Kötetek

 

MAGYAR ÍRÓK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 530
Kiadás éve: 1999

 

Előszó


  
Önéletrajzot írni mindig kihívást jelent. Röviden összefoglalni és értékelni életünket, esetleges sikereinket, kudarcainkat. Sokszor rácsodálkozunk ilyenkor, hogy csak ennyi…   Vajon mennyire befolyásolja önéletrajzainkat sorsunk, “halálaink” és “újraszületéseink”?  S vajon szívesebben tárulkoznak-e fel a szerencsés csillagzat alatt született emberek a balszerencsésekkel szemben. Egyáltalán szeretünk-e megnyilatkozni: Van, aki idegenkedve áll az effajta megnyilatkozáshoz, van aki egyenesen üdvösnek tartja.

 Íróink véleménye is sokszínű képet mutat erről: Dsida Jenő szerint rövid az élet:” leírni is csak röviden lehet”.

 “Úgynevezett életrajzommal zavarban vagyok. Nem akar mozdulni a tollam – írja Szép Ernő - , szegény toll, hű barátja lelkemnek. Én nem tudom mit írjak. Hol születtem, hány éves vagyok, hol végeztem iskoláimat mit műveltem, mit nem? Nem mindegy az? Engem magamat nem igen érdekelnek életem véletlen adatai…”

 Másként Nagy Lajos: “Nehéz önéletrajzot írnom. Nem mintha érdektelen lenne az életem, bár külső történetekben igen szegény, de kevés olyant találok benne, amivel dicsekednem lehetne. Panaszkodni pedig nem akarok. És mivel az életrajzi adataim egyszerű elsorolása is beválnék panasznak és bármely közlés önmagamról hasonlatos a panaszkodáshoz, azt hiszem, legcélszerűbb, ha igen rövid leszek. ..”

 Vagy : “Úgy gondolom, hogy minden embernek vallásos kötelessége volna naplót írni és önéletrajzot. Szimpla és egymáshoz nagyon hasonló történetek tömege támadna, mégis ezek volnának az egyedüli pozitív dokumentumai az Életcsodának. Az óriás emberlaboratórium kórtörténeteinek e gyűjteményét valami kolosszális levéltár-templomban kellene megőrizni: a földön átvonuló emberiség lábnyomait…” (Balázs Béla)

   Az alapprobléma azonban az, amit Rákosi Jenő a következőképpen fogalmaz meg:

  “Önéletrajzot írni nem tartozik a legkönnyebb feladatok közé. Ki fogja elhinni, hogy azzal az objektivitással van megírva, amelyet megszoktunk életrajzíróktól követelni? Az objektivitás különben is egy nagyképű póz és lehetetlen dolog. Ha én itt most magamat agybafőbe dicsérném, ami természetes dolog lenne, kinevetnének érte. Ha mértéken túl szidnám és kritizálnám magamat, gyanús lenne és senki se venné komolyan. Állítsuk hát fel a dolgot így:  A közönség a bíró, én vagyok a vádlott...”

   A Palatinus Könyvek Könyvkiadó arra vállalkozott, hogy egy autobiográf sorozatot indít “Önéletrajzok – Önvallomások” címmel. A tematikus kötetek a magyar szellemi élet kiemelkedő alakjait mutatja be önéletrajzaikon, önvallomásaikon keresztül. Bemutatásra kerülnek írók, költők, képzőművészek,  színészek - előadóművészek, zenészek, valamint tudósok és politikusok autobiográfiái. Egyrészt érdekes olvasmányok ezek az írások, - hiszen minden önvallomás egy-egy irodalmi alkotás -, másrészt jellegük és a bennük közölt információk miatt, egy kézikönyv igen fontos lapjai is.

  A sorozat első kötete 99 író és költő önéletrajzát tartalmazza Kazinczy Ferenctől Hajnóczy Péterig. Irodalmi életünk olyan kiválóságai szerepelnek benne, mint Arany János, Petőfi Sándor, Vajda János, Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Babits Mihály, József Attila stb. A közölt autobiográfiák részben közgyűjteményekben lévő írói hagyatékokból,  (levéltárak, kézirattárak, levelestárak stb.) nagyobbrészt még feltáratlan kéziratos anyagából, részben pedig könyvekben és folyóiratokban megjelent írásokból kerültek ki. Számos író esetében – a lehetőség szerint - több önéletrajzot is közöltünk, melynek során, nyomon követheti az olvasó, hogy kedvenc írói mit tartottak fontosnak közölni, esetleg elhallgatni életük különböző szakaszaiban. Persze a közölnivaló tartalmát az is befolyásolja, hogy milyen célból írták. Az önéletírások külön kategóriájába tartoznak például a hivatalos jellegűek. Ezeknek egyik izgalmas típusa a politikai önigazolás céljából készült önéletrajzok. S bár egy forgatókönyv szerint íródnak, mégis igen tanulságosak.

  

 

MAGYAR SZÍNÉSZEK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 524
Kiadás éve: 2001
 

  

Előszó

   Közismert, hogy a színjátszás talán az egyetlen olyan művészeti ág, mely legjobban rászorul arra, hogy megörökítsék. A szobrász, festő, író, vagy zenész esetében fennmaradnak az alkotások, a színész esetében nem. Ahogy Petőfi Sándor írta Egressy Gábornak, a színészkirálynak: a színész végzete az, hogy csak a jelennel számolhat, s ha hírével meg nem alapozza jövőjét: „Elmegy nevével az idő hajója.”

  „A színész két sírban nyugszik, ha meghal:

   Egyik a föld, másik a feledékenység.”

(Jókai Mór)

    Kötetünk, - melyet a Palatinus Könyvkiadó jelentet meg -, a „Születtem…” című önéletrajzi sorozat második darabja.

  1., 200 év 84 olyan  „emlékre érdemes” rendkívüli színésznagysága, sztárja mesél a színművészet kezdeteitől napjainkig életükről, gyermekkoráról, pályakezdéséről, sikereiről, szerelmeiről, csalódásairól, bukásairól, mint Déryné Széppataky Róza, Egressy Gábor, Jászai Mari, Fedák Sári, Blaha Lujza, Karády Katalin, Rózsahegyi Kálmán, Salamon Béla, Latabár Kálmán, Gobbi Hilda, Latinovits Zoltán, Mezey Mária, Őze Lajos és még sokan mások.

2., A jól kidolgozott, és a külvilágnak szánt szerepek és nyilatkozatok helyett itt benső érzelmeikről, gondolataikról vallanak a művészek, számvetést tartanak eddigi életük felett. Arról, hogy színpadi sikerekeik vagy bukásaik közepette, hogyan birkóznak meg a hétköznapi, ill. magánéleti problémáikkal, örömeikkel.

   Kötetünkben a felejthetetlen humoristáink – Salamon Béla, Latabár Árpád, Bilicsi Tivadar, vagy Alfonzó -, kacagtató sorai mellett gyakran olvashatunk, tragikus, és végtelenül megfáradt vallomásokat is sikeres, ünnepelt sztárjainktól.

 Salamon Béla

 A komikusok örök végzete engem is elért már pályám kezdetén. Drámát akartam játszani ! És addig mesterkedtem, amíg rám osztották Gagyovszky Emil egyfelvonásosának, a Mártír-nak férfi főszerepét.

Képzeljék el, kérem, egy szigorú gyárost játszottam, akinek leánya megszökik egy egyszerű munkással, és inkább éhezik és rongyokban jár, de kitart a férje mellett. Karácsony este játszódik a darab, a rideg apa (mármint én) meglátogatja a nyomorban sínylődő gyermekét a munkáslakásban. Cilinderben, ferencjóskában és kipödört bajusszal érkeztem leányom nyomortanyájára, és a masamód, aki a leányt játszotta, előírásszerűen lábaimhoz vetette magát: - Atyám!

Én összeszedtem magamat, és olyan tragikusan és olyan komoran, ahogy csak tudtam, így válaszoltam neki:

-           Leányom !

A  hatás tüneményes volt.

Ebben a pillanatban megismertek, és olyan nevetés támadt az egész nézőtéren, hogy le kellett ereszteni a függönyt. A következő pillanatban a szerző odaugrott hozzám, és formálisan hátba vágott :

-           Na, Salamon - mondotta felháborodva -, te szépen  tönkretetted a drámámat ! - Nem mondta ilyen szalonképesen, de hát fel volt nagyon indulva szegény.

Isten tudja, azóta nem merek drámában fellépni.

    Egy este küldönc jött a lakásomra. Bárdos igazgató úr azt üzente, hogy holnap reggel keressem fel a Belvárosi Színházban. Gondoltam: mit várjak holnap reggelig, felkerestem még aznap este. Az irodában tudtomra adta, hogy az Apám felesége című francia vígjátékban Kabos Gyula visszaadta a szerepét, mert nem kapott egy új frakkot a színháztól. Gábor titkár úr ideadta nekem az ő szerepét, és én boldogan vittem haza tanulmányozni. A szerepe első oldalára a következő üzenetet írta rá Kabos:  Aki ezt a szerepet eljátssza, az dögöljön meg ! Kabos.

Én nagyon ambicionáltam, hogy a Belvárosi Színházban játszhassak, de folyton a “dögöljön meg !” járt az eszemben és bizony egy kicsit nagynak tartottam az áldozatot. Elmentem tehát Kaboshoz, és hosszas könyörgés után visszavonta az átkot. Ezután elkezdtük a darabot próbálni.

  Bilicsi Tivadar: Pofon az Operában

   Volt egy barátom, Kucsmának hívták. Nem tudom, hogy az igazi neve volt-e, vagy csak a beceneve. Azt mondta, hogy ne szomorkodjam, amiért nem kapok jegyet az Operába, mert úgyis végig lehet hallgatni, ha az ember hátramegy a színpadra és statisztál. Kucsma úr híres operaénekes akart lenni és én bíztam benne. Velementem statisztálni. Éppen huszonnégy esztendeje ennek… Az “Aidá”-t, arcomat bekormozták, kezembe nyomtak egy dárdát és bíztattak, hogy – egy Nílus-parti jelenetről volt szó – menjek keresztül és szertartásosan, egyiptomi módon büszkélkedjem a dárdával. A zene szólt, az énekesek énekeltek, én nekiindultam a színpadnak, csak nem tudtam, hogy a Nílust vetítik és a vetítősugár előtt áthaladni tilos. Bementem és átléptem a műúton, a színpad másik oldalán várt rám Gönczy bácsi, az ügyelő és egy akkora pofont adott nekem, hogy örökre lemondtam az operaénekesi pályáról. Azt hiszem, Kucsma is, mert mint hallom, szénkereskedő lett.

 Az egyik legmegrázóbb önéletrajz Somlay Arturé, aki élettől búcsúzó, szinte végrendeletnek szánt vallomásában hálát ad annak az - ötven éves pályafutása során sikerült – néhány percnek, mely kárpótolta a sok szenvedésért.

    Fedák Sári humoros, életvidám soraiba is belevegyülnek olykor szomorú részletek a színészi pálya embertelen világára vonatkozóan:

„Egy művésznő, a ki tiz hónapon keresztül mindennap játszik, tanul, próbál, az nincs megfizetve - semmivel. Tekintet nélkül arra, hogy birja, nem birja, fáradt, nem fáradt, beteg, nem beteg, mindég játszania kell, mert ő a müsor… A hatalmas Isten különös kegye aztán, ha a müvésznő ezt bírja és nem rogy össze. Mert hiszen mi is emberek vagyunk, mint más. Mi is vagyunk betegek, nekünk is van 39 fokos lázunk, nekünk is fáj néha a szivünk, lelkünk, nekünk is nehéz néha az élet, mégis bolondozni kell jókedvüen, és bolondozni kell kivétel nélkül minden este.

A ki ezt nem próbálta, az ne beszéljen. Könnyü kiabálni, bántani, szidni, veszekedni. Én erre csak mosolygok. Tessék odajönni, kiállni a “falakra” és megcsinálni. De 250-szer egymás után megcsinálni! Hja, de ez nehéz dolog. Oda erő kell, lélek kell és szív kell! Azzal pedig nem sújt mindenkit az igaz Isten...”

     3. Az egyes életkrónikák, melyek a vándorszínészet hőskorától követik nyomon a magyar színészet történetét, nemcsak színháztörténeti, hanem kortörténeti dokumentumok is.

   A színjátszás különböző korszakai, a Kelemen László-féle első magyar állandó színtársulattól - jellegzetes alakjaival és kapcsolatrendszerével – napjainkig. Régen letűnt és elfeledett orfeumok, dalszínházak világa tárul fel bennük. És olvasatuk során önkéntelenül is összeáll bennünk egy összefüggő, koherens kép a színtörténetről.

  A vallomások, korabeli emlékiratok hátterében emellett nyomon követhetjük a jelentős történeti korszakok eseményeit is. A gyakran csak tankönyvekből ismert jelentős történeti korszakok, mint a reformkor, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, az önkényuralom, vagy a boldog békeidők kora - nem beszélve a huszadik századról -, hétköznapjai elevenednek meg ezekben a vallomásokban jellegzetes figuráival, szokásaival, életével.

 Éppen ezért kötetünk hiánypótló mű. Melyben diákoknak, oktatóknak, vagy egyszerűen csak az irodalom iránt érdeklődőknek gyűjtöttük össze a különböző közgyűjteményekben, levéltárakban, kézirattárakban, írói hagyatékokban, részben pedig napilapokban, folyóiratokban és könyvészeti anyagokban megtalálható autobiográfiákat.

    Számtalan esetben olyan kulisszatitokra is fény derül, melyek mindezideig ismeretlenek voltak, mivel nem a nyilvánosságnak szánták őket, hanem egy szerkesztőnek, monográfírónak, vagy netalán színházi Igazoló Bizottságnak.                           

   Kísérletnek tekinthető ez a kötet, - csakúgy, mint sorozatunk már megjelent magyar írók önéletrajzi kötete -, mivel a több százéves magyar színjátszás jelentős képviselőinek vallomásait egyszerre olvashatjuk benne, melyeket összehasonlítva, egybevetve, érdekes összefüggésekre és következtetésekre juthatunk. De kísérletnek tekinthető abból a szempontból is, hogy számos művész esetében több önéletrajzi írás is szerepel, melyeket írójuk más- és más céllal, más- és más életkorban vetett papírra. 

Az önvallomásoknak a legváltozatosabb megnyilatkozási formájával találkozhat könyvünkben az olvasó: önéletrajzi riport, önvallomásos regény, napló, hivatalos autográfia (nyugdíjigénylés, munkaszerződés, segély, színházak Igazoló Bizottságához írt politikai önéletrajz) stb.       A színészek „curriculum vitae” kötete a leghíresebb színészek önéletrajzi írásaiból igyekezett válogatást adni, helyszűke miatt azonban sokan kimaradtak a kötetből. Ennek pótlását a későbbiekben tervezzük.

  Ígéretünkhöz híven sorozatunk következő tematikus kötete a képzőművészek autobiograf kötete lesz, mely festőművészek, szobrászok, iparművészek és építészek önéletrajzait mutatja be több száz év távlatából. Azt követően pedig a magyar tudományos élet jeles képviselőinek önvallomásaival ismerkedhetünk meg.    

 

 

 

SZÜLETTEM... MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 600
Kiadás éve: 2002

 

Előszó

   Nyilatkozhat egy művész életéről és pályájáról úgy, mint Csók István, miszerint a piktor fessen és ne beszéljen, de úgy is, mint Zichy Mihály tette Kertbeny Károlyhoz írt levelében, aki szerint azért szükséges papírra vetnünk életünket, mert az „Ilyen nyílt vallomások, főleg a körülmények összes részleteivel, kezdő művészeknek, jó tanulságul szolgálhatnak, ha csak oly mértékben is, mint hogyha Ön előtt valaki a sima jégen elcsúszik és elvágódik, Ön azt a baljóslatú helyet el fogja kerülni.”

  Akármilyen is legyen művészeink véleménye erről a sajátos megnyilatkozási formáról, a múlt feltárása, pontosítása és reális megítélése szempontjából, mindenféleképpen fontosak ezek a források.

  Önvallomásaikon keresztül feltárulnak emberi kapcsolataik, személyiségük, környezetük, a maga szokásaival, követelményrendszerével, s mindazokkal az előítéletekkel, melyek áthatották életüket gyermekkoruktól halálukig. De megismerhetjük belőlük művészeti alapelveiket, nézeteiket és alkotói módszerüket, vagy éppen megvilágosodhat egy-egy alkotás keletkezésének indítéka is. Ezek az írások egyben olyan korfeltáró összegzések is, melyekben a kutató, vagy az olvasó megismerkedhet annak a korszaknak és társadalomnak a miliőjével, jellegzetességeivel, melyekben a művész élt, és amelyből ihletet merített. Olyan információkat és adatokat tudhatunk meg belőlük, éppen szubjetív jellegük miatt, amelyeket sem a tanulmányok, sem a monográfiák, sem a lexikonok nem közölnek.

 Képzőművészeink életén keresztül megelevenednek azok a legendáshírű művészképző iskolák, egyesületek és csoportosulások, mint a Benczúr-féle Mesteriskola, a párizsi Julian Akadémia, a müncheni Hollósy-kör, a Nagybányai vagy akár a Kecskeméti művésztelep. De olyan művészeti áramlatok és irányzatok kialakulását is nyomon követhetjük, melyek mind a mai napig meghatározó szerepet töltenek be művészeti életünkben.

   A Palatinus Könyvek Könyvesház  “Önéletrajzok – Önvallomások” című sorozatában, az írók és színészek autobiográf kötetei után, most harmadikként, a magyar képzőművészek önéletrajzaival, önvallomásaival ismerteti meg az olvasót.

  A kötet, - a XVIII. század végétől a XX. század végéig eltelt 200 év -, 100 olyan jelentős, a magyar művészeti életben fontos szerepet játszó festőnek, szobrásznak, iparművésznek és építésznek megnyilatkozását közli, mint -Barabás Miklós, Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Ferenczy István, Izsó Miklós, Medgyessy Ferenc, Szentpétery József, Róth Miksa, Kovács Margit, Hauszmann Alajos, Schulek Frigyes, vagy Lechner Ödön.

   A közölt autobiográfiák részben közgyűjteményekben lévő írói hagyatékokból, (levéltárak, kézirattárak, levelestárak, adattárak stb.) előkerült, még feltáratlan kéziratos anyagból, részben pedig könyvekben és folyóiratokban megjelent írásokból és – tágabban értelmezve az önéletrajz fogalmát -, önvallomásokból kerültek ki.

 Számos képzőművész esetében – a lehetőség szerint - több önéletrajzot is közöltünk, melynek során nyomon követhetjük, hogy írójuk mit tartott fontosnak közölni élete különböző szakaszaiban.

   Persze a közölnivaló tartalmát az is befolyásolja, hogy milyen célból írták. Az önéletírások külön kategóriájába tartoznak a hivatalos jellegűek. Ezek álláspályázathoz, ösztöndíj, vagy segélykéréshez, lexikonhoz, vagy adatkiegészítéshez, stb. íródtak. Számos nagy művészünk esetében, sajnos csak ilyen jellegű autobiográfia maradt fenn, ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy személyisége, és a magyar művészeti életben betöltött meghatározó szerepe miatt szerepelnie kell kötetünkben. 

 Ezekben a hivatalos céllal írt önéletrajzokban a művész, sok esetben egyes szám harmadik személyben írta autobiográfiáját, ez azonban ne tévessze meg az olvasót, hiszen egy gyakran alkalmazott közlési formáról van szó.    

   Meg kell jegyeznünk, hogy bár kötetünkben a legjelentősebb művészek önéletrajzi írásaiból igyekeztünk válogatást adni, helyszűke miatt, vagy mert nem került elő az önéletrajzuk, sokan kimaradtak a kötetből. Ennek pótlását a későbbiekben tervezzük.   

 

 

 

SZÜLETTEM... MAGYAR TUDÓSOK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 650
Kiadás éve: 2003


 

 

Előszó

      A „Születtem…” című önéletrajzi sorozat negyedik kötetében kis magyar tudománytörténettel ismerkedhet meg az olvasó. A magyar írók, színészek és képzőművészek autobiográf kötetei után most a magyar tudósok önéletrajzait bemutató autobiográf-gyűjteményt jelenteti meg a kiadó.

   A közel 350 évet felölelő önéletrajzokból olyan izgalmas kérdésekre kaphatunk választ, minthogy, hogyan változott Magyarországon a tudomány felfogása és az egyes tudományos közösségek történeti látásmódja koronként, milyen ideológiai és technikai feltételek szükségesek egy-egy zseniális kutatási eredmény megszületéséhez. Bepillanthatunk egy-egy nemzetközi hírű kutató csoport életébe, mindennapi munkájába, tetten érhetünk egy-egy nemzetközi jelentőségű tudományos felfedezés megszületését.

    Nyomon követhetjük jelentős tudósaink tudományos pályáját az első évfolyamtól a doktori szigorlatig és tovább… Megismerkedhetünk a koronként változó tudósképzés intézményeivel,  és mindazzal a feltételrendszerrel, ami a tudóssá váláshoz szükséges. Tanúja lehetünk új tudományágak születésének, amikor még „polihisztorok” képviselték a tudományt.   Megfigyelhetjük hogy, hogyan fogadta el, vagy éppen taszította tudósainkat és felfedezéseket a környezetük? Hogyan birkóztak meg azokkal a tudományon belüli és tudományon kívüli (például politikai) akadályokkal, amelyek gátolták alkotómunkájukban.   

   S mindezek mellett megnyilatkoznak tudósaink magánemberként is. Megismerkedhetünk gyermekkorukkal, pályakezdésükkel, küzdelmeikkel és sikereikkel, gondolataikkal, s azzal sajátos „tudományos látásmóddal és szókinccsel”, amely egy-egy tudományterületre jellemző.

  A tudomány „egyetemes” jellegéből adódóan olyan perspektívában, távlatban láthatjuk ezt a sajátos alkotói területet, amelyet eddig a sorozat egyik kötetében nem tapasztalhattunk.

   A kötet összeállításánál több probléma is felmerült. Az egyik, hogy az egyes tudományágak átjárhatósága miatt nehéz volt meghatározni tudósaink működési területét (matematika-csillagászat, geológia-geofizika, kémia-vegyészet), különösen elmondható ez a tudománytörténet korai időszakára. Vagy olyan nemzetközi hírű tudóssal ismerkedhet meg az olvasó, aki politikailag kompromittálódott, de tudományos munkássága miatt helyet kellett hogy kapjon kötetünkben, hiszen elsődleges szempontunk az volt, hogy tudósaink tudományos eredményeit és működését értékeljük, és ne politikai szereplésüket.

   A 170 önéletrajzi írás, mely lezárult életpályákat dokumentumaiból válogat, 500 magyar tudós önéletrajz-gyűjteményéből lett kiválogatva. Reméljük, hogy idővel a többi írás is napvilágot lát.

  Számos nagyobb tudós esetében, sajnálatos módon, csak rövidebb adatközlő írás maradt fenn, mégis úgy döntöttünk, hogy szerepeljen a kötetünkben, mivel a magyar tudománytörténetben meghatározó volt a szerepe. Előfordul azonban, hogy több önéletrajzot is közlünk egy-egy jelentős személy esetében.

A közlésre kerülő önéletrajzok egyedülállóak, mivel az eddig levéltárakban, irattárakban, vagy levelestárakban lapuló írások először kerülnek közlésre.

 

 

SZÜLETTEM... MAGYAR POLITIKUSOK ÖNÉLETRAJZAI
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak: 654
Kiadás éve: 2005

 

 

 Előszó

   Vigyázz, el ne császárosodj, fel ne vedd szokásaikat – mert ez könnyen megesik! A nagy Római Birodalom híres filozófus-császára, Marcus Aurelius vetette papírra ezeket a sorokat 1800 évvel ezelőtt, önmaga okulására. Ez az intelem, azonban függetlenül kortól és időtől, minden politikusra érvényes, hiszen köztudott, hogy a hatalom bűvkörében és árnyékában könnyen megváltozhat mindenki.

 A sorozat korábban megjelent köteteivel szemben, melyek elsősorban a tiszteletadást szolgálták a dokumentálás mellett, a mostani kötet más indíttatású. Arra törekszik, hogy a magyar történelem ismert politikusainak önéletrajzait adja közre - ezzel is jellemezve az egyes korszakokat. Egyesek közülük pozitív, mások negatív szerepet töltöttek be a múltban. Nyilvánvaló: a magyar történelemnek – miként más nemzetekének is - voltak olyan periódusai, melyekre nem szívesen emlékezik az utókor, azonban ezen korszakok politikusai - ha tetszik, ha nem - döntő szerepet játszottak az ország életében; nevük és tevékenységük a korszakot fémjelezte. Hozzá tartozik a jó és a rossz is múltunkhoz: ezért találkozhatunk a kötetben magasztos, vagy éppen ordas eszméket követő személyek önéletrajzával.

   A Születtem című autobiográfiai sorozatban megjelenő magyar politikusok önéletrajzait tartalmazó kötet közel 340 évet ölel fel. Az önéletrajz-gyűjtemény jelentős része most kerül először publikálásra (60), az egyes dokumentumok csak a szűk szakmai közönség számára voltak elérhetőek. A kötetben szereplő 92 önéletrajz és önvallomás levéltárakból, kézirattárakból, levelestárakból és egyéb közgyűjtemények anyagából előkerült, olyan közszereplők tollából származnak, mint Bethlen István, II. Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Trefort Ágoston, Apponyi Albert, Nagyatádi Szabó István, Horthy Miklós, Jászi Oszkár, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor, Imrédy Béla, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Kádár János, Aczél György. Az ország első számú vezetői mellett helyet kaptak a kötetben olyan politikusok is, akik a politikai rangsor második vonalába tartoztak, akik a háttérből biztosították az adott politikai gépezet működését. Stabil pontok voltak ők is az állami vezetésben, tőlük függött nemcsak az állam működtetése, hanem a különböző kulturális és gazdasági intézmények vezetése is. Glatz Ferenc szavaival: „miniszterelnökök, miniszterek, pártvezetők és államtitkárok jönnek-mennek, de a tisztviselők maradnak, hiszen ők működtetik az intézményeket”.

Szerepelnek kötetünkben olyan pártpolitikusok is, akik pártjukban nem vállaltak vezető állami tisztséget, ugyanakkor jelen vannak gyűjteményünkben olyan várospolitikusok is [(fő)polgármester], akik jelentős hatással voltak városuk életére. Találkozhat az olvasó olyan kultúrpolitikusokkal is, akiknek több évtizedes működése egy egész korszak kulturális életét határozta meg (például az abszolutizmus-kori, valamint a trianoni Magyarország kultúrpolitikájának jelentős politikusai: Trefort Ágoston és Klebelsberg Kuno, illetve a szocialista rendszer 1960-70-es éveinek fő ideológusa, Aczél György).

Az 1940-50-es évek politikai vezetőgarnitúrájának több „hírhedt” képviselője is jelen van a kötetben, akik jóvátehetetlen hibákat, sőt bűnöket követtek el. Egy-két hatalomhajhászó szerencselovag önéletírásával is találkozhatnak a gyűjteményben, akik nyilván nem voltak többek, – Babits Mihály szavaival – mint „a vakeset által miniszteri székekbe pottyant apró emberek”.

 A kötetből, sajnálatos módon több olyan jelentős személy önéletrajza hiányzik, akiknek a gyűjteményben lett volna a helyük; ők azok akiknek – a levéltári forrásfeltáró munka ellenére - hagyatékából nem került elő önéletrajz: vagy haláluk előtt maguk semmisítették meg személyes dokumentumaikat, vagy több esetben éppen az idő tette meg hatását, és ezek a pótolhatatlan iratok megsemmisültek.

 A kötet „vallomástévői” professzionális politikusként nyilatkoznak meg előttünk, ezért szükséges az olvasáshoz a kellő forráskritika – ugyanakkor tagadhatatlan, hogy nem hiányzik ezekből a dokumentumokból a politikusok kellő rálátása az eseményekre és összefüggéseikre. Érdekes tanulmányozni sajátos gondolkodásmódjukat, érvrendszerüket, nyelvüket, stílusukat, értékítéletüket, és azt a jellegzetes, a „politikus észjárást”, amely annyira egyedi.

   Azonban nemcsak hivatásos politikusként ismerjük meg a kötetben szereplő önéletírókat, hanem magánemberként is. Apró és nagyobb történeteket, családi titkokat tudhatunk meg ezekből az írásokból (például Kossuth Lajos, Apponyi Albert vagy Podmaniczky Frigyes, Rákosi Mátyás ifjúkoráról, pályakezdéséről). Ezek mellett nyomon követhetjük politikai pályájuk alakulását és fejlődését; megismerhetjük azt a családi miliőt és személyes kapcsolatrendszert, mely hatással volt gondolkodásukra, nézeteikre.

  Tapasztalhatjuk azt is, hogy az egyéni sorsok hátterében életre kel a történelem: politikusaink életén keresztül megelevenednek előttünk az ország sorsát döntően befolyásoló történeti események is (Rákóczi-féle szabadságharc, jakobinus-mozgalom, 1848-as forradalom, 1956-os forradalom valamint az 50’-es évek eseményei stb).

  A kötetben olvasható vallomásokat többségében az önigazolás kényszere motiválta, vagy egyfajta politikai exhibicionizmus. Előfordult az is, hogy egyszerűen csak egy újságíró, vagy barát érdeklődésére ragadott tollat az önéletíró. Az autobiográfiák jelentős része azonban hivatalos céllal, egy-egy lexikon szócikkéhez, monográfiához, álláspályázathoz vagy útlevéligényléshez készült. Az önéletrajz írója ekkor egyes szám harmadik személyben fogalmazott, ez azonban ne tévessze meg az olvasót, hiszen egy gyakran alkalmazott közlési formáról van szó.

   Sok esetben beszédes az intézmény, vagy személy, amihez, akihez szólnak ezek a személyes dokumentumok. Például Rákosi Mátyás 1969-ben, Gorkijban írt önéletrajzi levelet Leonyid Iljics Brezsnyevnek, Gerő Ernő 1932-ben írt önéletrajzot a Komminternek. Kádár János 1956 decemberében a Schweizer Lexikon számára írt önéletrajzi feljegyzést, id. Antall József 1946-ban a Miniszterelnökség Igazoló Bizottsága számára készített önvallomást.

   A közlésre kerülő önéletrajzok fontos háttér információt szolgáltatnak: új összefüggésekre világítanak rá, ezáltal olyan történelmi események feltárásához adhatnak segítséget, amelyek még ma is pontosítást igényelnek. Ezeknek a dokumentumoknak a politikatörténeti forrásértéke fontos tehát, mivel jelentős mértékben hozzásegítenek egy-egy politikai esemény kutatásához.

 

 

 

TISZTELT URAM! NYÍLT LEVELEK GYŰJTEMÉNYE
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: ÚJ PALATINUS-KÖNYVESHÁZ KFT.
Oldalak:
Kiadás éve: 2003


 

 

 Előszó

   Kötetünk öt évszázad nyílt leveleiből nyújt válogatást – sajátos magyar történelmi, kultúrtörténeti tablót kap az olvasó, hiszen ezek az alkotások az elmúlt századok történelmének és kultúrájának pontos, ugyanakkor lényegi lenyomatai is. A magyar szellemi élet nagyjainak, leveleit korabeli újságokból, napilapokból, folyóiratokból, könyvészeti anyagokból és közgyűjtemények aprónyomtatvány-gyűjteményéből állítottuk össze. A kötetben szereplő 90 nyílt levélben, több mint 70 levélíró nyilatkozik meg. Olyan írók, tudósok és politikusok fejtik ki véleményüket a nyilvánosságnak szánt levelekben, mint Eötvös Loránd, Trefort Ágoston, Gyulai Pál, Szekfű Gyula, Kossuth Lajos, Andrássy Gyula, Jókai Mór, Karinthy Frigyes, József Attila, Babits Mihály, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső, Veres Péter, Németh László, Lukács György, Márai Sándor, Tamási Áron, Déry Tibor, stb.

   A nyílt levél, mint irodalomtörténeti dokumentum, és mint irodalomelméleti és publicisztikai műfaj, funkcióját és stílusbeli sajátosságait tekintve sokat változott az évszázadok alatt. Megőrzi számunkra a szerző értékrendjén túl egy-egy korszak gondolat- és ízlésvilágát, mentalitását, szokásait, általános felfogását, vitatkozási stílusát, irodalmi és nyelvi kultúráját, sajátos grammatikáját, s mi több nyomon követhetjük, mindazokat a témákat, problémákat és gondolatokat, melyek korszakonként, ebben a sajátos levélformában láttak napvilágot.

   A levél minden korban kedvelt megnyilatkozási forma volt – nem véletlen, hiszen az írásbeliség egyik legrégebbi műfajáról van szó. Általában nem tart igényt a nyilvánosságra, ezért stílusa és témája kötetlen. A nyílt levél azonban - bár sok esetben magán hordja a magánlevelek jellegzetességeit -, közérdekű témája miatt a nyilvánossághoz szól. Levélformája csak ürügy, mely a közérdekű mondanivalónak irodalmi keretét adja. Funkcióját tekintve két típusát különböztetik meg: egyik a már igen régen jelenlévő - formai és tartalmi szempontból tágabban értelemben vett nyílt levél, melyet az irodalomtudomány irodalmi (fiktív) publicisztikai levélnek nevez, másik a jóval később megjelenő, szűkebb értelemben vett nyílt levél, mely perszonálisabb, intimebb és stílusában kötetlenebb.

   Több évszázados múltra tekint vissza a tágabb értelemben vett nyílt levél, vagy az irodalmi „publicisztikai levél”, mely egészen a könyvnyomtatás koráig hírlappótló szerepet töltött be. Konkrét személyhez, de többnyire intézményhez, nagyobb közösséghez, olykor az egész nemzethez szól. Általában politikai, gazdasági, jogi, tudományos, vagy vallásos témákat, aktuális eseményeket, híreket, utasításokat, üzeneteket, ítéleteket, vagy bizalmasabb mondanivalót fogalmaz meg. Gyakran él a magánlevél nyújtotta lehetőségekkel, hiszen a hivatalos stílusban megfogalmazott kiáltványba, vagy pátenslevélbe helyezett személyesebb részlet, vagy megszólítás szuggesztívebbé, hatásosabbá teszi a mondanivalót.

     Évszázadok alatt a - nyilvánosságnak szánt -, uralkodói pátenseket, kiáltványokat, közérdekű utasításokat, személyes tudósításokat, röpiratokat, vitairatokat, stb., nyílt levél formájában terjesztették. Uralkodók, politikusok, hadvezérek és országnagyok rendelkezéseiket, kormányzati javaslataikat, üzeneteiket, parancsaikat és felhívásaikat, pátensekben (nyílt levelekben, pátens levelekben) tették közzé. Ebbe a csoportba tartozik: az 1307-ben [október 10.] kelt rákosi országgyűlésen résztvevők nyílt levele, melyben engedelmességet fogadtak Károly Róbertnek, az 1471-ben [szeptember 20.], Kázmér herceg aláírásával meg jelent Vitéz János érsek által megfogalmazott gúnyiratszámba menő Mátyás király ellen írt nyílt levél, mely fontos dokumentuma volt a király elleni összeesküvésnek. Ferdinánd 1527-ben [január 19.] nyílt levelet intézett az ország minden rendű lakosaihoz, amelyben erősen kikel Szapolyay János ellen. János király 1529-ben [május 10.] aznap, amelyen Szulejmán elindult Konstantinápolyból, nyílt levélben tudatta Magyarország valamennyi megyéivel és az összes nemességgel, hogy ő a törökök hatalmas császárjával, valamennyi alattvalóinak minden rövidsége nélkül, örök békére lépett. Zrínyi Miklós a Montecuccolihoz írt latin nyelvű, névtelen röpiratát [1662], vagy Lipót császárnak címzett levelét [1664] is nyílt levél formájában terjesztette. Károlyi Sándor gr. [II. Rákóczi Ferenc tábornoka, erdélyi főparancsnoka] 1712-ben nagykiterjedésű birtokainak betelepítésére nyílt levélben toborzott olasz és német telepeseket.

   Thököly Imre nyilvánosságnak szánt felhívásai nyílt levelekben (pátensekben) maradtak ránk. Ezek a pátens-levelek elsősorban katonai természetű kérdéseket tartalmaztak, de találhatók bennük gazdasági és jogi intézkedések is. A kuruc politikai irodalomban is számtalanszor találkozunk levél formájában közzétett röpirattal, harcra buzdító kiáltvánnyal, fejedelmi pátens-levéllel, melyben II. Rákóczi Ferenc fejedelem az ország lakosságát és a katonai szerveket érintő közlendőit hozta tudomásra. Ezek közül kiemelkedő a Brezáni pátens és a A keresztény világ minden fejedelmeinek és respublikáinak, úgy egyéb akármelly, akárminémű állapotú, betsületű, méltóságú, tisztű és felsőségű rendeknek [1703] című kiáltványa. 

  A XVIII. és XIX. század, röpiratos formában megjelenő nyílt leveleinek kiemelkedő példája Martinovics Ignác 1792-ben írt latin nyelvű, nyomtatásban megjelent levele I. Ferenc császárhoz vagy Széchenyi István Blick-je Alexander Bach belügyminiszterhez [1859-ben].

 A tudós értekezések, vagy röpiratok jelentős része is levél formájában látott napvilágot. Bessenyei Györgynek 1781-ben írt híres röpiratát, az „Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék”-ot is nyílt levél formájában adták ki.

  Ugyanakkor a vallásos publicisztika is élt a nyílt levél megjelenési formával. A XVI. század élénk vallásos irodalma el sem képzelhető a hitvitázó – latin és magyar nyelvű -, levélváltások nélkül, melyeket kinyomtatva terjesztettek az egész országban. Leghíresebb képviselői: Dévai Biró Mátyás, Sztárai Mihály, Bornemisza Péter, Melius Ihász Péter és Dávid Ferenc, valamint a magyar levélirodalom egyik legjelentősebb alakja, Pázmány Péter volt, aki Magyari Istvánnal, Alvinci Péterrel, és I. Rákóczi Györggyel folytatott hitvitát. Szintén ebbe a kategóriába tartoznak 1644-ből Eszterházy Miklós nádor I. Rákóczi Györggyel erdélyi fejedelemmel vitatkozó levelei is.

   A levélformában közzétett vallásos vitairatok is fontos tudománytörténeti dokumentumok hiszen, bennük a XVII. század élő nyelvének kifejezései, szófordulatai, a hitvitázó vitairatok jellegzetes gondolat- és érvrendszere, a hitvitázók tanultsága, felkészültsége és logikai fegyelmezettsége és modora rendre megismerhetők. Ezen nyílt levelek felépítését pontos előírások határozták meg. Mondhatjuk, hogy a vallásos publicisztika szólítja meg először mai értelemben a „közönséget” a meggyőzés vágyával (köztudott, hogy a hitviták egyik alapfeltétele volt a személyes helytállás, a nyilvánosság elé lépve kellett a közönséget meggyőzni). A nyilvánosságnak szóló lelkész vitatkozó stílusa az absztrakciókban kifejtett gondolatai ellenére életszerű, olykor a durvaságig népies volt, így maga az írásmű, a nyílt levél is nyers lett: tartalmazza a képes beszéd elemeit, a részletező felsorolásokat, jelzőket, találó közmondásokat és anekdotákat - egyszóval a hatáskeltés korabeli stilisztikai eszközeit.

    A szűkebb értelemben használt nyílt levél, vagy „perszonális” nyílt levél megjelenése szorosan összefügg a sajtó fejlődésével. Mivel elsősorban napilapokban és folyóiratokban jelent meg, tömeges méretekben csak a hírlapirodalom fejlettebb szakaszában terjedt el.

   Mind tartalmilag, mind formailag megőrizte az évszázadokkal korábban elterjedt publicisztikai levelek főbb vonásait, műfaji szempontból azonban ekkorra alakul ki a véglegesen letisztult formája. Fő sajátossága, ebből a szempontból a „felemás” kettősség: témáját tekintve, túllép a magánszféra keretein, stílusában és külsőségeiben azonban nem szakít vele. A sajtóban közzétett levél írója mondanivalóját szuggesztíven fogalmazza meg, hogy érveivel meggyőzze, és maga oldalára állítsa az olvasókat. Gondolatainak felépítése, logikája, érvrendszerének racionalitása, okfejtése világos és egyértelmű, hatásos, mivel ettől függ levelének „hatékonysága”.

   A szűkebb értelemben vett nyílt levél megjelenése Magyarországon a XIX. első évtizedeire tehető, egy-egy irodalmi, vagy tudományos vitához kapcsolódik. Az 1806-ban [június 2.] megjelenő pesti magyar újság, a Hazai Tudósítások [később Hazai és Külföldi Tudósítások] első évfolyamában indul meg a magyar irodalomtörténetben Árkádia-perként ismert sajtóvita, melyben Kazinczy Ferenc, Fazekas Mihály és Kis Imre nyílt leveleit olvashatjuk. Az irodalomtörténet első plágiumperében, az ún.: „Iliász-perben” szereplő Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc és Szemere Pál levelezése pedig az 1817-ben indult, népszerű és tekintélyes folyóiratban, a Tudományos Gyűjteményben jelent meg. A folyóirat tekintélyét emelte, hogy 1828-tól négy éven keresztül Vörösmarty Mihály szerkesztette. A Tudományos Gyűjtemény, mely meghonosította az irodalmi életben a kritikát, adott helyet a Berzsenyi-Kölcsey vita főbb dokumentumainak is.

Az 1848-as[17] sajtótörvénynek és az 1848-49-es eseményeknek köszönhetően, ugrásszerűen megnövekedett a hírlapok és folyóiratok száma. A különböző politikai, irodalmi divatlapok, szakmai és ismeretterjesztő lapok, valamint az országban és az országhatáron kívül megjelenő idegen nyelvű lapok nagyobb lehetőséget adtak a publikálásra, az 1848-at megelőző időszakhoz képest. Egyre több nyílt levél jelent meg a magyar sajtóban.

Az ebben az időszakban publikált - kötetünkben is megtalálható -, nyílt levelek egy része a forradalom és szabadságharc radikális lapjaiban láttak napvilágot: Kossuth Hírlapjában [1848. július 1.-től], a Radical Lapban [1848. június 1.-től], a Reformban [1848. április 6.-tól], a Marczius Tizenötödikében [1848. március 19.-től]. Az Életképek adta közzé Petőfinek, a Nemzetgyűlés 1848. augusztus 21-én lezajlott hadügyi vitája után, Vörösmartyhoz írt támadó versét, mely a lapban parázs vitát váltott ki Jókai, Petőfi és Vörösmarty között.  A Pesti Hírlapban került sor 1848-ban Nagy Károly szabadszállási képviselő és Petőfi szóváltására a szabadszállási követválasztásra vonatkozóan.

   Az irodalomtörténészek egy része azon a véleményen van, hogy a nyílt levélnek, ennek a sajátos hírlapi műfajnak az elterjedése, végeredményben Kossuth Lajos 1867-ben írt Cassandra-levelétől datálható, melyet számos korabeli lap leközölt, s melyet Kossuth eleve sajtóbeli megjelenésre szánt. Tény, hogy ekkora már megszületik az „európai színtű” magyar sajtó, megjelennek a különböző műfaji kategóriák és megszerveződnek az első, ún.: újságírói „stábok”, szerkesztőségek. Ekkor születnek meg egy-egy tudományterületnek az első [szak]orgánumai is. 

A 1900-as évek elejétől, a jelentősebb politikai, irodalmi, művészeti és tudományos események és viták során, a hozzászólók számtalan sajtótermékben fejtették ki nyílt levél formájában véleményüket. A magyar történelem és jelentős alakjainak, eseményeinek megítélése (a Trianon, a világháborúk, a Horthy-korszak politikai értékelése, a zsidókérdés, az 1945 utáni berendezkedés, stb) mind megannyi gyújtópontja a ezeknek a vitáknak.

  Az irodalmi és tudományos viták és kritikák során mindennaposakká váltak a „nyílt levél-váltások” az újságok és [szak]folyóiratok [Nyugat, Szép Szó, A Toll, Világ, Történelmi Szemle, Budapesti Szemle, Népszava, Századunk, Budapesti Hírlap, stb.] hasábjain. A irodalmi életben, a hosszú-hosszú évekig elhúzódó „Ady-viták”-tól, a Németh László körül zajló irodalmi csatározásokon keresztül az 1952-es, ún.: „Felelet” vitáig több száz irodalmi nyílt levél látott napvilágot különböző napilapokban, folyóiratokban, könyvek és tanulmányok mellékleteként. A műfajnak a sokszínűségét mutatja az, hogy nemcsak viták, vagy  személyes sérelmek késztették a szerzőket nyílt levél közzétételére, hanem békésebb szándékok is (v. ö.: Rippl-Rónai Józsefnek Ady Endre, vagy Ignotusnak Bródy Sándor halálakor írt nyílt levelét).

A kötet olvasója számára, úgy gondoljuk nyilvánvalóvá fog válni: a nyílt levél, mint alkotás, mint műfaj nemcsak művészi kvalitása, értékmegőrző szerepe, mozgósító ereje és szándéka által lett fontos a mai kor számára, hanem mert egyfajta mércéje a demokráciának, megjelenésformája a véleményszabadságnak. Vitathatatlan szerepet játszik a sajtónyilvánosság formálásában, a közvélemény kritikai szellemének kialakításában, kibontakoztatásában, egyértelműen felnőtté avatja az olvasót. Ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy voltak történelmünkben oly korszakok, amikor „hiánycikk” volt a nyílt levél, amikor száműzetett ez a kifejezésforma.

 

 

RÉGI MAGYAR FÜRDŐVILÁG
CSIFFÁRY GABRIELLA

Kiadó: HELIKON KIADÓ
Oldalak: 140
Kiadás éve: 2004

 

 

Részlet a könyvből
 

     A kitűnő lengyel esszéíró, Jerzy Stempowski Folytonosság és kontrasztok című, 1961-ben Párizsban megjelent írásában megállapítja, hogy bárhol találják is meg a régészek egy hajdani római település romjait – legyen az akár csak néhány ház maradványa –, biztos, hogy a legszembetűnőbb, legméltóságosabb épület a termálfürdő lesz. „Mindig fölismerhető – írja Stempowski – a caldarium, a tepidarium és más helyiségek, amelyek olyan rafinált fürdőzési módokat tettek lehetővé, amilyeneket manapság már nem gyakorolnak.”

     Érezhető a szövegből, hogy az emigráns lengyel író majdnem ugyanolyan nosztalgiát érez a klasszikus Európa fürdőélete iránt, mint elhagyott hazái, Ukrajna, Podólia, Volhinia, Litvánia, és persze elsősorban is Lengyelhon iránt. Olvassuk csak tovább: „Az épületeket szépítő mozaikok és díszítmények arról tanúskodnak, hogy szívesen és hosszasan időztek ott az emberek. Az ókori világban a termálfürdők szalonként, találkozóhelyként és a társalgás színhelyeként működtek. Nyugat-Európában minden meleg vizű forrás körül megtalálhatjuk a római fürdőlétesítmények maradványait. Csaknem minden falusi lakóháznak – villa rustica – volt saját fürdőmedencéje, amit most a fényűzés csúcsának tartunk, és csak a milliomosok vagy a leghíresebb filmcsillagok engedhetik meg maguknak.”

     A fürdőélet aranykora abban a pillanatban ért véget, midőn a barbárnak mondott északi germán és keleti, sztyeppei népek a birodalomba betörtek. „Ezek a népek – írja Stempowsky –, amelyek több hullámban rohanták le a Római Birodalmat, előtte sokáig vándoroltak hideg vidékeken, és valószínűleg csak nyáron fürödtek az útjukba eső folyókban és tavakban. Nem tartozott a szokásaik közé a fürdőzés. Amikor behatoltak a római civilizáció területére, csodálkozva nézegették a termálfürdőket, talán meg is mártóztak bennük, de nem találtak benne különösebb élvezetet. Főleg keresztények voltak, és minden bizonnyal bűnös, pogány szokásnak tartották a márványmedencékben való lubickolást.”

     Nem is olyan nehéz elképzelnünk a lengyel esszéista által felvázolt képet. Szakállas barbárok – hogy aztán keresztények-e vagy sem, az legyen most mindegy –, előbb megilletődötten, fejüket forgatva ballagnak az oszlopcsarnokokban, később már röhögve gázolnak a fehér és rózsaszín márványmedencékben, sisakjukba merik, tenyerükkel paskolják a faragott gorgófők és titánok száján sprickoló forró vizet. Nem nehéz mindezt magunk elé képzelnünk. Ez történhetett a mai Óbuda, az egykori hatalmas Aquincum, „a kis Róma” fürdőiben is. Jöttek a barbárok, s Róma emlékeit használták, ahogy tudták. Gondoljunk csak Aquincum nagy amphiteátrumára, melyben hol gepida, hol longobárd törzsfő vett magának szállást, jól védhető erődítménynek, kisebb várnak tekintve azt. A honfoglaló magyarok is Kurszán váraként ismerték az akkoriban, a IX-X. században még feltételezhetően sokkal grandiózusabb építményt.

     A barbár-keresztény Európa mintha sosem tanulta volna meg, mi is az igazi, a kultúrált fürdőzés. Amíg a kelet népei – perzsák, arabok, grandai és cordobai mórok, törökök – a kutakat, a csorgókat, a medencéket, a fürdőt, de magát a vizet is csodálták, s bátran használták kertjeik, épületeik díszítéséhez, olykor már-már a földi édent varázsolva sziklasivatagok, városok, paloták közepébe, addig Európa sokáig nem tudott mit kezdeni a vízzel. Ahogyan Stempowski írja: „Az európaiak soha nem fedezték föl a vízzel való érintkezés antik örömét. A fürdés az ő szemükben az unalmas kötelességek közé tartozik, aminek a legkevesebb időt és helyet szentelik. Harminchét évet töltöttem el Nyugat-Európa különböző országaiban, de soha nem volt olyan lakásom, ahol szabadon fürdőzhettem volna. Ez a tevékenység sehol sem volt magától értetődő dolog, alkudozás és noszogatás kellett hozzá. Kerültem az ilyen helyzeteket, ezért számtalan nyilvános fürdőt ismertem meg. Ezek többnyire furcsán barátságtalan, sötét, zsúfolt és mocskos helyek voltak, ahova csak végszükség esetén lép be az ember. Ezért egész életemben piszkosnak és mosdatlannak éreztem magam. Dél-Olaszország az egyetlen vidék, ahol a fürdés nem okozott semmiféle nehézséget, ahol megőrizték a római tradíciókat, és ahol minden fodrászszalonban megtalálható a tiszta és kellemes doccia.”
 

 

 

 

Búcsúszavak

Magyar írók, költők és színészek utolsó szavai, búcsúlevelei és gyászbeszédei

Válogatta, szerkesztette és bevezető szövegeket írta: Csiffáry Gabriella

Kiadó: Tericum Könyvkiadó Kiadás éve: 2006 oldalszám: 376

 

 

Előszó

„…Isten veled, / Vigasztaljanak méltóbb, zengőbb versek, / Isten veled, Vigasztaljanak zengőbb, szebb szerelmek, / Isten veled, / Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon, / Csak ennyi, lásd, / Hogy én eltűntem és hiányzom.” Tóth Árpád sorai[1] felidézik bennünk, hogy életünk során hány és hány alkalommal köszönt ránk a búcsúzás pillanata. A kapcsolatainkat és életünk egy-egy korszakát lezáró „hétköznapi halálaink” gyakran érnek váratlanul. Rettegéssel töltenek el, mert utánuk üresség és a fájdalom marad. Gyűjteményünk segítséget szeretne nyújtani a félelmek és kételyek legyőzésében.

Az első válogatásban jeles magyar írók, költők és színészek életének drámai pillanataival ismerkedhetnek meg az olvasók, a második kötetben pedig tudósok, politikusok és művészek utolsó sorait szeretnénk közreadni. Mindkét művet neves személyiségek felett tartott gyász- és emlékbeszédek szemelvénygyűjteménye egészíti ki.

Jelenlegi összeállításunk közel ötszáz év olyan jelentős íróinak, költőinek és színészeinek utolsó gondolatait, szavait, leveleit és naplórészleteit örökíti meg, mint Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Arany János, József Attila, Ady Endre, Vajda János, Blaha Lujza és Somlay Artur. A válogatás során arra törekedtünk, hogy kötetünkben a magyar irodalmi és színházi életben meghatározó szerepet játszó egyéniségek kapjanak helyet. Sajnálatos módon, több olyan jelentős író és színész hiányzik, akiknek a gyűjteményben lett volna a helyük. Kutatásaink ellenére azonban nem állt rendelkezésünkre olyan megfelelő forrásanyag, mellyel életszakaszaik utolsó pillanatait megnyugtató módon tudtuk volna rekonstruálni.

Minden egyes fejezet, mind megannyi elválás… Búcsúznak egykori iskolájuktól, szerelmüktől, gyermekeiktől, barátjuktól, hazájuktól és az „Élettől”. Az egyes írások, melyekben írójuk új és új arcát ismerhetjük meg, valóságos gyöngyszemek.

A kötetben szereplő naplók és a levelek írójuk belső világáról és legrejtettebb titkairól mesélnek. Ezek az emberi dokumentumok [dokumenta humana] fontos stációi egy-egy életsorsnak. A naplók utolsó sorai, csakúgy, mint a búcsúlevelek, lezárnak egy életet, vagy életszakaszt. Gyakran írójuk szellemi végrendeltét tartalmazzák, azt az utolsó üzenetet, melyet barátaira, szeretteire vagy ismerőseire hagy utolsó kívánságként. Néha csak egy fájdalmas búcsút rejtenek magukban, olykor konkrét anyagi végrendelkezést tartalmaznak.

A szomorú sorokban irodalmi életünk elmúlt eseményei elevenednek meg.

Megismerhetjük például Balassi Bálint és Zrínyi Miklós utolsó szavait, az „erdélyi Antigoné”, Árva Bethlen Kata naplójának valamint Karinthy Frigyes tragikus körülmények között elhunyt első feleségéről, „Bogáról” írott feljegyzéseinek befejező sorait, Mikes Kelemen utolsó törökországi levelét a rejtélyes P. E. grófnéhoz, vagy Somlay Artur halála előtt írt búcsúlevelét Gobbi Hildának. Természetesen óvatosan kell megítélni ezeket a dokumentumokat és visszaemlékezéseket. Egy-egy jeles személy utolsó szavaival kapcsolatosan is sokszor eltérőek a vélemények, hiszen gyakran még a jelenlévők is különbözőképpen emlékeznek vissza az eseményre. Ezért arra törekedtünk, hogy a fennmaradt vallomásokból mozaikkockánként rakjuk össze egy író, vagy művész utolsó mondatait. Természetesen az egybehangzó részletekből rekonstruált képet sem kell megcáfolhatatlannak hinni. Ugyanez a probléma merül fel az utolsó levelek közlésekor is, hiszen az életpályák kutatása nem zárult le: az újabb és újabb adatok gyakran cáfolnak rá az eddig elért eredményekre. Megesik olykor, hogy a korábban végsőnek hitt búcsúlevelet követi egy újabb, eddig ismeretlen levél. Mindezeket a bizonytalan tényezőket tekintetbe véve azonban arra törekedtünk, hogy több forrást egybevetve viszonylag pontos képet rajzoljunk a művészi életpályákat lezáró írásokról.     

A kötet második fejezete a magyar írók, költők és színészek fellett elhangzott  halotti- és emlékbeszédekből nyújt válogatást első magyarnyelvű nyelvemlékünktől, a Halotti beszédtől kezdve napjainkig. Mind irodalmi, mind történeti szempontból kétségbevonhatatlan ezeknek a „kortörténeti dokumentumoknak” az értéke.

A nagy múltra visszatekintő gyászbeszédeket és emlékbeszédeket tanulmányozva számos érdekes vizsgálatot és megfigyelést végezhetünk el. Érdemes megfigyelni, hogy a halotti beszédek mennyire tükrözték a halott társadalmi és vagyoni hely­zetét. Tudósok, hadvezérek, uralkodók és más jeles közéleti személyek esetében írt gyász- és emlékbeszédek több világi elemet tartalmaztak, mint az egyházi nagyságok halálára írt búcsúztatók. Tanulmányozhatjuk bennük koruk jellegzetes stílusjegyeit, előadásmódját, a beszédek racionális-didaktikus jellegének retorikáját és egyre tökéletesedő érvrendszerét. Az idővel egyre rövidebbé és szubjektívebbé váló gyászbeszéd korunk egyik legelterjedtebb publicisztikai műfaja.

S végül ne feledjük, ezeknek az írásoknak értékmentő szerepe van, mivel – a maguk sajátos módján – segítenek megőrizni nagyjaink emlékét.

 

Testamentum
Magyar végrendeletek gyűjteménye

Válogatta, szerkesztette, az előszót és bevezető szövegeket írta:
Csiffáry Gabriella

Kiadó: Vince Kiadó Kft.

Megjelenés éve: 2006. június 21. oldalszám: 400

 

"Csiffáry Gabriella munkája nagyszabású, koncepciózus, szakmailag érezhetően szenvedélyes vállalkozás. A Testamentum című végrendelet-összeállítás jelentős segítséget nyújthat a magyar történelem és társadalomfejlődés, a hazai szokásrend, kultúra mai áttekintéséhez, értelmezéséhez - hiszen speciális szemszöget és egyedi metszetet kínál. A gyűjtemény mint olvasmány is igen érdekes, mondhatni: regényes - és a szövegek sora négyszáz év magyar nyelvi és stílusvilágának foglalata."
Tarján Tamás

Részlet az Előszóból

   Hajlamosak vagyunk visszafelé írni a történelmünket! Ezért a múltra mint idegen kultúrára kell tekintenünk, melynek elemeit nem a mi értékrendünk szerint kell megítélni, hanem eredeti jelentésében. Olyan források vizsgálatát kell elvégeznünk, mellyel rekonstruálni tudjuk a múlt különböző kultúráinak társadalmi és szellemi arculatát. Kötetünk ehhez a feltáró munkához nyújt eddig ki nem aknázott, új forrásokat.
Jelen könyv a magyar szellemi élet kiválóságainak végrendeleteivel ismerteti meg az olvasót. Gyűjteményünkben magyar írók, költők, képzőművészek, színészek, zenészek, tudósok, valamint politikusok testamentumai kerülnek bemutatásra. A közel 400 évet felölelő gyűjtemény 61 személy végrendeletét tartalmazza. Jelentős részük -- melyek eddig csak a szűk szakmai közönség számára voltak hozzáférhetőek - most kerül először publikálásra. A végrendeletek részben közgyűjteményekben lévő írói hagyatékokból (levéltárak, kézirattárak, levelestárak stb.), részben pedig könyvekben és folyóiratokban megjelent írásokból kerültek ki. Olyan ismert személyek tollából származnak, mint Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Petrőczi Kata Szidónia, Bethlen Kata, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác, Bessenyei György, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Madách Imre, Jókai Mór, Zichy Mihály, Jászai Mari, Egressy Gábor, Arany János, Munkácsy Mihály, Vajda János, Károlyi Mihály, Görgey Artúr, Tisza István, Herczeg Ferenc és Szabó Dezső.
A hagyományos végrendeletek mellett helyet kaptak kötetünkben olyan szellemi, politikai és irodalmi testamentumok is, melyek nem hordozzák magukon e dokumentumtípus jellegzetes karakterjegyeit. Ennek ellenére szerepelnek gyűjteményünkben, mivel jól érzékeltetik a végrendeletek tartalmi és formai sokszínűségét. Így megismerkedhetünk például Bocskay István, Bethlen Gábor és Martinovics Ignác politikai, Cserei Mihály és Somlay Artúr szellemi, vagy Benedek Elek irodalmi testamentumával. Mindemellett a testamentumoknak egyik érdekes válfajával, az ún. végrendeleti levéllel is találkozhat kötetünkben az olvasó. Kőrösi Csoma Sándor, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Jászi Oszkár utolsó kívánságát tartalmazó levele képviseli a testamentumoknak ezt a típusát. Kötetünk a szóbeli végrendeletekre is kitér, melyek a régmúltban ugyanolyan hangsúlyt kaptak, mint az írásbeli végrendeletek. Deák Ferenc és Kaffka Margit utolsó akarata ebben a formában maradt fenn. ...

...A testamentumok mind kultúrantropológiai, mind mentalitástörténeti szempontból fontos dokumentumok, melyek a társadalomtörténeti vizsgálatok igen fontos forrásai. Segítségükkel vizsgálható a különböző korokban élő emberek mentalitása, személyek közötti viszony és kapcsolatrendszerek, vagyoni állapotok, vagy a családon belüli örökösödési stratégiák alakulása. De következtethetünk ezekből a forrásokból mindazokra a szokásokra, sajátos észjárásra és viselkedésformákra, melyeket más dokumentumok nem árulnak el. A családi kapcsolatok más szinten jelennek meg: például a férj és feleség közötti, vagy szülő és gyermek közötti viszonyban, illetve az egyes családi rituálékban: házasság, keresztelés, temetkezési szokások.
Fontos célja volt az állandó bizonytalanságban élő embernek, hogy átörökítse vagyonát és létét a családra, a vele vérségi kapcsolatban lévő utódokra. Ezért a családfő kötelességének tartotta, hogy fiát vagy fiú utódait tegye meg örökösévé....

 

 

"56 izzó ősze volt…"

Pillanatképek a forradalom napjairól.

Válogatta, szerkesztette, a bevezető szöveget és a jegyzeteket írta:
Csiffáry Gabriella

Kiadó: Budapest Főváros Levéltára

Megjelenés éve:  2006. október, oldalszám: 155. o.

 

Előszó

  Közel 150 év telt el az első történeti fotográfiák rögzítése óta, melyek témáját az 1854-56 közötti krími háború és az 1861-65 között zajló amerikai polgárháború kínálta. Jelen kötetben az 50 évvel ezelőtt lencsevégre kapott felvételek üzennek nekünk a múltból. Ezek a korabeli fotók másként láttatják velünk a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket.

   Ma már kétségtelen tény, hogy a történetírás számára a fotó, melyet hosszú ideig csak illusztrációként használt fel, egyre inkább forrássá és önálló kutatási területté válik. Vizuális látleletként értelmezi a múlt egy bizonyos szeletét és segítségünkre van abban, hogy szembesítsük a megírt és a megélt történelmet. Ugyanakkor magán hordozza a fotó készítőjének kézjegyét, a fotográfus szemével láttatja velünk az eseményeket. Azonban, más történeti forráshoz hasonlóan, ezeket is meg kell tanulnunk olvasni és értelmezni. A fénykép a szöveges forrásokból származó információkkal kiegészítve válik teljes adatforrássá.

   Jelen albumban Budapest Főváros Levéltára a megtorlás keretében lefolytatott perekhez csatolt, bizonyítékként felhasznált fotókat mutatja be. A képek mellett korabeli röplapok, kiáltványok, naplórészletek, újságcikkek, versek, valamint a perhez csatolt, rendőrség által készített egyéb dokumentumok is szerepelnek, melyek lenyomatai a kor kultúrájának.

   A Pillanatképek a forradalomról című kötet tematikus fejezetekben mutatja be az ’56-os forradalom döntően budapesti történéseit. Az első napok eufórikus pillanataival ismerkedhetünk meg az első fejezetben: felvonulásokkal, a személyi kultusz jelképeinek ledöntésével, és a diktatúra ideológiáját hirdető brosúrák és könyvek megsemmisítésével. A kötet következő része felvillantja előttünk az utcán zajlódó eseményeket. A fotókon az eseményeket kíváncsisan figyelő csoportok, utcai járókelők, nevető arcok, hajnali sorban állók, fegyveres lányok elevenednek meg. De láthatunk szétlőtt templomkupolát, orosz katonának felöltöztetett madárijesztőt és lerombolt, kiégett épületeket is ezeken a felvételeken, tehát mindazt, ami az akkori utcaképhez hozzátartozott. 

  A harmadik fejezetben a főváros olyan fegyveres gócpontjait ismerhetjük meg, mint például az első napokban oly nagy szerepet játszó Magyar Rádió, a forradalom jelképévé vált Kilián laktanya és a Corvin köz, vagy a Széna tér.

  A forradalom harci járműveit és fegyvereit mutatja be a kötet következő fejezete. A szétlőtt és kiégett szovjet nehézharckocsik, páncélosok, teherautók, rendőrségi rohamkocsik és ágyúk roncsaival különösen azokon a helyszíneken találkozhatunk, ahol nagyobb fegyveres összecsapások voltak: tehát a Kilián laktanya és a Corvin köz környéke, a Széna tér, a Móricz Zsigmond körtér, a Kálvin tér, a Ferenc körút – Tompa utca és a Práter utca környéke.

   Az Arcok a forradalomból című részt lapozgatva a forradalomnak, illetve annak utóéletében olyan meghatározó személyek fotói bukkannak fel, mint Kopácsy Sándor, Mindszenty József, Mansfeld Péter, Wittner Mária, Deák Gábor és Mesz János. 

   A forradalmi események másik oldalát villantja fel a Népítélet című fejezet, melyben a Köztársaság téri és a nagykörúti áldozatokat láthatjuk viszont.

   Kötetünk végül a forradalom mártírjaival zárja le „képpel írott” történelmi visszaemlékezésünket.

   A közreadott 200 kép többsége négy periratból került elő. A Fáncsik György és társai perében található az a füzet, mely 148 korabeli felirattal ellátott utcaképet tartalmaz. Ezeket a kisméretű fotókat a forradalom szellemiségét jól reprezentáló vicc-, röpirat-, és versgyűjtemény egészíti ki. Az albumot Fettich László állította össze, akitől a rendőrség 1957 januárjában kobozta el az „ellenforradalmi” anyagot. Az album szerencsénkre fennmaradt, bár az elsőfokú bíróság megsemmisítésre ítélte.

  A másik jelentős fotógyűjtemény Bálint István, valamint Szirmai Ottó és társai periratából került elő. E képek készítése és összegyűjtése főleg műegyetemistáknak köszönhető. Beke Tibor, Kotulán Kálmán, Széll Sándor, Karner István és Bedő Miklós egyetemi hallgatók mellett azonban mások is részt vettek a gyűjtőakcióban, például Teuchert Tibor gyártásvezető[4] és Nagy Gyula statikus szerkesztő és segédtervező.

   Novák József és társai perében található fotók történetéről a vádlott vallomásából értesülünk. Az általa készített felvételek jórészt a Nagykörúton lezajlott eseményeket és a sérült épületeket mutatják be.

   Gyűjteményünket a nemzetközileg is elismert osztrák fotóművész, Erich Lessing felvételeivel egészítettük ki, aki a kezdetektől jelen volt a forradalom jelentősebb történéseiben. Olyan nevezetes eseményeket kapott lencsevégre, mint a Köztársaság téri pártház elfoglalása, a Corvin közi harcok, vagy a Kossuth Lajos utcai szovjet Horizont Könyvesbolt előtti lezajló könyvégetés. A forradalom leverését követően, nyomon kísérve a kivándorló magyarok sorsát, megrázó felvételeket készített az osztrák andaui menekült táborban.

   A kötetben található többi kép 26 további perből került elő.

  Amikor évekkel ezelőtt elkezdtük az ’56-os fotók feltárását, már a kezdet kezdetén számtalan kérdés felvetődött bennünk. Többek között az, hogy a bírósági perekben található ’56-os fotók milyen veszélyt jelentettek elsősorban a képeken szereplők, másrészt alkotójuk és végül maga a diktatúra számára is? Ezek a felvételek nyilvánvalóan veszélyesek voltak: bizonyítékként használták fel őket a vádlottak ellen, ugyanakkor számos ember ezeknek köszönhetően került bűnvádi eljárás alá. A megtorlás idején a nyomozóhatóság természetesen ezeket a felvételeket is felhasználta személyek és helyszínek azonosítására.

   A forradalom képei azonban, túlmutatva önmagukon, a magyarok szabadság iránti vágyának jelképévé váltak. Olyan világot és értékrendet reprezentáltak, melynek emléke is veszélyes volt a diktatúra számára, nem véletlen, hogy a régi-új hatalom, a forradalom bukását követően, igyekezett azokat megsemmisíteni. A megtorlás időszakában, a szinte ereklyeként tisztelt felvételek rejtegetése súlyos bűnnek számított.

    Voltak olyanok, akiket a forradalom idején a természetes kíváncsiság hajtott ki az utcára, hogy megörökítsék e nagyszerű napokat. S voltak, akik az általuk remélt visszarendeződés utáni megtorláshoz gyűjtöttek bizonyítékokat. Voltak, akik szervezetten, azzal a céllal gyűjtötték a fotókat, a röplapokat, újságokat és más egyéb, az eseményekhez kapcsolódó dokumentumokat, hogy kiadványt készítve belőlük, megmutathassák a világnak, mi történt Magyarországon. Voltak olyan felsőoktatási intézmények, mint például a Budapesti Műszaki Egyetem, vagy az ELTE, ahol a tanárok a diákokkal együtt végezték az ilyen gyűjtőmunkát.

   A felvételek készítőinek többsége – úgy gondoljuk – azzal a szándékkal fotózott, hogy olyan egyszeri és megismételhetetlen jeleneteket kapjon lencsevégre a forradalom napjaiból, melyek megőrzik e nagyszerű eseményeket. A forradalom bukása után pedig nyilván abban reménykedtek, hogy elrejtett felvételeik nem kerülnek a hatóság kezébe.

   Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy ezeknek a képeknek a jelentős része akkor készült, amikor az emberek még hittek a győzelemben. Egy ismeretlen egyetemista 1956. október 30-án feljegyzett naplójából is ez a lelkesedés és a jövőbe vetett hit olvasható ki:

    „Most pedig szóljunk Budapest állapotáról. Borzalmasan néz ki, a Nemzeti Múzeum kiégve, az Astoria kilőve, a Rádió épülete összelövöldözve, az Alk.[almi] Áruház kiégve, a villamosvezetékek leszaggatva, a Rákóczi úton, a Baross utcán égnek meredő falak, a Boráros tér, a Kálvin tér, összeveretve, [az] egyetem kémiai laboratóriuma kilőve és így sorolhatnám tovább. Az Üllői úton, a József körúton ép ablak nincs, a József körúton autó-ágyúroncsok, bedőlt házak. Ostrom alatt nem nézett úgy ki. Elképzelhető, milyen lehet, amikor a tankok százai harcolnak az utcákon.

Új életet kezdünk, új arcot kapsz te is, országunk, forradalmunk műve. Naplóm be is fejezhetem, egy hete már, hogy ifjúságunk, népünk szívéről elemi erővel tör ki a forradalmi láng, hogy lerázzuk magunkról az elmúlt évek igáját, önkényuralmát, hogy megszüntessük megalázó szolgaságunkat.

Győztünk! Új felszabadult légkör tölti el a szíveket. Hallottam a magyar költők verseit, amelyek a forradalom tüzében születtek. Gyönyörűek voltak, szívből jövők. A magyar nép tud alkotni. Hamarosan felszínre fog jutni mindaz, amit eddig elfojtottak. A magyar hajnal hasad.

A hajnal pírját az elesett hősök vére festi meg. Emlékezni fogunk rájuk örökké. Nemzeti ünnep lesz október 23. Leszállt az éj Budapestre. Most még sötétek az utcák, de hamarosan új fények gyulladnak ki, ifjúságunk, népünk keze nyomán, hogy hirdessék a független, szabad magyar nemzet boldogabb jövőjét.”

   Egy régi kínai közmondás szerint “egy kép többet mond, mint ezer szó.” Amikor nézegetjük, faggatjuk ezeket a megsárgult fotókat, katartikus érzés kerít hatalmába minket; az idő e felvételeket - a tartalmuk és a hozzájuk fűződő tragikus életsorsok miatt - ikonokká avatta. Minden egyes kép egyszerre hordozza magában a tragikumot és a felszabadultság érzését. Fontosak számunkra, mert „mitikus emlékezetünk” részei, mert történelmünk legdicsőbb eseményének őrizői.

 

 

 „It was the fervent autumn of 56 …”

  Nearly 150 years have passed since the recording of the first historical photographs, whose topics were the Crimean War of 1854-56 and the American Civil War of 1861-65. In this book the photos taken 50 years ago send us messages from the past. These contemporary photos make us take a different view about the events that took place half a century ago.

Today it is already an undoubted fact that the photos that were used only as illustrations are becoming sources and independent research fields for history. They interpret a certain segment of the past like a visual report and help us compare written and experienced history. At the same time they bear the signatures of the photographers and make us see the events through the eyes of the photographers. However, like other historical sources, these also need to be learnt to read and interpret. The photos become a complete data source together with the information of the textual sources.

In this album the Budapest City Archives show the photos that were attached as evidences to the court proceedings of the revenge. Beside the photos there are archive leaflets, communications, parts of diaries, newspaper articles, poems and other documents compiled by the police and attached to the trial, which are all prints of the culture of the era.

The book titled Snapshots on the Days of the Uprising shows the events of the ’56 uprising mainly taking place in Budapest in thematic chapters. We get to know about the euphoric moments of The first days in the first chapter: marches, demolishing the symbols of the personality cult and burning the brochures and books popularizing the ideology of the communist dictatorship. The next part of the book presents the events of the street. Groups curiously watching the events, passers-by, smiling faces, people queuing up at dawn, armed girls come to life in the photos. Yet a shot up church dome, a scarecrow clad as a Soviet soldier, demolished and burnt down buildings can also be seen in these snapshots; all that belonged to the view of the street that time. 

In the third chapter we are shown the armed centres of the capital such as the Hungarian Radio playing a significant role in the first days, the “Kilián” barracks that have become the symbol of the uprising and Corvin Close or Széna Square.

The next chapter of the book presents the vehicles of war and guns of the uprising. We can see the wrecks of the shot up and burnt down Soviet heavy tanks, panzers, trucks, police vans and cannons especially at the places of big armed fights: the “Kilián” barracks, the surroundings of Corvin Close, Széna Square, Móricz Zsigmond Circus, Kálvin Square, Ferenc Boulevard – the surroundings of Tompa Street and Práter Street.

Browsing the part titled Faces of the uprising the photos of people appear that were significant during the uprising and its aftermath, like Sándor Kopácsy, József Mindszenty, Péter Mansfeld, Mária Wittner, Gábor Deák and János Mesz. 

The chapter titled The Sentence of the Nation throw light on the other side of the revolutionary events, where we see the victims in Köztársaság Square and Nagykörút.

Our book closes the historical memoirs written in photos with the martyrs of the uprising.   

The majority of the 200 photos published derive from four proceedings documents. The booklet containing 148 photos of the street with archive captions can be found in the trial of György Fáncsik and accomplices. These small size photos are supplemented by a collection of jokes, leaflets and poems that well represent the ideology of the uprising. The album was compiled by László Fettich, from whom the police confiscated the “anti-revolution” stuff in January 1957.  Fortunately the album was preserved although the court of first instance sentenced it to annihilation.

The other significant photo collection was found in the proceedings documents of the trials of István Bálint, and Ottó Szirmai and accomplices. These pictures were mainly taken and collected by students of the Technical University. Beside university students Tibor Beke, Kálmán Kotulán, Sándor Széll, István Karner and Miklós Bedő, however, others also took part in the collecting actions, like Tibor Teuchert, producer and Gyula Nagy static editor and designing assistant.

We learn about the story of the photos found in the trial of József Novák and accomplices from the confession given by the accused. The photos taken by him mainly show the events that took place in Nagykörút as well as the damaged buildings.

Our collection was supplemented by the photos by Erich Lessing, internationally recognized photographer, who was present in the significant events of the uprising from the beginning. He took photos of significant events such as the occupation of the party headquarters in Köztársaság Square, the fights in Corvin Close or burning books in front of the Soviet bookshop “Horizont” in Kossuth Lajos Street. After oppressing the uprising, following the stories of the immigrating Hungarians, he took moving photos in the Austrian refugee lager of Andau.

The rest of the photos in the book were found in 26 further trials.

Years ago when we started revealing the photos of ’56 already at the very beginning numerous questions turned up. Among others, the question arose: what kind of danger the ’56 photos in the court trials meant primarily for the people in the pictures, for the photographers and finally for the dictatorship itself. These photos were undoubtedly dangerous: they were used as evidences against the accused and a lot of people were taken to court because of these photos. During the time of revenge the investigating bodies naturally made use of these photos as well to identify persons and spots.

However, the pictures of the uprising, pointing beyond themselves, have become the symbols of the Hungarians’ wish for freedom. They represent a world and a system of values whose memories even were dangerous for the dictatorship; it can be understood that the old-new power strived to demolish them after the oppression of the uprising. During the time of revenge hiding the photos esteemed as relics was considered as severe guilt.

There were people who were driven to the street by curiosity during the uprising, to preserve those great days in photos. There were others who were collecting evidences for the revenge after the reconstruction that they hoped for.  There were some who collected the photos, leaflets, papers and other documents relating to the events in an organised way so that they could compile publications and show the world what happened in Hungary. There were tertiary education institutes like the Technical University of Budapest or the ELTE, where teachers and students carried out this collecting work together.

We believe that the majority of the photographers took the photos preserving these great events with the aim of recording the one-time and unrepeatable moments of the uprising. After the oppression of the uprising they obviously hoped that their hidden photos would not be captured by the authorities.   

It should not be forgotten that the majority of these photos were taken when people still believed in victory. This enthusiasm and faith in the future can be read in a diary recorded by an unknown university student on 30 October 1956.

“Now let’s talk about the state of Budapest. It looks horrible, the National Museum is burnt down, the Astoria shot up, the building of the Radio shot, the Bargain Department Store burnt down, the wires of the trams torn, walls protruding to the sky in Rákóczi Street and Baross Street, Boráros Square and Kálvin Square crashed, [the] university chemical lab shot up and so on. There is no unbroken window in Üllői Street and József Boulevard, there are wrecks of cars and cannons and collapsed houses in József Boulevard. These didn’t look like it during the siege. One can imagine what it can be like when hundreds of tanks fight in the streets.

We can start a new life, you, our country, the make of the revolution will get a new face. I can even finish my diary, it’s already a week now that the revolutionary flame has broken out of the heart of our youth and nation with elementary power, to throw off the yoke and tyranny of the past years and to put an end to our humiliating slavery.

We have won! The hearts are filled with new, freed atmosphere. I have heard poems by Hungarian poets that were born in the fire of the revolution. They were wonderful, coming from the heart. Hungarian people can create. Soon everything will come to the surface that has been suppressed so far. The Hungarian dawn is coming.

The flush of dawn is painted with the blood of the fallen heroes. We will remember them forever. 23 October will be a national holiday. Night has covered Budapest. Now the streets are still dark but soon new lights will be lit by our youth and nation to announce the happier future of the free and independent Hungarian nation”

As an old Chinese saying goes “a picture tells more than a thousand words.” Looking at and questioning these foxed photos we are overwhelmed by a cathartic feeling; time has made these photos icons – for their contents and the tragic fates relating to them. Each photo implies tragedy and the feeling of freedom at the same time. They are important for us because they are part of our “mythic memory” and because they preserve the most glorious events of our history.

 

 

"Talán eltűnök hirtelen…"

Magyar politikusok, művészek, tudósok búcsúszavai.

Válogatta, szerkesztette, a bevezető szöveget és a jegyzeteket írta: Csiffáry Gabriella

Kiadó: Athenaeum 2000 Kiadó

Megjelenés éve:  2

Oldalszám: 388. o.

 

Előszó

   A XVI. század kiváló gondolkodója, Montaigne írja egyik nevezetes esszéjében: „Saját életem legfőbb megtanulnivalója az, hogy majd jól viseljem, vagy nyugodtan és csöndesen az utolsó percet az életemben… Ha könyvcsináló volnék – folytatja – szerkesztenék egy lajstromot, egy könyvet, különböző halálesetek bemutatásával és magyarázatával közreadnám. Mert »Aki az embereket megtanítaná meghalni, az megtanítaná élni«”.

   Kötetünk is ezt a célt szolgálja, mert a látszat ellenére nem az elmúlásról, hanem az életről szól. Hiszen a halál igazolja, hitelesíti és egyben értékeli az életünket: ahogy Seneca mondta egykoron: „az utolsó nap minden elmúlt év fölött ítélkezik.”

   Kit ne érdekelne, hogy múltunk nagy alakjai milyen körülmények között haltak meg, mi volt az utolsó szavuk a körülöttük állókhoz, milyen gondolatokkal búcsúztak az evilági életből.

   Gyűjteményünkben magyar tudósok, politikusok és művészek utolsó sorait és írásait adjuk közre, melyet a felettük elhangzott gyász- és emlékbeszédek szemelvénygyűjteménye egészít ki.

   Jelen összeállításunk közel ötszáz év olyan jeles személyiségeinek utolsó gondolatait, szavait, leveleit és naplórészleteit örökíti meg, mint Hunyadi Mátyás, Pápai Páriz Ferenc, Pázmány Péter, Rákóczi Ferenc, Bolyai Farkas, Batthyányi Lajos, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar.

 Sajnálatos módon, több neves személy hiányzik az összeállításunkból, mert kutatásaink ellenére sem állt rendelkezésünkre olyan forrásanyagot, mellyel megnyugtató módon rekonstruálhattuk volna életük utolsó perceit.

  Azonban nemcsak utolsó gondolatait, üzeneteit ismerhetjük meg a kötetben szereplő politikusoknak, tudósoknak és művészeknek, hanem „hétköznapi halálaikat” is, ahogy Csoóri Sándor mondta: „kis törpe halálaikat”. Búcsúznak egykori iskolájuktól, szerelmüktől, gyermekeiktől, barátjuktól és a hazájuktól. Az írások, melyekben alkotójuk új és új arcát ismerhetjük meg, valóságos gyöngyszemek: írójuk belső világáról és rejtett titkairól mesélnek nekünk.

    Ezeket az utolsó szavakat, s mondatokat természetesen megfelelő forráskritikával kell kezelnünk, hiszen felfokozott érzelmi állapotban hangzottak el, ezért gyakran még a jelenlévő személyek, hozzátartozók, családtagok vagy barátok is különbözőképpen emlékeztek vissza rájuk.

 

   A kötet második része a szellemi élet kiváló képviselői felett elmondott gyász- és emlékbeszédeket mutatja be. A halotti beszéd a vallásos irodalom egyik legjelentősebb műfaja, keserves sirató, mellverés a koporsó mellett, holtak visszahívása, párbeszéd a halállal.

   Ezek a beszédek különös összefoglalásai az ember életének. S mivel egykori barátok és pályatársak tollából származnak, feltétlen a személyesség jellemző rájuk. Sokszor intim, számunkra ismeretlen információkat árulnak el az elhunytról; a pillanat hatása, vagy a meghatottság hozza felszínre ezeket a titkokat. Nem tarkítják őket adatok, csupán meleg hangú méltató visszaemlékezések, vagy egy-egy kedves emlék.

   Megfigyelhető, hogy tartalmi és formai szempontból a katolikus és a protestáns gyászbeszédek eltértek egymástól, de mindkettőt természetesen a mély vallásosság hatja át.

Egyes kutatók szerinT a halotti prédiká­ció fennmaradt emlékeinek legnagyobb része a barokk korsza­kának időhatárai közé esik. A prédikációt egyházi személy tar­totta, beszéde főként vallási kérdések körül forgott, míg az oráció szerző­je általában világi értelmiségi, aki a vallási tanítás mellett sok antik, mi­tológiai utalást sző beszédébe, részletesen megemlékezik a halott életé­ről, méltatja cselekedeteit. Felépítését tekintve több szerkezeti egység különíthető el bennük.[4] A pro­testáns prédikáció meghatározott szerkezetbe rendeződik: a textus, a contextus rövid meghatározása, a textus felosztása, a részek magyarázata, az ezekből levonható „tudomány”, a tanító, feddő, intő, cáfoló, vigasztaló hasznok, a conclusio, végül az alkalmaztatás (a korábbi részek alkalomhoz való szabása), a genealógia, s – ha van – a búcsúzta­tás.

   Minden temetési prédikációnak volt úgynevezett tanító része a halál elkerülhetetlenségéről, és nem is csak szorosan a halálhoz kapcsolódó témákról. A protestáns prédikációkban olvasható tanító-magyarázó-érvelő részek igen gyakran a katolikus–protestáns hitviták vitatott kérdéseire reflektálnak

  A halotti beszédnek jellegzetes tartalmi sajátosságai közé tartozott a laudatio, azaz a halott, illetve a felmenőinek a dicsérete. A gyászoló beszédekben a siralom és búcsúztatás általános formájába az egyéni jellemzés vonásai is beleszövődtek.

   Mindemellett a lamentatio, vagyis a halál fölötti panasz, a consolatio, azaz a hozzátartozók és a gyászoló gyülekezet vigasztalása szintén fontos adaléka volt a prédikációnak.

  Gyakran egészült ki a prédikáció az ún. „búcsúztató verssel”, melyben az elhunyt személyében elbúcsúznak a halott családjától, a lelkészétől, uraságától, a falu közösségétől, a gyászolóktól. A kötetünkben szereplő Tótfalusi Kis Miklós felett elmondott búcsúvers egyik szép példája ennek a műfajnak. A búcsúztató verseket vagy egyházi személy, de gyakran az elhunyt valamelyik rokona, vagy diákok mondták el. A búcsúztatás sorrendje is meghatározó volt. A verses halotti búcsúztatás, melynek jelentőségét Ipolyi Arnold is megemlíti Magyar Mythologia című munkájábaN, mind a mai napig fennmaradt         

   Kötetünkben bemutatunk egy halotti kártát is, mely régi hagyománnyal rendelkezik. A múltban, a protestáns temetéseken szokás volt a nevesebb elhalt személyek életrajzát és halálának alkalmával írt gyászverseket vagy emléksorokat egy nagy fólió íven megörökíteni. A nyomtatásban megjelent „értesítőt”, mely a mai partecédulák ősének tekinthetők, a templomban függesztették ki, híradásul a hozzátartozóknak és ismerősöknek.

    Mivel elsősorban szóban hangzottak el ezek beszédek, magukon hordozzák az élőbeszéd jellegzetességeit, melyet gyakran a nyomtatott változatukon is megőrződnek. Ezért megőrzik számunkra a szerző értékrendjén túl egy-egy korszak gondolat- és ízlésvilágát, mentalitását, irodalmi és nyelvi kultúráját, sajátos grammatikáját, s mi több, nyomon követhetjük mindazokat a témákat és gondolatokat, melyek korszakonként, ebben a sajátos formában láttak napvilágot.

 

    A halotti beszédek egyik fő jellegzetessége, hogy mind tartalmilag, mind formailag hasonlóak egymáshoz. Ennek elsősorban az az oka, hogy mindegyik egy közös forrásból, a Bibliából táplálkozott. Több olyan prédikációgyűjtemény is mintául szolgált egy-egy gyászbeszéd összeállításánál, amely „univerzálissá” tette prédikációk formáját, és szerkeze­tét.

   Az elhalt személy gazdagsága és tekintélye a temetési ceremóniában is megnyilatkozott, mely az iránta érzett részvéten kívül rangja kifejezésére is törekedett. Az uralkodók temetkezési formája évszázadokra visszanyúló szokáson alapult. A temetés egy pontosan megtervezett forgatókönyv szerint zajlott le a halott koporsóba tételétől a temetés utolsó aktusáig. Gyászbeszédek és a visszaemlékezések egész sora örökítette meg uralkodóink temetését.

     A világi jellegű gyászbeszéd műfajába tartozik az emlékbeszéd, mely az alkalmi beszéd egyik fajtája. Témáját tekintve egyrészt személyekkel, másrészt pedig jelentősebb elméleti témákkal foglalkozik. Irodalomtörténeti szempontból különösen az elsőnek van nagy jelentősége. Írója terjedelmes esszében elemzi az elhunyt portréját és életútját, mely alapján egyéni történelmet vázolhatunk fel.

   Keletkezését tekintve viszonylag újabb keletű, egyes kutatók szerint a reformkorban alakult ki, és megszületése a Ma­gyar Tudós Társaság létrejöttéhez kötődik. Nem véletlen, hogy az első időkben ünnepélyes előadásukra a Magyar Tudományos Aka­démia és a Kisfaludy Társaság ülései és ünnepei szolgáltattak lehetőséget. Az Akadémián elhangzott híres emlékbeszédek közül a legkiemelkedőbbeket Kölcsey Ferenc, Eötvös József, Beöthy Zsolt és Toldy Ferenc tartotta. Stílusukra a rengeteg felsőfok használata, a halmozás, az ismétlés, a fokozás, a hasonlat és a köznyelvi metafora, retorikájukra a szemléletes, színes leírások és ünnepélyes barokkos hosszú mondatok voltak jellemzőek. Az emlékbeszéd, mely formájára nézve történelmi, vagy irodalmi tanulmány, gyakran az életrajzot pótolta.

   Az emlékbeszéd mellett természetesen tovább élt a halotti búcsúztató hagyománya is. Amíg azonban a halotti búcsúztatóban a gyász hangja uralkodik, az emlékbeszédekben a halott emlékezetének és alakjának, érdemeinek felidézésén van a hangsúly. Mindkét beszédben a közös cél az elhunyt iránti kegyelet és tisztelet kifejezése. Az emlékbeszéd viszont általános tanúságokat és igazságokat is megfogalmaz.

Az emlékbeszéd a világi jellegű gyászbeszéd műfaja. Ezek a beszédek egyesítik a halotti búcsúztatót és a tudós pályaképet.

  Gyakran megesett, különösen jeles közéleti személyek halálakor, hogy egyszerre többen emlékeztek meg róluk emlékbeszédben. Ezek közül a legismertebbeket igyekeztünk kiválasztani.  

   A halotti beszédek és az emlékbeszédek nemcsak irodalomtörténeti szempontból jelentősek, hanem mert a maguk egyedi módján segítenek megőrizni számunkra a múltat.

 

 

REJTETT ARCOK. HÍRES MAGYAROK MÁS OLDALRÓL.

CSIFFÁRY GABRIELLA


Kiadó: SCOLAR KIADÓ
Oldalak: 384

Kiadás éve: 2009

 

 

Előszó

  Kit ne érdekelne szellemi életünk nagyjainak rejtett arca, tevékenysége vagy szenvedélye. Ez a kötet olyan titkokról lebbenti fel a fátylat, amelyek mindezidáig ismeretlenek voltak számunkra.

   Összeállításunkban 64 híres magyar író, költő, képzőművész, politikus, zenész, színész és tudós mesél nekünk életének ismeretlen, vagy kevésbé ismert mozzanatairól. Ezek a források és adatok árnyaltabbá és gazdagabbá teszik a róluk írt életrajzokat. Olyan nevekkel találkozhatunk a gyűjteményben, mint Balassi Bálint, Bolyai János, Korányi Frigyes, Kazinczy Ferenc, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Egressy Béni, Jókai mór, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Liszt Ferenc, Görgey Artúr, Zichy Mihály, Csontváry Kosztka Tivadar, Móra Ferenc és még sokan mások.

  Az albumot 220 páratlan forrástörténeti dokumentum egészíti ki, amelyek e jeles közéleti személyek „rejtett arcát”, tevékenységét reprezentálják.

   Megismerhetjük Martinovics Ignác egyetemi professzori tevékenységére vonatkozó korabeli életrajzát, Görgey Artúr egyetemi hallgatói jogviszonyára vonatkozó dokumentumokat, az első páratlan forrást a lvivi Ivan Franko Egyetem, a másodikat pedig a prágai Károly Egyetem bocsátotta rendelkezésünkre. De Arany János színészi szerepeiről is olvashatunk abban a jegyzékben, amely mindezidáig, publikálatlanul, a Magyar Színháztörténeti Intézet irattárában lapult. Tompa Mihály sajátkézzel írt halotti anyakönyvi bejegyzése és sírbeszéde a költő lelkészi tevékenységéről ad hírt.

   A XX. századi írókra, művészekre és tudósokra vonatkozóan is tartogat számunkra meglepetést ez az összeállítás: Móra Ferenc régészeti, Hajnóczy Péter kazánfűtői, Hamvas Béla raktárosi, Örkény István műszaki ügyintézői és Illyés Gyula sajtóreferensi tevékenységére vonatkozóan, eddig soha nem látott dokumentumokat ismertet meg velünk.

   Természetesen találkozhat az olvasó olyan közismert tényekkel is, melyeket az iskolai oktatás, vagy olvasmányai során ismert meg, de még számukra is tudunk újat nyújtani. Közismert például, hogy Bessenyei György a bécsi nemesi testőrség tagja volt, az erre vonatkozó forrásokat viszont csak egy-két kutató ismerte mindezidáig. Ebben a kötetben az olvasó tanulmányozhatja az író testőri tevékenységével kapcsolatos iratokat is. De sorolhatnám tovább a példákat, tudjuk, hogy Kisfaludy Sándor nemcsak jó költő, hanem jó gazda is volt, aki sokat tett jövedelmének növelése érdekében. Kötetünkben olyan csemegéket kínálunk, mint a költő gazdasági naplója, amely önmagában is páratlan értékű. Kölcseyről is tudjuk, hogy a Wesselényi Miklós ellen indított perben részt vett, az erre vonatkozó dokumentumokat viszont kevesen ismerik. Ebben a gyűjteményben a költő sajátkezű feljegyzéseivel is találkozhatunk, melyeket a per során vetett papírra.

  Összeállításunkat számos művészeti alkotással, festménnyel és szoborral is gazdagítottuk, melyeket egy-egy neves személy, például Rákóczi Ferenc, Madách Imre vagy Jókai Mór készített a maga szórakoztatására. 

  Az egyedülálló és reprezentatív albumot a Scolar Kiadó jelentette meg 2009 novemberében.

 

 

SZÉTRAJZÁS. HÍRES MAGYAR EMIGRÁNSOK KÉZIKÖNYVE

CSIFFÁRY GABRIELLA


Kiadó: CORVINA KIADÓ
Oldalak: 484

Kiadás éve: 2015.

Előszó

Mindaz, amit látsz, hamarosan megváltozik, sőt megszűnik. Arra gondolj, hány változásnak voltál már magad is tanúja. A világ változás, az élet felfogás dolga – írta Elmélkedéseiben Marcus Aurelius, a filozófus császár 1800 évvel ezelőtt. Ma sincs ez másként. Nem tudjuk, hogy a következő pillanat mit hoz, milyen új élethelyzetben talál minket. Lehet, hogy teljesen új kihívások várnak ránk. Lehet, hogy egy idegen országban ér minket a másnap, s más kultúrával, más szokásokkal, más néppel és nyelvvel kell ismerkednünk. Ki tudja? De való igaz, hogy Európának ebben a szegletében gyakran működtek olyan politikai erők, melyek a magyar értelmiségiek ezreit üldözték el hazájukból. Így volt ez a múlt században is, amikor sokan kényszerültek vándorútra. Magyarország XX. századi történelme bőven szolgáltatott indokot erre. Voltak, akik politikai okokból, s voltak, akik a jobb élet reményében hagyták el az országot. Gyakran együtt menekültek az üldözöttek és az üldözőik. Mindegy is, hogy ki milyen szándékkal vágott neki a nagyvilágnak, ez a kötet szeretné megőrizni az emléküket. Nehéz belegondolni abba, hogy hány és hány tehetséggel gazdagodhatott volna a magyar szellemi élet, ha világraszóló sikereiket nem idegenben, hanem itthon érik el. Talán másként és más irányba fejlődött volna az életünk.

A tömeges kivándorlás az 1880-as évek elejétől kezdődött és 1905–1907 között tetőzött, majd az I. világháború kezdetéig csökkent. Magyarországról ekkor az Amerikai Egyesült Államokba, Latin-Amerikába és Kanadába indultak a kivándorlókkal teli hajók. Az újabb erőteljes kivándorlási hullám a trianoni békeszerződés után indult el. A vándormozgalmak célországainak köre, különösen az amerikai kvótatörvények bevezetésével, ekkor már Franciaországgal, Ausztriával, Angliával és Németországgal bővült. A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, melyek 1920-tól kezdve fokozatosan beszűkítették a zsidó származású értelmiségiek életterét, tovább növelték a disszidensek számát. A II. világháború vége is sok írót, művészt és tudóst sodort ki Nyugatra, majd ’47-ben egy második menekülthullám indult el. Az 1956-os forradalom eredményezte a harmadik nagy szétrajzást.

  A kivándorlás kálváriája döntő szerepet játszott a kötet szereplőinek és felmenőinek sorsában, melyet stigmaként hordoztak magukban. Az otthonuktól való elszakadást és a hazájuktól való lassú elidegenedés traumáját kellett feldolgozniuk. Meg kellett tanulniuk az új világ szokásait és gondolkodásmódját. A beilleszkedés során a kétlakiság, a kétnyelvűség és a kettős látásmód volt jellemző rájuk. A magukkal vitt emlékeket, az anyanyelvüket és a szokásaikat össze kellett egyeztetni a befogadó ország elvárásaival. Ehhez a nehéz feladathoz elengedhetetlenül szükség volt a már kint élő magyar közösségek, barátok és szakmabeliek segítségére. Hogy kinek mennyire volt sikeres vagy gyors a beilleszkedése, függött természetesen a mentális képességeitől, az intelligenciájától is. Az öröklött adottságok, a gyors helyzetfelismerés, valamint a problémamegoldó és alkalmazkodási képesség jelentősen befolyásolta érvényesülésüket. Példa erre a Korda testvérek sikertörténete. Sok disszidensre tehát, aki élni tudott a lehetőségeivel, karrier és fényes siker várt, sok viszont örökre elhallgatott.

Az új világban önkéntelenül is felvetődött bennük a kérdés, hogy kik is ők valójában, hova tartoznak, és kikkel vállalnak azonosságot?

Voltak, akik vállalva magyarságukat, egy új szellemi Magyarországot teremtettek – Csoóri Sándor szavaival élve – a „nyugati magyar szigetvilágban”. Egyesületeket, iskolákat hoztak létre, folyóiratokkal, könyvekkel és irodalmi műhelyekkel egyfajta szellemi közösséget teremtettek. Ez a kettős identitás, kizárva a teljes asszimilálódást, megtartotta a magyar kultúra iránti kötődést. Az emigráns cseh író, Milan Kundera definíciója szerint ők az igazi emigránsok, mivel szülőföldjüket továbbra is egyetlen hazájuknak tekintették.

Voltak olyan kivándorlók, akik, érthető okokból, feledték vagy tagadták származásukat, feladva nemzeti identitásukat, s vállalva a teljes kulturális és nyelvi beolvadást. Szakítottak régi kultúrájukkal s talán régi énjükkel is. De még ha a honvágy idővel ki is kopott lelkükből, életük végéhez közeledve, a halál közelsége megváltoztatta gondolkodásukat, és sokan, akik távol érezték már magukat lélekben hazájuktól, az anyaföldben akartak nyugodni, ahol őseik is nyugodtak.

A másod- és harmadnemzedék-beliek nemzeti önképe és a magyar kultúrához való viszonyulása is más volt, mert ők már egy új társadalmi és szellemi közegbe születtek bele. Nem kellett megbirkózniuk felmenőik identitás-traumájával. Az ő magyarságtudatukat szüleik s nagyszüleik lelkiismeretének mércéje határozta meg.

Kötetünk a XX. századi magyar értelmiségi emigráció történetét meséli el életsorsokon keresztül. Ezek a modellértékű sorsok főként a humán és a reál értelmiségiek eltérő érvényesülési lehetőségeit példázzák. Az idegenbe szakadt írók és művészek, akiknek a nyelv volt a munkaeszközük, más életpályát futottak be, mint a reáltudomány képviselői. A humán értelmiségre kevésbé szerencsés sors várt, mivel szembesülniük kellett azzal az identitásukat fenyegető veszéllyel, hogy képesek-e folytatni egy idegen szellemi közegben az eddigi életüket, hogy képesek-e önmaguk maradni? A tudós, a zenész, a képzőművész remélheti, hogy hazája határain túl is kapcsolatot tud találni életműve számára a szabad emberek világával. Az író, ha elhagyja az anyanyelv légkörét, az idegenben nyomorék marad. Protézisek, néha kitűnő mankók, sikerült fordítások segítségével vándorol a világban, de az a sajátos dallam, az a nemes cinkosság, ami az anyanyelven belül éppen úgy tartalma az írói műnek, mint az értelmi tartalom, elsikkad a fordításokban. Az író, aki az anyanyelv rejtettségéből kilép a világba, néma énekes marad. A magasan kvalifikált, különösen az egzakt tudományok képviselőnek vallomásaiból viszont az derül ki, hogy Amerikában és Nyugaton a gazdagabb és jobban támogatott tudományos központok, a magas színvonalon felszerelt laboratóriumok és egyetemi műhelyek nagyobb lehetőséget nyújtottak tudományos kísérleteikhez és eredmények eléréséhez. Elsősorban a természettudósok és a mérnökök örvendhettek az elismerésnek és ezzel együtt a befogadásnak, ezért számukra nem jelentett gondot az integrálódás. A matematikai gondolkodás, nyelv és szókincs is, mely a természettudományok egyik alapmódszere és jellegzetessége, segítette a könnyebb beilleszkedést. Tudásuk nemzetközibb volt, mint bármely más tudósé. A magyar emigráció történetének ők az igazi „nyertesei”.

   A kötetben szereplő személyek, politikai nézeteiktől függetlenül, elsősorban szakmai tudásuk, érdemeik és eredményeik alapján kertültek kiválasztásra.

   A fennmaradt történeti forrásokat felhasználva, azokat a közéleti szereplőket gyűjtöttük össze, akiknek ősei vagy saját maguk, a korabeli dokumentumok bizonysága szerint, a történelmi Magyarország területén magyarként születtek. Származásukról, életükről bizonytalan adatok álltak rendelkezésünkre. Gyakran a közgyűjteményekben fellelhető dokumentumok sem tisztázták megnyugtatóan az életrajzukat. A lexikonokban, a tankönyvekben és a szakirodalomban közölt téves információk is megnehezítették a munkát. Bár a kutatások során sok életrajzi adat került pontosításra, de még előfordulhatnak eltérések, hiszen egy-egy életpálya tökéletes feltárása emberöltőnyi feladat. Történeti albumunkban olyan eredeti forrásokat adunk közre, amelyek az emigrációba kényszerített hírességek magyar gyökereit bizonyítják.

   Az kötet legendássá vált színészek, írók, filmrendezők, híres producerek, operatőrök, zenészek és zeneszerzők, képzőművészek, tudósok és neves üzletemberek magyar származására vonatkozó dokumentumokat mutat be. Tudjuk, hogy minden válogatás önkényes, és sok híres személy nem kaphat helyet kötetünkben, ezért összeállításunkban elsősorban a széles körben ismert magyar származású hírességekről emlékezünk meg. Olyan nevekkel találkozhatunk a gyűjteményben, mint Tony Curtis, Paul Newmann, Johnny Weissmüller, Leslie Howard, Paul Lukas, Max Reinhardt, George Cukor, William Fox, Adolf Zukor, Joe Pasternak, Sir Alexander Korda, Lucien Hervé, Robert Capa, André Kertész és még sokan mások.

Az olvasó eddig külföldi és magyar levéltárakban és irattárakban lévő születési és házassági anyakönyvekkel, iskolai anyakönyvekkel, családi és hivatalos levelekkel, bírósági iratokkal és oklevelekkel ismerkedhet meg, amelyeket fényképekkel egészítettünk ki.

Az albumban szereplő források önmagukban is egyedülállóak, mert sajátos lenyomatai a magyar történelmi múltnak, hozzájárulnak különböző kultúráinak, társadalmi és szellemi arculatának rekonstruálásához. Kötetünk ehhez a feltáró munkához nyújt eddig ki nem aknázott, új forrásokat. Ezek a képi dokumentumok tehát az elmúlt századok történelmének és kultúrájának pontos, lényeges lenyomatai is, hiszen a mindennapi élethez tartoztak. Reméljük, hogy segítségükkel sikerül árnyaltabb képet alkotnunk a régi életről, és egyúttal irányt mutatni az újabb kutatásoknak.

A közzétett források több mint 40 magyar és külföldi közgyűjteményből, köz- és magánlevéltárból, irattárból és levelestárból kerültek ki. Sajnos volt olyan intézmény is, amely adatvédelmi okokra hivatkozva nem engedélyezte az őrizetében lévő iratok közzétételét. A 2014. július 1-jén hatályba lépő állami anyakönyvi eljárásról szóló szabályozás miatt pedig számtalan születési, házassági és halotti anyakönyvet nem közölhetünk. A dokumentumok irodalom- és történettudományi, valamint művelődéstörténeti szempontból rendkívül értékesek, reméljük, hogy a művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasókon túl örömmel fogadja a szakma és az oktatás is.

 

 

MAGYARÁZOM A BIZONYÍTVÁNYOM. HÍRES MAGYAROK AZ ISKOLÁBAN

CSIFFÁRY GABRIELLA


Kiadó: CORVINA KIADÓ
Oldalak: 478

Kiadás éve: 2017.

Előszó

„Itt én vagyok barbár, mert ők nem értenek engem”. – írta egykoron Publius Ovidius Naso. S nem csoda, ha eszünkbe jutnak Róma jeles költőjének sorai, amikor a magyar hírességeink élettörténetét lapozgatjuk. Szembesülhetünk azzal, hogy az igen korán megmutatkozó „másságuk”, rendhagyó gondolkodásuk és érzelemviláguk milyen értetlenséget váltott ki környezetükből. A mentális, érzelmi és magatartásbeli eltéréseik miatt már iskoláskorukban komoly beilleszkedési problémákkal kellett megküzdeniük. Amíg a szülők elvárásait követték, többségük gyengén, sőt átlagon alul teljesített, erre bőven találunk példát a könyvünkben. Amikor pedig a belső motivációjuknak, a saját érdeklődésüknek megfelelően alakították sorsukat, kitűntek mindenki közül. Való igaz, hogy az iskolai traumáik, melyeknek emléke végigkísérte életüket, beépültek a személyiségükbe, és súlyos teherként, vagy éppen ösztönzőként hatottak rájuk. Életsorsuk mégis példaértékű számunkra, mert, bár jelentős deficittel indultak útnak, tehetségüknek, dacosságuk és megszállottságuknak köszönhetően, rendkívüli emberekké váltak.

   A kötetben szereplő alkotók - lázadó és eleven természetük miatt - már kisiskoláskoruktól szembekerültek a szigorú iskolai regulákkal. Nehezen tolerálták a fegyelmezést[2]. Nem tudtak és nem is akartak megfelelni az elvárásoknak. Sorozatos kudarcok érték őket, melyek inkább akadályozták, mintsem segítették szófogadó és eminens diákká válásukat. A kreatív tanulókra jellemzően számos megrovásban részesültek. Oktatóik nehezen tűrték eredeti gondolataikat, ennek megfelelően iskolai teljesítményük is alacsony volt. Az iskola teher volt számukra, ezért, az útkeresésük során, közülük többen is elhagyták az iskolai képzést. Voltak, akik csak az elemi vagy polgári iskoláig jutottak el (Honthy Hanna, Soós Imre, Egry József). Ők jórészt a szegénységüknek köszönhetően nem tanulhattak tovább. Voltak, akik a középiskolától váltak meg (Lugosi Béla, Jávor Pál, Csortos Gyula, Feleki Kamill, Kassák Lajos, Rejtő Jenő, Mándy Iván, Tornyai József stb.), a kitartóbbak a főiskolai vagy egyetemi tanulmányaikat félbehagyva döntöttek úgy, hogy a saját útjukra lépnek (Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Ady Endre, Móra Ferenc). Találunk olyan alkotókat is, akik, engedve bár a szülői kényszernek, elvégezték az egyetemet, mégis hátat fordítottak a tisztes polgári életnek, mert fontosabb volt számukra, hogy megtalálják a saját hangjukat és a természetüknek megfelelő pályát (Rippl-Rónai József, Medgyessy Ferenc, Csontváry Kosztka Tivadar). Valódi gyöngyszemnek tekinthető az a kis csoport a gyűjteményünkben, akik kitűnővel vagy jó eredménnyel zárták az iskolai tanulmányaikat.(Ady Endre, Heltai Jenő, Móra Ferenc, Szabó Lőrinc, Őze Lajos, Soós Imre, Major Tamás, Vaszary János).

   Vallomásaikból megtudhatjuk, hogy a szegénység, a családi életükben bekövetkező drámai változások és az országban zajló politikai események, melyek a huszadik században sűrűn követték egymást, legalább olyan mértékben hatottak életükre, és ezáltal az iskolai tanulmányaikra, mint a karakterükből eredő másságuk. Az 1919-es események, az egymást követő világháborúk, vagy az ’50-es évek diktatúrája jelentősen korlátozta a lehetőségeiket.

     Kötetünk nyolcvan, a magyar szellemi életben jelentős szerepet betöltő értelmiségi iskolai tanulmányaival ismerteti meg olvasót. Olyan nevekkel találkozhatunk a gyűjteményben, mint Fazekas Mihály, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly, Petőfi Sándor, Ady Endre, Kassák Lajos, Bródy Sándor, Rejtő Jenő, Pilinszky János, Lugosi Béla, Kabos Gyula, Kazal László, Jávor Pál, Gobbi Hilda, Munkácsi Mihály, Mednyánszky László, Gulácsy Lajos, Kondor Béla, Eötvös Loránd, Szent-Györgyi Albert és még sokan mások.

   Sok meglepetéssel is találkozhatunk a kötetben. Megtudhatjuk, hogy valójában miért értékelték secundával neves költőnk, Petőfi Sándor tanulmányait a Selmeci Evangélikus Gimnáziumban, hogy Ady Endre, aki „költőnek született”, a szülői nyomásnak engedve, hányszor ugrott neki a jogi tanulmányainak? Kiderül az is, hogy a magyar ponyvaregény atyja, Rejtő Jenő miért bukott ki a gimnáziumból? Tudósítást kapunk továbbá az ifjúkorában is heves természetű Kosztolányi Dezső iskolai botrányáról, és arról, hogy a nagy nevettetők, Kabos Gyula és Salamon Béla diákként is mennyire a maguk életét élték.

  Életrajzaikat olvasva, azzal is szembesülhetünk, hogy már iskolás korban mennyire eltérő volt a humán és a reálértelmiségiek érvényesülési útja. Talán, mert az írók, színészek és képzőművészek életét, ellentétben a tudósokkal, jobban befolyásolták az érzelmek és az indulatok? Tény, hogy a tudomány képviselői között kevesebb renitenskedővel találkozunk ebben az életkorban is, hiszen a tudományhoz „megregulázott” gondolatok szükségesek. A tudósainknál azt is tapasztalhatjuk, hogy életükben a családi hagyományok döntően szerepet játszottak, melyek szinte hitbizományként örökítették a felmenők pályaválasztását.

   Kötetünk számos iskolatörténeti vizsgálódáshoz nyújt segítséget, mivel hírességeink tanulmányain keresztül egyfajta történeti áttekintést nyújt. Megismerhetjük több évszázad iskolarendszerét, és ezáltal következtethetünk azokra a társadalmi és kulturális változásokra, melyek mögöttük állnak, hiszen az iskolák sajátos tükröződései egy-egy korszak kultúrájának. Nyomon követhetjük az alsó-, közép- és felsőfokú oktatás különböző iskolatípusainak változását az elemitől az egyetemig. Az iskolatörvények pedig rávilágítanak arra, hogy a diákoknak milyen szabályoknak kellett megfelelniük? Érdekes tehát megvizsgálni, hogy az egyes társadalmi korszakok politikai igényeinek megfelelően, hogyan változott az iskolapolitika, s ennek megfelelően, koronként mit tartott az iskola vezetése jónak, elfogadhatónak vagy éppen megtorlandónak? Figyelembe kell azonban vennünk, hogy mások voltak a felekezeti és mások az állami iskolák elvárásai, mint ahogy a szak- és az általános műveltséget nyújtó iskoláknak is más követelményrendszere volt koronként. A korabeli dokumentumokban az iskolai érdemjegyek változását is nyomon követhetjük, és azt is megtudhatjuk, hogy milyen tantárgyakat tanítottak az elmúlt századokban? Olyan legendás tanárok nevét is megörökítik az iskolai dokumentumok, akik a kötetben szereplő hírességek életében döntő szerepet játszottak. A korabeli iskolai dokumentumok mellett számos értékes információval szolgáltak az iskolai értesítők is. Megörökítették számunkra az egyes iskolák történetét, a tanári karának munkáját, az iskola személyzetének névsorát az iskolaszolgától az igazgatóig, a segélyezett és a kitüntetett diákok neveit, az önképzőkörök munkáját, az iskolai tanyanyag összetételét, az iskolai osztályok diákjainak szociális összetételét, az iskola követelményeit és szabályrendszerét stb.

  Hogy ki, milyen iskolatípusba járt, hova iratták be a szülei, árulkodik környezete szociális, egzisztenciális és kulturális hátteréről. Attól függően, hogy melyik iskolát választották, következtethetünk a családjuk anyagi és kulturális helyzetére. Más családból, más társadalmi közegből származtak azok, akik beérték az elemivel, és másból, akik a gimnáziumot választották. A polgári iskolákat a szegényebb családok gyerekei látogatták, míg a gimnáziumi osztályokba azoknak a fiai és lányai mentek, akiknek továbbtanulási terveik voltak, s akiknek a tanulmányait hosszabb távon is támogani tudták a szülők. Természetesen közrejátszott az iskolaválasztásnál a családi hagyomány is. Különösen döntő szerepet játszott a családfenntartó végzettsége, foglalkozása, társadalmi helyzete, hitfelekezete és felemelkedési vágya. S hogy ki, milyen végzettséggel rendelkezett, meghatározta a pályaválasztását is.

   A kötetben szereplő hírességek iskolázottsági szintje, kudarcai és sikeressége nemcsak a szűkebb környezetükről árulkodik, hanem koruk társadalmáról is. Számtalan kérdés merül fel az élettörténetüket olvasva. Például, hogy különböző korokban kinek, milyen lehetősége volt az iskolai képzésre, az önművelődésre és a kulturális felemelkedésre? Vagy, hogy egy-egy nagyobb társadalmi kataklizma, mely gyökeresen megváltoztatta a családok anyagi és szociális helyzetét, mennyire determinálta a tanulási lehetőségüket?

   A külföldi és magyar levéltárak és iskolai irattárak mélyén lapuló iskolai anyakönyvek, érettségi bizonyítványok, egyetemi leckekönyvek és iskolai értesítők ismeretében olyan, eddig ismeretlen adatok birtokába kerülhetünk, melyek segítenek pontosítani hírességeink életrajzát. Nagy szükség van erre, mivel életükről bizonytalan adatok álltak rendelkezésünkre. Gyakran a közgyűjteményekben fellelhető dokumentumok sem tisztázták megnyugtatóan az életrajzukat. A szakirodalomban közölt téves információk tovább nehezítették a pontos tájékozódást.

   Tudjuk, hogy a kötetben szereplő alkotók életpályája korántsem tekinthető lezártnak, mivel a kutatások során újabb- és újabb kutatási eredmények kerülhetnek elő, melyek módosíthatják az eddigi információkat. Úgy gondoljuk, hogy jelen kötetünkkel hozzájárultunk ahhoz, hogy legalább egy lépéssel közelebb kerüljünk a valósághoz.

   A közzétett források 40 magyar és külföldi közgyűjteményből, iskolai irattárból és családi hagyatékból kerültek elő. A dokumentumok egyedülálló forrásértéke irodalom- és történettudományi, valamint művelődéstörténeti szempontból rendkívül értékesek. A kötet mind a kutatók, mind pedig a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók számára is sok új és értékes információt tartalmaz, Reméljük, hogy forrásgyűjteményünk az oktatásban is komoly segédanyagként használható fel.

 

 

A TÁBORNOK KERTJE. HÍRES MAGYAROK SZENVEDÉLYEI

CSIFFÁRY GABRIELLA


Kiadó: CORVINA KIADÓ
Oldalak: 344

Kiadás éve: 2019.

Előszó

A szenvedély sorsokat teremt, s ezzel valami visszavonhatatlant idéz elő. – írja Carl Gustav Jung, a modern lélektan jeles képviselője. S valóban, miközben szenvedélyeinknek és hobbijainknak hódolunk, egyfajta kettős életet élünk, mely, miként az árnyék, végigkíséri a valódi életünket. Ez a párhuzamos élet egyfajta szemléletet és attitűdöt alakít ki bennünk a világ iránt. Formálja a kapcsolatainkat, közösséget teremt és sajátos életformát kölcsönöz.

  Elgondolkodtató, hogy életünk során hány szenvedélynek és hobbinak hódolunk, s ezek hogy hatnak vissza ránk?

   De akár véletlenül, akár a tudatos döntés következtében válunk egy-egy szenvedély rabjává, bizonyos, hogy beépül az életünkbe, a kultúránk részévé válik, és szerepet játszik a karakterfejlődésünkben és döntéseinkben.

   Bláthy Ottó Titusz vagy Erkel Ferenc életére, gondolkodására és döntéseire biztos, hogy hatással volt rendkívüli sakktudásuk. Zrínyi Miklós például a stratégia területén alkalmazta a sakkjátékban megmutatkozó talentumát. De a hegyek és a vándorutak szerelmesei is, Petőfi Sándor, Eötvös Loránd vagy Táncsics Mihály is, miközben újabb és újabb akadályokat győztek le útjaik során, más emberekké váltak. Kazinczy Ferenc, Dohnányi Ernő vagy Móricz Zsigmond kertészkedése, a természethez való kötődésüket változtatta meg. Berzsenyi Dániel, Arany János, Gárdonyi Géza vagy Csáth Géza muzikalitása pedig az alkotásaikon hagyott nyomot.

   Gyakran ezek a szenvedélyek vagy hobbik, nemcsak szórakozást jelentettek, hanem vigaszt is nyújtottak a hírességeinknek, enyhítve számkivetettségüket és magányukat. Kossuth Lajosnak az emigráció éveiben nyújtott vigaszt a természet iránti érdeklődésre: Sok gond s még több bú nyomja lelkemet. Foglalkoznom kell, hogy a pillanatnyi önfeledésben enyhet találjak. Vonzalmaim a természet tanulmányozására vezetnek. Csak az képes érdekelni, hogy időnként önmagamról megfeledkezzem…” Hamvas Béla és Görgei Artúr természetszeretete pedig segített elfogadni a lehetetlent.  

   Párhuzamos életük feltárása során gyakran tapasztaltuk, hogy az eddig ismert eredmények ellentmondásba kerültek a korábbiakkal, s nehézséget okozott az újonnan előkerült adatokat összeegyeztetni a korábban kialakult képpel. S ez újragondolásra késztetett minket. Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy egy irodalmi arcképet nem lehet véglegesen megrajzolni, a kutatások újabb és újabb információkat tárnak fel. Szükség van a folyamatos korrekcióra. Hiszen maga a tudomány története, a „hiányos megállapítások története”, mivel minden újonnan előkerült forrás nemcsak fényt derít bizonyos mozzanatokra, hanem szembesít is addigi tévedéseinkkel.

   Ez a kötet tehát számos új információval ismertet meg szellemi nagyjaink életét tekintve, s talán közelebb visz minket a valósághoz. Ezáltal valódi hús-vér emberekké válnak.

   Összeállításunkban híres magyar írók, költők, képzőművészek, politikusok, zenészek, színészek és tudósok szenvedélyeit ismerhetjük meg. Olyan nevekkel találkozhatunk a gyűjteményben, mint, ifj. Bolyai János, Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Arany János, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Széchenyi István, Eötvös Loránd, Görgei Artúr, Móricz Zsigmond, Szent-Györgyi Albert, Szentágothai János és még sokan mások.

   De nézzük, mit tartalmaznak ezek az írások!

Megismerhetjük Eötvös Loránd rendkívüli hegymászó tevékenységére, és Görgei Artúr visegrádi hobbikertészkedésére vonatkozó korabeli forrásokat. Tanulmányozhatjuk Széchenyi István gróf kedvenc hajójának, Juliette-nek a modelljét, és belelapozhatunk Kossuth Lajos herbáriumgyűjteményébe is. Megtudhatjuk, hogy ifj. Bókai János, a gyermekgyógyászat egyik megteremtője szabad óráiban dalokat írt, míg Berzsenyi Dániel nemcsak versírással töltötte szabadidejét, hanem szívesen hallgatta Bihari István verbunkos zenéjét. Arany János, aki több hangszeren is játszott, néhány dalával is megismerkedhetünk. Madách Imrétől, Jászai Maritól és Jókai Mórtól olyan művészi alkotásokat, festményeket ismerhetünk meg, melyekről mindezidáig keveset tudtunk. Végigjárjuk Csokonai Vitéz Mihállyal és Petőfi Sándorral Magyarország tájait, csakúgy, mint a huszadik század egyik legnagyobb gyaloglójával, Móricz Zsigmonddal az alföldi tanyák világát. Kodály Zoltán, Bartók Béla és Radnóti Miklós is kevésbé ismert oldaláról mutatkozik be nekünk.

   Természetesen találkozhatnak az olvasók olyan közismert tényekkel is, melyeket az iskolai oktatás, vagy az olvasmányaik során ismertek meg, de nekik is tudunk újdonságot nyújtani. Történelmi albumunkban a családi hagyatékokból és levéltárakból előkerült ismeretlen dokumentumok és korabeli fotókkal ismertetjük meg az olvasót. 

Tudjuk, hogy minden gyűjteményes kötet kívánnivalót hagy maga után, hiszen, oly sok példát hozhattunk volna még fel a jelen témában, de talán, ez a kötet iránymutató lesz a későbbi kutatásokhoz! Ezáltal teljesebb képet kapunk kedvenc íróinkról, művészeinkről és tudósainkról.

  Minden életsors a beteljesülésről és a boldogságról szól, ami elsősorban azt jelenti, hogy tisztában vagyunk a magunk érdekeivel, s ennek megfelelően mérjük fel, hogy mi válik javunkra. Nem kérdés, hogy a szenvedélyeink és a hobbijaink is a boldogságunkat szolgálják, s értékesebbé teszik számunkra az életet.

    A rendhagyó történeti albumunkban szereplő dokumentumok, visszaemlékezések és levelek önmagukban is egyedülálló történeti források, melyek sajátos lenyomatai a magyar történelmi múltnak. Hozzájárulnak a múlt különböző kultúráinak, társadalmi és szellemi arculatának rekonstruálásához. Kötetünk ehhez a feltáró munkához nyújt eddig ki nem aknázott, új forrásokat. Ezek a képi dokumentumok tehát az elmúlt századok történelmének és kultúrájának pontos, lényeges lenyomatai is, hiszen a mindennapi élethez tartoztak. Az egyes írások megőrizték számunkra, szerzőjük értékrendjén túl, koruk gondolatvilágát, mentalitását, szokásrendjét és sajátos grammatikáját. Csokonai Vitéz Mihály levele az aggteleki cseppkőbarlangban tett kirándulásáról, Kossuth Lajos keserédes nyilatkozata kedvenc foglalatosságáról, a növények gyűjtéséről, a reformkor híres hegymászóinak, Szemere Bertalannak és Wesselényi Polixénának az útleírásai mindmegannyi gyöngyszeme a régi memoárirodalmunknak.

   A kötetben szereplő források és visszaemlékezések azt bizonyítják, hogy mennyire összetett egyéniségek voltak neves elődeink, és különleges képességeik birtokában nemcsak a saját területükön tudtak egyedülállót alkotni. Reméljük, hogy segítségükkel sikerül árnyaltabb képet alkotnunk életükről, és egyúttal irányt mutatni az újabb kutatásokra. 

 

MAGYAR POLITIKUSOK AZ ISKOLÁBAN

CSIFFÁRY GABRIELLA


Kiadó: CORVINA KIADÓ
Oldalak: 496

Kiadás éve: 2021.

Előszó

 

„Népek kormányaikkal való diszharmóniáját harmóniába hozni mindig nehéz, még akkor is, ha a vezetők és a vezetettek – amennyire lehet – világosan látnak.”– írta Széchenyi István gróf az utolsó napjai egyikén. Ez a megállapítás, függetlenül kortól és időtől, minden politikai rendszerre érvényes, viszont nem mindegy, hogy az egymást követő és váltó politikai rendszereknek milyen végzettségű, és milyen felkészültéggel rendelkező politikusokra volt szüksége. Az ő esetükben különösen fontos, hogy eszmerendszerükhez, politikai koncepciójukhoz honnan s milyen iskolákban szerezték az ismereteiket.

A reformkor, az abszolutizmus és a kiegyezés korának legjelentősebb politikusai szinte kivétel nélkül jogi végzettségűek voltak, vagy jogi ismeretekkel rendelkeztek: Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Batthyány Lajos, Szemere Bertalan, Eötvös József stb. Gondolkodásukban, következtetéseikben és politikai programjukban nagy szerepet kaptak a jogi szempontok. Ha belelapozunk a beszédeikbe és a cikkeikbe, láthatjuk, hogy milyen széles körű jogtudományi és jogtörténeti ismereteik voltak. „Prókátor nemzet vagyunk barátaim!”  - mondta egykoron Kölcsey Ferenc; megállapítása azonban nem csak a politikai elitre volt értendő: „ez volt az eleme úgyszólván az egész értelmiségnek, ez volt egyik főbb foglalatossága a nemességnek, mióta a fegyverforgatástól elszokott. A jogi szakmában való jártasság volt a Magyarországon akkor létező műveltségnek aránylag legerősebb oldala.”

  A rendhagyó XX. század idővel megváltoztatta ezt a hosszú-hosszú évtizedek óta kialakult tradíciót. Bár a század első felének politikai elitje még magas iskolai végzettséggel rendelkezett, de a jogi diplomával rendelkező politikusok mellett egyre több katonai végzettségű politikus töltötte be a miniszteri és államtitkári posztokat. A háborúk árnyékában azonban ez nem véletlen. A Horthy-korszak miniszterei között kötetünkben olyan jelentős politikusok is szerepet kaptak, mint Klebelsberg Kunó gróf vallás-  és közoktatásügyi miniszter vagy Wekerle Sándor pénzügyminiszter.

A múlt század ötvenes-hatvanas éveinek vezető politikai elitje általában alacsony iskolai végzettséggel rendelkezett. Az akkori politikai rendszer nem nézte jó szemmel a magasan kvalifikált, képzett vezetőket. Sőt, egyenesen hátrányt jelentett, ha egy állampárti vezető értelmiségi családi háttérrel rendelkezett. A vezető párttisztségeket betöltő politikusok karrierútja, mint tudjuk, nem az iskolai végzettségtől függött.

   A magyar politikusok tanulmányait bemutató kötet közel 340 évet ölel fel. A kötetben szereplő 86 politikus között olyan nevekkel találkozhatunk, mint II. Rákóczi Ferenc, Martinovics Ignác, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Trefort Ágoston, Apponyi Albert, Nagyatádi Szabó István, Horthy Miklós, Jászi Oszkár, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint, Gömbös Gyula, Eckhardt Tibor, Imrédy Béla, Kun Béla, Lukács György, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Kádár János, Marosán György, Aczél György. Az ország első számú vezetői mellett helyet kaptak a kötetben olyan politikusok is, akik a politikai rangsor második vonalába tartoztak, akik a háttérből biztosították az adott politikai gépezet működését. Stabil pontok voltak ők is az állami vezetésben, tőlük függött nemcsak az állam működtetése, hanem a különböző kulturális és gazdasági intézmények vezetése is. Glatz Ferenc szavaival: „miniszterelnökök, miniszterek, pártvezetők és államtitkárok jönnek-mennek, de a tisztviselők maradnak, hiszen ők működtetik az intézményeket”.

A kormányzati politikában vezető szerepet játszó államférfiak mellett szerepelnek kötetünkben olyan kultúrpolitikusok is, akiknek több évtizedes működése egy egész korszak kulturális életét határozta meg (például az abszolutizmus kori, valamint a trianoni Magyarország kultúrpolitikájának jelentős politikusai: Trefort Ágoston és Klebelsberg Kunó, illetve a szocialista rendszer 1960-70-es éveinek fő ideológusa, Aczél György).

Az 1940-50-es évek politikai vezetőgarnitúrájának több „hírhedt” képviselője is jelen van a kötetben, akik jóvátehetetlen bűnöket követtek el (pl. Szálasi Ferenc, Sztójay Döme, Péter Gábor, Farkas Mihály). Nyilvánvaló, hogy a magyar történelemnek – miként más nemzeteknek is - voltak olyan periódusai, melyekre nem szívesen emlékezik az utókor, azonban ezen korszakok politikusai - ha tetszik, ha nem - döntő szerepet játszottak az ország életében; nevük és tevékenységük a korszakot fémjelezte. Hozzátartozik a jó és a rossz is múltunkhoz: ezért találkozhatunk a kötetben magasztos, vagy éppen ordas eszméket követő politikusokkal.

A kötetből, sajnálatos módon több olyan jelentős politikus is hiányzik, akiknek a gyűjteményben lett volna a helyük; ők azok akiknek – a levéltári forrásfeltáró munka ellenére - a hagyatékából nem kerültek elő az iskolai tanulmányaikra vonatkozó dokumentumok, vagy mert haláluk előtt maguk semmisítették meg más személyes dokumentumaikkal együtt, több esetben pedig az idő tette meg hatását.

A két világháború, valamint az ’56-os forradalom fegyveres összecsapásainak következtében is pótolhatatlan levéltári források, közöttük iskolai dokumentumok semmisültek meg. Így vált a pusztulás martalékává a második világháború során a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem iratainak jelentős része, valamint a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT) iratanyaga. De kutatásaink során szembesülnünk kellett azzal is, hogy az egykori katonai iskolák anyakönyveit, állítási lajstromait és évkönyveit tekintve is milyen nagyfokú a hiányosság.

  A kötetben olvasható szubjektív források (visszaemlékezések, magánlevelek, naplórészletek, vallomások, feljegyzések) mellett hivatalos céllal készült önéletrajzok is találhatók. Sok esetben beszédes az intézmény vagy személy neve, amihez vagy akihez szólnak ezek a személyes dokumentumok. (Martinovics Ignác Lipót császárhoz írt önéletrajza, Gerő Ernő 1932-ben írt önéletrajzot a Komminternek. Kádár János 1956 decemberében a Schweizer Lexikon számára írt önéletrajzi feljegyzést.) Helyet kaptak a gyűjteményben olyan egyedi források is (pl. nevelői szerződés), melyek fontos adalékot nyújtanak az arisztokrata politikusok „magánnevelésének” feltárásához.

   A kötetben szereplő közéleti személyeket kicsit magánemberként is megismerhetjük. Apró és nagyobb történeteket, családi titkokat tudhatunk meg a leveleikből, a velük készített interjúkból, naplókból és visszaemlékezéseikből (például Kossuth Lajos, Apponyi Albert vagy Podmaniczky Frigyes ifjúkoráról, pályakezdéséről). Az egyéni sorsok hátterében életre kel a történelem, és politikusaink életén keresztül megelevenednek előttünk az ország sorsát befolyásoló történeti események is.

A dokumentumok 53 közgyűjteményből, iskolai irattárakból, levelestárakból és családi hagytékból kerültek elő. Jelentős részük csak a szűk szakmai közönség számára voltak eddig elérhető.

   Kötetünk elsődleges célja a dokumentálás. Arra törekszik, hogy a magyar történelem ismert politikusainak iskolai tanulmányait kutassa. Mindemellett lehetőséget ad arra is, hogy a korabeli forrásokon keresztül tanulmányozzuk az egyes korszakok elitképzésének iskolarendszererét és működését. Ráláthatunk például arra is, hogy a XIX-XX. században az arisztokrata származású politikusok iskolai képzése mennyire eltérő volt a polgári származásúakétól, vagy hogy a múlt század ötvenes éveinek káderképzését milyen tanintézmények biztosították. Neveléstörténeti szempontból is érdekes tehát, hogy az elitképzést koronként milyen iskolák biztosították, s mik voltak az elvárások ezekben a tanintézményekben.

   A közlésre kerülő iskolai dokumentumok és személyes vallomások fontos háttér- információt szolgáltatnak: új összefüggésekre világítanak rá, ezáltal olyan történelmi események feltárásához adhatnak segítséget, amelyek még ma is pontosítást igényelnek. Ezeknek a dokumentumoknak a politikatörténeti forrásértéke fontos tehát, mivel jelentős mértékben hozzásegítenek egy-egy politikai esemény kutatásához és múltunk rekonstruálásához.

 

 

 

2002  © Csiffáry Gabriella - www.csiffary.extra.hu
© Carus  All Rights Reserved
CÍMLAP