról magának fogalmat alkosson, hogy küzdöttek, de soha nem éltek a régi zsidók, s hogy küzdenek és alamizsnából tengődnek a mostani zsidók Jeruzsálemben.

Alkalomadtán erről majd bővebben írhatok.

Most azonban menjünk Kairóba vissza, a naplemente tanulmányozására. Tanulmányozás közben ráakadtam a sokat keresett napút színeinek világító fokozatára[42].

E felfedezésemről úgy a kultuszminisztériumot, mint Hollósy festőt Münchenben táviratilag tudósítottam, amint tehát az új, felfedett színekkel és festménnyel elkészültem, Jeruzsálembe rándultam s ott 67 életnagyságú alakkal megfestettem a vallásdisputát, az imát a panaszfal körül, s ahogy ezt gyorsan befejeztem, máris útra kelve a Tátrában vagyok; de már a Tarajkán nem gondolkozom azon, hogyan festem meg a nagy Tátra látképét a vízeséssel. Még csak rajzpróbára sem került a dolog, hanem egyenesen a nagy vásznat távirat úton rendeltem meg. A festmény meg volt alapozva s a felkai parkban télire elraktározva.

A Kárpátokból szeptemberben távoznom kellett, az utam Athénbe vezetett. Athénbe érkezett atyám halálának híre, aki 88 évet élt és csak 65 éves korában egyetemen orvostudor lett.

Athénban igazi szobrászati munkára akadtam, vagyis igazi emberi érzésre bukkantam, ahol arról győződtem meg, hogy a szép Galathea nem mese, hanem valóság; a görögök kezében a hideg kövek megelevenedtek, a kar és fejnélküli torzók beszédesek lettek; holott a rómaiaknál a híres Mózes[43] még ma is néma, a mestere hiába nógatta, hogy parla!

Ezért dühösödik még ma is Róma, levegő után kapkod, mert érzi, hogy közeledik az Istennek teljes valósága. És ez alatt a benyomás alatt mondá az athéni kritikus, amikor a Jupiter templomfestménnyel kész voltam; végre valahára van egy külföldi, aki az athéni levegőt meg tudja festeni, nyitva az útja.

Athénból Taorminába siettem, ahol reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy az lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye. Itt sem kellett gondolkoznom sokáig a kivitelre nézve, mindennel tisztában voltam - nem maradt egyéb, mint a vászon sürgős megrendelése. meg kell jegyeznem, hogy a húsz négyzetméteres festmény, mikor a műterem ajtaját megnyitottam, a közönségre oly hatással volt, hogy tombolt meglepetésében: az utca tele volt: il maestro ungherese trovasto, nostro antico, theatro greco[44]. Már itt nagyobb összeggel a festményt ott akarták tartani[45].

Ezzel az eredménnyel búcsúztam el a hosszú vajúdás után Taorminától, fel a Tátrába az elraktározott munka folytatására, s ahogy ezzel is készen lettem, észre vettem, hogy e két nagy munkával a világot már meglephetem.

E célból terveztem azt, hogy az irányadókat Budapestről különvonaton meginvitálom magamhoz egy villásreggelire, s a festményeket a parkban mutatom be meglepetésre.

Amit én a sors beleegyezésével kieszeltem szépen, az a politikai helyzet miatt vált kivihetetlenné.

Szeptemberben Damaszkuszba utaztam, Budapestet érintettem s néhány nap a a városligeti nagy iparcsarnokban állítottam ki a nagy vásznakat keretek nélkül. Eltekintve a helyi érdeklődéstől, két érdekes esetet kell felemlítenem. Az egyik: egy Kaukázusból jött művész odanyilatkozott, hogy Európa a japánoktól sokat tanult, de Öntől uram még többet fog tanulni.

A másik eset: két berlini tanár azzal a kéréssel fordult hozzám, engedjem meg, hogy kiállításra meghívhassák Wilhelm Ostwald dr[46], híres tudós tanárt, aki nemrég a császár előtt olyan felolvasást tartott, hogy hagyjunk fel az olajfestészettel, mert nem tudjuk a régiek technikáját utánozni, nem tudunk fehéret festeni, nem tudjuk a világító színeket előállítani s nem tudunk tartós színekkel festeni, mert festményeink idővel barna “szósszá” válnak s a művészetnek kárt okoznak. Minthogy ezen a kiállításon épp az ellenkezője van igazolva, itt fehér színek pompáznak, világító színek ragyognak s az évekkel előbb festett vásznak olyanok, mintha tegnap lettek volna festve.

Ezzel az eredménnyel tehát, ha ez átutalható “übertragbar” az egész festői technikát meg lehet menteni a csődtől, amelyre a tudós tanár a világot figyelmeztette.

A levél Berlinbe ment, de onnan visszakerült azzal, hogy a tanár Lipcsében lakik, tehát oda lett újból címezve. Időközben nekem utaznom kellett Damaszkuszba, s a levélre a feleletet - ha jól tudom - Bejrutban kaptam meg, mely látogatást januárra kitolta.

Amint Damaszkusz utcáit járom, s a vidéken is szorgalmasan kutatom a nagy motívumot, előáll görögnek látszó ember, s olasz nyelven mondja: Ön uram nemde egy nagy festményhez keresi a motívumot, de ezt Damaszkuszban nem találja, most jövök Baalbekből, ahol a templomot a legszebb világításában láttam, siessen oda, most van az ideje, a keresett motívumot ott találja.

Másnap hajnalban a naptemplommal szemben levő Hotel Viktóriában álmomból felriasztott egy fény, mely tűzvörösben húzódott le a magas Libanonról, belángolta a Hellios oszlopait aranylehelettel s átkarolta a Bachus, Antonius és Vesta templomait világító színekkel. Önmagától előállott az 1880-iki kinyilatkoztatás tartalma, vagyis a világ legnagyobb napút plein air [szabad ég alatt festett, természetes fény] motívuma.

A motívum, helyesebben a látlat 350 méter hosszú volt; ehhez járult a kőbányában fekvő 21 méteres áldozó kő, mely a festményt költőileg kiegészítette, így került Párizsba, a nagy kristálypalotába, a közönség elébe, s a kritika röviden - ez a munka a világot túlszárnyalta.

Ez az értelme annak a parányi kis magnak, mely kezembe adatott: hogy a világot egy szellemi akaraterő fejleszti és semmiből életre kelti.

A kinyilatkoztatás világfejlesztő szelleme nem ismétli magát, ezért úgy a természetben, mint emberművelődés történelmében csak elvétve találkozunk maradandó monumentális képpel. Ilyen különböző három pont a természetben: az egyik a Tátrában, a másik Szicíliában és a harmadik Szíriában van megörökítve. A három motívum lett a XX. század emberművelődés korszakára fenntartva, egyben pedig világfejlesztő nagymester igazolására odaállítva.

E munkák befejeztével a nyarat a libanoni cédrusoknál töltöttem, ahol cédrusokat festettem. Később hosszabb tartózkodásra Aleppo városát kerestem fel, ahonnan két hónapi tartózkodásom után egy kígyó zavart el. Innen egyenesen Budapestre jöttem, ahol egy irányadó helyen kétkézzel, de csillogó szemmel azzal fogadtak: talán a Jó isten küldte hozzánk, hogy segítsen mirajtunk, mert ebben a rettenetes helyzetben mi már tovább nem élhetünk.

E beismerés után nagyobb figyelemmel kísértem a közállapotokat, a politikai, írói és művészi mozgalmakat, ahol rövidesen (klikkek) lefoglaltak minden helyet, - uralják a helyzetet, ahová idegen be sem léphetett, s amidőn egy nagyobb társaságban megfeleltem arra, hogyan éltem 1880. óta egy felsőbb szellemi akarat szolgálatában, s Budapesten nyáron gyümölcsön és zöldségen; télen sült krumplin vajjal s almával húsz fillérből megvacsoráztam, hihetetlenül hangzott s az étrendem ellenőrizve volt.

Ezért írá Sz. Z. a Pesti Hírlapban Csontváry próféta címen, hogy karalábén éldegél, alkohol, nikotinnak dühös ellensége, szeretné kipusztítani a föld színéről: de elkésett vele; háromezer évvel előbb bevált volna prófétának: de ma - szelíd józan gondolkozásán - mi megromlott kulturált emberek csak mosolyogni tudunk, különben kedves Csontváry bácsi nemcsak prófétai bölcselő, hanem tulajdonképpen festő s nem minden mag nélkül tartogat raktáron 20-30 méteres vásznakat, mi kívánjuk, hogy tervei sikerüljenek[47].

Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ, és hogy fejlődik tovább, mert minden, ami van a pozitívum akaratából fejlődött ki, s ami lesz a pozitívum kinyilatkoztatása alapján fog kifejlődni.

Közölve: Csontváry-emlékkönyv. Válogatás Csontváry Kosztka Tivadar írásaiból és a Csontváry-irodalomból. Vál.: Gerlóczy Gedeon, szerk.: Németh Lajos. (Corvina Kiadó, Bp., 1977., 66-84. oldal)

Gulácsy Lajos

Az emberek fölemelték a zászlót, majd összegöngyölték [kihúzva: Egy ország küzdött] és könnyhullatással borultak reá. Szomorú múlt borult az országra, melynek [kihúzva. jelentéktelen] tagjává lettem megszületésem elvitázhatatlan ténye által. Ennek a szomorú országnak fővárosában láttam meg a napvilágot 1882. év október 12. napján. -

Csecsemőkoromban nem jósoltak semmi jót és fennmaradásomhoz nem fűztek sok reményt. Koraszülött voltam s meleg tányérok közzé helyezték zsarátpiros igénytelen testemet s ott éltem le azt az időt, mely a féleszmélettől az igazi élethez vezet. –

Mintha a másoknak oly pazarló élet nekem megtagadta volna a legszükségesebb életfeltételt, és egy mesterkedés sikerétől tette függővé silány kis első rúgkapálásaimat is. – Utolsó és egyetlen gyermeke lévén szüleimnek, megmaradásomhoz erősen ragaszkodtak. Így a természettel meggyőzte a harcot a túlságos gondosság, és én életben maradtam (vagyis: [kihúzva: inkább a féléletből] átevickéltem a valóságos, minden melegtányérok pártfogása nélkül való életbe). A nagyváros zaja, a füstös levegő, hatalmas háztömbök [kihúzva: bontakoztak ki először], melyek anyám szerető ölében megzavarták első édes örömeimet, bemutatták az élet tágas keretét, melyben még sok-sok idő múlva fogom bizonytalan első lépéseimet megtenni. Kis kocsimban gondozó dadám gyakran sétáltatott a kis réten, hol a vasszökőkút szórta a vizet, melyen a napsugár milliárd szint játszott. Első kép, mely megmaradt előttem, s még most is élénken rajzolódik elém. – A város egyetlen bulvárján laktunk s a tér ezt ölelte át, hol sok kedves vidám elődöm, kisfiúcskák, drága leánykák élénk piros és kék ruhácskák játszadoztak. Én csörgőmet szorongattam kezemben és a szökőkút színes vízsugarai felé nyújtogattam sóvárogva rövid karjaimat, s csak akkor néztem másfelé, mikor egy-egy hangosabb zaj és elsuhanó magas velociped [kerékpár] az ő tarka sapkás fura tulajdonosával el nem térítette kíváncsi szemeimet.

[kihúzva: Mikor az emlőtől elválasztottak] Az első hang, amit számon kiejtettem, az ószeres kiáltása volt, mely nekem nagyon tetszett valószínűleg. “Handle” [ószeres]. Csak azután mondtam a “mama” szót is. (Ilyen kis gonosz voltam.) Sokáig nem akartam az emlőtől megválni, s végre anyám falura vitt, hol keresztanyám vett gondozás alá s a “Miatyánkra” is nagynehezen megtanított. Emlékszem, hogy cipőm fölhúzásával valami nagyon sok bajom volt és e miatt a furcsa alkalmatosság miatt sok kellemetlenségen kellett átesnem. Párszor nem kaptam reggelit, és bőgtem ott guggolva az átkozott cipő mellett, egy sámli oldalát kalapálva összeszorított parányi ökleimmel. – De valahogyan mégis megtanultam a cipő felhúzását és minden bajon túlestem.

Babilász barátom szemét nagyon szerettem és majd kitoltam a helyéből, de ő oly állhatatosan tűrte, hogy azt kellett hinnem, kutya létére egyike volt a megtestesült jóságnak. – Cicákkal játszani s összevissza kergetni őket, lepkéket agyoncsépelni, virágos ágyakat összetaposni (ezért kaptam ki legelőször), ezek voltak első veszedelmes szenvedélyeim.

Valami furcsa szemmel néztem én a falut. Mint azt a kockajátékot, melyet össze kell rakosgatni, hogy egy-egy kedves képecskét alkosson a sok kocka, úgy rakosgatta az én képzeletem is össze a látott dolgokat. A kis kutat, a vedret vivő parasztleányt, az összekuporodó cicát, a galambdúc körül röpdeső fehér lakókat, a gömbölyű akácfákat és a fehérre meszelt kis házakat. – Mindent, mindent valahogy így, mesterkélten láttam, s szinte a szappanskatulyák sajátos szagát éreztem ilyenkor a tetejükre festett képecskékre gondolva. -

Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára: Fond 124/53,

II. (?)

Hogy is elfut az idő. A kis csendes diákból forradalmi évek küzdője lett. Bizony harminc év szaladt, robogott le életemből, azóta még emléke is foszladozik a kis beregszászi [kihúzva: középiskolának] alreáliskolának, hol mint macskanadrágos kis diák tanultam, így nevezett a jó öreg Budaházy bátyám, a matematika professzora, a franciás ízű gamiasch-t [gombos harisnya] elkeresztelve macskanadrágnak. Kis különc voltam már ekkor is; nem tartottam társaim szokásait rám nézve kötelezőnek s már csak azért is hanyag voltam, hogy megmutassam, hogy a demokratikus korszak küszöbén valami megmaradt bennem a múltból: - Csak a megyei ócskaságokat ne értse senki ezen a múlt alatt. Azokat az alispán Pista bátyámnak adományozta a jó öreg vármegye. Én bizony büszkébb múltra hivatkozhatom. Az én örökségem az egész Historia d’ Arte, sőt mondhatnám: több ennél, curiosité des Arts ancienes et aromatique des Arts modernes[48]. Mindent összefoglaltam, amit csak kiböngészhettem a múlt különlegességei közül, természetesen magamalkotta rendszertelenül rendszerezett rendszer szerint. – Különös forradalmár – fogják mondani kortársaim a velem egysorban álló öreg akadémikus kollégáim -, még a sans culotte sipka helyett copfot hord és háromszögletű kalapot. Bizony ez egy kicsit furcsa, de hiszen csak nagyon természetes abban a korban, mikor a vörössipkások garmadára rovancsolják az akadémiákat és bakákat toboroznak az Arte Militair-be. Nagyon kaszárnya szaga lett az utóbbi években a forradalmi művészetnek, s éppen ezen okból, miután én mindég úr voltam, még vörös jakobinus koromban is, hát a vörös posztólengetés helyett inkább babéraim [on?] csinálom tovább az én nagyon szerény [kihúzva: piktúrámat] ügyeimet.  – Mert hiszen én csak da Vincire esküszöm. A holtak között sincsenek bálványaim, nemhogy az élők között lennének. – Egyedül állok, s bár nem hivatkozhatom kis vagy egyéb állami arany és más micsoda éremkoloncokra, mit pár művészetben hátulgombolós szerény kollégám családi összházasodás révén élvez, ellenben bírom a magyar sajtó és lelkes magyar közönség osztatlan elismerését [kihúzva: igazán], az években szerény, [kihúzva: de tudásban] lelkesedésben gazdag fiatal esztendeimben. – De senki ne vélje, hogy elkényeztetett a siker. Oh, világért sem. – Mikor Cadenabbiában egy öreg ismeretlen angol esztétikus – (ki csak a szerény Burne-Jones [kihúzva: kollegája] barátja volt kinek egyetlen festményéért félmilliókat fizetnek) –kérdezte munkáimat csillogó örömtől lelkesülve nézegetve: és azután, kis tatár barátom, összefér ez a sok szép minden a Te földed népeinek ízlésével! én büszkén válaszoltam: Gazdag és nagy nép az, Sir s én csak szerény kis adófizető polgára vagyok.

Emlékeimre [?] sohasem hivatkoztam.

Kedves mesteremre, Székely Bertalanra örökké csak a szeretet és hála érzésével gondolok vissza, s bár Balló Ede[49] tanítása is üdvös hatással volt a serdülő fiatal rügyeire egy kemény tölgy cserjének, nem lehet azonban rendszeres oktatásnál többnek minősíteni ezt a rendkívül beható, de [kihúzva: annál kissé egyoldalú és főleg hideg] tisztán az iskola falai közé ékelt módját a művészeti nevelésnek. Tagadhatatlan azonban az a tény, hogy gyakorlati értéke megbecsülhetetlen a szeretetreméltó s igazán nobilis művészember[nek] tanácsainak. – Szigorúan komoly vezetése alatt a kissé intelligencia és előkészültség nélküli kollégák is legalább a dekoratív felfogást és a jó festést megtanulták. – Hogy mire vitték, igazán nem tudom…

[Annyi tény, hogy egy hét évig szorgalmas tagja voltam az intézetnek és Balló Ede egyik legkitűnőbb tanítványa pár évvel később hogy kilépett a szereplés terére, azzal kezdette, hogy fortélyos csellel pár festményemet [kihúzva: hivatkozva nehéz anyagi helyzetére, hogy] valósággal eltulajdonított. Csodálatos igazán, hogy legjobb növendékeiben kellett csalódnia a jeles arcképfestőnek. – Burghard József valóságos notórius tolvaj volt s e mellett még csak közepességig sem vitte.][50]

Legtehetségesebb és szeretetreméltó művész kollégám és barátom kétségen kívül Unghváry Sándor[51] volt, ki félrevonultan, a szereplési láztól nem izgatva dolgozik az ő Millet[52] és Corot[53] művészetétől lelkesített egyéni és fölötte értékes felfogásának kialakításán. Tehetséges növendékek voltak: Pap Emil, Romek Árpád, Klik [Kleh?] József, Feichtmann Vilmos. Ez utóbbi Angliában szegény megboldogult Sarkadi Emillel kissé olcsó, de annál jövedelmezőbb sikerekkel elégedtek meg. – de hiszen nem mindenki tud lemondani a kigúnyolt és lekicsinyelt idealizmus kedvéért. – Már én bizony kissé legalább itt nem tudtam századom jelszavait annyira túlságosan kultiválni, ha meg is szenvedtem érte. Leginkább kell anyagi hátrányait élveznem minden pályatársam között felfogásom szigorúan egyéni, megalkuvást nem ismerő hajlíthatatlanságának. De ennek így kellett történnie. – A Szépművészeti Múzeum modern osztályát is valahogyan úgy rendezték, hogy nem csak meghalt művészek kiváló alkotásait mellőzték, kik haló porukból nem emelhetik fel tiltakozásuk erős szavát, és ügyeiket nem vihetik fórumra, de élő művészeket is mellőztek. –

1902-ben, mielőtt első olaszországi tanulmányutamat tettem, minden különösebb támogatás és államsegély nélkül az akkor Wlassich Gyula közoktatási miniszter úr által ösztöndíjra ajánlott munkámat, a Dombvidéket állítottam ki, melyet Székely Bertalan utasításai után sikeresen tudtam hosszú tanulmányok nyomán befejezni, s mely munkám bevezető vonásait a Nagymester keze sietett lelkes szeretetével leonardói tanácsaival a megoldás tökéletességének révébe juttatni. -

Ugyanekkor dicséri meg Hugó Viktor inspirálta Gwinplaine című kicsiny kompozíciómat s nem kisebb művésszel, mint Meisonnierel[54] hozza nevemet vonatkozásba. A mester ugyanakkor mondja a következő szavakat, melyek sorsomat végleg eldöntik és biztosítják számomra a legszebb eredményeket, mit csak egy kutató elme elérhet: “Egyetlen hivatalosan beiktatott növendékem sem nyújtott annyi gyönyörűséget, kedves fiam, mint maga, hogy pár pillanatra megmutatta ezt a kis [kihúzva: gyöngyöt] képecskét” majd a felhőkre mutat és a hátterére a kicsiny képecskének ezt az elfelejthetetlen pár szót ejti ki Nagymesterünk megszentelt ajka: “Itt a genie [zseni] csillan meg” (És e mellett a kép mellett gúnyos mosollyal és közönyösen halad el a kultuszminiszteri osztálytanácsos úr). Ez a pár órácska, mit Székely Bertalan kedves védőszárnya alatt töltöttem, életemnek legszebb és legértékesebb emléke.

[Gyakran benéztem a Nagymester műtermébe.

Egyszer alkalmam volt a nagy gyermeket szent játékai közben találni.

Félhomály volt az egyszerű műteremben. Egy reneszánsz alkotásnak [?] utódja ottan ült egy öblös székben. Szivarjának füstje ezüstös glóriával vette körül hatalmas koponyáját.

Hatalmas vásznas fal felé voltak fordítva. És tüneményes [?] és fortélyos alkhímiával [aranycsinálás], csodálatos fumáló [füstös] olvadékony színeivel festett kisebb remekek égő vonaljukkal csalogatták kíváncsi érzékeimet.

Az álmok álma a gyönyörűségek gyönyörűsége volt ez, de nekem.

A nagymester [?] szürke ruhában ült ott. Legalább én… [55]

Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára: Fond 124/8,

Közölve: Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. (Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1989. 31-39. oldal)
 

Izsó Miklós

(1865)

 I. Levél az Államminisztériumhoz

Magas Császári Királyi Államminisztérium!

A folyó évre elfogadott pénzügyi törvény egyik rendelkezése értelmében magas helyen 25.000 forint (osztrák értékben) engedélyezett ösztöndíjként, vagyontalan, de tehetséges művészek közötti bölcs szétosztás céljára.

Alulírott, minthogy minden tulajdonságok személyében egyesítve és minden követelmények, melyekben a hivatalos közlések szerint a magas kormányzat az ösztöndíj élvezésére érdemesnek tartja magát, ezért bátorkodik nevezett a magas császári királyi kormányhoz megfelelő kiszabott kegyes adományozásáért folyamodni. Legalázatosabb kérését az alábbiakkal támogatva.

1. Legalázatosabban alulírott a csatolt keresztlevél tanúsága szerint magyarországi illetőségű és 34-ik életévében van.

2. Alulírott gimnáziumi tanulmányainak Sárospatakon történt elvégzése után hajlandóságot és különös előszeretetet követve a képfaragás művészetének szentelte magát és első gyakorlati tanulmányait a 2. sz. alatt csatolt bizonyítvány tanúsága szerint, a maga korában jeles hírnévnek örvendő Ferenczy Istvánnál Rimaszombaton kezdte, ahol is 3 tanulmányi évet töltött.

Továbbá képzése végett Bécsben Hans Gasser[1] és Johann Meixner[2] ismert szobrászoknál keresett alkalmazást, amely a 3. és 4. sz. alatt mellékelt bizonyítványok szerint közel két évig tartott. Hogy magát tovább tökéletesítse, és hogy a külföld eseményeit valamint alkotásait személyes tapasztalatai révén megismeresse, a müncheni Képzőművészeti Akadémiára ment, ahol az 5. sz. melléklet szerint 1859-60 tanévben tanulmányait sikeresen végezte.

3. Tanulmányai elvégzése után visszatért hazájába, azonban teljes vagyontalansága mindenütt gátlólag állott útjában, s ennek következtében számos tervbe vett munkája nem születhetett meg.

Az említett szegénységét másrészt tehetségét felismerte a Képzőművészeti Társulat és nyomasztó állapotában támogatta egy ideig az A. alatti bizonyítvány szerint.

4. Alkotásaira vonatkozólag bátorkodik legalázatosabban, a 7. sz. alatti fényképfelvételre hivatkozni, mely a pásztorról (juhász) készült, melyet a 8. sz. alatti bizonyítvány tanúsága szerint a Magyar Művészegyesület műtárlatára elfogadott, és az alkotás tökéletességéről, szépségéről dicsérőlég nyilatkoztak.

Továbbá még mellékeli a 9. és 10. sz. alatt három mellszobrának a fényképét, melyek élő személyekről készültek, valamint a 11., 12. számmal jelzett, a magyar népéletből először vázlatba rögzített munkáinak képét.

5. Nevezett a kért ösztöndíjat, régi óhajtott vágyának eléréséhez Olaszország, főként annak fővárosának, Rómának, a művészetek és a klasszikus képfaragás hazájának, mint minden művészi alkotás tárházának felkeresésére fordítaná. S ezen óhaja minden erőfeszítése dacára legszegényebb állapota miatt nem válhatott valóra.

Ezennel kötelezi magát, hogy a részére juttatandó ösztöndíjat kizárólag a jelzett célra fogja felhasználni.

6. Tekintettel az ösztöndíj célját és a római tartózkodás költséges voltát, kéri azt 1.000 forintban megállapítani és kegyesen kiutalni.

Alulírott midőn tiszteletteljesen felhívja a császári és királyi kormány figyelmét azon körülményre, hogy a művészet azon ága, melynek magát szentelte, nemcsak Magyarországon, hanem a többi koronaországban is szemben a többi ág mellett az a terület, mely leginkább magára maradt és mostanáig a legjelentéktelenebb a művelésben. Emelésére leginkább a felülről jövő támogatást igényli és ezen igényre jogosult.

Alulírott a legalázatosabban azon édes reménynek él, hogy a magas Császári Királyi Államminisztérium a valóra válását majd támogatja.

Lelőhely: Magyar Országos Levéltár, Ernst-hagyaték: 250/4

Közölve: Izsó Miklós levelei. Vál.: Soós Gyula (Múzeumok Központi Propaganda Irodája, Bp., 1958., 67-68. oldal)

II. Levél a Vallás-és Közoktatásügyi Miniszterhez

(1871)

Nagyméltóságú Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium!

A Budapesti Közlöny F. 1871. évi május 25-iki 119. számában egy f[olyó] é[v] október hó 1-én, Pesten megnyitandó Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezdénél[3] rendszeresített tanári állásokra a m. kir. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium részéről pályázat nyittatván, mély tisztelettel alulírott, magát egy tanári állásnak becsületes és kötelességszerű betöltésére képesnek érezvén, bátorkodik a szobrászat - vagy építménytani szék elnyerése végett a Nagyméltóságú Minisztériumnál alázattal esedezni, s annak indoklására a következőket előterjeszteni:

1. Az 1. alatti bizonyítvány szerint folyamodó a rimaszombati rajztanodában háromévi tanfolyamot dicséretes előmenetellel végzett.

2. A 2. szám alatti szerint a világhírű müncheni  Szobrászati Akadémiában 1859/1859-60. évben képezte magát és ott dicséretes bizonyítványt kinyerni szerencsés volt, - az azután következő években folyamodó több németországi és olaszhoni jelesebb szobrászati iskolát meglátogatott és több kitűnő külhoni szobrász oldala mellett dolgozott, ezután visszatérve hazánkba néhány magányos számára készített, sikerültebb mű után szerencsés volt a Magyar Kormány megrendeléséből előbb Zrínyi, a költő mellszobrát elkészíteni a 3 ./. alatti rendelvény szerint Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc márvány mellszobraira megrendelést kapni.

3. Készítette továbbá szintén a Nemzeti Múzeum képcsarnokában lévő Pyrker László sikerült mellszobrát [így] és Debrecen város részére Csokonai Vitéz Mihály 0/” nagyságú emlékszobrát, úgyszinte több nagyobb épületekre építmények készítésével foglalkozott.

4. S végre a 4. alatti szerint, a budai Kir. Főreáltanodához, a mintázat rendkívüli tanárává neveztetett ki, ugyanott az 5. szerint jelenleg is működik.

5. Folyamodó születési ideje és a helye az 5. alattiból kitűnik.

A ténykedés hosszú sorát felhozni nem kívánván, az előadottak alapján alázattal esedezik a Nagyméltóságú Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz:

miként őt a folyó 1871. évi október 1-én, Pesten megnyitandó Országos Rajztanoda és rajztanárképezdéhez 1200 forint évi fizetéssel és 300 Ft. lakbérilletménnyel összekötött szobrászat vagy ékítménytan tanári állásra érdemesíteni méltóztatnék.

  Mély tisztelettel lévén a Nagyméltóságú M. Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium

                                alázatos szolgája:

                                   Izsó Miklós

Buda, 1871. jún. 28.

Közölve: Izsó Miklós levelei. Vál.: Soós Gyula (Múzeumok Központi Propaganda Irodája, Bp., 1958., 87-88. oldal)

Lechner Ödön

(1911)

Budapesten születtem. Az apám előkelő városi hivatalnok volt; ez volt tudniillik akkor az egyedüli foglalkozás egy valamire való polgár számára. A nagyatyám a városi Szépészeti Bizottságnak[1] alelnöke (elnöke a nádor volt), s az építési engedélyeket az ő aláírásával adták ki.

Később az atyám örökösödés útján egy téglagyár birtokába jutott, úgy hogy azután majdnem kizárólag annak igazgatásával foglalkozott. Ebben a gyárban már kora ifjúságomban megtanultam bánni az agyaggal s megszerettem a kerámia különböző technikáit. Mert a gyárban nem csupán közönséges téglákat gyártottak, hanem finomabb kerámiákat is, többek közt a bécsi Ferstel építész által tervezett budapesti zsinagóga összes terrakotta és mázos majolika munkáit is. Akkor és attól fogva vezetésem alatt számos kísérletet végeztünk a kerámia terén s úgy látszik, hogy ezen ifjúkori foglalkozások egész későbbi munkásságomra elhatározó befolyást gyakoroltak, mert a kerámia iránti szeretetem mind a mai napig élénken él bennem.

  Középiskoláimat s az egyetemet Budapesten végeztem s aztán Berlinbe mentem, ahol három évet töltöttem el a Schinkel Akadémián[2]. Paul Wallot[3], Kaiser-Grossheim, Hugo Licht[4] és mások, akiket már el is felejtettem, voltak iskolatársaim. Az akadémiából természetesen mint a »klasszikus« iskola híve kerültem ki s tanulmányaim betetőzésére még egy éven át beutaztam Olaszországot. Időközben, huszonegy éves koromban megnősültem, úgy hogy ifjú feleségemmel tettem meg, kinek fölöttébb finom művészi ösztöne és választékos ízlése nagy befolyást gyakorolt művészi fejlődésemre.

   Ez utazás után visszatértem Budapestre, önállósítottam magamat s néhány házat építettem olasz reneszánsz stílusban, amelyen azonban a német iskola s a tagozatoknak bizonyos fiatalos túlzása el nem tagadható. Ugyanebben az időben építettem a Városligetben egy korcsolyacsarnokot, mely abban az időben első volt a maga nemében és típust alkotott; s mint ilyen, több enciklopédikus munkában meg is jelent. Később ez a pavilon kicsi lett, lebontották és építettek helyében egy nagyot. Kár! Én legalább sajnálom, mert a kis pavilont a maga szerény megjelenésében ma is egyik legsikerültebb alkotásomnak tartom és sok előbbi és utóbbi munkámnál jobban szerettem.

  Ez időtájt elég jól ment a sorom, s bár még egészen fiatalember voltam, máris elég szép pozíciót szereztem magamnak. Csakhogy az én becsvágyamat ez legtávolabbról sem elégítette ki.

 Mint távoli ideál mindig egy magyar nemzeti stílus megalkotása lebegett előttem. Nem én voltam az első és egyetlen, kit ez a gondolat foglalkoztatott. Elődeim úgy, mint kortársaim, mind foglalkoztak a kérdéssel. Ybl, Weber[5], Hild[6], Pollack[7] állandóan hevesen vitatták a tárgyat. De mindannyian arra a végeredményre jutottak, hogy magyar stílusú épület nem lehetséges, mert az eddig sem volt. Ilyen vélemények érthetők, sőt természetesek olyan korban és olyan emberektől, akik az építést mintalapok nélkül elképzelni sem tudták. Feszl volt az egyedüli, kinek művészi képzelete keresztül tudta törni a hagyomány e korlátait s aki a budapesti vigadó építésénél az akkor divatos építési irányzatnak némi magyaros ízt kölcsönözni próbálkozott.

Bennem azonban mindig erősebb lett az a meggyőződés, hogy törekvéseinket föltétlenül siker fogja koronázni, anélkül, hogy bármilyen előző stílusra támaszkodnunk kellene, miután egy stílus sem öröktől való, mindegyik kezdődött valamikor: ennélfogva éppen úgy lehetséges ma is egy új irányzat keletkezését, egy magyar stílus fölvirágzását megérnünk.

  Minden próbálkozásomnál és kísérletemnél azonban állandóan éreznem kellett, hogy az a német kultúra, melyet három éven át magamba szívtam, kérlelhetetlenül fogva tart, rám nehezedik s minden szabad művészi gondolatot elnyom bennem.

  Ez az érzés már-már szinte vízióvá növekedett bennem. Úgy éreztem magamat, mint akit hatalmas hullámok akarnak elnyelni, mely ellen hasztalan nyújtom ki védőleg karomat; e hatalmas áramlat ellen valami erős, nagy gátat kell emelni, ha szabadulni akarok attól, hogy végképpen magával ne sodorjon. És akkor a francia kultúra felé fordultam, melyet elég erősnek véltem a német kultúrával szemben védőpajzsul magam elé tolni.

  Ez a francia kultúra annál inkább vonzott, mert bámulattal láttam, hogy miképpen volt képes ez a kultúra királytól királyig, tehát szinte egy-egy emberöltőn át más-más művészi irányokat, egészen új stílusokat teremteni.

  Ezekből reméltem én megtanulni, hogy tulajdonképpen hogyan is alakult egy ilyen új stílus.

  Ezen időben 27 éves voltam. Lelki küzdelmektől kínozva, fiatal feleségem halála által szívem mélyén sújtva, elviselhetetlen lett nekem a budapesti tartózkodás s szinte futva menekültem az új világba – Párizsba, minden anyagi erőt, eddig szerzett pozíciómat feláldozva.

A véletlen segítségemre jött párizsi utamnál, mert csakhamar egy francia fiatalember útján – kit a magyar zene iránti vonzalom vezetett hozzám – megismerkedtem annak atyjával, Clement Parent építésszel, aki akkor igen tekintélyes és elismert művész volt. Az öregúr előkelő, nagy intelligenciájú ember volt, ki különösen régi kastélyok restaurálásával és új palotáknak régi stílusban való építésével foglalkozott és ezen feladatát mindig a legnagyobb odaadással és finom művészi ízléssel oldotta meg.

       Az építésnek ezen ága akkortájt még teljes virágában volt Franciaországban, mert a francia nemesség körében az a szinte babonás hagyomány élt, hogy egy család csak addig virágzik, amíg építtet. Így azután egy igazi nemes mindig építtetett, s ha új építeni való nem volt, a régit renoválták vagy egyes részeket direkt lebontottak, hogy újonnan építhessék.

  Ez a körülmény, úgy látszik, nagy szerepet játszott abban, hogy a francia építészet állandó fejlődésben, az élettel kapcsolatos örök mozgásban maradt.

  Mikor az öreg mester vágyaimról, álmaimról értesült, magánál tartott, mint olyan helyen, ahol tudásvágyam leginkább kielégítést nyerhet.

  Háromévi ott tartózkodásom ideje alatt mintegy harminc kastélyépítés és restaurálás került műtermünkben kivitelre, s az öreg mester és köztem – ki tanítványul szegődtem – benső barátság fejlődött ki, s minden munkájába, történelmi és művészi kutatásaiba beavatott. Az öreg Parent ugyanis az ő restauráló munkáit oly lelkiismeretességgel végezte, hogy nem elégedett meg a művészi tanulmányokkal, hanem az illető család egész történetét kutatta s így nem egy poros családi levéltárat böngésztünk át közösen.

    Ezen kutatásaink közben nem egy érdekes adatra bukkantunk, melyek különösen a korai francia reneszánsz keletkezésére vetnek élénk világosságot. Ezekből a családi levelekből megtudni, hogyan vitték a keresztes háborúk az embereket először ki a hazájuk határain túl, hogyan ismerkedtek meg ezáltal idegen országok kultúrájával s a francia nemesek Olaszországon át hazatérve, hogyan látták meg először az antik és az ennek nyomán ott már kezdődő korai reneszánsz épületeket. Hazaérve elküldték építészeiket olasz földre, hogy az ottani építkezéseket nézzék meg s nekik is olyat építsenek.

  Mikor ezek az építőművészek olaszországi tanulmányutukról visszatérve munkához láttak, akkor látszott csak, hogy az ő meggyökeresedett gót felfogásukkal egyelőre csak egyes külsőséget tudtak elsajátítani. Ezáltal egy csodálatos keverék keletkezett, melyből az igazi reneszánsz csak később kristályosodott ki.

  De éppen ez a kereszteződés, a kezdetnek ezek a primitívségei érdekeltek engem legjobban, mert azt a gondolatot keltették bennem, hogy vajon nem volna-e lehetséges ma is egy ilyen keresztezés által egy új stílus keletkezésének alapját megvetni?

Bámulatos, hogy a franciák ezt meg merték tenni, s legnagyobbszerű építkezéseiket ezen kezdeti kísérleteiknek átengedték, amint ezt például a párizsi St. Eustache templom is bizonyítja.

  Manapság azonban, ha egy nagyobb, jelentőségteljesebb építkezésről van szó, hányszor kell hallanunk a rosszakaratú kifogást, hogy a modernség – még ha rejt is magában egészséges gondolatokat – ma még kiforratlan, nem megállapodott, s egy nagyobb épület nem képezheti kísérletezés tárgyát.

    Hitemben még jobban megerősített egy úrral való ismeretségem, akinek kastélyát éppen akkor restauráltuk. Monsieur Caraillon de la Tour, előkelő francia nemes, mesterem akadályoztatása miatt velem tárgyalt építkezése ügyében. Akkoriban előkelő lakások berendezésénél az úgynevezett „bric à brac” [kacat, limlom] volt a divatos, ami abból állott, hogy a lakóhelyiségeket mindenféle régi bútorral, szőnyegekkel, antik tányérokkal, függönyökkel, átvetőkkel tömték meg. Ugyanez értelemben ajánlottam én is neki a szobák falait antik brokátokkal bevonni, mire ő kereken kijelentette, hogy az ő művészi hitvallása szerint többet ér egy eleven művész, mint száz halott.

  Természetesen, egy ilyen felfogású emberrel való érintkezés még jobban eltávolított az eklekticizmustól s még inkább megerősítette bennem a vágyat valami újat, önállót teremteni.

  Ezen gondolatokkal és vágyakkal eltelve tértem haza Budapestre. Az akkor épített Thonet-ház és az államvasutak nyugdíjintézetének palotája (Bokros vendéglő, Andrássy út) ilyen keresztezési kísérleteknek eredményei. Kiindulási alapul ezen munkáimnál a francia korai reneszánsz kor stílusát választottam, mint amelyet elég rugalmasnak tartottam arra, hogy annyi változás után még egy újabb keresztezést is elbírjon. Természetesen ezen keverést, keresztezést egyelőre csak igen kis mértékben és így is csak főleg a belső berendezéseknél mertem keresztülvinni, de nemsokára rá kellett jönnöm, hogy az a két irányzat, melyet én itt egyesíteni akartam, sehogy sem bírják el egymást. A magyar népművészet primitív faragatlansága a rafinált finom francia kultúrával nem volt párosítható.

Ekkor kezdtem figyelmemet az angol architektúra felé fordítani, mely különösen a vidéki kastélyokban és cottagekben [villaszerű kisebb lakóház] még sokat megőrzött eredeti falusi egyszerűségéből s még ősi földszagát nem vesztette el. Rövid angolországi utazás alatt keletkezett a kecskeméti városháza, melynél ugyanazon átmeneti és berendezési alapelvek – melyek előző két épületnél már vezettek – még fokozottabb mértékben jutottak érvényre.

  Második és sokkal hosszabb angolországi tanulmányutam mélyebb nyomokat hagyott bennem. Érdeklődésemet különösen az angolok koloniális [gyarmati] építkezései költötték fel. Feltűnt ugyanis nekem, hogy az angolok, ha indiai gyarmatukon valamit építenek, iparkodnak a bennszülöttek ízléséhez alkalmazkodni, hogy úgy mondjam, indus stílusban építeni.

 S ha ez a nagykultúrájú angol nép nem szégyellte gyarmatainak aránylag jóval alacsonyabb fokon álló kultúráját kutatni, részben elsajátítani és azt a magáéval egybeolvasztani, mennyivel inkább kötelességünk nekünk, magyaroknak saját népünk művészetét tanulmányozni és azt a mi általános kultúránkkal egybeforrasztani!

  A magyar népművészet tanulmányozása azután elvezetett az ázsiai népek művészetéhez, mert a két művészet közt fönnálló letagadhatatlan rokonság első pillanatra szembeötlött. Ez a keleti rokonság, mely főleg a perzsa és indus művészetekben válik nyilvánvalóvá, annál is inkább érdekelt, mert ezen népeknél – amelyek művészetüket már bizonyos monumentalitásig emelték – némi útmutatást véltem találni arra nézve, hogy hogyan lehet a népies elemeket a monumentalitás architektúrába átültetni. Ezért nagy szeretettel szenteltem magamat a keleti művészetek tanulmányozásának. Sajnos azonban, hogy nem volt módomban mindezeket személyes tapasztalatokkal bővíteni s csupán a fényképek és közlemények tanulmányozására kellett szorítkoznom.

  Miután azonban engem nem annyira az abszolút formák, mint inkább a fejlődéstörténeti analógiák érdekeltek, ez a hiány sem lehetett rám nézve nagyfontosságú.

  Ezen tanulmányok és meggondolások hatása alatt készült az Iparművészeti Múzeum.

  Azóta természetesen más véleménnyel vagyok a keleti művészet formáinak közvetlen felhasználásáról.

  Ma, ha úgy néha az iparművészeti kapuját nézem, igazán haragszom rá. Egy kissé nagyon is „indus” nekem.

  Mindezek ellenére a keleti népek művészetének ma is nagy fontosságot tulajdonítok nemcsak a magyar, hanem általában az egész európai modern művészet kialakulására. Az ázsiai népek művészete, mely azelőtt a klasszikus iskola tanítása folytán légmentesen el volt zárva előlünk, máris igen érezhető befolyást gyakorolt egész Európára.

Eleinte a japán művészet ejti lázba a világot, de különösebb jelentőséget csak a többi ázsiai népek, a perzsa, indus, az asszír fognak nyerhetni, azok a népek, melyeknek művészete már monumentalitássá fejlődött. Ez a monumentalitás az európai népeknél, akik a római és keresztény középkori hagyományokon nevelődtek, elengedhetetlen feltétel. Így aztán a japán művészet megmaradt kedves, exotikus szobadísznek, míg a többi népek művészete máris belopódzott egyes európai nemzetek kultúráramlatába.

  Az Iparművészeti Múzeum megvalósításánál fölmerült bennem az épület, a homlokzat anyagának a kérdése, míg végre hosszas megfontolás után a kerámiánál, a színes majolikánál döntöttem. Ez elhatározásomat nemcsak a kerámia iránt már gyermekkorom óta érzett vonzalmam vezette, hanem különböző meggondolások is.

 Azzal első percben tisztában voltam, hogy valamelyes művészeti irányzat kiindulása csakis egy monumentális anyagból lehetséges.

  A különböző vakolat-technikák és tréfák, melyek már akkor, de különösen azóta divatosak lettek, mint szurrogátum [utánzat] talán megbocsáthatók egyes olcsóbb épületeken, de új művészi formák kialakításánál kiindulópontul nem szolgálhatnak. Egy másik meggondolás, mely a majolika javára döntött, általános érdekű s úgy vélem, minden modern nagyvárosra s minden jelenkori építkezésre egyaránt érvényes megállapítások eredménye.

   A modern nagyvárosok poros, füstös levegője berakódva a házak homlokzatának pórusaiba, azokat piszkossá, az egész várost ezáltal komorrá teszik, míg egy mosható, nem porózus anyag a házakat higiénikusan és eredeti kellemes színeiben tartja meg. A szín úgyszintén a lapok vékonysága, kis térfoglalása, ami a nagyváros drága telekárainál, a modern szerkezetek takarékosságánál szintén erősen számba veendő tényező. Ezen általános szempontokon kívül különleges magyar viszonyok is késztettek a majolika fölhasználására. Hazánkban legalább is a jelenben kitermelt kövek egyike sem alkalmas arra, hogy mint szerkezet, építésre fölhasználható lenne s az ország nagy része, legmagyarabb része hatalmas síkság, ahol az emberek a követ csak hírből ismerik, ahova a szállítás igen drága, viszont a gölöncsér, a cserepesipar ősi hagyomány s így a szükséges építőanyag mindenütt előállítható.

  Az anyag körül való tépelődések végre az igaz, helyes útra tereltek. Az, ami azelőtt csak természetes velejáró volt: egy helyes, az életviszonyoknak, szükségleteknek megfelelő alaprajz, az most elsőrendű fontosságúvá, sőt kiindulási ponttá lett.

  Az architektúrának önmagából az épületből és az építészből kell kinőnie. Föl kell konstruálni az épületet úgy, amint azt a jelenkori életviszonyok, a modern szerkezetek szükségszerűen követelik, s formálni kell a fölhasznált anyagokat úgy, amint az anyagok természete azt lehetővé teszi.

Ez úton azután végleg szabadultam a hagyományok béklyóitól s csupán azok tanulságait fogadtam el.

  Az Európa-szerte megindult modern mozgalom, a „szecesszió”, mely a formaadásnak nagy, gyakran szélsőséges szabadságot adott, erősen segítségemre volt fölszabadulásomnál. A Földtani Intézet és a Postatakarékpénztár tanúi e kor vajdásainak.

  Azelőtt, még az Iparművészeti Múzeum építésénél (1906. tavaszán lett rendeletetésének átadva) külföldi mozgalmak szele nem ért el hozzánk. A „szecesszió” egy föllélegzés volt, mely lelkesített minden művészembert. Lehet, hogy talán kelletén túl is ragadott magával – legalább is ma már másképpen csinálnám minden épületemet – de ez sem lényeges.

  Most, hogy végigtekintek eddigi működésemen, megelégedéssel lehet megállapítanom, hogy a tények nekem adnak igazat. Egy újkor alakulásának, egy új stílus keletkezésének lehetőségei ma már nem is képezik vita tárgyát. Egy magyar nemzeti irányzat lehetősége foglalkoztat mindenkit, még az ellenfeleket is; a népművészet gyűjtése, tanulmányozása és fölhasználása állandóan napirenden van.

  Amit eddig csináltam, az korántsem befejezett művészi készség. Ellenkezőleg, mindegyik művem egy-egy kísérlet, összességében is csak egy dadogás, egy ABC ahhoz a formanyelvhez, melyen egy későbbi utód, egy ihletett művész a képzőművészet ódáit, himnuszait megteremteni van hivatva. De ehhez nem egy ember, sem kettő szükséges, hanem egész nemzedék együttes működése.

   Ennek az együttes működésnek megteremtése, megszervezése volna még egyetlen vágyam, egy olyan iskola vagy akadémia-féle, ahol a művészet elveit mindjárt gyakorlatba lehet átültetni, ahol nemcsak papíron, hanem a valóságban tényleges építéssel, tényleges anyagokkal lehessen kísérletezni s a képzőművészet és iparművészet összes ágait egy közös cél érdekében egyesíteni. Csak egy ilyen együttműködés képes egy nemzeti irányzat kialakulását előmozdítani.

      Márpedig egy nemzeti művészet kialakulása elkerülhetetlen egy nép számára, ha az a többi népek világversenyében elsüllyedni nem akar.

  Ami pár év előtt csak sovinisztikus különcségnek látszott, az most más népeknél kialakult hasonló törekvések által szentesítést nyert. A nagy nemzetközi világverseny kényszeríti a népeket, hogy egyéniségüket, eredetiségüket, mellyel a világpiacon még érdeklődésre számíthatnak, minél jobban kifejlesszék.

Az angol és francia művészet nemzeti jellegéről fölösleges beszélni, az »alles deutsch« [minden német] mindinkább hangos lesz Németországban, Bécs egy speciális osztrák művészettel az egész világ elismerését vívta ki, az oroszok tovább építenek a hajdan kigúnyolt nemzeti tradícióikon, svédek, norvégek, finnek mind nemzeti különállóságukat dokumentálják művészetükben, miért volna hát éppen csak egy magyaros törekvés lehetetlen, miért volna a magyar törekvés zárkózott sovinizmus?

  Ellenkezőleg, csakis ezen az úton, a képzőművészet útján tudjuk különálló magyarságunkat, kultúránkat az egész világ elé tárni s csakis így tudunk szolgálatot tenni ez országnak, ha e törekvések mellett erősen kitartunk. Vagy vajon Petőfi, Arany nem nagyobb szolgálatot tettek-e hazánknak azzal, hogy a lenézett s az urak által már-már elfelejtett magyar paraszti nyelven szólaltatták meg költészetüket, ahelyett hogy a már sokkal fejlettebb német vagy latin nyelven írtak volna?!

  S ha mi mostan a lenézett, elfelejtett nép formanyelvét újra tanulni és tanítani kezdjük, miért kell kétségben lennünk aziránt, hogy majd eljön-e a képzőművészeteknek is a maga Petőfije, aki a megkezdett utat tovább, egész a dicsőségig folytatja.

Mert amit én s újabban keletkezett hívőim, barátaim végeztünk, az csak a kezdet kezdete. De ha nem is tudunk mindent egyedül elvégezni, itt van segítségünkre az idő, a fejlődés kényszerű hatalma, az dolgozik helyettünk is.

   A kapitalizmus, mely lerombolja a régi stílusok lehetőségeit, vaslábakra állítja az áruház-óriásokat, napról-napra vájja a talajt a mesterséggé silányult hagyományok alatt. Megteremti az egyenlő emberek egyenlő bérházát s az egyenlők demokratikus tömege a hatalmas összesség jelképére a modern utca, a modern nagyváros képévé tömörül.

  A nemzetközi világverseny a nemzeti munka fokozását, a nemzeti egyéniség kidomborítását teszik szükségessé, s ha belátás és művészet utáni vágy nem ösztökélték az országot nemzeti művészetének fejlesztésére, az önfenntartási ösztön fogja arra rákényszeríteni.

Közölve: A HÁZ, 1911., IV. évf., 9-10. szám,  343-346., 355-356. oldal

SZÜLETTEM... MAGYAR TUDÓSOK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 650
Kiadás éve: 2003

 

Bolyai János[56]

(1845/46?)

Első változat

    Elme dolgában vétkezném, ha panaszkodnám, meg elégületlen lennék. Az igazságot határtalanul szeretem, fösvény sem vagyok, inkább adakozó, néha éppen a túlságig.

 Örökké írtóztam a más ártatlan kicsúfolásán való mulatástól. Van bennem is két fő és tetemes hiba: Az első az igen szerelmesség. Bár néha hónapokig, sőt évekig is mind tisztán éltem, időről időre mégsem tudtam egészen meggyőzni a bűn ostromát, s néha minél tovább tartottam fönn magam viaskodva: végre annál lejjebb estem. Szóval, egész ifjúságom óta Vénusz és Júnó küzdöttek utánam. Egy nemesebb érzésű, szelídebb lelkű nő azonban erre nézve is a csodáig ráncban tudott volna tartani, mert nem hiszem, legyen a természetben hatalmasabb megörző angyal a kicsapongás ellen, mint egy nemes érzésű és a férfitól és hasonlót kívánó nő. Oly erősen szerencsés azonban még eddig, Isten s nagy vigyázatom után voltam, hogy legalább minden franctól tisztán maradtam, mi is ma nagy ritkaság. Olykori félrelépéseimnek egészségem gyengülésére nézve elég kárát is tapasztaltam, s tapasztalom. Mert mint én voltam alkotva – csak abból is ítélve, hogy minden magam-rontása mellett mégis oly elmebeli szüleményeket valék képes teremteni – lagelább száz évnyi életre számíthaték. 

  Másik hibám, az igazság kiszolgáltatása mellett, hasonló szigorú igazságot váró nem éppen nemtelen ambícióm. A megbántóra meg szoktam haragudni, csak miután megalázhattam, engesztelődhetek ki.

  Anyai nagyatyám apja Bachman András, kolozsvári gombkötő. Egyik ősöm anyai ágról nagycsüi szász pap volt, és így bennem szász vér is van, s egész életemben által állhatatosan folytatott működésem valóban eddig inkább a szásznak volt tulajdona, a magyar tűz ezelőtt – illő kivétellel – atyámtólis gyakran hasonlítván a szalmatűzhöz. Anyai nagyanyám háza Kolozsvárt a Közép utcában, a minoritákkal átellenben, a sikátor szegletén, báró Alvincziné házának szomszédságában volt. Egyemeletes derék ház, emeletén lakott az Országos Építészet igazgatója, végül egy örmény vette meg. Volt egy nyolcezer német forintért eladott majorjuk a Szamos mellett. Egy tán háromszáz vékás deérk földjüket – mindjárt a város szélén – özvegy nagyanyám zálogba akarta adni Szentkirályi szenátornak, aki később főbíró lett és kolerában halt meg. Ez egy facsaros pontot csúsztatott be a vásárlevélbe: a föld odaveszett.

  Atyámról itt azt jegyzem meg, hogy minden máigi nagy szerelmessége mellett erősen kímélte magát. Legvirágzóbb korában Bodor Pál bálba hívta, hol megpillantván anyámat, úgy megszerette, s anyám is őt, hogy egymástól semmiként el nem akartak többé válni, s egymással – idétlenül mondva, de beteljesedve – pokolba is elhatározottan készek voltak. Elég, hogy már öt nap mőlva szót, kezet adott atyám, megkérvén, s megígérvén mátkája elvételét, mit azonban különösen nagyanyám ellenzett, s rá tudta venni anyámat, hogy egy pillanatig elűzte az atyámróli gondolkodást. Erre atyám azt mondotta, hogy most elmenend Bolyába, honnan nemsokára visszatérend, s ha akkor is úgy fogadja anyám, többet soha arra nem megy. Megjelenésekor anyám elragadtatva nyakába ugrott.

  Még volt rajtam kívül egy leánykájuk, ki is kicsi korában meghalt. Azután szegény anyám keservesen töltötte életét, bennem volt egész gyönyöre, én lévén egyetlene, miért is kimondhatatlanul szeretett.

  Atyám második feleségével sem élt semmivel jobban, nehéz természete miatt tán senki, kitől ő nem fél, vele egy fedél alatt ki nem jöhetvén. Helybeli születésű és vadabb érzésű második feleségével nem mert oly mostohán bánni. Szokott neve azonban nejétől – fülem hallatára – fenevad volt.

  Mindig rengeteg erős volt bennem a nemes becsület- s szégyenérzés.

  A világot – mintegy három évesen –úgy képzeltem, mintha az ég boltozatos volna, s a közöskörül határtalanul tovább nyúló s lefelé feneketlen földön állana. Midőn e koromban világ végét hallottam emlegetni, azt nem értettem, de azt tisztán átláttam, hogy ha a földnek köröskörül határa van is, azon túl is legalább üres űr s helynek lennie kell.

  Hétévesen kezdettem a mostani szászörményesi szász pap. Cékélitől németül és hegedülni tanulni. A matézist s latinul, az atyám által jól kiválasztott Vajda Dánieltől, kilencévesen kezdettem tanulni. Nagy könnyűséggel s mintegy csak játszódva Euklidész hat első könyvét s a tizenegy- s tizenkettediket megtanulván, későbbre a Vega s Hauser matézisén s Döttler latin fizikáján is átmentem. Mintegy 14 évesen egy nyáron a derék Szilágyi József készített elő egy csomó jelesebb régi latin klasszikusból. Mai udvarhelyi professzor Magyarosi József és Décsei János examináltak [vizsgáztattak]: legelsőnek ítéltettem. Az idősebb Szilágyi professzor ízetlen latin históriájára figyelmet fordítani semmi kedvem nem volt. Az ostáblát[57] erősen szerettem. A kollégiumban egy félévet szinte mind elostábláztam, de a második félévben történettanból – mennyire gyermektől kívánni lehetett – meglehetősen cenzúráztam. Tanultam Borosnyai alatt is kevés természethistóriát s füvészetet is.

  A katonai mérnöki akadémián a sok rajzolási pepecselést untam. Kadettságom alatt – amikor csak szerét tehettem – a gyönyörű bécsi színházakban pontosan megjelenni el nem mulasztottam, jelesen az operákban és balettekben, s oly gyönyört leltem azokban, hogy Bécset semmiért sem sajnáltam úgy elhagyni, mint azon ritka színházakért. A katonai életet némileg szerettem, da a csaknem szünet nélküli szolgálatot untam, látván, hogy azt akármelyik társam képes véghezvinni, azt pedig amit én akarok és elkezdhetek, még senki sem tette. Erősen könnyen voltam sérthető, azt gondolván, hogy szégyen, ha nem indulok föl rajta. Ezért több ízben kardra hívattattam, mi mellett azonban szerencsésen elkerültem minden tetemes sértést. Senkit ki nem hívtam, egy esetet kivéve- még az akadémiában, kadettkoromban -, mikor is az elsőt magam hívtam spádéra s darabigi viaskodásunk után – társaink közbevetvén magukat – békéltettek. Bajnok s velem vívott társaim azonban mind az aktus előtt, mind azután a legjobb indulatot mutatták mindig hozzám. Általában beteges lévén s szemem is gyenge, erősen meguntam a további szolgálatot. Némelyek balhitben tévelyegnek kilépésem oka s módja felől, jelesen gróf Lázár Zsigmondné, aki azt említette: „Hiszen csak tizenötezer német forint kauciót kell letennie, ha megházasodik.” Az eljővetelemkori hivatalos levelekből megtetszik, hogy minden becsülettel esett megválásom […]

Közölve: Magyarok beszélnek. Szemelvények emlékiratokból. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957. 65-68.oldal)

 Hatvani István

(1749)

Én Hatvani István, szüleimre nézve ns. Hatvani Gergely és Mester Judit asszonytól Rimaszombat városában születtem 1718-ban nov. 21-ik napján. És az atyám, ámbár a nemes kompaktori [könyvkötő] mesterséget folytatta is, de ugyancsak nemes Kis-Hontvármegyének sokszori komisszáriusa[58] volt és egyszersmind jurátusa [ügyvédjelölt]. Az édesatyámnak atyja Mester István sokáig rimaszombati nótárius [jegyző], azután bíró is volt és ugyanazon hivatalában is halt meg. Postamesterséget is sok esztendőkig viselt ugyanazon említett városban. – Az hazámban [szülővárosában] tanultam 15 esztendős koromig és már rétorrá [szónoklattanár] lettem. Innen Losoncra mentem által, az hol tanultam tiszt. professzor Kármán András úr keze alatt. Innen 24. febr. 1736.[-ban] mentem Kecskemétre, ott voltam deák esztendeig. De mivel mesterünk, Marjai nevű megeszelősödött, szégyellvén visszamenni Losoncra, mentem anno 1737.[-ben] Révkomáromba praeceptornak [segédtanító]; itten töltöttem esztendőt. 1738-ban Komáromból Debrecenbe jöttem Szt. György napra, hogy subscribáljak[59], mint szónok: azaz deák lehessek. Ez meglett a nevem beírása révén, de hely nem lévén, Losoncra visszamentem és ottan tanultam 1741-ik esztendőnek 6-ka áprilisáig. Addig Gyürki István uramnál, mint fiának Pálnak pedagógusa s részerint deákja úgy laktam, míg a pestis Debrecenben elmúlt.

   Másfél esztendeig bennlakván a debreceni kollégiumban eloquentiae latinae presesnek [a latin ékesszólás előadója] tétettem az ifjabb diákok között, kik többen voltanak száznál. Harmadik esztendőre 1744-ben logices et oratoriae publicus preceptornak [a logika és szónoklás nyilvános tanítója] tétettem. Ez esztendőnek vége felé, tudniillik október végén theologiae praesességet[60]  is viseltem 1745. esztendőnek áprilisáig.

  A debreceni kollégiumból tiszt.[elt] akkori professzor uraim testimonialisát [bizonyság, tanúság] megnyervén, die 12. október 1745.[-ben] oskolai kurzusomnak végett vetettem az hazában, hanem szüléim s atyámfiai látogatására mentem Rimaszombatba s Losoncra. 1746-ban 16. jan. Losoncról Pozsonyba mentem, cirka 4. februarii [február 4.-e körül] érkeztem oda vagy hátrább. A felséges Consiliumtól [Tanács] kinyerendő passzus végett ott mulattam ad 12. április 14-ta [ig] Bécsből megindulván 12. máj. Basileába [Bázel] érkeztem Helvétiába [Svájc]. A következendő 1747-ik esztendőben ugyancsak májusnak 12-ik napján az szokott cenzúrák [elővizsgák] után – sőt publica disputáció és theologico critica animadversiok[61] kiadása alkalmatosságával az református eklézsiának rendes hivatalú egyházi szolgái közé bevétettem. Die 23. eiusdem (mensis) [ugyanazon hónap], minekutána az akadémia templomában prédikáltam volna, a basileai antistestől, cum impositione manuum[62]  a szent hivatalra felszenteltettem, ugyanott a templomban.

  Azután 1748-ban 9-ik április post habitam disputatione[63] inauguralem[64] (a betegségnek az arcból felismeréséből értekezett)  die dicta medicinae doctorrá[65]  tétettem. Interea [időközben] Tigurumban [Zürich] megfordultam. Innen die 25. április hajón Hollandiába glaronai hajósokkal elmentem és május elejére Trajectumba [Utrecht] érkeztem. Májusnak elejétől fogva szeptemberig a leydai [Leiden] akadémiában laktam. Szeptemberben elindulván hajón a tengeren Hamburgba, onnan postán Berlinbe a Francofurtumba [Frankfurt] az Oderához érkeztem. Itten három hétig mulattam, azután Braszlóban [Breszlau] egyig. Ad finem oktobris [október végén] Bécsben jutottam, az hol csaknem egy hónapot töltöttem, kivált proptem bibliothecam caesaream[66]. Cirka finem novembris [körülbelül november végén] Pozsonyba jöttem.

   Minthogy pedig még 1747. esztendőben in consistorio[67] esett végezésből tiszt. Szilágyi Sámuel uram által offeraltatott [felkínál] az (debreceni) professzori tiszt die 30. junii [június 30-án], s majd bővebben ugyanazon év die 6-ta augusti [augusztus 6-án] omnium consensu communi[68]; 1748. Die 3-a febr. pedig írá az úr Domokos Márton főbíró úr, hogy a nemes debreceni ref. tum [akkor] kollégiumban filozófiában és mathesisban [mennyiségtan] professzorrá hívnak, hogy ez stúdiumokat [tanulmány] közönségesen tanítsam: így Pozsonyból 1-a decemb.[erben] elindulván sok igyes-bajoskodásim után 24-a decemb.[erben] Debrecenbe érkeztem.

  1749-ik esztendőben die 8-a januarii [január 8-án] az nékem adsignalt [ajánlott] parochiális házban jöttem. Die 17-a eiusdem mensis, muneris initium feci, oratione inaugurali habita auditora theologico „de mathesos utilatate in theologia”[69]

  Die 30. április: tekintetes Tsatári [Csatári] István debreceni senatornak [tanácsos] és feleségének Fodor Mária asszonynak leányát Máriát jövendőbeli házastársul magamnak eljegyeztettem, szüléink megegyezéséből Erastus vel Eζαςσ napján, mely annyit tészen, mint szerető.

  Die 30. július: ezen esztendőben Beatrix napján az házassági szent életre hit által magunkat köteleztük és tiszt. Tatai Ferenc debreceni prédikátor uram által az házasságra szerkeztettünk s megáldottunk; ez nap volt a lakadalom is.

- Die 1. augustusztus: feleségemet házamhoz hoztam […]  

[Közzétette: Milesz Béla]

Közölve: Vasárnapi Újság, 1872. évf., 233-246. old.

Szekfű Gyula

(1914)

   Dr. Szekfű Gyula született 1883. május 23-án Székesfehérvárott római katolikus vallású szülőktől. Középiskolai tanulmányait a ciszterci rendnek székesfehérvári főgimnáziumában végezte, ahol 1900 június havában érettségi bizonyítványt is nyert.

  1900 szeptemberében a budapesti Kir. Magy. Tudományegyetem Bölcsészeti Karára rendes hallgatóként beiratkozott, s ettől kezdve megszakítatlan nyolc féléven át ugyanott történeti és latin nyelvi és irodalmi tanulmányokat végzett. Ezen tanulmányok alapján a negyedik félévben középiskolai tanári alapvizsgálatot, a nyolcadik félévben ugyanilyen szakvizsgálatot tett ugyancsak a magyar és általános történetből és a latin nyelvből és irodalomból. Az említett Bölcsészettudományi Kartól 1905. május 6-án nyert doktori oklevelet.

  Az egyetemi tanulmányokkal párhuzamosan 1900 szeptemberétől 1904. június haváig a b. Eötvös József Kollégiumnak állami ösztöndíjas tagja volt, ahol történeti, valamint német és francia nyelvi és irodalmi tanulmányokat végzett. Az egyetem elvégzése után egy évig, az 1904/5. tanévben a b. Eötvös József Kollégium történeti tanszéke mellett mint senior volt alkalmazásban. Ezzel egyidejűleg a budapesti Gyakorló Főgimnáziumban hasonlókép a történeti tanszék mellett rendes gyakorló tagként működött.

  1906. január 9-én a Magyar Nemzeti Múzeumhoz neveztetett ki könyvtári gyakornoknak, ahol a könyvtárnak kézirattári és levéltári osztályában talált alkalmazást. Ezen minőségében érte a magy. kir. miniszterelnök megbízása, hogy a bécsi volt udv. kamarai (közös pénzügyi) levéltárban a szétválasztási előmunkálatokat folytassa (1907. június 20.) 1908. szeptember 23-án a budapesti Országos Levéltárhoz neveztetett ki fogalmazó-gyakornoknak, bécsi munkakörében való meghagyása mellett. 1909. február 11-én a közös külügyminisztertől a bécsi csász. és kir. házi, udvari és állami levéltárban egy éves fogalmazói gyakorlatra bocsáttatott, amely év elteltével, 1910. február 22-én az említett levéltárban fogalmazóvá neveztetett ki, s ezáltal az Országos Levéltár kötelékéből megvált.

  1912. november 10-én csász. és kir. házi, udvari és állami allevéltárnokká neveztetett ki, s ezen minőségében szolgál Bécsben a mai napon is.

Tudományos munkái:

 1., Serviensek és familiarisok. (Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Értekezései XXIII. kötetének III. számaként.)

2., Ezen értekezésemet a német közönség számára készített kivonatát. (különnyomat az Ung. Rundschau-ból).

3., „A száműzött Rákóczi” című munkámat. (Magyar Tudományos Akadémia Könyvkiadó vállalata kiadásban.)

4., „Az osztrák központi kormányszervek történetének irodalma” című cikket. (megjelent a Tört. Szemle I. évfolyamában).

5., „Oklevelek I. Károly király pénzverési reformjához” című cikket. (Történelmi Tár 1911. évfolyamából).

6., „Schesaeus-kézirat a Nemzeti Múzeumban „című cikket a magyar Könyvszemléből.

7., Két historiographus Castaldo erdélyi hadseregében. (különnyomat a Századok 1914. évfolyamából).

8., „Anatole France” című cikket a Budapesti Szemléből.

9., „Adatok Szamosközy István” történeti munkájának kritikájához. (1904., amely mű annak idején a tekintetes kar előtt doktori értekezésemként szerepelt.

Bécs, 1914. január

[Szekfű Gyula – a XVI-XVIII. századi magyar történetből - magántanári képesítéséhez  nyújtotta be önéletrajzát a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karához.]    

Közölve: Szekfű Gyula magántanári képesítésének ügye 1914-1916. Szerk.: Dénes Iván Zoltán. /Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történetéből./ (Bp., 1976.)

Kubinyi Ágoston

(1871)

   Én Kubinyi Ágoston, születtem Videfalván, Nógrád megyében, Losonchoz félórányira, 1799-i május 30-án. Első tudományos kiképeztetésemet szülői házamnál kaptam, András nagytudományú édesatyám és Prónay Éva Amália erényes édesanyám felügyelete alatt, már gyermek éveimben nagy gond fordíttatott neveltetésemnél az erkölcsiségre, lelki s testi kiképeztetésemre, és kivált több nyelvek tanulmányozására, tanulástól üres időmet füvészettel és madarászattal töltöttem. 1808-tól 1814-ig Besztercebányán folytattam tanulmányaimat, a füvészet és madarászat már itt szenvedélyemmé lett, és később szakavatott tudós Petényi Salamon[70] iskolatársammal, madártojásokat s szárított növényeket gyűjtöttem. Itt vettem magánórákat Zipser András[71] tanártól az ásványtanban.

  1812-ik évben testvérbátyám Ferenccel, Zipser tanár társaságában utaztam be Felső-Magyarország egy részét, nevezetesen Gömör, Szepes és Torna megyét, hol ásvány kutatással is foglalatoskodtam, mely alkalommal Bettérben [?] gróf Andrássy Lipóttal megismerkedvén, ennek nagy érem s több ritkaságokból álló gyűjteménye szemlélése mellett nagy kedvet kaptam magam is különféle gyűjtemények megkezdésére s folytatására, és valóban zsebpénzem nagy részét, már ifjú koromban érmek, madártojások és ásványok szerzésére fordítottam.

  1812-től 1814-ig a debreceni kollégium növendéke voltam, hol Sárváry[72] híres tanárt a fizikában nagy kedvvel hallgattam.

1814-ben édesatyám és Ferenc testvérem társaságában néhány hetet Bécsben töltöttem a híres kongresszuson.

  1815-ben a pesti Kir. Egyetembe jöttem, hol a Füvészkertet és Nemzeti Múzeumot, majd minden nap meglátogattam és tanulmányoztam. Nagy kedvvel hallgattam Schwartnert a diplomatikában, Schönviznert a numizmatikában, mely alkalommal nagyobb mérvben kezdettem görög és római érmeket gyűjteni.

1816-ban Ragyóczy János nevelőmmel és testvérbátyámmal az iskolai szünidő alatt Gácsországot utaztam be, nevezetesen Krakkót és Velicskát meglátogattam.

  1819-ben iskolai pályám végezte után, előbb patvarista, s később királyi táblai jegyző lettem, ekkoron ismerkedvén meg Horváth Istvánnal, Szemere Pállal, Fáy Andrással, Kazinczy Ferenccel, kitől több eredeti levelet bírok, Bártfay Lászlóval. S több más íróval, kik mind meg annyi barátaim, megkedveltették velem az irodalmat.

  1821-ben Nógrád megyében aljegyző lettem.

  1824-ben megházasodtam, nőül vevén krencsi Gosztonyi Júlia erényes és sok nemes tulajdonokkal felruházott hölgyet.

  Az 1825-i országgyűlés a távollevők követei közt foglaltam helyet.

 1832-től 1842-ig mint megyei főbiztos szolgáltam. Mint buzgó protestáns nagy részt vettem az egyházi ügyekben is, egyházkerületi vagy egyetemes gyűlés alig volt nélkülem.

  1827-ben iskolai, 1837-ben pedig esperességi felügyelőnek választattam, s e hivatalt azon nehéz időkben úgy viseltem, hogy a nógrádi esperesség a magyar haza közméltánylásával, a magyarosodás ügyében zászlóvivő volt. A népnevelés és magyar nyelv terjesztésére egy nemzeti intézetet indítványoztam a megyében, melynek jelenleg alaptőkéje többre szaporodott 40.000 forintnál. A kamatok évenként a tanuló falusi ifjúság közt valláskülönbség nélkül ingyen kiosztatott, könyvek és jutalmakra fordítván. A társulat alelnöke voltam.

   Nógrádi esperességben egyházi könyvtárt alapítottam, mely a losonci evang. tanodában állíttatott fel. Ugyanezzel egy olvasó- és munkáló társulat köttetett össze. A társulatban felolvasott munkákat saját költségemen 1844-1845 évben adtam ki, melyek közé és is írtam két munkát, s 12 darab arany jutalmat tűztem ki az emberi kegyeletek süllyedésének okai és gyógyszerei megfejtésére.

  Még 1841-ben néhai dr. Bene Ferenc királyi tanácsos által indítványozott magyar orvosok és természetvizsgálók nagy gyűlésein egész mostanáig folytonosan tevékeny részt vettem. Több gyűléseken, mint elnök és alelnök működvén, s több érdeket gerjesztő felolvasást tartottam. Hasonló buzgóságot tanúsítottam a magyar Természettudományi Társulat alapításában, melynek előbb alelnöke, aztán elnöke, utóbb pártoló tagja lettem 300 Ft. alapítvány mellett, több pályakérdéssel a Társulat életterét gyorsabb lüktetésbe hoztam.

  Ez időben 1841-ben jelent meg, Magyarországi mérges növények című munkám.

  1842-ben nyertem több külföldi tudományos társulattól oklevelet.

  1843-ban a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójává neveztettem ki. Mielőtt e hivatalt elfoglaltam, szakismeret gyűjtése végett a Német Birodalomban 21 múzeumot látogattam meg. Utazásom alatt egyszersmind, törekedtem nemzetünket, s irodalmunkat közelebb megismertetni azon külföldiekkel, kikkel érintkeztem. Ez évben részt vettem szinte a Gartzban tartott német természetvizsgálók és orvosok gyűlésén.

  Elfoglalván a Nemzeti Múzeumi igazgatói hivatalomat, három fő célt tűztem ki magamnak:

1.      A Gyűjtemények tiszta kezelését.

2.      Ezek minél nagyobb mérvbeni szaporítását, és célszerű felállítását.

3.      Az intézetnek minél hasznosabbá való tételét.

Első gondjaim közé soroltam a néhai Pyrker László patriarcha és egri érsek által, a Nemzeti Múzeumnak adományozott becses képtárat felállítani. Miután pedig ennek szemlélésénél azon hiányt tapasztaltam, hogy múzeumunk magyar művészeknek csak kevés és csekély becsű képeivel bír, közeledvén a néhai dicső emlékezetű József nádor főherceg 50 éves hivatalnokoskodásának jubileuma, e nagy nap emlékére arcképének a múzeum számára aláírás útján történendő lefestését olyan formán indítványoztam, hogy a bejövendő összeg szolgáljon alaptőkéül magyar festőművészek által festett képek megszerzésére a Nemzeti Múzeum számára. Mire nézve egy Magyar Nemzeti Képcsarnoki Egyesület cím alatt társaságot létesítettem, mely Istennek hála, jelenleg már számos kép szerzése után is 24.000 forintnyi tőkével bír, s nem kis lendületet adott édes hazánkban a festészetnek. Ezen társulatnak előbb alelnöke voltam, jelenleg pedig alelnöke vagyok.

1843-ik évben a Magyar Akadémia tiszteletbeli, s ennek Igazgató Tanácsa által 1853-ik évben igazgató tagjává választattam, hol több tudományos felolvasást tartottam.

1845-ben tudományos és honfiúi érdemeimnél fogva […] királyi tanácsosnak neveztettem ki, s első voltam, ki mint ilyen magyar nyelven írt oklevelet nyertem.

  1850-ben a Nemzeti Múzeumi sivatag és puszta küludvarát kertté kívánván átalakítani valamint pénz hiányában a gyűjtemények felállítására szekrényeket kelletvén készíteni, a múzeum épületében virág és terménykiállítás, valamint hangversenyeket rendeztem, minek az lett eredménye, hogy a puszta kinézésű tér csinos kertté varázsoltatván, a gyűjtemények felállítására is több célszerű szekrény készíttetett. Meg kell itt említenem, hogy múzeumi igazgatóságom alatt részint kéregetések, részint a felkért vállalatok által múzeumunk célszerű átidomítására 92.000 Ft.-ot gyűjtöttem.

  1847-ik évben lettem a Hessen Dramstadti nagyherceg „Lajos lovag rend” első osztályú vitéze.

  1849-ben elpusztítván az oroszok Losonc városát, hol egy ház sem maradt épen, s az egész városban egy könyv sem találtatott, a város szellemi oldalán is néműleg segíteni kívánván, 1850-ik év aug. 15-én egy felszólítást bocsátottam közre, könyvek adakozására, magam nyitván meg 200 nyomtatott munkával, néhány hó múlva az lett eredménye, hogy több ezer könyv s meglehetős összeg készpénz küldetett hozzám, egy általam tervezett Losonc városi könyvtárra, mely jelenleg 15.0000 kötetből áll, s egy olvasó társulattal van összekötve.

  A társulat szíves volt engem örökös elnökének választani.

  1851-ben indítványomra a Magyar Földtani Társulat létesült, melynek elnöke lettem.

  1852-ben kaptam a Portugalli Maria fogantatási „de villa vicosa” lovagrendet.

  1854-ben Berlinben utaztam, hol az Udvarnál bemutattatván kegyesen fogadtattam. A király rendeletén több kő- és bronzkorszaki régiséget hoztam Nemzeti Múzeumunknak. Itt ismerkedtem meg Humbold Sándorral Lichtenstein zoológgal, Olfers Királyi Múzeumok főigazgatójával, Ternite? Potzdami galéria igazgatójával, és több más jeles férfiúval.

  1857-ben felséges királyunktól múzeumunk megtekintése alkalmával, egy drága gyémánt gyűrűt kaptam.

  Ugyanez évben ismét Németországba, Belgiumba és Hollandiába utaztam, mely alkalommal a Schweningeni fürdőben báró Sina Simonnal találkozván, ettől 1.000 forintot kaptam, a Nemzeti Múzeum számára vásárlandó gyűjteményi tárgyakra. Ezen összegen számos kitömött állatot, csontvázat, csigát, könyvet és technikai tárgyat megszerezvén, ezeket egy tanulmányos felolvasással a Természettudományi Társulatnak bemutattam s a Nemzeti Múzeumi gyűjteményekbe helyeztem.

  Hollandi utazásomból hazafelé utaztamban Bonnban a német természetvizsgálók gyűlésén részt vettem, és legott állattani osztályban két felolvasást tartottam.

  1857-ben királyi kamarás lettem. 1859-ben lettem a porosz Szt. János lovagrend tiszteleti vitéze.

  1868. május 1-én töltvén be múzeumi hivataloskodásom 25. évét, számos barátim az Állatkertben adott lakoma alkalmával, Rónay Jácint magyar akadémiai tag szónoklata mellett egy becses ezüst billikommal leptek meg.

1869-ben múzeumi igazgatói hivatalomtól fölmentetvén, egész fizetéssel nyugdíjaztattam, mely alkalommal Őfelsége által a Vaskorona-rend III.-i osztályú keresztjével jutalmaztattam.

     1869-ben beutaztam Felső-Olaszországot, s résztvettem az Juspoukban [?] tartatott német természetvizsgálók nagygyűlésén.

  A következendő tudományos társulatoknak lettem tagja:

  A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli és igazgató, a Magyar Képcsarnok Egylet és Állatkert rendes tagja és elnök, a Magyar Természettudományi Társulat pártoló tagja, az Erdélyi Múzeum alapító, a szebeni Természettudományi Társulat levelező, a bécsi Zoológiai, Földtani és Geográfiai Társulat rendes, a regensburgi Füvészeti, a nassaui?

Természettudományi, az amszterdami „Natira arti magistra” nevű zoológiai kert társulatok tiszteletbeli, a Majna rajnai, szász, altenburgi, szászvárosi természettudományi társulatok levelező, és luxemburgi Régészeti Társulat tiszteletbeli, a koppenhágai északi, a római Archeológiai Társulat levelező, a görlici Tudományos társulat tagja.

  Önálló munkáim következendők:   

1.      Magyarország mérges növényei, 1842.

2.      Szekszárdi régiségek, 1847.

3.      A Magyar Nemzeti Múzeum, 1848.

4.       Magyar Nemzeti Múzeumi Képtári lajstrom, 1848.

5.      A temetkezésekről és temetőkről, 1869.

  Ezeken kívül több, részint, felolvasott, részint írt munkám nyomtatásban kijött a ?asfolyóiratban, a Tudományos Gyűjteményben, az Akadémiai, Földtani, Természettudományi Társulat, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók munkálatai közt, a nógrádi olvasótársulat, Magyar- és Erdélyország képekben, Honderű-ben, Vasárnapi Újság s több hírlapokban […]

Németországi útirajzok.

A könyvnyomtatás esetéről.

Állattan külföldön és Magyarhonban […]

Észrevételek a társulatokról, különösen a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társulatáról[…]

József főherceg, dicsőült nádornak, mint füvész és archeológ […]

A déménfalvi barlang […]

Rimaszombat és Ferenczy István.

Kalifornia aranyai a Nemzeti Múzeumban […]

Mátyás király pajzsa a Nemzeti Múzeumban.

Cinóbányai vas- és üveggyár […]

A magyarországi fürdőkről […]

Német hollandi utazásomból és számos kisebb cikkek a hírlapokban.

  Kelt Pesten október 10-én 1871.

Lelőhely: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteménye [RAL]: K 1231:82[73]

Lyka Károly

     Születtem 1869. jan. 4 -én Budapesten. Vallásom: róm. kat.  Atyám Lyka János műépítész, anyám Novák Teréz. Hat éves koromban Nyitrára költöztünk s ott töltöttem gyermek- és tanulóéveimet. Ott végeztem a gimnáziumi tanulmányokat a piaristáknál, ott tettem le az érettségi vizsgálatot 1887-ben. Anyám már zsenge gyermekkoromban tanított rajzolgatni, gimnazista koromban atyám könyvtárában sűrűn foglalkoztam különösen építészeti művekkel, később magam is segítettem neki építészeti rajzaiban. Atyám festő-tehetséget vélt bennem látni s rajzórákat adatott nekem Panczer Ferenccel, egy Nyitrára szakadt s fényképésszé lett festővel, akinek örök hálára vagyok kötelezve az oktatásért. Mikor elvégeztem a gimnáziumi tanulmányokat, 1887 őszén Münchenbe mentem, ahol egy évet töltöttem Hollósy Simon iskolájában. A második esztendőben be kellett iratkoznom ugyanott a Képzőművészeti Akadémiára, mert nem igen futotta a költség a tandíjra, amelyet az Akadémia elengedett. Először Hackl[74], utóbb Herterich osztályában tanultam, az utóbbinál akadémiai dicséretet kaptam akt -tanulmányaimért. Eközben azonban szoros kontaktust tartottam Hollósy mesterrel, akinek tanítását akkor is nagyra becsültem. 1891 végén félbe kellett szakítanom tanulmányaimat, mert nem volt módomban a külföldi tartózkodás költségeit fedeznem. Abban az évben néhány müncheni levelet írtam a Fővárosi Lapokba - ezek első irodalmi kísérleteim. Látván, hogy cikkeimet szívesen veszik, az akkor nagyon népszerű Magyar Hírlapba is kezdtem írni, főként művészeti cikkeket. Az egyikben éles kritika tárgyává tettem a művészeti oktatás nálunk divatozó rendszerét, amire Keleti Gusztáv[75], a mintarajz tanoda igazgatója nyílt levélben válaszolt, mire újabb cikket írtam a tárgyban. Ez volt az első cikk, amelyben művészeti reformokat sürgettem. Ugyanebben az évben felszólított az „Élet” szerkesztősége, hogy művészeti cikkeket írjak számára: ott jelent meg a modern művészet bölcselete, továbbá a Munkácsy című tanulmányom. Akkor főképp annak a modern művészeti szabadságnak érdekében dolgoztam, amelyet Münchenben megösmertem. 1891-ben már nem mehettem ki újra Münchenbe, hanem Nyitrára mentem, ahol némi keresetre tettem szert arcképfestéssel (Berchthold comtesse fia) és illusztrációkkal (Magyar Géniusz). Amennyi pénzt itt össze tudtam szedni, azzal a néhány száz forinttal leutaztam Olaszországba, amelyről gyermekéveimben oly csoda dolgokat beszélt első rajztanítóm, Panczer. Hevesen vonzott az idegen világ s azért egészen Délre, Nápolyba utaztam. Ott félévet töltöttem, valamit festegettem is, de a nápolyi Nemzeti Múzeumban főképp műtörténeti ismereteimet gyarapítottam. Akkor alakult át Budapesten a Pesti Napló nagy lappá ifj. Ábrányi Kornél és Barna Izidor szerkesztése mellett. Az újformájú lap állandó munkatársul szerződtetett s én 1892 tavaszán átköltözködtem Rómába. Onnan hetenként egy-egy római tárcát, többnyire hangulatképeket, novellisztikus munkákat küldtem a Pesti Naplónak, de itt aztán bőséges alkalmam nyílt műtörténeti tanulmányaimat folytatnom a gazdag gyűjteményekben és a kitűnően felszerelt Vittorio Emanuele könyvtárban. Ezt aztán folytattam mindaddig míg Olaszországban éltem. Csöndesebb időkben, amidőn a Pesti Napló számára való levelezés nem vett nagyon igénybe, hónapokig is távol voltam Rómától, bejártam Firenzét, Milanót, Turint, Velencét, délen pedig Szicília északi részét, nagyobbára műtörténeti tanulmányozás szempontjából. Mindez utaim benyomásairól sok tárcát írtam a Pesti Naplóba. Midőn Budapesten kitört az egyházpolitikai harc, ismét Rómában kellett maradnom, hogy a vatikáni hangulatokról informáljam lapomat. Amidőn híre jött, hogy Kossuth Lajos haldoklik, Turinba utaztam s Kossuth temetéséig három héten át naponkint öt -hat táviratot küldtem lapomnak: a legnehezebb hírlapírói szolgálatok egyike ez volt. Eközben művészeti cikkeket írtam a müncheni Kunst für Alle-be és a berlini Magazin für Litteratur-ba, az utóbbiba az újabb olasz irodalom képviselőiről. Alkalmam nyílt azonkívül olykor magyar érdekű cikkeket elhelyeznem nagyobb olasz lapokban, így a román támadások ellen egyet a római Tribuna-ban, a millenáris ünnepekről egyet az Emporium-ban 1896 tavaszán Budapestre jöttem, ahol aztán a Pesti Napló belső munkatársa lettem, a külföldi és képzőművészeti rovatot vettem át. Még ugyanabban az évben az egész szerkesztőség otthagyta a lapot. Augusztus 20 -án megalapítottuk a Budapesti Naplót, ahol azóta külpolitikai vezércikkeket és tárcákat írok s azonfelül a külpolitikai és képzőművészeti rovatot szerkesztem.

     Ugyancsak 1896 végén beléptem az Új Idők hetilap szerkesztőségébe is. Cikkeim nagyobb része e két lap hasábjain jelent meg. De azonfelül írtam az Athenaeum-ba művészeti cikkeket (A modern művészet bölcselete; A modern prerafaelizmus); A  Magyar Iparművészet-be, a Műcsarnokba, az utóbbiakban megjelent cikkeim többnyire a magyar művészet függetlenné és modernné formálását célozzák s részben polemikusak. Valamennyit felsorolnom lehetetlen: sok százra rúgnak, azonfelül többnyire nem is tudom, minő évben s minő lapszámokban jelentek meg. 1900-ban nagyobb tanulmányt írtam a szecesszióról, amely előadás formájában színre került 1900 dec. 21-én az Uránia színházban. 1901 januárban jelenik meg Téli Tárlat címmel egy album, amely öten nagyméretű képet ad, ennek szövegét én írtam (kiadja Singer és Wolfner). Azonkívül ugyanez a cég megrendelt nálam egy műtörténeti kézikönyvet, amelynek kéziratával még nem készültem el. Egy rövid, műtörténeti tanulmány számba vehető cikkecskét írtam a Pallas Lexikonba a szecesszionista művészetről. Külön kötetben eddig semmiféle dolgozatom nem jelent meg.

     1898 márc. 8-án megházasodtam, nőül vevén özv. Tóthné Minich Idát, Tóth László festőművész özvegyét.

Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára: Quart. Hung. 2523

Egerváry (Potemkin) Ödönhöz írt önéletrajzi levelek gyűjteménye

SZÜLETTEM... MAGYAR POLITIKUSOK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 654
Kiadás éve: 2005

 

gr. Széchenyi István

(1840)

Főméltóságú Elnök Úr![1]

  Noha kötelességemnek tartom Kegyelmes Úr parancsainak engedelmeskedni, de ebben gyönyörűségemet is lelem, még sem vagyok képes f. é. július 8-án hozzám intézett becses soraira legjobb akarattal is kielégítő választ adni. Ugyanis csak július 26-án vettem nagy Úri levelét, s miután több mint két hét engedtetik mindazon kérdések megfejtésére, melyek Kegyelmes Úr becses iratában foglalvák, itt faluhelyen pedig azon adatokban jobbadán szűkölködöm, melyek emlékezet tehetségem gyengeségét némileg pótolhatnák, a következőkben vagyok kénytelen központosítani alázatos válaszomat, s pedig:

  Születésem napja szeptember 21-ike 1791. Születésem helye bécsi Augarten, hol anyám betegeskedő állapotja miatt soká tartózkodott. Nevelésem a háznál ment végbe. Az 1809-ki insurrectióban azonban, valamint a győri ütközet babérjaiban már részt vettem. Katonáskodásom 17 évig tartott, Lipcsében második kapitánybul elsővé lettem, mely fokozaton több háborúban s csatában volt részem, - több lovagi keresztet nyertem, de magasbra kapitányságnál nem emeltetém, - míg végkép 1825-ben, mert az akkori országgyűlésben úgy szóltam, mint éreztem, s hallgatni nem akartam, oly kemény – s mondhatom oly méltatlan bánásmóddal érintetém némi előljáróimtól, miképp egyébiránt sokat nyelni tanult gyomromnak dacára sem valék képes az efféle erkölcsi dorongolásokat eltűrni, s abban hagyám azon rendet, mely vénülni s halni csak abból az okból is szándékozék, mivel megkezdtem, s mindig természetem ellenére volt, valamit abbahagyni. Több utat tettem, kivált Brittaniában. Mi pedig életem külsőségeit, s főbb munkálatait illeti, nehéz, sőt lehetetlen azok közül magamnak tenni jelentést, mivelhogy részint gyónnom s pirulnom kellene, részint azon gyanúba esném, mintha magamat dicsérni kívánnám.

    Írói pályámat illetőleg végre csak azt mondhatom: 1825-ben, midőn már 35 éves voltam, még nem is álmodtam, hogy valaha mint író a közönség előtt fölléphessek, s erre egyedül azon belső meggyőződés bírt, hogy bizonyos dolgokat végkép meg kelle pendítni, s azt ha mások bizonyosan ügyesebben is mint én, tán még sem cselekedheti senki is oly könnyen, mint független állásomnál fogva én. Az alá, mit nyomtatásban közlék, mennyire emlékezetem hiv, soha sem mulasztám el nevemet tenni. Irataim része nyomtatva van, része azonban még kézirat. Az elsők iránt sem vagyok képes részletes jelentést tenni, minthogy nincsenek kezemnél. A Társalkodóban iktatott némi cikkelyeknek pedig még mását sem bírom. A kéziratok, melyekkel bírok, kevés kivétellel szinte mind elveszték érdeküket, mert idejük, hála az Égnek lepergett, minthogy nemzetünk sebesebben haladott, mintsem előre lehetett volna látni, - azon kevés pedig, mely a mai napokhoz még tán illő volna, fog-e s mikor napvilágot látni, az nem kevésbé függ szövevényesbbé lett körülményeinktől, mint a cenzorátúl.  

  Ezek Kegyelmes Úr, miket szükséges adatok nélkül, rövid idő alatt, felette sok munkák közt, gyengélkedő szememmel becses soraira válaszolni képes vagyok.

  Ki midőn megbecsülhetetlen kegyeibe magamat ajánlván, maradtam

  Fő Méltóságodnak

    Legkisebb szolgája

Cenken, augusztus 11-én 1840.

Széchenyi István

Közölve: Pesti Hírlap, 1881. IX. 29., III. évf. 268. sz.

Kossuth Lajos

I (1844)

Némely adatok életem folyamából

Kezdtem jegyezni tinnyei magányomban: Jul. 17. k. 1844.

   1802-ben, október 18-án[2] születtem Monokon, Zemplén vármegyében, hol atyám Kossuth László gr. Andrássy család uradalmi rendes ügyvéde volt. Anyám Tyrlingi Weber Sarolta. Weber Andrásnak leánya, ki a Caraffa idejében vallása miatt száműzött Weber Andrásnak utódja, s Liszkán, ugyancsak Zemplén megyében, a Hegyalján egy kis jószágot, s mellette a postát bírta.

   Nemzetségem Turóc megyéből származik, hol Kossuthfalvát századok óta tősgyökeres nemesi joggal bírja. Családom azokhoz tartozik, melyek sem a  szédítő magasság, sem a mély lesüllyedés arisztokráciai fázisait nem ismerik. Régi, mint kevés az országban, mert első adománylevele, melyet Béla királytól ezerkétszáznegyven tájáról levéltárában máig is bír, már Kossuth filius Gád nevére kelt, új adomány, mely kiadása okául régi okleveleinek rablók általi el sikkasztását említi. Századok folyamán házasságok által vérségi összeköttetésbe jött ugyan a Czobor és általa a Batthyány, Ostrosicz, majd ismét Révay, Prónay sok családokkal, de sok birtokot nemigen öröklött egyik után is, egyrészt, amit öröklött a viharos időkben elveszítette s azért többnyire csak saját ősi földére szorult, azt azonban, bár egy-két per elődeimet is megzaklatá, megrontá mind a mai napig. Nagy úr családomban soha nem vala, a legnagyobb hivatal, mit egy Kossuth valaha tudtomra viselt, turóci alkapitányság volt. Különben megyei hivatalokban forogtak. Alispánok, főbírók, főjegyzők, fő- és közönséges ügyvédek. Sok királyi kegyet amaz alvárnagyon kívül egy sem vadászott soha is.

   Ekkint történt, hogy a kis Kossuthfalván egykor-máskor több Kossuth fiú született , mint mennyit az ősföld el bírt tartani, s ekkint lőn, hogy többnyire házasságok, de megyei ügyészi hivataloskodás útján is többen más megyékbe szakadtak, s laktak Kossuthtok Turóc megyén kívül  Zemplénben Ungban, Gömörben,  Pestben,  sok több, egy  jó ember ember közülök még Lengyelországba  is szakadt, honnan egy Romuald keresztnevűtől, ki a Lengyel hont eltiprott orosz hatalom belügyi minisztériumában mint építészeti felügyelő, egy másiktól, Theophilról, ki az osztozott lengyel genie-corps-ban [Hadmérnöki Főiskola] tiszteskedik, magam is kaptam levelet, arra kérőt, lennék segítségükre, hogy nemességüket bebizonyíthassák. Szegény emberek! Magyar honban becsülöm őseim nemeslevelét, mert fájdalom, különben alkotmányos polgár nem volnék, és Isten úgy áldjon meg életemben és gyermekeimben, amint hazám iránt, mely nekem és őseimnek, ha nem polgár, legalább nemes szabadságot adott, hálámat legőszintébbnek azon szíves igyekezetem tanúsításába helyezem, hogy a magyarnak azon, miszerint alkotmányilag szabad nép, szabad tagja legyen. Ne kellessék poros pergamenteket őriznie. Erre közrehatni szívem érzeménye, erőm, életem feladata, ezért becsülöm őseim nemeslevelét, mint szomorú eszközét annak, hogy a nemzet tanácstermeiben szavam legyen a szegény árva nemzet számára, de ők amott Varsóban az orosz kancsuk alatt mit érjen nekik a nemeslevél, mely egyéni szabadságot sem adhat, ha már a népnek szabadsága nincs.

   Családom ősi fészkéből legtöbben szakadtak Zemplénbe, hol már másfél század óta több helyütt birtokosok, ezek mindnyájan katolikusok, a turóciak mind ágostai hitvallásúak, azonban atyámat az ág származás [olvashatatlan] a zempléniekhez köté közelebb, mint kik atyja házának szomszédjában laktanak, és ekkint történe, hogy még szüleinek, Kossuth Pálnak és Beniczky Zsuzsannának életében, oskolai pályája végeztével Kossuthfalváról Zemplénbe jött le rokonához, id. Kossuth Lászlóhoz, kinek, mint nagytekintélyű megyei fősz[olga]bírónak pártfogása által a megyénél József császár uralkodása utolsó éveiben lajstromozó lőn, később ügyvédi pályára lépett, mint ilyen jött hivatalba Andrássyaknál Monokon, hol én születtem.

   Atyám heves, indulatos kedélyű, törhetetlen becsületességű ember vala, keblében a honpolgári függetlenség meleg érzete, mely csak Isten előtt hajol meg, ember előtt porba nem borul soha, törni kész, de hajolni nem.

 Ilyen volt végnapjaiban is, midőn engem öregsége egyedüli támaszát az oligarchia reakcionális féltékenységének magát eszközül átadva, gyáva kormányi önkényeskedéses fogságra vetett.

   Atyám lelkületével nem fért össze amaz ügyészi lélek, mely a gazdagodás mesterségét véli hivatásának. Atyám a jog védelmét érezte annak és az elnyomott jog védelméért jutalmat venni sértette önérzetét, tőle tanultam a megvesztegethetetlenséget, tőle a már tán túlságig vitt szemérmet, mely adományt még baráttól sem veszem el. Ily lelkülettel atyámnak szegénységgel kellett küzdenie egész életén át, és ez volt egyik oka, hogy midőn neveltetésem ideje elkövetkezett, Sátoraljaújhelybe vonult, hol iskoláztatásomat költségtelenül vélte megkezdhetni, amellett, hogy megyei székváros lévén, ügyvédi pályára is részt vélt nyerhetni, s mert rendes ügyészi alkalmazásai gróf Töröknél Kázmérban [Nagykázmér], Szirmaynénák Körtvélyesen, báró Vécseynél Szerdahelyen, hogy ide közelebb estek.

   Atyám vallásos ember volt, de nem vakbuzgó, sem türelmetlen, tehát teljességgel nem akadt fel azon, hogyha Újhelyben akar iskoláztatni, a piaristákhoz kell járatnia. Ezt tevé, mert a szomszéd [Sáros]Patak betyáros, durva társalgási szelleme miatt irtózott. Én tehát 6 évig az újhelyi piaristák gimnáziumának koptattam küszöbét, tanítóim szerettek, mert könnyen tanulva, mind a hat éven át első eminens valék, és ha mondanám, hogy ott mégis keveset, vagy semmit sem tanultam, igazságtalan volnék, bár semmi reálist nem tanultam is. A humanisztikus irányú tanítás sajátosságaihoz tartozik, hogy szakemberré nem nevel, tehát úgyszólván semmi pozitív eredményét nem láthatjuk későbbi életünkben e szerint tett tanulmányainknak. De a lélek általánosan mégis fejlődik, és bizonyos receptíbilitással [befogadóképességgel] öntetik el, az értelmi képesség szélesebben, terjedtebben, mint az úgynevezett reális nevelésnek.

   Én azt gondolom, szakemberré, a reális iskola nevel sokoldalú mívelt férfiút, a humanisztikus irányú - és ez mint talap[zat] -, nem zárja ki amazt, mint felépítményt. Én az újhelyi kegyesrendbeliek iskolájára hálával emlékezem.

   Sohasem vettem magam, és nem vették szülőim észre, hogy vallás tekintetében irántam vagy türelmetlenek, vagy térítgetők voltak volna, és én szülőim, kivált igen vallásos anyám vezérlete alatt, protestáns szellem irányú gyermek valék, bár oktatóim római szerzetesek.

   Ez időben a háznál valamicskét németül, a városban kissé francia nyelvet is tanultam, s leckéket vettem a furulyán, melyre oly hajlamom volt, hogy gyümölcs garasaimat addig gyűjtögetém, még egy tilinkót vehettem. A furulyán később nem mindennapi tökélyre vivém, s bár a férfikor viharai később kivették kezemből a zeneszert, mégis mindig kedveltem azt, s még most is kedves régi barát szózata gyanánt, hatnak lelkemre melankolikus lágy hangjai, ha néha-néha lélekfáradtan kezembe veszem.                                             

[Vörös Antal gyűjteménye]

Lelőhely: Magyar Országos Levéltár: Kossuth-gyűjtemény: R 90

II. (1874)[3]

Nagytiszteletű Lelkész úr!

   Én ugyan bármi nagy emberre is, annál inkább igénytelen személyemre nézve, nem magánjogi, hanem történelmi érdek szempontjából nagyon henye dolognak tartom annak kutatását, hogy ki mely napon született, miután ez a nyomokat, miket egy vagy más ember tettekben s eszmékben maga után hátrahagyhatott, sem meg nem örökítheti, ha veszendők, sem el nem törölheti, ha maradandók: mindazáltal Nagytiszteletűséged iránti tekintetből teljes készséggel adok annyi felvilágosítást ápril 26-káról keltezett levelében hozzám intézett kérdésére, amennyit adhatok. Feleletem azonban csak csonka lehet, mert azt tudom ugyan, hogy hol s mely évben születtem, de születésem napját nem tudom, s hónapja felől sem vagyok bizonyos.

   Szüleim helyesen vannak a velem közlött keresztelési bevallásban megnevezve: atyám kossuthi s udvardi Kossuth László volt; s mert a László nevet ugyanazon egy időben többen is viselték (László volt a [sátoralja]újhelyi járás főszolgabírája, ki Magyar-Jesztrében, szintúgy László volt, ki Szalókon lakott, mindkettő Zemplénmegyében, családom ezen ága római katolikus volt; a mi águnk evangélikus), megjegyzem, hogy atyám családunk ősrégi fészkében Kossuthon, Turócmegyében született, fia volt Kossuth Pálnak és Benitzky Zsuzsannának. Anyám volt Weber Sarolta, Tyrlingi Wéber Andrásnak (a XVII. századbeli vallási üldöztetések egyik vértanúja utódjának) és Hidegkövy Erzsébetnek leánya, ki Zemplénmegyében Liszkán született, hol atyja a Mária Terézia idejébeni háborúk alatt szerzett katonai érdemei jutalmául kapott postaállomást bírta.

  Én magam e szülőktől 1802-ben születtem Zemplénmegyében, Monokon, hol atyám ifjúkorában a gróf Andrássy-család uradalmi ügyésze volt.

   Ennyi az, amit egész bizonyossággal mondhatok. Többet nem.

  Emlékszem az aranyozott rézcsatos nagy családi bibliára, melyből szokás volt atyám házánál, vasárnaponkint nehány fejezetet felolvasni s egy-egy zsoltárt elénekelni, s melybe az én s nővéreim születésnapjaink a keresztelés adataival ősi szokás szerint be voltak jegyezve. A szüleim emléke iránti kegyeletből ereklyéül becsülném e rézcsatos bibliát, ha megvolna. De nincs. Elpusztult ez is viharos életem fergetegeiben mint sok egyéb, mire az epedő honszeretet s az emberi érzelem, mire ész és szív becset helyeztek, s mert vidékünkön s koromban inkább a tágabb körben ismert név-, mint a születésnapokat volt szokásban „megülni”, én pedig emlékezőtehetségem fiókjában nem igen tartottam érdemesnek hasznosabb dolgoktól helyet lopni a csekély magamra vonatkozó biografiai adatkák számára, hát biz’ én lassan-lassan születésem hónapját s napját elfelejtettem emlékezetemben megtartani, mindössze is azon negatív reminiszcenciám van felőlük, hogy nem a légmérséki változékonyság hónapjában, nem áprilisban születtem, hanem hogy mikor? azt biz’ én teljes bizonyossággal meg nem mondhatom. Úgy rémlik előttem, hogy szeptemberben, 16. és 19-ik közt, alkalmasint 19-én; de nem merném reá szavamat adni, ámbár gyanítom, hogy az eseménynél, mely számomra bút sokat, örömet vajmi keveset hozott, alkalmasint jelen voltam; bárha talán burkoltan is, mert burokban születtem, mely azonban az én esetemben bizony nem igazolta a népies babona hitet, hogy „burokban születni szerencsét jelent”.

   Tehát ha az anyakönyvtartási pontosság a csorba keresztelési bevallás kitöltését csakugyan megkívánná, méltóztassék odajegyezni nevem mellé, hogy születésem hónapja s napja nem tudatik. Mindennek meg van a maga haszna. Születésem napja nem levén tudva, nem lesz nap, a mely emlékezetemet felélessze, s így nevem hamarább lesüllyed oda, a hová vágyakozom, a feledékenység örvényébe.

   Adja át, Lelkész úr, – kérem – öreg kortársam s barátomnak, nagytiszteletű Nagy Mihály lelkész úrnak, barátságos üdvözletemet, s fogadja Ön szívesen nagyrabecsülésem kijelentését

Kossuth Lajos

Baraccone di Collegno.

Prov. di Torino. 1874. május 4.

Közölve: Egyetértés, 1892. IX. 18. XVI. évf. 258. sz.

és Kossuth Lajos iratai VIII./1874./Halász Pálnak

Szemere Bertalan

(1841)

Nagyméltóságú Elnök Úr![4] Budán, f. év. április havának 8-án költ nagybecsű azon felszólítására Nagyméltóságodnak, hogy életem eddig körülállásairul s irodalmi munkálkodásomrul adnék némi rajzolatot, íme van szerencsém e szűk lapot tisztelettel benyújtani.

  A rövid részletek elébe csak két jegyzést bocsátok. Egyik, hogy belső életem fejlődésének s azon befolyásoknak leírásába, mik alatt az történt, itt és még most nem ereszkedhetem, egyébiránt ez nem is látszik szükségesnek, miután az első pontban az „élet külsőségeiről” tétetik említés. Másik, hogy egy belső érzés a külsőségeken is gyors keresztül lebbenésre kényszerít. Mind a belsőnek, mind a részleteknek hív tükre kilenc kötet (mintegy 230 ív) Naplóm, mely életemben az én titkom. Egykor megismerhetik belőle barátaim s lélekrokonaim mind fájdalmát, mid örömét egy szegény életnek.

  Születtem Borsod V[árme]gyében, Vattán, 1812-ben, aug. 27-én. Korán följártam a falusi iskolába s hosszan valék társa paraszt gyermekeknek. Majd a s.[áros]pataki főiskolába vitetém 1820-ban, honnét két év múlva, 1822-ben, főképp a német nyelv kedvéért, a miskolci evangélikus kisded iskolába tétetém által. Itt három évet tölték, a negyedikbül nyolc hónapot otthon az apai háznál iskolán kívül, s 1826-ban csak húsvétkor mentem a késmárki líceumba, hol, kivált a német nyelvért, 1827-ig maradék. Ekkor ismét S.[áros]patakra tértem vissza, s itt maradtam 1832-ig, mely évben végzem a jogtudományokat. S még most is kedves emlékeznem az örömre, mit érzék azon, hogy a közvizsgálat végén szokásban lévő ünnepi s nyilvános búcsúvételt én teljesítém első magyarul. Alig valék Borsod Vgyében négy hónapig gyakornok, midőn országgyűlés hirdettetett, s mint gyakornok és távollevő képviselője, később, mint kir. táblai jegyző és ügyvéd csaknem egész két évig lakám Pozsonyban, 1832-től 1834-ig. Ez esztendő szeptemberében mentem vissza Borsodba, s decemberben tiszteletbeli aljegyzővé neveztetvén, e hivatalt 1936-nak tavaszáig folytatám. Áprilisban az országgyűlés berekesztésén jelen lévén, Bécsben májustól októberig utazásomra készültem, midőn Csehországnak vevén utamat, Németföld nagy részét, Franciaországot, Nagy-Brittaniát s Írlandot, Németalföldet, Belgiumot, a Rajnavidéket s Helv [Svájc] (és Bajor) országot beutazám, s 1838-ban, októberben értem vissza Bécsbe. Még itt megírék Utazásombul majd másfél kötetet, s csak 1838-ban februarius elején léptem hazám földjére kellemetlen viszonyok közt de bátor lélekismerettel. S azóta folyton hazámban lakom, hol Vattán, hol Pesten.

Mi irodalmi munkálkodásomat illeti, azt könnyű elsorolni.

Még mint s[áros]pataki tanuló írtam: „Sz…n” jegy alatt a következőket:

Felső-Magyarországi Minerva. Hetedik évi folyamat. 1831. Kassán. I. k[ötet]. „Kisfaludy Károly emléke” I. felvonásban. l[ap]. 28-41.

Ugyanott: hetedik évi folyamat, 1831. Kassán II. k[ötet]. „Béla névtelen jegyzőjérül”, l[ap]. 28-480.

Ugyanott: hetedik évi folyamat, 1831. Kasán II. k[ötet]. „Töredékjegyzetek a Sz. hajdan gyöngye felett elmondott bírálatra”, l[ap]. 823-835.

Ugyanott: nyolcadik évi folyamat. 1832. Kassán II. k[ötet]. „Bérclak”, szomorújáték, I. felvonásban, l[ap]. 290-312. stb, stb.

  Ekkori egyéb dolgozataimat s fordításaimat, mint: Amuria, Torquato Tasso, minthogy kéziratban maradtak, nem tartom szükségesnek előszámlálni.

  Mint joghallgató 1831-1832-ben alapítám S[áros]patakon azon ifjúegyesületet, mely kiadá később Parthenon, zsebkönyv, I[ap]. S[áros]patak, 1834.

  Parthenon, stb. II. S[áros]patak, 1837, s e két füzetkében tőlem négy darab vers van „Sz…n” jegy alatt.

  Utazásombul visszatérvén, 1838-ban, a Borsod v[árme]gyei küldöttség számára írtam:

Terve egy építendő Javító fogháznak a magány-rendszer elvei szerint, Kassa, 1838. 8°. l[ap]. 64. egy fogház körmetszetű tervrajzával.

Szinte 1838-ban, a h. v. k. tiszáninneni egyházkerület küldöttségének elébe munkakönnyítésül s előrajzolatul írtam, de csak 1840-ben jelent meg:

Szemere Bertalan terve egy papi özvegy- s árvatárrul, és arrul, miképp lehet a pap sorsát biztosítani a reformátusoknál, közli: R. A. református pap, 1840. 8° l[ap]. 36.

  Mind ezt, mind amazt több száz példányban ingyen osztogatám ki.

  Részint 1837-ben, részint 1838-ban utazási naplóm szerint írám, de felsőbb akadályok miatt csak 1840-ben jelent meg:

  Utazás külföldön I. kötet, Németalföld, Franciaország. Budapest, 1840. l[ap]. 300. II. kötet. Nagy-Brittania s Irland, Németalföld, Belgium, Rajnavidék, Helvécia, Budapest, 1840. l[ap]. 325., egy kő tervrajzzal.

  Ezen kívül még csak az Árvízkönyvet említem meg, melynek III-ik kötetében, 1839. „Párizs”, „London”, Vattay név alatt, IV-ik kötetében, 1840. „Kölcsey emlékezete, V-ik kötetében, 1841. „Mária emlékezete” vannak tőlem.

  S mellőzve néhány aprólékot, csak ennyi mit én bemutathatok. Ezért kívánnom kell társaim legtöbbjével össze nem állítatni, egybe nem hasonlítatni, miért midőn Nagyméltóságod esedezném, vagyok igaz és mély tisztelettel.

Nagyméltóságodnak

Vattán, Június 16-án, 1841-ben

alázatos szolgája

Szemere Bertalan s. k.

levelező tag.

Közölve: Budapesti Hírlap, 1906. 287. szám 23-24. oldal

Apponyi Albert

(1922/34)

   Gyermekkorom a lehető legboldogabb volt. Atyám és anyám a legbensőbb kölcsönös szeretetben éltek; soha árnyék nem esett annak a családi életnek tökéletes összhangjára, amelyben Isten kegyelméből felnőttem. Erős egyéniség volt mind a két szülő. Atyám nagy tehetsége, szilárd és kristálytiszta jelleme mellett jószívű és szeretetreméltó volt, amennyire ember az lehet […] Ifjúkoromban valósággal csalhatatlannak tekintettem atyámat, az ő ítélete volt számomra az igazság mértéke.

Mit szóljak édesanyámról? Ő a szó szoros értelmében szent nő volt. Soha egy közönséges gondolat nem homályosította el lelkének tiszta tükrét, soha mással nem volt elfoglalva, mint férje és gyermekei iránti kötelességeivel és minél több jótétemény elárasztásával egész környezetére. Szóval olyan családi légkörben nőttem fel, ahol a tiszta erkölcs, az erkölcsileg jó magától értetődő, természetszerű dolognak tekintetett és mint olyan érvényesült, a rossza pedig valami távol eső, inkább csak elméletben létező, néhány elvetemült vagy szerencsétlen embert érintő jelenségként szerepelt, ami minket nem is érinthet.  De ne gondolja senki, hogy ebben a miliőben valami rideg, örömtelen aszkétizmus uralkodott; korántsem […]

   Ennek a harmonikus családi életnek az alapja pedig a mély és egészséges vallásosság volt. A jól megértett keresztény katolikus hiten, a maga teljes ortodoxiájában épült föl az egész. Nekem pedig az a kimondhatatlan kegy jutott osztályrészül, hogy egész ifjúságomban mindig összhangot láttam a hit és a cselekedetek, a tanítás és a példa között. Ennek az összhangnak hiánya téveszt meg sokakat, midőn olyan korban, amely még nem tud élesen megkülönböztetni az elv és annak képviselői közt, az üdvös tanítást méltatlan ajkakról kell hallaniok. Én nem csupán a szülői házban voltam ettől megkímélve, de egész ifjúkoromon át nem láttam rossz papot. Egészen természetesnek találtam, hogy az ember a szerint él, amit igaznak vall […]

   Így folyt le ifjúságom egészen 1857-ig, 11. évemig. A szülői házon kívül aránylag kevés kortárssal érintkeztem; ezt nem valami elv, hanem életem körülményei hozták magukkal; nem is igen vágytam reá. Nővéremmel, aki nálam öt évvel idősebb volt, némely apró súrlódástól eltekintve, amelyeket éppen ez a korkülönbség és annak részemről való el nem ismerése okozott, rendkívül jó egyetértésben és barátságban éltem, úgyhogy nem éreztem pajtásoknak hiányát. Szülőim azonban igen bölcsen másképp ítéltek. Szükségesnek látták, a jellemképzés szempontjából, súrlódást más egyenlő korú egyéniségekkel és a fokozatos szoktatást az önállósághoz, amit csak a nyilvános nevelés, vagy legalább tanulás adhat meg. Így kerültem 1857 tavaszán Kalksburgba, a jezsuiták ottani intézetébe, a második gimnáziumi osztályba és ott maradtam 1863-ig, az érettségi vizsgáig. Magyarországon akkor hasonló intézet nem volt; szüleim bizalma pedig, előnyös személyi benyomások folytán, a jezsuiták felé fordult.

Tanulásom odáig egészen magyar nyelven folyt, magyar nevelővel, dacára annak, hogy családom különböző körülmények folytán, egész gyermekkoromon át, Magyarországon kívül tartózkodott, ahová csak rövid látogatásokra mentünk időnkint. A magyar nyelv volt az első, amelyet beszéltem, és ez az akkori magyar arisztokrácia körében kivételszámba ment. Szüleim ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek legkiválóbb alakjai, egy Széchenyi, egy Batthyány is, fogyatékosan bírták a magyar nyelvet, vagy legalábbis könnyebben kezelték a németet. Atyám e tekintetben kivétel volt, mert politikai pályáját a megyei életben (Tolna megyében) kezdte; ő nemcsak tökéletesen bírta, de nagyon szépen beszélte nyelvünket; anyám is tűrhetően tudott magyarul. Mindenesetre úgy akarták, hogy gyermekeik nevelésének gerince a magyar tudás legyen, különösen nálam, a fiúnál. Emellett nagy súlyt fektettek idegen nyelvekre, különösen a franciára; az angol akkor még nem szerepelt annyira a nevelési programokban, mint most. Én is csak később tanultam meg. Midőn Kalksburgba jutottam, a második gimnáziumi osztály második félévében, át kellett tehát lépnem a magyar oktatási nyelvből a németbe. Az átmenet nekem semmi nehézséget sem okozott, mert a németet tökéletesen bírtam. Még egy óriási előnnyel kezdtem meg az intézeti tanulást: mint másodéves gimnázista, a latin nyelvet teljesen bírtam […]

   Kalksburgi éveimről is csak a legmélyebb hálaérzelemmel szólhatok és jól esik nekem, hogy, személyes benyomások alapján, vissza nem utasítható tanúbizonyságot tehetek a sokat rágalmazott szerzet mellett. Hat esztendőt töltöttem a jezsuiták fedele alatt és csak jót láttam, csak jóban részesültem. A tanári és nevelői személyzet változásai folytán a rend tagjainak nagy számával léptem érintkezésbe; találtam köztük több szellemileg, szívbelileg és a lelki élet terén kiváló férfiút, de egyet sem, aki a legkisebb erkölcsi kifogás alá eshetett volna […] Hangos vidámság uralkodott a házban; annak, amit az előítélet „jezsuitizmusnak” szokott nevezni, nyoma sem volt. De nyertünk alapos tudást vallásunk lényegéről, hitünk erősségeiről, amely - megerősítve a szülői ház benyomásait és tanítását - nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sem a modern tudományosság minden irányzatával való megismerkedés, sem az élet viharai bennem soha egy percre meg nem ingatták katolikus hitem szilárdságát […]

   Szónoki készségem már ifjúkoromban is volt. Kalksburgban egyenesen én voltam a házi deklamátor [szavalóművész]. Az évzáró és egyéb ünnepélyeken a hivatalos díszbeszéd elmondásával rendszerint engem bíztak meg, ami engem egyébként, mint osztályom első eminensét, amúgy is megilletett; a beszédet magam készítettem - elöljáróm jóváhagyásának fenntartásával […]

   Főiskolai éveimről kevés mondanivalóm van, egyetemi tanulmányaimnak sem első két bécsi (1864-1866), sem utóbbi két budapesti (1866-1868) éve mélyebb nyomokat nem hagyott szellemi fejlődésemben. Kiváló tanárokat hallgattam, de különös befolyást egyik sem gyakorolt reám. Bécsi éveim másodikát, szüleim akkor Budapestre költözvén az 1865. évi országgyűlésre, egészen magányosan töltöttem; valóságos anachoréta [remete] életet éltem, teljes visszavonultságban minden zajos mulatságtól, de mohón keresve minden alkalmat, hogy jó zenét hallgathassak - színházban, hangversenyeken. Mivel pedig Bécs a világnak első zenei metropolisa, elképzelhető, hogy ott két éven belül jóformán az egész komoly zeneirodalommal megismerkedhettem. Drámai színház dolgában kizárólag a Burgra szorítkoztam; a külvárosi színházak könnyű múzsája nem vonzott. Ez a komoly élet, melyben több része volt a bölcsészeti, mint jogi tanulmányoknak, teljesen kielégített volna, ha az 1865. évi országgyűlés megnyitásával lelkem egész figyelme nem fordult volna Budapest felé. Alig vártam az 1865-66. tanév végét és a jogtörténelmi vizsga letételét, amellyel akkor a második jogi évfolyam végződött, hogy aztán átköltözhessem a budapesti egyetemre és ezzel a magyar politikai élet központjába […]

Budapesti egyetemi éveim alatt a szülői házban laktam, kezdtem részt venni a nagyvilág mulatságaiban, bizonyos mértékig az egyetemi mozgalmakban, tűrhető buzgósággal tanultam; 1868-ban kitűnő sikerrel tettem le az úgynevezett bírói vizsgát. Erre következett volna, mégpedig, ha úgy akarom, rögtön, az államtudományi vizsga, mert ügyvédi minősítést nem kívántam elnyerni. Én azonban ezt huzamosabb időre elhalasztottam. Tárgyai voltak: nemzetgazdaság és pénzügytan, statisztika - ha jól emlékszem - közjog és politika. A halasztás indoka az volt, hogy különösen a nemzetgazdasági tudományban tovább akartam magamat képezni, mert az egyetemen hallottak tudási vágyamat nem elégítették ki, utazni is akartam, tapasztalásokat szerezni Európa különböző országaiban, szépirodalmi ismereteimet bővíteni a művelt nyugat általam ismert nyelvein: német, francia, angol, olasz. Szóval autodidakta életet akartam 1-2 évig folytatni és ezzel befejezni a politikai pályára való előkészületemet, mert hogy ez az én hivatásom, azzal akkor már teljesen tisztában voltam. Ennek az önmagam által irányított utolsó készülésnek befejezőjeként akartam letenni az államtudományi vizsgát.  

   Politikai pálya alatt a parlamentet értettem és mindazt, amit az ember a parlamentben elérhet; szónoki babérokra áhítoztam és becsületesen jót akartam tenni, az igazságot szolgálni, de ezen az úton dicsőséget is nyerni. Nagyon ambiciózus voltam, az első sorokba kívánkoztam, de magától értetődőnek vettem, hogy csak tisztességes úton, azaz: meggyőződéseimet követve és hirdetve. Hogy az ambíció kedvéért meggyőződéseket lehessen megtagadni, azt nem is értettem, még kevésbé számítottam a lehetőségek közé. Ideálista voltam az egész vonalon, hála az égnek, hogy az voltam és - sok csalódás után, kevesebb lelki frissességgel ugyan, de rendületlenül az vagyok ma is.

   Budapesti egyetemi éveim egyébiránt nem voltak egészen politikamentesek. Azok összeestek a kiegyezést megelőző utolsó és azt követő esztendővel. Mondanom sem szükséges, hogy a dolgok iránt lázasan érdeklődtem […]

   Egyik párizsi tartózkodásom épp összeesett azokkal a nevezetes választásokkal (1869 tavaszán), melyek az autokrata császárság bukásához vezettek és az „empire liberal” kísérletét kényszerítették III. Napóleonra. A sors különös kedvezése folytán mélyen beletekinthettem az akkori mozgalmakba. A liberális katolikusok híres vezére, Montalembert gróf magyarországi utazása óta szoros barátságot tartott atyámmal; családjaink női tagjai is benső viszonyban állottak egymással […] Ezenkívül ez években két nagyérdekű utazást tettem: jelen voltam 1869 őszén, a Szuezi-csatorna megnyitásán, mely politikailag a második francia császárság utolsó fénysugarának mondható […]

Az 1868-1870. évek programján azonban csak másodlagosan szerepelt az utazás; elsősorban az egyetemi tanulmányoknak autodidaxia [önképzés] útján való kiegészítése állott és - mint már említettem - irodalmi önművelés. E két tekintetben, de főleg a nemzetgazdasági tudományba való behatolás tekintetében nagyon sokat végeztem e két év alatt, melynél munkásabbra egész életemen át nem emlékszem. Azok nagyobb részét Eberhardon töltöttem, ahova szüleim, nagyanyám halála után, 1866 őszén költözködtek; odáig nem volt Magyarországon állandó lakóhelyük. Nemzetgazdasági tanulmányaim vezérfonala Kautz Gyula tankönyve[5] volt […] Arra pedig, hogy önállóan gondolkozzam, bölcsészeti tanulmányaim alaposan előkészítettek. Ebben állott egész életemre kiható legnagyobb hasznuk. Lassankint megszereztem azokat a legfontosabb műveket, amelyekre az én tankönyvem hivatkozott és azokat is nagyrészben áttanulmányoztam; írva tanultam, - terjedelmes feljegyzéseim vannak, melyekben az olvasottakat továbbfontam. Végül Roscher[6] befolyása dominált bennem; intranzigens híve lettem a korlátlan gazdasági szabadság akkor uralkodó elméletének […]

   Ennyi bevezetés után végre eljutottam volna politikai emlékeim előadásához; de ezt is annak a miliőnek politikai jellemzésével kell kezdenem, amelyből fejlődtem, tehát egy újabb bevezetéssel, mely ifjúkoromra ható első politikai befolyásokat ecseteli, mert ezek utóhatásának figyelembevétele nélkül pályafutásomat sem megérteni, sem bírálni nem lehet, és mert az a politikai iskola, amelyben felnőttem, a leírandó félszázad kialakulásának lényeges előzményeihez tartozik […]

  Mint Apponyi Györgynek fia, az 1848. év előtti konzervatívek hagyományaiban és politikai légkörében nőttem fel. Atyám emberi tulajdonai, nagy esze, jósága, ideális lelkülete, szeretetreméltósága és az a rajongó tisztelet és szeretet, amelyek hozzákötöttek, természetesen mélyítették azt a politikai befolyást is, amelyet ő és környezete reám gyakorolt. Én, aki tanulóéveimnek meglehetősen kora stádiumában már kritikai elmével fogadtam a tananyagot, aki bölcsészeti tanulmányaim alatt az élet legfőbb problémáiról lépésről-lépésre önmagamnak alkottam meggyőződéseket, egyedül vallásos hitem maradván minden kételytől érintetlen, s egyetemi éveim végeztével tudásom javarészét mint autodidakta, szereztem magamnak, könyveim közt válogatva, meditálva, okoskodva, és egyetlen mesternek sem levén tanítványa: én a politikai téren nagyon sokáig kritika nélkül tettem magamévá atyám minden felfogását és az ő  ítéletében láttam az igazság mértékét. E boldog odaadásban atyám iskolája iránt sem zavart semmiféle kedvezőtlen benyomás. Politikai barátai a konzervatív tábor jelesei, akik házában többször megfordultak […] Az az ellentét, amely politikai egyéniségem későbbi kialakulása és a konzervatív iskola hagyományai közt létezik és amelynek csírája ifjúkori hajlamaimban kifejletlenül kétségtelenül már megvolt, akkor nem jutott kifejezésre, sőt öntudatossá sem vált, abból az okból, hogy ifjúkorom nem a konzervatívek 48 előtti küzdelmeivel az akkori magyar ellenzék ellen, hanem a Bach-, és Schmerling-korszakkal szemben folytatott akciójukkal estek össze, tehát a magyarságért, a magyar alkotmányért vívott harcaikkal. Politikai beszélgetéseik is majdnem kizárólag ezek körül forogtak; a 48-iki eseményekről, az azokat megelőző harcokról ritkán és tartózkodóan szóltak, régi ellenfeleikkel bizonyos kapcsolatban voltak. Én tehát nem láttam őket ellentétben a nemzeti közvélemény egy részével, a merészebb nemzeti törekvésekkel, hanem úgy tűntek föl előttem, mint a nemzetet elnyomó hatalom ellen folytatott nemzeti küzdelem legexponáltabb előharcosai. Részletekkel, árnyalatokkal nem törődtem; nem is voltak azok tekintetében kialakult nézeteim. A célokkal lelkesen együtt érezvén, az eszközök megválasztását illetőleg vakon bíztam atyám ítéletében és így benső ellentmondás nélkül, követtem opportunisztikus politikáját, mely közte és Deák Ferenc közt még 1865-ben is erős nézetárnyalatot létesített. Meg lévén győződve (19 éves ifjú voltam akkor) a kiegyezés szükségességéről, úgy láttam, hogy bizonyos taktikázás közelebb vezet hozzá, mint a jogfolytonossági elv előzetes keresztülvitelének merev követelése. Csakugyan így is lett. Königgrätz dacára a 48-iki alkotmány helyreállítása csak úgy éretett el, hogy előbb megvolt a megegyezés annak módosítását és a közös intézményeket illetőleg […]

Nem célom a magyar konzervatívek apológiáját írni: hisz élesebb ellentét alig képzelhető, mint az, ami saját kialakult politikai álláspontom és e tábor hagyományai közt fennállt. De ki kell emelnem, hogy a különbség az ő álláspontjuk és a 67-es éra álláspontja közt lényegében csak formai, illetve fokozati különbség volt. Mert a 67-es intézmények is gyakorlatilag súlyos áldozatokat tartalmaztak a monarchia szilárdsága érdekében a teljes magyar államiság rovására; csak elméletileg tartották fenn a tökéletesen szuverén magyar állam fogalmát […]

   Visszatérve a konzervatív iskolára és ahhoz való viszonyomra, meg kell állapítanom, hogy vele együtt mentem be a Deák-párti táborba, de azt a bizonyos külön színezetet, melyet vezérei azon túl is képviseltek, még sokáig megtartottam […] Ha nem is így formulázottan és öntudatosan, de ezt érezte mindenki. És ezért nem bírt tömegvonzó erővel a konzervatív párt megújítására irányuló kísérlet, dacára vezére és vezérkara kiváló egyéni tulajdonságainak […]

   A konzervatív párt hagyományaiból való - eleinte öntudatlan - kibontakozásom tehát a Sennyey[7]-párti kísérlet meghiúsításával, illetve reménytelenségének felismerésével kezdődött. Akkor kerestem új összeköttetéseket és új tájékozódást, mely azonban egészen világossá előttem csak a híres 1889. évi véderő-vita által vált, és amelyet röviden így fejezhetek ki: a nemzeti élet teljességének követelése a magyar nemzet számára, mint biológiai, tehát szükségszerű követelmény megvalósítása. Hogy ezt eleinte a 67-es keretben, később a függetlenségi pártállásban kerestem, egészen mellékes. Ebben a gondolatban véltem, mindig növekedő öntudatossággal, a 67 és 48 szintézisét, a közjogi politika egyedül lehetséges, mert egyedül természetes befejezését találni.

   Konzervatív eredetem azonban mégis erős nyomokat hagyott egyéniségemen. Először is onnan hoztam magammal az intranzigens ragaszkodást a politikai tisztességhez, a közélet erkölcsi alapjaihoz és az abban való szereplés önzetlenségéhez, mint abszolút, úgyszólván magától értetődő követelményekhez. A konzervatív vezérférfiak, mindenekelőtt édesatyám, e tekintetben ragyogó példával szolgáltak. Sokáig tartott, míg felismertem, hogy ez másképp is lehet, illetve, hogy az abszolút becsületes emberek és a megbélyegzett gazemberek közt, amely kategóriákra nemünket gyermeki egyszerű vagy naiv felfogással, mind a köz-, mind a magánéletben osztályoztam, egy nagyszámú közbeeső tömeg is él […]

Másik reám maradt része a konzervatív hagyománynak az uralkodóházhoz és a pragmatica sanctio által létesített kötelékhez való feltétlen ragaszkodás volt. Hogy annak fenntartása hazánk érdekében áll, hogy az elszakadás nemzeti létünket veszélyeztetné: erről szilárdul meg voltam győződve mindvégig. És ez lévén egyik alapvető meggyőződésem, egészségtelennek, komolytalannak és ezért elítélendőnek tartottam minden kacérkodást, minden játékot az elszakadási gondolattal, még abban a gyakran hallott formában is, hogy: nem lehet, de jó volna, ha lehetne. Mint a Függetlenségi Párt vezértagja is (mely párt különben Irányi Dániel[8] vezérségének elismerése óta kifejezetten a perszonálunió, tehát nem az elszakadás állott), mindig ridegen visszautasítottam az effajta, szerintem gyermekes és mégis veszélyes álmodozásokat […]  

   Nem egy magyar glóbusznak, hanem a népek sokasága közé sodort, geográfiai szempontból önmagában kiválóan előnyös, de kívülről kiválóan veszélyeztetett pontra helyezett kis nemzetnek számára iparkodtam politikát csinálni. A konzervatív hagyományokhoz képest szívesen ápoltam volna az összeköttetést az osztrák körökkel, őszintén rokonszenveztem és ma is rokonszenvezek az osztrák, különösen a német-osztrák néppel, melynek fiai közt gyermekéveim és ifjúkorom nagy része lefolyt. De, amint nemzeti politikám kialakult, ott annyi ellenszenvet és gyanúsítást tapasztaltam, hogy részint büszkeségből, mely védekezni nem akar, részint szellemi tunyaságból, mely a vitatkozások elől szívesen kitért, mindinkább elszakadtam tőlük és politikai életem legdöntőbb fázisaiban arra felé minden összeköttetést nélkülöztem, ami mindenesetre súlyos hiba volt olyan politikus részéről, akitől az elszakadási gondolat távol állott […]

  Abban az esztendőben, amelyben önmagam által vezetett tanulmányaim megfelelő stádiumának befejeztével az államtudományi vizsgára jelentkeztem, és azt kitűnő eredménnyel le is tettem, ti. 1870-ben, értem el nagykorúságomat. Meg kellett tehát állapodnom, hogy mitévő legyek, minő módon lépjek be a politikai életbe. Választások nem voltak kilátásban 1872 előtt, a főrendiházban elfoglaltam ugyan helyemet, de azt komoly politikai tevékenység színhelyének nem tekintettem. Tulajdonképp nem is vágytam mindjárt parlamenti szereplésre; nem tartottam magamat kész embernek; tovább akartam tanulni, különösen közgazdasági téren; gyakorlatban akartam megfigyelni a közgazdasági politikát, miután elméletileg elég erősen megalapozottnak véltem tudásomat. Evégből legcélszerűbbnek tartottam, hogy a kereskedelmi minisztériumba lépjek be, mint fizetéstelen gyakornok, vagy akármi, mert nem a hivatalnoki pálya volt a célom, hanem csak a gyakorlati ismeretszerzés. Az akkori földmívelési, ipar- és kereskedelemügyi miniszter (abban az időben így volt összeállítva a tárca, mellette külön közlekedésügyi minisztérium), Szlávy József[9], szívesen teljesítette kívánságomat; az osztály választását is reám bízta; én pedig a külkereskedelmi osztályt - az úgynevezett vámosztályt - tekintetem annak, amelyben legtöbbet tanulhatok […]

   Nagyon jól emlékszem arra, hogy minő munkákra használták fel az én duzzadó ambíciómat. Egyetlen nagyobb szabású munkám a Görögországgal kötendő kereskedelmi szerződéssel állott kapcsolatban […] Átláttam, hogy célomat a hivataloskodás útján olyan rövid idő alatt el nem érhetem, milyet készülődésem e stádiumának szántam, és így néhány hónapi „kormányzati tevékenység” után, 1871 tavaszán ismét elhagytam a kereskedelmi minisztériumot […]

  Egyébként nagykorúságom ezen első esztendejében politikai szereplésem arra szorítkozott, hogy a főrendiház ülései megjelentem, ott jegyzői tisztet is vállaltam. Mint a főrendiház jegyzője, jelentem meg először, az akkori szokás szerint nunciummal [hivatalos üzenettel, jegyzékkel] a képviselőházban, azzal az érzéssel, hogy jövendő munkásságom színterére lépek. Nevemnél fogva nagy figyelemmel fogadtak […]

  Nekem nem adatott, hogy teljesen elmerüljek a politikába, hogy összes napjaimat a Kúrián, a parlament és a Klub közt töltsem, szürkén, egyhangúan. Lelkemet nyitva kellett tartanom a természet- és művészet nyújtotta élvezetek beözönlésének. Hiányossága-e ez, vagy tökéletessége egy politikai egyéniségnek: nem vitatom. Bár egészen határozottan az utóbbit hiszem, mégpedig kifejezetten és kiélezetten reálpolitikai szempontból […]

   1872-ben, midőn az általános választások közeledtek és én is belesodortattam azok hullámaiba. Belesodortattam, mondom, mert tulajdonképp akkor még nem akartam képviselő lenni. Nem tudom, mire vártam, mennyire kívántam még készülni, de valahogyan nem találtam meg helyemet a létező politikai alakulásokban. Ami mégis bevitt a jelöltségre, - és következésképpen a mandátum - vállalásra - az atyám egy akciója volt, amellyel nem is értettem egészen egyet, mely azonban mégis ellenállhatatlan pressziót gyakorolt rám. Az 1872. esztendő még erősen érezte azoknak a vallási és valláspolitikai mozgalmaknak lüktetését, amelyeket a vatikáni zsinat és különösen a pápai csalhatatlanság dogmájának megállapítása felidézett […] Mégis jelöltséget vállaltam, a legrosszabbul megválasztott helyen: Pest megye szentendrei kerületében. Jelöltségem Deák-párti volt, katolikus színezettel, illetve azzá lett, mivel a kerületben tett első lépéseim világossá tették, hogy a tervbe vett pártalakulásnak ott semmi talaja nincs, hogy az ottani igen erős baloldallal egyedül a már szervezett Deák-párt veheti fel a küzdelmet. Némi habozás után mind a helyi, mind az országos Deák-párt elfogadott jelöltjének. Nekem nem került lelki nehézségembe a „hamis start” elejtése, mert vallási meggyőződéseimnek feláldozását tőlem senki sem kívánta, a külön párt gondolatáért pedig úgysem lelkesedtem. Atyám is végül megelégedett azzal, hogy néhány Deák-párti kerületben megbízható katolikus jelölteket igyekezett felléptetni, ha jól emlékszem, a központi pártvezetőséggel létrejött megállapodás alapján. Ennyi sikere tehát édesatyám akciójának mégis volt.

   Ezeket a rég elfelejtett dolgokat azért mondtam el némi részletességgel, mert azt a helyzetet értetik meg, amelyben képviselői pályámra megindultam, és amely meglehetősen elütött attól az állástól, amelyet magamnak később a képviselőházban kivívtam. Mindenki bizonyos kíváncsisággal fogadott, de kevesen rokonszenvvel. A baloldal a konzervatív ivadékot látta bennem, a liberális Deák-pártiak egy „ultramontán” akció képviselőjét […]

  Mindenki elgondolhatja, hogy ekképp eleinte elég kényelmetlenül éreztem magamat abban a házban, amelyben vezérszerepre áhítoztam, amelyhez minden ifjú ambícióm fűződött. Valóban barátságos fogadtatásra csak azoknál a konzervatív elemeknél találtam, melyek akkor jutottak be a képviselőházba, élükön báró Sennyey Pállal; de ezeket is kissé feszélyezte a fellépésemhez tapadt klerikális színezet […] Ezt a hamis helyzetet, melyben tagadhatatlanul voltam, nagyban enyhítette Deák Ferencnek irántam való igaz jóakarata. Az 1865-iki országgyűlésen történt összezördülés dacára, ő atyámat nagyon tisztelte és szerette és ezt velem is éreztette. Hálás szívvel kell megemlékeznem arról, hogy az „öregúr” parlamenti életem ezen első nehéz hónapjaiban néhányszor valósággal tüntetett mellettem, és ezzel csakhamar kedvezővé tette helyzetemet. Először, midőn egy törvényjavaslathoz választóim érdekében módosítást indítványoztam a pártkörben. Ez nagyon szokatlan dolog volt, különösen fiatal képviselő részéről, nem is szívesen látták. De nekem volt annyi eszem, hogy teendő javaslatomat előzetesen Deákkal közöltem és hozzájárulását megnyertem. Mikor tehát felszólalásom után, az illetékes miniszter indítványomat néhány felületes megjegyzéssel elutasította, általános meglepetésre Deák Ferenc mellette szólalt fel, és így nyert csatám volt. Másodszor pedig első képviselőházi felszólalásom alkalmából tüntetett ki, mellyel különben is nagy sikert arattam […]

   A megindult vita eredménye igen kétes volt; akkor, mint lelkes zenebarát, és mint Liszt Ferenc rajongó tisztelője, de nem ebből a személyes okból, hanem, mert az ő itt maradását kultúrai értéknek tartottam, elhatároztam, hogy felszólalok. Szűzbeszédnek alig választhattam volna alkalmasabb tárgyat […] Első felszólalásomat Deák Ferenc védnöksége alá helyeztem. Az öregúr ugyanis a részletes költségvetési vita alatt többnyire a Ház folyosóján tartózkodott és adomázott. Mikor felszólalásom ideje közeledett, elmentem hozzá és azt a kegyet kértem tőle, hogy jöjjön be a terembe, hallgassa meg első képviselőházi beszédemet. Meg is ígérte, meg is volt a hatása. Valóságos szenzáció volt, mikor nevem felhívásakor, Deák Ferenc egész kíséretével belépett a terembe és tüntető érdeklődéssel felém fordulva foglalta el helyét. A Ház figyelme, mely kezdő szónoknak mindaddig biztosítva van, amíg azt saját hibájából el nem veszti, ezzel valóságos kíváncsisággá fokozódott. Mit éreztem, én amikor első ízben szóltam ahhoz a gyülekezethez, amelyben el voltam tökélve vezérszerepet játszani, de amelyben akkor még kevesek rokonszenvét bírtam? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy minden elfogultságtól mentes voltam; az a síri csend, amely fogadott, az a tudat, hogy mennyi függ az első benyomástól, bizony rezgésbe hozta idegrendszeremet. De ez csak addig tartott, míg a két első mondatot elmondtam. Azon túl határozottan élveztem a helyzetet, és amint láttam, hogy miként nő a kedvező hatás, amint éreztem azt a magnetikus összeköttetést a hallgatósággal, mely a szónoklat lényege: teljes biztossággal kezeltem a szót, úgy, amint bennem keletkezett, mert ez az első beszédem sem volt előre leírva, csak átgondolva.

   Mikor leültem, az öregúr azzal tüntetett ki, hogy hozzám jött gratulálni és példáját sokan követték. A Ház füle és nagy részének rokonszenve biztosítva volt. Mert a magyar képviselőház alapjában jóindulatú testület volt mindaddig, míg a túlhajtott pártszenvedélyek és erőszakos összecsapások temperamentumát meg nem rontották. Pártkülönbség nélkül tudott örülni annak, ha körében feltűnt valaki, akitől jót várhatott. De ezen első beszédem hatása nem állott meg személyes helyzetemnél; megtörtént az, amit azóta nem értem el soha, és mások is ritkán: közvetlen befolyást gyakorolt a szavazásra, a zeneakadémiai tétel nagy többséggel keresztülment; és nem a magam, hanem a közvélemény megállapítása volt, hogy ez az eredmény nagyrészt felszólalásomnak volt köszönhető […]

   Régi kerületemben nem bíztam, hanem a helyett, téves helyi értesülések alapján, a kőszegi kerületben léptem fel, ahol, nagyon szép választási küzdelem után, kisebbségben maradtam. Akkor érvényesültem először valóban, mint népszónok magyar és német nyelven. Első választási küzdelmem alatt is gyakran szóltam a néphez, de nem tudtam igazi hangulatot találni; a küzdelem körülményei, a kerület viszonyai nem hatottak lelkemre ébresztőleg, s ha lelkem nem melegszik fel, nem tudok szónokolni. Kőszegen ez egész más volt. Lelkesedtem az ügyért, melyet képviseltem, rokonszenves benyomást nyertem az ottani néptől, mind a magyar, mind a németajkúaktól. Támasz nélkül állottam a helyi hatalmasságokkal szemben, egyedül a népre gyakorlandó hatásomban bízva, és valóban egy hajszálon múlt, hogy nem győztem. A legtisztább eszközökkel hatalmas pártot teremtettem a semmiből. Ekkor állapítottam meg népszónoklati módszeremet, mellyel későbbi években nem csekély sikereket arattam. Alapvető elveim ezek voltak: Az úgynevezett „népies hang” keresettségét kerülni kell; a nép úgysem hisz benne és legfeljebb lenézést lát abban és bosszankodik, hogy nem úgy beszélünk hozzá, amint különben beszélni szoktunk. Én mindig szokott nyelvezetemmel szóltam a tömeghez, de a legnagyobb egyszerűségre és világosságra törekedtem, megmagyaráztam mindent, ami rendes látókörükön kívül esett […] Ezzel a módszerrel gyakran sikerült bonyolult politikai kérdések megértéséig vinnem a tömegeket és bennük valódi politikai meggyőződést érlelni, amit legfényesebben bizonyít utolsó választókerületemnek, Jászberénynek 1881-től mai napig, tehát negyven éven át saját helyi érdekei ellenére tanúsított törhetlen hűsége […]

    A kőszegi kerületben, mint már említettem, agitációm minden erkölcsi sikerének dacára, a végén mégis csak megbuktam. Ekkor egy Bács megyei jelöltje a pártnak javamra a jelöltségtől visszalépett, Bács megyében tíz nappal később lévén választások. Ott is megbuktam. Utolsó menedékül még egy erdélyi oláh kerület kínálkozott, amely - az oláhok passzivitásának folytán, a helyi tényezőkkel való megállapodások alapján – „holtbizonyosnak” látszott […]

   Az 1875. évi országgyűlés megnyitásánál tehát hiányoztam és ezt eléggé zokon vettem. Faute de mieux - [jobb híján] a főrendiházban iparkodtam az 1876. évi költségvetés alkalmával a Sennyey-párt álláspontját képviselni. A párt azonban nem nyugodott bele távolmaradásomba és - körülbelül fél év múlva - megüresedvén egy nyitrai választókerület, ott kívánt felléptetni. A siker esélyei jók voltak, de én - némely kellemetlen mellékkörülmény miatt -haboztam a jelöltség elfogadásával. Mikor végre mégis elfogadtam, késő volt és ismét megbuktam. Ekkor elvesztettem kedvemet és önbizalmamat. Végig buktam az országon, ha nem is a Kárpátoktól az Adriáig, de a Vágtól az Oltig, a Dunántúltól a Tiszántúlig. Sehol sem kellettem. Arra az eredményre jutottam önmagamban, hogy a parlamenti pálya nem nekem való, hogy más hivatást kell keresnem, - talán a diplomáciában. De egyelőre ismét utazni akartam, szórakozni, erkölcsileg magamat kipihenni, mert mi tagadás lenne, ezek az ismételt kudarcok kedélyemre hatottak. Elzárva láttam magam előtt azt a pályát, amelyre nagy ambícióval készültem, amelyre bizonyos képességet éreztem magamban. Időre volt szükségem, hogy az új megindulást átgondoljam, lelkileg magamban előkészítsem. De hogy újabb választási kísérletből nem kérek, hogy a parlamenti életről végleg lemondtam, aziránt tisztában voltam. Fel is oszlattam budapesti lakásomat, ahol választási baleseteim óta mentül kevesebbet tartózkodtam. Nem emlékszem, hogy minő konkrét terveim voltak a legközelebbi időre, csak a negatív elhatározás áll tisztán emlékezetemben.

   A Gondviselés azonban nem így akarta. 1877 tavaszán egy-két napra Budapestre jöttem, hogy Sennyeytől és többi barátaimtól elbúcsúzzam. Első szavaimat Sennyey azzal szakította félbe, hogy: „semmi búcsúzás, itt egy bizonyos kerület”. Árva megye bobrói kerületének képviselőjét akkor nevezték ki táblai bírónak. Amint ez megtörtént, Zichy Edmond, mint az árvai uradalom kormányzója, mely az egész kerület területén dominált, Sennyeyhez fordult és nekem ajánlotta fel a kerületet […] Alig bírtam magamat egy kampányra elhatározni. De végül engednem kellett vezérem és barátaim erőltetésének és az ügy iránti kötelességérzetemnek. Elvállaltam a jelöltséget, és ezzel életem ismét visszazökkent abba a kerékvágásba, amelyet azóta el nem hagyott.

   Amint egyszer elhatároztam magamat, vígan bele is fogtam. Csak akkori hűséges inasom csóválta fejét. „Minek ez? - úgymond, - hisz úgyis megint megbukunk”. Jóslata nem teljesedett. Megtanultam egy kis tót dikciót az alatt a 10-14 nap alatt, amíg a téli pompában ragyogó gyönyörű vidéket ottani barátaim kíséretében bejártam. Élveztem az utazás szépségeit és egyhangúlag megválasztattam. Ezzel kezdődik tulajdonképpeni pályám. Azóta szakadatlanul tagja voltam a képviselőháznak […] Pártom, különösen pedig vezérünk, nagy örömmel fogadta visszatérésemet. Én is buzgósággal vetettem magamat ismét parlamenti hivatásomra […] Aránylag hamar tanultam meg két dolgot, melyet sok tehetséges ember soha meg nem tanul, és amely mégis a szónoki érettséget jellemzi: először megrostálni tulajdon érveimet, nem mindent összehordani, ami látszólag tételem mellett szól, hanem szigorú kritikával irgalmatlanul kiselejtezni mindazt, ami megtámadható, ha még oly szépen hangzik is. Nem is lehet jó ügynek rosszabb szolgálatot tenni, mint amikor azt, helyt nem álló érvekkel védjük, melyek megdöntése után magát az ügyet is gyöngíti. Másodszor: soha, még érzelmi felhevülésben vagy a hallgatóság kedvező hangulatának visszahatása alatt sem szabad többet mondani, mint amennyit hidegvérrel mondani akartam. Évek tapasztalásába és sok éles vágás eltűrésébe került a szónoki önuralom e két kellékének megszerzése. Második természetemmé vált, midőn beszédeimre készültem, minden tervbe vett érvelésnél önmagamnak felvetni azt a kérdést, hogy: mit fog erre felelni Tisza Kálmán? […]

   Ez a korszak volt politikai egyéniségem kialakulásának, megérésének korszaka, bár annak elején már 32 éves voltam - ebben az életkorban pedig a legtöbb, akár csak közepes tehetségű ember a teljes érettséget már elérte […]

   Már itt is ki kell emelnem, hogy az én jászberényi választókerületeim, melyet 1881. évtől kezdve mostanig szakadatlanul szerencsém van képviselni, a kevés, de ragyogó kivételek közt első helyen áll. Midőn ott először megválasztottak, még viseltem legális költségeket; azután ezeket sem. Pedig ismételten megmozdítottak minden követ, hogy engem onnan kibuktassanak. Hasztalan volt. Választóközönségemről még szólni fogok, mert politikai emlékeim egyik legszebbike az a viszony, amely köztünk fennállott […] Ha van politikai életemben, ami az utókor megemlékezésére méltó, ha van, ami elismerésben fog részesülni: jászberényi választóimnak a legtisztább forrásból eredő jellemes kitartását a dicséret oroszlán része illeti meg […]

   A Wekerle[10]-kormány végleges lemondásával kifejezésre jutott válság igen komoly természetű volt, mert a király meghasonlását jelentette azzal a parlamenti többséggel, amely közjogi tekintetben egyedül képviselte az ő politikáját […] Ily helyzetben kísérelte meg maga a király, hogy uralkodói politikájának parlamenti alapjait a 67-es pártok fúziója útján átépítse.

A válság közel három hétig tartott, és csak 1895. évi január 17-én ért véget a Bánffy[11]-kormány kinevezésével, mely a fuzionális gondolatnak meghiúsulását jelentette […] A válsággal kapcsolatos kihallgatások folytán én és Horánszky Nándor[12] barátom is őfelsége elé kerültünk. Ez volt a leghosszabb és talán legérdekesebb beszélgetésem Ferenc József királlyal. Egy és háromnegyed óráig tartott magánál őfelsége és soha hasonló nyíltsággal nem tárta fel előttem, hogy úgy mondjam: lelkiállapotát, mint akkor. Szinte kért, hogy szabadítsam őt fel a szabadelvű párt nyűgje alól, amelyről a legmélyebb elkeseredéssel beszélt […] Soha - se előbb, se utóbb - Ferenc Józsefnél hasonló közvetlenséget és melegséget nem tapasztaltam. Szinte drámai erővel hatott reám ez a négyszemközti jelenet. Világos volt, hogy abban az órában alternatíva előtt állottam: vagy végleg megnyerem az uralkodó bizalmát (melynek kezdete közléseinek leplezetlen őszinteségében volt felismerhető), vagy pedig, ha őt most, amint ő a dolgot magában formulázni fogja: cserbenhagyom, végleges elhidegülés áll be […]

   1895 nyarára esik első szereplésem az interparlamentáris béke-unióban, amely közpályámnak annyira fontos része lett, hogy arra már itt kissé bővebben kell kiterjeszkednem […]

Ötven éves voltam, és mind magam, mind barátaim, befejezett, megmásíthatlan ténynek tekintették agglegénységemet. Szegény édesatyám is, aki pedig annyira szerette volna fiát a családi élet melegségében elhelyezve látni és még unokákat ringatni ölében, lemondott volt erről a reményről és azt a tárgyat már sohasem emlegette. Isten azonban, végtelen jóságában, másképp határozott rólam. A „véletlen”-nek nevezett körülmények láncolata folytán találkoztam Mensdorff-Pouilly Clotilde grófnővel, a bécsi arisztokrácia egyik ünnepelt nőtagjával, és e találkozásokból előbb kölcsönös intellektuális érdeklődés, később az a vonzalom született, mely az oltárhoz vezetett. Alig lehetett különbözőbb miliőt képzelni, mint azt, amelyben ő, és azt, amelyben én mozogtam. Az eszmekör, amelyben ő felnőtt, politikai tekintetben az enyémnek éppen ellenlábasa volt. És ő mégis nagy szívvel és nagy lélekkel megtette a nagy lépést és megtette egészen. Tudta, hogy az én nőm nem lehet más, mint szívvel-lélekkel magyar; tudta - mert hiszen az első fiatalságon túl volt - hogy ez mit jelent, és elhatározta magát utógondolat és visszapillantás nélkül […]

   A Széll-kormány a jelzett okokból országszerte, a megmaradt ellenzéki pártoknál is, igen kedvező fogadtatásban részesült. Nekem azonban mindinkább éreznem kellett, hogy ebben az érában más szerepem nincs, mint azt meg nem zavarni; az előbb említett okokból nem is igen lehetett. Így tehát beállott reám nézve a politikai pihenésnek egy korszaka, amely 1899 tavaszától egészen 1901 októberéig tartott, amikor a képviselőházi elnöki széket foglaltam el. Föl is mondtam budapesti állandó lakásomat és családommal együtt télen - nyáron nagyjából Éberhardon maradtunk, nagyon megelégedetten és boldogan […] E nyugodt életmód lehetővé tette, hogy sokat olvassak és tanuljak, és emellett néha utazgassak is. Szóval a ki nem elégített politikai ambíció nem zavarta lelki nyugalmamat, annál kevésbé, mert nem volt ok közvetlen aggodalomra az ország sorsa iránt, sőt igen sok jel arra mutatott, hogy hazánk helyzete immár emelkedőfélben van. A mindinkább züllő osztrák alkotmányos viszonyok mellett, melyek akkor még közösügyi delegációk megválasztását sem tették lehetővé, Magyarország a politikai szilárdságnak képét nyújtotta és tényleg azon az úton volt, hogy oda helyezkedjék át a monarchia súlypontja […]

   Az 1900. évi interparlamentáris közgyűlésnek, illetve ottani szereplésemnek érdekes utójátéka volt 1901 őszén, amelyről már itt akarok megemlékezni, bár idő szerint korábban következtek be azok a belpolitikai események, amelyekre nyomban rá fogok térni, és amelyek saját helyzetemet is gyökeresen megváltoztatták, mert közéjük tartozott a képviselőház elnökévé való megválasztásom. 1901 őszén tehát látogatást tettem Párizsban, mely akképp függött össze előző évi párizsi szereplésemmel, hogy az akkor teremtett francia összeköttetéseim adtak reá okot […]

   A képviselőház elnöki székébe, amely Szilágyi Dezsőnek[13] 1901. július havában történt elhalálozása folytán üresedett meg, engem ültetett és én szívesen foglaltam el ezt az állást, mert múltamnál fogva ez volt tényleg az egyetlen, amely személyi igényeimnek teljesen megfelelt, anélkül, hogy a miniszterelnök vezéri hivatásának gyakorlásában zavart okozott volna és anélkül, hogy Őfelségétől velem szemben táplált bizalmatlansága tekintetében politikai áldozatot kívánt volna. Ennek a bizalmatlanságnak okait az előbbiekben fejtettem ki, amiből folyólag ki van zárva az a föltevés, hogy azt itt neheztelés hangján említeném; csak, mint a 67-es éra bomlásának egyik szimptómáját emelem ki, amint az egy lelkiismeretes és okos, de szinte megoldhatatlan dilemma közé szorított uralkodó lelkében majdnem szükségszerűen támadhatott és korántsem magamnak vindikálva az igazságot, annak a mélységes kegyeletnek a sérelme nélkül, mellyel Ferenc József emlékének adózom. Midőn házelnöki minőségemben nála tisztelegtem, tapasztalhattam, hogy ő nagy megelégedéssel vette megválasztatásomat, mely őt úgyszólván tehermentesítette a kormánypártba belépett nemzeti párttal szemben. Szívesen adományozta nekem a titkos tanácsosi címet, melynek megadása az uralkodónak szokásos udvariassági gesztusa volt a képviselőházzal szemben. Mikor annak megköszönése végett nála kihallgatáson jelentem meg, szinte tüntető kegyességgel és szívélyességgel fogadott, de a parlamenti állapotok javulása fölött érzett megelégedettségének és Széll Kálmán munkája iránti elismerésének kifejezésén kívül politikai beszélgetésbe nem bocsátkozott […]

  Engem teljesen váratlanul ért a Széll-kormánynak ez az elhatározása, mely talán nem jött volna létre, ha Horánszky Nándor még él. De ő rövid miniszterség után közsajnálkozásra elhalálozott és így a volt nemzeti párt érzelmi világa nem volt képviselve a minisztériumban; az pedig elég jellemző akkori helyzetemre, hogy Széll Kálmán engem, bár a képviselőház elnöke voltam és bár gondolkozásomat jól ismerte, előzőleg nem értesített sorsdöntő elhatározásáról. Mikor a bomba kipattant, első benyomásom az volt, hogy ott kell hagynom az elnöki széket, és ki kell lépnem a szabadelvű pártból, akár követ valaki vagy nem. Úgy éreztem, hogy a kormánypolitikának az én koncepciómmal történt ilyen ellentétbe jutása után nem vállalhatom továbbra a szolidaritást azzal a politikával és annak biztosra vehető sikertelenségével. De azoknak a férfiaknak többsége, akiknek tanácsa reám befolyással bírt, más nézetet vallott […] Hiszen kétségtelen, hogy az én lemondásom és kilépésem az adott helyzeten válságot idézhetett volna elő, kiszámíthatatlan következményekkel. Középútra léptem tehát, melynek követéséhez némi reményt fűztem, hogy a helyzet meg lesz menthető. Nem helyezkedtem szembe a kormánnyal, sem az új törvényjavaslattal, de az utóbbihoz való hozzájárulásomat bizonyos föltételekhez kötöttem, melyeket itt csak vázlatosan kívánok érinteni, mert az igazi jelentőségük csekély volt és csupán abból a szempontból érdemelnek említést, mert némi új adatot szolgáltatnak az akkori helyzet megítéléséhez. Látnivaló, hogy ez az eljárásom egyik meglehetősen rossz kiadása volt annak, amit félrendszabályokkal való dolgozásnak neveznek, és ami rendszerint mind a két alternatívának, amelyet ki akart kerülni, hátrányait egyesíti magában […]

   Az új minisztérium alakítására Tisza István[14] nyert megbízást. Az újonnan dezignált miniszterelnök engem rögtön fölkeresett elnöki hivatalomban és a lehető legudvariasabb formában közölte velem nemcsak saját dezignálását, hanem a nekem szóló „consilium abeundi”-it [eltanácsolást] is. Hiszen kétségtelen, hogy velem az elnöki székben erőszakos, a házszabályokba ütköző akciót keresztülvinni nem lehetett, pedig az új alakulás csak ilyenre gondolhatott. Még a szavakra is emlékszem, melyekkel Tisza István nekem a távozás szükségességét szuggerálta. „A te hivatásod - így szólt - nem az a küzdelem, melyben sebeket kell ejteni, te majd akkor lépsz előtérbe, amikor ismét e sebek gyógyításáról és az ellentétek kiegyenlítéséről lesz szó; akkor lesz szükség a te intakt egyéniségedre”. Én ezekre semmit sem válaszoltam, mert semmiféle irányban nem akartam magamat kötelezni, bár bensőleg teljesen tisztában voltam azzal, hogy Tisza István miniszterelnöksége mellett nem maradhatok az elnöki székben, mégpedig korántsem személyi okokból - mert személyi ellentét köztünk soha fenn nem forgott -, hanem azért, mert neki az ő akkori politikai terveinek keresztülvitele céljából olyan elnöki támogatásra volt szüksége, amilyent én saját meggyőződésemnél fogva, nem nyújthattam […]

   A párttal eszerint úgy, ahogy rendben voltam; de arra föltétlenül el voltam határozva, hogy a házelnöki állásról lemondok, nehogy engedékenységem, mely bizonyára sok kritikának lesz kitéve, ahhoz az álláshoz való ragaszkodásból folyónak tekintessék. Ott ültem tehát ismét egy párt közkatonáinak sorában, mellyel magamat tulajdonképp sohasem éreztem homogénnek, és egy olyan vezér alatt, akit egyénileg nagyra becsültem, aki iránt azonban valódi politikai bizalommal nem viseltettem. De lelkiismeretem talán éppen azért volt egészen tiszta, mert az előttem álló alternatívák közt azt választottam, mely nekem egyénileg a kellemesebb volt.

Mindez 1903. évi október vége felé történt. A hó 31-én adtam be lemondásomat az elnöki méltóságról, ami alkalmat adott az irántam való bizalomnak több-kevesebb őszinteséggel minden párt részéről történt kifejezésére […]

   Amit bírálóim nem akartak észrevenni, de aminek kiemelésével tartozom önmagamnak, ez abból áll, hogy viharos időkben viselt elnöki tisztemet sikerült akképp gyakorolnom, hogy a magyar parlamenti életnek addig kifogástalan formái el nem fajultak, hogy botrányok elő nem fordultak, még ekkor sem, amikor a legmagasabbra csapott a szenvedélyek lángja. Sohasem vesztettem el teljesen az uralmat a viharzó gyűlés fölött, mindig meg tudtam a végső elfajulásokat akadályozni; és ezzel úgy hiszem a magyar parlamentarizmusnak szolgálatot tettem.

   Még egy más, alárendeltnek látszó viszonylatban is iparkodtam az elnöki tekintélynek és a parlamentnek súlyát emelni […] Az obstrukció elleni küzdelem, mint mondám, Tisza István miniszterségének ezen első heteiben még nem öltött határozott formákat; de egy esetben mégis olymódon kíséreltetett meg, tudniillik párhuzamos ülések elrendelésével, melyet én házszabályellenesnek tartottam. Elismerem, hogy e tekintetben teljes jóhiszeműséggel lehetett véleménykülönbség és ezért a közvéleményben nem is állott elő különös emóció. De én, a házszabályellenes tehát erőszakos küzdelem rendszerének első megnyilvánulását láttam benne és ebből le is vontam a következtetést: november 26-án bejelentettem kilépésemet a szabadelvű pártból […] Bizonyára az is hatott reám, hogy nem éreztem magamat jól abban a megkötöttségben, amely se lelkemnek, se testemnek nem kellett. Némely bizalmas barátommal együtt abban a gondolatban állapodtam meg, hogy ez a kilépésem a nemzeti pártfölébredését jelenti, azonban tágított programmal, olyannal, amely világosabban formulázza meg, mint ahogy azt előbb tettük, a katonai téren keresztülviendő nemzeti követelményeket, de mindig a 67-es alapon megmaradva […]

   Amikor ekképp itthon először mutatkozott a békés kibontakozás reménye, az a hír jött, hogy az interparlamentáris unió évi közgyűlését az Egyesült Államokban fogja tartani, mégpedig Saint Louis-ban, Missouri állam fővárosában, ahol egyidejűleg világkiállítás rendeztetett […] Az unió akkor már körülbelül 10 éve állt fenn és Magyarország abba mindjárt kezdettől fogva bekapcsolódott. Csekély magam, ha jól emlékszem, 1896 óta voltam tagja és a magyar csoportnak elnöke […] Nyilvánvalóan érdekünkben állt tehát, hogy Magyarország ott kellőképp képviselve legyen.  Mivel pedig én abban az intézményben már gyökeret vertem volt, az összes hazai politikai tényezők pártkülönbség nélkül sürgették, hogy a St. Louisba készülő magyar küldöttség vezetését átvegyem. Én ezt az általános buzdítást és irányomban megnyilvánuló ad hoc bizalomtorlódást azzal a tréfás megjegyzéssel intéztem el, hogy engem a politikai patikában azon orvosságok közé soroznak, melyekre rá van írva „Kizárólag külső használatra”. Az a gondolat, hogy Amerikába menjek, tőlem annyira idegen volt, hogy jó ideig tartott, míg azt komolyan vettem. Ez a maradiságnak egy szimptómája volt, mely akkor még az óceánontúli utazásokat egészen rendkívüli dolognak tekintette, olyannak, ami közönséges halandóval meg nem eshetik. Mikor végre az általános bíztatásnak, melyhez saját érdekeimnek szeretetteljes mérlegelésével feleségem is csatlakozott, engedve, magamat erre az útra elhatároztam és erről Dél-Tirolban élő nővéremet értesítettem, tőle azt a választ kaptam, hogy sokszor sikerült nekem őt fölültetnem, de az a föltevés, hogy ő ezt is elhiggye, túlmegy a nála föltételezett naivitás határán. Ennyire rendkívülinek látszott az én szoros környezetemben ez az elhatározás, pedig már 1904-et írtunk. Ha a következményeket nézem, csak gratulálhatok magamnak hozzá, mert rendkívül becses összeköttetések és élmények egész sorozata nyílt meg számomra amerikai utaim által, melyek nélkül nélkülözném a politikai pályám későbbi kialakulásában szükségessé vált világáttekintést […]

  Kitűnő hangulatban érkeztem tehát haza október 7-én, de ezt a hangulatot csakhamar ellenkezőjére fordították a rövidesen bekövetkezett események. Hat hét előtt történt elutazásomkor azt az illúziót vittem magammal, hogy a belpolitikai krízis békés megoldás útján van, és hogy talán megnyugvással nézhetünk a közel jövőbe; visszaérkezésem után rögtön teljesen fölfordult helyzetet találtam. A harc kiújult volt, váratlanul és - hozzá kell tennem – indokolatlanul […] Én magam teljes erőmből vetettem magamat a választási küzdelembe és Isten csodája, hogy ebbe a téli hadjáratba bele nem pusztultam; mert alig volt nap, melyen beszédet nem mondtam, mégpedig többnyire szabadban - januárban! […]

   Elég az hozzá, egy kevés előzménnyel bíró, választási hadjáratot vittem, de ezt megelőzőleg egy nagy fontosságú lépésre határoztam el magamat. Lelkem ugyanis telítve volt attól a gondolattól, hogy ebben a küzdelemben az ellenzéknek nem szabad elbuknia. Mindnyájunkban az a fanatikus hit égett, hogy az alkotmány megmentésére indulunk csatába, hogy tehát a harc esélyeinek javítása első hazafiúi kötelességünk. Az esélyeknek szempontjából azonban a feltámasztott és éppen csak életre galvanizált nemzeti párt nem volt alkalmas. E tekintetben nem lehetett illúzióm. Elhatároztam tehát, nem minden tűnődés és aggály nélkül, de elhatároztam, hogy a 67-es alappal szakítok és belépek a függetlenségi és 48-as pártba és ebben az elhatározásomban barátaimnak szűkebb köre engem kivétel nélkül követett. Kossuth Ferenccel és egyéb függetlenségi párti vezérférfiakkal folytatott tanácskozásaim során tisztáztam azokat a nehézségeket, melyek lelkemben fönnmaradtak […]

   Ha most teljes hidegvérrel akarom elbírálni akkori elhatározásomat és megállapítani, hogy miként volt lehetséges egy ilyen frontváltoztatás éppen nálam, aki sok mindenfélével vádolhatom magamat, de politikai lelkiismeretlenséggel nem, úgy a következő eredményre jutok. Megtehettem benső meghasonlás nélkül, mert én előttem az én legmélyebb meggyőződésem és politikám alapmotívumai szempontjából az nem bírt akkora fontossággal, mint aminőt forma szerint jelentett. Én tudniillik sem előbb, sem utóbb nem voltam sem ortodox, sem 67-es, sem ortodox 48-as. Az én törekvéseimnek vezércsillaga az az eszme volt, hogy egyetlen egy lényeges szerve se hiányozzék a magyar nemzet politikai életének. Ebben természeti törvényt láttam, melynek megszegése magát az életet veszélyezteti és a nemzetiségi kérdés megoldásának kérdését; ez a hit legpregnánsabb kifejezését a katonaság terén támasztott nemzeti követelményeimben nyerte, ennek a hitnek lényeges követelményeit pedig teljesíthetőknek tartottam a 67-es kiegyezés keretében is és ezért ragaszkodtam ahhoz, mert így véltem a végcélt kevesebb súrlódással elérhetni. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétbontására, a tőle való elszakadásra, sohasem gondoltam (ezt a kérdést is végképp tisztáztam a függetlenségi pártba való belépésemkor), sőt fönnmaradását nemzeti fejlődésünk biztosságának szempontjából, geográfiai helyzetünknél és némely belpolitikai problémánknál fogva, szükségesnek tartottam, de ennek föltételeit a függetlenségi párt programján belül is megtalálhatóknak véltem. Reám nézve tehát ez a pártváltozás csak annyit jelentett, hogy más alakot kerestem és véltem találni, változatlanul fönntartott eszményem megerősítésére, miután úgy láttam - vagy úgy véltem látni -, hogy téves volt az a hitem, mintha 67-es alapon kevesebb súrlódással volna megvalósítható a nemzeti élet teljességének programja, az én igazi programom […]

    A Széll-kormány előkészítése és létrejövetele összeesett atyám halálával; közvetlen az ő temetése után kellett határoznom a nemzeti párt föloszlatása és a szabadelvű pártba lépés dolgában. Most is, a koalíciós kormány létrejövetelét megelőző utolsó tárgyalások összeestek anyósom súlyos megbetegedésével, feleségemnek ezáltal okozott gyakori utazásaival és mély lehangoltságával, végül pedig 1906. február 22-én anyósom halálával […] Az általános emberi és ennek az örökkévalósággal kapcsolatos része tehát állandóan ajtómra kopogott éppen azokban az órákban, amelyekben leginkább voltam hajlandó elmerülni a politikai gondolatvilágba és annak esélyeibe […]

  1877-ben megindult politikai pályámról (azért teszem ki ezt az évet, mert bár 1872-ben választtattam meg először képviselővé, éppen a jelzett évig csendes tagja voltam a Háznak, 1875-ben ki is buktam és csak egy 1877-ben megejtett pótválasztásnál jutottam be ismét, hogy rögtön előtérbe lépjek-) nem írtam eddig semmi feljegyzést. Pár szóra itt szükség van erről is, hogy a mai eseményekkel szemben való állásfoglalásomat megértessem, és múltamat bírálhassam.

Neveltetésem és családi hagyományaim azon tiszteletreméltó férfiak táborába vittek, mely az 1848. év előtti konzervatívek epigonjaiból állott, és amelyet 1875-ben báró Sennyey Pál tömörített külön politikai párttá. A legnagyobb tisztelet és kegyelet hangján szólhatok csak erről a politikai iskoláról, de politikai életem egész fejlődése arról tanúskodik, hogy, mint önállóvá vált ítéletem, szakítanom kellett annak hagyományaival. Minden kétségtelen és önzetlen hazafiságuk mellett túl nagy befolyást engedtek felfogásukban az osztrák nagyhatalmi eszméknek és így elhomályosodott lelkükben az önálló, öncélú Magyarországnak, e haza jogi függetlenségének képe […] Báró Sennyey Pál és hívei az 1867. évi kiegyezés alapján állottak, mely - magyar elmélet szerint - elvileg fenntartotta Magyarország önálló államiságát. Ámde tiszta munkát e tekintetben nem végzett […]

   Politikai életemnek az adja meg a tartalmat, hogy a 67-es politikusok közt én ismertem fel elsőnek a katonai kérdés döntő fontosságát […] A katonai kérdés nemzeti jelentőségének fölismerése jellemezi politikai pályámat. A katonai kérdés, illetve a nemzeti hadsereg nélkülözése volt az a szú, amely a kiegyezésnek, de monarchiával való együttérzésnek is rágta gyökereit. És még egyet okozott ez az állapot: a belső korrupció terjedését […] Bátran mondhatni tehát, hogy a nemzeti hadsereg megtagadása gátolta Magyarország belső konszolidációját, aláásta a kiegyezést és a monarchiát, megrontotta a nemzet erkölcseit […]

Engem hipnotizált az önálló magyar hadseregnek királyi hozzájárulással kormányprogrammá nyilvánítása. Ez utóvégre érthető; politikai életem tartamának megvalósulását láttam magam előtt; részletesen meg is állapodtam erre nézve a királlyal […]

   Tévedés volt és hiba volt az egész új pártalakulás - különösen pedig azzá vált a később történtek által. Mindenesetre nagy hiba volt a kormánynak az a rekonstrukciója, amely a Károlyi-párt képviselőjét kitessékelte a kormányból, amikor már érezhetővé vált a háborús politikában a hanyatlás. Hiba és hamis számítás volt az a hit, hogy a függetlenségi párt zöme kint az országban, puszta ígéretekre, elhagyja a hagyományos különállását. Nemsokára észre kellett vennem, hogy a politikai hatalmam gyökérszálait vágtam el ezzel a szerencsétlen lépéssel. A továbbiak nem történhettek volna meg, ha ez a hatalmi állás épségben marad […]

Reám nézve teljes politikai bukást jelentett ez a fordulat, már akkor is éreztem és baráti körömben annak kifejezést is adtam, hogy politikai egzisztenciámnak vége […]

   Politikai szereplésem egész ideje összeesik egy szigorúan körülírható korszakkal: az 1867-i alkotmány korszakával, és azt majdnem kitölti. 1872 óta voltam - egy nagyon rövid félbeszakítással - a magyar képviselőház tagja, 1875 óta - a Tisza Kálmán-féle fúziónak, a kiegyezési politika kulminálásának éve óta - aktív, 1877 óta vezérszerepet játszottam abban. De már 1867-ben, mint 21 éves fiatalember, sőt az azt megelőző vajúdási időben, behatóan érdeklődtem a politika iránt. Tanúja vagyok tehát ama korszak belső életének, mely egy fél évszázadnál valamivel tovább tartott, és amelyet akképp jellemezhetünk, hogy az osztrák-magyar monarchiának és a kapitalizmusnak utolsó félszázada volt a végső kísérlet mindkettőnek fenntartására - eleinte nagy reménnyel és bizalommal, később fokról-fokra növekedő, de közeli véget mégsem előrelátó kételyekkel.

Közölve: Dr. gróf Apponyi Albert: Emlékirataim. Ötven év – Ijfúkorom – Huszonöt év az ellenzékben. I. kötet (Pantheon Irodalmi Intézet Rt. kiadása, Bp., 1922.); Emlékiratai II. kötet (1899-1906) (Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Bp., 1934.)

» tovább »