Recenziók, könyvismertetések...

 

"Magyarázom a bizonyítványom..." dorogi bemutatójáról (24 Óra, 2018.01.31.)

Garancia-e az iskolai teljesítmény a boldogulásra?

A diákok lassan már egy hete magyarázzák otthon a félévi bizonyítványukat, de vajon összefügg-e az iskolai teljesítmény és a későbbi boldogulás? Érdemes-e késő estig magolni az eggyel jobb jegyért? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Kossuth Rádió Napközben című műsorában szakemberek.

„Nagyon buta gyerek lehettem. Az iskolában csak magoltam, a könyveket pedig gyűlöltem” – írta visszaemlékezésében Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudós. Kosztolányi verseit magyartanára nevezte magyartalannak. Eötvös Loránd tudása is épphogy elégséges volt a fizikai érettségihez, és Michael Jordanben is csak a középiskolai csapat edzője nem ismerte fel a világ legjobb kosarasát.

„Amióta intézményesített oktatás van, természetesen vannak olyanok, akik nem férnek bele ebbe a képbe. Nem lehet őket beleültetni a padba. Az iskola törvényeinek nem tudnak megfelelni” – mondta a Magyarázom a bizonyítványom című könyv szerzője, Csiffáry Gabriella.

Berzsenyi Dánielt például kétszer kellett visszacipelni a Soproni Evangélikus Líceumba, mert elszökött. „Ők a kreativitásuk, a más látásuk, a mentalitásuk miatt valóban nem tudtak besimulni ebbe az életbe” – vélekedett az írónő. Hozzátette, Illyés Gyula például, aki nagyon sok iskolában fordult meg, úgy emlékezett vissza, egy tanár nem volt, aki egy jó szót szólt volna hozzá.

Csiffáry Gabriella ötévi kutakodás során olyan bizonyítványokra, feljegyzésekre és gondolatokra bukkant, amelyek üzenetértéke vitathatatlan. „Tulajdonképpen ez a könyv az önmegvalósítás könyve. Egyfajta diákvigasz egyrészről, hiszen súg a mostani szülőknek, hogy ha Karinthy Frigyes, József Attila vagy Bródy Sándor ugyan elégségest kapott irodalomból, mégis költőnagyságok lettek” – magyarázta az írónő.

A papír márpedig kell

Habár a könyv tanulsága az, hogy nem a papír teszi az embert, az intézmények rendszeresen kérik a végzettséget igazoló papírokat. Például, ha középiskolába szeretnénk felvételizni, vagy állásinterjúra jelentkezünk, akkor is meg kell adni a végzettséget. Másfél héttel ezelőtt megkapták a bizonyítványt a diákok, és azóta magyarázzák szüleiknek, hogy miért lett kettes vagy hármas, amit hármasnak vagy négyesnek várt a szülő.

(Kossuth Rádió, Napközben, 2018.02.16.)

KÖZÖLVE: HIRADO.HU

Forrás: https://www.hirado.hu/belfold/kozelet/cikk/2018/02/13/garancia-e-az-iskolai-teljesitmeny-a-boldogulasra/

Közölve: Hídlap, 2018. január 30. ,Online forrás: http://hidlap.hu/2018/01/30/magyarazom-a-bizonyitvanyom-konyvbemutato-dorogon/

 

Veress Zsuzsa: Iskolabánat - avagy Magyarázom a bizonyítványom

Tanár vagyok!

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, melyeket szerintem minden tanárnak el kellene olvasnia, éspedig azért, hogy ne a „bizonyítványát magyarázza” tanárként, hanem hogy okuljon és tanuljon. Hogy ne azt bizonygassa hevesen – a diákoknak, a szüleiknek, a kollégáinak, no de elsősorban önmagának – hogy Szabó Ádám vagy Kovács Éva taníthatatlan, egyszerűen muszáj volt megbuktatni, mert…

A két említett könyv merőben más műfajt képvisel, mégis hasonló visszhangot váltott ki belőlem.

Daniel Pennac francia irodalomtanár önéletrajzi, terápiás kézikönyvet írt minden oktatásban dolgozó ember számára – Csiffáry Gabriella pedig egy populáris összeállítást tett közzé „Magyarázom a bizonyítványom...”, Híres magyarok az iskolában alcímmel.

Pennac Iskolabánat című műve a lusta diákról szól, a rossz tanulóról, amilyen ő maga is volt. Az egész gyerekkora folytonos szorongásban telt. Pedig úgynevezett jó családba született, szeretetteljes környezetbe, igényes értelmiségi szülők és tehetséges testvérek közé.

Mégis megeshetett, hogy egy ilyen párbeszéd alakult ki közte és bátyja között:

 - Mit kell tenned a törttel, ami a füzetedben az orrod előtt díszeleg?

- Közös nevezőre kell hozni.

- Gondolkozz egy kicsit, Daniel, itt csak egy tört van, tehát egyetlen nevező.

- Ezt mondta a tanár úr; a törteket közös nevezőre kell hozni.

Ez a jellemző eset, amennyire mulatságos, ugyanannyira szívszorító is.

És mennyire rímel rá Csiffáry Gabrialla „Magyarázom a bizonyítványom...” című gyűjteményéből például Szent-Györgyi Albert vallomása:

„Nagyon buta gyerek lehettem... Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem… Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk levő világot, alkotni valamit... A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

„Kizárt mindenki minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig... Én sohasem tudtam elmondani, amit tudok, tudniillik a mi harminchét fős osztályunkban, ahol mindenkit feleltetni kellett. Rám sem volt több idő tíz-tizenöt percnél. Én pedig negyedóra után is legfeljebb csak a bevezetőn voltam túl. A többi tanár azt mondta: Köszönöm, fiam, kapsz egy kettest! – és leültetett... Szerencsére volt egy nagyszerű tanárom... Ő szinte vak volt, én meg dadogós... Amikor felszólított... akkor én negyvenöt percig dadogtam, és ő tudta, hogy én tudom az anyagot.”

Nos, mit gondolnak, ezt ki mesélte el iskolás koráról?

Hát nem más, mint Őze Lajos színművész, A tanú című Bacsó Péter-film nagyszerű Virág elvtársa, Fábri Zoltán remekművének, Az ötödik pecsétnek feledhetetlen Gyuricája – hogy most más emlékezetes alakításairól ne is beszéljünk.

Az idézett három lúzer közül – amint azt nagyon jól tudjuk – a harmadik Kossuth-díjas lett, a középső egyenesen Nobel-díjas.

Az első pedig lelkes, elhivatott tanár. Daniel Pennac a lepukkant, gettósodó külvárosok iskoláiban, az írni-olvasni alig tudó, migráns családok gyerekeinek tanított évtizedekig francia nyelvet és irodalmat. Olyan diákoknak, akikről azt szokták mondani a tanárok, hogy abszolút reménytelen esetek; ezen kívül kezelhetetlen, agresszív gyerekek, jobb esetben csak viselkedés-zavarosak, rosszabb esetben potenciális fiatalkorú bűnözők.

Pennac elmeséli, milyen órákat tartott, hogyan sikerült eljutnia odáig, hogy mondjuk Rousseau-t vagy Pascalt olvastasson ezekkel a gyerekekkel.

Végtelenül szimpatikussá az tette őt számomra, hogy könyvében nem akarja fényezni magát. Beszámol a kudarcairól, a kétségbeeséseiről –  a hibáiról, sőt bűneiről is, melyeket elkövetett tanári pályafutása során.

Engem ezek a könyvek, illetve a fenti idézetek több irányban indítottak elmélkedésre:

Egyrészt megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy nem feltétlenül a jó magaviseletű, jó tanuló diákokból lesz kiválóság a művészet vagy a tudomány valamely területén.

Másrészt azon is elgondolkodtam, hogy akiből nem lesz „valaki”, azért annak sem jár – sem az élettől, sem az iskolától, azaz, tőlünk, tanároktól – hogy gyerekkorát és kamaszkorát állandó rettegésben, megaláztatások között élje le.

Arra jutottam, az egyik fő probléma az, hogy aki tanárságra adta a fejét, az általában sikeres volt iskolás korában, legalábbis abból a tárgyból, amit tanít. Így aztán el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az, amikor valaki esetleg már évekkel korábban elvesztette a fonalat, vagy pubertáskori lelki zavarok miatt egy árva hangot sem ért abból, ami az órákon zajlik.

A tanár általában elfelejtette azt is, hogy a szerelem és a barátság, vagy éppen az ezekkel kapcsolatos kudarc, a magány, mennyivel fontosabb ügy tud lenni, mint egy másodfokú egyenlet megoldása, vagy – hogy a saját házam előtt seperjek – mondjuk a szapphói strófa ritmusképlete.

 Most, amikor egyre több a diszlexiás-diszgráfiás, vagy figyelem- és viselkedés-zavaros gyerek, és a Daniel Pennac tanítványaihoz hasonló, halmozott hátrányokkal induló diák, a tanárok számára mindenféle módszertani továbbképzéseket indítanak. Pl. hogyan alkalmazzuk az érdeklődés felkeltésére az informatikai eszközöket – és még sok más ehhez hasonlót. Ezeket a módszereket persze meg lehet, és bizonyára meg is kell tanulni – de a módszerek nem elegendőek, fontosabbnak gondolom, hogy a tanár egyszerűen képzelje magát a diák helyébe, hogy ráérezzen a tudatlanság állapotára.

Sőt, az empátiánál is nagyobb szó, ami eszembe jutott. Annyira nagy szó, hogy le sem merem írni...

Inkább azzal a hasonlattal zárom ezt a cikket, mellyel Daniel Pennac könyve is befejeződik:

ha a szobánkba véletlenül betéved egy repülésben ügyetlen, idétlen kisfecske, és rémületében nem találja a kiutat, hanem többször is nekirepül az ablakkeretnek, mígnem elterül a padlón – nos akkor mi a teendő? Egyszerűen felemelni, a tenyerünkre venni, amíg magához nem tér, s aztán a társai után reptetni a nyitott ablakon át. Hogy nekünk, tanároknak ne kelljen magyarázni a bizonyítványunkat, mint Karinthy klasszikus novelláskötetében a bukott diáknak.

(2018.02.16.)

Forrás: http://www.rovart.com/hu/iskolabanat-avagy-magyarazom-a-bizonyitvanyom_3779

 

 

"Magyarázom a bizonyítványom" című kötetemről (Schäffer Erzsébet cikke a Nők Lapjában, 2018. május 30. 22. szám) Kattints a képre!

Tölgyesi József: Híres magyar személyiségek az iskolapadban (Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom...” Híres magyarok az iskolában. Kattints a képre! Megjelent: Könyv és Nevelés, 20. évf. 2. sz. / 2018, 93-95. old.

 

   Bár utálták az iskolát, nevüket ma oktatási intézmények őrzik. Szent-Györgyi Albertnek magántanárra volt szüksége ahhoz, hogy leérettségizzen, Bíró László József (akinek a golyóstollat köszönhetjük) a tornán kívül minden tantárgyból elégségesre zárt, Eötvös Loránd pedig, bár kitűnően érettségizett, fizikából csak elégségest kapott. Petőfi Sándor és Arany János is otthagyta az iskolát, de bukdácsolt Munkácsy Mihály és Kassák Lajos is. Ennek ellenére kiváló írók, tudósok, művészek lettek. – Csakazért­is-emberek – így fogalmazott Csiffáry Gabriella, a fővárosi levéltár munkatársa a Magyarázom a bizonyítványom – híres magyarok az iskolában című könyv szerzője a napokban a megyei levéltárban tartott előadásá

Amíg az iskola elvárásainak próbáltak megfelelni, folyamatosan kudarcot vallottak.” Csiffáry Gabriella

Kitalált érettségi

A XX. századi írók, költők, képzőművészek, színészek és tudósok bizonyítványai, illetve az, ahogyan az iskoláról vallottak, arról tanúskodnak: a magyar iskolarendszer egy évszázaddal ezelőtt sem volt képes kezelni a különc, az átlagostól eltérő módon gondolkodó, betöretlen csikólelkű fiatalokat.

– A kutatásokból az is kiderül, hogy amíg a könyv később híressé vált szereplői a szüleik, illetve az iskola elvárásainak próbáltak megfelelni, folyamatosan kudarcot vallottak, ám amikor a saját belső motivációjuk került előtérbe, szárnyaltak – mondta Csiffáry Gabriella, aki nem titkoltan diákvigasznak is szánta a könyvet, hiszen abból egyértelműen látszik, hogy a múlt század legjelentősebb alakjainak is voltak nehézségeik az iskolában.

A kiváló színésznő, Honthy Hanna négy elemiig jutott, a Körhintából is ismert Soós Imre gazdaképzőt végzett, a remek író, Mándy Iván pedig lejegyezte: „amikor jó atyám annak idején iskolába vitt, akkor az utcán én azonnal elájultam”. A kubizmus hazai megteremtője, Kassák Lajos mindenből megbukott, Piszkos Fred „atyja”, Rejtő Jenő pedig egy állásinterjún járva kitalált magának egy gimnáziumi érettségit, sőt, azt is hozzátette, hogy az orvosi egyetemből is elvégzett három évet – ebből semmi sem volt igaz. A Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály otthagyta az iskolát és inkább katonának állt, Szabó Lőrinc pedig be sem iratkozott az egyetemre, mondván: nem akar szegény középiskolai tanár lenni. Móra Ferenc bevallotta: két dologhoz ért, a szappanbuborék-fújáshoz és a virágkötéshez – szerencsére az írással sem voltak gondjai.

Kollégium helyett színészet

Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső otthagyták az egyetemet, Ady Endre pedig négyszer futott neki a jogi tanulmányainak, mire ráébredt: ez nem az ő világa. Csontváry Kosztka Tivadar gyógyszerésziskolába járt, Meggyesi Ferenc pedig eredetileg orvosnak készült – mind a ketten végigbukdácsolták az iskolát, és bár elvesztettünk egy gyógyszerészt és egy orvost, nyertünk egy zseniális festőt és egy nem kevésbé nagyszerű szobrászt. Petőfi Sándort rengeteg iskolába megpróbálta berakni az édesapja, végül az utolsót is otthagyta, Arany János pedig annyira unta a református kollégiumot, hogy inkább vándorszínésznek állt.

Az iskola egy marhaság

A magyar prózaírás halhatatlan szerzőit, Mikszáth Kálmánt és Krúdy Gyulát alig tudták odaráncigálni az érettségihez, Karinthy Frigyes kilenc iskolába is járt. Radnóti Miklós úgy fogalmazott: „az iskola egy marhaság”, Weöres Sándor pedig azt írta: „enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben”. Illyés Gyulának sem maradtak meg jó emlékként a diák­évek: egyetlen tanártól egyetlenegy jó szót sem kapott. A Tüskevárt megálmodó Fekete István három-négy tárgyból is megbukott, mint ahogy a később Drakulaként híressé vált Lugosi Bélának is szinte csak elégtelenjei voltak.

Bukdácsoltak színészkirályok és királynők: Latabár Kálmán, Kabos Gyula, Bajor Gizi és Márkus László is – utóbbi borzalmas 12 évnek nevezte az iskolában töltött időt, de Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill is gyűlölte az iskolát. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a saját területükön a legjobbak legyenek – a sors furcsa fintoraként pedig a legtöbbjük nevét ma már oktatási intézmények is őrzik.

– SZA –

Szamár az igazgató hátán

Az egri csillagok és a Láthatatlan ember írója, Gárdonyi Géza már fiatalon tudta, hogy őt újságírónak szánta a végzet, és azzal is tisztában volt, hogy sokkal többet tud az irodalomról, mint amit az elégséges jegye mutat. Annyira nem vette komolyan az iskolát, hogy egyik alkalommal szamarat rajzolt az igazgató hátára – persze, kicsapták. „Annyi huncutság volt bennem, hogy ha három személyiségem lett volna, mind a hármat kicsapták volna” – fogalmazott.

Közölve: Hajdú Online, [Haon Sziréna] 2019. március 16. Forrás: http://www.haon.hu/hires-magyarok-akik-utaltak-iskolaba-jarni/4173376

 

TÉNYEK ERŐDJE. A tudomány és a spiritualitás határain. Tények gyűjteménye.

2019. március 22., péntek

Petőfi, Szent-Györgyi, Kabos - nem tudott mit kezdeni velük az iskola / "Az iskola egy marhaság" :

Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen.
És még sokáig folytathatnánk a sort. Nagyjából így nézne ki egy később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredménye. A nemrég megjelent „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetben 82, a maga műfajában zseniálisat alkotó ember iskolai pályafutásának járt utána Csiffáry Gabriella. A levéltáros mintegy félszáz gyűjteményben kutatott öt évig az ismert alkotók iskolai dokumentumai iránt.
A gyűjteményből kirajzolódó kép cseppet sem meglepő. „A későbbi zsenik betöretlen csikólelkének, kreativitásuknak nem felelt meg az adott kor iskolarendszere” – foglalja össze a hvg.hu-nak a szerző a kötet tanulságait. Azt is hozzáteszi, hogy a rossz iskolai eredmények mögött társadalmi és családi traumák is állhattak, de összességében leginkább az mutatkozik meg, hogy az iskola soha nem tudott mit kezdeni az átlagostól eltérő, kiugróan tehetséges, szerteágazó figyelemmel bíró, esetleg későn érő gyerekekkel.

A Nobel-díjas is bukdácsolt.

Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki nem tanított arra, hogyan éljek. Senki nem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából.”
Így emlékszik vissza például Szent-Györgyi Albert az iskolás éveire. Később magántanárt fogadtak mellé, a családban hülyének nézték, végül 1911-ben csak elvégezte a középiskolát (az érettségin egy sor elégségessel). Nagy nehezen megengedték neki, hogy ezután laborba menjen dolgozni. Közben beiratkozott az orvosi egyetemre – itt viszont leckekönyve szerint végig kitűnő volt. És 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért.
Csiffáry Gabriella a korábbi könyveihez végzett kutatásaikor figyelt fel arra, hogy az általa csodált zsenik jó része nagyon nehezen indult az életben. „Már gyerek-, és kamaszkorukban igen sok sérelem érte őket, és különösen az iskolában. A kötetben szereplő 82 író, színész, tudós döntő többsége nem eminens tanuló volt, nehezen lehetett őket betörni, sőt nem is lehetett. A könyv arról szól, hogy bár mély traumák érték őket, ennek ellenére talpra tudtak állni, és lám, utat tört a tehetségük.”
A tehetség deviáns

A levéltáros hozzáteszi, ilyen szempontból semmit nem változott az iskolarendszer. Az ő fiai is végigszenvedték a református gimnáziumot, nagyon kemény dolgoknak kellett megfelelniük. „Egy művész, egy író, költő hogy tudna ezeknek megfelelni?”
Ehhez hasonló érvekkel ostorozza gyakran Vekerdy Tamás is a már megint egyre inkább egységesítésre törekvő, a devianciát sem pozitív sem negatív irányba nem tűrő magyar iskolát. „Hülyeség megkövetelni, hogy például az első év végére mindenki olvasson, nem minden gyerek ugyanabban jó” – fakadt ki korábban.

Vekerdynek is vannak „zseni-példái”. A világhírű fizikus Stephen Hawkingot szokta például emlegetni, aki nem tudott megtanulni alsó tagozaton írni-olvasni. Picasso szintén nem, ő ráadásul matekból is nagyon gyengén teljesített. „Zseni volt, de a mai magyar oktatási rendszerben értelmi fogyatékosnak mondanák, mert későn tanult meg olvasni és számolni” – jegyezte meg a pszichológus. De Sir Winston Churchillt is „butácska gyerekként” emlegették, többen meg akarták buktatni. Vekerdy szerint a tehetség deviáns, gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám a jelenlegi oktatási rendszer a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.
 

De térjünk vissza a Csiffáry-kötetre, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a mai, hanem a korábbi magyar iskolarendszerek sem kedvezetek a tehetségeknek. A kötetből nemcsak megismerhetjük minden abban szereplő művész, tudós iskolai karrierjét, hanem a bizonyítványaikról fotókat is böngészhetünk. Ez azért is érdekes, mert kiderül, milyen tantárgyakkal kínozták az adott kor nebulóit.

Például Gárdonyi (akkor még Ziegler) Géza a Pesti Református Főgimnázium 1876/77-es tanévében a következőkkel birkózott: vallástan (elégséges), magyar (elégséges), latin (jó), német (jeles), földrajz (jó), mennyiségtan (elégséges), szépírás (jó), természetrajz (jó), és rajz (elégséges).

Talán a legjobb részek a kötetben azonban azok, ahol egy-egy vallomásban, önéletrajzi részletben maguk a kötet alanyai írják le, milyen élményeik voltak az iskoláról. „Kétszeresen bizonyítom így az igazamat: a levéltári okmányok mellett ők maguk mondják el, hogy nem voltak jó tanulók, hogy csődöt vallottak” – teszi hozzá Csiffáry.

„A tanulás csak rabmunka volt”

Móricz Zsigmond például a sárospataki kollégiumi éveiről a Nyugatban így írt magáról harmadik személyben. „Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulás csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne, mert már megnyílt a szeme, s a figyelme nagyobb dolgok iránt, és művészettörténelmet tanult, s történelmi munkákat olvasott… Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben az iskolában csak biflázással lehetett sikert elérni.”
Weöres Sándor a soproni reálgimnáziumi éveire így emlékszik: „Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák. Enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben, és nemigen tanultam. Csak azt tanultam, ami érdekelt. És amelyik tantárgy nem vonzott, azokról szinte sejtelmem sem volt. Nem volt a tanáraimnak könnyű dolga velem, és hát a középiskolás pályám ennek megfelelően elég viharos volt.”
„Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához” – Mándy Iván visszaemlékezése is jellemző iskolaélmény a deviáns diákoknak. Egyébként az is visszatérő elem az életrajzokban, hogy ha akadt egy-két jó tanár, az addig bukdácsoló diákok megtáltosodtak.

De a tudósok sem voltak nagy rajongói az iskolának, erről írt, mint láttuk Szent-Györgyi Albert, de Szentághotai János is hírhedt rossz tanulónak írja le önmagát („a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás.”), és a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is („…bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek”).

Tényleg Horger Antal volt a mumus?

Csiffáry Gabriella a kötetben egy sor legendát is igyekszik cáfolni, amiket sokszor maguk a művészek keltettek. „Egy befutott, híres színésznő miért vallotta volna be, hogy bukdácsolt az iskolában? Snassz lett volna” – mondta a szerző.

A levéltári dokumentumokból például kiderült, hogy a József Attila által a Születésnapomra című művében megverselt Horger Antal-ügy sem egészen úgy volt, mint ahogy mindannyian ismerjük. Csiffáry korábban a költő pereit kutatta, így a 18 éves korában ellene a Lázadó Krisztus című verséért vallásgyalázásért indított pert is. Ezt 1925. március 24-én zárta le a Kúria, és felmentette a költőt a vádak alól. Másnap, március 25-én jelent meg a Tiszta szívvel, amiből a Horger Antal-József Attila purparlé lett.

„Gondoljunk bele, egy másfél évig tartó, egészen a Kúriáig jutó per nem rettentette meg József Attilát, hogy kiadja a verset. És ezután, egy egyetemi tanár azt mondja, hogy emiatt nem lehet belőle soha tanárember. Dehogynem! És lehetett volna bölcsész is. Mellesleg a gonosz oktató elmélet ellen szól az is, hogy József Attila négy felsőoktatási intézménybe járt, és egyiket sem fejezete be. Én egy kicsit legendagyártásnak vélem ezt a Horger-ügyet” – magyarázza a levéltáros-kutató.

Petőfinek is van egy hasonló, önmítosznak tűnő visszaemlékezése a selmeci líceumból. A költő szerint az egyik tanára, Lichard Dániel a „magyarellenessége” miatt buktatta meg. Ezt azonban semmi nem támasztja alá, sőt a levéltári dokumentumok szerint több más tárgyból is megbukott. Sokkal valószínűbb, hogy az apja ezért vette ki az iskolából.

Mint ahogy önlegenda az is, hogy Bródy Sándor Egerben befejezte a középiskolai tanulmányait. Valójában nem jutott el soha az érettségiig. Szabó Lőrinc viszont az egyetemista éveiről beszél, de kiderült, ugyan bejárt az egyetemre néhány előadásra, de soha nem iratkozott be.

Ugyanígy Jávor Pálnak, vagy Rejtő Jenőnek is tele van csúsztatással az életrajza. „De hát nem lett volna Jávor és Rejtő az, aki, ha nem lettek volna ilyen nagyotmondók!” Utóbbi azt írja az önéletrajzában, hogy orvosi egyetemre járt. „Egy bánatot járt orvosi egyetemre! Kibukott egy gimnáziumi osztályból, átment egy polgári iskolába, de azt sem fejezete be.”
A Csiffáry által felsoroltak döntő többsége kudarcos iskolai pályát futott be, de van azért néhány kivétel is. Ady Endre (bár őt lumpolás miatt majdnem kicsapták a zilahi kollégiumból), Heltai Jenő, Soós Imre, Major Tamás például kitűnővel vagy jó tanulmányi eredménnyel zárta az iskolai tanulmányát. Több olyan életút is van, amiből az derül ki, hogy a kezdeti kudarcos iskolai évek után később akár kitűnő tanulókká is váltak a nagyjaink, ezt ma úgy mondanánk, hogy sokan „későn érő típusúak” voltak.

A kötetben szereplő egykori „iskola rémei” ma a tankönyvekben köszönnek vissza, a kulturális, tudományos kánon részei. Azaz a mai iskolások az ő életüket, műveiket „nyögik” a tanórákon.

(2017)

Forrás: https://hvg.hu/kultura/20171117_tudos_kolto_iskola_zseni_bukas_bizonyitvany_tanterv_csiffary_gabriella
 

"Az iskola egy marhaság" (Demokrata)

 

Ez a Radnóti Miklóstól származó mondat is szerepel Csiffáry Gabriella legújabb, Magyarázom a bizonyítványom című gyűjteményes kötetében. Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa ezúttal nyolcvankét magyar híresség iskolai kudarcaival, ritkábban sikereivel ismerteti meg az olvasót.

 A negyven magyar és határon túli közgyűjteményből, iskolai irattárból és családi hagyatékból előkerült dokumentumok, levelek, illetve saját visszaemlékezések alapján összeállított gyűjtemény igazolja-e azt a közkeletű vélekedést, miszerint a zsenik már gyermekkorukban kilógnak a sorból?

 Történész-levéltárosként közel harminc éve kutatom a magyar hírességek életét, minden olyan tárgy, apró levél, személyes dokumentum érdekel, ami tőlük származik. Jó néhány kötetem megjelent már az ő rejtett arcaikról, kevésbé ismert oldalukról, és hamar felfigyeltem arra, hogy a legtöbb nagy emberünk hivatalos, iskolában tanított életrajza kisebb-nagyobb pontatlanságokat tartalmaz. Így kezdtem el még a korábbinál is alaposabban kutatni az elsődleges forrásokat – születési és halotti anyakönyvek, visszaemlékezések, önéletrajzok, levelek, stb. –, amelyekből kirajzolódott még valami: szinte az összes nagy tehetségű ember szenvedett az iskolában, gyakran már az elemiben átlagon alul teljesítettek. Nagyon izgatott, mi lehetett ennek az oka, így kezdődött az az ötéves nyomozás, amelynek eredménye most került a könyvesboltok polcaira.

– És mi lehetett ez az ok?

 Nincs új a nap alatt. A nagyon okos, tehetséges, ezért gyakran hiperérzékeny, öntörvényű gyerekek ma is ugyanazt élik át: a pedagógusoknak nincs idejük külön foglalkozni velük, ezért vagy csendben unatkoznak, vagy izgágaságuk miatt a hátsó padokba kényszerülnek. Hogy ez hasonló módon történt akár több száz évvel ezelőtt is, legjobban a személyes visszaemlékezések bizonyítják. Bessenyei György írja például sárospataki professzorokhoz írt levelében, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, „léppel fogni az aranyos stiglicet, mely dolog több örömet adott szívemnek, mintha most országot nyernék”. Csontváry Kosztka Tivadar konkrétan kifakad a visszaemlékezéseiben, mennyire utálta a tanulást, inkább a virágokat bámulta, vagy madarakat gyűjtött helyette. Mándy Iván ájulásig fokozódó rosszullétről beszél az iskola kapcsán, míg Illyés Gyula arról ír, hogy öt elemibe járt és három középiskolába, ami nem világlátottá, hanem világriadttá tette, pláne, hogy sehol nem akadt egyetlen tanár sem, aki egy jó szót szólt volna hozzá. Még Szent-Györgyi Albert is csak az utolsó évben kapta össze magát, saját bevallása szerint az volt a probléma, hogy nem tanították meg tanulni, nem mutatták meg neki a világot, hanem beszuszakolták a padba valaki mellé, és végiggördítették a gyárszalagon. A legérdekesebb mégis talán a kitűnő tanuló Arany esete, aki fogta magát, és szintén az unalomra hivatkozva 1836-ban önszántából, az iskolai tanulmányai befejezése előtt elhagyta a debreceni kollégiumot, és vándorszínésznek állt.

– A kötetben szereplő bizonyítványmásolatok többsége sem a legjobb jegyekről tanúskodik.

 Pontosan. Pláne már az egyetemi évek alatt, mert azért voltak néhányan, akik valahogy csak elvergődtek odáig, ott nem volt ritka a folyamatos bukdácsolás. Persze mindezért nemcsak az akkoriban nagyon szigorú iskolai regulák voltak a hibásak. Sokuknál családi tragédiák szóltak közbe, nem beszélve a különösen a XX. században sorozatos történelmi kataklizmákról. A nemzetet ért rengeteg pusztítás, veszteség természetszerűleg beszivárgott a gyermekek mindennapjaiba. Ezt is akartam mutatni ezzel a könyvvel: hogyan lehet ilyen áldatlan állapotok közt, sorstragédiák árnyékában, a sok személyes kudarc – eltanácsolások, megszégyenítések, kirúgás, iskolaváltások, szegénység – ellenére mégis a tehetségünk meghatározta saját utunkra lépni. Gondoljunk csak Adyra, aki négyszer ugrott neki a jognak. Majd amikor ennek hátat fordított, és azt kezdte csinálni, amihez alkata, tehetsége volt, tudott csak zsenivé válni.
 

– Nagyon érdekes Petőfi esete is, aki a középiskolát a pesti evangélikusoknál kezdte, aztán átment a piaristákhoz, járt az aszódi, a selmeci, végül a sárospataki gimnáziumba is. Gyakran emlegetik, hogy Selmecbányáról azért kellett eljönnie, mert túlzott magyar érzelmei miatt megbuktatta a tanára. Vándorlását tekintve gyanús, hogy ez a történet ebben a formában mégsem lehet teljesen igaz…

– Mi volt, hogy volt pontosan, ma már nehezen deríthető ki, de az biztos, hogy végignéztem a korabeli iskolai anyakönyveket, abban az évben nyolc másik diákot is megbuktatott az a tanár… Ráadásul Petőfi maga írta német nyelvű önéletrajzában, „hogy mindenféle szubordinációval szemben ellenszenvet érzett”, „ezért többször megszökött az iskolából”. Ez olyasfajta legendagyártás lehet inkább, mint József Attila és az őt a közhiedelem szerint a szegedi egyetemről eltanácsoló Horger Antal ügye. Semmilyen irat nem bizonyítja ugyanis, hogy József Attila ellen bármikor is hivatalos fegyelmi eljárás indult volna a Tiszta szívvel című verséért. Hogy az egyébként kitűnő nyelvészprofesszor és a közte folyó irodai beszélgetés miként zajlott le, amelynek későbbi utóéletét meghatározta a költő szuperérzékenysége, sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: József Attila más egyetemet sem végzett el soha. Ahogyan például Móra Ferenc is abbahagyta felsőfokú tanulmányait, igaz, ő a szegénység miatt, és Mikszáth, Móricz, Karinthy vagy Rejtő sem szerzett diplomát. Még ha utóbbi azt is állította egy álláspályázathoz írt önéletrajzában, hogy az orvosi karra járt.

– Egyfajta hőstelenítés volt tehát e könyv célja?

– Egyáltalán nem akarok és nem is akartam soha senkit leszállítani a piedesztálról. Inkább úgy mondom, hogy számomra, talán a szakmám miatt is, nagyon fontos, hogy ha már József Attila szóba került, mindig az „igazat mondjam, ne csak a valódit”. A rosszul berögződött nemzeti és önlegendáriumokat igenis szét kell törni, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Egyszerűen csak annyit szerettem volna ezekkel a szigorúan a tényekre alapozott írásokkal megmutatni, hogy a tehetséget nem lehet elfojtani. Ezek az emberek nem az iskola miatt, hanem a saját belső erejük, bátorságuk, kitartásuk révén lettek azok, akik. Itt van például Karinthy. A gyerekkori, kamaszkori naplói helyesírása szörnyű, a mondatok befejezetlenek, mintha súlyos diszgráfiában szenvedett volna. Miközben már szinte gyerekként olyan verseket firkantott, hogy az állunk leesik. De hogyan lett volna belőle az, aki, ha hisz a tanárainak, megadja magát és beáll a sorba?

– Senki a több mint nyolcvan ember közül nem említi jó szóval egyetlen volt tanítóját sem?

– Egy kezemen meg tudom számolni a pozitív példákat. Mándy Iván Áprily Lajost hozza fel, aki tanította és akinek az óráira legalább érdekes volt bejárni. A közröhejjé válástól való félelmében feleltetéskor szinte katatóniába eső Feleki Kamill is megemlékezik egy végtelen türelmű tanáráról, aki hajlandó volt végighallgatni a nyögdécselését, ahogy a rettenetesen mélyről jövő, kitűnő bizonyítványaival mindig megfelelni akaró, súlyosan dadogó Őze Lajos szintén említ egy hasonló esetet.

– Vagyis, a kötet egyszerre üzenhet a tehetségeket ma sem mindig felismerő pedagógusoknak és a rosszul tanuló kamaszgyerekeik miatt aggódó szülőknek?

– Azért vigyázni kell, hiszen nem minden bukdácsoló diákból lesz Kassák Lajos, Jávor Pál, Bíró László, Honthy Hanna, Hajnóczy Péter. Függetlenül az egyébként sokszor félresikerült egyéni sorsuktól. Semmiképpen nem arra biztatnám tehát a gyerekeket, hogy ne tanuljanak. De örülök, ha a könyvem érzelmeket vált ki az ilyen kérdésekkel kapcsolatban. Mert az felráz minket abból a fajta irigységből, hogy aki tehetséges, híres, okos, szép, annak minden olyan könnyen megy. Miközben éppen ezekből az iskolai példákból látható: a legtöbbjük már gyerekként nehezített terepen mozgott, bőven akadnak az életükben hibák, hiányosságok, kudarcok. Ezeket megismerve viszont kicsit közelebb kerülnek hozzánk, átlagemberekhez – és velük együtt talán az életművük is.
 

(2017)

Forrás: http://www.demokrata.hu/hir/kultura/az-iskola-egy-marhasag

FORRÁS: http://tenyekerodje.blogspot.com/2019/03/petofi-szent-gyorgyi-kabos-nem-tudott.html

Román Győző: Rabmunka

   Olvasom, mennyi szépet írnak, s mondanak még szebbeket az iskolakezdésről. Eszembe jutnak a valahai iskolakezdések, amikor az osztálytársakkal és néhány tanárral való találkozásokon kívül semmi vonzót nem találtam a biflázás újbóli megkezdésében. Ahogy az unokákat meg a rokon gyerekeket elnézem, ma sincs ez másképpen. Mert arról ugyebár kevés szó esik, hogy jelenkori nagyjaink többségének nyűg volt az iskola, és éppen a magolók többsége nem futotta be az elvárt szakmai pályát.
Látom, vannak iskolák, amelyek kiválasztják maguknak a szerintük legjobb tanulókat. Csak éppen nem a legtehetségesebbeket. Ennek bizonyítására odaadnám minden pedagógusnak Csiffáry Gabriella tavaly megjelent, Magyarázom a bizonyítványom – Ismert emberek az iskolában című kötetét. A szerző a maga műfajában zseniálisat alkotó emberek iskolai pályafutásának járt utána, s ezek, éppen az iskolarendszer hibái miatt, nem mindig „teljesítettek” az ősi „skola” padjaiban.
Nos, a jelenleg is tetten érhető, egységesítésre való törekvés nem tesz jót a tehetségek kiválasztásának. Nagyon sok zseni – pl. a fizikus Stephen Hawking vagy a képzőművész Pablo Picasso – az első osztályokban nem tudott megtanulni olvasni. Sir Winston Churchillt pedig szó szerint többször is ki akarták dobni az iskolából. Most is butának mondanák, és egy elit iskolából eltanácsolnák. Mint amiképpen ugyancsak hátramaradottnak mondanák a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet, aki kimaradt az iskolából, majd magántanulóként épphogy átbukdácsolt az érettségin. Az anatómus Szentágothai János is hírhedten rossz tanuló volt. Az író Móricz Zsigmond a tanulást „rabmunkának” tekintette, de a költő Weöres Sándornak is viharos volt „a középiskolai pályája”…
A példák sora hosszú, de ez nem jelenti azt, hogy minden rossz tanulóban zseni rejlik. De azt igen, hogy az egyenoktatás, az egyetlen úton egyetlen válasz elérése és ennek megkövetelése már régen túlhaladott elmélet. Ez egyáltalán nem járul hozzá – bár állandóan ezt ismétlik a fiataloknak – „az életre való felkészítéshez”. Viszont a fentebb felsoroltak mellett az iskolában elégtelent vagy elégséges osztályzatot kapó Petőfi Sándor, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, József Attila, Rejtő Jenő, Jávor Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Kabos Gyula, Eötvös Loránd is jelesre vizsgáztak az életben.

Közölve: Székely Hírmondó, 2018.09.11. Online forrás: https://www.hirmondo.ro/velemeny/rabmunka/?fbclid=IwAR1UTQ7d3dmRT2qUnZyW2SXCOZsaSeDEpugtoIcLhI3s39VcpCXjr4N9a5E

 

Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje. Corvina Kiadó, 344 oldal, 2019.

Nagy emberek, nagy szenvedélyek

Ha volna még valamirevaló műveltségi vetélkedő, ami egyszerre szórakoztató és tartalmas, Csiffáry Gabriella új kötete, A tábornok kertje kincsesbánya lehetne a szerkesztőknek a kérdések összeállításánál. Tudta-e valaki például – magam biztosan nem –, hogy József Attila vagy épp Erkel Ferenc kitűnő sakkozók voltak, sőt, neves zeneszerzőnk még a Pesti Sakk-kör elnöke is, amelyet Széchenyi István fia alapított. Bolyai János komponista-kamarazenészi pályafutásáról sem szoktak gyakran megemlékezni az életrajzok, vagy említhetnénk Deák Ferencet, akit gyakran látunk az ábrázolásokon pipával a szájában, de hogy némelyik művészi darabot saját maga faragta, valószínűleg kevesen tudják. Beszélhetnénk a sportokról is: a gyenge fizikumúnak látszó Radnótiról biztosan nem gondolnánk, hogy futásban és futballban is jeleskedett, vagy Széchenyiről, hogy szenvedélyes evezős volt.

Ezek persze csak kiragadott példák a kötet pazar felhozatalából, amely lapról lapra ámulatba ejti az olvasót. A történész-levéltáros szerző sokat tesz azért, hogy lebontsa a levéltári munkáról szőtt sztereotipikus elképzeléseinket (poros, unalmas, aktaszagú és a többi), a levéltári forrásanyagokra támaszkodó köteteiben ugyanis egyre izgalmasabb témákba „nyúl bele”. (Nem szép szó, de jól érzékelteti az anyag gazdagságát, amelyben nyakig el lehet merülni.)

A híres emberek életrajzait és búcsúszavait közreadó könyvek után következett a Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról, majd 100 év legnagyobb magyar olimpikonjait bemutató kötet, ezután a Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve; nemrég a „Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában, és most itt A tábornok kertje. Híres magyarok szenvedélyei című gyűjtemény. A forráshivatkozásokra, gazdag bibliográfiára és jegyzetanyagra támaszkodó művek távolról sem száraz-tudományos munkák, sőt, igazi kulturális csemegék. A magyar művelődéstörténet legjobb és legszórakoztatóbb hagyományait idézik meg, a nagy tudású Ráth-Végh István juthat itt többek közt eszünkbe.

A tábornok kertje némi rokonságot mutat a Rejtett arcokkal, amelyben a neves tudósokat, művészeket, történelmi személyiségeket sokszor meghökkentő „civil” foglalkozásaik szerint ismerhettük meg. A tábornok kertje a szenvedélyekről szól, főhőse a homo ludens, játsszon bármit is és bármily komolyan. A könyvben felvonuló nagyszerű koponyák ugyanis kivétel nélkül megélték az életüket, tudták, hogy az igazán maradandó dolgokhoz nem elég az íróasztalnál ülni, sőt, általában valahol máshol születnek a csodák.

A szenvedély persze korántsem választható le az életműről és a személyiségről – többek közt ez a kötet egyik nagy tanulsága. A „nagy emberekről” elsajátított tömbszerű tudásunkból legtöbbször hiányoznak a finom részletek, s ezek nélkül a karakter nem tud életre kelni, marad „papírízű” vagy szoborszerű. Csiffáry portréi komplexebbé teszik a neves személyekről kialakított általános és tudományos képet, miközben egész korszakokat rajzolnak meg, hiszen egy-egy levél, naplórészlet, anekdota, kortárs cikk vagy fotó beszédesebb sok száz oldalnyi tanulmánynál. Erre érzett rá a szerző, amikor e felé az „élményalapú” művelődés felé kezdett tájékozódni, és olvasóval ennél jobbat aligha lehetne tenni. (Az oktatásban is megfontolandó módszer – elég azt felidézni, milyen hatékonysággal idegenít el bennünket az iskola Jókaitól már gyerekfejjel. Az a Jókai, aki lelép ennek a könyvnek a lapjairól, állítom, hogy nem ugyanaz az ember, akit a kötelezőkön kérődzve véres verejtékkel egykor befogadtunk.)

A kötet nyolc nagy témakörbe sorolva taglalja szereplők szerint a szenvedélyeket, hobbikat. A pár sornyi életrajzi adatok után a szöveg bevezet az adott művész, tudós vagy történelmi személyiség kedves időtöltésének hátterébe, majd a témába vágó valamely irodalmi részlettel színesíti ezt. Az anyag több évszázadot fog át: a 15. században született Beatrix királynétól Ottlik Gézáig vonulnak fel a szereplők. (Apropó, ez is remek kvízkérdés volna: vajon milyen rokon vonás köti e két embert össze?)

Érdekes, hogy a magyar anekdotakincshez mennyivel termékenyebb talajként szolgált például a kártya- és a lószenvedély, mint mondjuk a természetjárás. Talán nem véletlen, hogy a kártyások ragadták meg leginkább a szenvedély lényegét is:

„Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás (ezt is nehezen fogja elhinni, aki nem kártyás), nem is rossz szokás, hanem egyszerűen narkotikum”

– idézi a kötet Molnár Ferencet, és szinte ugyanezt fogalmazza meg Nagy Lajos:

„A kávéházba járás olyan szenvedélyemmé vált, mint némelyeknek a bódítószerek szedése: elkezdése után sohase tudtam róla lemondani…”

Ha „szenvedélytipológiai” alapon vesszük szemügyre az időtöltéseket, akkor a való élet elől menekvésnek (ami a kártya is) épp ellenkezője a Kodály megtestesítette attitűd, akinek a korszellem hatására a szabad levegőn végzett testmozgás egyfajta életfilozófiájává vált. Bartókot is lelkesen kapacitálta, hogy dobja le a ruháit, mint a könyvben közölt leveléből kiderül:

„És ami a fő, kezdek tájékozódni a világon t.i. egy csomó ilyen hely van még, lehet, hogy jobb is. Ezentúl a nyaraimat, ahogy csak lehet, meztelenül töltöm. Egész újjászületik az ember ettől. A legokosabb, amit tehetnél, ez: hagyd a fenébe az utazgatást, (mindig felöltözve, horreur!) siess ide, itt a legjobb alkalom megkezdeni a levegő fürdést, mert művészet az, óvatosan kell kezdeni. Ölts szandált, dobd el a kalapot és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön.”

Szintén életfilozófiából táplálkozik a kertészkedők lelkesedése; a pompás könyvborítón például Görgei Artúr látható kertészkosarával, kisásóval, kerti kalapban. Kazinczynál a műveltségről szőtt eszmény elválaszthatatlan része volt a kertkultúra, ezt az ideát vitte tovább Babits, ahogy Dohnányi „szépérzékének természetes függvénye” volt a virágok iránti rajongás, írja róla egy tanítványa. Hamvasnál már-már misztikus természeti kötődésről beszélhetünk, miközben – tudjuk meg a kötetből – ellehetetlenedett egzisztenciális helyzetének megoldása végett állt földművesnek.

Az utazás, a gyaloglás – a szellemes fejezetcím szerint Az apostolok lován megtett út – évszázadokig szinte önálló „műfaj” volt: zseniális irodalmi művek sora tanúskodik arról, hogy az ember- és életismeretnek, de az írásnak is magasiskolája volt a vándorbakancs. Még Móricz is riportokkal, úti rajzokkal kezdte. Beszippantja az olvasót az a Csokonai-levél, amelyben a költő az Aggteleki barlangban tett kirándulásáról számol be édesanyjának – minden mondata stilisztikai bravúr.

A könyv hőseit szüntelen hajtotta valami, legyenek bár a hegyek szerelmesei, (ahogy a vonatkozó fejezetcím is mondja), foglalkozzanak bár színészként festészettel, mint Jászai Mari, vagy festőként zeneművészettel, mint Kondor Béla. Ettől a „valamitől” voltak többek, és Csiffáry ennek a titoknak az állhatatos aranyásója. Erről szólt már a „Magyarázom a bizonyítványom…” is, amely azt mutatja be, hogyan nem tudta kerékbe törni és beskatulyázni az iskola a kivételes tehetségeket.

Még valamiről muszáj szót ejteni: a könyv egyedi képanyagáról. Nyilván mindenkinek lesznek kedvencei a ritka felvételek és grafikák között, itt csak egy-két szubjektív választás a legjobb fotók közül. Karinthy csíkos pizsamában, mellette Rejtő (szintén csíkos fürdőköpenyben) és Salamon Béla Siófokon, közvetlenül Karinthy halála előtt; Kodály a Tündér-sziklán mászva egyensúlyozik a levegőben valami lehetetlen pózban; Tersánszky Józsi Jenő orosz zenésznek beöltözve pózol, gitárral a kezében… Már csak ezek miatt is érdemes kézbe venni A tábornok kertjét, a többi ezer ok pedig a könyvben fellelhető.

Laik Eszter

Közölve: Librarius, 2019.11.29. Online forrás: https://librarius.hu/2019/11/29/csiffary-gabriella-a-tabornok-kertje-corvina-kiado/?fbclid=IwAR2jufvHv3jyG_a8Cu5B2L72yUmtAfwUDILuFMKwphTKromrpYqdPWSR7O0

Közölve: Nők Lapja - Tél (2019. december 5.)

 

 

Amiben egy színvonalon voltam „Velük”

2020. február 11., 18.42 Kedd

Van ennek az írásnak mondanivalója, de mélyről indulok, lehet, botladozom is egy kicsit, de lesz „végkifejlet”, majdnem csattanó.
Ez az ügy – téma – örök, mindig napirenden van. Engem egy karácsonyra kapott könyv okán piszkált fel, pedig azt hittem már nem is takar parazsat a lerakódott hamu:
 

Csiffrári Gabriella A tábornok kertje – Híres magyarok szenvedélyei – Corvina, 2019.

A könyvhöz nem nagyon nyúlok, mert minden szempontból erősen „védett”. Joggal, mert dokumentum jellege van. Források, fotók (még ha ismertek is) eredete pontosan megjelölve. A 344 oldalból inkább csak a 73-tól 118-ig terjedők érdekelnének (ez alkalommal) – A NAGY JÁTÉKOSOK – Híres kártyások – Az ördög bibliája – fejezet.

A Híres kártyásokat megelőző fejezet, Sakkozók – Ostábla is ide illik, de ez némileg még a tarokknál is magasabb színt.

Polcnyi könyvem foglalkozik a hajdani magyar társasági élettel, a budapesti kávéházakkal, a FÉSZEK klubbal.
Ezeknek többnyire könnyed, vidám a hangja, szórakoztatni akarnak. Nem is mindig hitelesek, ugyanazt a sztorit váltakozva más-más jeles személyiségekhez, politikusokhoz, írókhoz, színészekhez kapcsolják. Kalmár Tibor idevágó könyvei kedvenc olvasmányaim. A nagy nevettetők, A humor háza, Legendás komédiások, Séták a pesti éjszakában az ismertebb Kalmár Tibor-könyvek.
 

Mikszáth Kálmán Az én kortársaim (Athenaeum Rt. nyomása, 1904) műfajilag nehezen meghatározható, ma is érdekesnek mondható olvasmány. Ezt az album formájú könyvet a Kossuth Kiadó 2004-ben újra megjelentette.
Az illusztrációk közül kiemelkedik Ferraris Artúr Történelmi tarokkparti festménye és Révész Imre akvarellje, Bankett a „Rózsabokorban”.
Kellér Andor Bal négyes páholy című regényes korrajza Budapest színházi világát és annak társadalmi hátterét mutatja be az I. világháborút megelőző évektől, a harmincas évek derekáig.
Irodalmi kávéházak Pesten és Budán (Szentes Éva – Hargittay Emil, Universitas, 1998), Törzskávéházamból-zenés kávéházba, séta a budapesti körutakon (Saly Noémi, Osiris Kiadó, 2005) hű tükörképét adja annak az életnek, amely szinte kötelező volt az írók, újságírók, művészek, színészek és a politikusok számára is.
Távolról sem marasztalom el azokat, akik nem ismerik a magyar irodalom idevágó könyveit. Van értékesebb, érdekesebb része is könyvtárainknak. Az olvasáson kívül magam is csak két alkalommal ízlelgettem a kávéházi életet: 1958 novemberében a NEW YORK-ba merészkedtem be, majd évtizedek múlva a frissen megnyílt CENTRÁLBA.
Ami pedig a kártyásokról alkotott véleményemet illeti, tudom, a játékszenvedély súlyosabb átok, mint az alkoholizmus, vagy a drogok. Nehezebben gyógyítható. Amikor megtanultam alsózni, és mások is meggyőződhettek, tudok gyorsan 82-ig számolni, egy kicsit többnek éreztem magamat. A kártyakompániában!

Ha a felsorolt művekben találunk is túlzásokat, való igaz, hogy a bohém élet hangulatában, baráti társaságokban egyetlen éjszaka vagyonok cseréltek gazdát. Komikumban, tragédiában végződő kártyapartit egyaránt feljegyzett a krónika. A kártyakódex előírásai kíméletlenek voltak.

Csiffráry Gabriella könyvében talán nem is a kártyásokról szóló oldalak a legérdekesebbek.

A már befutott, megállapodott, anyagilag megerősödött hírességek zenekedvelő-, rajzoló- festő-, fafaragó-, kertészkedő- utazó-, kiránduló-, sport-, hegymászó-, vagy egyszerűen gyalogló- szenvedélyének, függőségének leírása a nagyobb értek. Ez már része az általános műveltségnek.
Az érdeklődésem – ez alkalommal – mégis a kártyások felé fordul.
Nem Rákóczi Ferenc, Liszt Ferenc, Tisza Kálmán, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór nyugalmát bolygatom meg; a kicsit közelebb hozható Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Nagy Lajost, Rejtő Jenőt és József Attilát említem.
Rejtő Jenő a regényeiért kapott friss honoráriummal a kártyaklubba sietett, s anélkül, hogy egy skatulya gyufát vásárolt volna belőle, egy éjszaka az egészet, akár 50 000 pengőt is eljátszott. József Attila kisebb összegeket veszíthetett csak, de azok nagyon fájdalmasak voltak.
Ottlik Gézát (Iskola a város szélén szerzője) úgy emlegették, mint a magyar bridzs világhírű csillagát.
 

Hát én azt mertem állítani, hogy ezekkel az irodalmi, művészeti és történelmi nagyságokkal, mi aradiak – Bognár Gergely, Gnandt János, Kádár Mátyás, Kovács Mihály, Kovách Géza, az írás szerzője, Wolz Jakab legalább egy színvonalon alsóztunk. Bizonyítani nem tudom, mert soha sem játszhattunk velük, de a mi hetes kompániánkból, bármikor összeállíthattunk egy négyes válogatottat, amely minden szempontból eséllyel vette volna fel a versenyt „Velük”.
Veszekedtünk, csapkodtunk, felugráltunk, talán még csaltunk is, de egy valami az „aradiaknál” nem fordulhatott elő, nem csináltunk kártyaadósságot, és soha senki nem veszíthetett annyit, hogy apró bosszúságon kívül más baj érje.
Banikban játszottunk, ez is magasra emelte az adrenalin szintet.
Még hogy elnyerjük a barát vagyonát, fizetését?
Ezt a mi kártyakódexünk szigorúan tiltotta.
Nem párbajoztunk, még csak nem is verekedtünk.
Nem cáfolhat meg senki, mert a „hetekből” egyedül maradtam, s ha kérdeznek, Kovács Miska bácsit idézem:
„Csak azért nyersz – ez Gazsinak is szólt –, mert nem tudsz játszani.”
 

Réhon József

Közölve: Nyugati Jelen, 2020. február 11. Online forrás: https://www.nyugatijelen.com/allaspont/amiben_egy_szinvonalon_voltam_veluk.php?fbclid=IwAR0mWJCID0Exg7q7gQ8VsgQGTrkqYDpUPG6s7bNKb9Ib_sVWiCKTGdzy4E4

 

 

 

Könyvajánló - Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje

Közismert emberek kevésbé ismert tevékenységei

 KultuPara, 2020. június 10. 06:39 - Carbonari

Tudtad, hogy Eötvös Lóránd gyakorlott hegymászó volt? Jókai szenvedélyesen tarokkozott, Kossuth elismert botanikus volt, Arany János pedig több hangszeren játszott.
Közismert emberek kevéssé ismert tevékenységei kerültek ebben a műben megörökítésre.  Szenvedélyek, hobbik valamiért vagy valami ellen.

A képen a kiadvány fedlapja látható, amelyen Görgei Artúrról kb. 1890 körül készült fénykép látható.

A Corvina Kiadó Csiffáry Gabriella tollából híres magyarok szenvedélyeinek ment utána A tábornok kertje című művében. Az igényesen kialakított könyvben idézetek, visszaemlékezések, ritka fotók köszönnek rá az olvasóra, miközben ciccegve, fejcsóválva, kuncogva, elképedten, vagy éppen sajnálkozva meredünk rá a sorokon keresztül örömökre, bánatokra, sorscsapásokra, kisiklott életekre, esetleg beütött tevékenységekre.

"Elgondolkodtató, hogy életünk során hány szenvedélynek és hobbinak hódolunk, s ezek hogy hatnak vissza ránk. De akár véletlenül, akár tudatos döntés következtében válunk egy-egy szenvedély rabjává, bizonyos, hogy beépül az életünkbe, a kultúránk részévé válik, és szerepet játszik a karakterfejlődésünkben és döntéseinkben." - írja a szerző előszavában. A sakktudás komoly stratégiai helyzetek megoldásához vezetett el Zrínyi Miklós, Erkel Ferenc, vagy Bláthy Ottó Titusz életében, míg mások kertészkedtek vagy hangszereken zenélve mulatták az időt saját örömükre.

Ezek a szenvedélyek, hobbik persze nemcsak szórakozást jelentettek, hanem bizony vígaszt is: Kossuth Lajos teljesen elmerült a botanikában, miután 1867-ben megtörtént az általa olyan nagyon nehezményezett kiegyezés, de Görgei Artúr, a világosi fegyverletétel vezénylője is visegrádi hobbikertészkedésbe fojtotta a magyar közvélemény rettenetes átkait, akik fenti cselekménye miatt árulónak bélyegezték meg.

A kötet segít feloldani ismert ellentmondásokat a közismert szereplők és életrajzuk, valamint műveik között húzódó értetlenségeket, bár, "a történetírás, ha mégoly józan is, és mégoly jóakarattal igyekszik is a tárgyilagosságra, mindig költészet marad, és harmadik dimenziója a feltételezés" (Hermann Hesse). Csiffáry Gabriella kutatása és az eredmények olvasó elé tárása hús-vér, valódi emberekké varázsolja az irodalom, történelem, tudomány vagy politika lapjairól tisztelt nagyságokat.

Nem kevéssé érdekes Karinthy Frigyes sakkszenvedélye sem, amely kitűnő írások ihletője lett a neves író-költő nagyságnál. Hangosan felröhögtem (bocsánat, de tényleg, nem érdemes mismásolni, finomítani azt a gyomorból jövő nyerítést), amikor elolvastam a Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával című írását. Ott tört fel belőlem elemi erővel, amikor odaértem a sorok között ahhoz a kifejezéshez, hogy "a futár cukkol egyet a kezemben..." - aki úgyszintén idáig ér a mű abszolválásában, írja meg nekem feltétlenül, ha neki sikerült megőrizni a fapofát.

Átböngésztem korábbi sakkfolyóiratokat is, Karinthy cikkcímét keresőbe dobva, sokan lehozták ezt a humoreszket vagy hivatkoztak rá, sőt, olyasmivel is találkoztam: milyen kár, hogy Karinthy és Szabó László sakkpartijának szakmai leírása nem maradt fenn.

A dokumentumok, legyenek azok családi, baráti vagy hivatalos levelezések, papírra vetett visszaemlékezések, eddig ismeretlen vagy alig ismert fényképek, festmények új forrásokat jelentenek a múlt fel nem tárt dimenzióihoz, kiaknázható lehetőségek régi kultúrák társadalmi, szellemi arculatának megismeréséhez. 

A mű megírásáig elvégzett munka nagyságát el lehet képzelni a köszönetnyilvánításban jelzett kéttucatnál többnyi múzeum és könyvtár dolgozóinak kutatásban segítséget nyújtók számát szemlélve, valamint a könyvben szereplő hírességek még élő hozzátartozóinak nyilatkoztatása sem két perc lehetett - amely természetesen a hitelesség alátámasztására is jó példa.

Az olvasó pedig miért vegye kezébe ezt a kötetet? Mert olyan jó kicsit leszállítani a piedesztálról nagyjainkat, még ha illő tisztelettel is. És ha napjaink pletykalapjai nem is érdekelnek, azért van abban valami csiklandozó, amikor egy Széchenyi, Kossuth, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Karinthy Frigyes (stb.) viselt dolgairól olvashatunk, nem?

Közölve: https://kulturpara.blog.hu/2020/06/10/szenvedelyek_hobbik_valamiert_vagy_valami_helyett

 

Közölve: Pesti Műsor online: https://www.pm.hu/index.php?sect=konyv&alsect=cikk&id=11746

 

 

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt.” Zsenik mesélnek: híres magyarok az iskolában. Könyvajánló

(2020.08.20.)

Életszépítők ökokreatív életmód magazin

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kucarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

Szent-Györgyi Albert mondta ezt korai iskolás éveiről, és annak tükrében, hogy a felmenői között számos professzort, orvost találunk, ő maga pedig a leghíresebb magyar Nobel-díjasok egyike, aki korszakos felfedezésével anyák ezreit mentette meg a végzetes kimenetelű gyermekágyi láz okának felfedezésével, majd a világon elsőként izolálta a C-vitamint, konstatálhatjuk, hogy semmi nincs kőbe vésve. Számos példa bizonyítja, hogy aki gyermekként a tanulmányaiban az „átlaghoz” mérten alulteljesít, az felnőttként kiemelkedőt érhet el. A tehetség nem feltétlenül mutatkozik meg az iskolapadban, nem feltétlenül érhető tetten az osztályzatok szintjén, mégis, valamilyen módon utat tör magának (szerencsés esetben).

A sikertelenséget megélő diákok közül való többek között József Attila, akit professzora, Horger Antal eltanácsolt a tanári pályáról („Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj…”, ld. Születésnapomra c. vers), de 2020 nyarán nagyon sokan idézték fel a 47 éves korában elhunyt világklasszis vízilabdázó, Benedek Tibor szavait is: „…Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. (…) Ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”

Rengeteg hasonló példát lehetne sorolni a régmúltból és napjainkból is.

Aki szereti a fordulatos sorstörténeteket, lubickolhat az élményben a Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában c. kötet által. Rendhagyó sikertörténetek tucatjait gyűjtötte egy csokorba és adta közre könyv formájában a Corvina Kiadó, Csiffáry Gabriella szerkesztésében. A kötet tartalmas, érdekes és mindenekelőtt rendkívül inspiráló, mivel az irodalmi, művészeti és tudományos életben kimagasló teljesítményt nyújtó magyarok iskolai kudarcait, bukdácsolásait eleveníti fel. Természetesen nem a káröröm nyújtotta savanyú elégedettséget csalogatja elő az olvasóból; a kordokumentumokkal, visszaemlékezésekkel gazdagon tűzdelt kötet anyaga egyszerűen csak arra mutat rá, amire fentebb már utaltam: a tehetség útja nem feltétlenül egyenes, sok esetben inkább kanyargós, rögös, nehéz „terep”, és rengeteg akadályt kell leküzdeni menet közben, külsőt és belsőt egyaránt. 

Én például az általános iskola után közgazdasági szakközépiskolába mentem, noha világéletemben humán beállítottságú voltam. A szakközépiskolát az érettségi évében (!) félbehagytam, mert nem adott sikerélményt, nem érdekelt, kínlódtam a szaktárgyakkal. Szülővárosom legnívósabb gimnáziumában folytattam a tanulmányaimat – különbözeti vizsgát téve -, és mondhatom, itt már az osztály legjobbjai közé tartoztam. Akkoriban elvesztegetett időnek tartottam a három középiskolai évet, később azért már láttam az előnyeit is: megtanultam a gyorsírást, megtanultam gépelni. A gyorsírást – bár kijöttem a rutinból – még mindig nem felejtettem el, az utóbbinak viszont máig hasznát veszem. Bár a céges ügyekben, főleg a gyakorlat révén, kiigazodom, biztosan tudom, hogy csapnivaló könyvelő lettem volna… Olyan készségeket igényel, és olyan fokú készenlétet, amire én gyárilag alkalmatlan vagyok.

Sokan belecsúsznak abba a hibába szülőként, hogy a „biztos állás” reményében olyan irányba próbálják terelgetni a gyereküket, ami nem passzol sem a képességekhez, sem a személyiséghez. A zsákutcából azonban ki lehet hátrálni…

Akit a pedagógusai gyenge képességűnek, kezelhetetlennek könyvelnek el, arról később kiderülhet, hogy valójában nehezen illeszthető be a „sormintába”. Hogy egyéni meglátásai vannak, hogy ragyogó elme. Ugyanakkor hatalmas erőpróba kitörni a középszer skatulyájából annak, akit a „szakavatott” felnőttek vagy épp a családtagok élhetetlennek, tehetségtelennek tartanak. A kötet történeteinek üzenete: van kiút, van út, és a mélypontról igazán szép nyerni.

A kötet a fekete pedagógia jelenségére is felhívja a figyelmet. Ez egy nagyon érzékeny téma, de ma is létezik. Emellett persze progresszív, jó példákat is felsorakoztat a kötet.

Érdekes adalékok a kötetből

Csokonairól azt olvashatjuk, hogy szabadelvű tanítási módszere és eszméi miatt 1795-ben kicsapták a debreceni iskolából, ahol poétai osztály köztanítója volt. Fazekas Mihály Csokonaihoz hasonlóan összeütközött ugyanezzel az iskolával – diákként -, másfél évi teológiai stúdium után megváltak tőle. Kosztolányi Dezsőt is elbocsátották a középiskolából, mivel komoly összeütközésbe került az egyik tanárával, fegyelmi eljárás indult ellene. Kisfaludy Károly pedig – elvi döntés alapján – megszakította a győri bencés főgimnáziumban folytatott tanulmányait, noha az „elsőrendű” tanulók közé tartozott. Petőfi Sándor magyar történelemből elégtelent kapott a selmeci líceumban, az iskola elhagyásával hosszú időre vállalnia kellett a nyomort, apja, Petrovics István „levette róla a kezét” gyenge tanulmányi eredményei miatt. Mikszáth Kálmán a főgimnázium két osztályát három év alatt végezte el, nem tartozott a jó tanulók közé, geometria-algerából elégtelen osztályzatott kapott, osztályt is kellett ismételnie. Gárdonyi Géza osztálykönyvében pedig ez áll: „szépírás: olvashatatlan. Félévi végosztályzata: gyenge közepes.” Karinthy Frigyes alsó fokú tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte, de a középiskolai eredményei meglehetősen gyengék voltak, természettanból és mennyiségtanból is elégtelent kapott, osztályt kellett ismételnie. Gyermekkori naplói őrzik az író kétségeit és szorongásait, amiket iskolai tanulmányai során elszenvedett. Ady Endre jól tanult, de renitens diáknak számított, sokat hiányzott, többször félbehagyta az egyetemet, majd hátat is fordított a jogi akadémiának. Móricz Zsigmondról: „nem bírta magát a tanulásra koncentrálni (…), semmi lelkesedés nem volt benne”. Kassák Lajos visszaemlékezése: „Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam…” Radnóti pedig így vallott az iskoláról: „egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, nagyon nehéz szakdolgokat tanítanak. (…) A többiek bizonyítványt kaptak, én nem. Én csak látogatási nyutatványt. Egy tanár nem engedett vizsgára, mert nem vagyok rendes hallgató.”

– A kötetben szereplő alkotóknak mentális, érzelmi és magatartásbeli különlegességük miatt már iskoláskorban komoly beilleszkedési problélmákkal kellett megküzdeniük. Amíg a szülők elvárásait követték, többségük gyengén, sőt átlagon alul teljesített (…), amikor pedig belső motivációjuknak, a saját érdeklődésüknek megfelelően alakították sorsukat, kitűntek mindenki közül. (…) Iskolai traumáik emléke végigkísérte életüket, beépültek a személyiségükbe, és súlyos teherként vagy éppen ösztönzőleg hatottak rájuk. Életsorsuk mégis példaértékű számunkra, mert bár jelentős deficittel indultak útnak (…), rendkívüli emberekké váltak – írja a könyv előszavában a szerkesztő.

Van, ami nem változik. Ma is rengeteg teheséges gyermek érezheti magát „kakukktojásnak” az oktatási rendszerben, és a bizonyítványukban látható osztályzatokra sem feltétlenül büszkék, eközben sokan szoronganak, mert nem felelnek meg az elvárásoknak. Sok szülő hirdeti, hogy nem támaszt elvárásokat gyermeke iskolai teljesítményével szemben, de lássuk be, a valóság mást mutat.

Ki beszéli meg a gyerekekkel, hogy az iskolai sikertelenségek, az érdemjegyekben megmutatkozó közepes, elégséges (netán rosszabb) szint ellenére hinniük kell önmagukban? Ki nyitja fel a szemüket, hogy lássák, mi az, amiben kiemelkedően jók, ki segíti őket, hogy ezt a pluszt megtalálják és kibontakoztassák magukban? Hány gyerek hiszi el, hogy bármit, de legalábbis sok mindent elérhet, ha kitartó, ha nagyon tud hinni valamiben, de leginkább önmagában? A felnőttek jó része sem képes erre…

Vekerdy Tamás pszichológus azt mondta: „A tehetségről ma sem tudjuk, hogy micsoda, de az biztos, hogy deviáns. Egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol. A mai iskolarendszer ember- és tehetségellenes.” 

A „Magyarázom a bizonyítványom…” c. könyv hátoldalán is hasonlót olvashatunk: „Gyakran tapasztaljuk, hogy a különleges képességekkel rendelkező tehetségek nehezen viselik a fegyelmezést, különösen kamaszkorban. A kötetben szereplő írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok – lázadó és eleven természetük miatt – már gyermekkoruktól fogva szembekerültek az iskolai regulákkal. Nem tudtak és nem is akartak megfelelni az elvárásoknak. Fontosabb volt számukra, hogy megtalálják a saját hangjukat és a tehetségüknek megfelelő pályát. (…) Sorsuk példaértékű számunkra, mert, bár jelentős hátránnyal indultak útnak, akaraterejüknek, megszállottságuknak köszönhetően rendkívüli hírességekké váltak.”

A kötetben szereplő hírességek (a teljesség igénye nélkül)

Írók költők

Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, József Attila, Illyés Gyula, Rejtő Jenő, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Pilinszky János

Színészek

Lugosi Béla, Csortos Gyula, Kabos Gyula, Honthy Hanna, Bajor Gizi, Bilicsi Tivadar, Kiss Manyi, Soós Imre, Jávor Pál, Tolnay Klári, Darvas Iván, Gobbi Hilda, Major Tamás, Básti Lajos, Őze Lajos

Képzőművészek

Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Zichy Mihály, Feszty Árpád, Róth Miksa, Mednyánszky László, Csontváry Kosztka Tivadar, Rippl-Rónai József, Csók István, Vaszary János, Egry József, Medgyessy Ferenc

Tudósok

Eötvös Loránd, Galamb József, Szent-Györgyi Albert, Szentágothai János, Bíró László József

A kötet szerkesztőjéről

Csiffáry Gabriella a Budapesti Fővárosi Levéltár főlevéltárosa. Budapesten születtett 1958. augusztus 30-án. 1979-ben felvételit nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom – történelem szakára. 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát (Master of Art). Még ugyanebben az évben a Magyar Országos Levéltár Polgári-kori Osztályára került. Jelenlegi munkahelyén, a Budapest Főváros Levéltárában 1985-től dolgozik, mint főlevéltáros. Tizennégy kötete jelent meg eddig. A Corvina Kiadónál megjelent könyvei:Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve (2015), Magyarázom a bizonyítványom (2017), A tábornok kertje – Híres magyarok szenvedélyei (2019) 

A „Magyarázom a bizonyítványomat…” c. könyv megrendelhető a Corvina Kiadó weboldalán >>

Forrás: https://eletszepitok.hu/nagyon-buta-gyerek-lehettem-velem-szinte-semmi-sem-tortent-zseik-meselnek-hires-magyarok-az-iskolaban-konyvajanlo

 

Megjelent: Színes RTV újság, 49. hét, 2020. november 30. - december 6.

Mennyi pénzt veszített kártyázással József Attila és Rejtő Jenő?

Híres magyarok szenvedélyeiről írt könyvet Csiffáry Gabriella levéltáros. Tudták, hogy Zrínyi Miklós sakkozott, Jókai Mór tarokkpartikat játszott, Bartók Béla pedig hegyet mászott?

Az első női sakkozó Magyarországon Mátyás király felesége, Aragóniai Beatrix volt; Zrínyi Miklós hadászati stratégiákat tanult a sakkjátszmákból, Benyovszky Móric gróf pedig kamcsatkai száműzetése idején vívott legendás partikat a helyi kormányzóval a bolserecki fegyenctelepen. 1936-ban fotóriport örökítette meg Karinthy Frigyes egyik sakkjátszmáját, az ellenfél Szabó László, a sportág országos bajnoka volt, Karinthy pedig remek tárcát írt az egyenlőtlen küzdelemről. (Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával; in: Színházi Élet, 1936. szeptember 13.)

„…a kártyába felejtkeztem bele”

A magyar irodalom nagyjai gyakran forgatták az „ördög bibliáját”, a kártyapaklit is: József Attila például reggelig tartó, szenvedélyes kártyacsatákat vívott a prózaíró Nagy Lajossal a Japán Kávéházban; élettársa, Szántó Judit keserűen jegyezte meg naplójában, hogy a költő gyakran még a házbérüket is eljátszotta egy-egy ilyen éjszakán. Nagy Lajos tisztában volt azzal, hogy a kártyafüggőség veszélyes addikció:

„A szakadatlan kártyázás rengeteg időmet emésztette föl, mialatt kártyáztam, megtanulhattam volna két nyelvet” – írta A menekülő ember című önéletírásában.

A kártya már II. Rákóczi Ferencnek is leküzdhetetlen szenvedélyévé vált. Franciaországi bujdosása idején például XIV. Lajos király jelentős tartásdíjat utalt ki Rákóczinak, de ez kevésnek bizonyult a fejedelem népes kíséretének az ellátására, Rákóczi néhány tisztje vélhetően ezért működtetett Párizsban játékbarlangot – tiltott „nyerekedő játékot” kínáló kártyaszalont –, melyet Hôtel de Transylvanie-nak neveztek el. „A nappal alvással és bőséges ebéddel telt, ezt kártyajáték, esetenként pedig színházi látványosság váltotta fel. […] Különösen a kártyába felejtkeztem bele annyira, hogy nappalaimat, de gyakran éjjeleimet is ezzel töltöttem” – olvasható Rákóczi emlékirataiban.

„Groggal nedvesíté torkát”

A kártya őszinte híve volt Liszt Ferenc is, aki két zongorakoncert között végigkártyázta az időt. Kortársai szerint Lisztet „a veszteség nagymértékben idegessé tette”, ilyenkor „kegyetlenül rosszkedvű” lett, ezért kártyapartnerei egy idő után már engedték, hogy nyerjen, és „az ő előnyére javították a szerencsét”. Lisztről, a „gyermekded természetű zeneóriásról” azt is följegyezték, hogy játék közben szivarozott, „és groggal nedvesíté mindig rekedt torkát”.
Tisza Kálmán, Magyarország 1875 és 1890 között hivatalban lévő miniszterelnöke a tarokk nevű kártyajátékot űzte. Visszaemlékezések szerint amikor záptojással dobálták meg őt a tüntetők az utcán, akkor előbb lemosta magáról a záptojás nyomait, majd az első kérdése arra vonatkozott, hogy összeállt-e már a szokásos társaság az esti partihoz – és sietett közéjük. Tisza állandó kártyapartnerei közé tartozott Jókai Mór, de nagy zsugás volt Mikszáth Kálmán is, akárcsak Krúdy, akinek az Otthon-kör (Írók és Újságírók Otthon Köre) volt a törzshelye, ahol hajnalig tartó kártyacsaták zajlottak, amelyeken Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő és A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc is részt vett. „Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás, hanem egyszerűen narkotikum. Kártyázunk, mert szegények vagyunk” – írta Molnár.

„Áttértem a prózaírásra”

A magyar irodalom legnagyobb nevettetője, Rejtő Jenő sztárgázsiért dolgozott, mégsem volt soha semmije, állandó lakása sem (névjegykártyáján értesítési címként egy szálloda volt feltüntetve). A pénzzel könnyelműen bánt, honoráriumait olykor egyetlen este alatt elherdálta a kártyaasztalnál, az utolsó fillérig – így a Piszkos Fred, a kapitány című regényéért járó teljes tiszteletdíjat is. Monográfusa, Thuróczy Gergely szerint Rejtő hatalmas vagyont játszott el, becslések szerint 50 ezer pengőt (mai árfolyamon mintegy 100 millió forintot).

Ottlik Géza nemzetközi tekintélyű bridzsjátékos volt, angolul írt könyvet a bridzsről (ami később Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel jelent meg magyarul), s ő kapta a Nemzetközi Bridzs Akadémia 1968. évi nagydíját is, egy szakcikkért. Ottlikból atléta is lehetett volna, kiváló futónak indult, de a versenysportot egészségügyi okokból abba kellett hagynia. Később, már egyetemistaként, egyszer még elindult egy versenyen: „Meg is nyertem a 100 métert »utcahosszal«, ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra.”

„Emberekkel nem társalgok”

Akadt olyan író, aki nem kártyázott és nem is sportolt, hanem kertészkedett, mint Kazinczy Ferenc, aki rajongott a szép lombjátékokat ígérő angolkertek („Anglus-kertek”) iránt.

Közismert volt Kossuth Lajos botanikai érdeklődése is. „Emberekkel nem társalgok, annyira el­szoktam tőlük” – írta torinói magányában Kossuth, 4 ezer lapnyi, lepréselt és megszárított növényekből álló herbáriumát azonban nagy becsben tartotta, s egy-egy ritkaságért megmászta az Alpokat és az Appennineket is; gyűjteményét a Természettudományi Múzeum növénytára őrzi, s a népnyelv több növényt is elnevezett róla, létezik Kossuth-virág, Kossuth-tövis és Kossuth-kóró is.
Eötvös Lorándról nem növényt, hanem hegycsúcsot neveztek el a Dolomitokban (Eötvösspitze, 2837 m). Az ELTE névadója nemcsak kiváló fizikus, hanem megszállott hegymászó is volt, 18 évesen már feljutott az Alpok második legmagasabb csúcsára (Dufourspitze 4634 m), és a Magyar Tudományos Akadémián kívül a Magyar Turista Egyesületnek is elnöke volt.

„Vadketske módon ugráltunk”

Gyakorlott hegymászó és természetjáró hírében állt Kodály Zoltán, és törékeny fizikuma ellenére Bartók Béla is. A „kóbor lantos”, Csokonai Vitéz Mihály pedig 1801 nyarán így számolt be édesanyjának az aggteleki cseppkőbarlangban tett túrájáról:

„Az allyán lévő Lyukba gugyo­rodva kell bémenni. A’ kövek úgy tsüngenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a’ hang rémítő módon zeng e’ tágas öbölbe. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a’ rák hátra felé, néhol pedig éppen hason, úgy hogy a’ hátunkat korholta a’ fejünk felettünk függő Kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadketske módon ugráltunk. Egy embernek vagy tsak kettőnek nem javasolnám a benne járást, kivált a’ kibe érzékeny a’ szív, és bokrosodó a’ képzelődés.”

Petőfi Sándorról köztudott, hogy szeretett az „apostolok lován”, vagyis gyalogszerrel közlekedni, s nagy gyalogló volt a pozsonyi születésű Rómer Flóris, Táncsics Mihály és Móricz Zsigmond is, aki a Gyalogolni jó című tárcájában leírta, hogy egyszer Kassáról gyalog ment haza Sárospatakra. „Most, ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék. Szeretnék mindenkit megmozdítani s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe.”
 

Gazdag József
A szerző publicista, a Pátria rádió műsorvezetője

Közölve: ujszo.com (Pozsony); A tudózsidó unortodix hírolvasója: https://www.hirolvaso.com; kultmag.dunszt; Közép-európai Tanulmányok Kara: https://www.fss.ukf.sk; Civilhetes: filter.hu; htttps://vasarnap.com; BÁZIS Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában (https://bazis.me)

 

 

 

Az elmúlt századok magyar politikusai többnyire magasan képzettek voltak, sok tudós is akadt közöttük

 

Fontos ismerni politikusaink iskoláztatásának, nevelődésének részleteit, mert egy-egy korszak kultúrájának színvonala a vezető politikusainak gondolkodásmódjától, iskolázottságától is függ – mondta a Tudás.hu-nak Csiffáry Gabriella főlevéltáros. A kutatóval abból az alkalomból beszélgettünk, hogy Magyar politikusok az iskolapadban címmel nagyszabású kötete jelent meg a minap a Corvina Kiadónál. Mások mellett olyan politikusokkal kapcsolatban gyűjtött össze dokumentumokat, vallomásokat, visszaemlékezéseket, mint II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza István, Horthy Miklós, Teleki Pál, Hóman Bálint, Slachta Margit, Gömbös Gyula, Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Antall József.

Hadvezértől forradalmáron, minisztereken és kormányfőkön át egészen háborús bűnösökig terjed a lista. Milyen szempontok szerint válogatott?

Történelmünk elmúlt több mint háromszáz éve, 86 politikusa került a látókörömbe. Elsőként olyan államfőket, minisztereket és miniszterelnököket válogattam a kötetbe, akik a magyar történelem meghatározó alakjai voltak, s nevük egy-egy korszakot fémjelzett. A következő körben azokra a fontos másodvonalbeli politikusokra került a sor, akik a háttérből segítették egy adott politikai gépezet működését. S végül olyan jelentős szerepet betöltő politikai aktorokat, hősöket és antihősöket választottam, akik egy-egy történelmi korszak ismert közéleti figurái voltak. Bizonyítványokat, anyakönyvi adatokat, feljegyzéseket gyűjtöttem, és a dokumentumokat vallomások, visszaemlékezések részleteivel egészítettem ki. Azt akartam bemutatni, hogy az elmúlt évszázadok politikusai milyen tantárgyakat kedveltek gyermek- és ifjúkorukban, milyen iskolák és tanárok befolyásolták az eszmerendszerük, a gondolkodásuk kialakulását. Fontos ezt tudni, mert egy korszak kultúrájának színvonala a vezető politikusainak gondolkodásmódjától, iskolázottságától, műveltségétől is függ. Természetesen szerepelnek a névsorban olyan hírhedt politikusok is, akik inkább szégyenére, mintsem dicsőségére váltak ennek az országnak, de ha akarjuk, ha nem, mégis jelentős szerepet töltöttek be a magyar történelemben.

A lembergi mágus

Kiderül a kötetből, hogy a régi magyar politikusok meglepően magasan képzettek, iskolázottak voltak. Sok tudósember is akadt közöttük. Említsünk egy példát. Mi mindent lehet tudni mondjuk, Martinovics Ignác tudományos munkásságáról?

Martinovics egyszerre volt kiváló fizikus, kémikus és gondolkodó. Először filozófiából és teológiából szerezte meg a “tudor” rangot, azaz a doktori címet, 1779-ben. Abban a tanévben a bölcselet és mennyiségtan tanára lett a budai-vízivárosi ferencesek Hittudományi Főiskoláján. Tudományos munkáinak köszönhetően, 1783-ban II. József kinevezte a lembergi főiskola kísérleti fizika (természettan) és mechanika tanárává.  A császár később a bölcsészeti (filozófiai) kar dékánjává is kinevezte, tanulmányi igazgatói hatáskörrel.  Lembergi egyetemi előadásainak jelentős részét egy korszakos jelentőségű fizika tankönyvben tette közzé. Ebben a munkában saját kísérleti eszközeit is bemutatta, és összefoglalását adta a fizika és a kémia tudománya akkori állásának.

Azok a politikusok, akikből elsősorban diplomaták lettek, azok is ennyire szerteágazóan képzettek és nagytudásúak voltak?

Sok közülük igen. Például, Kállay Béni, akiről napjainkban kevesebben hallottak. Pedig egy darabig Bosznia-Hercegovina kormányzója volt és emellett az osztrák-magyar monarchia közös pénzügyminiszteri tisztségét is betöltötte. A szerbek  története, 1870-1915 címmel jelent meg kötete, a Kelet Népe lapot szerkesztette, szépirodalmi és filozófiai munkákat fordított, az angol és a német nyelven kívül megtanulta a szerb, a görög és az orosz nyelvet is. Korábban egy darabig még Táncsics Mihály is a nevelője volt. A pesti Királyi Tudományegyetem első szlavista tanárától, Ferenc Józseftől tanulta a szláv nyelveket, a híres orientalista tudóstól, a török filológia szaktekintélyétől, Vámbéry Ármintól pedig a keleti nyelveket sajátította el. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Osztrák Tudományos Akadémiának is tagja lett.

Főleg a gazdagok

A politikusok közül nyilván sokan azért is nőhettek naggyá, mert gyermekkorukban a szüleik rendkívüli figyelmet fordítottak az oktatásukra, nevelésükre.

Valóban, de természetesen más nevelést kapott egy arisztokrata, főrangú családból származó gyermek, és mást egy kis- illetve középnemesi, vagy polgári családból származó. A főrangú családok sarjai szinte mind magántanulók voltak, s csak vizsgázni jártak be egy-egy előkelőbb iskolába. Már a származásuk miatt is kivételeztek velük. Károlyi Mihály visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy amikor az egyetemi vizsgán megjelent, az egész egyetemi tanári kar felállva köszöntötte, “mert ez egy grófnak járt”. A nyilvános vizsgáik is gyakran szenzációszámba mentek. Szász Károly politikus, irodalomtörténész és író, a Tisza-fiúk (Tisza Kálmán, László és Lajos) tanulmányairól a következőket jegyezte fel:

… A Tisza-fiúk olyan nevelésben részesültek, mint igen kevesek e hazában. Nevelésüket, több szaktanító élén, a kiváló pedagog, Szőnyi Pál vezette, de szülőik folytonos irányadása mellett. A főranguak nevelés-módja a leghatározottabb hazafias iránynyal párosult e nevelésben. Sokat tanultak, sokkal többet, mint akkor a nyilvános iskolákban az azonkoruak; a rendes tantárgyakon kivül a modern nyelveket is, testgyakorlatot, ugrást, vívást, lovaglást, tánczot; de azon kivül a magyar történetet, az ország ismeretét, a magyar irodalmat. A tanítás és társalgás nyelve kizárólag magyar volt, ámbár németül, francziául, angolul is tanultak; de szülőik nem követték a főranguak példáját, gyermekeik elfrancziásitásában.

A dokumentumokból az is kiderül, hogy sokan mennyire kedvelték egy-egy tanárukat. Mintha régebben nagyobb jelentősége lett volna a mester – tanítvány kapcsolatnak a személyes fejlődésben.

Valóban szoros volt a kapcsolat például II. Rákóczi Ferenc és Bárkány János ferences szerzetes között. Wesselényi Miklóst és nevelőjét, ifj. Pataki Mózest is mély barátság fűzte egymáshoz. Pataki korai halálát megszenvedte a báró, nevelője annyira közel állt hozzá, hogy Zsibón, a családi kriptában temet­tette el. Podmaniczky Frigyes és Hunfalvy Pál között is életre szóló kapcsolat szövődött. A Tisza István és egykori nevelője, Géresi Kálmán jogakadémiai tanár közötti barátság Tisza egész politikai pályafutására is hatással volt. Persze azért a „nyilvános tanodába” járó politikusok és tanáraik közötti kapcsolatok is meghatározóak lehettek. Kossuth Lajos például Greguss Mihályra, az Eperjesi Evangélikus Kollégium tanárára így emlékezett:

Greguss tanár emlékének végtelen sokkal tartozom. Ő válogatta meg olvasókönyveimet, amit így együtt olvasgatánk, kér­déseimre adott feleleteivel világot gyújtott agyamban… Érdekes elbeszéléseivel, hozzájuk kötött oktatásaival ő ismertette meg velem a gyakor­lati életet. Nemcsak tanítóm, de nevelőm is volt.

Eötvös József és Lónyai Menyhért pedig egykori professzorukat, a Pesti Királyi Tudományegyetem tanárát, Horvát Istvánt említették példaképüknek.

Nem volt tanítóink közt, kitől annyin tanulták volna a hazát szeretni.

írta róla Eötvös József.

A felnövő politikus -személyiségek nagy tudásához nyilván megfelelő alapozás is kellett.

Ennek az alapnak a megteremtéséhez elsősorban a színvonalas egyházi iskolák járultak hozzá, ahol egy-egy tudományterület megszerettetésével nagyhírű paptanárok foglalkoztak. A Debreceni és a Sárospataki Református Kollégium magas szintű oktatásáról mindenki hallott. De nevezetes volt a Győri Bencés Gimnázium, a Nagyenyedi és a Kolozsvári Református Kollégium, valamint az Eperjesi Evangélikus Kollégium is. És ahol a legtöbb, később híressé vált politikus tanult, a Kegyes Tanítórendiek Pesti Főgimnáziuma, ide járt Széchenyi István, Wlassics Gyula, Berzeviczy Albert, ifj. Andrássy Gyula is. Külön említem a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumot (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium), és a Budapesti II. kerületi Érseki Kath. Főgimnáziumot és a vele kapcsolatos Rákóczi-Kollégium Fiúnevelő-intézetet. … lehetetlenség mind felsorolni, annyi színvonalas egyházi iskola működött. De a magániskoláknak is jelentős szerep jutott a politikusok képzésében: Batthyány Lajos a bécsi Vinzenz Plebán magán-nevelőintézetbe járt, Horthy Miklós a Soproni Lähne-féle Nyilvános Tan- és Nevelőintézet Gimnáziumnak, míg Bibó István és Göncz Árpád a budai Löllbach Emma reformiskolának (Új Iskola) volt a diákja.

Ablakok a világra

És mely egyetemeken és Akadémiákon képezték tovább a szépreményű ifjú magyarokat?

Elsőként a Magyar Királyi Tudományegyetemet említem, ahol a legtöbb politikus végezte bölcseleti, illetve jogi tanulmányait. A Sárospataki Jogakadémiának Teleki László, Szemere Bertalan és Kossuth Lajos, a Győri Jogakadémiának pedig Deák Ferenc és Pauler Tivadar volt a hallgatója. A Bécsi Tudományegyetemen tanult Apponyi Albert, Wlassics Gyula és Szabó Ervin, a Heidelbergi Egyetemen Tisza István és Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Berlini Egyetemen pedig elég sokan, mások mellett Teleki László, Podmaniczky Frigyes, Klebelsberg Kunó, Ravasz László és Lukács György. A római Collegium Germanico-​Hungaricumban pedig Prohászka Ottokár tanult.

A felsorolt intézmények színvonala garanciát nyújtott arra, hogy azokból a diákokból, akik oda jártak, széleskörűen művelt, a világra nyitott ember váljék. Ez azt jelenti, hogy a korabeli egyetemeken mindig minden szép és jó volt?

Egyes visszaemlékezések és levelek szigorú kritikát is megfogalmaznak a korabeli iskolai oktatással kapcsolatban. Eötvös Károly például, aki a pápai jogakadémián végzett, elítélően írt a pesti egyetem tudós oktatóiról:

Voltak tanulótársaink, akik otthagyták a főiskolát, és Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiúk tehetségük is volt a tudományhoz, híres egyetemi tanárok lelkéből akartak meríteni….de sok híres tanár átkozott rossz tanító. A hallgató csak csömört kap tudományától ahelyett, hogy azt megszeretné.

Mocsáry Lajos véleménye sem volt különb 1844-ben a pesti egyetemen tapasztaltakról:

A pesti egyetem nagyon népes volt már abban az időben is. A philosophia mindkét osztályában, melynek elsejét logicának, másikát physicának neveztük, többen voltunk 300-nál. Dominusoknak czímeztek bennünket…. Egy piarista pap Eeisinger tanúsított nagy érdeklődést tanítványai iránt, a többinek előadása száraz, rideg, idegen-szerű scolasticismus volt, mint ha nem is Magyarországon lettünk volna, midőn az iskolába mentünk. Legkisebb érintkezés sem volt az iskola s a közélet vagy csak a társadalmi élet közt is. Aféle egyetemi életről, mint Németországban, szó sem volt. Több élet volt a jogi karban; az ifjúság élénk érdeklődést kezdett tanúsítani a közélet iránt, lelkesedett nagy költőkért s nagy más hazafiakért; a butító rendszer nem volt képes elbutítani az ifjúságot, a vér vízzé nem vált…

A jogi karról alkotott kedvezőbb véleményt igazolja az is, hogy a reformkortól kezdve a legtöbb magyar politikus jogi végzettségű volt. Ott „termett” az igazi közéleti ember, akit nagyon érdekelt a haza sorsa. De később, a két világháború árnyékában egyre többen a katonák közül kerültek ki. Ők hova jártak?

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia mellett Kőszegen, Marosvásárhelyen, Kismartonban, Pécsen és Bécsújhelyen is működtek fontos katonai iskolák.

Hogy álltak régen a politikusok az idegen nyelvek elsajátításával?

Jó ideig az iskolai oktatási tananyag szerves részét képezte a latin, majd a német nyelv. Rövid ideig a középiskolákban görög nyelvet is oktattak, melyet később felváltott a görögpótló magyar irodalom, művészettörténet és szabadkézi rajz. De például Berzeviczy Albert 1867. évi Lőcsei Rom. Kath. Gimnáziumi értesítőjében a tót nyelvet is ott találjuk a tantárgyak sorában. A diákok nagy része egy vagy két jelentősebb európai nyelvet is megtanult. Csak két példa: Ravasz László 1892. évi hatodik osztályos középiskolai anyakönyvéből megtudhatjuk, hogy a latin, a német és a görög nyelv mellett francia nyelvet is tanult a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban. Vázsonyi Vilmos is franciául tanult a kötelező német, latin és görög nyelv mellett, ez derül ki a Budapesti Református Főgimnázium negyedik osztályos anyakönyvéből. Apponyi Albert emlékirataiban pedig ezt olvashatjuk:

Szüleim úgy akarták, hogy gyermekeik nevelésének gerince a magyarul tudás legyen, különösen nálam, a fiúnál. E mellett nagy hangsúlyt fektettek az idegen nyelvekre, különösen a franciára; az angol akkor még nem szerepelt annyira a nevelési programokban, mint most. Én is csak később tanultam meg.

Egyéniségek voltak

Ön szerint a könyvében szereplő politikusok közül kiknek a személye, tevékenysége jelenthet példát ma is?

Elsőként nyilván mindenki Széchenyi Istvánt említené, a zseniális gondolkodót, politikust, közgazdászt, írót, polihisztort, aki a modern Magyarország megteremtésén fáradozott. De nagyon sok más személyt is felsorolhatnék, közülük hármat emelek ki: Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minisztert, aki a Horthy-korszakban sokat tett a közoktatás fejlesztéséért. Aztán Wekerle Sándort, a kiváló pénzügyminisztert és kormányfőt, aki polgári származása ellenére, tehetsége és szorgalma okán jutott magasra, akinek minisztersége alatt épült a Kispesti Állami Munkástelep, mely a mai napig az ő nevét viseli. És Baross Gábort, a „vasminisztert”, aki a magyar államvasúti rendszer megteremtője volt, emellett kiépítette a Bécs és Budapest közötti telefonvonalat, és létrehozta a posta-takarékpénztárat.

Az egyes híres emberek ifjabb koráról árulkodó szövegek nem okoztak Önnek olykor meglepetést?

De bizony. Olyan visszaemlékezéseket, leveleket és naplórészleteket válogattam a kötetbe, amelyek az iskolai tanulmányaik mellett rávilágítanak a politikusok személyiségére, jellemére, kapcsolataira, tehát mindarra, ami diákkorukban jellemezte őket.  Érdekes dolgokat tudhatunk meg például ifj, Andrássy Gyuláról, az  édesapja, id. Andrássy Gyula egyik leveléből:

Az én fiam, ki eddig mindig csak a szülői házban tartózkodott, talán kevésbé fejlődött ki, mint más ifjak, kik már a világban forgolódtak, talán túlzottan szerény, semmitől nem fél annyira, mint hogy elkápráztasson…,  Ámbár határozottan igen tehetséges, igen megbízható és jó. Soha életében egyetlen valótlan szó ki nem jött a száján s érzéseiben tökéletes gentleman. Másrészt … többnyire olyan fiatal emberekkel érintkezett, kik az élet célját abban látják, hogy mindig csak azt tegyék, ami nekik éppen jólesik s szórakoztatja őket. Ámbár, hogy ő ezt az irányt lelke belsejében nem helyesli, sőt őszintén megveti, mégis sok ragadt már rá ebből a hajlandóságból; …Kissé renyhe, időbeosztásról, rendbentartásról, pontosságról halvány fogalma sincsen…

Bár így vélekedett korábban az édesapa, azért az ifjabb Andrássy grófból is nagyívű politikus lett, egyebek között ő volt az osztrák-magyar monarchia utolsó közös külügyminisztere is.

De Szálasi Ferenc önvallomása egyenesen döbbenetes volt számomra.

Én végeredményben sohasem akartam katona lenni…csak kényszerűségből lettem az. Apa rossz anyagi viszonyaink miatt Bélussal együtt katonának adott. Amikor beírattak a kőszegi alreáliskolába, és elszakadtam a szülői háztól, Kassától Kőszegig sírtam. De néhány nap múlva beletörődtem az új helyzetbe… Például mindig roppantul tudtam becsülni mások tudását, …roppantul tudtam tisztelni, ha valaki jó volt, ha jó akart lenni, ilyenkor melléje álltam, segítettem. …Tízéves koromtól olvasok. …és rengeteget foglalkoztam a Marklin-féle építőjátékkal. Később, még fiatal hadnagy koromban is naphosszat terveztem, építettem, játszottam. …Ami az olvasmányaimat illeti, legszívesebben a Tündér Ilonát olvastam…

Ki sejthette, hogy Szálasi, aki korábban ilyesmikért rajongott, egyszer csak szörnyeteggé válik?

Forrás: https://tudas.hu/az-elmult-szazadok-magyar-politikusai-tobbnyire-magasan-kepzettek-voltak-sok-tudos-is-akadt-kozottuk/

 

 

   A 20. századig nagyjából a jó tanuló jogászokból kerültek ki az ország vezetői, a világháborúk közötti utódaik főleg katonai iskolákba jártak, a kommunistáknál az iskolai végzettség már nem számított. A magyar politikusok az iskolapadban című kötet 340 év 86 magyar politikusának iskolai karrierjét mutatja be Thökölytől Pozsgay Imréig.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen. Így kezdődött korábbi cikkünk, amely a később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredményeiről szóló „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetet mutatta be. Abból nagyjából az derült ki, hogy sok kreatív elmének, később zseninek egyáltalán nem feküdt az iskolák által támasztott kötöttség, ott kifejezetten rossz teljesítményt mutattak.

A kötet levéltáros szerzője, Csiffáry Gabriella újabb négy év kutatómunka, 57 közgyűjtemény anyagának feldolgozása után megírta a folytatást: ezúttal az ország politikai elitjének a tanulmányait dolgozta fel a 17. századtól majdnem napjainkig. Azért csak majdnem, mert a kötetben élő politikusokról nem ír a szerző, az Thököly Imrével, Rákóczi Ferenccel kezdődik, és Göncz Árpáddal, Horn Gyulával, Antall Józseffel és Pozsgay Imrével végződik.

„Kizárólag holt lelkekkel foglalkoztam, így is hosszasan kellett egyeztetnem a hozzátartozókkal, nem akartam és nem is tudtam élő politikusokkal is végeláthatatlan köröket futni. A kötet készítése így is amiatt húzódott, hogy az utolsó pillanatban esett be egyes alanyaimról olyan új információ, amit még bele kellett írnom a könyvbe.”

A kötetet olvasva tényleg úgy érzi magát az ember, mintha egy osztálynaplót lapozgatna, ahol a nebulók az országot a 17. századtól vezető politikusok. Tele van fellelt iskolai bizonyítvánnyal, és mindenkiről van valamilyen visszaemlékezés, levél, önéletrajz-részlet is, amelyekből nagyon sok minden kiderül az adott személyről, és a korabeli iskolarendszerekről is.

Úgy tűnik például, hogy a reformkortól, a kiegyezés korán át nagyjából az első világháborúig az országunkat csupa korábbi eminens diák vezette, akik döntően jogi végzettséget szereztek.

Széchenyi: jeles. Wesselényi: jeles. Kossuth: jeles. Batthyány: eminens. Teleki László: eminens. Széll Kálmán: eminens. És így tovább. Ha így leegyszerűsítve folytatnánk az „osztály” tanulóinak jellemzését ilyen – nem túl változatos – lenne a kép egy darabig. A nem a legjobbak közé tartozó Deák Ferenc vagy az időnként bukdácsoló Baross Gábor üdítő kivétel a sorban, mert szinte mindenki kifejezetten jó tanulónak számított.

Csiffáry Gabriella azonban hozzáteszi, az érdemjegyek sokszor elég csalóka értékelésnek számítottak a főnemesi családok sarjainál, hiszen az arisztokrata gyerekek a legtöbbször magántanárral tanultak, nem keveredtek, és nem is mérettettek meg a polgári családból származó kortársaikkal a tömegoktatásban. Ráadásul az előírt vizsgákon nem is illett rossz jegyet adni egy ilyen jó házból (esetleg az iskolákat is nagylelkűen támogató családból) való nebulónak.

Károlyi Mihály az emlékirataiban le is írja, hogy a jogi egyemen az egész tanári kar felállva köszöntötte, amikor vizsgázni ment. Mivel nem készült fel eléggé, megbukott. „Szokatlan és váratlan dolog volt, hogy egy magyar egyetemi tanár elbuktasson egy grófot, kivált egy hitbizományi örököst” – jegyzi meg Károlyi, aki előtte hosszasan és őszintén taglalja, hogy úgy készült az egyetem előtt a vizsgáira, hogy otthon megmondták, milyen kérdésekre számítson. „Nem csoda hát, hogy minden bizonyítványom tele volt kitűnő osztályzattal!”

Az úri családok általában tehát magántanárt fogadtak a gyerekekhez. Wesselényi Miklós egy levélben le is írta, miért. „Mind azt a’ hasznot, a’ mellyet a közoskolák nyújthatnak, úgymond, egy tehetős atya megszerezheti a’ maga házánál is a’ maga gyermekének, ’s a’ legfőbb gondnak annak kell lenni, hogy a gyermek tiszta moralitást kapjon, azt pedig sehol sem kaphat bizonyosabban, mint szüléjinek szemei előtt” – írta a reformkor egyik legjelentősebb politikusának báró apja a nagybátyjának.

Ez azonban nem minden úri gyereknek tetszett. Mint láttuk, Károlyi gróf elég hamar rájött, hogy az így megszerzett tudása elég gyatra volt az jogi egyetemhez (ahol mellesleg a havi zsebpénze saját bevallása szerint annyi volt, mint akkor a miniszterelnök fizetése, kétezer arany forint).

Széchenyi István döblingi irataiban kesereg azon, milyen boldogtalan volt, hogy mint gazdag és nevezetes család tagjának „egy szűk, sötétke, nedves szobácskában” volt kénytelen tanulni az orbis pictust, miközben a vele egyidős parasztgyerekek az udvaron szaladgáltak, játszottak, és hogy ő úszni és korcsolyázni is csak felnőttként tanulhatott meg. Úgy véli, ha nyilvános tanodába járt volna, az, amit tudott, „okvetlen a szamárpadba” emelte volna, és nem ragyogott volna „minden examen után, melyen ügyes kombináció és distribúció következtében mindig szerencsésen átestem” a kitűnő osztályzat.

, az abszolutizmus és a kiegyezés korában a jelentős politikusok jellemző iskolai karrierje a magántanári kezdet után jó gimnáziumokban folytatódott, és – esetleg némi külföldi kitekintés után – a jogi egyetemen fejeződött be. A 20. században ez a képlet megváltozott. A század első felének politikai elitje még magas iskolai végzettséggel rendelkezett, de a jogi diplomák mellett egyre több katonai végzettségű politikus jutott miniszteri és államtitkári pozícióhoz.

Maga a kormányzó, Horthy Miklós is a debreceni alapiskola után és a gyenge, elégséges eredménnyel végzett soproni gimnázium után a fiumei Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémiára került fizetős növendékként, ahol a vizsgái alapján szintén kifejezetten rossz tanulónak számított, többször meg is bukott. Főleg a reáltárgyak nem mentek a későbbi kormányzónak, a záróvizsgán geometriából meg is bukott, az 1886. októberi utóvizsgán elégségesre tornázta fel a teljesítményét, s lett II. osztályú hadapród. Két év Radetzky-hajón teljesített szolgálat után jelentkezhetett tiszti vizsgára, de elméletben először ott is megbukott. Később már a katonai hierarchiában folyamatosan tornázta feljebb magát. „Mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem … Nevelésünk megfelelt annak a jeligének, amelyet aranybetűkkel véstek az akadémia márványtáblájára: A kötelesség az életnél is előbbre való. Ez vált nekem is irányelvemmé” – írta az iskolai éveiről Horthy az emlékirataiban.

Katonai végzettsége volt (a Ludovikára és a bécsi hadiiskolába járt) a közepes tanuló Sztójay Dömének, a soproni alapiskolában bukdácsoló, de hadapródiskolában már jó tanulónak számító Gömbös Gyulának, a Ludovikában végig kitűnő Dálnoki Miklós Bélának, és a nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferencnek is. Utóbbi azt mondta, ő soha nem akart katona lenni, apja a rossz anyagi körülményeik miatt adta be tízévesen a kőszegi katonai alreál iskolába. Később egy sor másik katonai iskolába járt, a tanárai – Szálasi visszaemlékezése szerint – őt mindig is forradalmárnak tartották. „Szellemi lázadás élt bennem… Túl korán jöttem rá arra, mi az, ami tetszik, s mi az, ami nem tetszik a társadalomban.” A 40-es évek közepéig tehát a politikai elitbe számos katonai végzettségű ember került, miközben továbbra is voltak jogászok, bölcsészek is.

A kommunista országvezetőknél azonban már nem számított az iskolai végzettség, voltak, akik tanultak, és jól tanultak, és voltak, aki alig jártak iskolába, és ott is rossz teljesítményt nyújtottak, mielőtt az ország vezetői közé emelkedtek.

Kun Béla az elemi iskolákban elég gyenge tanuló volt, a zilahi iskolából el is bocsátották, ezért a kolozsvári református gimnáziumban járta az ötödik-nyolcadik osztályt. Itt irodalmi pályadíjat nyert, és tevékenyen vett részt az önképzőkörben. Két évet jogot tanult Kolozsváron, de miután a sztrájkoló építőmunkások mellett kiállt, és ezért elítélték, megszakadt a tanulmánya. Az egykori tanulótársa, Kós Károly úgy emlékszik rá, mint „okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú”, akit a társai hetente kegyetlenül elvertek.

Münnich Ferenc (1956. október 27-től kommunista belügyminiszter, később miniszterelnök-helyettes, államminiszter) végigbukdácsolta az iskoláit, de végül 1905-ben leérettségizett, és 1910-ben jogi doktor lett. Szakasits Árpád hat elemit végzett, ami után faszobrász és kőfaragó lett – néhány év múlva pedig államminiszter, miniszterelnök-helyettes és ipari miniszter, sőt köztársasági elnök. Rákosi Mátyás viszont jó tanulónak számított a közoktatásban, a szegedi gimnáziumban még Babits Mihály is jelest adott neki latinból. Végül két évet közepes tanulóként a Keleti Kereskedelmi Akadémiára járt.

Gerő Ernő, Révai József kitűnő tanuló volt, a rettegett ÁVH-vezető Péter Gábor viszont elégségesekkel végezte azt a néhány évet, amit iskolába járt, végül, ha nem az államvédelemnél köt ki, férfiszabó-segéd lehetett volna. Marosán György pedig nem államminiszter és MSZMP KB-titkár, hanem péksegéd.

Kádár János négy elemit végzett – nem túl jó eredménnyel – a 20-as években Budapesten több iskolában. „A polgáriban már nem voltam olyan nagyon jó diák. Csak az volt a szerencsém, hogy figyeltem, amit az iskolában magyarázgattak. Ezzel elintéztem az egész tanulást” – emlékezett vissza a gyerekkorára az MSZMP későbbi főtitkára, az 1956-os forradalom vérbe fojtója és az ezután kiépült rendszer névadója. Ő végül a Kertész utcai iparostanonc-iskolában lett írógépműszerész 1929-ben elégséges vizsgaeredménnyel. Dolgozott bolti szolgaként egy szőnyegkereskedésben, kifutófiúként egy esernyőboltban, sokkal később, 1956 júliusában azonban elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, honvédezredesi rangot is kapott. Ám ekkor már egészen más pályán mozgott.

Aczél Györgyről, a kor kultúrpápájáról kiderült, hogy a polgári iskolából kimaradt, majd felnőtt fejjel, 23 évesen a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumába járt, azt pedig azért nem tudta elvégezni, mert berendelték munkaszolgálatra. Érdekesség, hogy fél évig járt a királyi színművészeti akadémia előkészítő osztályába is!

A rendszerváltás után a politikai elitbe bekerültek jogászok, bölcsészek, szociológusok, közgazdászok, az ország vezetői jellemzően magasan képzett emberek lettek. A Csiffáry-kötetben, mint írtuk, ezen időszak képviselői közül csak négy politikus – a végig kitűnő tanuló, jogi végzettségű Göncz Árpád, a Szovjetunióban pénzügyi szakon végzett Horn Gyula, az iskolai karrierjében elég vegyes eredményeket elérő, végül bölcsész végzettségű Antall József és a Pozsgay Imre szerepel.

Nagyon meglepő, hogy Horn Gyula az 1943-44-es tanévben a Budapesti Evangélikus Gimnáziumba is járt, ahol a rajz és ének elégségese mellett a többi tárgyból jeles tanuló volt, végül a dolgozók kollégiumnak esti tagozatán fejezte be az általános iskolát, majd az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában szakérettségizett, és Rosztovban tanult tovább, és ott is diplomázott.

Pozsgay szintén nagyon jó tanulónak számított az iskolákban (Balatonbozsokon, Enyingen, ahol a polgári iskoláit végezte, illetve Eszterházán is, ahová kertészeti középiskolába járt). Az ő karrierjét azonban inkább az segítette, hogy 17 évesen belépett a pártba, 18 évesen már falusi párttitkár volt. Diplomáját a Lenin Intézetben szerezte marxizmus-leninizmus szakon. Később volt kulturális miniszter, művelődési miniszter, államminiszter, a Hazafias Népfront-főtitkár, a kommunista párt egyik vezetője. A rendszerváltás után az egykori kommunistából, reformkommunistából jobboldali (MDF-képviselőjelölt, sőt az Orbán Viktor által vezetett Nemzeti Konzultációs Testület egyik tagja volt, a 2010-es országgyűlési választás után Orbán Viktor többek között őt is felkérte az új alaptörvény kidolgozására).

„Egy kor politikai kultúráját nagymértékben meghatározza a vezető politikusok iskolai végzettsége és műveltsége” – állítja Csiffáry Gabriella. A kötet célja a dokumentálás, hogy bemutassa a magyar történelem ismert politikusainak iskolai tanulmányait. De e mellett képet kaphatunk a korabeli forrásokon keresztül az egyes korszakok elitképzéséről, iskolarendszeréről, bepillanthatunk picit egyes történelmi események mögé, és magánemberként is ráláthatunk egyes politikusokra.

Forrás: https://hvg.hu/elet/20210716_Iskolai_naplot_kaptak_a_magyar_vezeto_politikusok?fbclid=IwAR0MEZQGzTnC9e_86jE5-6ybWIp13sr-S-0XBM-yvOLny8-JQHg5QYN7suw

Forrás: https://theworldnews.net/hu-news/kitunok-es-bukdacsolok-hogy-boldogultak-a-magyar-politikusok-az-iskolaban

 

Mit kaptak a híres magyarok az oktatástól?

Grozdits Hahó, 2017.08.03.

Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom…” / Híres magyarok az iskolában – Corvina kiadó, 2017 – 480 oldal, kemény táblás kötés védőborítóval – ISBN 978-963-13-6445-3

Abban talán nincs közöttünk vita, hogy tökéletes, mindenki igényeinek, tehetségének, hajlamának és képességeinek megfelelő, az emberek nagy tömegeit befogadó iskolarendszert nem lehet létrehozni. De legalább törekedni kellene rá! Elképzelésünk sem lehet arról, hogy hányan vannak, akiktől elvette a kibontakozás lehetőségét az iskola, s bár – főleg külföldön – látunk jó, előremutató példákat, ezek mégsem gyűrűznek be. Pedig a politikusok is jártak iskolába, s bizonnyal nekik is van/volt tapasztalatuk arról, hogy lehetne ez jobb is.

Egyetlen tanártól egyetlen jó szót, még egy bólintást se kaptam. Néha rám csodálkoztak; de háború volt, országomlás fenyegetett, s ez még az én jelenlétemet is megmagyarázta. Egy ideig. Sokat tűrtem. Nem elegendőt sem az illeszkedésre, sem a lázadásra.
(Illyés Gyula)

Csiffáry Gabriella, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa híres emberek iskolai hányattatásainak dokumentumait illesztette az életrajzokhoz, s ha van, akkor visszaemlékezéseket is csatolt a személyekhez. Írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok gyermek- és ifjúkorának egy-egy részletébe kapunk bepillantást. A kép, ami az olvasóban kialakul csöppet sem megnyugtató, a híres emberek közül kevesen vannak, akik az iskolának köszönhetik azt, amivé lettek. Sőt, sokan vannak, akik az iskolai képzés ellenére lettek híresek és jó esetben sikeresek. A kötetben kibontakozó életutak iskola-szempontú vizsgálata ezzel együtt is fontos adalék, egyrészt a személyes alkotói sorsok, másrészt a pedig a magyar iskolatörténet szempontjából.

Az iskola egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, németül folyik.
(Radnóti Miklós)

A kötetben szereplő írók és költők sora Bessenyei Györggyel és Csokonai Vitéz Mihállyal nyit, és Pilinszkyvel meg Hajnóczy Péterrel zárul. Nagyjából ez a kétszázötven év az, amiből egy levéltáros dolgozhat, ebben az időszakban éltek azok az művészek, akikről adat van, s akik hatottak vagy hatnak ma is. A sors furcsa fintora, hogy többen (sokan) vannak közöttük, akiknek a neve iskolák és más intézmények nevéből kacsint ránk. Vicces ez, mert akárhogy is nézzük, van annak valami bája, hogy sulikat neveznek el olyanokról, akik nem ápoltak különösen jó viszonyt saját koruk intézményesült oktatásával.

…egyetemet végzett, filosz pályatársaimnál tapasztaltam, hogy mily nagy küzdelmet jelent számukra megszabadulni mindazoktól a kész ítéletektől, amelyeket az egyetemi katedra magasából sulykoltak fiatal tudatukba. Ki tudná megmondani rajtuk kívül, hogy energiájuk mekkora részét kell az egyéni látás puszta visszaszerzésére fordítaniuk…
(Sánta Ferenc)

Vakon optimista ember azt gondolná, hogy ezek az iskolák legalább azokkal az anomáliákkal szembemennek, melyek a névadót „bántották”. Persze, ez nem így van. Azok, akik hírnévre verekedték magukat, akik fennakadtak az idő rostáján, ma is ugyanolyan rosszul éreznék magukat az iskolapadban.

Amikor átevickéltem azon a borzalmas tizenkét éven, ami az iskola volt. Hát az valami iszonyatos volt nekem. Nem is érettségiztem le. Nyolc gimnáziumot tettem le, az érettségire azt mondtam, hogy most már elég.
(Márkus László)

A kötetből kibontakozó összkép egy egyáltalán nem szívderítő, de ugyanakkor nem nélkülöz valamifajta sajátos bájt, s lehetőséget ad arra, hogy bepillantsunk az élet olyan szegleteibe, ahová a saját, szűk családi körünkön túl nem szoktunk belátni. A kötet, bár szerkezete és módszertana egészen más, mégis jól illeszkedik abba a trendbe, amit leginkább Nyáry Krisztián munkásságából ismerünk: a híres emberek ugyanolyan esendő lények, mint azok, akik a hírnév ígérete nélkül próbálják végigvonszolni magukat az életen. Ez főleg akkor látszik, amikor olyan életszakaszt vizsgálunk, amikor még fel sem merült, hogy az adott nebulóból egyszer még híres ember lehet.

Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének néztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemüle csattogását hallani s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött a hímporos szirmokon.
(Csontváry Kosztka Tivadar)

És a tanulság? Akad az is, de ember legyen a talpán, aki általános érvénnyel meg meri fogalmazni. Az, ami a „Magyarázom a bizonyítványom…” / Híres magyarok az iskolában című kötetből leszűrhető, más akkor, ha diákként, egykori diákként, szülőként vagy – lesz ilyen? – oktatáspolitikusként veszed kezedbe a könyvet.

Közölve: Librarius, online: https://librarius.hu/2017/08/03/csiffary-corvina/

Interjú a kötetről (Magyar Demokrata, 2017. augusztus 30.) Kattints a képre!

Könyvajánló: Csiffáry Gabriella: "Magyarázom a bizonyítványom" - Híres magyarok az iskolában (2017)

Nagyjaink közül is sokaknak kellett magyaráznia a bizonyítványát egykoron

 

2017. szeptember 08. - FilmBaráth

Becsengettek, kezdődik az iskola, a nebulók okos kis fejébe töltögetik a tudást a tanárok, kinek több, kinek kevesebb sikerrel. A szülők pedig folyamatosan mondják szegényeknek, hogy húzzanak bele a magolásba, különben semmi sem lesz belőlük. Javaslom, hogy a diákoknak ne nagyon mutassa meg a kedves anyuka vagy apuka ezt a könyvet, nehogy idejekorán tudomást szerezzen a csemete arról, hogy nagyjaink jelentős része bizony nem nagyon remekelt a suliban. Az íróknál talán ez bocsánatos bűn, a színészeknél is elmegy, a képzőművészeknél sem tragédia, ha nem ment az algebra, de azon már le lehet döbbenni, hogy Szent-Györgyi Albertnek magántanár kellett ahhoz, hogy sikeresen abszolválja az érettségit, Szentágothai János sem hozta minden tárgyból a legjobb szintet, Bíró László József (akinek ugye a golyóstollat köszönhetjük) annak idején a tornán kívül minden tantárgyból elségségest kapott. Nem kicsit száraz ez a könyv, túl sok benne az életrajzi adat, azonban bőven kárpótolnak ezért a kellemetlenségért azok a bizonyítványok és egyéb dokumentumok, amelyekkel a szerző bizonyítja, hogy az iskolatáska mindenkinek nehéz volt egykoron, de ettől még simán be lehet futni egy olyan karriert, amelyet sem a tanárok, sem a szülők nem néztek ki a beste kölyökből, akiből egyszer csak híres ember lett. Kár, hogy kevés női szereplője van ennek az amúgy nagyon alapos kutatásnak, és csak a színészek között találkozhatunk velük, pedig szerintem az írók, a képzőművészek és a tudósok között is jó lett volna, ha felbukkan valaki a szebbik nem képviselői közül.

Célszerű több részletben olvasni ezt a könyvet, mert nagyon sok adatot tartalmaz, hamar bele lehet fáradni, de összességében egy hiánypótló darab, amelyből tudomást szerezhetünk sok ismert ember iskolai előremeneteléről. Abban semmi újdonság sincs, hogy József Attilának miért kellett felhagynia egyetemi tanulmányaival, de az nem annyira köztudott, hogy Krúdy Gyula magyar érettségi dolgozata kettesre sikeredett, Kosztolányi Dezső fegyelmi eljárás miatt otthagyta a gimnáziumot (később leérettségizett), Gárdonyi Géza sem remekelt anno, elégségesre teljesítette a magyart a gimnázium második évében (később javított az érdemjegyén). Ady Endre atyai kérésre többször, több helyen is belevágott a jogi egyetemi tanulmányokba, de végül feladta a kísérletezést, és maradt az újságírásnál és az irodalomnál. És ez csak egy kis ízelítő volt azokból a gyöngyszemekből, amelyre a figyelmes olvasó bukkanhat a könyv lapozgatása közben...

Fáradtságos feladat lehetett a könyv összeállítása, hiszen időben, térben és foglalkozásra nézvést is igencsak eltérő személyek bizonyítványait kellett végigbogarásznia a szerzőnek, ráadásul úgy, hogy az 1800-as évek második feléig eléggé hiányosak a vonatkozó adatok, és természetesen a világháborúk időszakában sem az adminisztrációval foglalkoztak az illetékesek elsősorban, mégis sikerült felkutatni a kötetben szereplő híres emberekre vonatkozó iskolai információkat. Hivatás szerint csoportosítva ismerhetjük meg a nem mindig túl fényes eredményt mutató bizonyítványokat, talán az életrajzi adatokat lehetett volna rövidíteni, mert hamar elfárad az olvasó a rá zúduló összefoglalók áttekintése során. Minden személyhez fénykép is dukál, sok közülük olyan fiatal korban készült, hogy elsőre nem biztos, hogy felismerjük a hozzá tartozó célszemélyt. Fekete-fehérben készült el a könyv, ezért átlapozva eléggé szürkének tűnik az összhatás, pedig nagyon is színes skálán mozognak a delikvensek, akikről sok fiatalkori kis iskolás titkot tudhatunk meg.

Intimpistáskodás ez, de tudományos igényű, hiszen komoly levéltári kutatások alapján került elibénk ez a sok hivatalos irat, amelyekben meglepően sok a szekunda, mert bizony az érzékeny művész lelkeknek már régen is nehezen ment az iskola, a kebelben lobogó belső tűz olyannyira égette őket belülről, hogy az olyan tantárgyak, mint matematika, fizika, kémia stb. nem érték el az ingerküszöbüket. A szülők természetesen nem viselték túl jól gyermekeik halovány teljesítményét, temperamentumtól függően volt aki, az atyai pofonok pedagógia hatásától remélt megoldást a problémára (Kabos Gyula bokszban járatos édesapja nem kímélte a fiát, de a színészi pályától nem tudta eltántorítani), volt, aki egyik tanintézményből a másikba íratta át a lurkót, de végül felnőttek a gyerekek, és csak azt a hivatást választották maguknak, amelyhez igazi affinitást éreztek, a szülői szigor hosszú távon nem sok eredményt hozott.

Mi a tanulság? A tehetség utat tör magának, művészi pályán kevés jelentősége van annak, hogy az általános és középiskolában milyen eredményeket tud felmutatni a diák, a tudósok feje lágya pedig általában az egyetemig biztosan benő. Nagyon sok kanyarral és nehézséggel indult be a könyvben tárgyalt alkotók pályája, a nagyon kevés kivétel egyik Eötvös Loránd, akinek szinte unalmasan egyenes ívű a szakmai útja, a nagy többség csak szenvedett az iskolában, a poroszos rendszerű oktatás nem volt nekik való, azonban akkoriban még nem volt alternatíva, ezért valahogy végig kellett szenvedniük a dögunalmas éveket az érettségiig (meglepően sokan vannak, akik nem jutottak el idáig, olyanok is, akikről sohasem gondoltuk volna, hogy kimaradt a matura az életükből). Aztán persze így vagy úgy véget értek az iskolai évek, kezdődött a nagybetűs Élet, a hálás utókornak pedig itt maradtak a bizonyítványok, amelyeken jót lehet derülni, szörnyülködni, vagy elismerően bólogatva nézegetni.

Online forrás: http://jusandcalzone.blog.hu/2017/09/08/konyvajanlo_csiffary_gabriella_magyarazom_a_bizonyitvanyom_hires_magyarok_az_iskolaban

 

Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág. Budapest: Helikon, 2004

 

Csiffáry Gabriella: Régi magyar fürdővilág . Helikon, Budapest, 2004, 141 oldal
ISBN: 963-208-885-9

A régi magyar fürdőéletet, gyógyító vizeket és vízkúrákat mutatja be a könyv olvasmányos leírásokon és gazdag képanyagon keresztül. Különböző levelezések, emlékiratok, útleírások és orvosok, valamint híres emberek személyes élményeinek felidézése hozzák még közelebb a nagyhírű fürdők világát a mai kor emberéhez.

Megtudhatjuk, hogy a fogmosó pohár használatának első hazai említése kinek a nevéhez fűződik, bepillantást nyerhetünk a török kori fürdőéletbe, megismerhetjük a gyógyvizek típusait, hatását és felhasználási módját. Olvashatunk az európai tisztálkodási szokásokról, a fürdőtisztességnek nevezett ruhadarabról, a fürdőben való viselkedési és illemszabályokról.

Egy 1650-ben kiadott népkönyvből gyakorlati ismereteket is megtudhatunk a fürdésről: „Ha fürödni akarsz avagy köpölyözni, holdfogytában jó, mikor a hold a bikajegyben van, vagy az ikrekben, rákban, mérlegben és halakban; ha lábaidat gyakran megmosod meleg vízben, mérsékletes meleget hoz és a szemednek és fejednek is igen használ. A fürdő után ne egyél, ne igyál, egyszersmind se igen melegen, se igen hidegen soha ne fürödjél. Ha köpölyöztetni akarod magadat, előbb hidegen szépen megmossad testedet a fürdőben, és lábaidat egészen a térdig tartsd meleg vízben, ugy lesz folyó véred…”

A lapszéleken közel 130 ismertebb fürdőhely rövid ismertetője található betűrendben. Ezekben az összegzésekben választ kaphatunk arra, hogy mikor vált híressé és hol helyezkedett el a fürdő, hány fokos volt a vize, hány épület és szoba állt a fürdővendégek rendelkezésére, milyen szolgáltatásokat vehettek igénybe, és a legfontosabb, hogy milyen betegségek esetén remélhettek gyógyulást az odalátogató vendégek.

Mindezek mellett a fürdőzési szokások különböző részleteibe is bepillantást nyerhetünk. A 18–19. században országszerte épültek fürdők, és nagy kultusza lett a gyógyfürdőbe járásnak. A fürdőhelyek ekkor a társadalmi élet színterei is voltak. A könyv végén megtalálhatjuk főbb gyógyvizeink jellemzőit és a mai Magyarországon működő gyógy- és termálfürdők listáját.

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akiket érdekel a gyógyfürdők, gyógyvizek története, és szeretnek elmélyedni egy-egy régi képeslap szemlélésében.
 

Gergely Zsuzsanna
könyvtáros ajánlásával
 

 

Pécsi Tudományegyetem
Egyetemi Könyvtár és Tudásközpont

Forrás: http://www.lib.pte.hu/ek/csiffary-gabriella-regi-magyar-furdovilag-budapest-helikon-2004

Könyvrecenzió a "Magyarázom a bizonyítványom..." Híres agyarok az iskolában című kötetről az Élet és Irodalomban (2017. október 13.) Kattints a képre!

(Forrás: http://www.es.hu/cikk/2017-10-13/branczeiz-anna/kis-kuloncok.html

Könyvrecenzió a "Magyarázom a bizonyítványom..." Híres agyarok az iskolában című kötetről a Szentendre és Vidékében (2017. október 16.) Kattints a képre!

Forrás: https://szentendre.hu/szentendre-es-videke/

A La femme magazin őszi könyvajánlata és Dr Vekerdy Tamás utalása a kötetemre a Nők Lapjában...

 

 

 

Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen.

És még sokáig folytathatnánk a sort. Nagyjából így nézne ki egy később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredménye. A nemrég megjelent „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetben 82, a maga műfajában zseniálisat alkotó ember iskolai pályafutásának járt utána Csiffáry Gabriella. A levéltáros mintegy félszáz gyűjteményben kutatott öt évig az ismert alkotók iskolai dokumentumai iránt.

A gyűjteményből kirajzolódó kép cseppet sem meglepő. „A későbbi zsenik betöretlen csikólelkének, kreativitásuknak nem felelt meg az adott kor iskolarendszere” – foglalja össze a hvg.hu-nak a szerző a kötet tanulságait. Azt is hozzáteszi, hogy a rossz iskolai eredmények mögött társadalmi és családi traumák is állhattak, de összességében leginkább az mutatkozik meg, hogy az iskola soha nem tudott mit kezdeni az átlagostól eltérő, kiugróan tehetséges, szerteágazó figyelemmel bíró, esetleg későn érő gyerekekkel.

A Nobel-díjas is bukdácsolt

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki nem tanított arra, hogyan éljek. Senki nem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából.”

Így emlékszik vissza például Szent-Györgyi Albert az iskolás éveire. Később magántanárt fogadtak mellé, a családban hülyének nézték, végül 1911-ben csak elvégezte a középiskolát (az érettségin egy sor elégségessel). Nagy nehezen megengedték neki, hogy ezután laborba menjen dolgozni. Közben beiratkozott az orvosi egyetemre – itt viszont leckekönyve szerint végig kitűnő volt. És 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért.

Csiffáry Gabriella a korábbi könyveihez végzett kutatásaikor figyelt fel arra, hogy az általa csodált zsenik jó része nagyon nehezen indult az életben. „Már gyerek-, és kamaszkorukban igen sok sérelem érte őket, és különösen az iskolában. A kötetben szereplő 82 író, színész, tudós döntő többsége nem eminens tanuló volt, nehezen lehetett őket betörni, sőt nem is lehetett. A könyv arról szól, hogy bár mély traumák érték őket, ennek ellenére talpra tudtak állni, és lám, utat tört a tehetségük.”

A tehetség deviáns

A levéltáros hozzáteszi, ilyen szempontból semmit nem változott az iskolarendszer. Az ő fiai is végigszenvedték a református gimnáziumot, nagyon kemény dolgoknak kellett megfelelniük. „Egy művész, egy író, költő hogy tudna ezeknek megfelelni?”

Ehhez hasonló érvekkel ostorozza gyakran Vekerdy Tamás is a már megint egyre inkább egységesítésre törekvő, a devianciát sem pozitív sem negatív irányba nem tűrő magyar iskolát. „Hülyeség megkövetelni, hogy például az első év végére mindenki olvasson, nem minden gyerek ugyanabban jó” – fakadt ki korábban.

Vekerdynek is vannak „zseni-példái”. A világhírű fizikus Stephen Hawkingot szokta például emlegetni, aki nem tudott megtanulni alsó tagozaton írni-olvasni. Picasso szintén nem, ő ráadásul matekból is nagyon gyengén teljesített. „Zseni volt, de a mai magyar oktatási rendszerben értelmi fogyatékosnak mondanák, mert későn tanult meg olvasni és számolni” – jegyezte meg a pszichológus. De Sir Winston Churchillt is „butácska gyerekként” emlegették, többen meg akarták buktatni.

Vekerdy szerint a tehetség deviáns, gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám a jelenlegi oktatási rendszer a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.

Gárdonyi bizije

De térjünk vissza a Csiffáry-kötetre, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a mai, hanem a korábbi magyar iskolarendszerek sem kedvezetek a tehetségeknek. A kötetből nemcsak megismerhetjük minden abban szereplő művész, tudós iskolai karrierjét, hanem a bizonyítványaikról fotókat is böngészhetünk. Ez azért is érdekes, mert kiderül, milyen tantárgyakkal kínozták az adott kor nebulóit.

Például Gárdonyi (akkor még Ziegler) Géza a Pesti Református Főgimnázium 1876/77-es tanévében a következőkkel birkózott: vallástan (elégséges), magyar (elégséges), latin (jó), német (jeles), földrajz (jó), mennyiségtan (elégséges), szépírás (jó), természetrajz (jó), és rajz (elégséges).

Talán a legjobb részek a kötetben azonban azok, ahol egy-egy vallomásban, önéletrajzi részletben maguk a kötet alanyai írják le, milyen élményeik voltak az iskoláról. „Kétszeresen bizonyítom így az igazamat: a levéltári okmányok mellett ők maguk mondják el, hogy nem voltak jó tanulók, hogy csődöt vallottak” – teszi hozzá Csiffáry.

„A tanulás csak rabmunka volt”

Móricz Zsigmond például a sárospataki kollégiumi éveiről a Nyugatban így írt magáról harmadik személyben. „Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulás csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne, mert már megnyílt a szeme, s a figyelme nagyobb dolgok iránt, és művészettörténelmet tanult, s történelmi munkákat olvasott… Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben az iskolában csak biflázással lehetett sikert elérni.”

Weöres Sándor a soproni reálgimnáziumi éveire így emlékszik: „Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák. Enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben, és nemigen tanultam. Csak azt tanultam, ami érdekelt. És amelyik tantárgy nem vonzott, azokról szinte sejtelmem sem volt. Nem volt a tanáraimnak könnyű dolga velem, és hát a középiskolás pályám ennek megfelelően elég viharos volt.”

„Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához” – Mándy Iván visszaemlékezése is jellemző iskolaélmény a deviáns diákoknak. Egyébként az is visszatérő elem az életrajzokban, hogy ha akadt egy-két jó tanár, az addig bukdácsoló diákok megtáltosodtak.

De a tudósok sem voltak nagy rajongói az iskolának, erről írt, mint láttuk Szent-Györgyi Albert, de Szentághotai János is hírhedt rossz tanulónak írja le önmagát („a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás.”), és a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is („…bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek”). 

Tényleg Horger Antal volt a mumus?

Csiffáry Gabriella a kötetben egy sor legendát is igyekszik cáfolni, amiket sokszor maguk a művészek keltettek. „Egy befutott, híres színésznő miért vallotta volna be, hogy bukdácsolt az iskolában? Snassz lett volna” – mondta a szerző.

A levéltári dokumentumokból például kiderült, hogy a József Attila által a Születésnapomra című művében megverselt Horger Antal-ügy sem egészen úgy volt, mint ahogy mindannyian ismerjük. Csiffáry korábban a költő pereit kutatta, így a 18 éves korában ellene a Lázadó Krisztus című verséért vallásgyalázásért indított pert is. Ezt 1925. március 24-én zárta le a Kúria, és felmentette a költőt a vádak alól. Másnap, március 25-én jelent meg a Tiszta szívvel, amiből a Horger Antal-József Attila purparlé lett.

„Gondoljunk bele, egy másfél évig tartó, egészen a Kúriáig jutó per nem rettentette meg József Attilát, hogy kiadja a verset. És ezután, egy egyetemi tanár azt mondja, hogy emiatt nem lehet belőle soha tanárember. Dehogynem! És lehetett volna bölcsész is. Mellesleg a gonosz oktató elmélet ellen szól az is, hogy József Attila négy felsőoktatási intézménybe járt, és egyiket sem fejezete be. Én egy kicsit legendagyártásnak vélem ezt a Horger-ügyet” – magyarázza a levéltáros-kutató.

Petőfinek is van egy hasonló, önmítosznak tűnő visszaemlékezése a selmeci líceumból. A költő szerint az egyik tanára, Lichard Dániel a „magyarellenessége” miatt buktatta meg. Ezt azonban semmi nem támasztja alá, sőt a levéltári dokumentumok szerint több más tárgyból is megbukott. Sokkal valószínűbb, hogy az apja ezért vette ki az iskolából.

Mint ahogy önlegenda az is, hogy Bródy Sándor Egerben befejezte a középiskolai tanulmányait. Valójában nem jutott el soha az érettségiig. Szabó Lőrinc viszont az egyetemista éveiről beszél, de kiderült, ugyan bejárt az egyetemre néhány előadásra, de soha nem iratkozott be.

Ugyanígy Jávor Pálnak, vagy Rejtő Jenőnek is tele van csúsztatással az életrajza. „De hát nem lett volna Jávor és Rejtő az, aki, ha nem lettek volna ilyen nagyotmondók!” Utóbbi azt írja az önéletrajzában, hogy orvosi egyetemre járt. „Egy bánatot járt orvosi egyetemre! Kibukott egy gimnáziumi osztályból, átment egy polgári iskolába, de azt sem fejezete be.”

A Csiffáry által felsoroltak döntő többsége kudarcos iskolai pályát futott be, de van azért néhány kivétel is. Ady Endre (bár őt lumpolás miatt majdnem kicsapták a zilahi kollégiumból), Heltai Jenő, Soós Imre, Major Tamás például kitűnővel vagy jó tanulmányi eredménnyel zárta az iskolai tanulmányát. Több olyan életút is van, amiből az derül ki, hogy a kezdeti kudarcos iskolai évek után később akár kitűnő tanulókká is váltak a nagyjaink, ezt ma úgy mondanánk, hogy sokan „későn érő típusúak” voltak.

A kötetben szereplő egykori „iskola rémei” ma a tankönyvekben köszönnek vissza, a kulturális, tudományos kánon részei. Azaz a mai iskolások az ő életüket, műveiket „nyögik” a tanórákon.

Balla IstváN

Megjelent: hvg.hu

forrás: http://hvg.hu/kultura/20171117_tudos_kolto_iskola_zseni_bukas_bizonyitvany_tanterv_csiffary_gabriella

 

 

„Senki sem tanított arra, hogyan éljek"

 

Művészek és tudósok az iskolában

Izgalmas és érdekes kötet látott napvilágot a Corvina Kiadó gondozásában. Csiffáry Gabriella „Magyarázom a bizonyítványom…” - Híres magyarok az iskolában című könyve alapos levéltári kutatómunka eredményeképpen, híres művészeink és tudósaink nem éppen tündöklő tanulmányi eredményeiről tesz tanúbizonyságot.

A nagyközönség szeret egy kicsit bekukkantani a kulisszák mögé azért, hogy valóságosabb képet alkothasson a sokszor határtalan elszántsággal, átlagon felüli tehetséggel megáldott hírességekről.

Máris emberközelibb és szerethetőbb lesz a nem csak rendkívüli verselési képességeiről ismert Csokonai Vitéz Mihály, ha azt is elárulják róla, hogy bizony szívesebben borozott és pipázott az istentiszteletek látogatása helyett.

Vagy miért is legyenek stigmatizáltak a bukott diákok, ha nem is egy művészünk, tudósunk szorult évismétlésre? Tényleg csak a nem túl okos tanulókat segítették magántanárok? Az ilyen és ehhez hasonló félreértéseket is tisztázza ez a kötet, hiszen például ki gondolta volna, hogy Szent-Györgyi Albert mellé házitanítót kellett fogadni az iskolában csak azért, hogy ne bukjon meg latinból és természetrajzból!

Éppen az előbb említett nagy magyar tudós vallomása is igaz a már régóta reformokra szoruló köznevelés állapotára, amikor azt mondja:

„Senki nem tanított arra, hogyan éljek.”

Vagyis az iskolai évek nem igazán járultak hozzá a később híressé vált tudós életművének létrehozásához. Aztán persze az is nagy igazság, hogy a legtöbb művész érzékeny lelkületére rosszul hatott egy-egy elégtelen osztályzat, vagy az iskolai meg nem értettség.

Így lehetett az, hogy Karinthy Frigyes például szorongott és önértékelési zavarokkal is küzdött gyerekkorában, vagy az, hogy a kezdetben kitűnő tanuló Kabos Gyulából egyszer csak bukott diák lett.

De a nagy, fegyelmezett munkát megkövetelő életművek létrehozóinak is komoly tanulmányi gondokkal kellett szembenézniük. Pilinszky Jánost is jobban lekötötték az olvasmányélményei, mint a tanulás. Mikszáth Kálmán évismétlő diák, míg Móricz Zsigmond félévkor megbukott tanuló volt.

A kötetben bemutatott írók, költők, képzőművészek és tudósok bizonyítványait végignézve jogosan gondolhatjuk azt, hogy bizony a korabeli magyar oktatási rendszer sem járt élen a tehetségek korai felismerésében. Hogy kiből milyen nagyszerű művész vagy éppen tudós vált, az legtöbbször nem az iskolapadban eltöltött évek alatt dőlt el.

Dorothy Gale

Közölve: Zsurpubi.hu (2017.11.23.) https://zsurpubi.hu/cikk/3082-senki-sem-tanitott-arra-hogyan-eljek-/

 

Vekerdy Tamás recenziója a Nők Lapjában (2018.01.24. és 2018.01.31.) Kattints a képre!

"Magyarázom a bizonyítványom..." dorogi bemutatójáról (24 Óra, 2018.01.31.)

Garancia-e az iskolai teljesítmény a boldogulásra?

A diákok lassan már egy hete magyarázzák otthon a félévi bizonyítványukat, de vajon összefügg-e az iskolai teljesítmény és a későbbi boldogulás? Érdemes-e késő estig magolni az eggyel jobb jegyért? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Kossuth Rádió Napközben című műsorában szakemberek.

„Nagyon buta gyerek lehettem. Az iskolában csak magoltam, a könyveket pedig gyűlöltem” – írta visszaemlékezésében Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudós. Kosztolányi verseit magyartanára nevezte magyartalannak. Eötvös Loránd tudása is épphogy elégséges volt a fizikai érettségihez, és Michael Jordanben is csak a középiskolai csapat edzője nem ismerte fel a világ legjobb kosarasát.

„Amióta intézményesített oktatás van, természetesen vannak olyanok, akik nem férnek bele ebbe a képbe. Nem lehet őket beleültetni a padba. Az iskola törvényeinek nem tudnak megfelelni” – mondta a Magyarázom a bizonyítványom című könyv szerzője, Csiffáry Gabriella.

Berzsenyi Dánielt például kétszer kellett visszacipelni a Soproni Evangélikus Líceumba, mert elszökött. „Ők a kreativitásuk, a más látásuk, a mentalitásuk miatt valóban nem tudtak besimulni ebbe az életbe” – vélekedett az írónő. Hozzátette, Illyés Gyula például, aki nagyon sok iskolában fordult meg, úgy emlékezett vissza, egy tanár nem volt, aki egy jó szót szólt volna hozzá.

Csiffáry Gabriella ötévi kutakodás során olyan bizonyítványokra, feljegyzésekre és gondolatokra bukkant, amelyek üzenetértéke vitathatatlan. „Tulajdonképpen ez a könyv az önmegvalósítás könyve. Egyfajta diákvigasz egyrészről, hiszen súg a mostani szülőknek, hogy ha Karinthy Frigyes, József Attila vagy Bródy Sándor ugyan elégségest kapott irodalomból, mégis költőnagyságok lettek” – magyarázta az írónő.

A papír márpedig kell

Habár a könyv tanulsága az, hogy nem a papír teszi az embert, az intézmények rendszeresen kérik a végzettséget igazoló papírokat. Például, ha középiskolába szeretnénk felvételizni, vagy állásinterjúra jelentkezünk, akkor is meg kell adni a végzettséget. Másfél héttel ezelőtt megkapták a bizonyítványt a diákok, és azóta magyarázzák szüleiknek, hogy miért lett kettes vagy hármas, amit hármasnak vagy négyesnek várt a szülő.

(Kossuth Rádió, Napközben, 2018.02.16.)

KÖZÖLVE: HIRADO.HU

Forrás: https://www.hirado.hu/belfold/kozelet/cikk/2018/02/13/garancia-e-az-iskolai-teljesitmeny-a-boldogulasra/

Közölve: Hídlap, 2018. január 30. ,Online forrás: http://hidlap.hu/2018/01/30/magyarazom-a-bizonyitvanyom-konyvbemutato-dorogon/

 

Veress Zsuzsa: Iskolabánat - avagy Magyarázom a bizonyítványom

Tanár vagyok!

Mostanában két olyan könyv is a kezembe került, melyeket szerintem minden tanárnak el kellene olvasnia, éspedig azért, hogy ne a „bizonyítványát magyarázza” tanárként, hanem hogy okuljon és tanuljon. Hogy ne azt bizonygassa hevesen – a diákoknak, a szüleiknek, a kollégáinak, no de elsősorban önmagának – hogy Szabó Ádám vagy Kovács Éva taníthatatlan, egyszerűen muszáj volt megbuktatni, mert…

A két említett könyv merőben más műfajt képvisel, mégis hasonló visszhangot váltott ki belőlem.

Daniel Pennac francia irodalomtanár önéletrajzi, terápiás kézikönyvet írt minden oktatásban dolgozó ember számára – Csiffáry Gabriella pedig egy populáris összeállítást tett közzé „Magyarázom a bizonyítványom...”, Híres magyarok az iskolában alcímmel.

Pennac Iskolabánat című műve a lusta diákról szól, a rossz tanulóról, amilyen ő maga is volt. Az egész gyerekkora folytonos szorongásban telt. Pedig úgynevezett jó családba született, szeretetteljes környezetbe, igényes értelmiségi szülők és tehetséges testvérek közé.

Mégis megeshetett, hogy egy ilyen párbeszéd alakult ki közte és bátyja között:

 - Mit kell tenned a törttel, ami a füzetedben az orrod előtt díszeleg?

- Közös nevezőre kell hozni.

- Gondolkozz egy kicsit, Daniel, itt csak egy tört van, tehát egyetlen nevező.

- Ezt mondta a tanár úr; a törteket közös nevezőre kell hozni.

Ez a jellemző eset, amennyire mulatságos, ugyanannyira szívszorító is.

És mennyire rímel rá Csiffáry Gabrialla „Magyarázom a bizonyítványom...” című gyűjteményéből például Szent-Györgyi Albert vallomása:

„Nagyon buta gyerek lehettem... Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem… Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk levő világot, alkotni valamit... A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

„Kizárt mindenki minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig... Én sohasem tudtam elmondani, amit tudok, tudniillik a mi harminchét fős osztályunkban, ahol mindenkit feleltetni kellett. Rám sem volt több idő tíz-tizenöt percnél. Én pedig negyedóra után is legfeljebb csak a bevezetőn voltam túl. A többi tanár azt mondta: Köszönöm, fiam, kapsz egy kettest! – és leültetett... Szerencsére volt egy nagyszerű tanárom... Ő szinte vak volt, én meg dadogós... Amikor felszólított... akkor én negyvenöt percig dadogtam, és ő tudta, hogy én tudom az anyagot.”

Nos, mit gondolnak, ezt ki mesélte el iskolás koráról?

Hát nem más, mint Őze Lajos színművész, A tanú című Bacsó Péter-film nagyszerű Virág elvtársa, Fábri Zoltán remekművének, Az ötödik pecsétnek feledhetetlen Gyuricája – hogy most más emlékezetes alakításairól ne is beszéljünk.

Az idézett három lúzer közül – amint azt nagyon jól tudjuk – a harmadik Kossuth-díjas lett, a középső egyenesen Nobel-díjas.

Az első pedig lelkes, elhivatott tanár. Daniel Pennac a lepukkant, gettósodó külvárosok iskoláiban, az írni-olvasni alig tudó, migráns családok gyerekeinek tanított évtizedekig francia nyelvet és irodalmat. Olyan diákoknak, akikről azt szokták mondani a tanárok, hogy abszolút reménytelen esetek; ezen kívül kezelhetetlen, agresszív gyerekek, jobb esetben csak viselkedés-zavarosak, rosszabb esetben potenciális fiatalkorú bűnözők.

Pennac elmeséli, milyen órákat tartott, hogyan sikerült eljutnia odáig, hogy mondjuk Rousseau-t vagy Pascalt olvastasson ezekkel a gyerekekkel.

Végtelenül szimpatikussá az tette őt számomra, hogy könyvében nem akarja fényezni magát. Beszámol a kudarcairól, a kétségbeeséseiről –  a hibáiról, sőt bűneiről is, melyeket elkövetett tanári pályafutása során.

Engem ezek a könyvek, illetve a fenti idézetek több irányban indítottak elmélkedésre:

Egyrészt megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy nem feltétlenül a jó magaviseletű, jó tanuló diákokból lesz kiválóság a művészet vagy a tudomány valamely területén.

Másrészt azon is elgondolkodtam, hogy akiből nem lesz „valaki”, azért annak sem jár – sem az élettől, sem az iskolától, azaz, tőlünk, tanároktól – hogy gyerekkorát és kamaszkorát állandó rettegésben, megaláztatások között élje le.

Arra jutottam, az egyik fő probléma az, hogy aki tanárságra adta a fejét, az általában sikeres volt iskolás korában, legalábbis abból a tárgyból, amit tanít. Így aztán el sem tudja képzelni, hogy milyen lehet az, amikor valaki esetleg már évekkel korábban elvesztette a fonalat, vagy pubertáskori lelki zavarok miatt egy árva hangot sem ért abból, ami az órákon zajlik.

A tanár általában elfelejtette azt is, hogy a szerelem és a barátság, vagy éppen az ezekkel kapcsolatos kudarc, a magány, mennyivel fontosabb ügy tud lenni, mint egy másodfokú egyenlet megoldása, vagy – hogy a saját házam előtt seperjek – mondjuk a szapphói strófa ritmusképlete.

 Most, amikor egyre több a diszlexiás-diszgráfiás, vagy figyelem- és viselkedés-zavaros gyerek, és a Daniel Pennac tanítványaihoz hasonló, halmozott hátrányokkal induló diák, a tanárok számára mindenféle módszertani továbbképzéseket indítanak. Pl. hogyan alkalmazzuk az érdeklődés felkeltésére az informatikai eszközöket – és még sok más ehhez hasonlót. Ezeket a módszereket persze meg lehet, és bizonyára meg is kell tanulni – de a módszerek nem elegendőek, fontosabbnak gondolom, hogy a tanár egyszerűen képzelje magát a diák helyébe, hogy ráérezzen a tudatlanság állapotára.

Sőt, az empátiánál is nagyobb szó, ami eszembe jutott. Annyira nagy szó, hogy le sem merem írni...

Inkább azzal a hasonlattal zárom ezt a cikket, mellyel Daniel Pennac könyve is befejeződik:

ha a szobánkba véletlenül betéved egy repülésben ügyetlen, idétlen kisfecske, és rémületében nem találja a kiutat, hanem többször is nekirepül az ablakkeretnek, mígnem elterül a padlón – nos akkor mi a teendő? Egyszerűen felemelni, a tenyerünkre venni, amíg magához nem tér, s aztán a társai után reptetni a nyitott ablakon át. Hogy nekünk, tanároknak ne kelljen magyarázni a bizonyítványunkat, mint Karinthy klasszikus novelláskötetében a bukott diáknak.

(2018.02.16.)

Forrás: http://www.rovart.com/hu/iskolabanat-avagy-magyarazom-a-bizonyitvanyom_3779

 

"Magyarázom a bizonyítványom" című kötetemről (Schäffer Erzsébet cikke a Nők Lapjában, 2018. május 30. 22. szám) Kattints a képre!

Tölgyesi József: Híres magyar személyiségek az iskolapadban (Csiffáry Gabriella: „Magyarázom a bizonyítványom...” Híres magyarok az iskolában. Kattints a képre! Megjelent: Könyv és Nevelés, 20. évf. 2. sz. / 2018, 93-95. old.

 

   Bár utálták az iskolát, nevüket ma oktatási intézmények őrzik. Szent-Györgyi Albertnek magántanárra volt szüksége ahhoz, hogy leérettségizzen, Bíró László József (akinek a golyóstollat köszönhetjük) a tornán kívül minden tantárgyból elégségesre zárt, Eötvös Loránd pedig, bár kitűnően érettségizett, fizikából csak elégségest kapott. Petőfi Sándor és Arany János is otthagyta az iskolát, de bukdácsolt Munkácsy Mihály és Kassák Lajos is. Ennek ellenére kiváló írók, tudósok, művészek lettek. – Csakazért­is-emberek – így fogalmazott Csiffáry Gabriella, a fővárosi levéltár munkatársa a Magyarázom a bizonyítványom – híres magyarok az iskolában című könyv szerzője a napokban a megyei levéltárban tartott előadásá

Amíg az iskola elvárásainak próbáltak megfelelni, folyamatosan kudarcot vallottak.” Csiffáry Gabriella

Kitalált érettségi

A XX. századi írók, költők, képzőművészek, színészek és tudósok bizonyítványai, illetve az, ahogyan az iskoláról vallottak, arról tanúskodnak: a magyar iskolarendszer egy évszázaddal ezelőtt sem volt képes kezelni a különc, az átlagostól eltérő módon gondolkodó, betöretlen csikólelkű fiatalokat.

– A kutatásokból az is kiderül, hogy amíg a könyv később híressé vált szereplői a szüleik, illetve az iskola elvárásainak próbáltak megfelelni, folyamatosan kudarcot vallottak, ám amikor a saját belső motivációjuk került előtérbe, szárnyaltak – mondta Csiffáry Gabriella, aki nem titkoltan diákvigasznak is szánta a könyvet, hiszen abból egyértelműen látszik, hogy a múlt század legjelentősebb alakjainak is voltak nehézségeik az iskolában.

A kiváló színésznő, Honthy Hanna négy elemiig jutott, a Körhintából is ismert Soós Imre gazdaképzőt végzett, a remek író, Mándy Iván pedig lejegyezte: „amikor jó atyám annak idején iskolába vitt, akkor az utcán én azonnal elájultam”. A kubizmus hazai megteremtője, Kassák Lajos mindenből megbukott, Piszkos Fred „atyja”, Rejtő Jenő pedig egy állásinterjún járva kitalált magának egy gimnáziumi érettségit, sőt, azt is hozzátette, hogy az orvosi egyetemből is elvégzett három évet – ebből semmi sem volt igaz. A Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály otthagyta az iskolát és inkább katonának állt, Szabó Lőrinc pedig be sem iratkozott az egyetemre, mondván: nem akar szegény középiskolai tanár lenni. Móra Ferenc bevallotta: két dologhoz ért, a szappanbuborék-fújáshoz és a virágkötéshez – szerencsére az írással sem voltak gondjai.

Kollégium helyett színészet

Móricz Zsigmond és Kosztolányi Dezső otthagyták az egyetemet, Ady Endre pedig négyszer futott neki a jogi tanulmányainak, mire ráébredt: ez nem az ő világa. Csontváry Kosztka Tivadar gyógyszerésziskolába járt, Meggyesi Ferenc pedig eredetileg orvosnak készült – mind a ketten végigbukdácsolták az iskolát, és bár elvesztettünk egy gyógyszerészt és egy orvost, nyertünk egy zseniális festőt és egy nem kevésbé nagyszerű szobrászt. Petőfi Sándort rengeteg iskolába megpróbálta berakni az édesapja, végül az utolsót is otthagyta, Arany János pedig annyira unta a református kollégiumot, hogy inkább vándorszínésznek állt.

Az iskola egy marhaság

A magyar prózaírás halhatatlan szerzőit, Mikszáth Kálmánt és Krúdy Gyulát alig tudták odaráncigálni az érettségihez, Karinthy Frigyes kilenc iskolába is járt. Radnóti Miklós úgy fogalmazott: „az iskola egy marhaság”, Weöres Sándor pedig azt írta: „enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben”. Illyés Gyulának sem maradtak meg jó emlékként a diák­évek: egyetlen tanártól egyetlenegy jó szót sem kapott. A Tüskevárt megálmodó Fekete István három-négy tárgyból is megbukott, mint ahogy a később Drakulaként híressé vált Lugosi Bélának is szinte csak elégtelenjei voltak.

Bukdácsoltak színészkirályok és királynők: Latabár Kálmán, Kabos Gyula, Bajor Gizi és Márkus László is – utóbbi borzalmas 12 évnek nevezte az iskolában töltött időt, de Bilicsi Tivadar és Feleki Kamill is gyűlölte az iskolát. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy a saját területükön a legjobbak legyenek – a sors furcsa fintoraként pedig a legtöbbjük nevét ma már oktatási intézmények is őrzik.

– SZA –

Szamár az igazgató hátán

Az egri csillagok és a Láthatatlan ember írója, Gárdonyi Géza már fiatalon tudta, hogy őt újságírónak szánta a végzet, és azzal is tisztában volt, hogy sokkal többet tud az irodalomról, mint amit az elégséges jegye mutat. Annyira nem vette komolyan az iskolát, hogy egyik alkalommal szamarat rajzolt az igazgató hátára – persze, kicsapták. „Annyi huncutság volt bennem, hogy ha három személyiségem lett volna, mind a hármat kicsapták volna” – fogalmazott.

Közölve: Hajdú Online, [Haon Sziréna] 2019. március 16. Forrás: http://www.haon.hu/hires-magyarok-akik-utaltak-iskolaba-jarni/4173376

 

TÉNYEK ERŐDJE. A tudomány és a spiritualitás határain. Tények gyűjteménye.

2019. március 22., péntek

Petőfi, Szent-Györgyi, Kabos - nem tudott mit kezdeni velük az iskola / "Az iskola egy marhaság" :

Soha nem kedvezett a magyar iskola a zseniknek. Rengeteg, azóta klasszikussá vált írónk, költőnk, színészünk és tudósunk bukdácsolt, és utált iskolába járni. A helyzet ma is az, hogy a kiugróan tehetséges gyerekeket sokszor szellemi fogyatékosnak tartja a rendszer.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen.
És még sokáig folytathatnánk a sort. Nagyjából így nézne ki egy később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredménye. A nemrég megjelent „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetben 82, a maga műfajában zseniálisat alkotó ember iskolai pályafutásának járt utána Csiffáry Gabriella. A levéltáros mintegy félszáz gyűjteményben kutatott öt évig az ismert alkotók iskolai dokumentumai iránt.
A gyűjteményből kirajzolódó kép cseppet sem meglepő. „A későbbi zsenik betöretlen csikólelkének, kreativitásuknak nem felelt meg az adott kor iskolarendszere” – foglalja össze a hvg.hu-nak a szerző a kötet tanulságait. Azt is hozzáteszi, hogy a rossz iskolai eredmények mögött társadalmi és családi traumák is állhattak, de összességében leginkább az mutatkozik meg, hogy az iskola soha nem tudott mit kezdeni az átlagostól eltérő, kiugróan tehetséges, szerteágazó figyelemmel bíró, esetleg későn érő gyerekekkel.

A Nobel-díjas is bukdácsolt.

Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi nem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki nem tanított arra, hogyan éljek. Senki nem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kudarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából.”
Így emlékszik vissza például Szent-Györgyi Albert az iskolás éveire. Később magántanárt fogadtak mellé, a családban hülyének nézték, végül 1911-ben csak elvégezte a középiskolát (az érettségin egy sor elégségessel). Nagy nehezen megengedték neki, hogy ezután laborba menjen dolgozni. Közben beiratkozott az orvosi egyetemre – itt viszont leckekönyve szerint végig kitűnő volt. És 1937-ben orvosi Nobel-díjat kapott a C-vitaminnal kapcsolatos kutatásaiért.
Csiffáry Gabriella a korábbi könyveihez végzett kutatásaikor figyelt fel arra, hogy az általa csodált zsenik jó része nagyon nehezen indult az életben. „Már gyerek-, és kamaszkorukban igen sok sérelem érte őket, és különösen az iskolában. A kötetben szereplő 82 író, színész, tudós döntő többsége nem eminens tanuló volt, nehezen lehetett őket betörni, sőt nem is lehetett. A könyv arról szól, hogy bár mély traumák érték őket, ennek ellenére talpra tudtak állni, és lám, utat tört a tehetségük.”
A tehetség deviáns

A levéltáros hozzáteszi, ilyen szempontból semmit nem változott az iskolarendszer. Az ő fiai is végigszenvedték a református gimnáziumot, nagyon kemény dolgoknak kellett megfelelniük. „Egy művész, egy író, költő hogy tudna ezeknek megfelelni?”
Ehhez hasonló érvekkel ostorozza gyakran Vekerdy Tamás is a már megint egyre inkább egységesítésre törekvő, a devianciát sem pozitív sem negatív irányba nem tűrő magyar iskolát. „Hülyeség megkövetelni, hogy például az első év végére mindenki olvasson, nem minden gyerek ugyanabban jó” – fakadt ki korábban.

Vekerdynek is vannak „zseni-példái”. A világhírű fizikus Stephen Hawkingot szokta például emlegetni, aki nem tudott megtanulni alsó tagozaton írni-olvasni. Picasso szintén nem, ő ráadásul matekból is nagyon gyengén teljesített. „Zseni volt, de a mai magyar oktatási rendszerben értelmi fogyatékosnak mondanák, mert későn tanult meg olvasni és számolni” – jegyezte meg a pszichológus. De Sir Winston Churchillt is „butácska gyerekként” emlegették, többen meg akarták buktatni. Vekerdy szerint a tehetség deviáns, gondolkodása eltér a megszokottól, divergens. Ám a jelenlegi oktatási rendszer a gondolkodás egy másik típusát támogatja: a konvergens gondolkodást, azaz egyetlen lehetséges úton, az egyetlen lehetséges válasz visszaküldését.
 

De térjünk vissza a Csiffáry-kötetre, ami azt bizonyítja, hogy nem csak a mai, hanem a korábbi magyar iskolarendszerek sem kedvezetek a tehetségeknek. A kötetből nemcsak megismerhetjük minden abban szereplő művész, tudós iskolai karrierjét, hanem a bizonyítványaikról fotókat is böngészhetünk. Ez azért is érdekes, mert kiderül, milyen tantárgyakkal kínozták az adott kor nebulóit.

Például Gárdonyi (akkor még Ziegler) Géza a Pesti Református Főgimnázium 1876/77-es tanévében a következőkkel birkózott: vallástan (elégséges), magyar (elégséges), latin (jó), német (jeles), földrajz (jó), mennyiségtan (elégséges), szépírás (jó), természetrajz (jó), és rajz (elégséges).

Talán a legjobb részek a kötetben azonban azok, ahol egy-egy vallomásban, önéletrajzi részletben maguk a kötet alanyai írják le, milyen élményeik voltak az iskoláról. „Kétszeresen bizonyítom így az igazamat: a levéltári okmányok mellett ők maguk mondják el, hogy nem voltak jó tanulók, hogy csődöt vallottak” – teszi hozzá Csiffáry.

„A tanulás csak rabmunka volt”

Móricz Zsigmond például a sárospataki kollégiumi éveiről a Nyugatban így írt magáról harmadik személyben. „Sose tanult életében annyit, mint ott, de tanulás csak rabmunka volt, semmi lelkesedés nem volt benne, mert már megnyílt a szeme, s a figyelme nagyobb dolgok iránt, és művészettörténelmet tanult, s történelmi munkákat olvasott… Memóriája nem volt, könyvnélkülit nem tudott bevágni, pedig abban az időben az iskolában csak biflázással lehetett sikert elérni.”
Weöres Sándor a soproni reálgimnáziumi éveire így emlékszik: „Egyáltalán nem voltam könnyen kezelhető diák. Enyhe alkoholizmusban szenvedtem már abban az időben, és nemigen tanultam. Csak azt tanultam, ami érdekelt. És amelyik tantárgy nem vonzott, azokról szinte sejtelmem sem volt. Nem volt a tanáraimnak könnyű dolga velem, és hát a középiskolás pályám ennek megfelelően elég viharos volt.”
„Az iskolában nekem egy jó percem nem volt. Hogy miért nézel ki az ablakon? Hát miért ne néznék? Hova nézzek? Rád? Nem fogtam fel. Azt hiszem nekem egyetlen igazán jó tanárom volt, még a Lónyai református gimnáziumban, de hát azt Áprily Lajosnak hívták. Az tanár volt. A többi úgy püfölt, mint a répát. Ez nagyon hozzátartozott az iskolához” – Mándy Iván visszaemlékezése is jellemző iskolaélmény a deviáns diákoknak. Egyébként az is visszatérő elem az életrajzokban, hogy ha akadt egy-két jó tanár, az addig bukdácsoló diákok megtáltosodtak.

De a tudósok sem voltak nagy rajongói az iskolának, erről írt, mint láttuk Szent-Györgyi Albert, de Szentághotai János is hírhedt rossz tanulónak írja le önmagát („a sikert nem feltétlenül az iskolapadban ácsolják. Valljuk be, több abban a családi kondicionálás.”), és a golyóstoll feltalálója, Bíró László József is („…bele se lapoztam a könyvekbe, és ezer hadicselt alkalmaztam, hogy feleltetésnél le ne leplezzenek”).

Tényleg Horger Antal volt a mumus?

Csiffáry Gabriella a kötetben egy sor legendát is igyekszik cáfolni, amiket sokszor maguk a művészek keltettek. „Egy befutott, híres színésznő miért vallotta volna be, hogy bukdácsolt az iskolában? Snassz lett volna” – mondta a szerző.

A levéltári dokumentumokból például kiderült, hogy a József Attila által a Születésnapomra című művében megverselt Horger Antal-ügy sem egészen úgy volt, mint ahogy mindannyian ismerjük. Csiffáry korábban a költő pereit kutatta, így a 18 éves korában ellene a Lázadó Krisztus című verséért vallásgyalázásért indított pert is. Ezt 1925. március 24-én zárta le a Kúria, és felmentette a költőt a vádak alól. Másnap, március 25-én jelent meg a Tiszta szívvel, amiből a Horger Antal-József Attila purparlé lett.

„Gondoljunk bele, egy másfél évig tartó, egészen a Kúriáig jutó per nem rettentette meg József Attilát, hogy kiadja a verset. És ezután, egy egyetemi tanár azt mondja, hogy emiatt nem lehet belőle soha tanárember. Dehogynem! És lehetett volna bölcsész is. Mellesleg a gonosz oktató elmélet ellen szól az is, hogy József Attila négy felsőoktatási intézménybe járt, és egyiket sem fejezete be. Én egy kicsit legendagyártásnak vélem ezt a Horger-ügyet” – magyarázza a levéltáros-kutató.

Petőfinek is van egy hasonló, önmítosznak tűnő visszaemlékezése a selmeci líceumból. A költő szerint az egyik tanára, Lichard Dániel a „magyarellenessége” miatt buktatta meg. Ezt azonban semmi nem támasztja alá, sőt a levéltári dokumentumok szerint több más tárgyból is megbukott. Sokkal valószínűbb, hogy az apja ezért vette ki az iskolából.

Mint ahogy önlegenda az is, hogy Bródy Sándor Egerben befejezte a középiskolai tanulmányait. Valójában nem jutott el soha az érettségiig. Szabó Lőrinc viszont az egyetemista éveiről beszél, de kiderült, ugyan bejárt az egyetemre néhány előadásra, de soha nem iratkozott be.

Ugyanígy Jávor Pálnak, vagy Rejtő Jenőnek is tele van csúsztatással az életrajza. „De hát nem lett volna Jávor és Rejtő az, aki, ha nem lettek volna ilyen nagyotmondók!” Utóbbi azt írja az önéletrajzában, hogy orvosi egyetemre járt. „Egy bánatot járt orvosi egyetemre! Kibukott egy gimnáziumi osztályból, átment egy polgári iskolába, de azt sem fejezete be.”
A Csiffáry által felsoroltak döntő többsége kudarcos iskolai pályát futott be, de van azért néhány kivétel is. Ady Endre (bár őt lumpolás miatt majdnem kicsapták a zilahi kollégiumból), Heltai Jenő, Soós Imre, Major Tamás például kitűnővel vagy jó tanulmányi eredménnyel zárta az iskolai tanulmányát. Több olyan életút is van, amiből az derül ki, hogy a kezdeti kudarcos iskolai évek után később akár kitűnő tanulókká is váltak a nagyjaink, ezt ma úgy mondanánk, hogy sokan „későn érő típusúak” voltak.

A kötetben szereplő egykori „iskola rémei” ma a tankönyvekben köszönnek vissza, a kulturális, tudományos kánon részei. Azaz a mai iskolások az ő életüket, műveiket „nyögik” a tanórákon.

(2017)

Forrás: https://hvg.hu/kultura/20171117_tudos_kolto_iskola_zseni_bukas_bizonyitvany_tanterv_csiffary_gabriella
 

"Az iskola egy marhaság" (Demokrata)

 

Ez a Radnóti Miklóstól származó mondat is szerepel Csiffáry Gabriella legújabb, Magyarázom a bizonyítványom című gyűjteményes kötetében. Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa ezúttal nyolcvankét magyar híresség iskolai kudarcaival, ritkábban sikereivel ismerteti meg az olvasót.

 A negyven magyar és határon túli közgyűjteményből, iskolai irattárból és családi hagyatékból előkerült dokumentumok, levelek, illetve saját visszaemlékezések alapján összeállított gyűjtemény igazolja-e azt a közkeletű vélekedést, miszerint a zsenik már gyermekkorukban kilógnak a sorból?

 Történész-levéltárosként közel harminc éve kutatom a magyar hírességek életét, minden olyan tárgy, apró levél, személyes dokumentum érdekel, ami tőlük származik. Jó néhány kötetem megjelent már az ő rejtett arcaikról, kevésbé ismert oldalukról, és hamar felfigyeltem arra, hogy a legtöbb nagy emberünk hivatalos, iskolában tanított életrajza kisebb-nagyobb pontatlanságokat tartalmaz. Így kezdtem el még a korábbinál is alaposabban kutatni az elsődleges forrásokat – születési és halotti anyakönyvek, visszaemlékezések, önéletrajzok, levelek, stb. –, amelyekből kirajzolódott még valami: szinte az összes nagy tehetségű ember szenvedett az iskolában, gyakran már az elemiben átlagon alul teljesítettek. Nagyon izgatott, mi lehetett ennek az oka, így kezdődött az az ötéves nyomozás, amelynek eredménye most került a könyvesboltok polcaira.

– És mi lehetett ez az ok?

 Nincs új a nap alatt. A nagyon okos, tehetséges, ezért gyakran hiperérzékeny, öntörvényű gyerekek ma is ugyanazt élik át: a pedagógusoknak nincs idejük külön foglalkozni velük, ezért vagy csendben unatkoznak, vagy izgágaságuk miatt a hátsó padokba kényszerülnek. Hogy ez hasonló módon történt akár több száz évvel ezelőtt is, legjobban a személyes visszaemlékezések bizonyítják. Bessenyei György írja például sárospataki professzorokhoz írt levelében, hogy milyen jó volt gyereknek lenni, „léppel fogni az aranyos stiglicet, mely dolog több örömet adott szívemnek, mintha most országot nyernék”. Csontváry Kosztka Tivadar konkrétan kifakad a visszaemlékezéseiben, mennyire utálta a tanulást, inkább a virágokat bámulta, vagy madarakat gyűjtött helyette. Mándy Iván ájulásig fokozódó rosszullétről beszél az iskola kapcsán, míg Illyés Gyula arról ír, hogy öt elemibe járt és három középiskolába, ami nem világlátottá, hanem világriadttá tette, pláne, hogy sehol nem akadt egyetlen tanár sem, aki egy jó szót szólt volna hozzá. Még Szent-Györgyi Albert is csak az utolsó évben kapta össze magát, saját bevallása szerint az volt a probléma, hogy nem tanították meg tanulni, nem mutatták meg neki a világot, hanem beszuszakolták a padba valaki mellé, és végiggördítették a gyárszalagon. A legérdekesebb mégis talán a kitűnő tanuló Arany esete, aki fogta magát, és szintén az unalomra hivatkozva 1836-ban önszántából, az iskolai tanulmányai befejezése előtt elhagyta a debreceni kollégiumot, és vándorszínésznek állt.

– A kötetben szereplő bizonyítványmásolatok többsége sem a legjobb jegyekről tanúskodik.

 Pontosan. Pláne már az egyetemi évek alatt, mert azért voltak néhányan, akik valahogy csak elvergődtek odáig, ott nem volt ritka a folyamatos bukdácsolás. Persze mindezért nemcsak az akkoriban nagyon szigorú iskolai regulák voltak a hibásak. Sokuknál családi tragédiák szóltak közbe, nem beszélve a különösen a XX. században sorozatos történelmi kataklizmákról. A nemzetet ért rengeteg pusztítás, veszteség természetszerűleg beszivárgott a gyermekek mindennapjaiba. Ezt is akartam mutatni ezzel a könyvvel: hogyan lehet ilyen áldatlan állapotok közt, sorstragédiák árnyékában, a sok személyes kudarc – eltanácsolások, megszégyenítések, kirúgás, iskolaváltások, szegénység – ellenére mégis a tehetségünk meghatározta saját utunkra lépni. Gondoljunk csak Adyra, aki négyszer ugrott neki a jognak. Majd amikor ennek hátat fordított, és azt kezdte csinálni, amihez alkata, tehetsége volt, tudott csak zsenivé válni.
 

– Nagyon érdekes Petőfi esete is, aki a középiskolát a pesti evangélikusoknál kezdte, aztán átment a piaristákhoz, járt az aszódi, a selmeci, végül a sárospataki gimnáziumba is. Gyakran emlegetik, hogy Selmecbányáról azért kellett eljönnie, mert túlzott magyar érzelmei miatt megbuktatta a tanára. Vándorlását tekintve gyanús, hogy ez a történet ebben a formában mégsem lehet teljesen igaz…

– Mi volt, hogy volt pontosan, ma már nehezen deríthető ki, de az biztos, hogy végignéztem a korabeli iskolai anyakönyveket, abban az évben nyolc másik diákot is megbuktatott az a tanár… Ráadásul Petőfi maga írta német nyelvű önéletrajzában, „hogy mindenféle szubordinációval szemben ellenszenvet érzett”, „ezért többször megszökött az iskolából”. Ez olyasfajta legendagyártás lehet inkább, mint József Attila és az őt a közhiedelem szerint a szegedi egyetemről eltanácsoló Horger Antal ügye. Semmilyen irat nem bizonyítja ugyanis, hogy József Attila ellen bármikor is hivatalos fegyelmi eljárás indult volna a Tiszta szívvel című verséért. Hogy az egyébként kitűnő nyelvészprofesszor és a közte folyó irodai beszélgetés miként zajlott le, amelynek későbbi utóéletét meghatározta a költő szuperérzékenysége, sosem fogjuk megtudni. Egy biztos: József Attila más egyetemet sem végzett el soha. Ahogyan például Móra Ferenc is abbahagyta felsőfokú tanulmányait, igaz, ő a szegénység miatt, és Mikszáth, Móricz, Karinthy vagy Rejtő sem szerzett diplomát. Még ha utóbbi azt is állította egy álláspályázathoz írt önéletrajzában, hogy az orvosi karra járt.

– Egyfajta hőstelenítés volt tehát e könyv célja?

– Egyáltalán nem akarok és nem is akartam soha senkit leszállítani a piedesztálról. Inkább úgy mondom, hogy számomra, talán a szakmám miatt is, nagyon fontos, hogy ha már József Attila szóba került, mindig az „igazat mondjam, ne csak a valódit”. A rosszul berögződött nemzeti és önlegendáriumokat igenis szét kell törni, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Egyszerűen csak annyit szerettem volna ezekkel a szigorúan a tényekre alapozott írásokkal megmutatni, hogy a tehetséget nem lehet elfojtani. Ezek az emberek nem az iskola miatt, hanem a saját belső erejük, bátorságuk, kitartásuk révén lettek azok, akik. Itt van például Karinthy. A gyerekkori, kamaszkori naplói helyesírása szörnyű, a mondatok befejezetlenek, mintha súlyos diszgráfiában szenvedett volna. Miközben már szinte gyerekként olyan verseket firkantott, hogy az állunk leesik. De hogyan lett volna belőle az, aki, ha hisz a tanárainak, megadja magát és beáll a sorba?

– Senki a több mint nyolcvan ember közül nem említi jó szóval egyetlen volt tanítóját sem?

– Egy kezemen meg tudom számolni a pozitív példákat. Mándy Iván Áprily Lajost hozza fel, aki tanította és akinek az óráira legalább érdekes volt bejárni. A közröhejjé válástól való félelmében feleltetéskor szinte katatóniába eső Feleki Kamill is megemlékezik egy végtelen türelmű tanáráról, aki hajlandó volt végighallgatni a nyögdécselését, ahogy a rettenetesen mélyről jövő, kitűnő bizonyítványaival mindig megfelelni akaró, súlyosan dadogó Őze Lajos szintén említ egy hasonló esetet.

– Vagyis, a kötet egyszerre üzenhet a tehetségeket ma sem mindig felismerő pedagógusoknak és a rosszul tanuló kamaszgyerekeik miatt aggódó szülőknek?

– Azért vigyázni kell, hiszen nem minden bukdácsoló diákból lesz Kassák Lajos, Jávor Pál, Bíró László, Honthy Hanna, Hajnóczy Péter. Függetlenül az egyébként sokszor félresikerült egyéni sorsuktól. Semmiképpen nem arra biztatnám tehát a gyerekeket, hogy ne tanuljanak. De örülök, ha a könyvem érzelmeket vált ki az ilyen kérdésekkel kapcsolatban. Mert az felráz minket abból a fajta irigységből, hogy aki tehetséges, híres, okos, szép, annak minden olyan könnyen megy. Miközben éppen ezekből az iskolai példákból látható: a legtöbbjük már gyerekként nehezített terepen mozgott, bőven akadnak az életükben hibák, hiányosságok, kudarcok. Ezeket megismerve viszont kicsit közelebb kerülnek hozzánk, átlagemberekhez – és velük együtt talán az életművük is.
 

(2017)

Forrás: http://www.demokrata.hu/hir/kultura/az-iskola-egy-marhasag

FORRÁS: http://tenyekerodje.blogspot.com/2019/03/petofi-szent-gyorgyi-kabos-nem-tudott.html

Román Győző: Rabmunka

   Olvasom, mennyi szépet írnak, s mondanak még szebbeket az iskolakezdésről. Eszembe jutnak a valahai iskolakezdések, amikor az osztálytársakkal és néhány tanárral való találkozásokon kívül semmi vonzót nem találtam a biflázás újbóli megkezdésében. Ahogy az unokákat meg a rokon gyerekeket elnézem, ma sincs ez másképpen. Mert arról ugyebár kevés szó esik, hogy jelenkori nagyjaink többségének nyűg volt az iskola, és éppen a magolók többsége nem futotta be az elvárt szakmai pályát.
Látom, vannak iskolák, amelyek kiválasztják maguknak a szerintük legjobb tanulókat. Csak éppen nem a legtehetségesebbeket. Ennek bizonyítására odaadnám minden pedagógusnak Csiffáry Gabriella tavaly megjelent, Magyarázom a bizonyítványom – Ismert emberek az iskolában című kötetét. A szerző a maga műfajában zseniálisat alkotó emberek iskolai pályafutásának járt utána, s ezek, éppen az iskolarendszer hibái miatt, nem mindig „teljesítettek” az ősi „skola” padjaiban.
Nos, a jelenleg is tetten érhető, egységesítésre való törekvés nem tesz jót a tehetségek kiválasztásának. Nagyon sok zseni – pl. a fizikus Stephen Hawking vagy a képzőművész Pablo Picasso – az első osztályokban nem tudott megtanulni olvasni. Sir Winston Churchillt pedig szó szerint többször is ki akarták dobni az iskolából. Most is butának mondanák, és egy elit iskolából eltanácsolnák. Mint amiképpen ugyancsak hátramaradottnak mondanák a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albertet, aki kimaradt az iskolából, majd magántanulóként épphogy átbukdácsolt az érettségin. Az anatómus Szentágothai János is hírhedten rossz tanuló volt. Az író Móricz Zsigmond a tanulást „rabmunkának” tekintette, de a költő Weöres Sándornak is viharos volt „a középiskolai pályája”…
A példák sora hosszú, de ez nem jelenti azt, hogy minden rossz tanulóban zseni rejlik. De azt igen, hogy az egyenoktatás, az egyetlen úton egyetlen válasz elérése és ennek megkövetelése már régen túlhaladott elmélet. Ez egyáltalán nem járul hozzá – bár állandóan ezt ismétlik a fiataloknak – „az életre való felkészítéshez”. Viszont a fentebb felsoroltak mellett az iskolában elégtelent vagy elégséges osztályzatot kapó Petőfi Sándor, Krúdy Gyula, Kosztolányi Dezső, Gárdonyi Géza, József Attila, Rejtő Jenő, Jávor Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Kabos Gyula, Eötvös Loránd is jelesre vizsgáztak az életben.

Közölve: Székely Hírmondó, 2018.09.11. Online forrás: https://www.hirmondo.ro/velemeny/rabmunka/?fbclid=IwAR1UTQ7d3dmRT2qUnZyW2SXCOZsaSeDEpugtoIcLhI3s39VcpCXjr4N9a5E

Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje. Corvina Kiadó, 344 oldal, 2019.

Nagy emberek, nagy szenvedélyek

Ha volna még valamirevaló műveltségi vetélkedő, ami egyszerre szórakoztató és tartalmas, Csiffáry Gabriella új kötete, A tábornok kertje kincsesbánya lehetne a szerkesztőknek a kérdések összeállításánál. Tudta-e valaki például – magam biztosan nem –, hogy József Attila vagy épp Erkel Ferenc kitűnő sakkozók voltak, sőt, neves zeneszerzőnk még a Pesti Sakk-kör elnöke is, amelyet Széchenyi István fia alapított. Bolyai János komponista-kamarazenészi pályafutásáról sem szoktak gyakran megemlékezni az életrajzok, vagy említhetnénk Deák Ferencet, akit gyakran látunk az ábrázolásokon pipával a szájában, de hogy némelyik művészi darabot saját maga faragta, valószínűleg kevesen tudják. Beszélhetnénk a sportokról is: a gyenge fizikumúnak látszó Radnótiról biztosan nem gondolnánk, hogy futásban és futballban is jeleskedett, vagy Széchenyiről, hogy szenvedélyes evezős volt.

Ezek persze csak kiragadott példák a kötet pazar felhozatalából, amely lapról lapra ámulatba ejti az olvasót. A történész-levéltáros szerző sokat tesz azért, hogy lebontsa a levéltári munkáról szőtt sztereotipikus elképzeléseinket (poros, unalmas, aktaszagú és a többi), a levéltári forrásanyagokra támaszkodó köteteiben ugyanis egyre izgalmasabb témákba „nyúl bele”. (Nem szép szó, de jól érzékelteti az anyag gazdagságát, amelyben nyakig el lehet merülni.)

A híres emberek életrajzait és búcsúszavait közreadó könyvek után következett a Rejtett arcok. Híres magyarok más oldalról, majd 100 év legnagyobb magyar olimpikonjait bemutató kötet, ezután a Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve; nemrég a „Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában, és most itt A tábornok kertje. Híres magyarok szenvedélyei című gyűjtemény. A forráshivatkozásokra, gazdag bibliográfiára és jegyzetanyagra támaszkodó művek távolról sem száraz-tudományos munkák, sőt, igazi kulturális csemegék. A magyar művelődéstörténet legjobb és legszórakoztatóbb hagyományait idézik meg, a nagy tudású Ráth-Végh István juthat itt többek közt eszünkbe.

A tábornok kertje némi rokonságot mutat a Rejtett arcokkal, amelyben a neves tudósokat, művészeket, történelmi személyiségeket sokszor meghökkentő „civil” foglalkozásaik szerint ismerhettük meg. A tábornok kertje a szenvedélyekről szól, főhőse a homo ludens, játsszon bármit is és bármily komolyan. A könyvben felvonuló nagyszerű koponyák ugyanis kivétel nélkül megélték az életüket, tudták, hogy az igazán maradandó dolgokhoz nem elég az íróasztalnál ülni, sőt, általában valahol máshol születnek a csodák.

A szenvedély persze korántsem választható le az életműről és a személyiségről – többek közt ez a kötet egyik nagy tanulsága. A „nagy emberekről” elsajátított tömbszerű tudásunkból legtöbbször hiányoznak a finom részletek, s ezek nélkül a karakter nem tud életre kelni, marad „papírízű” vagy szoborszerű. Csiffáry portréi komplexebbé teszik a neves személyekről kialakított általános és tudományos képet, miközben egész korszakokat rajzolnak meg, hiszen egy-egy levél, naplórészlet, anekdota, kortárs cikk vagy fotó beszédesebb sok száz oldalnyi tanulmánynál. Erre érzett rá a szerző, amikor e felé az „élményalapú” művelődés felé kezdett tájékozódni, és olvasóval ennél jobbat aligha lehetne tenni. (Az oktatásban is megfontolandó módszer – elég azt felidézni, milyen hatékonysággal idegenít el bennünket az iskola Jókaitól már gyerekfejjel. Az a Jókai, aki lelép ennek a könyvnek a lapjairól, állítom, hogy nem ugyanaz az ember, akit a kötelezőkön kérődzve véres verejtékkel egykor befogadtunk.)

A kötet nyolc nagy témakörbe sorolva taglalja szereplők szerint a szenvedélyeket, hobbikat. A pár sornyi életrajzi adatok után a szöveg bevezet az adott művész, tudós vagy történelmi személyiség kedves időtöltésének hátterébe, majd a témába vágó valamely irodalmi részlettel színesíti ezt. Az anyag több évszázadot fog át: a 15. században született Beatrix királynétól Ottlik Gézáig vonulnak fel a szereplők. (Apropó, ez is remek kvízkérdés volna: vajon milyen rokon vonás köti e két embert össze?)

Érdekes, hogy a magyar anekdotakincshez mennyivel termékenyebb talajként szolgált például a kártya- és a lószenvedély, mint mondjuk a természetjárás. Talán nem véletlen, hogy a kártyások ragadták meg leginkább a szenvedély lényegét is:

„Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás (ezt is nehezen fogja elhinni, aki nem kártyás), nem is rossz szokás, hanem egyszerűen narkotikum”

– idézi a kötet Molnár Ferencet, és szinte ugyanezt fogalmazza meg Nagy Lajos:

„A kávéházba járás olyan szenvedélyemmé vált, mint némelyeknek a bódítószerek szedése: elkezdése után sohase tudtam róla lemondani…”

Ha „szenvedélytipológiai” alapon vesszük szemügyre az időtöltéseket, akkor a való élet elől menekvésnek (ami a kártya is) épp ellenkezője a Kodály megtestesítette attitűd, akinek a korszellem hatására a szabad levegőn végzett testmozgás egyfajta életfilozófiájává vált. Bartókot is lelkesen kapacitálta, hogy dobja le a ruháit, mint a könyvben közölt leveléből kiderül:

„És ami a fő, kezdek tájékozódni a világon t.i. egy csomó ilyen hely van még, lehet, hogy jobb is. Ezentúl a nyaraimat, ahogy csak lehet, meztelenül töltöm. Egész újjászületik az ember ettől. A legokosabb, amit tehetnél, ez: hagyd a fenébe az utazgatást, (mindig felöltözve, horreur!) siess ide, itt a legjobb alkalom megkezdeni a levegő fürdést, mert művészet az, óvatosan kell kezdeni. Ölts szandált, dobd el a kalapot és vetkezz le! Kezdjünk új életet ezen a korhadt földön.”

Szintén életfilozófiából táplálkozik a kertészkedők lelkesedése; a pompás könyvborítón például Görgei Artúr látható kertészkosarával, kisásóval, kerti kalapban. Kazinczynál a műveltségről szőtt eszmény elválaszthatatlan része volt a kertkultúra, ezt az ideát vitte tovább Babits, ahogy Dohnányi „szépérzékének természetes függvénye” volt a virágok iránti rajongás, írja róla egy tanítványa. Hamvasnál már-már misztikus természeti kötődésről beszélhetünk, miközben – tudjuk meg a kötetből – ellehetetlenedett egzisztenciális helyzetének megoldása végett állt földművesnek.

Az utazás, a gyaloglás – a szellemes fejezetcím szerint Az apostolok lován megtett út – évszázadokig szinte önálló „műfaj” volt: zseniális irodalmi művek sora tanúskodik arról, hogy az ember- és életismeretnek, de az írásnak is magasiskolája volt a vándorbakancs. Még Móricz is riportokkal, úti rajzokkal kezdte. Beszippantja az olvasót az a Csokonai-levél, amelyben a költő az Aggteleki barlangban tett kirándulásáról számol be édesanyjának – minden mondata stilisztikai bravúr.

A könyv hőseit szüntelen hajtotta valami, legyenek bár a hegyek szerelmesei, (ahogy a vonatkozó fejezetcím is mondja), foglalkozzanak bár színészként festészettel, mint Jászai Mari, vagy festőként zeneművészettel, mint Kondor Béla. Ettől a „valamitől” voltak többek, és Csiffáry ennek a titoknak az állhatatos aranyásója. Erről szólt már a „Magyarázom a bizonyítványom…” is, amely azt mutatja be, hogyan nem tudta kerékbe törni és beskatulyázni az iskola a kivételes tehetségeket.

Még valamiről muszáj szót ejteni: a könyv egyedi képanyagáról. Nyilván mindenkinek lesznek kedvencei a ritka felvételek és grafikák között, itt csak egy-két szubjektív választás a legjobb fotók közül. Karinthy csíkos pizsamában, mellette Rejtő (szintén csíkos fürdőköpenyben) és Salamon Béla Siófokon, közvetlenül Karinthy halála előtt; Kodály a Tündér-sziklán mászva egyensúlyozik a levegőben valami lehetetlen pózban; Tersánszky Józsi Jenő orosz zenésznek beöltözve pózol, gitárral a kezében… Már csak ezek miatt is érdemes kézbe venni A tábornok kertjét, a többi ezer ok pedig a könyvben fellelhető.

Laik Eszter

Közölve: Librarius, 2019.11.29. Online forrás: https://librarius.hu/2019/11/29/csiffary-gabriella-a-tabornok-kertje-corvina-kiado/?fbclid=IwAR2jufvHv3jyG_a8Cu5B2L72yUmtAfwUDILuFMKwphTKromrpYqdPWSR7O0

Közölve: Nők Lapja - Tél (2019. december 5.)

 

Amiben egy színvonalon voltam „Velük”

2020. február 11., 18.42 Kedd

Van ennek az írásnak mondanivalója, de mélyről indulok, lehet, botladozom is egy kicsit, de lesz „végkifejlet”, majdnem csattanó.
Ez az ügy – téma – örök, mindig napirenden van. Engem egy karácsonyra kapott könyv okán piszkált fel, pedig azt hittem már nem is takar parazsat a lerakódott hamu:
 

Csiffrári Gabriella A tábornok kertje – Híres magyarok szenvedélyei – Corvina, 2019.

A könyvhöz nem nagyon nyúlok, mert minden szempontból erősen „védett”. Joggal, mert dokumentum jellege van. Források, fotók (még ha ismertek is) eredete pontosan megjelölve. A 344 oldalból inkább csak a 73-tól 118-ig terjedők érdekelnének (ez alkalommal) – A NAGY JÁTÉKOSOK – Híres kártyások – Az ördög bibliája – fejezet.

A Híres kártyásokat megelőző fejezet, Sakkozók – Ostábla is ide illik, de ez némileg még a tarokknál is magasabb színt.

Polcnyi könyvem foglalkozik a hajdani magyar társasági élettel, a budapesti kávéházakkal, a FÉSZEK klubbal.
Ezeknek többnyire könnyed, vidám a hangja, szórakoztatni akarnak. Nem is mindig hitelesek, ugyanazt a sztorit váltakozva más-más jeles személyiségekhez, politikusokhoz, írókhoz, színészekhez kapcsolják. Kalmár Tibor idevágó könyvei kedvenc olvasmányaim. A nagy nevettetők, A humor háza, Legendás komédiások, Séták a pesti éjszakában az ismertebb Kalmár Tibor-könyvek.
 

Mikszáth Kálmán Az én kortársaim (Athenaeum Rt. nyomása, 1904) műfajilag nehezen meghatározható, ma is érdekesnek mondható olvasmány. Ezt az album formájú könyvet a Kossuth Kiadó 2004-ben újra megjelentette.
Az illusztrációk közül kiemelkedik Ferraris Artúr Történelmi tarokkparti festménye és Révész Imre akvarellje, Bankett a „Rózsabokorban”.
Kellér Andor Bal négyes páholy című regényes korrajza Budapest színházi világát és annak társadalmi hátterét mutatja be az I. világháborút megelőző évektől, a harmincas évek derekáig.
Irodalmi kávéházak Pesten és Budán (Szentes Éva – Hargittay Emil, Universitas, 1998), Törzskávéházamból-zenés kávéházba, séta a budapesti körutakon (Saly Noémi, Osiris Kiadó, 2005) hű tükörképét adja annak az életnek, amely szinte kötelező volt az írók, újságírók, művészek, színészek és a politikusok számára is.
Távolról sem marasztalom el azokat, akik nem ismerik a magyar irodalom idevágó könyveit. Van értékesebb, érdekesebb része is könyvtárainknak. Az olvasáson kívül magam is csak két alkalommal ízlelgettem a kávéházi életet: 1958 novemberében a NEW YORK-ba merészkedtem be, majd évtizedek múlva a frissen megnyílt CENTRÁLBA.
Ami pedig a kártyásokról alkotott véleményemet illeti, tudom, a játékszenvedély súlyosabb átok, mint az alkoholizmus, vagy a drogok. Nehezebben gyógyítható. Amikor megtanultam alsózni, és mások is meggyőződhettek, tudok gyorsan 82-ig számolni, egy kicsit többnek éreztem magamat. A kártyakompániában!

Ha a felsorolt művekben találunk is túlzásokat, való igaz, hogy a bohém élet hangulatában, baráti társaságokban egyetlen éjszaka vagyonok cseréltek gazdát. Komikumban, tragédiában végződő kártyapartit egyaránt feljegyzett a krónika. A kártyakódex előírásai kíméletlenek voltak.

Csiffráry Gabriella könyvében talán nem is a kártyásokról szóló oldalak a legérdekesebbek.

A már befutott, megállapodott, anyagilag megerősödött hírességek zenekedvelő-, rajzoló- festő-, fafaragó-, kertészkedő- utazó-, kiránduló-, sport-, hegymászó-, vagy egyszerűen gyalogló- szenvedélyének, függőségének leírása a nagyobb értek. Ez már része az általános műveltségnek.
Az érdeklődésem – ez alkalommal – mégis a kártyások felé fordul.
Nem Rákóczi Ferenc, Liszt Ferenc, Tisza Kálmán, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór nyugalmát bolygatom meg; a kicsit közelebb hozható Krúdy Gyulát, Molnár Ferencet, Nagy Lajost, Rejtő Jenőt és József Attilát említem.
Rejtő Jenő a regényeiért kapott friss honoráriummal a kártyaklubba sietett, s anélkül, hogy egy skatulya gyufát vásárolt volna belőle, egy éjszaka az egészet, akár 50 000 pengőt is eljátszott. József Attila kisebb összegeket veszíthetett csak, de azok nagyon fájdalmasak voltak.
Ottlik Gézát (Iskola a város szélén szerzője) úgy emlegették, mint a magyar bridzs világhírű csillagát.
 

Hát én azt mertem állítani, hogy ezekkel az irodalmi, művészeti és történelmi nagyságokkal, mi aradiak – Bognár Gergely, Gnandt János, Kádár Mátyás, Kovács Mihály, Kovách Géza, az írás szerzője, Wolz Jakab legalább egy színvonalon alsóztunk. Bizonyítani nem tudom, mert soha sem játszhattunk velük, de a mi hetes kompániánkból, bármikor összeállíthattunk egy négyes válogatottat, amely minden szempontból eséllyel vette volna fel a versenyt „Velük”.
Veszekedtünk, csapkodtunk, felugráltunk, talán még csaltunk is, de egy valami az „aradiaknál” nem fordulhatott elő, nem csináltunk kártyaadósságot, és soha senki nem veszíthetett annyit, hogy apró bosszúságon kívül más baj érje.
Banikban játszottunk, ez is magasra emelte az adrenalin szintet.
Még hogy elnyerjük a barát vagyonát, fizetését?
Ezt a mi kártyakódexünk szigorúan tiltotta.
Nem párbajoztunk, még csak nem is verekedtünk.
Nem cáfolhat meg senki, mert a „hetekből” egyedül maradtam, s ha kérdeznek, Kovács Miska bácsit idézem:
„Csak azért nyersz – ez Gazsinak is szólt –, mert nem tudsz játszani.”
 

Réhon József

Közölve: Nyugati Jelen, 2020. február 11. Online forrás: https://www.nyugatijelen.com/allaspont/amiben_egy_szinvonalon_voltam_veluk.php?fbclid=IwAR0mWJCID0Exg7q7gQ8VsgQGTrkqYDpUPG6s7bNKb9Ib_sVWiCKTGdzy4E4

 

 

Könyvajánló - Csiffáry Gabriella: A tábornok kertje

Közismert emberek kevésbé ismert tevékenységei

 KultuPara, 2020. június 10. 06:39 - Carbonari

Tudtad, hogy Eötvös Lóránd gyakorlott hegymászó volt? Jókai szenvedélyesen tarokkozott, Kossuth elismert botanikus volt, Arany János pedig több hangszeren játszott.
Közismert emberek kevéssé ismert tevékenységei kerültek ebben a műben megörökítésre.  Szenvedélyek, hobbik valamiért vagy valami ellen.

A képen a kiadvány fedlapja látható, amelyen Görgei Artúrról kb. 1890 körül készült fénykép látható.

A Corvina Kiadó Csiffáry Gabriella tollából híres magyarok szenvedélyeinek ment utána A tábornok kertje című művében. Az igényesen kialakított könyvben idézetek, visszaemlékezések, ritka fotók köszönnek rá az olvasóra, miközben ciccegve, fejcsóválva, kuncogva, elképedten, vagy éppen sajnálkozva meredünk rá a sorokon keresztül örömökre, bánatokra, sorscsapásokra, kisiklott életekre, esetleg beütött tevékenységekre.

"Elgondolkodtató, hogy életünk során hány szenvedélynek és hobbinak hódolunk, s ezek hogy hatnak vissza ránk. De akár véletlenül, akár tudatos döntés következtében válunk egy-egy szenvedély rabjává, bizonyos, hogy beépül az életünkbe, a kultúránk részévé válik, és szerepet játszik a karakterfejlődésünkben és döntéseinkben." - írja a szerző előszavában. A sakktudás komoly stratégiai helyzetek megoldásához vezetett el Zrínyi Miklós, Erkel Ferenc, vagy Bláthy Ottó Titusz életében, míg mások kertészkedtek vagy hangszereken zenélve mulatták az időt saját örömükre.

Ezek a szenvedélyek, hobbik persze nemcsak szórakozást jelentettek, hanem bizony vígaszt is: Kossuth Lajos teljesen elmerült a botanikában, miután 1867-ben megtörtént az általa olyan nagyon nehezményezett kiegyezés, de Görgei Artúr, a világosi fegyverletétel vezénylője is visegrádi hobbikertészkedésbe fojtotta a magyar közvélemény rettenetes átkait, akik fenti cselekménye miatt árulónak bélyegezték meg.

A kötet segít feloldani ismert ellentmondásokat a közismert szereplők és életrajzuk, valamint műveik között húzódó értetlenségeket, bár, "a történetírás, ha mégoly józan is, és mégoly jóakarattal igyekszik is a tárgyilagosságra, mindig költészet marad, és harmadik dimenziója a feltételezés" (Hermann Hesse). Csiffáry Gabriella kutatása és az eredmények olvasó elé tárása hús-vér, valódi emberekké varázsolja az irodalom, történelem, tudomány vagy politika lapjairól tisztelt nagyságokat.

Nem kevéssé érdekes Karinthy Frigyes sakkszenvedélye sem, amely kitűnő írások ihletője lett a neves író-költő nagyságnál. Hangosan felröhögtem (bocsánat, de tényleg, nem érdemes mismásolni, finomítani azt a gyomorból jövő nyerítést), amikor elolvastam a Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával című írását. Ott tört fel belőlem elemi erővel, amikor odaértem a sorok között ahhoz a kifejezéshez, hogy "a futár cukkol egyet a kezemben..." - aki úgyszintén idáig ér a mű abszolválásában, írja meg nekem feltétlenül, ha neki sikerült megőrizni a fapofát.

Átböngésztem korábbi sakkfolyóiratokat is, Karinthy cikkcímét keresőbe dobva, sokan lehozták ezt a humoreszket vagy hivatkoztak rá, sőt, olyasmivel is találkoztam: milyen kár, hogy Karinthy és Szabó László sakkpartijának szakmai leírása nem maradt fenn.

A dokumentumok, legyenek azok családi, baráti vagy hivatalos levelezések, papírra vetett visszaemlékezések, eddig ismeretlen vagy alig ismert fényképek, festmények új forrásokat jelentenek a múlt fel nem tárt dimenzióihoz, kiaknázható lehetőségek régi kultúrák társadalmi, szellemi arculatának megismeréséhez. 

A mű megírásáig elvégzett munka nagyságát el lehet képzelni a köszönetnyilvánításban jelzett kéttucatnál többnyi múzeum és könyvtár dolgozóinak kutatásban segítséget nyújtók számát szemlélve, valamint a könyvben szereplő hírességek még élő hozzátartozóinak nyilatkoztatása sem két perc lehetett - amely természetesen a hitelesség alátámasztására is jó példa.

Az olvasó pedig miért vegye kezébe ezt a kötetet? Mert olyan jó kicsit leszállítani a piedesztálról nagyjainkat, még ha illő tisztelettel is. És ha napjaink pletykalapjai nem is érdekelnek, azért van abban valami csiklandozó, amikor egy Széchenyi, Kossuth, Móricz Zsigmond, Jókai Mór, Karinthy Frigyes (stb.) viselt dolgairól olvashatunk, nem?

Közölve: https://kulturpara.blog.hu/2020/06/10/szenvedelyek_hobbik_valamiert_vagy_valami_helyett

Közölve: Pesti Műsor online: https://www.pm.hu/index.php?sect=konyv&alsect=cikk&id=11746

 

 

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt.” Zsenik mesélnek: híres magyarok az iskolában. Könyvajánló

(2020.08.20.)

Életszépítők ökokreatív életmód magazin

„Nagyon buta gyerek lehettem. Velem szinte semmi sem történt. Az iskolában állandóan csak magoltam. A könyveket gyűlöltem. Senki sem tanított arra, hogyan éljek. Senki sem mutatta meg, milyen csodálatos dolog tanulni, megérteni a körülöttünk lévő világot, alkotni valamit… A kucarcok elvették a kedvemet a tanulástól. Kimaradtam az iskolából. Házitanítót fogadtak mellém, hogy legalább legyen valamilyen bizonyítványom.”

Szent-Györgyi Albert mondta ezt korai iskolás éveiről, és annak tükrében, hogy a felmenői között számos professzort, orvost találunk, ő maga pedig a leghíresebb magyar Nobel-díjasok egyike, aki korszakos felfedezésével anyák ezreit mentette meg a végzetes kimenetelű gyermekágyi láz okának felfedezésével, majd a világon elsőként izolálta a C-vitamint, konstatálhatjuk, hogy semmi nincs kőbe vésve. Számos példa bizonyítja, hogy aki gyermekként a tanulmányaiban az „átlaghoz” mérten alulteljesít, az felnőttként kiemelkedőt érhet el. A tehetség nem feltétlenül mutatkozik meg az iskolapadban, nem feltétlenül érhető tetten az osztályzatok szintjén, mégis, valamilyen módon utat tör magának (szerencsés esetben).

A sikertelenséget megélő diákok közül való többek között József Attila, akit professzora, Horger Antal eltanácsolt a tanári pályáról („Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, sekély e kéj…”, ld. Születésnapomra c. vers), de 2020 nyarán nagyon sokan idézték fel a 47 éves korában elhunyt világklasszis vízilabdázó, Benedek Tibor szavait is: „…Szépen beszélni talán sosem tudtam, középiskolai eredményeim közepesek voltak, sosem gondoltam, hogy a mondataim hatással lehetnek másokra. (…) Ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban. Ez ez én tehetségem.”

Rengeteg hasonló példát lehetne sorolni a régmúltból és napjainkból is.

Aki szereti a fordulatos sorstörténeteket, lubickolhat az élményben a Magyarázom a bizonyítványom…” Híres magyarok az iskolában c. kötet által. Rendhagyó sikertörténetek tucatjait gyűjtötte egy csokorba és adta közre könyv formájában a Corvina Kiadó, Csiffáry Gabriella szerkesztésében. A kötet tartalmas, érdekes és mindenekelőtt rendkívül inspiráló, mivel az irodalmi, művészeti és tudományos életben kimagasló teljesítményt nyújtó magyarok iskolai kudarcait, bukdácsolásait eleveníti fel. Természetesen nem a káröröm nyújtotta savanyú elégedettséget csalogatja elő az olvasóból; a kordokumentumokkal, visszaemlékezésekkel gazdagon tűzdelt kötet anyaga egyszerűen csak arra mutat rá, amire fentebb már utaltam: a tehetség útja nem feltétlenül egyenes, sok esetben inkább kanyargós, rögös, nehéz „terep”, és rengeteg akadályt kell leküzdeni menet közben, külsőt és belsőt egyaránt. 

Én például az általános iskola után közgazdasági szakközépiskolába mentem, noha világéletemben humán beállítottságú voltam. A szakközépiskolát az érettségi évében (!) félbehagytam, mert nem adott sikerélményt, nem érdekelt, kínlódtam a szaktárgyakkal. Szülővárosom legnívósabb gimnáziumában folytattam a tanulmányaimat – különbözeti vizsgát téve -, és mondhatom, itt már az osztály legjobbjai közé tartoztam. Akkoriban elvesztegetett időnek tartottam a három középiskolai évet, később azért már láttam az előnyeit is: megtanultam a gyorsírást, megtanultam gépelni. A gyorsírást – bár kijöttem a rutinból – még mindig nem felejtettem el, az utóbbinak viszont máig hasznát veszem. Bár a céges ügyekben, főleg a gyakorlat révén, kiigazodom, biztosan tudom, hogy csapnivaló könyvelő lettem volna… Olyan készségeket igényel, és olyan fokú készenlétet, amire én gyárilag alkalmatlan vagyok.

Sokan belecsúsznak abba a hibába szülőként, hogy a „biztos állás” reményében olyan irányba próbálják terelgetni a gyereküket, ami nem passzol sem a képességekhez, sem a személyiséghez. A zsákutcából azonban ki lehet hátrálni…

Akit a pedagógusai gyenge képességűnek, kezelhetetlennek könyvelnek el, arról később kiderülhet, hogy valójában nehezen illeszthető be a „sormintába”. Hogy egyéni meglátásai vannak, hogy ragyogó elme. Ugyanakkor hatalmas erőpróba kitörni a középszer skatulyájából annak, akit a „szakavatott” felnőttek vagy épp a családtagok élhetetlennek, tehetségtelennek tartanak. A kötet történeteinek üzenete: van kiút, van út, és a mélypontról igazán szép nyerni.

A kötet a fekete pedagógia jelenségére is felhívja a figyelmet. Ez egy nagyon érzékeny téma, de ma is létezik. Emellett persze progresszív, jó példákat is felsorakoztat a kötet.

Érdekes adalékok a kötetből

Csokonairól azt olvashatjuk, hogy szabadelvű tanítási módszere és eszméi miatt 1795-ben kicsapták a debreceni iskolából, ahol poétai osztály köztanítója volt. Fazekas Mihály Csokonaihoz hasonlóan összeütközött ugyanezzel az iskolával – diákként -, másfél évi teológiai stúdium után megváltak tőle. Kosztolányi Dezsőt is elbocsátották a középiskolából, mivel komoly összeütközésbe került az egyik tanárával, fegyelmi eljárás indult ellene. Kisfaludy Károly pedig – elvi döntés alapján – megszakította a győri bencés főgimnáziumban folytatott tanulmányait, noha az „elsőrendű” tanulók közé tartozott. Petőfi Sándor magyar történelemből elégtelent kapott a selmeci líceumban, az iskola elhagyásával hosszú időre vállalnia kellett a nyomort, apja, Petrovics István „levette róla a kezét” gyenge tanulmányi eredményei miatt. Mikszáth Kálmán a főgimnázium két osztályát három év alatt végezte el, nem tartozott a jó tanulók közé, geometria-algerából elégtelen osztályzatott kapott, osztályt is kellett ismételnie. Gárdonyi Géza osztálykönyvében pedig ez áll: „szépírás: olvashatatlan. Félévi végosztályzata: gyenge közepes.” Karinthy Frigyes alsó fokú tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte, de a középiskolai eredményei meglehetősen gyengék voltak, természettanból és mennyiségtanból is elégtelent kapott, osztályt kellett ismételnie. Gyermekkori naplói őrzik az író kétségeit és szorongásait, amiket iskolai tanulmányai során elszenvedett. Ady Endre jól tanult, de renitens diáknak számított, sokat hiányzott, többször félbehagyta az egyetemet, majd hátat is fordított a jogi akadémiának. Móricz Zsigmondról: „nem bírta magát a tanulásra koncentrálni (…), semmi lelkesedés nem volt benne”. Kassák Lajos visszaemlékezése: „Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet sem vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam…” Radnóti pedig így vallott az iskoláról: „egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, nagyon nehéz szakdolgokat tanítanak. (…) A többiek bizonyítványt kaptak, én nem. Én csak látogatási nyutatványt. Egy tanár nem engedett vizsgára, mert nem vagyok rendes hallgató.”

– A kötetben szereplő alkotóknak mentális, érzelmi és magatartásbeli különlegességük miatt már iskoláskorban komoly beilleszkedési problélmákkal kellett megküzdeniük. Amíg a szülők elvárásait követték, többségük gyengén, sőt átlagon alul teljesített (…), amikor pedig belső motivációjuknak, a saját érdeklődésüknek megfelelően alakították sorsukat, kitűntek mindenki közül. (…) Iskolai traumáik emléke végigkísérte életüket, beépültek a személyiségükbe, és súlyos teherként vagy éppen ösztönzőleg hatottak rájuk. Életsorsuk mégis példaértékű számunkra, mert bár jelentős deficittel indultak útnak (…), rendkívüli emberekké váltak – írja a könyv előszavában a szerkesztő.

Van, ami nem változik. Ma is rengeteg teheséges gyermek érezheti magát „kakukktojásnak” az oktatási rendszerben, és a bizonyítványukban látható osztályzatokra sem feltétlenül büszkék, eközben sokan szoronganak, mert nem felelnek meg az elvárásoknak. Sok szülő hirdeti, hogy nem támaszt elvárásokat gyermeke iskolai teljesítményével szemben, de lássuk be, a valóság mást mutat.

Ki beszéli meg a gyerekekkel, hogy az iskolai sikertelenségek, az érdemjegyekben megmutatkozó közepes, elégséges (netán rosszabb) szint ellenére hinniük kell önmagukban? Ki nyitja fel a szemüket, hogy lássák, mi az, amiben kiemelkedően jók, ki segíti őket, hogy ezt a pluszt megtalálják és kibontakoztassák magukban? Hány gyerek hiszi el, hogy bármit, de legalábbis sok mindent elérhet, ha kitartó, ha nagyon tud hinni valamiben, de leginkább önmagában? A felnőttek jó része sem képes erre…

Vekerdy Tamás pszichológus azt mondta: „A tehetségről ma sem tudjuk, hogy micsoda, de az biztos, hogy deviáns. Egy kiemelkedően tehetséges gyerek nem kitűnő, inkább egy-két tárgyból jó, ami érdekli, a többiből meg esetleg bukdácsol. A mai iskolarendszer ember- és tehetségellenes.” 

A „Magyarázom a bizonyítványom…” c. könyv hátoldalán is hasonlót olvashatunk: „Gyakran tapasztaljuk, hogy a különleges képességekkel rendelkező tehetségek nehezen viselik a fegyelmezést, különösen kamaszkorban. A kötetben szereplő írók, költők, színészek, képzőművészek és tudósok – lázadó és eleven természetük miatt – már gyermekkoruktól fogva szembekerültek az iskolai regulákkal. Nem tudtak és nem is akartak megfelelni az elvárásoknak. Fontosabb volt számukra, hogy megtalálják a saját hangjukat és a tehetségüknek megfelelő pályát. (…) Sorsuk példaértékű számunkra, mert, bár jelentős hátránnyal indultak útnak, akaraterejüknek, megszállottságuknak köszönhetően rendkívüli hírességekké váltak.”

A kötetben szereplő hírességek (a teljesség igénye nélkül)

Írók költők

Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Karinthy Frigyes, József Attila, Illyés Gyula, Rejtő Jenő, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Pilinszky János

Színészek

Lugosi Béla, Csortos Gyula, Kabos Gyula, Honthy Hanna, Bajor Gizi, Bilicsi Tivadar, Kiss Manyi, Soós Imre, Jávor Pál, Tolnay Klári, Darvas Iván, Gobbi Hilda, Major Tamás, Básti Lajos, Őze Lajos

Képzőművészek

Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál, Zichy Mihály, Feszty Árpád, Róth Miksa, Mednyánszky László, Csontváry Kosztka Tivadar, Rippl-Rónai József, Csók István, Vaszary János, Egry József, Medgyessy Ferenc

Tudósok

Eötvös Loránd, Galamb József, Szent-Györgyi Albert, Szentágothai János, Bíró László József

A kötet szerkesztőjéről

Csiffáry Gabriella a Budapesti Fővárosi Levéltár főlevéltárosa. Budapesten születtett 1958. augusztus 30-án. 1979-ben felvételit nyert az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom – történelem szakára. 1984-ben szerzett bölcsészdiplomát (Master of Art). Még ugyanebben az évben a Magyar Országos Levéltár Polgári-kori Osztályára került. Jelenlegi munkahelyén, a Budapest Főváros Levéltárában 1985-től dolgozik, mint főlevéltáros. Tizennégy kötete jelent meg eddig. A Corvina Kiadónál megjelent könyvei:Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve (2015), Magyarázom a bizonyítványom (2017), A tábornok kertje – Híres magyarok szenvedélyei (2019) 

A „Magyarázom a bizonyítványomat…” c. könyv megrendelhető a Corvina Kiadó weboldalán >>

Forrás: https://eletszepitok.hu/nagyon-buta-gyerek-lehettem-velem-szinte-semmi-sem-tortent-zseik-meselnek-hires-magyarok-az-iskolaban-konyvajanlo

Megjelent: Színes RTV újság, 49. hét, 2020. november 30. - december 6.

Mennyi pénzt veszített kártyázással József Attila és Rejtő Jenő?

Híres magyarok szenvedélyeiről írt könyvet Csiffáry Gabriella levéltáros. Tudták, hogy Zrínyi Miklós sakkozott, Jókai Mór tarokkpartikat játszott, Bartók Béla pedig hegyet mászott?

Az első női sakkozó Magyarországon Mátyás király felesége, Aragóniai Beatrix volt; Zrínyi Miklós hadászati stratégiákat tanult a sakkjátszmákból, Benyovszky Móric gróf pedig kamcsatkai száműzetése idején vívott legendás partikat a helyi kormányzóval a bolserecki fegyenctelepen. 1936-ban fotóriport örökítette meg Karinthy Frigyes egyik sakkjátszmáját, az ellenfél Szabó László, a sportág országos bajnoka volt, Karinthy pedig remek tárcát írt az egyenlőtlen küzdelemről. (Sakkoztam a bajnokcsapat bajnokával; in: Színházi Élet, 1936. szeptember 13.)

„…a kártyába felejtkeztem bele”

A magyar irodalom nagyjai gyakran forgatták az „ördög bibliáját”, a kártyapaklit is: József Attila például reggelig tartó, szenvedélyes kártyacsatákat vívott a prózaíró Nagy Lajossal a Japán Kávéházban; élettársa, Szántó Judit keserűen jegyezte meg naplójában, hogy a költő gyakran még a házbérüket is eljátszotta egy-egy ilyen éjszakán. Nagy Lajos tisztában volt azzal, hogy a kártyafüggőség veszélyes addikció:

„A szakadatlan kártyázás rengeteg időmet emésztette föl, mialatt kártyáztam, megtanulhattam volna két nyelvet” – írta A menekülő ember című önéletírásában.

A kártya már II. Rákóczi Ferencnek is leküzdhetetlen szenvedélyévé vált. Franciaországi bujdosása idején például XIV. Lajos király jelentős tartásdíjat utalt ki Rákóczinak, de ez kevésnek bizonyult a fejedelem népes kíséretének az ellátására, Rákóczi néhány tisztje vélhetően ezért működtetett Párizsban játékbarlangot – tiltott „nyerekedő játékot” kínáló kártyaszalont –, melyet Hôtel de Transylvanie-nak neveztek el. „A nappal alvással és bőséges ebéddel telt, ezt kártyajáték, esetenként pedig színházi látványosság váltotta fel. […] Különösen a kártyába felejtkeztem bele annyira, hogy nappalaimat, de gyakran éjjeleimet is ezzel töltöttem” – olvasható Rákóczi emlékirataiban.

„Groggal nedvesíté torkát”

A kártya őszinte híve volt Liszt Ferenc is, aki két zongorakoncert között végigkártyázta az időt. Kortársai szerint Lisztet „a veszteség nagymértékben idegessé tette”, ilyenkor „kegyetlenül rosszkedvű” lett, ezért kártyapartnerei egy idő után már engedték, hogy nyerjen, és „az ő előnyére javították a szerencsét”. Lisztről, a „gyermekded természetű zeneóriásról” azt is följegyezték, hogy játék közben szivarozott, „és groggal nedvesíté mindig rekedt torkát”.
Tisza Kálmán, Magyarország 1875 és 1890 között hivatalban lévő miniszterelnöke a tarokk nevű kártyajátékot űzte. Visszaemlékezések szerint amikor záptojással dobálták meg őt a tüntetők az utcán, akkor előbb lemosta magáról a záptojás nyomait, majd az első kérdése arra vonatkozott, hogy összeállt-e már a szokásos társaság az esti partihoz – és sietett közéjük. Tisza állandó kártyapartnerei közé tartozott Jókai Mór, de nagy zsugás volt Mikszáth Kálmán is, akárcsak Krúdy, akinek az Otthon-kör (Írók és Újságírók Otthon Köre) volt a törzshelye, ahol hajnalig tartó kártyacsaták zajlottak, amelyeken Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő és A Pál utcai fiúk szerzője, Molnár Ferenc is részt vett. „Nálunk a kártya nem szórakozás, nem is pénzkereset vagy nyereséghajhászás, hanem egyszerűen narkotikum. Kártyázunk, mert szegények vagyunk” – írta Molnár.

„Áttértem a prózaírásra”

A magyar irodalom legnagyobb nevettetője, Rejtő Jenő sztárgázsiért dolgozott, mégsem volt soha semmije, állandó lakása sem (névjegykártyáján értesítési címként egy szálloda volt feltüntetve). A pénzzel könnyelműen bánt, honoráriumait olykor egyetlen este alatt elherdálta a kártyaasztalnál, az utolsó fillérig – így a Piszkos Fred, a kapitány című regényéért járó teljes tiszteletdíjat is. Monográfusa, Thuróczy Gergely szerint Rejtő hatalmas vagyont játszott el, becslések szerint 50 ezer pengőt (mai árfolyamon mintegy 100 millió forintot).

Ottlik Géza nemzetközi tekintélyű bridzsjátékos volt, angolul írt könyvet a bridzsről (ami később Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein címmel jelent meg magyarul), s ő kapta a Nemzetközi Bridzs Akadémia 1968. évi nagydíját is, egy szakcikkért. Ottlikból atléta is lehetett volna, kiváló futónak indult, de a versenysportot egészségügyi okokból abba kellett hagynia. Később, már egyetemistaként, egyszer még elindult egy versenyen: „Meg is nyertem a 100 métert »utcahosszal«, ahogy mondják, de olyan rossz idővel, hogy sértődötten otthagytam őket, azonmód. Felöltöztem, hazamentem, abbahagytam a rövidtávfutást, és áttértem a prózaírásra.”

„Emberekkel nem társalgok”

Akadt olyan író, aki nem kártyázott és nem is sportolt, hanem kertészkedett, mint Kazinczy Ferenc, aki rajongott a szép lombjátékokat ígérő angolkertek („Anglus-kertek”) iránt.

Közismert volt Kossuth Lajos botanikai érdeklődése is. „Emberekkel nem társalgok, annyira el­szoktam tőlük” – írta torinói magányában Kossuth, 4 ezer lapnyi, lepréselt és megszárított növényekből álló herbáriumát azonban nagy becsben tartotta, s egy-egy ritkaságért megmászta az Alpokat és az Appennineket is; gyűjteményét a Természettudományi Múzeum növénytára őrzi, s a népnyelv több növényt is elnevezett róla, létezik Kossuth-virág, Kossuth-tövis és Kossuth-kóró is.
Eötvös Lorándról nem növényt, hanem hegycsúcsot neveztek el a Dolomitokban (Eötvösspitze, 2837 m). Az ELTE névadója nemcsak kiváló fizikus, hanem megszállott hegymászó is volt, 18 évesen már feljutott az Alpok második legmagasabb csúcsára (Dufourspitze 4634 m), és a Magyar Tudományos Akadémián kívül a Magyar Turista Egyesületnek is elnöke volt.

„Vadketske módon ugráltunk”

Gyakorlott hegymászó és természetjáró hírében állt Kodály Zoltán, és törékeny fizikuma ellenére Bartók Béla is. A „kóbor lantos”, Csokonai Vitéz Mihály pedig 1801 nyarán így számolt be édesanyjának az aggteleki cseppkőbarlangban tett túrájáról:

„Az allyán lévő Lyukba gugyo­rodva kell bémenni. A’ kövek úgy tsüngenek alá az ember feje felett, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a’ hang rémítő módon zeng e’ tágas öbölbe. Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a’ rák hátra felé, néhol pedig éppen hason, úgy hogy a’ hátunkat korholta a’ fejünk felettünk függő Kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadketske módon ugráltunk. Egy embernek vagy tsak kettőnek nem javasolnám a benne járást, kivált a’ kibe érzékeny a’ szív, és bokrosodó a’ képzelődés.”

Petőfi Sándorról köztudott, hogy szeretett az „apostolok lován”, vagyis gyalogszerrel közlekedni, s nagy gyalogló volt a pozsonyi születésű Rómer Flóris, Táncsics Mihály és Móricz Zsigmond is, aki a Gyalogolni jó című tárcájában leírta, hogy egyszer Kassáról gyalog ment haza Sárospatakra. „Most, ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék. Szeretnék mindenkit megmozdítani s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe.”
 

Gazdag József
A szerző publicista, a Pátria rádió műsorvezetője

Közölve: ujszo.com (Pozsony); A tudózsidó unortodix hírolvasója: https://www.hirolvaso.com; kultmag.dunszt; Közép-európai Tanulmányok Kara: https://www.fss.ukf.sk; Civilhetes: filter.hu; htttps://vasarnap.com; BÁZIS Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület Szlovákiában (https://bazis.me)

 

 

Az elmúlt századok magyar politikusai többnyire magasan képzettek voltak, sok tudós is akadt közöttük

 

Fontos ismerni politikusaink iskoláztatásának, nevelődésének részleteit, mert egy-egy korszak kultúrájának színvonala a vezető politikusainak gondolkodásmódjától, iskolázottságától is függ – mondta a Tudás.hu-nak Csiffáry Gabriella főlevéltáros. A kutatóval abból az alkalomból beszélgettünk, hogy Magyar politikusok az iskolapadban címmel nagyszabású kötete jelent meg a minap a Corvina Kiadónál. Mások mellett olyan politikusokkal kapcsolatban gyűjtött össze dokumentumokat, vallomásokat, visszaemlékezéseket, mint II. Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tisza István, Horthy Miklós, Teleki Pál, Hóman Bálint, Slachta Margit, Gömbös Gyula, Kun Béla, Rákosi Mátyás vagy Antall József.

Hadvezértől forradalmáron, minisztereken és kormányfőkön át egészen háborús bűnösökig terjed a lista. Milyen szempontok szerint válogatott?

Történelmünk elmúlt több mint háromszáz éve, 86 politikusa került a látókörömbe. Elsőként olyan államfőket, minisztereket és miniszterelnököket válogattam a kötetbe, akik a magyar történelem meghatározó alakjai voltak, s nevük egy-egy korszakot fémjelzett. A következő körben azokra a fontos másodvonalbeli politikusokra került a sor, akik a háttérből segítették egy adott politikai gépezet működését. S végül olyan jelentős szerepet betöltő politikai aktorokat, hősöket és antihősöket választottam, akik egy-egy történelmi korszak ismert közéleti figurái voltak. Bizonyítványokat, anyakönyvi adatokat, feljegyzéseket gyűjtöttem, és a dokumentumokat vallomások, visszaemlékezések részleteivel egészítettem ki. Azt akartam bemutatni, hogy az elmúlt évszázadok politikusai milyen tantárgyakat kedveltek gyermek- és ifjúkorukban, milyen iskolák és tanárok befolyásolták az eszmerendszerük, a gondolkodásuk kialakulását. Fontos ezt tudni, mert egy korszak kultúrájának színvonala a vezető politikusainak gondolkodásmódjától, iskolázottságától, műveltségétől is függ. Természetesen szerepelnek a névsorban olyan hírhedt politikusok is, akik inkább szégyenére, mintsem dicsőségére váltak ennek az országnak, de ha akarjuk, ha nem, mégis jelentős szerepet töltöttek be a magyar történelemben.

A lembergi mágus

Kiderül a kötetből, hogy a régi magyar politikusok meglepően magasan képzettek, iskolázottak voltak. Sok tudósember is akadt közöttük. Említsünk egy példát. Mi mindent lehet tudni mondjuk, Martinovics Ignác tudományos munkásságáról?

Martinovics egyszerre volt kiváló fizikus, kémikus és gondolkodó. Először filozófiából és teológiából szerezte meg a “tudor” rangot, azaz a doktori címet, 1779-ben. Abban a tanévben a bölcselet és mennyiségtan tanára lett a budai-vízivárosi ferencesek Hittudományi Főiskoláján. Tudományos munkáinak köszönhetően, 1783-ban II. József kinevezte a lembergi főiskola kísérleti fizika (természettan) és mechanika tanárává.  A császár később a bölcsészeti (filozófiai) kar dékánjává is kinevezte, tanulmányi igazgatói hatáskörrel.  Lembergi egyetemi előadásainak jelentős részét egy korszakos jelentőségű fizika tankönyvben tette közzé. Ebben a munkában saját kísérleti eszközeit is bemutatta, és összefoglalását adta a fizika és a kémia tudománya akkori állásának.

Azok a politikusok, akikből elsősorban diplomaták lettek, azok is ennyire szerteágazóan képzettek és nagytudásúak voltak?

Sok közülük igen. Például, Kállay Béni, akiről napjainkban kevesebben hallottak. Pedig egy darabig Bosznia-Hercegovina kormányzója volt és emellett az osztrák-magyar monarchia közös pénzügyminiszteri tisztségét is betöltötte. A szerbek  története, 1870-1915 címmel jelent meg kötete, a Kelet Népe lapot szerkesztette, szépirodalmi és filozófiai munkákat fordított, az angol és a német nyelven kívül megtanulta a szerb, a görög és az orosz nyelvet is. Korábban egy darabig még Táncsics Mihály is a nevelője volt. A pesti Királyi Tudományegyetem első szlavista tanárától, Ferenc Józseftől tanulta a szláv nyelveket, a híres orientalista tudóstól, a török filológia szaktekintélyétől, Vámbéry Ármintól pedig a keleti nyelveket sajátította el. A Magyar Tudományos Akadémiának és az Osztrák Tudományos Akadémiának is tagja lett.

Főleg a gazdagok

A politikusok közül nyilván sokan azért is nőhettek naggyá, mert gyermekkorukban a szüleik rendkívüli figyelmet fordítottak az oktatásukra, nevelésükre.

Valóban, de természetesen más nevelést kapott egy arisztokrata, főrangú családból származó gyermek, és mást egy kis- illetve középnemesi, vagy polgári családból származó. A főrangú családok sarjai szinte mind magántanulók voltak, s csak vizsgázni jártak be egy-egy előkelőbb iskolába. Már a származásuk miatt is kivételeztek velük. Károlyi Mihály visszaemlékezésében olvashatjuk, hogy amikor az egyetemi vizsgán megjelent, az egész egyetemi tanári kar felállva köszöntötte, “mert ez egy grófnak járt”. A nyilvános vizsgáik is gyakran szenzációszámba mentek. Szász Károly politikus, irodalomtörténész és író, a Tisza-fiúk (Tisza Kálmán, László és Lajos) tanulmányairól a következőket jegyezte fel:

… A Tisza-fiúk olyan nevelésben részesültek, mint igen kevesek e hazában. Nevelésüket, több szaktanító élén, a kiváló pedagog, Szőnyi Pál vezette, de szülőik folytonos irányadása mellett. A főranguak nevelés-módja a leghatározottabb hazafias iránynyal párosult e nevelésben. Sokat tanultak, sokkal többet, mint akkor a nyilvános iskolákban az azonkoruak; a rendes tantárgyakon kivül a modern nyelveket is, testgyakorlatot, ugrást, vívást, lovaglást, tánczot; de azon kivül a magyar történetet, az ország ismeretét, a magyar irodalmat. A tanítás és társalgás nyelve kizárólag magyar volt, ámbár németül, francziául, angolul is tanultak; de szülőik nem követték a főranguak példáját, gyermekeik elfrancziásitásában.

A dokumentumokból az is kiderül, hogy sokan mennyire kedvelték egy-egy tanárukat. Mintha régebben nagyobb jelentősége lett volna a mester – tanítvány kapcsolatnak a személyes fejlődésben.

Valóban szoros volt a kapcsolat például II. Rákóczi Ferenc és Bárkány János ferences szerzetes között. Wesselényi Miklóst és nevelőjét, ifj. Pataki Mózest is mély barátság fűzte egymáshoz. Pataki korai halálát megszenvedte a báró, nevelője annyira közel állt hozzá, hogy Zsibón, a családi kriptában temet­tette el. Podmaniczky Frigyes és Hunfalvy Pál között is életre szóló kapcsolat szövődött. A Tisza István és egykori nevelője, Géresi Kálmán jogakadémiai tanár közötti barátság Tisza egész politikai pályafutására is hatással volt. Persze azért a „nyilvános tanodába” járó politikusok és tanáraik közötti kapcsolatok is meghatározóak lehettek. Kossuth Lajos például Greguss Mihályra, az Eperjesi Evangélikus Kollégium tanárára így emlékezett:

Greguss tanár emlékének végtelen sokkal tartozom. Ő válogatta meg olvasókönyveimet, amit így együtt olvasgatánk, kér­déseimre adott feleleteivel világot gyújtott agyamban… Érdekes elbeszéléseivel, hozzájuk kötött oktatásaival ő ismertette meg velem a gyakor­lati életet. Nemcsak tanítóm, de nevelőm is volt.

Eötvös József és Lónyai Menyhért pedig egykori professzorukat, a Pesti Királyi Tudományegyetem tanárát, Horvát Istvánt említették példaképüknek.

Nem volt tanítóink közt, kitől annyin tanulták volna a hazát szeretni.

írta róla Eötvös József.

A felnövő politikus -személyiségek nagy tudásához nyilván megfelelő alapozás is kellett.

Ennek az alapnak a megteremtéséhez elsősorban a színvonalas egyházi iskolák járultak hozzá, ahol egy-egy tudományterület megszerettetésével nagyhírű paptanárok foglalkoztak. A Debreceni és a Sárospataki Református Kollégium magas szintű oktatásáról mindenki hallott. De nevezetes volt a Győri Bencés Gimnázium, a Nagyenyedi és a Kolozsvári Református Kollégium, valamint az Eperjesi Evangélikus Kollégium is. És ahol a legtöbb, később híressé vált politikus tanult, a Kegyes Tanítórendiek Pesti Főgimnáziuma, ide járt Széchenyi István, Wlassics Gyula, Berzeviczy Albert, ifj. Andrássy Gyula is. Külön említem a Királyi Katholikus Egyetemi Főgimnáziumot (ma: Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium), és a Budapesti II. kerületi Érseki Kath. Főgimnáziumot és a vele kapcsolatos Rákóczi-Kollégium Fiúnevelő-intézetet. … lehetetlenség mind felsorolni, annyi színvonalas egyházi iskola működött. De a magániskoláknak is jelentős szerep jutott a politikusok képzésében: Batthyány Lajos a bécsi Vinzenz Plebán magán-nevelőintézetbe járt, Horthy Miklós a Soproni Lähne-féle Nyilvános Tan- és Nevelőintézet Gimnáziumnak, míg Bibó István és Göncz Árpád a budai Löllbach Emma reformiskolának (Új Iskola) volt a diákja.

Ablakok a világra

És mely egyetemeken és Akadémiákon képezték tovább a szépreményű ifjú magyarokat?

Elsőként a Magyar Királyi Tudományegyetemet említem, ahol a legtöbb politikus végezte bölcseleti, illetve jogi tanulmányait. A Sárospataki Jogakadémiának Teleki László, Szemere Bertalan és Kossuth Lajos, a Győri Jogakadémiának pedig Deák Ferenc és Pauler Tivadar volt a hallgatója. A Bécsi Tudományegyetemen tanult Apponyi Albert, Wlassics Gyula és Szabó Ervin, a Heidelbergi Egyetemen Tisza István és Bajcsy-Zsilinszky Endre, a Berlini Egyetemen pedig elég sokan, mások mellett Teleki László, Podmaniczky Frigyes, Klebelsberg Kunó, Ravasz László és Lukács György. A római Collegium Germanico-​Hungaricumban pedig Prohászka Ottokár tanult.

A felsorolt intézmények színvonala garanciát nyújtott arra, hogy azokból a diákokból, akik oda jártak, széleskörűen művelt, a világra nyitott ember váljék. Ez azt jelenti, hogy a korabeli egyetemeken mindig minden szép és jó volt?

Egyes visszaemlékezések és levelek szigorú kritikát is megfogalmaznak a korabeli iskolai oktatással kapcsolatban. Eötvös Károly például, aki a pápai jogakadémián végzett, elítélően írt a pesti egyetem tudós oktatóiról:

Voltak tanulótársaink, akik otthagyták a főiskolát, és Pestre jöttek el jogásznak. Derék fiúk tehetségük is volt a tudományhoz, híres egyetemi tanárok lelkéből akartak meríteni….de sok híres tanár átkozott rossz tanító. A hallgató csak csömört kap tudományától ahelyett, hogy azt megszeretné.

Mocsáry Lajos véleménye sem volt különb 1844-ben a pesti egyetemen tapasztaltakról:

A pesti egyetem nagyon népes volt már abban az időben is. A philosophia mindkét osztályában, melynek elsejét logicának, másikát physicának neveztük, többen voltunk 300-nál. Dominusoknak czímeztek bennünket…. Egy piarista pap Eeisinger tanúsított nagy érdeklődést tanítványai iránt, a többinek előadása száraz, rideg, idegen-szerű scolasticismus volt, mint ha nem is Magyarországon lettünk volna, midőn az iskolába mentünk. Legkisebb érintkezés sem volt az iskola s a közélet vagy csak a társadalmi élet közt is. Aféle egyetemi életről, mint Németországban, szó sem volt. Több élet volt a jogi karban; az ifjúság élénk érdeklődést kezdett tanúsítani a közélet iránt, lelkesedett nagy költőkért s nagy más hazafiakért; a butító rendszer nem volt képes elbutítani az ifjúságot, a vér vízzé nem vált…

A jogi karról alkotott kedvezőbb véleményt igazolja az is, hogy a reformkortól kezdve a legtöbb magyar politikus jogi végzettségű volt. Ott „termett” az igazi közéleti ember, akit nagyon érdekelt a haza sorsa. De később, a két világháború árnyékában egyre többen a katonák közül kerültek ki. Ők hova jártak?

A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia mellett Kőszegen, Marosvásárhelyen, Kismartonban, Pécsen és Bécsújhelyen is működtek fontos katonai iskolák.

Hogy álltak régen a politikusok az idegen nyelvek elsajátításával?

Jó ideig az iskolai oktatási tananyag szerves részét képezte a latin, majd a német nyelv. Rövid ideig a középiskolákban görög nyelvet is oktattak, melyet később felváltott a görögpótló magyar irodalom, művészettörténet és szabadkézi rajz. De például Berzeviczy Albert 1867. évi Lőcsei Rom. Kath. Gimnáziumi értesítőjében a tót nyelvet is ott találjuk a tantárgyak sorában. A diákok nagy része egy vagy két jelentősebb európai nyelvet is megtanult. Csak két példa: Ravasz László 1892. évi hatodik osztályos középiskolai anyakönyvéből megtudhatjuk, hogy a latin, a német és a görög nyelv mellett francia nyelvet is tanult a Székelyudvarhelyi Református Kollégiumban. Vázsonyi Vilmos is franciául tanult a kötelező német, latin és görög nyelv mellett, ez derül ki a Budapesti Református Főgimnázium negyedik osztályos anyakönyvéből. Apponyi Albert emlékirataiban pedig ezt olvashatjuk:

Szüleim úgy akarták, hogy gyermekeik nevelésének gerince a magyarul tudás legyen, különösen nálam, a fiúnál. E mellett nagy hangsúlyt fektettek az idegen nyelvekre, különösen a franciára; az angol akkor még nem szerepelt annyira a nevelési programokban, mint most. Én is csak később tanultam meg.

Egyéniségek voltak

Ön szerint a könyvében szereplő politikusok közül kiknek a személye, tevékenysége jelenthet példát ma is?

Elsőként nyilván mindenki Széchenyi Istvánt említené, a zseniális gondolkodót, politikust, közgazdászt, írót, polihisztort, aki a modern Magyarország megteremtésén fáradozott. De nagyon sok más személyt is felsorolhatnék, közülük hármat emelek ki: Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi minisztert, aki a Horthy-korszakban sokat tett a közoktatás fejlesztéséért. Aztán Wekerle Sándort, a kiváló pénzügyminisztert és kormányfőt, aki polgári származása ellenére, tehetsége és szorgalma okán jutott magasra, akinek minisztersége alatt épült a Kispesti Állami Munkástelep, mely a mai napig az ő nevét viseli. És Baross Gábort, a „vasminisztert”, aki a magyar államvasúti rendszer megteremtője volt, emellett kiépítette a Bécs és Budapest közötti telefonvonalat, és létrehozta a posta-takarékpénztárat.

Az egyes híres emberek ifjabb koráról árulkodó szövegek nem okoztak Önnek olykor meglepetést?

De bizony. Olyan visszaemlékezéseket, leveleket és naplórészleteket válogattam a kötetbe, amelyek az iskolai tanulmányaik mellett rávilágítanak a politikusok személyiségére, jellemére, kapcsolataira, tehát mindarra, ami diákkorukban jellemezte őket.  Érdekes dolgokat tudhatunk meg például ifj, Andrássy Gyuláról, az  édesapja, id. Andrássy Gyula egyik leveléből:

Az én fiam, ki eddig mindig csak a szülői házban tartózkodott, talán kevésbé fejlődött ki, mint más ifjak, kik már a világban forgolódtak, talán túlzottan szerény, semmitől nem fél annyira, mint hogy elkápráztasson…,  Ámbár határozottan igen tehetséges, igen megbízható és jó. Soha életében egyetlen valótlan szó ki nem jött a száján s érzéseiben tökéletes gentleman. Másrészt … többnyire olyan fiatal emberekkel érintkezett, kik az élet célját abban látják, hogy mindig csak azt tegyék, ami nekik éppen jólesik s szórakoztatja őket. Ámbár, hogy ő ezt az irányt lelke belsejében nem helyesli, sőt őszintén megveti, mégis sok ragadt már rá ebből a hajlandóságból; …Kissé renyhe, időbeosztásról, rendbentartásról, pontosságról halvány fogalma sincsen…

Bár így vélekedett korábban az édesapa, azért az ifjabb Andrássy grófból is nagyívű politikus lett, egyebek között ő volt az osztrák-magyar monarchia utolsó közös külügyminisztere is.

De Szálasi Ferenc önvallomása egyenesen döbbenetes volt számomra.

Én végeredményben sohasem akartam katona lenni…csak kényszerűségből lettem az. Apa rossz anyagi viszonyaink miatt Bélussal együtt katonának adott. Amikor beírattak a kőszegi alreáliskolába, és elszakadtam a szülői háztól, Kassától Kőszegig sírtam. De néhány nap múlva beletörődtem az új helyzetbe… Például mindig roppantul tudtam becsülni mások tudását, …roppantul tudtam tisztelni, ha valaki jó volt, ha jó akart lenni, ilyenkor melléje álltam, segítettem. …Tízéves koromtól olvasok. …és rengeteget foglalkoztam a Marklin-féle építőjátékkal. Később, még fiatal hadnagy koromban is naphosszat terveztem, építettem, játszottam. …Ami az olvasmányaimat illeti, legszívesebben a Tündér Ilonát olvastam…

Ki sejthette, hogy Szálasi, aki korábban ilyesmikért rajongott, egyszer csak szörnyeteggé válik?

Forrás: https://tudas.hu/az-elmult-szazadok-magyar-politikusai-tobbnyire-magasan-kepzettek-voltak-sok-tudos-is-akadt-kozottuk/

 

 

   A 20. századig nagyjából a jó tanuló jogászokból kerültek ki az ország vezetői, a világháborúk közötti utódaik főleg katonai iskolákba jártak, a kommunistáknál az iskolai végzettség már nem számított. A magyar politikusok az iskolapadban című kötet 340 év 86 magyar politikusának iskolai karrierjét mutatja be Thökölytől Pozsgay Imréig.

Petőfi Sándor: elégtelen, iskolaelhagyó. Gárdonyi Géza: elégséges. Krúdy Gyula: elégséges. Kosztolányi Dezső: eltanácsolva a gimnáziumból. József Attila: elégtelen. Rejtő Jenő: elégséges, kimaradt. Kabos Gyula: elégtelen. Jávor Pál: iskolaelhagyó. Csontváry Kosztka Tivadar: elégséges. Eötvös Lóránd: elégséges. Szent-Györgyi Albert: elégtelen. Így kezdődött korábbi cikkünk, amely a később elismert írókká, képzőművészekké, színészekké, tudósokká váló nebulókból álló képzeletbeli osztály tanulmányi eredményeiről szóló „Magyarázom a bizonyítványom” – Ismert emberek az iskolában című kötetet mutatta be. Abból nagyjából az derült ki, hogy sok kreatív elmének, később zseninek egyáltalán nem feküdt az iskolák által támasztott kötöttség, ott kifejezetten rossz teljesítményt mutattak.

A kötet levéltáros szerzője, Csiffáry Gabriella újabb négy év kutatómunka, 57 közgyűjtemény anyagának feldolgozása után megírta a folytatást: ezúttal az ország politikai elitjének a tanulmányait dolgozta fel a 17. századtól majdnem napjainkig. Azért csak majdnem, mert a kötetben élő politikusokról nem ír a szerző, az Thököly Imrével, Rákóczi Ferenccel kezdődik, és Göncz Árpáddal, Horn Gyulával, Antall Józseffel és Pozsgay Imrével végződik.

„Kizárólag holt lelkekkel foglalkoztam, így is hosszasan kellett egyeztetnem a hozzátartozókkal, nem akartam és nem is tudtam élő politikusokkal is végeláthatatlan köröket futni. A kötet készítése így is amiatt húzódott, hogy az utolsó pillanatban esett be egyes alanyaimról olyan új információ, amit még bele kellett írnom a könyvbe.”

A kötetet olvasva tényleg úgy érzi magát az ember, mintha egy osztálynaplót lapozgatna, ahol a nebulók az országot a 17. századtól vezető politikusok. Tele van fellelt iskolai bizonyítvánnyal, és mindenkiről van valamilyen visszaemlékezés, levél, önéletrajz-részlet is, amelyekből nagyon sok minden kiderül az adott személyről, és a korabeli iskolarendszerekről is.

Úgy tűnik például, hogy a reformkortól, a kiegyezés korán át nagyjából az első világháborúig az országunkat csupa korábbi eminens diák vezette, akik döntően jogi végzettséget szereztek.

Széchenyi: jeles. Wesselényi: jeles. Kossuth: jeles. Batthyány: eminens. Teleki László: eminens. Széll Kálmán: eminens. És így tovább. Ha így leegyszerűsítve folytatnánk az „osztály” tanulóinak jellemzését ilyen – nem túl változatos – lenne a kép egy darabig. A nem a legjobbak közé tartozó Deák Ferenc vagy az időnként bukdácsoló Baross Gábor üdítő kivétel a sorban, mert szinte mindenki kifejezetten jó tanulónak számított.

Csiffáry Gabriella azonban hozzáteszi, az érdemjegyek sokszor elég csalóka értékelésnek számítottak a főnemesi családok sarjainál, hiszen az arisztokrata gyerekek a legtöbbször magántanárral tanultak, nem keveredtek, és nem is mérettettek meg a polgári családból származó kortársaikkal a tömegoktatásban. Ráadásul az előírt vizsgákon nem is illett rossz jegyet adni egy ilyen jó házból (esetleg az iskolákat is nagylelkűen támogató családból) való nebulónak.

Károlyi Mihály az emlékirataiban le is írja, hogy a jogi egyemen az egész tanári kar felállva köszöntötte, amikor vizsgázni ment. Mivel nem készült fel eléggé, megbukott. „Szokatlan és váratlan dolog volt, hogy egy magyar egyetemi tanár elbuktasson egy grófot, kivált egy hitbizományi örököst” – jegyzi meg Károlyi, aki előtte hosszasan és őszintén taglalja, hogy úgy készült az egyetem előtt a vizsgáira, hogy otthon megmondták, milyen kérdésekre számítson. „Nem csoda hát, hogy minden bizonyítványom tele volt kitűnő osztályzattal!”

Az úri családok általában tehát magántanárt fogadtak a gyerekekhez. Wesselényi Miklós egy levélben le is írta, miért. „Mind azt a’ hasznot, a’ mellyet a közoskolák nyújthatnak, úgymond, egy tehetős atya megszerezheti a’ maga házánál is a’ maga gyermekének, ’s a’ legfőbb gondnak annak kell lenni, hogy a gyermek tiszta moralitást kapjon, azt pedig sehol sem kaphat bizonyosabban, mint szüléjinek szemei előtt” – írta a reformkor egyik legjelentősebb politikusának báró apja a nagybátyjának.

Ez azonban nem minden úri gyereknek tetszett. Mint láttuk, Károlyi gróf elég hamar rájött, hogy az így megszerzett tudása elég gyatra volt az jogi egyetemhez (ahol mellesleg a havi zsebpénze saját bevallása szerint annyi volt, mint akkor a miniszterelnök fizetése, kétezer arany forint).

Széchenyi István döblingi irataiban kesereg azon, milyen boldogtalan volt, hogy mint gazdag és nevezetes család tagjának „egy szűk, sötétke, nedves szobácskában” volt kénytelen tanulni az orbis pictust, miközben a vele egyidős parasztgyerekek az udvaron szaladgáltak, játszottak, és hogy ő úszni és korcsolyázni is csak felnőttként tanulhatott meg. Úgy véli, ha nyilvános tanodába járt volna, az, amit tudott, „okvetlen a szamárpadba” emelte volna, és nem ragyogott volna „minden examen után, melyen ügyes kombináció és distribúció következtében mindig szerencsésen átestem” a kitűnő osztályzat.

, az abszolutizmus és a kiegyezés korában a jelentős politikusok jellemző iskolai karrierje a magántanári kezdet után jó gimnáziumokban folytatódott, és – esetleg némi külföldi kitekintés után – a jogi egyetemen fejeződött be. A 20. században ez a képlet megváltozott. A század első felének politikai elitje még magas iskolai végzettséggel rendelkezett, de a jogi diplomák mellett egyre több katonai végzettségű politikus jutott miniszteri és államtitkári pozícióhoz.

Maga a kormányzó, Horthy Miklós is a debreceni alapiskola után és a gyenge, elégséges eredménnyel végzett soproni gimnázium után a fiumei Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémiára került fizetős növendékként, ahol a vizsgái alapján szintén kifejezetten rossz tanulónak számított, többször meg is bukott. Főleg a reáltárgyak nem mentek a későbbi kormányzónak, a záróvizsgán geometriából meg is bukott, az 1886. októberi utóvizsgán elégségesre tornázta fel a teljesítményét, s lett II. osztályú hadapród. Két év Radetzky-hajón teljesített szolgálat után jelentkezhetett tiszti vizsgára, de elméletben először ott is megbukott. Később már a katonai hierarchiában folyamatosan tornázta feljebb magát. „Mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem … Nevelésünk megfelelt annak a jeligének, amelyet aranybetűkkel véstek az akadémia márványtáblájára: A kötelesség az életnél is előbbre való. Ez vált nekem is irányelvemmé” – írta az iskolai éveiről Horthy az emlékirataiban.

Katonai végzettsége volt (a Ludovikára és a bécsi hadiiskolába járt) a közepes tanuló Sztójay Dömének, a soproni alapiskolában bukdácsoló, de hadapródiskolában már jó tanulónak számító Gömbös Gyulának, a Ludovikában végig kitűnő Dálnoki Miklós Bélának, és a nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferencnek is. Utóbbi azt mondta, ő soha nem akart katona lenni, apja a rossz anyagi körülményeik miatt adta be tízévesen a kőszegi katonai alreál iskolába. Később egy sor másik katonai iskolába járt, a tanárai – Szálasi visszaemlékezése szerint – őt mindig is forradalmárnak tartották. „Szellemi lázadás élt bennem… Túl korán jöttem rá arra, mi az, ami tetszik, s mi az, ami nem tetszik a társadalomban.” A 40-es évek közepéig tehát a politikai elitbe számos katonai végzettségű ember került, miközben továbbra is voltak jogászok, bölcsészek is.

A kommunista országvezetőknél azonban már nem számított az iskolai végzettség, voltak, akik tanultak, és jól tanultak, és voltak, aki alig jártak iskolába, és ott is rossz teljesítményt nyújtottak, mielőtt az ország vezetői közé emelkedtek.

Kun Béla az elemi iskolákban elég gyenge tanuló volt, a zilahi iskolából el is bocsátották, ezért a kolozsvári református gimnáziumban járta az ötödik-nyolcadik osztályt. Itt irodalmi pályadíjat nyert, és tevékenyen vett részt az önképzőkörben. Két évet jogot tanult Kolozsváron, de miután a sztrájkoló építőmunkások mellett kiállt, és ezért elítélték, megszakadt a tanulmánya. Az egykori tanulótársa, Kós Károly úgy emlékszik rá, mint „okos, szorgalmas, de rettentően pökhendi zsidó fiú”, akit a társai hetente kegyetlenül elvertek.

Münnich Ferenc (1956. október 27-től kommunista belügyminiszter, később miniszterelnök-helyettes, államminiszter) végigbukdácsolta az iskoláit, de végül 1905-ben leérettségizett, és 1910-ben jogi doktor lett. Szakasits Árpád hat elemit végzett, ami után faszobrász és kőfaragó lett – néhány év múlva pedig államminiszter, miniszterelnök-helyettes és ipari miniszter, sőt köztársasági elnök. Rákosi Mátyás viszont jó tanulónak számított a közoktatásban, a szegedi gimnáziumban még Babits Mihály is jelest adott neki latinból. Végül két évet közepes tanulóként a Keleti Kereskedelmi Akadémiára járt.

Gerő Ernő, Révai József kitűnő tanuló volt, a rettegett ÁVH-vezető Péter Gábor viszont elégségesekkel végezte azt a néhány évet, amit iskolába járt, végül, ha nem az államvédelemnél köt ki, férfiszabó-segéd lehetett volna. Marosán György pedig nem államminiszter és MSZMP KB-titkár, hanem péksegéd.

Kádár János négy elemit végzett – nem túl jó eredménnyel – a 20-as években Budapesten több iskolában. „A polgáriban már nem voltam olyan nagyon jó diák. Csak az volt a szerencsém, hogy figyeltem, amit az iskolában magyarázgattak. Ezzel elintéztem az egész tanulást” – emlékezett vissza a gyerekkorára az MSZMP későbbi főtitkára, az 1956-os forradalom vérbe fojtója és az ezután kiépült rendszer névadója. Ő végül a Kertész utcai iparostanonc-iskolában lett írógépműszerész 1929-ben elégséges vizsgaeredménnyel. Dolgozott bolti szolgaként egy szőnyegkereskedésben, kifutófiúként egy esernyőboltban, sokkal később, 1956 júliusában azonban elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, honvédezredesi rangot is kapott. Ám ekkor már egészen más pályán mozgott.

Aczél Györgyről, a kor kultúrpápájáról kiderült, hogy a polgári iskolából kimaradt, majd felnőtt fejjel, 23 évesen a Pesti Izraelita Hitközség Gimnáziumába járt, azt pedig azért nem tudta elvégezni, mert berendelték munkaszolgálatra. Érdekesség, hogy fél évig járt a királyi színművészeti akadémia előkészítő osztályába is!

A rendszerváltás után a politikai elitbe bekerültek jogászok, bölcsészek, szociológusok, közgazdászok, az ország vezetői jellemzően magasan képzett emberek lettek. A Csiffáry-kötetben, mint írtuk, ezen időszak képviselői közül csak négy politikus – a végig kitűnő tanuló, jogi végzettségű Göncz Árpád, a Szovjetunióban pénzügyi szakon végzett Horn Gyula, az iskolai karrierjében elég vegyes eredményeket elérő, végül bölcsész végzettségű Antall József és a Pozsgay Imre szerepel.

Nagyon meglepő, hogy Horn Gyula az 1943-44-es tanévben a Budapesti Evangélikus Gimnáziumba is járt, ahol a rajz és ének elégségese mellett a többi tárgyból jeles tanuló volt, végül a dolgozók kollégiumnak esti tagozatán fejezte be az általános iskolát, majd az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában szakérettségizett, és Rosztovban tanult tovább, és ott is diplomázott.

Pozsgay szintén nagyon jó tanulónak számított az iskolákban (Balatonbozsokon, Enyingen, ahol a polgári iskoláit végezte, illetve Eszterházán is, ahová kertészeti középiskolába járt). Az ő karrierjét azonban inkább az segítette, hogy 17 évesen belépett a pártba, 18 évesen már falusi párttitkár volt. Diplomáját a Lenin Intézetben szerezte marxizmus-leninizmus szakon. Később volt kulturális miniszter, művelődési miniszter, államminiszter, a Hazafias Népfront-főtitkár, a kommunista párt egyik vezetője. A rendszerváltás után az egykori kommunistából, reformkommunistából jobboldali (MDF-képviselőjelölt, sőt az Orbán Viktor által vezetett Nemzeti Konzultációs Testület egyik tagja volt, a 2010-es országgyűlési választás után Orbán Viktor többek között őt is felkérte az új alaptörvény kidolgozására).

„Egy kor politikai kultúráját nagymértékben meghatározza a vezető politikusok iskolai végzettsége és műveltsége” – állítja Csiffáry Gabriella. A kötet célja a dokumentálás, hogy bemutassa a magyar történelem ismert politikusainak iskolai tanulmányait. De e mellett képet kaphatunk a korabeli forrásokon keresztül az egyes korszakok elitképzéséről, iskolarendszeréről, bepillanthatunk picit egyes történelmi események mögé, és magánemberként is ráláthatunk egyes politikusokra.

Forrás: https://hvg.hu/elet/20210716_Iskolai_naplot_kaptak_a_magyar_vezeto_politikusok?fbclid=IwAR0MEZQGzTnC9e_86jE5-6ybWIp13sr-S-0XBM-yvOLny8-JQHg5QYN7suw

Forrás: https://theworldnews.net/hu-news/kitunok-es-bukdacsolok-hogy-boldogultak-a-magyar-politikusok-az-iskolaban

 

 

 

Osztálynapló 340 év 86 híres politikusáról

 

A Corvina Kiadó Csiffáry Gabriella kutatásai alapján adta ki a Magyar politikusok az iskolapadban c. művet, amely 340 év 86 politikusának iskolai teljesítményét mutatja be. A szerző levéltáros, így csak holt lelkekkel foglalkozik a témában, Thököly Imrével kezdi és Pozsgay Imrével fejezi be. A műben érdekes tényeket, különleges anekdotákat, korabeli visszaemlékezéseket és régi fotókat szemlélhet az olvasó.

 

Könyvajánló - Csiffáry Gabriella: Magyar politikusok az iskolapadban

Iskolába járni muszáj, ha megalapozott tudásanyagra kíván szert tenni valaki, hogy később felelős beosztásban intézhesse saját vagy a köz dolgait, ebben többé-kevésbé mindenki egyetértett koroktól és képzési formáktól függetlenül. Csiffáry Gabriella (Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa) ebben a művében híres magyar politikusokra tette rá a célt, és kereste meg a vonatkozó történeti forrásanyagokat művének publikálásához.

A javarészt 17. században élt Thököly Imre (1657-1705) iskolatörténetével kezdődő dokumentálás egyértelművé teszi, hogy a tudás az akkori arisztokrácia felvilágosultabb családjainál alapérték volt, ha néhol kicsit kifarcsartan, akkor is. Sokan tisztában voltak nevük, rangjuk és családi helyzetük által feljogosított kötelezettségeivel, és a nemzetség fiataljait rangos képzésekben részesítették: gyerekként magántanítók hada volt hivatott az úrficskák elméjét pallérozni (leányoknak ez a képzésforma nem járt automatikusan), majd gimnáziumok, egyházi iskolák és különféle egyetemek hada képezte tovább őket, amibe természetesen, megfelelő időtartamú, külföldi tapasztalatokat felvevő csavargás is belefért. 

Akkori politikus nagyjaink szülei általában jogász vagy katonai képzés felé irányították szépreményű ifjaikat. Jogász képzésben részesült Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Bibó István vagy Károlyi Mihály is. Jogi tanulmányokkal kezdett, de abbahagyta és katonai képzésre nyergelt át Batthyány Lajos, katonai tanulmányokat folytatott Horthy Miklós, Sztójai Döme is.

A kommunista érában bizalmi elv és osztálybeli hovatartozás volt a döntő országos tisztségek betöltésénél, bár mondhatjuk, hogy egy darabig csak, a nehéz időkben, amíg valamilyen módon megszilárdult, majd konszolidálódott a rendszer, és ki nem nevelte művelt saját elitjét. Hamar rá kellett döbbeni arra, hogy a Tervhivatalban, minisztériumi felelős posztokon nem ülhet olyan, akinek nincs valamennyire a fejében a felügyelete alá tartozó terület elméleti és gyakorlati tudása, a régebbi vezetőket pedig elhelyezték a Temetkezési Vállalat és egyéb jól jövedelmező helyekre, ahol viszonylag kevés kárt okozhattak hozzánemértésükkel.

Csiffáry Gabriella műve nemcsak száraz adathalmaz bizonyítványokkal megtűzdelve, hanem kortörténeti dokumentum is, amely a híres politikusok memoárjaiból, leveleiből fennmaradt visszaemlékezéseket is tartalmaz. Például ezekből szerezhetünk tudomást Károlyi Mihály jogászképzésének apró nüanszairól: diákként a havi zsebpénze több volt, mint az akkor regnáló miniszterelnők fizetése (2000 aranyforint), ha vizsgázni ment, előre rendelkezésére bocsátották a tételt, nehogy már zavarba jöjjön számonkérés során, a vizsga kezdetén a tanári kar felállva köszöntötte, és amikor mindennek ellenére - mert nem készült fel eléggé - az egyik tárgyból kivágták, mint macskát... -ni, akkor igen elcsodálkozott: „szokatlan és váratlan dolog volt, hogy egy magyar egyetemi tanár elbuktasson egy grófot, kivált egy hitbizományi örököst.”

Horthyról megtudja az olvasó, „mi tagadás, nem tartoztam a szorgalmas tanulók közé, inkább a gyakorlatias dolgokat kedveltem", aminek fényében többször és több helyen elbukdácsolt tanulmányai közepette. Azt kell, hogy mondjam, a 17-19. századi politikusok iskolai élete sokkal élvezetesebb olvasás szempontjából, mint a merev szocialista politikusok önvallomásai tanulmányaikról. Mintha 1948 után kiveszett volna belőlük a kreativitás, a humor és az élet olyan felfogása, hogy nem szabad magunkat annyira komolyan venni. Persze, ha belegondolok, ezen nem kell csodálkozni abban a túlfűtött, mindent túlreagáló érában.

Kinek javaslom olvasásra? Akiket érdekelnek a kortörténelmi dokumentumok, némi életrajzi és és anekdotai vonatkozásokkal megtoldva, szeretik a vaskos, igényes kiadványokat, páratlan fotókkal illusztrálva.

Forrás: https://www.kulturpara.hu/2021/10/osztalynaplo-340-ev-86-hires.html?fbclid=IwAR0_NCXZOWwJIEhObSfLuP9JzSmODB-6siZK4egYQ2RN-L7QPk79qXADHN8

 

Miből lesz a politikus?

2021. 10. 20. | Történelem

Csiffáry Gabriella: Magyar politikusok az iskolapadban | Falusi Dóra ajánlója

 

Nem egy felkapott téma, pedig a jelentősége vitathatatlan. Mi fán terem a politikus hazánkban? Csiffáry Gabriella a „Magyarázom a bizonyítványom” után, amelyben írók, színészek, képzőművészek és tudósok iskolaéveit tárta fel, most a politikusoknak szánt egy egész könyvet. Az elmúlt 350 év legjelentősebb politikai szereplőiről kapunk átfogó képet a tanulmányaik kapcsán.

 Corvina, 496 oldal, 5990 Ft

A magyar történelem elmúlt 350 évét öleli át különleges nézőpontból Csiffáry Gabriella, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa a Magyar politikusok az iskolapadban című munkájában. Thököly Imrétől kezdve Pozsgay Imréig bezárólag, politikai hovatartozástól függetlenül, születési évük szerinti sorrendben (1657 és 1933 között) vizsgált meg a szerző nyolcvanhat politikust az iskolai végzettségük alapján. Az elmúlt korok szellemiségét hűen tükrözi, hogy közülük csupán két nő kaphatott helyet a könyvben: Slachta Margit és Kéthly Anna.

Azonban messze nem csupán évszámok és iskolák száraz felsorolása a gyűjtemény. A híres vagy épp hírhedt kormányfők, miniszterek rövid bemutatása és iskolai teljesítményük ismertetése mellett a kötet visszaemlékezésekből, interjúkból, korábban titkos aktákból idéz, így elevenedik meg előttünk velük együtt a kor is, amelyben éltek. A szerző a dokumentumok helyesírását aktualizálta, miközben a formai archaizmusokat meghagyta, így könnyedén olvashatók akár a több száz éves levelezések is.

A könyv igazi kuriózum, hiszen a történelemben betöltött szerepükön túl nem, vagy csak alig ismerjük ezen meghatározó politikusok személyiségét, jellemét.

Ráadásul a feltárt dokumentumok révén bepillantást kapunk az adott korra jellemző oktatási rendszerbe, szokásokba is. Legtöbbet hittant, latint, földrajzot, matematikát, fizikát, retorikát, filozófiát, jogot tanultak, és persze nyelveket. A 20. századig általánosan jellemző volt, hogy az államférfinak készülők több idegen nyelven is tudtak. Rákóczi Ferenc például beszélt latinul, franciául, olaszul, lengyelül, de csehül és szlovákul is megértette magát.

Apponyi Albert az Emlékirataim című munkájában írja le, hogy az akkori magyar arisztokrácia tagjaként, ám velük ellentétben neki a magyar nyelv volt az első, amelyet megtanítottak. A politikai pályára tudatosan készült, ám előtte még minden, ehhez szükségesnek vélt tanulmányát be akarta fejezni. „Politikai pálya alatt a parlementet értettem és mindazt, amit az ember a parlementben elérhet”, írta később a hivatásáról.

Többségük magas szinten ismerte a jogot is, Kossuth Lajos és Deák Ferenc jogtudására már korán felfigyeltek, bár utóbbi valószínűleg korábban, még a gimnáziumi évei alatt a gyenge tanulmányai miatt iskolát is váltott. Az arisztokrácia köréből kikerülő államférfiaknál természetes volt, hogy bentlakásos intézményekben képezték őket már egész kicsi koruktól kezdve, ez alól kivétel volt Teleki László, aki tizenhét éves koráig otthon tanult.

Ahogy haladunk előre az időben, és egyre nagyobb teret nyernek a baloldali liberális eszmék Európában, úgy változik a politikusok képzettsége is.

Frankel Leó, a Párizsi Kommün tagja, a Magyarországi Általános Munkáspárt egyik alapítója aranyműves-inasként végzett 1861-ben. Bár tizenhét évesen még elment a korszakra jellemző gyakorlati, úgynevezett vándoridőre (Wanderzeit), azonban nem fejezte be.

A 20. század politikusait már jobban ismerjük, de Csiffáry aprólékos munkájának köszönhetően velük kapcsolatban is rengeteg érdekes adalékot tudhatunk meg. Kéthly Anna például a polgári iskola elvégzése után egy olyan könyvkiadónál lett tisztviselő, amely arról volt híres, hogy a legkevesebbet fizeti a tisztviselőnőknek. (Az ő ’56 utáni politikai szerepvállalásáról már mi is írtunk akárcsak az emigrációban adódó lehetőségeiről.) Rákosi Mátyás olyan jó tanuló volt a középiskolában (kivéve az éneket, szépírást és tornát), hogy tandíjmentességben részesítették. A latin ötösét pedig két éven át Babitstól kapta. Hiába végzett vezérkari tisztként a Ludovika Akadémián Szálasi Ferenc, csak édesapja rossz anyagi körülményei miatt, kényszerűségből lett katona.

Dobi István, „az elfeledett államfő” (Révész Sándor írt róla hiánypótló monográfiát, amelyről itt olvashat bővebben, a szerzővel készült interjúnkat pedig itt találja.) Vallomás és történelem című visszaemlékezésében ír az elemi iskolákban szokásos ültetési rendről.

Legelöl ültek a pap, a tanító és az orvos gyerekei, mögöttük a jómódú zsidó családok, majd a gazdák gyermekei, mindenkor a vagyoni állapot szerinti sorrendben.

Leghátul a szegények, a keresztsorokban (szamárpadokban) pedig a cselédek gyerekei. A kálvinisták ezt az ülésrendet a templomban is alkalmazták, és ahogy Dobi írja diplomatikusan: „a sokat hirdetett isten előtt való egyenlőségnek ez a mi gyakorlatunkba ily módon átültetett rendje nemigen vonzotta a szegényeket”.

A második világháború előtt és után, amikor az ideológia többet nyomott a latban bármilyen diplománál, már felsőfokú végzettség sem kellett ahhoz, hogy Révai József 1949 és 1953 között népművelési miniszter legyen. Saját szavaival élve „ami a képzettségemet illeti: lényegében autodidakta vagyok”. Így volt ezzel Nagy Ferenc kisgazda politikus, 1946 és 1947 között miniszterelnök is, aki „megingathatatlan szilárdsággal, meggyőződéses tűzzel képviselte a kisparasztok ügyét”. Családja anyagi helyzete miatt csupán hatosztályos elemit végzett, és csak 16-18 éves korában kezdett komolyabb könyveket olvasni. 1948 után emigrált az USA-ba, ahol bepótolta a hiányosságokat, és később a Berkeley és az Indiana Egyetem is díszdoktorává avatta. Nem úgy Péter Gábor, aki 1953-ig volt az ÁVO (Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya) és a BM ÁVH (Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának) vezetője. Végzettsége szerint négy elemit végzett iparostanonc volt, teljesítményét pedig annyira gyengének találták a tanárai, hogy már az első osztályt ismételnie kellett.

A felhasznált irodalom széles skálájából merít Csiffáry (például az Orosz Állami Társadalompolitikai Levéltár anyagából), így további, eddig nem ismert érdekességeket is megtudhatunk többek között Rajk László, Ortutay Gyula, Bibó István, Kádár János, Aczél György, Göncz Árpád, Horn Gyula, ifj. Antall József életéből. Már csak ezért is érdemes fellapozni a Magyar politikusok az iskolapadban című kötetet. Emellett pedig elgondolkodtató, hogy mikor és milyen végzettséggel lehetett valaki milliók életét meghatározó vezető.

CSIFFÁRY GABRIELLA korábbi művei: A tábornok kertje; „Magyarázom a bizonyítványom”; Szétrajzás

Forrás: https://konyvterasz.hu/mibol-lesz-a-politikus/?fbclid=IwAR3EXbR1hFMNN1HEYS2Xi1jP5loauFYysGU93f2mBg-j_N42F1Ne3Z7yB5g

Politikust iskolájáról – Beszélgetés Csiffáry Gabriellával

2021. 10. 28. | Interjú

FALUSI DÓRA interjúja

Az országot vezető, egész korszakokat meghatározó politikusok és államférfiak esetében nagyon nem mindegy, hogy hol és milyen végzettséget szereztek, milyen útravalóval hagyták el az iskolapadot. Csiffáry Gabriella az elmúlt 350 év mintegy kilencven politikusát vizsgálta meg ilyen szemmel (a könyvről itt olvashat bővebben). Forrásokról, tendenciákról, és arról beszélgettünk, hogy nagyjaink közül ki mennyire utálta az iskolát.

 

– Rengeteg forrásból gyűjtötte össze az információkat. Mennyi ideig tartott a kutatómunka?
– A forrásanyag jelentős része közgyűjteményekből került ki, de családi hagyatékok iratai is szerepelnek a könyvben. Levéltárak, kézirattárak, levelestárak, iskolai irattárak anyagát lapoztam végig, amelyeket könyvészeti ismeretekkel egészítettem ki. Egy ilyen jellegű feltáró munka legalább négy-öt évet vesz igénybe. És hogy pontosan tudjam dokumentálni a kötetben szereplő politikusok iskolai tanulmányait, illetve értelmezni a kikutatott forrásanyagot, bele kellett ásnom magam az iskolatörténeti és jogtörténeti szakirodalomba.

– Mire kellett odafigyelnie?
– Meg kellett vizsgálnom, hogy milyen iskolák voltak, ott milyen tantárgyakat oktattak, hogyan változott időről időre az iskolai értékelési rendszer. Meg azt is, hogy a jogi oktatás, a jogászképzés tradicionális útja, amelyet a politikusaink többsége végigjárt, milyen változásokon ment át az elmúlt évszázadokban. Más jogi képzésben részesült például Teleki László, és másban Apponyi Albert vagy még később Teleki Pál.

– Volt olyan politikus, aki nem került be a könyvbe, mert nem talált hozzá kellő mennyiségű adatot?
– Annak ellenére, hogy a kutatásban a megszállottságig kitartó vagyok, és nem adom fel egykönnyen még a reménytelen látszó eseteket sem, volt olyan politikus, akinél úgy gondoltam, hogy nem érdemes tovább kutatni. Hogy csak egy nevet említsek: a híres Szapáry-dinasztia kiválósága, Szapáry Gyula gróf, aki több miniszteri tárcát is betöltött, és két évig a Magyar Királyság minisztere volt. Nos, vele zsákutcába jutottam, ami nem véletlen.

Az arisztokrata családok sarjai ugyanis más nevelést és képzést kaptak, mint a középnemesi vagy polgári családok leszármazottai.

Szinte kivétel nélkül magántanulók voltak, és csak vizsgázni jártak be egy-egy előkelőbb iskolába. Felsőfokú tanulmányaikat is többnyire külföldi egyetemeken végezték „rendkívüli” hallgatóként. Ezért is nehezebb nyomon követni a tanulmányi pályájukat, mint azokét a politikusokét, akik mindvégig „nyilvános tanodába” jártak.

– Magyarország 350 évét öleli fel a kötet. Lát összefüggést a korok és a politikai vezetők végzettsége között?
– Én inkább arról beszélnék, hogy az egyes korokban milyen végzettségű politikusok vezették ezt az országot. Az elmúlt korok, különösen a reformkor, a kiegyezés és a két világháborút megelőző időszak alatt többségében jogi végzettségű politikusok vettek részt az ország irányításában. Nem csoda, hiszen a törvényalkotáshoz és a törvények megértéséhez jurátusi agyra és gondolkodásra van szükség. Gondolkodásukban, következtetéseikben és politikai programjukban nagy szerepet kaptak a jogi szempontok. Ha belelapozunk a beszédeikbe és a cikkeikbe, láthatjuk, hogy milyen széles körű jogtudományi és jogtörténeti ismereteik voltak. De ez úgyszólván alkotóeleme volt az egész értelmiségnek.

– Ez a tendencia mikor változott meg?
– A két világháború közötti időszakban. Különösen a háború árnyékában egyre több katonai végzettségű kormányfővel és miniszterrel találkozunk.

Az ötvenes években, mint tudjuk, nem az iskolázottság döntötte el, hogy ki kerül a politika legfelsőbb csúcsára.

A rendszerváltás után a jogi végzettségű politikusok mellett közgazdász, szociológus, teológus, politológus és bölcsész végzettségű államférfiak is részt vettek az ország kormányzásában.

– Napjainkban, főleg amióta a CEU Bécsbe költözött, nem is annyira a végzettség foka, hanem inkább az számít forró témának, hogy ki hol tanult, illetve milyen idegen nyelven tud beszélni. Ez is egy kortünet lenne?
– Erre a kérdésre, még ha burkoltan is, de előzőleg válaszoltam már. A politikai elitképzés fontos volt a múltban. Az, hogy ki milyen iskolákban végzett, milyen diplomával rendelkezett, hány nyelven tudott megszólalni, sőt gondolkodni, meghatározó volt. Az arisztokrata családok esetében különösen odafigyeltek minderre.

– Az egyetemek politikatudományi szakán politológusokat képeznek. Mit gondol, a rendszert élesben működtető „politikusságot” is kellene tanítani?
– Érdekes kérdés! Én inkább azt ajánlanám, hogy gyakorlatban kellene tanulmányozni a politológus hallgatóknak, hogy miként viselkedik, milyen reakciói vannak egy hivatásos politikusnak. Erre kitűnő fórum lehetne az országgyűlés. Nem véletlen, hogy régebben a jogászképzés protokolljához tartozott a diétákon történő részvétel. A jogi képzést lezáró vizsgák után a jurátusok a diéták kerületi és országos ülésein vettek részt, ahol az országgyűlési irományok másolása mellett, közvetlenül figyelhették meg a „hivatásos” politikusok reakcióit, felszólalásait és nyomon követhették az országos ügyeket. Sokan itt jegyezték el magukat a politikával. Például Teleki László gróf joggyakornokként 1830 szeptemberében a pozsonyi diéta kerületi és országos ülésein vett részt diáktársaival.

– Pozsgay Imre az utolsó politikus, akit vizsgált. Miért állt meg itt?
– Nem szerettem volna továbblépni, többek között azért, hogy ne csússzak bele, még csak ne is érintkezzek a mai politikával, ami persze lehetetlen, mert a múlt politikusai közvetve hatással vannak a mai politikai életünkre. Elsősorban az volt a célom, hogy korabeli források segítségével feltárjam, hogy az elmúlt évszázadok politikusai, híresek és hírhedtek, bűnösök és áldozatok, akik az ország sorsát irányították, hol szerezték a tudásukat, milyen iskolák alakították ki eszmerendszerüket és gondolkodásukat. Több mint háromszáz év nyolcvanhat híres és hírhedt politikusa mesél nekünk arról, hogy milyen volt a gyermek- és az iskoláskoruk, milyen tantárgyakat szerettek, kik voltak a kedvenc tanáraik és házitanítóik. Illetve kik voltak azok, akik jelentős befolyást gyakoroltak a gondolkodásukra.

Fontos ezt tudni, mert egy korszak politikai kultúrájának színvonala jórészt vezető politikusainak felkészültségétől, iskolázottságától és műveltségétől is függ.

– A „Magyarázom a bizonyítványom” című korábbi kötetében az elmúlt közel háromszáz év híres magyar íróinak, költőinek, színészeinek és képzőművészeinek iskolai teljesítményét tárta fel. Sok, később kibontakozó tehetség bizony nehezen érvényesült az iskolapadban. Milyen összefüggéseket fedezett föl ezekben az életrajzokban?
– A tehetséges és öntörvényű, ezért az átlagostól eltérő hírességeink, íróink, művészeink és tudósaink, igen korán szembekerültek az iskolai regulákkal, és azoknak nem tudtak, de nem is akartak megfelelni. Így számtalan kudarc érte őket éppen abban az életkorban, amikor a szellemi immunrendszerük még nem alakult ki. Ezek a traumák beépültek az életükbe és a gondolkodásukba, és de jó, hogy mindezek ellenére fel tudtak állni és kiteljesedni!

Amíg az iskolai és családi elvárásoknak akartak megfelelni, átlagon alul teljesítettek, s amikor már a belső motivációik szerint élték az életüket, mindenki fölé repültek.

– Ki maradt meg e tekintetben leginkább az emlékezetében?
Csontváry Kosztka Tivadar konkrétan kifakadt a visszaemlékezéseiben, annyira utálta a tanulást, inkább a virágokat bámulta vagy a madarakat gyűjtött helyette. Mándy Iván ájulásig fokozódó fizikai rosszullétről beszélt az iskola kapcsán, míg Illyés arról írt, hogy öt elemibe járt és négy középiskolába, ami nem világlátottá, hanem „világriadttá” tette. Pláne, hogy sehol nem akadt egyetlen tanár sem, aki egy jó szót szólt volna hozzá. Még Szent-Györgyi Albert is csak az utolsó évben kapta össze magát. Saját bevallása szerint az volt a probléma, hogy nem tanították meg tanulni, nem mutatták meg neki a világot, hanem beszuszakolták a padba valaki mellé, és végiggördítették a gyárszalagon. A legérdekesebb mégis talán a kitűnő tanuló Arany János esete, aki fogta magát, és szintén az unalomra hivatkozva 1836-ban önszántából, a középiskola befejezése előtt elhagyta a debreceni kollégiumot, és vándorszínésznek állt.

– Más körülmények is nehezítették a tanulást?
– Sokuknál családi tragédiák is közbeszóltak, nem beszélve főként a 20. századot meghatározó sorozatos történelmi kataklizmákról. A nemzetet ért rengeteg pusztítás, veszteség természetszerűen beszivárgott a gyermekek mindennapjaiba. Ezt is szerettem volna megmutatni ezzel a könyvvel: hogyan lehet ilyen áldatlan állapotok közt, sorstragédiák árnyékában, a sok személyes kudarc – eltanácsolások, megszégyenítések, kirúgás, iskolaváltások, szegénység – ellenére mégis a tehetségünk predesztinálta saját utunkat járni. Gondoljunk csak Adyra, aki négyszer ugrott neki a jognak és négyszer hasalt el. Majd csak amikor ennek az egésznek hátat fordított, és azt csinálta, amihez alkata, tehetsége volt, akkor tudott zsenivé válni.

– Min dolgozik most?
– Megint nagy fába vágtam a fejszémet, pedig azt hittem, könnyebb dolgom lesz, mint a korábbi kötetekkel. Magyar felfedezésekkel és találmányokkal szeretnék foglalkozni, amelyek elfogadhatóbbá és élvezhetőbbé tették és teszik a mindennapi életünket. Sokan foglalkoztak már ezzel a témával, ám ennek ellenére gigászi munka vár rám, mert rengeteg ezen a téren is a legenda, a tévhit. Annak érdekében, hogy eloszlassuk őket, vissza kell nyúlni az eredeti forrásokhoz, amelyek elmesélik nekünk az igazságot. Persze érteni kell a források nyelvét is. Ahogy Cziffra György zongoraművész mondta egykoron, ha a múlt zenéjét akarod megszólaltatni egy hegedűn, tisztán kell játszanod, és akkor mesélni kezd neked!

CSIFFÁRY GABRIELLA korábbi művei: A tábornok kertje; „Magyarázom a bizonyítványom”; Szétrajzás.

Forrás: https://konyvterasz.hu/politikust-iskolajarol-beszelgetes-csiffary-gabriellaval/

Megjelent: Nők Lapja, 2012. december 8. (A recenziót írta: Hulej Emese) Kattints a képre!

 

Magyar politikusok az iskolapadban

 
"Ezzel a címmel jelent meg tavaly nagyon érdekes könyv a Corvina Kiadó gondozásában. A könyv nem csak szakembereknek szól. Bárki számára érdekes és hasznos, aki a magyar történelem szereplőit kívánja közelebbről megismerni.
A szerző, Csiffáry Gabriella történész, Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa. Több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit.
Rengeteg levéltári anyag feldolgozásával azt vizsgálja, hogy a magyar történelem különböző korszakainak politikusai milyen iskolába jártak, milyen volt az előmenetelük. „A közlésre kerülő iskolai dokumentumok és személyes vallomások, megfelelő forráskritika mellett, fontos háttérinformációt szolgáltatnak: új összefüggésekre világítanak rá, ezáltal olyan történelmi események feltárásához adhatnak segítséget, amelyek még ma is pontosítást igényelnek.” – írja a szerző, és a könyv igazolja őt.
A szerző politikai előítéletek nélkül válogatta össze azokat a politikusokat, akik iskolai éveit bemutatja. Jók vagy rosszak voltak, pozitív vagy negatív a mai megítélésük, közös bennük, hogy nyomot hagytak a magyar történelemben, és persze, valamennyien jártak iskolába. 340 év 86 politikusának iskolai éveit vizsgálja. A dokumentumok 57 közgyűjteményből, iskolai irattárakból, családi hagyatékokból kerültek elő. Jelentős részüket korábban csak szakemberek ismerték.
Thököly Imrétől és Rákóczi Ferenctől kezdve Andrássy Gyulán át Károlyi Mihályig és Klebelsberg Kunóig számos történelmi személyiséget ismerhetünk meg. A 20. század szinte valamennyi lényeges politikusa is szerepel Gömbös Gyulától Horthy Miklóson át Göncz Árpádig. Nem hiányoznak a munkásmozgalom és a szocialista korszak személyiségei sem. Megtudjuk, hogy milyen tanuló volt Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Marosán György. Nem hiányzik a felsorolásból Kádár János sem.
Kádár János (1912-1989) a 20. századi magyar történelem egyik meghatározó személyisége. 1956-88 között a kormányzó MSZMP vezetője, több alkalommal Magyarország miniszterelnöke.
A szerző elismeri, hogy a levéltári kutatások ellenére nem sikerült mindent kideríteni Kádár gyermekkoráról. Azt tudni, hogy az 1919/20-as tanévtől a IV. kerületi Papnövelde utcai fiúiskolába járt. 1922-től már a Wesselényi utca polgári fiúiskolában találjuk. „A polgáriban már nem voltam olyan nagyon jó diák. Csak az volt a szerencsém, hogy figyeltem, amit az iskolában magyarázgattak” –idézi a szerző Kádár egykori személyes visszaemlékezését.
Az ötödik osztálytól azonban nem folytatta tanulmányait és valószínűleg a VII. kerületi Kertész utcai ipari iskolában tanulta ki az írógépműszerész szakmát. 1929-ben felszabadult segéd lett.
A tényekhez tartozik, hogy Kádár a felszabadulás után végzett felsőfokú tanulmányokat is. Elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát és ennek alapján 1956 júliusában tartalékos állományú honvédezredessé nevezték ki.
Jó szívvel ajánljuk a könyvet mindenkinek. Sok érdekeset és újat találnak benne. Ne sajnálják rá a pénzt és az időt!"
 

Közölve: Hetilapunk, 2022.01.13. Online forrás: https://hetilapunk.hu/2022/01/13/magyar-politikusok-az-iskolapadban/

Tanulj Tinó, politikus lesz belőled!
 

Szerző: Molnár Dávid 2022-01-30

Csiffáry Gabriellának, a Budapest Főváros Levéltárában dolgozó történész-levéltárosnak új könyve jelent meg. Régebbi munkáihoz hasonlóan egy újabb átfogó történelmi tablót tár az olvasóközönség felé. Többek között a híres magyarok hobbijait és hazánk legjelentősebb sporteredményeit összegyűjtő munkái után legújabb könyvének középpontjában Magyarország meghatározó politikusainak iskolás évei állnak. A 2021-ben megjelent kötet a 2017-ben napvilágot látott „Magyarázom a bizonyítványom…” című munkájának folytatásaként is értelmezhető. A híres hazai művészek helyett, a tavaly megjelent kötet fókuszában számos meghatározó magyarországi politikus iskolás évei és élményei állnak.A „Magyar politikusok az iskolapadban” című munkájában 86 politikus példáján keresztül mutatja be a magyar politikai elit jelentős szereplőinek egyéni viszonyulását saját iskolai éveihez. A könyv közel 340 év magyar történelmét veszi górcső alá ebből a szempontból. A 17. század második felében tevékenykedő Thököly Imrétől egészen az 1989-es rendszerváltás meghatározó politikusaiig részletezi a magyar történelem kiemelkedő alakjainak iskolához és tanuláshoz való viszonyát. A rendelkezésre álló és ez idáig kevésbé publikált források mellett a kötet jelentősége a magyar köztörténet értékelésében is meghatározó, mivel a rendi társadalomra jellemző nemesi magánoktatástól a népiskolai képzésben részesülő későbbi politikusok példáján keresztül a magyar oktatás- és mentalitástörténet megértéséhez is fontos kiindulópontot jelent.

A szerző munkájában (szakmájához híven) a források dominálnak. Összesen 57 közgyűjteményből származó dokumentum adta a könyv elkészítéséhez szükséges forrásbázist. Ez már önmagában alapos és körültekintő háttér kutatást feltételez.A könyv felépítése és szerkezete is logikus és jól követhető. Kronológiai sorrendben minden fejezet egy-egy meghatározó politikus pályájával foglalkozik. A rövid, de adatgazdag áttekintés után gyakran egy személyes dokumentumból származó beszédes részlet következik, melyben a fejezetben tárgyalt politikus iskolai éveire reflektálnak egykori kortársak, vagy épp maga a tárgyalt személy. Végül a felhasznált források eredeti példányairól készült képek kerülnek közlésre, mely által a történelem és a történész által végzett kutatómunka is sokkal élményszerűbbé válik az olvasó számára.

A kötet lényegi mondanivalóját azonban pont a források kötik kissé gúzsba. Egyrészt a könyv témájából és a rendelkezésre álló személyes források hiányából kiindulva nem, vagy csak részben kapunk képet az adott szereplő tanulói hozzáállásáról. Sokszor csak az oktatási rendszer adminisztrációja által fennmaradt „hideg” információkhoz juthatunk hozzá, vagy pedig csak az adott személy önreflexiójára támaszkodhatunk, mely miatt (mondanunk sem kell) szükséges a forráskritikai szemlélet.Épp ezért a kötet többek között nem ad pontos választ arra az igazán érdekes kérdésre sem, hogy egyes szélsőséges, vagy épp önkényuralmi rendszert kiszolgáló politikusokat mi, miért és hogyan radikalizált. Persze erre a választ talán nem is az iskolai évkönyvekben kell keresnünk, hiszen egy személy világképének kikristályosodásához az oktatási intézményeken túl megannyi tényező és meghatározó élmény is hozzájárulhat.

Ahogy szokták mondani, amilyen a társadalom, olyan a politikai elit és vica versa. A kétségkívül nagy befolyással bíró politikusok szellemi képességeit pedig hajlamos az elégedettlen állampolgár lekicsinyíteni, főleg ha a politikai döntések kevésbé jótékony hatásait is a bőrén érzi. (Sokak szeretik ezzel szemben saját képességeiket felülértékelni). A politikus társadalom azonban a szellemi javak, a kapott oktatás minősége és mennyisége, valamint a tanulással szembeni attitűd szempontjából sem egységes, és ez nem volt másképp száz-kétszáz évvel ezelőtt sem. A Magyar Tudományos Akadémia megalakulását anyagilag biztosító gróf Széchenyi István magánúton szerzett alap és középfokú iskolai évei alatt „nehezen és keveset” tanult. Kortársa, a jobbágy felmenőkkel bíró Táncsics Mihály azonban „huszonnégy éves érett korú ifjú”-ént lett a Kecskeméti Kegyesrendi Róm. Kath. Gimnázium (ma a Kecskeméti Piarista Iskola) tanulója, ahol élen járt az eminensek között.

Ezt a fajta aránytalanságot azonban nem is lehet számonkérni a kortársakon. Csak a 19. század második felében kezdett el az oktatás és azzal együtt a tudás is demokratizálódni. A reformkorban és a dualizmus idején még szinte kivétel nélkül jogi végzettségel bíró, többnyire arisztokrata vagy nemesi származású „prókátor nemzet” tagjai után a két világháború között már egyre több katonatiszt, vagy tudományos végzettséggel bíró szakember is politikai pályára keveredhetett (mint például a kötetben szereplő Hóman Bálint). A második világháborút követően pedig talán elmondható, hogy az állampárthoz és az uralkodó ideológiához való lojalitás meghatározóbb volt, mint a műveltség vagy az elméleti felkészültség.Ez persze nem azt jelenti, hogy a huszadik század második felében sem lettek volna alaposan kiképzett, művelt politikusaink. A néhány osztályt végzett, majd gyorsan munkába álló későbbi vezetők (pl. Kádár János) mellett magasan kvalifikált értelmiségiek is (pl. ifj. Antall József) részesei lehettek a politikai döntéshozatalnak. Ehhez azonban szükséges volt az oktatás által megfelelő szellemi alappal bíró személyeknek az ideális történelmi pillanatra és politikai légkörre, mely az elmúlt közel négy évszázad során hol jobb, hol rosszabb irányba, de mindig változott.

Közölve: Újkor.hu. Online: https://ujkor.hu/content/tanulj-tino-politikus-lesz-beloled?fbclid=IwAR3m5ZoDeyrH37npCCv_H-9mcM67oOuRYdg6glC277PGqcXcHvjByKBGgWU

Megjelent: 168 Óra, 2021.december 23. XXXIII. évfolyam, 51-52. szám, 88. o.

Miattuk tényleg más lett...

 

Csiffáry Gabriella – Akiktől más lett a világ

Megvan az a szokásom, hogy a könyveket először kívülről veszem szemügyre. Bele se lapozok, nem hajtom szét, csak forgatom, nézem a borítót, és annak részleteiből próbálok valamilyen képet kialakítani magamban arról, mi is fog várni „odabent”. Az Akiktől más lett a világ – Magyar találmányok, felfedezések és újítások borítója egyszerre keltette bennem tudományos lexikon képzetét, és egy letisztult fedlappal rendelkező tankönyvét. Egy mutatós fizika vagy kémia könyvet képzelnék el így.

Eme két tantárgyhoz való régi viszonyomat tekintve, sajnos azt kell mondanom, hogy ez az „első látásra” pillanat nem keltett bizalmat bennem. Szerencsére, középiskolás korom óta volt szerencsém némi fejlődésen átesni, így rég levedlettem magamról a „külső alapján ítélkező” hozzáállást. Ki is nyitottam a könyvet… Hogy aztán az utolsó oldal befejeztével azon gondolkodjak: mi a francért nem ilyen könyvekből kellett nekem anno tanulni?

Amikor leültem, hogy gondolataimat papírra vessem az Akiktől más lett a világ-ról, egyszerűen nem tudtam elkerülni, hogy továbbra is a régi iskolás éveimen járjon az agyam. Felelevenítettem minden nyűgét-bánatát annak a négy évnek, mert bizony – vallomás! – én megküszködtem a gimnáziummal. Az azóta eltelt években már világossá vált, mi okozta problémáim fő forrását: egyszerűen az, hogy nem illettem a rendszerbe. Az én agyamnak másfajta ingerekre volt/van szüksége az optimális működéshez, mint amit az átlagos órák, a sablon, dög unalmas, full szöveg, kép nélküli, minden kreativitást és szépérzéket mellőző tankönyvek és munkafüzetek nyújtani tudtak. Untatott minden, amiből tanulnom kellett volna. Az én agyamnak arra lett volna szüksége, hogy sok-sok apró, mutatós, érdekes részlettel keltsék fel és tartsák forrásponton a kíváncsiságomat.

És itt jön a képbe az Akiktől más lett a világ, amivel kapcsolatban az első társításom az volt, hogy mennyivel másabb lett volna a tanuláshoz fűződő viszonyom, ha ilyen kiadványokból áll a tankönyvlista. Következő gondolatommal pedig máris azt találgattam, hány diák látná másként az oktatást, hányan állnának másképp a tanuláshoz, ha így lennének összerakva a tankönyvek!

El is mondom, miért jutottam erre a következtetésre.

Először is a könyv nagyon okosan bánik az oldalakkal. 264 oldalon 50 magyar tudós, feltaláló életét és munkásságát tárja az olvasó elé, ugyanakkor mindezt átlátható módon teszi. Egy emberre átlagosan 4-8 oldal jut, ami bőven azon a határon belül mozog, ami egy léptékben tökéletesen emészthető, megjegyezhető. Nem mondom egyébként, hogy egyszerű lehetett ilyen szigorúan megtartani az oldalszámokat, mert lássuk be, Semmelweis Ignác, Szent-Györgyi Albert (a lenti képen, a Nobel-díj átvételekor), Eötvös Loránd vagy épp Teller Ede életével egyenként ki lehetne tölteni azt a párszáz oldalt, a szerző mégis szisztematikusan tartotta magát a keretrendszerhez. És milyen jól tette, mert ezzel biztosította, hogy nem egyszerűen felkelti és fenntartja az olvasó figyelmét, de bennem például azt is sikerült kialakítania, hogy többet akarjak tudni adott emberekről és magam menjek utána bizonyos életműveknek.

Tetszenek ezt látni, kedves unalmas tankönyvek? Ezt így kellene csinálni!

 

Persze aki a végtelen lexikális tudásanyag híve, az most becsmérlően legyinthet, mondván: 4-8 oldal semmire nem elég, ha ilyen nagyságok életéről van szó! Az én válaszom viszont erre így szól: nem a mennyiség számít, kérem szépen, hanem a minőség!

A szerző ugyanis elképesztően jól állította össze ezeket az oldalakat. Minden tudósról a szokásos tényeket (mikor és hol született, hol végezte az iskoláit stb.) egy jól elkülöníthető szürke szedetbe helyezte, az egyéb ismereteket pedig magáról a találmányról, annak létrejöttéről és útjáról a leírásban helyezte el. Viszont ezek leírása is teljesen közérthető módon történik, szóval tudomány ide vagy oda, a szöveg olvastatja magát és nem olyan hiper-tudományos, hogy azt megérteni csak a legmagasabban kvalifikáltaknak lenne jogosítványuk.

Mindez nagyon színesen van tálalva, ráadásul a szerző nem csak szavakkal töltötte meg az oldalakat, de mindenféle érdekes képi anyaggal is, és egyáltalán nem csak adott emberek portréjáról van szó. Láthatunk szabadalmi bejelentéseket és okiratokat, képeslapokat, kísérleteket megörökítő fotográfiákat, helyszíneket bemutató korabeli rajzokat, de az is előfordul, hogy hazánkból távozni kényszerült tudósunk emigrációs kártyája néz ránk a lapokról. El se tudom képzelni, ennyi anyag összegyűjtése mennyi időt és energiát igényelt, de a szerző által véghezvitt kutatómunkáról kicsit lejjebb még ejtek egy-két szót.

 

Tisztázzuk: legjobb tudomásom szerint ez a kiadvány nem tankönyvi szándékkal született. Viszont, ha lehetne, mégis azért kampányolnék, hogy az legyen, vagy legalábbis segédtankönyv, kerüljön a diákok kezébe, megmutatva, hogy így is lehet, nem minden ismeretterjesztő könyv szürke, monoton mumus. Mert ha van valami, amivel fel lehet kelteni az érdeklődésüket az egyébként „száraz” anyag iránt, akkor az ez a könyv.

Úgy vélem, a szerző előtt többszörös főhajtás indokolt. Először is számomra az nagyon szimpatikus, hogy bár olyan emberekről esik szó, akiknek a nevét a legnagyobb tisztelettel illik kimondani, ugyanakkor a szerző megteszi azt, amit más könyvek nem igazán szoktak: emberként beszél róluk. Sokszor lehet ugyanis azt tapasztalni, hogy a régi nagy nevekről úgy írnak a könyvek, mintha szentek lettek volna. Semmi esendő vonás, semmi negatív cselekedet, csak a megkérdőjelezhetetlen nagyság. Pedig ők sem kizárólag tudósként léteztek. Ugyanúgy emberek voltak, hibáztak, hibáiknak pedig ára volt. Jó volt olyan könyvet olvasni, ahol ezt ismertetik.

Illetve van itt még egy dolog, ami számomra mindennél többet nyom a latban, hogy azt mondjam, ez a könyv hiteles. Mégpedig az, hogy bár büszkén méltatja tudósaink értékeit és eredményeit, de ugyanakkor teljes mértékben a helyén kezeli a dolgokat és nem próbálja mindenáron azt elhitetni az olvasóval, hogy a magyar tudósok mindig és minden időben mindenki felett álltak/állnak. Értem ezt úgy, hogy adott találmányoknál kimondja: nem biztos, hogy a magyar szakember volt az első. Mert bizonyos találmányt egymáshoz nagyon közel eső időben több nemzet nagy embere is a magáénak jelentett be, így időnként viták alakultak ki az elsőség kérdésében.

 

Persze tudom én, hogy minden nemzet szereti azt mondani, hogy az ő emberei a legjobbak, legokosabbak és minden érdem az ő nevükhöz fűződik, az a másik meg téved, de számomra ez az igazi nagyság! Elismerni a tényeket, nem pedig nemzeti önérzettől hajtva csapkodni az asztalt, hogy márpedig mondjon az egész világ, amit akar, mi akkor is tudjuk, hogy mi voltunk az elsők és punktum. Ez a könyv meg sem próbál ilyet, és számomra ez a jellemző tette fel a koronát az egész tudásanyagra, amit a könyv át igyekszik adni. Mert elismerni, hogy valamiben nem vagyunk az elsők, önmagában nagy erény.

Egy ilyen elképesztő anyagot felvonultató könyvvel kapcsolatban mi sem természetesebb, mint az, hogy ejtek néhány szót a szerzőről is. Ő Csiffáry Gabriella, akiről azt lehet tudni, hogy a lehető legtökéletesebb munkahelyet mondhatja magáénak ahhoz, hogy a lehető legtökéletesebb munkát végezze íróként. Ő ugyanis Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa, aki évtizedek óta elhivatottan kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek emlékeit, kutatói munkája érdekében messze átlépve a levéltár épületének falain. Magyar és külföldi közgyűjteményekből (levéltár, kézirattár, múzeum), szabadalmi hivatalokból, de magángyűjteményekből, családi archívumokból, is gyűjt a témájának megfelelő anyagot. Elmondhatjuk tehát, hogy elhivatottsága a téma iránt példaértékű!

 

A szerzőnek eddig tizenhat (!) könyve jelent meg, azonban ezen könyv előszava is árulkodó: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót.”. A könyv végére érve azt kell mondjam, további sok sikert, kitartást és érdekes kutatnivalót kívánok, kedves Gabriella! Én előre is köszönöm azokat a bizonyos eljövendő köteteket, kíváncsian várom, hogy olvashassam őket!

A szerzőnek jelentős számú könyvéből a Corvina kiadónál az alábbi művek lelhetők fel:

Szétrajzás. Híres magyar emigránsok kézikönyve, Magyarázom a bizonyítványom – Híres magyarok az iskolában, A táborok kertje – Híres magyarok szenvedélyeik, Magyar politikusok az iskolapadban.

Aki kíváncsi a könyvekre, az a Corvina Kiadó honlapján ismerkedhet meg velük közelebbről.

Forrás: https://1000konyv.blog.hu/2023/11/23/akiktol-mas-lett-a-vilag-konyvertekeles?fbclid=IwAR3nj3x0Wakkd5z7XwEYYMnxv3Vg5YLsSdu5C-Uu3qN1lofwNRAZlqxvhA8

 

 

 

A magyar feltalálók és tudósok különlegesen sok területen alkottak nagyot

Karikó Katalin és Krausz Ferenc idei Nobel-díja óta még érzékenyebben figyeljük a nagyszerű magyar elmék teljesítményeit. Ezért is – bár három év megfeszített munkája van benne – remek időzítéssel érkezett a Corvina Kiadó új kiadványa, az Akiktől más lett a világ című kötet, amely 50 magyar tudós és feltaláló életét és nemzetközi hírű találmányait, eredményeit mutatja be. A gazdag kötet szerzőjét, Csiffáry Gabriella történész-levéltárost arról is kérdeztük, mi minden áll a tudósi, feltalálói erőfeszítések mögött.

Irdatlan mennyiségű anyagot kellett Önnek átbogarásznia, hogy ezt a gyűjteményt összeállítsa. Hallottam, hogy nemcsak könyvtárakban, levéltárakban kutatott, de a rendelkezésre álló szabadalmi leírásokat is átnézte, szinte műszaki emberré képezte magát. Van kedvenc magyar találmánya ebben a rengetegben?

Számomra a repüléssel kapcsolatos találmányok a legizgalmasabbak. Mindig csodálkoztam azon, hogy a leleményes emberi elme hányféle szerkezetet talált ki, hányféle megoldással próbálkozott újra meg újra az ég meghódítására. Kevesen tudják, hogy milyen sok magyar is kísérletezett ilyesmivel. Szerepel a kötetben például Verancsics Faustusnak, ennek a zseniális mérnök főpapnak a „repülő embere”, mely egy kifeszített, négyszögletes alakú vásznat használt a repüléshez. Vagy ott van Martyn Lajos lebegő kereke, mely a madarak szárnymozgását imitálta. Némethy Emil sárkányrepülője pedig a 20. század fordulója tájékán valósággal lázba hozta a közvéleményt, és nem csak az aviatika iránt érdeklődőket. Kár, hogy a korabeli lapokban megjelent és ma is ismert fotók – amelyeken a feltaláló egy bicikliszerű szerkezetet hajtva röpköd az égben – montázs útján készült hamisítványok.

A legelső magyar „repülő gépek” közül számomra Schwartz Dávid léghajója volt a legérdekesebb. Ugyanis az ő „égbenjárója” jelentette a magyar repüléstörténet valódi kezdetét. Bár a feltaláló kitartása és szorgalma nem hozta meg személyesen az ő számára a kívánt eredményt, sok későbbi fontos találmánynak vált az alapjává. Nem véletlen, hogy a Schwartz-féle léghajó próbarepülésein maga Ferdinand von Zeppelin gróf is részt vett, és sokat „merített” a magyar feltaláló terveiből. (később meg is vette azokat.)

Van kedvenc magyar feltalálója is?

A kedvencem Eötvös Loránd báró fizikus, geofizikus, Eötvös József író és politikus fia, akinek a tehetsége példátlanul szerteágazott. Bármi volt kutatásának tárgya, csodás eredményeket ért el.  Kevesen tudják, hogy a nehézségi erőtér egy bizonyos, „kiválasztott” szintfelületének részletes meghatározásával Eötvös Loránd foglalkozott a világon először. Világraszóló találmánya: a torziós inga, új lehetőséget teremtett a föld mélyében rejlő ásványi nyersanyag-készletek feltárására.

„A középkor előítéleteinek és csodaszereinek lomtárából előkerestem a varázsvesszőt, és nem imádsággal, nem is ördöngősséggel, hanem…a hozzá jobban illő mechanikai érvelésekkel arra bírtam, hogy feleletet adjon…. Csak azt kívántam tőle, engedjen bepillantani annak az erőnek rejtvényeibe, mely a Földön mindent mozgat…”– írta Eötvös Loránd.

De nemcsak a tudományos eredményei ragadtak meg, hiszen hosszú időn át a Magyar Tudományos Akadémia elnöke és egy ideig kultuszminiszter is volt, hanem az emberi karaktere, a nyitottsága és a bátorsága is. Nagy hegymászó volt, és az életében mintegy 500 alkalommal hódított meg magashegyi csúcsokat. A holdon egy krátert neveztek el róla, és az ő nevét viseli a Dolomitokban a Cima di Eötvös, a 2837 m magas Eötvös-Spitze.

Hol szerezték meg az iskolai és egyetemi alapokat a későbbi Nobel-díjasaink? Kiknek az életében fedezte fel, például, hogy a nevezetes Fasori Gimnáziumba jártak?

Csak néhány nevet említek: Odajárt az orvosi-élettani Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert, vagy Neumann János, aki kvantummechanikai elméleti kutatásai mellett, a digitális számítógép elvi alapjainak lefektetésével vált ismertté. Fonó Albert, a sugárhajtású repülőgép egyik feltalálója, Kandó Kálmán, a vasútvillamosítás úttörője, Goldberger Leó textilgyáros, és a fizikai Nobel-díjas Wigner Jenő. Vagy Gróf András, aki pedig a modern számítógépek gyors mikroprocesszorait fejlesztette ki. Odajárt a szintén Nobel-díjas közgazdász, Harsányi János is. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy több hasonlóan magas színvonalú, főképp felekezeti középiskola, sőt, több kiváló egyetemi fakultás is működött a 19. század második felében és a 20. században az országban. Főleg a műszaki egyetemeken, az orvosegyetemen, vagy a szegedi egyetemen. De a kötetben szereplő magyar származású tudósok, feltalálók közül többen nem Magyarországon születtek, hanem Ausztriában, Németországban vagy más európai országban. Így az iskolai tanulmányaikat sem itt végezték, például Bárány Róbert, Járay Pál vagy Selye János. Egyébként is, mondjuk az osztrák-magyar monarchia idején, de később is, egészséges átjárások voltak a közép-európai országok között. A neves és magas színvonalú magyar iskolák után sokan más országokban képezték tovább magukat. Népszerű volt a bécsi orvosi valamint műszaki egyetem, a grazi egyetem orvosi kara, és a stuttgarti műegyetem. Nem beszélve a berlini, a heidelbergi és a königsbergi egyetemekről. Wigner Jenő és Gábor Dénes például a berlini Technische Hochschule diákja volt. Neumann János Zürichben és Berlinben tanult. A hires göttingeni egyetemre járt Eötvös Loránd, Polányi Mihály és Selényi Pál, Hevesy György pedig a freiburgi Albert Ludwig Universität egykori hallgatója volt.

Bár Ön egyenként mutatja be a magyar tudósokat, feltalálókat és nevezetes találmányaikat, feltűnt, hogy főleg a nagy műszaki koponyák munkálkodá-sában egyformán meghatározóak voltak bizonyos magyar gyárak, laboratóriumok, ipari központok.

Valóan, a magyar gazdaságtörténetben is meghatározó szerepet töltött be például az Egyesült Izzólámpa és Villamosság Rt. Kutatólaboratóriuma, ahol olyan nagyszerű kutató mérnökök dolgoztak, mint Bródy Imre, akinek a kriptonégőt, vagy Selényi Pál, akinek a xerográfia (fénymásolás) feltalálását köszönhetjük. De ott végezte világhírű Hold-radar kísérleteit Bay Zoltán is, vagy a lumineszcencia-kutatásáról híres, iskolateremtő Szigeti György, és az abszolút reakciósebesség-elmélet megalkotója, Polányi Mihály. Ugyanilyen legendás volt a Ganz és Társa Vasöntő- és Gépgyár Részvénytársulat Elektrotechnikai osztálya is, amely a villamosgépgyártás bölcsőjének tekinthető. Gyors ütemű fejlődésében olyan kiváló felkészültségű mérnökök vettek részt, mint Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly, Bánki Donát és Kandó Kálmán, s később Jendrassik György. Híres volt a Magyar Királyi Posta és Távírda Kísérleti Állomás kutatólaboratóriuma is, ahol Békésy György Nobel-díjas tudós végzett a telefonkészülékek hallgatószerkezetével és ehhez kapcsolódóan a belső fül anatómiájával és működésével foglalkozó kísérleteket. De meg kell említeni a magyar gyógyszergyártás úttörőjének, Richter Gedeonnak a Kőbányán létrehozott gyárát is, amelyben a nagyszerű Kalmopyrint, az első világháborúban fontossá vált Hyperol fertőtlenítő tablettát és néhány fontos nőgyógyászati gyógyszer alapjait kísérletezték ki.

Tragikus, hogy ezt a kiváló embert, aki a munkájával mások életét mentette meg, ’44-ben a nyilasok a Dunába lőtték.

Később, a második világháború után a Gamma Finommechanikai és Optikai Művek Rt. is képes volt alkotóműhellyé válni válogatott szakembergárdájával. Ott készítette el például Dulovits Jenő 1948-ban a fényképezőgép-ipar akkori csúcsmodelljét, a tükörreflexes DUFLEX-et, és a Gammában fejlesztette ki Juhász István önműködő lőelemzőjét (Gamma-Juhász lőelemző) is, amely – ugye, hogy a legtöbbünknek fogalma sem volt erről – forradalmasította a légvédelmet.

Ha ilyen jó volt a helyzet itthon az iskolák és az alkotóműhelyek terén, miért kellett olyan sok magyar tudósnak mégis emigrálnia ahhoz, hogy az álmát valóra váltsa?

Valóban, a kötetben szereplő ötven tudós közül tizenkilencen elhagyták az országot. Ennek a meg-nem-értettség, visszhangtalanság is az oka lehetett, de politikai és vallási okai is voltak. A két világháború közötti időszak a zsidó származású vagy az akkori politikai rendszerrel ellenkező nézeteket valló tudósaink számára fenyegetettséget jelentett. A legtöbben a múlt század harmincas-negyvenes éveiben távoztak végérvényesen. Szilárd Leó, Detre László, Wigner Jenő, Telkes Mária és Teller Ede a harmincas években ment Amerikába, Bay Zoltán, Jendrassik György, Szebehely Győző, Békésy György és Szent-Györgyi Albert pedig a negyvenes években hagyták el a fasizmussal fenyegetett európai kontinenst.

De tudósaink egy része nemcsak politikai okok miatt ment más országba, hanem, mert például Németországban, Angliában vagy az Egyesült Államokban bizonyos tudomány-területeken sokkal jobban felszerelt kutatócsoportok működtek, amelyek az előre haladásukat biztosították. Ezekben az országokban már akkor is kiemelt szerepet töltött be a kutatás-fejlesztés és az innováció.

És persze voltak olyanok is, akik a jobb élet reményében vállalták az új hazát. Galamb József mérnök-konstruktőrnek, például, azzal, hogy a Ford Motor Company tervezője lehetett, és ő alkotta meg a Ford T-modellt – Amerika hozta meg a sikert.

Azt szerencsére sokan tudják idehaza, hogy a C-vitamin felfedezéséért egy magyar tudós, Szent-Györgyi Albert kapott Nobel-díjat, de azt, hogy mit köszönhet az egészségügy például Korányi Frigyesnek vagy Schick Bélának, már kevesebben ismerik.

Idősebb Korányi Frigyes (egyik fia is neves orvos lett) belgyógyász, egyetemi tanár hatalmas küzdelmet vívott a 18. század végének és a 19. század elejének rettegett népbetegsége, a tuberkulózis (tbc) ellen.

Szorgalmazta a vagyontalan tüdővészes betegek teljeskörű ellátását is. Hírlapi közleményeivel és a főrendiházban 1896-ban tartott beszédével sikerült az „illetékesek” figyelmét felkeltenie. Ekkortól vált országosan is hivatalossá a tüdővész elleni védekezés, rendelet is született erről, és egy speciális gyógyintézmény létrehozására gyűjtést indítottak. Korányi aktív munkálkodása nyomán nyílhatott meg 1901. november 10-én Budakeszin az első, tbc-s betegek gyógyítására alapított Erzsébet királyné Tüdőszanatórium – ma Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet. Schick Béla pedig egy bőrreakciós tesztet dolgozott ki, amely Schick-próba néven vonult be a köztudatba. 1905-ben Clemens von Pirquet osztrák orvossal együtt ismertette a teszt lényegét.

” Egy kis mennyiségű diftéria toxin bőrbe történő befecskendezésével megállapítható, hogy az egyén fogékony-e a diftériára vagy sem. Ha nincs reakció az injekció beadásának helyén, az immunitást jelent a betegséggel szemben. Ezt negatív reakciónak nevezik, és bizonyítja azon anyagok jelenlétét a szervezetben, amelyek semlegesítik a diftéria toxint. Azokban az esetekben, amikor ilyen anyagok hiányoznak, a vizsgálat helyén kifejezett vörösség jelenik meg, ez a pozitív reakció, amely diftériára való fogékonyságot jelez”.

Milyen erkölcsi, etikai elvek irányították Amerikában három világhírességünk, Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede munkásságát?

Köztudott, hogy mindhárom tudós a Manhattan-terv megvalósításán dolgozott, amely a második világháború alatt az első nukleáris fegyvereket állította elő. A Manhattan-terv keretében több nukleáris létesítmény is épült, többek között Robert Oppenheimer vezetésével az Új-Mexikó-i Los Alamosban lévő kutatóállomás. Itt kétféle atombombát dolgoztak ki: az egyiket az uránból, a másikat pedig a plutóniumból.

Dürrenmatt egykori drámája, a Fizikusok, de a mozikban most futó Oppenheimer-film és számos vita, bírói tárgyalás bizonyítja, hogy az utóbbi háromnegyed évszázadban milyen lelkiismereti válságon mentek keresztül a tudósok, amiért elszabadították a nukleáris energiát. És ehhez a legzseniálisabb magyar elméknek is közük volt…

A tudósi-emberi kíváncsiságot és felfedező erőt nem lehet megállítani. De az emberiségnek hatalmában áll gátat szabni a nukleáris energia fenyegető felhasználásának. Szilárd Leó például, aki előtt 1945-re világossá vált, hogy az Egyesült Államok bombát tervez bevetni Japánban, hadjáratot indított a bomba felhasználása ellen. Első memorandumát az atombomba bevezetésének szükségtelenné válásáról Einstein ajánló soraival már 1945 márciusában postázta Roosevelt elnöknek.

Nem sokkal ez után elkészült az ún. Franck-jelentés is, amelynek megszövegezésében Szilárd szintén részt vett. A jelentés azt ajánlotta, hogy ne vessék be az atombombát Japán ellen, csak elrettentés céljából mutassák be a hatását. Sajnos ez a memorandum sem érte el a célját.

De Szilárd Leó később is, egészen a haláláig részt vett például az Új-Skóciából indult Pugwash-mozgalomban is, mely egyebek között az tömegpusztító fegyverek fenyegető veszélyeire hívta fel a figyelmet. Wigner Jenő Nobel-díjas fizikus Szilárd Leóval együtt megkapta az Egyesült Nemzetek Szövetsége Atom a békéért díját („Atoms for Peace Award”). Wigner Jenő is részt vett a Manhattan-terv keretében az atomkutatásokban.

A Chicagói Egyetem Metallurgiai Laboratóriumában tevékenykedő tudósokkal együtt a világ első vízhűtéses, grafit-moderátoros plutóniumtermelő atomreaktorának megtervezése és megépítése volt a feladata. Az atommáglyában 1942. december 2-án jött létre az első önfenntartó láncreakció, majd miután leszerelték és a Chicago melletti argonne-i erdőben felépítették, 1943. március 20-án kezdte meg tényleges működését. De Wigner olyan nagy teljesítményű reaktorokat tervezett, melyeknél vízhűtést alkalmaztak, nemcsak a reaktorok hűtésénél, hanem a neutronok lelassításánál is.  Ezek a reaktorok azok a biztonságos reaktortípusok, amelyeket ma is használunk. A világ ma működő atomerőműveinek mintegy 90 százaléka ilyen. Hármójuk közül Teller Ede volt az, aki kezdetben a tömegpusztító szuperfegyver megszállottjává vált. Azt vallotta: „…a világbéke a legfontosabb dolog. De azt is tudom, hogy béke nem lesz abból, ha lefegyverkezünk.” 1943 áprilisában került a Los Alamos-i Tudományos Laboratóriumba. Az atombombával kapcsolatos munkájukat még be sem fejezték – emlékezett vissza később -, és máris megkezdték a fúziós bombával kapcsolatos kísérleteiket, melynek a működése nem a nehéz atommagok hasadásán alapult, hanem a könnyű atommagok, a hidrogénmagok egyesülésén. Azonban később Teller is rádöbbent a veszélyekre és békésebb jellegű tevékenységekbe kezdett: sokat tett az atomerőművek biztonságáért. 1948-ban Amerikában létrehozták a Reaktorbiztonsági Bizottságot, melynek ő lett az elnöke. Az atomreaktorokra vonatkozóan, az e Bizottság által megfogalmazott nagyon fontos biztonsági alapelvek mind a mai napig érvényben vannak.

Egy kiváló magyar tudósnőt is bemutat a könyvében. Hogyan lehetséges, hogy napjainkban sokan szeretnék, hogy napelemek kerüljenek a házuk tetejére, de fogalmuk sincs arról, hogy ki volt Telkes Mária?

Sajnos a halála előtt egy évvel hazatelepült Telkes Mária korábbi amerikai kísérleteinek híre alig-alig jutott el Magyarországra. Pedig a tudósnak több nevezetes találmánya is volt, például a hőtároló típusú elektromos kemence lakóházak és egyéb épületek fűtésére, a légkondicionálás, vagy a napenergiával működő tengervíz-sótalanító berendezés, amely a második világháború utolsó éveiben az amerikai katonák alapfelszerelésévé vált. Illetve, talán a legfontosabb, a napenergiát felhasználó fűtési módszer és berendezés. 1948-ban ő alkotta meg a hires “Napházat”, a napelemes fűtés ősét, a Massachusetts állambeli Doverben, majd 1980-ban ő segített a világ első modern napelemes rezidenciájának fejlesztésében, amelyet szintén Massachusettsben, Carlisle-ben építettek fel.

Forrás: https://tudas.hu/a-magyar-feltalalok-es-tudosok-kulonleges-sok-teruleten-alkottak-nagyot/?fbclid=IwAR14_stp6vR-3TZDsF8yWpR0XshAXG9JjT_nTIKfnpVkmiVDVx5izFML_ME

 

Testamentum a Rádiószínház adásában

 

BUDAPEST. A Kossuth Rádió október 30-ai Rádiószínház adása híres magyarok végrendeleteiből készült összeállítást mutat be.

 
A Kossuth Rádió felolvasással tiszteleg híres magyar írók, költők, színészek, és államférfiak emléke előtt. A végakaratokból készült gyűjtemény összeállítása Csiffáry Gabriella levéltáros többéves kutatómunkájának eredménye. Az 1700-as évektől a múlt század közepéig kirajzolódó ív a végakaratok tükrében árnyalja, azt a képet, amit nemzetünk nagyjairól a közemlékezet megőrzött. Életük színtere is változatos: Petrőczy Kata Szidónia, az első neves magyar költőnő Kutyfalván, II. Rákóczi Ferenc, Erdély fejedelme rodostói száműzetésében, Árva Bethlen Kata Hévízen írta meg végrendeletét.

Eltérő az is, hogy a végakarat papírra vetői mennyivel korábban gondoltak az utódokra: Kaffka Margit élete utolsó napján, Benedek Elek harmincöt éves korában, ráérezve, hogy talán még egyszer ennyi esztendőt élhet, Liszt Ferenc is sokkal korábban, huszonhat évvel halála előtt gondoskodott a későbbiekről. Nemcsak kedves vagy nagy értékű vagyontárgyaikat sorakoztatják fel, de intelmeket, minden eshetőségre felkészítő jó tanácsokat is hagynak az utánuk következőkre.

Egressy Gábort, a kiváló színészt és műfordítót egy közelgő párbaj előre nem látható végkimenetele késztette arra, hogy gondoskodjon saját temetéséről és szerettei későbbi boldogulásáról. „Kérem a Nemzeti Színházra felügyelő bizottmányt és az intézet mostani igazgatóját, méltóztassanak az én földi részemet egyszerűen eltemettetni, azon országos intézet költségén, melyet én híven szolgáltam, hogy e költség ne terhelje szegény nőmet, aki bennem mindenét elveszítette… Második kérelmem a Nemzeti Színház igazgatóságához abban áll, hogy legyen kegyes kisebbik fiamat, Árpádot segédszínészül az intézet tagjai közé sorozni.”

Markovits Ferenc, a rádiójáték szerkesztő-rendezője megjegyezte. - Törekedtem arra, hogy az végakaratok közül a legérdekesebbeket mutassuk be a hallgatóknak, s lehetőleg jogi paragrafusokkal ne rontsuk az összhatást; a legnagyobb nehézséget a régi magyar nyelven megfogalmazott részek értelmező felolvasása jelentette a színészeknek, akik végül remekül oldották meg a feladatot.”

Adás: 2016. október 30. (Kossuth Rádió 21.04-22.00.)

Forrás: https://muzsa.sk/muveszet/testamentum-a-radioszinhaz-adasaban

 

 

Váczi Márk: Akiktől más lett a világ Magyar találmányok, felfedezések és újítások


    Csiffáry Gabriella a hazai tudományos ismeretterjesztés egyik meghatározó szerzője. Sok remek kötet után idén megjelent az 50 zseniális találmányt bemutató Akiktől más lett a világ.
   A történész-levéltáros szerző ezúttal majd' félszáz olyan magyar tudós, feltaláló munkásságába avat be minket, akik révén világunk, szűkebb vagy tágabb környezetünk jelentősen megváltozott, nyugodtan kijelenthetjük: egy jobb hely lett. Ez utóbbi kivétel nélkül mindannyiukra igaz. Még azokra is, akik részt vettek az atom- és a hidrogénbomba megalkotásában, hiszen céljuk nem a pusztítás volt.
   A kötet 6 fejezetre oszlik: Akik gyógyítottak, Akik legyőzték a távolságot az égben, És akik legyőzték a Földön, Akik a világűrt uralták, És akik a föld alatti világot uralták, Akik megszelídítették számunkra az energiát. 50 történet, 48 izgalmas, olvasmányos portré – ketten ugyanis két-két találmányukkal-felfedezésükkel kerültek be a jelképes dicsőségcsarnokba: Jedlik Ányos a szódavízzel és a dinamóval, Bánki Donát pedig a porlasztóval és vízturbinájával. A legkorábbiak a sorban Thurzó János vízemelő gépe,    Verancsics Faustus repülő embere, Hell Miksa csillagászati felfedezései és testvére, Hell József Károly bányagépei, míg a legújabbak között ott van Pavlics Ferenc holdjáró autója, Szebehely Győző háromtest-probléma kutatása, Izsák Imre szabálytalan földgömbje, Csanda Ferenc földbe látó készüléke és Telkes Mária napenergiával működő fűtőrendszere. Abban biztos vagyok, hogy a folytatásban, hiszen lesz, könyvbemutatón is elhangzott, a jeles férfiak mellett több nő is helyet kap majd.
   Hogy kinek érdemes elolvasni a könyvet? Mindenkinek. Azoknak is, akik jártasak a természettudományok világában, és azoknak is, akik kevésbé. Humán beállítottságúként az utóbbiak közé tartozom, műszaki érzékem nincs, fizikában és kémiában sose voltam erős, de amit elolvastam, többnyire értettem. Hogy a leírások szakmailag helytállók, azt számomra Gazda István tudománytörténész lektorálása garantálja.
   A pályaképek bevezetőjében egy-egy rövidebb idézetet olvashatunk, majd az életrajzi adatok után következnek a pár oldalas, gazdagon illusztrált összefoglalók. Ezek végül minden esetben egy hosszabb, forrásmegjelöléssel ellátott idézettel zárulnak. A kötet jegyzetanyaga is bőséges: a függelékben 674 magyarázó, kiegészítő megjegyzés kapott helyet.
   Csiffáry Gabriella legújabb munkája a többihez hasonlóan tudományos igénnyel megírt, közérthető, olvasmányos mű. A remekül tipografált főcím mellett a tudomány humorát mutatja a védőborítón elhelyezett Bláthy Ottó Tituszról készült portré, amelyen a tudóst egy kelenföldi turbógenerátor állórészében láthatjuk. A kivitelt Karcagi Klára kötettervezőnek köszönhetjük.

2023. december 23.

Forrás: https://moly.hu/konyvek/csiffary-gabriella-akiktol-mas-lett-a-vilag

Dr. Osman Péter: Akiktől más lett a világ. Magyar találmányok, felfedezések és
újítások.


A Corvina ajánlójából: „Gyűjteményes kötetünk Szent-Györgyi Albert C-vitaminjától Pavlics Ferenc holdjáró autójáig 50 zseniális találmányt és felfedezést mutat be. Az egész világon ismerik a gyógyítás, a repülés, a csillagászat, a közlekedés és az energiafelhasználás  területén született magyar újításokat. Persze nem minden úgy történt, ahogy eddig gondoltuk; ámulva olvassuk a felfedezések néhol krimibe illően izgalmas, de mindig szigorú
tényeken alapuló történetét”.
 

Kiemelt méltatást érdemel a kötet gazdag, dokumentáció értékű képanyaga, fényképekkel, magyarázó képekkel és ábrákkal, korabeli kereskedelmi plakátokkal. (Kiemelések a recenzió szerzőjétől.)
 

A szerzőről: Íróként olyan hivatást űz, amely a gyémántbányászathoz hasonlítható: óriási dokumentációs anyaghalmazokban keres szellemi ékköveket. A Corvina róla e kötethezfűzött ismertetőjéből: „több évtizede kutatja és publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. Eddig megjelent tizenhat kötetének történeti forrásanyaga jórészt közgyűjteményekben lévő hagyatékokból és feltáratlan kéziratos anyagokból került ki.”
 

Egy megjegyzés az alcímhez és a tartalomhoz. Az „újítás” jelentése az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező szótárát idézve (a kiadó szotar.net online szótárrendszeréből): „Új dolog kigondolása, létrehozása. A munka eredményességét növelő új módszer, eljárás.” Az előző rendszerben az újítás önálló jogintézmény volt, amellyel javaslatokat lehetett benyújtani, s az elfogadott újításokat díjazták. Politikai színezettől nem mentesen létezett újítómozgalom is. Az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 101. évfolyam 2. számában, 1996-ban jelent meg dr. Szarka Ernő Iparjogvédelem Magyarországon – 100 éves a Magyar Szabadalmi Hivatal c. tanulmánya, s ebben írja: „A 11950/1948. Korm. sz. rendelet – a szabadalmi rendszer fenntartása mellett – bevezette a szovjet jogrendszerben ismert szerzői tanúsítványt. A találmányok, szabadalmi jogok központi utasításra bármikor átcsoportosíthatók voltak, így a vállalatok a találmányokat maguk számára jogilag nem tudták megvédeni. Ugyanakkor az állam célul tűzte ki, hogy a termelés műszaki színvonalának fejlesztésében a mérnökök, munkások érdekeltek legyenek mind erkölcsileg, mind anyagilag. Ezt a célt szolgálta az újítói és
feltalálói mozgalom.” Csiffáry köznyelvi értelemben, olykor talán stilisztikai változatosságként használja e kifejezést, valami (hasznos) újdonság létrehozásaként, pl. „[k]ül- és belföldi szabadalmai is bizonyítják, hogy a kompresszor nélküli dízelmotorokra vonatkozóan Jendrassiknak számtalan újítása és fejlesztése volt.”

Van egy különösképp árulkodó fogalom, s mögötte egy szó szerint társadalomformáló gyakorlat, amely különösen nagy jelentőséget ad az olyan összeállításoknak, mint ez is: emlékezetpolitika. A saját közvetlen tapasztalatainkon és a számunkra fontosak elmondásán túl voltaképp a legtöbben annyit tudunk a múltról, amennyit a krónikások elmondtak, s abból megismertünk. Tanulságos és valószínűleg sokkoló tapasztalattal szolgálna egy széles körű felmérés arról, hogy a nagyközönség hány kiemelkedő magyar felfedezőt, feltalálót, „újítót” tart emlékezetében, s ez mennyire kínálja őket követendő szerepmodellként a fiataloknak.
Ebben is segíthet Csiffáry könyve és a hasonló alkotások.

Innentől szóljon ő és e könyve!
Csiffáry egy különösen izgalmas felvetéssel indít. A kötet a magyar tudomány- és technikatörténeti panteon egy gazdag részletében kalauzol. Meglehetősen elgondolkodtató mottót választott hozzá, amelynek jelentőségét szerzőjének kiléte adja. „’A nagy vívmányok históriását minduntalan homályos részletek zavarják meg. Rádöbben, hogy minden jelentős felfedezésnek voltak előfutárai, sőt gyakran olyanok is, akik jóval a »tulajdonképpeni felfedezés« előtt már a lényegre is rátapintottak. A hasznosság oldaláról nézve nem is fontos a vívmány szerzőjének kilétét megállapítani akkor, ha a felfedezés gyümölcse már élvezhető’
Selye János: – Életünk és a stress.”


A második mondat akár triviálisnak is mondható. Tény, hogy az ember nem képes olyasmit elképzelni, aminek alkotóelemeit valamiképp már ne ismerné. Szebben szólva, „nihil in intellectu nisi prius in sensu”, azaz semmi olyan nincs az értelemben/gondolkodásban, ami nem jelent meg már előzőleg az érzékelésben. Az Oxford Reference az empiricizmus alapelvének nevezi, amelyet valamilyen formában Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás is vallott. Lényegében Selye e tételét fejezi ki a híres Isaac Newton-i „óriások vállán...” kifejtése, s ezt jelenti iparjogvédelmi szóhasználattal „a tudomány állása”. Érdekes megjelenése ennek, midőn a világ valamely matematikai leképezéséből jut a „felfedező”, a kutató a világot, annak bizonyos részeit és/vagy törvény(szerűség)eit illető új felismerésre, amelyet azután megfigyeléssel is igazolnak.
A záró tételen viszont érdemes elgondolkodni. A „szerző” kilétének számon tartása nélkülözhetetlen eleme a szellemi tulajdon védelmének, ami viszont az alkotás ösztönzésének nagy gazdasági és szakmai jelentőségű intézményrendszere. S vajon nem tartozunk-e a kutatóknak, alkotóknak, fejlesztőknek is azzal, hogy hálás utókortól elvárhatóan a műveikhez megőrizzük a kilétüket?

Voltaképp maga ez a kötet is ehhez járul hozzá, szintúgy a tervezett folytatásai, amelyeket Csiffáry előszavában ígér.. Sokan pedig alkotómunkával küzdenek a
halhatatlanságért, a reménnyel, hogy eredményeik megtartják a nevüket és hajdani létezésüket az utókor emlékezetében.
Folytatva az előszóval, amelynek elejét a Corvina fenti ajánlója idézi: „Tovább tágítva kutatásaink körét, az elkövetkezendő kötetekben más magyar találmányokkal és azok eredettörténetével is megismertetjük majd az olvasót. Sorra kerülnek többek között a számítástechnikával, a híradástechnikával, a nyomdaiparral, a fényképezéssel, a haditechnikával, a világítástechnikával és a malomiparral kapcsolatos műszaki újítások is. Jelen gyűjteményünk ennek a sorozatnak az első darabja.”
– Reméljük, a tervezett folytatások is mielőbb megszületnek!

Ezt követően Csiffáry egy viharzónába ad kis bepillantást: „Sok felfedezés és ötlet nem jutott el a megvalósulásig, de hírük fennmaradt. Ami viszont realizálódott, gyakran he-
ves vitákat váltott ki. Az igazán sikeres műszaki és tudományos találmányok elsőbbségének jogát, mint ahogy azt sokszor tapasztaltuk, több nemzet is magáénak vallja. Hosszú
lenne felsorolni, hogy az emberiség történetében hány korszakalkotó találmány útját kísérték végig a pereskedések – különösen akkor, ha többen, egymástól függetlenül alkották meg a találmányt. A tudományos felfedezések is eredményeztek elsőbbségről szóló vitákat. Gondoljunk csak Isaac Newton vitájára Gottfried Wilhelm Leibnizcel a differenciálszámítás feltalálására vonatkozóan, vagy Julius Robert von Mayer és James Prescott Joule elsőbbségért folytatott küzdelmére az energia megmaradásának felismeréséért, de említhetnénk a ’relativitás elsőbbségi vitát’ is, mely három főszereplőt érint: Jules Henri Poincarét, aki már egy évvel Einstein cikkének megjelenése előtt írt a ’relativitás elvéről’, Hendrik Antoon Lorentzet, aki Einstein munkájának alapjait írta meg (Lorentz−Einstein-elmélet), valamint Albert Einsteint, aki pedig a speciális relativitáselméletről szóló, mérföldkőnek számító cikkét 1905-ben jelentette meg az Annalen der Physikben. A C-vitamin felfedezése évekre
elhúzódó komoly jogi és szakmai vitát váltott ki. Ki fedezte fel elsőként: Szent-Györgyi Albert vagy a Pittsburghi Egyetem professzora, Charles Glen King biokémikus? Hogy végül Szent-Györgyi Albert kapta meg érte a Nobel-díjat, annak köszönhető, hogy amerikai kollégáját mindössze két héttel megelőzve, március 18-án ismertette a Budapesti Királyi Orvos Egyesület tudományos ülésén a C-vitamin és a hexuronsav azonosságát:”
 

„Vannak olyan találmányok, melyeket tévesen magyar eredetűnek tartanak. Jelen kötetünkben Asboth Oszkár esete példa erre. (Róla is szól e könyv – Osman P.) Régóta tartja
magát az a legenda, hogy Asboth fedezte fel a helikoptert. Valójában egy 1947-ben megjelent orosz technikatörténeti munka nevezte őt először a helikopter egyedüli feltalálójának, és ez a tévhit azóta is tartja magát. Ideje, hogy ezeket a valótlanságokat végre tisztázzuk.
Kötetünk [ezzel] valójában legendaoszlató.”
„Kötetünkben megmutatjuk azt is, hogy egy-egy kudarcba fulladt vagy sikeres vállalkozás mögött milyen emberi tényezők voltak. Az alkotásaikon keresztül bepillanthatunk az életükbe: mik motiválták őket, hogyan dolgozták fel a sikereiket, kik segítették vagy gátolták a kutatásaikban, mi adott erőt nekik, ha kudarcot vallottak?” – Vajon van-e, lesz-e valaha is tudományos magyarázata, miért van, hogy bizonyos emberek a fejlesztői, feltalálói elképzeléseik megvalósításáért „bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt” is „átvarázsolják magukat”, „ha kell, szívósak, mint fán a kéreg” (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez)? Mi az a hajtóerő, amely ehhez a kitartást és az áldozatkészséget adja nekik?
Csapatmunka! „Tisztában kell lennünk azzal, hogy a találmányok többsége nem egy ember nevéhez köthető, mivel mögötte egy egész kutató és tervező csapat működik. Példa erre az Egyesült Izzólámpa és Villamosság Rt. kutatólaboratóriuma, ahol olyan nagyszerű kutató mérnökök dolgoztak, mint Bródy Imre, akinek a kriptonégőt, és Selényi Pál, akinek a fénymásoló ötletét köszönhetjük, de ott végezte világhírű Hold-radar-kísérleteit Bay Zoltán is. [Régi dicsőségünk: állami intézményi vargabetűkkel ebből a laborból jött létre előbb 1949-ben a méltán híres-neves ’Táki’, azaz Távközlési Kutató Intézet, majd abból leválasztva a nem kevésbé megérdemelten hírneves ’HIKI’ Hiradástechnikai Ipari Kutatóintézet, mindkettejük történelme tele a hazai kutatás-fejlesztés és a szakterület egyetemi oktatása fénylő
neveivel. Az interneten kissé nehezen megtalálható, remek betekintést ad ebbe dr. Herman Ákos és Wollitzer György Elemek a HIKI történetéből – Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet (1953–1981) c. tanulmánya (https://www.ett.bme.hu/~vago/hiki/elemek.html). Az évek során a HIKI-ből jó néhányan ’disszidáltak’. Akkori elbeszélés szerint a hetvenes években müncheni Siemens konferenciákon egész sort tettek ki volt hikisek a legendás Fischer Ferenc hajdani laborfőnök vezetésével – Osman P.]
Ugyanilyen legendás volt a Ganz és Társa Vasöntő- és Gépgyár Részvénytársulat elektrotechnikai osztálya is, mely a villamosgép-gyártás bölcsőjének tekinthető. Gyors ütemű fejlődésében olyan kiváló felkészültségű mérnökök vettek részt, mint Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly, Bánki Donát és Kandó Kálmán.
 

Szerepelnek olyan tudósok a kötetben, akinek a nevéhez több ismert találmány és szabadalom fűződik: Jedlik Ányos, Bláthy Ottó Titusz, Bánki Donát, Eötvös Loránd és Kármán Tódor neve ékes példa erre. Szerepel olyan feltaláló is, aki, bár külföldön látta meg a napvilágot, de országunkat gazdagította a hírnevével. A Svájcból Magyarországra települt Ganz Ábrahám munkásságára méltán lehetünk büszkék.
A magyar találmányok történetében gyakran előfordult, hogy egy-egy magyar újítás külföldön realizálódott. Ennek elsősorban az anyagi támogatás hiánya volt az oka, számos esetben pedig a politika hiúsította meg a találmányok megvalósítását vagy a szabadalmi oltalom alá került műszaki újítások érvényesülését. Jánosi Marcell flopilemeze vagy Dulovits Jenő tükörreflexes fényképezőgépe a Rákosi-korszak korlátolt, vaskalapos politikájának esett áldozatául.
Nem véletlen, hogy a kötetben szereplő tudósok és feltalálók többsége külföldön érte el sikereit. A magasan kvalifikált, egzakt tudományok képviselőinek vallomásaiból az derül ki, hogy Amerikában és Nyugaton a gazdagabb, jobban támogatott tudományos műhelyek, magas színvonalon felszerelt laboratóriumok és egyetemi műhelyek nagyobb lehetőséget nyújtottak tudományos kísérleteikhez és eredmények eléréséhez. Elsősorban a természettudósok és a mérnökök örvendhettek az elismerésnek és ezzel együtt a befogadásnak, számukra nem is jelentett gondot az integrálódás. A matematikai gondolkodás, nyelv és szókincs, mely a természettudományok egyik alapmódszere és jellegzetessége, segítette a könnyebb beilleszkedést. Tudásuk nemzetközibb volt, mint bármely más tudósé.
Másrészről Európának ebben a szegletében gyakran működtek olyan politikai erők, melyek a magyar értelmiségiek ezreit üldözték el hazájukból. Így volt ez a múlt században is, amikor sokan kényszerültek vándorútra. Magyarország 20. századi történelme bőven szolgáltatott indokot erre. Voltak, akik politikai okokból, s voltak, akik a jobb élet reményében hagyták el az országot. Mindegy is, hogy ki milyen szándékkal vágott neki a nagyvilágnak,
szeretné megőrizni emléküket ez a kötet.”
A forrásokról: „Hogy ki volt vagy ki lehetett egy találmány értelmi szerzője, hosszas kutatást igényel. Több magyar és külföldi közgyűjteményben (levéltár, múzeum, kézirattár, magángyűjtemény, családi hagyatékok stb.) végeztünk kutatást, hogy eredeti dokumentumok segítségével rávilágítsunk a találmányok eredetére és keletkezésük körülményeire. Kutatásainkban segítségünkre voltak a hazai és külföldi szabadalmi hivataloknál bejelentett és
oltalom alá került találmányok adatai.”
A könyv célközönsége: „Kötetünk mind a kutatók, mind pedig a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók számára sok új és értékes információt tartalmaz.”
A stílusról: „Igyekeztük a korabeli nyelvi állapotot érzékeltetni, ezért meghagytuk azokat a régies alakokat, formai archaizmusokat, kiejtésbeli sajátosságokat, melyek a kor hangulatát és írójuk stílusát érzékeltetik.”
„A végjegyzetek a fontosabb könyvészeti és bibliográfiai adatokon túl a jelentősebb intézmények, pártok és egyesületek nevét is tartalmazzák.”
A kötet az alkotókat, felfedezőket hat részbe sorolja:
• Akik gyógyítottak
• Akik legyőzték a távolságot az égben
• És akik legyőzték a földön
• Akik a világűrt uralták
• És akik a föld alatti világot uralták
• Akik megszelídítették számunkra az energiát
Következzék némi mozaikszerű ízelítő közülük kiragadott, ismert vagy épp kevésbé ismert alkotókról, találmányokról. A név és cím után – ha másként nem jelezzük – a bevezető „mottót” idézzük.

Semmelweis Ignác, az anyák megmentője
„Az első orvosi írótól, Hippokratestől fogva, a legújabb korig, minden idők orvosainak megtámadhatlan meggyőződése volt, hogy azokat a szörnyű pusztításokat, melyeket a gyermekágyi láz visz véghez a gyermekágyasok közt, epidemikus, azaz atmospherikus befolyások okozzák, vagyis olyan befolyások, melyek az orvos beavatkozása alól kivonják magukat és pusztító hatásukat szabadon és feltartóztathatlanul fejtik ki. Nékem 1847-ben a bécsi nagy szülőházban sikerült kimutatnom, hogy ez a nézet téves, és hogy minden egyes esete a gyermekágyi láznak fertőzés következtében keletkezik. Ama rendszabályok következtében, melyeket nézetemnek megfelelően felállítottam, Bécsben 21 hónapon, a Szt. Rókus-kórházban 6 éven, és a pesti klinikán egy esztendőn keresztül nem észleltem járványt három olyan
intézetben, melyeket állandóan látogattak a szörnyű járványok.’ – Semmelweis Ignác” „Semmelweis Fülöp (szül. Ignatius Semelveis) Budán született 1818. július 1-jén, és a
Bécs melletti Oberdöblingben hunyt el 1865. augusztus 13-án. A bécsi közkórház több  évtizednyi szülészeti és halálozási adatait tanulmányozva, egyértelmű volt számára, hogy a két különálló klinikáján eltérőek voltak a halálozási arányszámok. Az I. számú klinikán, ahol az orvosok és orvostanhallgatók az elhunytak boncolását végezték, összehasonlíthatatlanul több volt a haláleset. A II. osztályon, ahol pedig bábákat képeztek, bár nagyobb volt a zsúfoltság, jóval kisebb volt a halandóság: ’Az olyan szülőházak, amelyek nem tanintézetek, vagy amelyek csak a bábák tanítására szolgálnak, kevés kivétellel kedvezőbb viszonyokat tüntetnek fel, mint a szülészképző intézetek.’ Ennek okát abban látta, hogy a csupasz kézzel boncoló orvosok a még terhes vagy szülésen átesett nők vizsgálata közben a ’bomlott szerves anyagot’, baktériumot juttattak be az anyák szervezetébe, melynek következtében vérmérgezés lépett fel. Később azt is megállapította, hogy a kórokozók a fehérneműknek, a kötszereknek és az orvosi műszereknek köszönhetően is terjednek. Egy tragikus baleset során jött rá arra, hogy a gyermekágyi lázat a vérmérgezés súlyos formája okozza. Hamvait végül szülőházának udvarán helyezték el 1965-ben, mely jelenleg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumnak ad helyet.”

Richter Gedeon lázcsillapítója
„’Örömömre szolgál továbbá, hogy alkalmam nyílik ezúttal kifejezést adni mély hálámnak azon orvos urak iránt, akiknek beható kísérletei, megfigyelései és irodalmi tanulmányai lehetővé tették, a mit sokan képtelenségnek hittek, azt t.i., hogy magyar gyógyszerkészítményekkel sikerült legyőzni a külföldi behozatal versenyét.’ – Richter Gedeon”
„A hazai gyógyszeripar és a nagyüzemi gyógyszergyártás megteremtője, Richter Gedeon a Heves megyei Ecséden született 1872. szeptember 23-án, és Budapesten hunyt el 1944. december 30-án. Az elhalálozás időpontja bíróilag lett megállapítva. 1944. december 30-án egy nyilas osztag a ferencvárosi Duna-parton a Dunába lőtte.
Sikertörténete 1901-ben, az Üllői úton lévő Sas patikából indult el, amelyet az Ecséden megörökölt földbirtokából vett. A patika laboratóriumában többféle, később nemzetközileg is elismert gyógyszert kísérletezett ki. Állati szervekből – mellékveséből, pajzsmirigyből, heréből és petefészekből, agyalapi mirigyből és hasnyálmirigyből – kivont készítményeket gyártott. Az első gyógyszerek között volt a Tonogén Suprarenale, mely mellékvesehormonból kivont készítmény volt. Az adrenalin hatóanyagú oldatnak vérnyomáscsökkentő, vérzéscsillapító és érösszehúzó hatása volt, és 1902-ben került forgalomba. 1903-ban több organoterápiás tablettája is forgalomba került, melyből különösen a juhpajzsmirigyet tartalmazó Thyreoidea és az Ovárium jelentős. 1907-ben Kőbányán, a Cserkesz utca 63. szám alatt megalapította a róla elnevezett Vegyészeti Gyárat, melyet jelentős állami kedvezményekben részesített a Kereskedelemügyi M. Kir. Minisztérium. Az 1920-évek második felétől már közel száz organoterápiás gyógyszert készített a gyár, s emellett még több mint félszáz Hormogland terméket forgalmazott. Számtalan szabadalma volt, melyek közül az elsőt 1905. október 27-én nyújtotta be a tojássárgájából kinyert lecitin albuminát előállítására. Richter módszeresen építette ki a külföldi kapcsolatait, és figyelt a gyógyszerek exportértékesítésére. A Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt. fennmaradt iratanyagából az derül ki, hogy a ’30-as és ’40-es években nem egy országgal kötöttek képviseleti szerződést, hanem valamely város, illetve annak környékén történő eladásra adtak megbízást egy-egy cégnek vagy magánszemélynek. Az 1920-1930-as években Európán kívül Ázsiában, Afrikában, Észak-, Közép-, és Dél-Amerikában s végül Ausztráliában is volt képviselete a Richter-féle gyógyszerkészítményeknek. A gyár exportosztálya nemcsak fiókokkal és leányvállalatokkal állt kapcsolatban, hanem bankokkal, reklámügynökségekkel, kiadóvállalatokkal és szakmabeli gyógyszerészekkel, orvosokkal és gyárakkal is. Külföldi reklámkapcsolatainak kiépítésére és marketingfeladatok végzésére jelentős számú képviselőt foglalkoztattak.”

Id. Korányi Frigyes tüdővész elleni küzdelme
„Mikor a phthisis megírásával foglalkoztam, tisztán a tudományos célt láttam magam előtt. De minél mélyebben hatoltam bele feladatom megfejtésébe, annál magasabbra emelkedett előttem emberi, társadalmi, gazdasági és nemzeti jelentőségének átérzése.’ – Korányi Frigyes”

„Belgyógyász, sebész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az 1886–1887. tanévben a pesti egyetem rektora, orvoskari prodékán, 1890-ben az Igazságügyi Orvosi Tanács másodelnöke, 1897. október 20-án pedig elnöke lett. A magyar főrendiház élethossziglani tagja. A Budapesti Királyi Orvosegyesület, az Országos Közegészségügyi Tanács, a Királyi Igazságügyi Orvosi Tanács elnöke. Húsz éven keresztül volt a Magyar Országos Vöröskereszt Egylet egészségügyi bizottságának elnöke. Az 1851/1852. tanévben szerezte orvos- és sebészdoktori oklevelét. 1864-ben a Pesti Egyetem idegkór és gyógytan magántanára lett. A modern belgyógyászati klinikai oktatás megteremtője, Európa-szerte ismert orvostudós volt. Orvosi működése során többek között kardiológiai, ideggyógyászati
és pulmonológiai kutatásokat végzett. 1865-ben az idegkórtan docensévé, 1866. július 26-án pedig a Pesti Egyetem Orvossebészi karán a gyakorlati belgyógyászat ny. r. tanárává nevezték ki a Sebészek Belgyógykórodájában. A klinika, melynek igazgatója volt, 1873-től II. számú Belgyógyászati Kóroda néven működött. Intézete mindössze két szobából állott, tizenhat betegágygyal, összes segédlete pedig egy tanársegéd volt. Önéletrajzában megemlíti, hogy 1876-ban sikerült Trefort Ágoston közoktatási miniszter alatt kieszközölni, hogy egy ’az új igényeinek megfelelő klinika építessék’. A klinika az 1880/1881-es tanévben az új Üllői úti épületbe költözött, ahol a tudományos tevékenység kétirányú volt: a növendékek betanítása és a ’tudományos búvárlat’. Az első magyar tüdőbetegek számára építendő népszanatóriumért több fórumon is felszólalt, pénzt gyűjtött, és támogatókat toborzott. Országos pénzgyűjtő mozgalom indult el, melyet híres közéleti személyek is támogattak. A kezdeményezésére 1898. május 3-án alakult Budapesti Szegénysorsú Tüdőbetegek Szanatóriumi Egyesülete is a szanatórium létesítését igyekezett előmozdítani. Így épülhetett meg 1901. november 10-én Budakeszin az első tbc-s betegek gyógyítására alapított Erzsébet királyné Tüdőszanatórium (ma Országos Korányi Pulmonológiai Intézet). Elsőként Európában a szanatórium olyan III. stádiumba sorolt, szegény sorsú, súlyos betegeket is felvett gyógykezelésre, ’akik hosszabb ideig részesülhettek orvoslásban csekély összegű fizetés fejében vagy teljesen ingyenesen."

Selye János, a stresszkutatás atyja
„Csak abban az egyben vagyunk egyformák, hogy mindnyájan engedelmességgel tartozunk azoknak a fundamentális biológiai törvényeknek, melyek az életünket kormányozzák.
A stress kutatója azzal használhat legtöbbet, ha megmagyarázza a stress mechanizmusát, amennyire ő érti; ha megvilágítja ezeknek az ismereteknek alkalmazási lehetőségeit a mindennapi életben.’ – Selye János” (Életünk és a stress)
„Az egészség és a boldogság titka nagyrészt abban áll, hogy sikerrel kell idomulni e planéta örökké változó életfeltételeihez; aki az alkalmazkodás mesterségét nem sajátítja el kellően, betegséggel és boldogtalansággal rója le a büntetéspénzt.” (Életünk és a stress)

Szent-Györgyi Albert C-vitaminja
„Imádkozunk a békéért, de a biztonságunk okáért hidrogénbombákat halmozunk fel. Krisztusról prédikálunk, és tömegpusztításról beszélünk… A tudomány segítségével hidrogénbombákat sem építhetünk büntetlenül, hogy azután azokat a XVIII. századbeli egoista, korlátolt, érzelgős és hamis politikai gondolkodással használjuk fel. Semmi értelme sincs annak, hogy űrhajósokat küldünk fel a világűrbe, hogy más csillagokra elérjenek, ha ugyanakkor háromméteres betonfalat emelünk, hogy az embert embertől elválasszuk!’ – Szent-Györgyi Albert”

Szentágothai János, az agy tudora
„Életem fő célkitűzése és törekvése csak az volt, jó agykutatónak, a 20. század végi értelemben kultúrembernek és a történelmi körülményeink között tisztességesnek, de mindenekfelett kereszténynek maradni.’ – Szentágothai János”
„...[A]zt is hiszem, hogy a művészet és a tudomány az emberi elme két teljesen párhuzamosan futó vágánya, és ezek a párhuzamosságok sokkal mélyebbek és eredetibbek, mint azt a felszínről látjuk. Bárhol megbolygatjuk a világot, a legcsodálatosabb harmóniát találjuk. Jó lenne, ha a létnek, az életnek egy felsőbbrendű harmóniáját egy művészetet értő kutató vagy a tudomány modern eredményeit értő vagy legalábbis valamennyire sejtő művész magában egyesíteni tudná… De hogy a mai, nagyon specializált tudományban mennyire lehet ezt az ideált megközelíteni, az már nagyon kérdéses. Boldognak érzem magam, ha legalább egyes pontokon megsejtek valamit a művészet és a tudomány alaptörekvéseinek az egységéből.”

Jedlik Ányos szódavize
„1826-ban Jedlik Ányos fiatal benczés tanár készüléket szerkesztett, a melynek segítségével bárki is könnyen készíthetett saját használatára savanyúvizet. Ez a készülék az első, a mely a háztartásban használható volt savanyúvíz készítésre.’ – Hankó János”
„Ahogy Eötvös Loránd is megjegyezte búcsúbeszédében: ’Bármily jövedelmező üzletnek mutatkozott a savanyúvizek mesterséges gyártása, Jedlikből mégsem lett szódavízgyáros.’ Az igazi áttörést végül Wágner Jenő gyógyszerész érte el 1865-ben, aki a Gyógyszerész Hetilapban a következőképpen reklámozza a csodaitalt: ’már Pesten is minden jobb vendéglőben és étteremben tartatik a szénsavas víz és orvosaink által, különösen gyomorbajokban kitünő eredménnyel alkalmaztatik."

Saxlehner András keserűvize
„Az évek folyamán a világba küldött jóval több mint száz millió üveg Hunyadi János keserüviz minden üvegje igazolta és terjesztette jó hírnevét, a melynek e viz mindenütt
örvend, a hol czivilizált emberek laknak.”
Egy remek példa arra, hogy ismeretek kellenek ahhoz, hogy valaki felismerje valamiben az abban rejlő lehetőségeket: „A Buda-környéki keserűvizek legsikeresebb vállalkozója, Saxlehner András eredetileg posztókereskedő volt. A legenda szerint élete nagy fordulatot vett, amikor 1862-ben egy budaörsi gazda tért be az üzletébe, és elpanaszolta, hogy miután kutat ásatott a Dobogó-hegyen lévő telkén a szőlője öntözésére és állatai itatására, keserűvíz tört a felszínre. Megkérte Saxlehnert, tekintse meg a forrást, hátha üzleti szempontból jövedelmező lehet. A posztókereskedő kapva kapott az alkalmon, mivel akkor már ismert volt az évekkel korábban felfedezett kelenföldi sós keserűvízforrások gyógyhatása és üzleti sikere.” „[Hogy a ’versenytársakat’ kiiktassa, felvásárolta az egész örsödi völgyet a Dobogó-heggyel együtt. A hazai és külföldi piacokon forgalomba hozott budai gyógyvizére egy évvel később bejegyeztette a ’Hunyadi’, illetve a ’Hunyadi János’ védjegyet. 1909-ben már 140 kút ontotta magából a gyógyvizet. 1886-ban Saxlehner szabadalmaztatott egy palacktöltő gépet is, két évvel később pedig a könnyebb szállítás érdekében 2,5 km hosszú iparvágányt építtetett ki
a Kelenföldi pályaudvarig. Saxlehner nagy hangsúlyt fektetett termékei reklámozására, ezért többnyelvű ismertetőket adott ki; plakátjait számos világvárosban lehetett látni: Párizsban, Londonban, Berlinben, Péterváron, Konstantinápolyban, Kalkuttában, Alexandriában, New Yorkban, San Franciscóban, Rio de Janeiróban vagy Sidney-ben.”

Schwarz Dávid kormányozható léghajója
„…A Schwarz Dávid-féle irányítható léggömböt tegnap mutatták be Berlinben, szabadon repülve, a légzsák megtöltése és a felszállás rendben folyt le…’ – Pesti Hirlap, 1897. november 5.” „Az alumíniumborítású, kormányozható, négyhengeres, vízhűtéses, Daimler soros  benzinmotorral működő léghajó feltalálója. Sajnos a léghajóval végzett kísérletei kudarccal végződtek. Halála után mások folytatták a kísérleteket, s a hibákat sikerült korrigálniuk.”
„Gróf Ferdinand von Zeppelin altábornagy, aki maga is jelen volt a Schwarz-féle léghajó próbarepülésein, ’merített’ a vállalkozásból. Hogy milyen mértékben, az mind a mai napig megosztja a közvéleményt. Tény, hogy Zeppelin megvásárolta az özvegytől a szabadalmat és a terveket. A megvásárolt terveket és az addigi tapasztalatokat alapul véve kezdte el építeni Zeppelin gróf a saját LZ–1 jelű léghajóját, mely három évvel később, 1900. július 2-án szállt fel a Boden-tóról.”

Kármán Tódor helyben lebegő gépe és rakétája
„Az első helyből függőlegesen felszálló gép 1918-ban született meg Kármán Tódor professzor, Petróczy István ezredes és a cseh Vilém Žurovec mérnök jóvoltából. Helyben lebegő gépek voltak, amelyekre megfigyelőállást és fegyvert is tervezett Kármán. Kísérleteiket 1916-ban kezdték meg Fischamendben, az Osztrák–Magyar Monarchia repülőgépgyártásának központjában, ahol már 1911-től működött az Osztrák–Magyar Monarchia kísérleti repülőállomása és a 7. repülőüzeme. Itt alakult az első katonai repülőiskola is. A PKZ–1 fejlesztése 1917-ben kezdődött, és 1918-ra elkészült az első repülőképes elektro- vagy robbanómotorral üzemeltetett modell. A jármű a mátyásföldi Magyar Általános Gépgyárban (MÁG) készült.”
„1963-ban John F. Kennedy elnök a legnagyobb amerikai tudományos kitüntetést, a Nemzeti Tudományos Érdemérmet (United States National Medal of Science) adta Kármán Tódornak. A Holdon és a Marson kráter őrzi nevét.”

Ganz Ábrahám kéregöntésű vonatkereke
„Akinek nincsen jövőjébe vetett reménye, azt sajnálni lehet.’ – Ganz Ábrahám”
„Hosszú, változatos vándorévei után 1841 augusztusában érkezett Pestre. Részt vett a Pesti Hengermalmi Társulat épülő József Hengermalmának munkálataiban: műszaki gépparkjának, gépműhelyének és vasöntődéjének beüzemelésében és karbantartásában. Gyorsan ívelt felfelé a pályája: 1842 végétől már ő vezette a Széchenyi által alapított József Hengermalom öntödéjét, amelynek feladata az elkopott alkatrészek pótlása volt. 1845 februárjában saját öntödét nyitott Budán. Régóta érlelődött már benne a gondolat: ’…állandó tervem saját vasöntödém felállítása, itt vagy egy másik városban… mert elhiheted, hogy nem akarok a világban mint munkás ide-oda vándorolni’ – írta Jakab öccsének. Vasgyárához 1845. január 24-én adta meg Buda város tanácsa az öntési engedélyt, később pedig a segédipari
pótengedélyt.” „Hazai és nemzetközi viszonylatban számos díjat és elismerést kapott. 1861-ben tagja lett Buda szab. kir. város képviselő-testületének, 1863–ban Buda város díszpolgárává választották. Az 1862. évi londoni világkiállítás körüli fáradozásáért még ugyanebben az évben
koronás arany érdemkeresztet kapott. Az 1855. évi párizsi világkiállításon bronzérmet, Svájcban, az 1857. évi III. iparmű-kiállításon ezüstérmet, a londoni 1862. évi világkiállításon bronzérmet, az 1867. évi svájci kiállításon ezüstérmet, az 1867. évi második párizsi világtárlaton pedig ezüst- és bronzérmet
kapott.”

S innen már csak még néhány találmány, csupán említéssel:

A Bánki–Csonka-féle porlasztó
Bánki Donát „gépészmérnök, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja”. Csonka János „gépészmérnök, a karburátor társfeltalálója, a magyar motor-, és gépjárműgyártás, valamint a hazai autógyártás elindítója.” „Együttműködésük gyümölcsöző volt, szinte évente jelentek meg közös találmányaik.”

Kandó Kálmán fázisváltós villamos mozdonya
„Kandó 1916-ban dolgozta ki világhírt szerzett fázisváltós rendszerét, s e sorok írója volt az, akinek Bécsben, a Hadügyminisztériumból hazatérve, séta közben először fejtette ki elgondolását. Gondolatmenetét rendkívül nehéz volt követni, de ma is él az emléke annak az élménynek, hogy egy nagyszabású, szinte korszakalkotó gondolat nyert első ízben szavakban kifejezést. Kandó a lángész minden nagyszerű tulajdonságával rendelkezett. Nagy mérnök, nagy vasutas, és igaz ember volt.’ – Neÿ Ákos”
Wikipédia: „Pilisi Neÿ Ákos (Budapest, 1881. szeptember 12. – Budapest, 1967. november 22.) mérnök, a MÁV és a Duna-Száva-Adria Vasút igazgatója. A Ferenc József-rend lovagkeresztjének és a Nagy Szent Gergely-rend lovagkeresztjének birtokosa.”
„Kandó Kálmán számára a nemzetközi sikert az észak-olaszországi Vantellina-völgyben húzódó, mintegy 106,3 km-es vasútvonal villamosítása hozta meg, melyet 1902. szeptember 4-én illetve október 15-én adtak át. Ez volt Európa első nagyfeszültségű villamosított vasútvonala, melyet a Ganz-gyár készített.”

Galamb József Ford T-modellje
„’Soha nem felejtem el a motor tervezését. Mindenki azt gondolta, hogy lehetetlen olyan motort építeni levehető hengerfejjel, amely nem fúj ki. Elgondolásainkat a Model N-en teszteltük, és mivel bevált, további 15 millió darabot készítettünk…’ – Galamb József ” „1905. december 11-én kezdett el dolgozni a detroiti Ford Motor Companynél mint gépkonstruktőr, majd főkonstruktőr, később pedig a gyár főmérnöke és igazgatója lett. Itt találkozott Henry Forddal, akivel az autógyártás történetének új fejezetét nyitották meg. 1913-ban szervezte meg a gépkocsik futószalagon való gyártását, mellyel az egész világon forradalmasította az autógyártás folyamatát.”

Hell Miksa csillagai
Az ismertetésből: „Hell Miksa a Selmecbánya melletti Szélaknán született 1720. május 15-én, és Bécsben hunyt el 1792. április 14-én. Bécsi császári és királyi csillagász, matematikus, fizikus, tanár. Tagja volt a Dán Királyi Tudományos és Irodalmi Akadémiának, a Trondheimi Akadémiának, valamint levelező tagja a Francia Tudományos Akadémiának. A legismertebb nemzetközi hírű magyar csillagász. Számtalan csillagda tervezését és építését vezette, többek között a budai, a nagyszombati, a kolozsvári, az egri és a gyulafehérvári obszervatóriumét. 1755. október 22-én Mária Terézia a bécsi udvari csillagda igazgatójának nevezte ki, egyúttal kinevezték a bécsi egyetem csillagászává. Harminchét évig szerkesztette a bécsi csillagászati évkönyveket értekezésekkel, táblázatokkal és csillagászati adatokkal, valamint az előrejelzéseket.”

Bolyai János űrhajózásban alkalmazott térgeometriája
„A Bolyai-féle térgeometria azzal, hogy megszüntette az Euklidész által kialakított térbeli látásmód egyedülállóságát, lehetővé tette az újabb geometriák kidolgozását. Ez egy teljesen új szemlélet, mely utat nyitott a modern űrkutatás, űrhajózás és az új műholdas technikák felé.” És Bolyai s szintúgy a világ tragédiája: „A tudós reális térre vonatkozó elmélete egykoron nem jelent meg nyomtatásban, így nem tudott hatni korának tudományos fejlődésére.”

Gothard Jenő, a csillagászati fényképezés úttörője
„’Hogy minő átalakulás, minő óriási forradalom ment végbe e csillagon a rövid 8-9 hónap lefolyása alatt, arról fogalmunk sem lehet. Egy csillag születése vagy meghalása játszódott-e le szemeink előtt, arra spektroskópunk nem válaszol. Jelen kutatásom, melyet távolról sem tartok befejezettnek, csak azon érdekes kapcsot tárja fel elöttünk, mely a bolygószerű ködök s az új csillag között elvitathatatlanul létezik. A történelmi sorrend azt mutatja, hogy egy felvillanó új csillag kihűlése, vagy talán túlságos felhevülése által bolygószerű köd keletkezik. Azaz más szavakkal oly folyamat ment a csillagon végbe, melynek eredménye a csillag anyagának olyan átalakulása, mely hasonló a bolygószerű ködök anyagával s ez anyag állapotával.’ – Gothard Jenő” „Gépészmérnök, csillagász, a Magyar Tudományos Akadémia
levelező (1890. május 8.), az Astronomische Gesellschaft és a Royal Astronomical Society tagja.”

Súlyos méltánytalanság történik e kötet minden szereplője számára, aki itt említetlenül maradt, s veszteség az Olvasónak, ha nem ismeri meg őket.

Dr. Osman Péter

(Megjelent: Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, Könyv- és folyóiratszemle 19. (129. évfolyam I. szám, 2024. február, 145-156. p.) Online: https://www.sztnh.gov.hu/sites/default/files/files/kiadv/szkv/szemle-2024-1/06-konyv-4.pdf

2021  © Csiffáry Gabriella - www.csiffary.extra.hu
CÍMLAP